Hetedik látomás: Jöjjön el a te országod
Folytatás
Góg és Magóg
„Ha aztán végéhez érkezik az ezer esztendő, eloldják tömlöcéből a Sátánt. 8 Az elmegy majd, hogy a föld négy sarkán lévő nemzeteket, Gógot és Magógot eltévelyítse, s harcra összegyűjtse őket, azokat, akiknek száma annyi mint a tenger fövenyéé. 9 Ezek felmenetek azután a föld térségére, s körülvették a szentek táborát és a szeretett várost. De az égből tűz szállta alá, és megemésztette őket. 10 ekkor s Vádlót, aki eltévelyítette őket, belevetették a tüzes és kénköves mocsárba, ahol a fenevad és a hamis próféta voltak. Ott fognak kínlódni nappal és éjjel az örök korok korain át.” (Jel 20, 7-10)
Akármilyen dicsőséges és boldogító lesz is az ezer éves uralkodás a földön, csak átmeneti állomás lesz. Az ótestamentumi prófécia, mely az embert a törvény szemén át inkább természetesen, első teremtésből kapott mivoltában szemléli, rendkívüli érdeklődéssel és sok ízben tárgyalja az ezer éves birodalom viszonyait, melyek közt az emberiség első teremtésből folyó állapotában fog élni; a Jelenések könyve távolabbra veti szemét, mint a megelőző prófécia, s a hajnal után gyorsan felkelő nap és az örök nappal rajzolására tér át. Ennek a végleges, tökéletes állapotnak rajza meg a régi prófétáknál zsugorodik össze. A két állapot, az ideiglenes beteljesülés és az örök, végleges megvalósulás között van az utolsó ítélet, s azt megelőzi még egy másik, részleges ítélet azokon, akik az ezer éves uralkodásnak ellenállottak. Ezeket az embereket nevezi a kijelentés Gógnak és Magógnak.
Említettem, hogy az 1000 éves uralkodás tulajdonképpen ezer éven áthúzódó ítélkezés lesz. Jel. 20,4 szerint ítélkezést fognak a feltámadó mártírokra bízni, s ez az ítélkezés lesz egyértelmű az uralkodással.
A régi uralkodók feladata a bíráskodás volt. Akkoriban nem volt még állam, amely magát mindenek fölé helyezte volna, s magát mindenek birtokosának érezte volna, hanem hatóság volt, mely a földet birtokló emberek közt az együttélést látta hivatásának lehetővé tenni és megkönnyíteni. Elég nagy volt a föld, mindenki megélhetett rajta, az uralkodó csak azt látta feladatának, hogy a megélni akaró emberek életét biztosítsa és azokat megfékezze, akik a többieket zavarták, vagy megrövidítették. Akkor a hatóság nem érezte feladatának, hogy az embereknek életirányt, eszményeket adjon: ez mások feladata volt, a papoké és a prófétáké, kik Istennek feleltek azért, amit a népnek tanítottak. Amikor az állam a papoknak és a prófétáknak megszabja, hogy mit hirdessenek, Isten helyét foglalja el. Az állam jogtalan beavatkozása az antikrisztusi államban lesz legkiterjedtebb és legerőszakosabb. Az ezeréves országlás idején az uralkodók papok is lesznek, s a bíráskodás és tanítás feladata összeesik. Az elmúlt évezredekben sokszor próbálták meg az uralkodói és papi tiszt egyesítését, de akár a papok tolták föl magukat uralkodóknak, akár az uralkodók hatalmasodtak el a papokon, mindig rossz lett a vége, mert az uralkodó papok és a papokat elnyomó uralkodók, egyaránt elfordították az embereket Istentől és a saját földi érdekeik szolgálatába próbálták őket fanatizálni. Csak Krisztus uralma alatt lehetséges a két tisztségnek egyesítése, úgy, hogy mind az uralkodás, mind a papi szolgálat Istenhez csatolja a lelkeket. Az uralkodói és papi tiszt együttesét láttuk az antikrisztusi birodalomban is, hol a hamis próféta teljesen a fenevad szolgálatában áll, viszont a fenevadtól annak teljes hatalmát kapja meg. Az Antikrisztusnak és papjának, a hamis prófétának uralkodása az 1000 éves uralom elején még friss emlékezetben lesz és teljesen később sem felejtődik el. Az emberek vágyaikban két uralom között választhatnak.
Az antikrisztusi és krisztusi uralkodás között az egyik legnagyobb különbség a következő lesz. Az Antikrisztus rövid pár éves uralkodása alatt véres üldözést fog azok ellen indítani, akik nem úgy gondolkodnak mint ő; Krisztus ezer éves uralkodása alatt az emberek nemcsak megőrizhetik szívükben az ellenállást, hanem annak azzal kifejezést is adhatnak, hogy a történés színteréről, melyet szövegünk a föld térségének nevez, visszahúzódnak és távolmaradásukkal az eseményektől mintegy elszakíthatják magukat. Sátán nem lesz, de lesz vétek és bűnszeretet, s ha az 1000 éves uralom a vétek nyílt gyakorlását büntetni fogja is, de az érzületbe nem nyúl bele, s az ellenállást gondolatban eltűri. Így áll majd elő egy új emberfajta, hogy egyesek Sátánnak ellenállottak, s erről az ellenállásról nyíltan tanúságot is tettek, ezáltal vértanúkká lettek: ez volt a vértanúk nemzete: az egyház. A Krisztus uralkodása alatt egy másik ellenálló nemzetség fog előállni azokból, akiknek az igazságosság uralma nem tetszik, akik visszaemlékeznek arra, hogy valamikor a földön az emberek vágyaiknak zabolátlanul élhettek, s a fenevadnak féktelenségét szabadságnak fogják nevezni. Vissza fogják kívánni ezt a „szabadságot”, s meggyűlölik a szelíd juhok életét, kik a szeretet gyöngeségében találják boldogságukat. Krisztus uralkodása a juhokat és a kecskéket széjjel fogja választani egymástól, mint elválik az olaj a víztől.
Magóg Noé unokája és Jáfet fia volt. Egy északon lakó nép támadt belőle, melynek egyik fejedelme Ez. 38,2 szerint Góg volt.
Ezékiel próféta szeme előtt ez a vad nép különböző világtájakról származó népekkel erősödik: perzsák, szerecsenek, líbiaiak, s a messze észak fiai: (Gómer, Tógarma) vannak vele. Majd azt jövendöli róluk: „Sok idő múltán kirendeltetel, esztendők végén bemégy a földre, mely a fegyvertől megnyugodott, melynek lakói sok nép közül gyűjtettek egybe, Izrael helyire, melyek örökös pusztulásban voltak; e nemzetség a népek közül hozatott ki, azután mind bátorságosan lakozának. Te feljössz, bemégy, mint a szélvész, leszel, mint felleg, hogy beborítsd a földet, s minden sereged sok nép veled: Így szól az Úr Isten: abban az időben szándékok támadnak szívedben, gondolatokat gondolsz és ezt mondod: fölmegyek a nyílt földre, azokra támadok, akik nyugalomban, s bátorságban laknak, kik mindannyian kőfal kerítés nélkül laknak, sem zárjuk, sem kapujuk nincs, hogy zsákmányt végy és prédát prédálj...” (Ez. 38, 8-12)
Ezek a szavak festőien rajzolják azt a békét és boldogságot, amelyben a hívő Izrael köré települő emberek lakozni fognak Krisztus uralma alatt, egyúttal az ébredésben levő zsákmányvágyat, amely lassanként a könnyen a máséból meggazdagodni vágyó embereket elfogja, s velök azokat a kincseket, amelyeket a Krisztus uralma alatt kifejlődő kultúra és civilizáció teremt, megkívántatja. Isten látni fogja a két tábor lakóinak lelkét s oltalmazza, megvédi az ártatlanok táborát. De a támadás nem indul, mert azzal a hatalmas szelíd erővel szemben, amely Krisztus táborát áthatja, nincs elég vakmerő szervező, egy új fenevad, aki ellenségét egy táborba szervezze és megindítsa. Kellene a régebbi kísértő. Az emberek vissza fognak emlékezni rá és vágy támad bennük a régi vakmerő Isten-ellenző, a Sátán után. Mindig ilyen vágy láttára szabadította fel Isten a mélység lakóit, hogy az embereket megszállhassa. Most is így lesz: az idézésre felelet jön, Sátánt feloldozzák tömlöcétől.
Miben áll ez a a feloldozás? Ha a bilincs a homály kötele volt, a feloldozás megvilágosodás lesz. Mint a vadászatra vitt sólyomról a solymász leveszi a fejét borító sipkát, s az egy szemvillanással meglátja a terepet és az áldozatot, fölrepül és máris benne van a vad hajszában: Sátán is egyszerre látni fog: lángeszű tekintettel felismeri a helyzetet, s máris munkában van, felszabadult tisztátalan seregével együtt, hogy az arra vágyakozó embereket megtöltsék és utolsó, kétségbeesett támadásra vigyék a szentek tábora ellen, azokat legyőzzék és zsákmányt ejtsenek. Egy évezredes tiszta és nemes műveltség eredményeit egy támadással elragadni és zsákmánnyá tenni: ez a cél.
Azt olvassuk, hogy a föld szegletén lakozó nemzetek tagjainak száma annyi lesz, mint a tenger fövenye. Tehát a gonoszságban megmaradni akarók száma igen nagy lesz. Góg és Magóg nem két nép lesz, hanem egy fejedelem és egy nép. Góg lesz az Antikrisztus nyomába lépő új uralkodó, s a különböző népek elhúzódó tagjaiból alakult új nemzet lesz Magóg. A szentek tábora alatt a szentektől lakott területet kell értenünk, mely a szeretett város körül terül el. Ezek között nem lesz földi király, mert királyuk a velük és nekik meg-megjelenő Krisztus lesz.
A csata röviden végződik el. Mikor a gonosz szándék tettben lelepleződik és azt tagadni többé nem lehet, Isten tüze elintézi a zár és kapu nélkül, falak nélkül élő és támadó háborúra nem készülő szent nép védelmét. Mint ahogy valamikor Izraelt védte Egyiptom ellen. Ezzel a támadással és a rájuk adott isteni felelettel elvégződik a juhok és kecskék kettéválasztása, s ezzel a kettéválasztással befejeződik az emberi történelem is ezen a földön. Most már nincs akadálya annak, hogy Isten a szenteken megmutassa irgalmának és kegyelmének kifogyhatatlan gazdagságát. Egy új történelem könyvét nyitják meg; de a régi történelem könyvét még előbb le kell zárni. Ez a lezárás lesz az utolsó ítélet, amelyben nem minden nemzetnek, mint az 1000 éves uralom alatt történt, hanem minden egyesnek kell Istennek szemébe néznie.
Hogy a tömlöcből előjövő Sátán megint hazug vádakkal és rágalmakkal fogja utolsó eltévelyítő munkáját elvégezni, hogy Istent újra gyöngének és tehetetlennek fogja bélyegezni, ki semmit sem tett szentjei táborának megvédésére, s ily biztatásokkal fogja a Góg népét a vakmerő támadásra tüzelni, az természetes, világosan látszik azonban abból, hogy örökös félretétele ennek a névnek említésével történik: Vádló. A hazugság volt legnagyobb vétke Isten szemében s most ezért fog lakolni, 1000 éves fogsága alatt lehetősége volt saját hazugságával szembenézni és belátásra jutni. De makacssága, önhittsége, és kevélysége nem engedték. Kiszabadulás után az első gondolat, amely benne megfogant, újra hazugság volt. Ezt az ős hazugot nem lehetett az új teremtésben felhasználni, félre kel tenni! Odavetették hát a másik javíthatatlan hazug mellé: a fenevad mellé, aki megvádolta az irgalmat és szeretetet, hogy tehetetlenek és az embereknek ártalmára vannak és a hamis próféta mellé, ki megvádolta az igazságot, hogy eltévelyíti az embereket az egyetlen helyes útról, a Krisztus imádásától. Ezek kisebb tehetségű és képességű lények voltak, ügyük hát hamarabb eldőlt, mint Sátáné. Sátán nem volt kevésbé gonosz, de agyafúrtabb volt, ezért tovább tartott a vele való leszámolás. De most már minden érvükből kiforgatva, minden hazugságuk felől meggyőződve, védekező kifogás és támadó hazugság ötlete nélkül magukba zárva, saját szívük sötétségében elítélve feküsznek. Fény nélkül égő láng gyötri őket, a gőg szenvedélye, az önvád mardossa őket. Szenvedésüknek maguk az okai.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 307–310. oldal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése