A Jelenések könyve a mai kor tükrésben - 22. rész

Hetedik látomás: Jöjjön el a te országod

Az Úr megérkezése (a parousia)

„Láttam! Megnyílt az ég, és egyszerre egy fehér ló tűnt fel, a rajta ülőt Hűségesnek és Igaznak nevezik. Igazságosan ítél és hadakozik. 12 Szeme tűzláng, fején sok korona. Írott név van rajta, melyet senki sem ismer, csak ő. 13 Köpeny burkolja be, mely vérben ázott. Neve így hangzik: az Isten Igéje. 14 Fehér lovakon követték, fényes, tiszta gyolcsba öltözötten a mennyei seregek. 15 Szájából éles pallos jön ki, hogy azzal vágja a nemzeteket. Vasvesszővel fogja őket terelgetni. Ő tapossa majd a mindenen uralkodó Isten haragos indulata borának sajtóját. 16 Köpenyére és tomporára egy név van írva: Királyoknak Királya és uraknak Ura.” (Jel. 19, 11-16)



Nyomban azután, hogy az óriási sereg a Bárány menyegzőjének eljöttéről s a Bárány menyasszonyának felkészüléséről beszélt, s hogy a kijelentés angyala boldognak mondja azokat, akik a Bárány menyegzői vacsorájára hivatalosak, a látnok az eget megnyílva látja, s a megnyílt kapuban feltűnni látja az Urat abban az alakban, ahogy a nemzetek (pogányok) megítélésére megérkezik. Ebből a szoros csatlakozásból látszik, hogy a Szentírás nem tud Jézus két eljöveteléről, egyről, amellyel övéihez és egyről, amellyel a világhoz jön el. Ugyanaz az eljövetele szól övéihez is, a világnak is. Hogy ennek az eljövetelnek lesznek állomásai, hogy övéi előbb látják meg őt, miután elébe ragadtatnak (a levegőbe, s nem az égbe) az valószínű. De hogy az antikrisztusi idő és a végső nagy nyomorúság nem esik a két találkozás közé, az az eddig megfigyeltekből világos. A kijelentés a Bárány menyegzőjét ugyanarra az időre helyezi, mint ítéletre való megjelenését. Sőt tovább mehetünk: a Bárány menyegzői vacsorája csak elkezdődik Jézus visszajövetelével, mert ez a menyegzői vacsora Jézus ezeréves uralkodása lesz. A menyegző tehát nem megelőzi, hanem túléli Jézusnak földre érkezését. Tehát semmiképp sem lehet Jézusnak két eljöveteléről beszélni. Ha Jézus külön jönne egyházáért és azt fölvinné magához a mennybe, aztán jönne el csak megint mindenki számára láthatóan, akkor erről az eljövetelről a látomások megemlékeznének, de ilyen eljövetelnek a leghalványabb nyomát sem találjuk, ellenben világosan azt mondja a könyv, hogy Jézus egyszerre jön övéihez és a világhoz. Ezzel megegyeznek a többi könyvben található jövendölések is. Az első thessalonikai levél világosan mondja, hogy a gyülekezet nem az égben, hanem a levegőben ragadtatik el Jézus elé, tehát útközben eléje mennek, amikor jön. A második thessalonikai levél egy időpontra helyezi a parousiát, azaz Jézusnak földre érkezését a hozzá való gyűjtésünkkel. Jézus eschatologikus beszéde amellett, hogy az utolsó nyomorúság napjainak a választottak kedvéért való megrövidítéséről szól, az ember Fia „jelképének” láthatóvá tétele után említi, hogy az angyalok szétmennek és a választottakat összeszedik. Nincs egyetlen szentírási hely, mely tisztán és félreérthetetlenül említeni Jézusnak előzetes eljövetelét; azért csak homályos és mást jelentő helyekre erőszakosan ráfogják, hogy erre vonatkoznak.

A Parousia szó első és valódi jelentése jelenlét, valakinél levés: további értelme: a távollét és jelenlét mezsgyéje, vagyis a megérkezés. A Jelenések Könyvében ez a szó nem fordul elő, s a szó igealakja is csak az antikrisztussal kapcsolatban; mindamellett a Jelenések könyve magyarázatánál alkalmazzuk a szót, mert Jézus várt visszajövetelére az Újtestamentumban leggyakrabban használt kifejezés. Ezt a szót használja Máté éspedig félreérthetetlenül Jézusnak mindenki számára látható megjelenésére.

Pál legtöbbször az övéihez való megérkezését érti alatta. I. Tessz. 3,13-ban azt mondja, hogy „minden angyalával együtt érkezik meg”, úgyhogy világos, hogy ugyanazt a megérkezést érti alatta, amelyről Máténál szólott Jézus és amelyet a Jel. 19,14. is említ, úgyhogy a két eljövetel ugyanannak bizonyul. II. Tessz. 2,8 az epiphaneia szóval köti össze a parousia fogalmát, ami azt sejteti, hogy különbséget kell tenni a megérkezés láthatóvá válása és a megérkezése között; ez lehetővé teszi annak feltételezését, hogy amikor az Úr megérkezik, előbb a világ számára láthatatlanul a választottakkal találkozik a levegőben, azután tűnik csak fel az ember Fiának jelképe az égen, azaz Jézus földi választottjainak csatlakozása után lesz láthatóvá a világnak. S Jakab sem tsz különbséget a kétféle megérkezés között. Péter Jézus megérkezését a megdicsőülés hegyén csak tanítványainak megmutatott dicsőségével veti össze, de a 3,4-12 azt azonosítja a világnak való megjelenésével, úgyhogy lehetetlenné teszi, hogy két eljövetelt tételezzünk fel. I. János 2,28 övéihez való eljöveteléről szól, de azzal kapcsolatban a phainé igét használja, mi az epiphani-ra emlékeztet. Sehol egyetlen rés sem marad, ahol a két eljövetel tanát a Bibliába be lehetne csúsztatni. A Jelenések könyve tehát pontosan úgy tárgyalja Jézus visszajövetelét, mint a Biblia többi könyve, t.i. csak egy eljövetelről tud. Mikor azonban a Jelenések könyve az égben végbemenő jeleneteket mindig elválasztja a földön történtektől, ezzel arra int, hogy mi is különbséget tegyünk aközött, amit Jézus megérkezése a hitetleneknek, ill. hitetlenek és aközött, amit övéinek fog jelenteni. Egy eljövetel lesz, de annak különböző állomásai.

Az elmondottak tekintetébe vételével talán úgy szerkeszthetjük meg a történetet, hogy azt, amit Jézus 19,11-16-ban elbeszél, egyelőre csak a választottak fogják látni: a megnyílt eget, az égből kilépő, Jézust és az őt követő seregeket. Mikor ez az égi jel feltűnik, azzal egyidejűleg látni fogják, hogy meghalt keresztyének új testben jelennek meg a földön. Meglepett csodálkozásuknak és örömüknek még alig tudták kifejezésüket adni, amikor magukon veszik észre, hogy hasonló dicső testben vannak, egy szempillantásban testük átváltozott. S ekkor ugyanolyan könnyedén, mint ahogy testük átalakulása történt, úgy érzik, fölemelkednek a földről, angyalokat látnak, kik szelíden kezüket fogják meg, és azokkal együtt felrepülnek az égi látomáshoz. Bizonyosnak vehető, hogy ezután bizonyos idő telik így el, amíg az összegyűjtött választottak egymásra találnak, ismerkednek és az égi Királynak hódolnak. Hogy mennyi idő telik így el, nem kutathatjuk. Ez idő alatt az elragadottakat keresni fogják a földön és nem találják. Titokzatos félelem vesz erőt az istenteleneken és bűnbánat a hűtlen, de a gonoszt mégsem kívánó keresztyéneken. Csak ezután következik az, amit Jel. 19,17-18 említ, amit 16,16 jövendöl. És csak azután fogják a hitetlenek is meglátni az Urat, de ez az istenteleneknek a halált fogja jelenteni, míg a készületleneknek rettenetes félelmet. Jel. 19,16 tehát azt beszéli el, hogy az Úr megérkezésekor mit fognak a választottak látni, akik erre az eljövetelre készültek. Ebből a látásból, azaz a lakodalomból nemcsak az istentelenek, hanem a készületlenek, az oktalan szüzek is ki lesznek zárva.

A Jelenések könyve már több ízben szólt arról, hogy az égben valami láthatóvá lett. Hol János ragadtatott fel oda, hol a földről látott megnyílt ajtót, megnyílt templomot, s abban a szentek szentjéhez tartozó frigyládát. A tiszta szellemi világba való ezt a belátást az apostol kapta: tisztátalan embernek ez nem lehet része, vagy ha része lenne, az halálát jelentené. Ezért más mint megtisztított ember, az itt leírt fehér lovast nem vizsgálhatta volna meg olyan tüzetesen és aprólékosan mint azt János tette. A leírt vonások kétfélék, olyanok, amelyeket maga látott, s olyanok, amelyeket a kijelentés angyala közölt vele a lovasról. Látta az alakot magát és lovát, tűzlánghoz hasonló szemét, fején lévő sok diadémot, vérben ázott ruháját, fehér lovakon ülő kíséretét, azok ruháját, a szájából kijövő szablyát, s a köpenyére és combjára írt nevet. Az agyal mondta meg neki, hogy a lovon ülőt hűnek és igaznak nevezik; hogy igazságosan ítél és hadakozik, hogy volt egy neve, melyet senki sem ismert, hogy Isten igéjének nevezték, hogy a szájából kijövő szablya arra való, hogy verje vele a pogányokat, hogy vasvesszővel fogja ugyanazokat terelgetni, s hogy ő fogja taposni a Mindent Tartó Isten haragvó indulatának borsajtóját.

A szemmel látható vonások részben azt az alakot állítják elénk, akit János a látomások kezdetén látott, az egyház Urát; ebből is következik, hogy ezekkel a vonásokkal most is egyházának jelent meg. Az egyház annak szeme előtt nevelkedik, aki bíróként fogja egykor megvizsgálni, hogy megérett a feladatára. A tisztaságot és szentséget jelentő fehér szín, a lelket általfúró tűzlángszem a bírót jellemzi, a fején lévő sok diadém és a combján olvasható név a királyt, a vérben ázott ruha és a szájából kijövő szablya a harcost. Együtt az egész a megalkuvás nélküli hadvezért, aki fehér ruhába öltözött serege előtt azért vonul ki, hogy ellenségeit szétszórja és megölje. Az egész alak egy kérdés az egyházhoz: Jösztök-e velem? Készen vagytok-e a harcra? Az egyház szent ura, ki királyoknak Királya, és uraknak Ura, ki az utolsó harcot jött megvívni az istentelenséggel, seregszemlét tart most: Ki áll be ebbe a seregbe? Nem henye, tétlen élvezetekre hív gyengéket, kik a harc elől menekülnek, hanem harcra termett szent indulatú és a gonoszt gyűlölő követőket hív magához. Milyen egészen más az elragadtatás ehhez a Királyhoz, mint az a másik, amely a nagy nyomorúság elől tétlen égi pihenésre ígér fölemelkedést, melynek célja: menekülni a szenvedés elől! Erre az elragadtatásra csak nyomorúságosban, szenvedések közt megedzett, s a gonosszal szembenéző és megalkuvást nem ismerő győztesek valók.

Amit ehhez az angyal mond hozzá Jánosnak, csak kiegészítése a Jánostól látottaknak. Hogy azt a fehér ruhás szentet hűnek és igaznak nevezik, aki el nem felejti, a bajban meg nem tagadja, az ítéletből védelme alá veszi övéit s ígéreteit megtartja, mert egész lénye az igazság és őszinteség: az boldoggá teszi a hőst, aki melléje fog állni. Hogy igazságosan fog ítélni és harcolni, tehát a küzdelem, amelybe magával hív, az igazságosság harca lesz a földet megrontó igazságtalanság ellen, az elárulja azt, hogy aki ebből a küzdelemből kimarad, aki itt semlegesnek mutatkozik, pontosan olyan árulója az igazságos ügynek, mint akik most odalenn gyülekeznek az érkező Király ellen. Hogy ennek a lovasnak van egy neve, amelyet senki sem ösmer, csak ő maga, az rejtélyes, de boldogító ígéret arra, hogy igazi, eddig még ki nem jelentett lényét csak a jövőben fogja kifejteni, amikor a bűnt félretéve a földön trónjára lép. Mily gazdagságtól terhes jövő!

Micsoda ígéretek! Hogy Isten Igéjének nevezik, az azt jelenti, hogy ami jönni fog, abban a menetben jön, amelyet az Ige eddig ásott az emberi megismerésben. Az, akit eddig megismertek, fog a maga csodálatos mivoltában egészen kibontakozni előttünk. Hogy a szájából kijövő szablya arra való, hogy a pogányokat vágja vele, arra tanította a látnokot, hogy e harcos egyszerű szavára az ellenség megsemmisülten fog a földre rogyni. S hogy ezt azután közölte az angyal, amikor a mögötte jövő fehér harcosokat megpillantotta, az azt mutatja, hogy valamennyit ugyanaz az ellenállhatatlan erő fogja megtölteni, mint ezt már Mózesnél és Illésnél is láthatta az emberiség, akiknek társaságában Jézus egyszer a tanítványoknak megjelent. Hogy mindjárt ezután említi az angyal, hogy vasvesszővel fogja legeltetni a pogányokat, azzal azt árulja el, hogy azoknak, akiknek a most kitörő ütközetben nem kell elesniök, ugyanazzal a rettenthetetlen és meg nem alkuvó harcossal lesz dolguk az 1000 éves uralkodásban és ha nem alkalmazkodnak hozzá, össze kell töretniök. Végül, hogy ő fogja taposni azt a borsajtót, amelyből kiömlő vér 1600 futamig a lovak zablájáig fog érni, azt mutatja, hogy az emberiségből igen sokan nem fognak az alá az új uralom alá átjutni, hanem a lázadókkal együtt az utolsó ítéletig félre fogják tenni őket. Amit az angyal mondott és amit a látnok látott, olyan mint egy hadiparancs, ami tűzként hatja át a kebelt és harcra hív. Ezt a Fehér lovasra írt hadparancsot fogják olvasni a feltámadó, s elragadott győztesek akkor, amikor visszatérő Urukkal találkoznak. A lakodalom első tennivalója a harc lesz.

De nem fogja-e szívesen követni a Királyt a hajnal serege, mely akkor megy át azon az újonnan születésen, amelyben a test is utána születik a léleknek, s mely sasként, könnyedén repül fel, hogy soha többé ne ismerje a fáradságot?! Nem erre hívta-e őket Uruk, mikor még együtt volt a földön velök: „Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtetek engem, az újonnan-születéskor, amikor az embernek Fia dicsőséges trónján ül majd, szintén tizenkét trónon fogtok ülni, s Izrael tizenkét törzsét ítélitek.” Az első feltámadás, melyben Jézus visszajövetelekor a választottak részesülnek, lesz annak az újonnan-születésnek befejezése, amely a szellem újonnan-születésével kezdődött el, akkor tűnik majd el az a kínzó ellentét, melyben a vétek halálos testével és újonnan szült szellemi valóval élt a lélek. Akkor fognak napként előragyogni az igazságosak, ez lesz az Isten Fiának leleplezése, amelyre az egész teremtés megfeszülten vár.

A harmagedoni ütközet

„Láttam! Egy angyal állt a napban, és nagy hangon kiáltotta az összes madaraknak, melyek az ég delelőjén repültek: Jertek gyűljetek össze az Isten nagy lakomájára, 18 hogy királyok húsát, ezredesek húsát, erősek húsát, lovak húsát, rajtuk ülők húsát, az összes szabadosok, rabszolgák, kicsinyek és nagyok húsát egyétek. 19 Láttam! A fenevad, a föld királyai és azok seregei összegyűltek, hogy harcba szálljanak a lovon ülővel és annak seregével. 20 De megfogták a fenevadat és vele a hamis prófétát, ki a jeleket tette előtte, melyekkel eltévelyítette azokat akik a fenevad jegyét vették magukra, és képmása előtt leborultak. Élve vetették őket az égő, tüzes, kénköves mocsárba. 21 A többieket megölte a lovon ülőnek pallosa, mely szájából jön ki. Húsukkal valamennyi madár jóllakott.” (Jel. 19,17-21)

A könyv tárgymegjelölése megmondotta, hogy a visszatérő Krisztust „minden szem meg fogja látni”, amint a „felhőkkel eljő”.

Miután az Úr övéivel egyesült és a feltámadó egyház tagjai mögéje sorakoztak, utólag mindenkinek láthatóvá válik. Meg fogja látni őt és seregét az összegyülekező haderő, amelyet a föld királyai az Antikrisztus céljaira kiállítottak, s melyet egy láthatatlan Értelem és Erő olyan titokzatosan vezérelt össze a „Harmagedon” nevű helyre, az elmúlt világ egyik legismertebb csatahelyére. És akkor, hogy a két sereg, a felhőkön közeledő és a földön gyülekező egymást megpillantja, egy nem várt, eszeveszett elhatározás történik. A földi seregek vezére, a fenevad, akiről már tudjuk, hogy ördöngös, tehát elmezavart is lesz, elvéti, hogy mire van és mire nincs hatalma, s kiadja a parancsot a felhőkön közeledő megtámadására. A csata igen egyoldalú lesz. A fehér lovon ülő seregét nem fogja földi fegyver, annak vitézei sértetlenül átmehetnek a földön küzdők seregén. Isten angyalai a parancsoló fenevadat egyszerűen kiragadják a seregből és elhurcolják. Ugyanez történik a hamis prófétával, ki – úgy látszik – ekkor is csodajelekkel bátorítja a fenevad seregének tagjait és unszolja őket a fenevad parancsának megtevésére.

A sereg ámulva, megdöbbenve látja a történőket. Minden kéz lelankad. Ezzel az ellenféllel céltalan a küzdést megpróbálni. Aztán mint egy villanó szablya hangzik el a lovon ülő ajkáról egy szó, s abban a pillanatban holtan buknak a földre az Ég ellen támadók. Azok a madarak, amelyek kellő időben meg fognak jelenni a hullák eltisztítására, a már ismert csodálatos ösztöntől vezetve sereglenek fel: ennek az ösztönnek égi irányítására mutat az a hívó hang, amely előszólítja őket, hogy királyok, hadvezérek (ezredesek), erősek, lovak lovasok, szabadok, rabszolgák, kicsinyek, nagyok húsát egyék. Az új világnak, mely most kezdődni fog, szüksége van arra, hogy a hullák ne fertőzzék a levegőt. A természet maga fog gondoskodni a eltakarításról.

Ez a nagy ellentét, amelynek képviselői itt összegyülekeznek, hű képét találja abban a ellentétben, amely a napban álló angyal és a földön az Ég megtámadására előcsúszó királyok, hadvezérek, erősek, lovak, lovasok között vannak, kikhez az egész elegy-emberiség csatlakozik, szabadok, rabszolgák, kicsinyek, nagyok. Egyik oldalon a fölkelő nap, amely életet, meleget, világosságot hoz a földnek; a másik oldalon a halál hadserege, mely a hideg halált veszi, voltaképpen maga megy a halálba, mely a szellemi sötétségtől kapja irányítását. A halál hadserege elenyészik, a lerágott csontok egy ideig még ott porlanak a mezőkön, de a diadalmas nap életet ébresztve ragyog fel minden reggel újra. Az élet diadalához tartozik, hogy a halál enyészete eltűnjék. Tisztátalan, sötét gondolatokat keltő, dögevő madarak, ti is az élet szolgálatában állotok, azért parancsol nektek a napnak angyala. A nap zajtalanul kél föl minden reggel, zajtalanul megy végig pályáján, ez a csönd még felségesebbé teszi diadalát. Mekkora lárma, mekkora zaj, ha egy hadsereg csörömpöl el az emberek előtt; mennyi lármás hódolat királyoknak, hadvezéreknek, milyen követelő a világ erőseinek fellépése; milyen lármával ünnepel a tömeg, szabadok, szolgák, kicsinyek, nagyok; de milyen erőtlen ez az idétlen lárma amellett a csend mellett, amellyel a nap kél és nyugszik: szelíd sugarát ráveti a lármázó tömegre, s egy napon nincs többé tömeg, nincsenek királyok, hadvezérek, csak hallgató csontok. A nap pedig tovább járja útját.

Azt hiszem, a fenevad és serege nem fogják sokáig látni a fehér lovast és annak seregét. A választottak most már örökre vele lesznek, az istentelenek nem lesznek soká vele. Csak feltűnik előttük; az elvakultak ellen fordulnak és hullanak is megsemmisülten a földre.

A Fehér Lovas szavától megölt emberek a halottak birodalmába mennek, honnan a második általános feltámadás idején elő fognak jönni, hogy ítéletere álljanak. A két vezér, a fenevad és a hamis próféta sorsa most eldől: testi halál nélkül azonnal a kénkővel égő tüzes mocsárba vettetnek, mint egykor majd az utolsó ítéletkor elítéltek. Ez a két ember tehát nem kerül többé ítéletre. Sorsuk némiképpen megfelel a választottak sorsának, kik az első feltámadásban részt vesznek, vagy feltámadás nélkül, az új testet a régire felöltve, csatlakoznak Krisztushoz, hogy tőle soha többé el ne szakadjanak, ezek sem kerülnek többé ítéletre. Hogy kerülhetnének erre az ítéletre azok, akik másokat fognak ítélni?! A fenevad s a Krisztust eláruló hamis próféta vétke ellenben olyan nagy, oly szembeötlő, hogy azokat nem kell formális ítéletnek alávetni, mindenki tudja róluk, hogy ők voltak a föld megrontói, a fenevad akart porból való ember létére Isten helyén állni, s a hamis próféta úgy hirdette a fenevad imádatának szükséges voltát, mintha az a legigazabb ügy volna; mindenki tudja, hogy hazugabb lényeket a föld még nem hordozott a hátán. Hogy Isten angyalai kiragadták őket a többiek közül és mindenki szeme láttára úgy tűntek el mint egykor Kóré és lázadó csoportja, kik Mózes ellen lázadtak, s akikről Mózes ezt mondta: „Ha úgy halnak meg ezek, mint meghal minden ember, ha minden ember büntetése szerint büntettetnek meg ők is: akkor nem az Úr küldött engemet! Ha pedig az Úr valami új dolgot cselekszik és a föld megnyitja száját és elnyeli őket... és elevenen szállnak alá a Seólba, akkor felismeritek, hogy ezek az emberek az Urat gyalázták meg!” Azoknak, akik a földön élve maradnak meg és azoknak, akik elhullanak e csatában és a halottak helyén emlékeznek vissza a történtekre, egyaránt szívükre kell azt venniök, hogy pusztultak el ezek a lázadók.

Az élőknek, kik az 100 éves országlás idején Krisztus uralma alatt élnek tovább a földön, nem szabad feledniök, hogy a hazugság megkapja a maga büntetését és a vakmerőség összetöri homlokát, mikor szembeszáll az éggel. Amilyen arcátlan és kihívó volt a támadás, amelyet ez a két ember az égben lakó Isten ellen indított: éppen olyan nagynak kell lennie az 1000 éves birodalomban az istenfélelemnek. S ahhoz, hogy a halottak a halottak birodalmában az ítéletre érjenek, maguk előtt kell látniok a borzalmas sorsot, hogy annak tükrében magukat megítéljék.

De még egy túlvilági kérdésre kell feleletet kapnunk: milyen a túlvilág, ha ott élő testben is szenvedhetnek a halottak? Kóré és társai a Seólba mentek élő testtel. Ebből az következik, hogy a Seól, melynek a görög Hádes felel meg, bizonyos helyszerűséggel mégis csak rendelkezik, a halottak tehát meghatározott helyen vannak. Hogy ez a föld belsejében volna, arra éppen olyan bizonytalan Kóré elsüllyedéséből következtetni, mint ahogy abból, hogy Jézus a mennybemenetelekor felfelé ragadtatott, bajos a mennyeknek a helyét megállapítani. Ez azonban nem tartozik ránk és ama kíváncsi, sőt kotnyeles kérdések közé tartozik, amelyeknek kielégítését Isten megtagadta. Arra a kérdésre sem kapunk feleletet, hogy milyen az elkárhozottak teste. Hogy érez, az bizonyos, hogy így az élő testben a kárhozatba jutók szenvedése nagyobb a halottakénál, az is természetes. De hogy őket tűzzel és lángokkal kínoznák melléjük rendelt hóhérok, ezt pogány kitalálásnak tartom. A Szentírásban ennek semmi nyoma. A tüzet lelkükben ők viszik magukkal: a szenvedések égő tüzét, melyet nem elégíthetnek ki. A lélek égő tüze kínozza őket. A kénkőnek is lelki jelentése van. A kénkő, mi csak tűzben mutatja meg bűzét, azaz igazi mivoltát, jelképe a bűnnek, mely a szenvedélyek égő tüzében mutatja meg utálatosságát, s a szenvedélyek égő tüzében égő lélekkel önmagát utálja meg.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 291–297. oldal.