A kegyelem - 01. Rész

KEGYELEM ISTENBEN

Régi vita folyik afelől, hogy a régi klasszikus nyelveket tanítsuk-e középiskoláinkban. Azt mondják, modern, hasznos ismeretekre van gyermekeinknek szükségük. Nem akarok ebbe a vitába beleszólani; hanem néhány szóval szeretnék rámutatni az egyik fő okra, mely a klasszikus nyelvek pártolóit lelkesíti. Mindaz, ami a régiek lelkéből kikerült, sokkal egyszerűbb, világosabb, kevésbé bonyolult, mint az, ami a modern lélekből származik. Amit az ember ma gondol, az a sok réginek összetevődéséből állt elő; sok gondolatpataknak összefolyásából. A folyó nagyobb terheket tud elhordozni; de a patak tisztább, s mennél közelebb megyünk a forráshoz vissza, a léleknek annál tisztább vizére találunk. A megfáradt modern lélek vágyik a régi egyszerűre. Aki a mát meg akarja érteni, világítsa meg azt a múlttal! Ezért keressük a régi auktorokat.



Ha a keresztyénség szívét, lényegét, a kegyelmet akarjuk megismerni, az emberi történelem zavaros vizeiből vissza kell mennünk abba a régi időtlen időbe, amelyben még nem hangzott el a „kezdetben” szó; amikor nem volt még más, csak az Isten. A földi források és patakok vize is a tengerből ered, hogy ugyanoda folyjék vissza. Az a kegyelem, mely a történelemben megvalósult, annak a kegyelemnek végtelen tengeréből eredt, amely a világ fundamentumának felvetése előtt Istenben lakott. Keresni fogjuk a kegyelmet a törvényben, a testté vált Igében, az egyházban, a szorongattatásokban s újra az örökkévalóságban; ahonnan kiindultunk, ahová meg fogunk érkezni, onnan indulunk el; abból az örök kegyelemből, amely átlátszó üvegtengerként a szeretet tüzében égett akkor, amikor ebbe a tengerbe élőlény az istenségen kívül még alá nem szállott; első állomásunk: a kegyelem Istenben.

Sok gondolkodó próbálta az emberi gondolat kagylóhéjával kimerni ezt az óceánt, s meghatározni, mit tartalmazott az a teremtetlen világ, amelyből „kezdetben” a teremtett világ kiemelkedett. Origenész, az óvilág egyik leghatalmasabb szelleme úgy következtetett, hogy mivel az Isten tökéletességeihez tartozik a tevékenység, Istennek öröktől fogva kellett teremtenie, s így végtelen idők óta vannak világok, korszakok. Ám az istenség akkor sem tevéketlen, ha önmagában van. A mostani világ terve már élt az istenségben; annak minden teremtménye, minden változása eleve el volt rendelve: mindaz, ami volt, van és lesz, élt akkor is már, mikor még Istenen kívül semmi sem volt. Origenész is csak gyarló ember módjára következtetett. Világ teremtve nem volt még, és Isten még sem volt tevéketlen. Csodálatos világnak kell magában az istenségben benn lakoznia; tiszta, ragyogó, tökéletes befejezettségnek, úgyhogy az istenség önmagában hiányt nem érzett. Mégis maga az istenség vágott Magán hiányt azzal az eltökéléssel, hogy Maga mellé lényeket teremt, hogy azokra a Maga örömét, a Maga boldogságát ráönthesse, őket boldogíthassa. A szeretet hiányérzete volt ez. Isten szeretete szeretni-valót kívánt! Ez a másokra kiáradni akaró szeretet: a kegyelem.

A Biblia szerint csakugyan volt idő, mikor Isten egyedül volt; mert a Biblia különben nem állítaná ezt a határkövet a történelem elé: Kezdetben! Ez a „kezdetben” szó minket illet, nem az istenséget. Milyen volt a kegyelem akkor, amikor Isten még egyedül volt? Másként így kell ezt a kérdést felvetni: milyen volt Isten; vagy ami ezzel egyértelmű: milyen belülről az Isten?

Nem istenkísértés-e azonban az Istenbe behatolni akarni? Nem istenkáromlás-e, hogy az ember le akar ereszkedni abba a végtelen bányába, melynek neve: istenség, és felszínre akarja hozni annak rejtett belsejét? Nem úgy járunk-e majd, mint az ókori bölcs járt, ki a látható világból elvonva akarta felépíteni a láthatatlan világot, s amikor elérkezett a csúcshoz, a mindenek okához, akkor úgy állapította meg annak lényét, hogy a léten kívül semmi tulajdonsága nem lehet. A Biblia Istent nem ilyennek tartja. A Biblia istene végtelenül több, mint mindaz, ami van. A Biblia Istenében benne van minden teremtmény ősképe, minden jövendő korszak akarása, minden jó tulajdonság végtelen hatványa. Csodálatos világ az Isten világa! Elszédülünk, ha ki akarjuk számítani a jelenvaló világ méreteit: a legnagyobb gyorsaságot, a fény terjedésének sebességét kell ott milliméterré tennünk. Amikor elkezdjük számítani a jelent, a múltat kell segítségül hívnunk, mert amit mi száz fényév távolságban látunk, már régen nem az, aminek most látjuk. Bele kell szédülnünk ebbe a számításba! De hátha a múltat, jelent és jövőt együtt akarnók látni?! Képzelhetetlen képzelet! És ez még mindig nem az istenség! Botor vállalkozás: csak leszállani is ebbe a bányába.

És mégis van egy rés, amelyen behatolhatunk Isten végtelenségébe: egy szentírási szó a jelenen ablakot nyit, hogy ellássunk a múltba, az elé a határkő elé, amelynek neve „Kezdetben”. Ez a szentírási szó: a világ alapítása előtt megölt bárány. Ehhez a szentírási szóhoz egy másik szentírási szó csatlakozik? Akiknek neve a világ alapítása előtt beíratott az Élet könyvébe (Jel. 13,8; 17,8). Azoknak neve, akiket Isten a világ alapítása előtt az élet könyvébe feljegyzett, ott élt Isten lelkében, és Isten szerette őket. Úgy szerette őket, hogy már akkor elszánta, elrendelte, hogy érettük Fiát halálba fogja adni áldozatul. A világ teremtése előtt tehát a halál is ott volt már Isten gondolataiban. E halálgondolat ítélet volt; az ítéletet pedig a harag munkálja. Mielőtt a világ alapja felvettetett volna Isten lelkében ott égett tehát a szeretet mellett a harag is. Ne higgyétek, hogy minden harag tisztátalan, csak az a harag tisztátalan, amelynek oka is tisztátalan. A tiszta harag szeretetből jő; a tiszta harag a szeretet féltékenysége; Isten menteni akarja azt, akit szeret, s haragja eléri azt, aki fenyegeti szeretteit. Isten előre tekintett a jövőbe, melyet előhívni szándékozott; ebben a jövőben előre szerette teremtményeit; eleve haragudott övéinek megrontásáért, szeretetből és haragból eleve össze volt szerkesztve az egész történelem. Ez az előre megszerkesztett történelem a predesztináció.

A Biblia ezért tanítja az eleve elrendelés isteni tettét, hogy nekünk alkalmunk legyen erre a sziklatalajra építeni életünket. Amikor az eleve elrendelést vizsgáljuk, megismerjük a teremtés előtti istenséget. Istent, és akit Isten elküldött, Jézus Krisztust megismerni: ez az örök élet (Ján. 17,3), és ezt az örök életet adja nekünk Isten Szelleme, amikor az istenség mélységeit kutatni visszavisz bennünket abba a műhelybe, amelyben a történelem elkészült, mielőtt ember élt volna a földön (1 Kor. 2,10-11). Amint Isten szeretete előre tekintett a megszülető emberi történelem felé, s haragja előre felgyulladt, mikor abban övéinek veszedelmét látva szeretete és haragja áldozatot keresett: áldozatul előlépett az istenség mélységéből az örök Ige, mint egy áldozati bárány, s ekkor Isten szándékában, akaratában és szellemszavában megöletett a Bárány. Ezzel lett a teremtmények felé áradó isteni szeretet kegyelemmé. Így ismerni meg a kegyelemnek Istenben való megszületését: ez már maga az élet, ez az örök Élet! Nem istenkísértés tehát az istenség mélységeit kutatni, mert ígéretünk van rá, kincsek nélkül nem térünk a bányából vissza. Csak nem szabad magunkat képzeletünkre, következtetéseinkre bíznunk, hanem szűzi tisztasággal és józanul kell az ige vezérfonalát kezünkben tartanunk és várnunk, míg Isten Szelleme fényt derít a sötétségben. Istenben a kegyelmet kutatni: annyi, mint Isten megtalálni.

Az elmondottak alapján azt kell mondanunk: a kegyelem alkalmazott szeretet. A kegyelem a régi magyar nyelvben kedvességet jelentett; a kegyes pedig kedveset. „Kegyes Jézus, én imádságomra hajtsad füledet!” Érsekcsanádon az édesanya ma is ezt mondja szeretett gyermekének: kegyös fiam! A kegyelem tehát a szerető Isten kedve, a szeretet öröme. Minden alkalommal, amikor Isten kedvét lelheti abban, hogy szeret, megjelenik kegyelme. A kegyelem görög szava: kharisz, a khara-val rokon, mely örömöt, kedvet jelent. Mikor Isten kegyelmes, mosolygó, nevető arccal fordul a világ felé, akkor arca ránk világosodik, ránk derül. Ilyenkor Isten örül, hogy szerethet. A Kegyes Jézus dicséretének szerzője ezért könyörög: „Ne nézz, Uram, méltatlan voltomra!” Attól fél, hogy Isten kegyelme helyett esetleg haragja fordul feléje. Kegyelem és harag tehát két ellenkező pólus. Isten, hogy az emberre kegyelmét áraszthassa ki, már az örökkévalóságban az ember helyére állította az ártatlan bárányt. Még a „kezdet” nem jött el; még a teremtés munkája meg nem indult: de Isten már a megölt Bárányra nézett, és erre a Bárányra tekintve teremtette az embert, tudva róla, hogy vétkezni fog. És aztán az egész emberi történelmen át erre a világ alapítása előtt megölt Bárányra nézett az Isten. Minden későbbi tette ebből a tényből indult ki: a Bárány megöletett! Mialatt az asszony először vétkezett; mikor Kain ütése Ábelt érte; mialatt a megromlott emberiségből a gyenge ember elindult Istent keresni; mialatt a bűnösök közül egy Isten barátjává lett, s Vele járt; mikor elhatározta, hogy eltörli a földről: a megölt Bárányra nézett. Ránézett, amikor Ábrahámot kihívta; mikor Mózest Egyiptomba küldte, mikor Dávid vétkezett, s mikor Salamont a hiábavalóság mezején tévelyegni látta. Mialatt az engedetlen nép megölte a prófétákat; mialatt a templom bálványokkal telt meg; amíg az isteni harag dühöngött: Isten egy pillanatra nem felejtette el a világ alapítása előtt megölt Bárányt. S azért a harag közepette kiderült az ég s a kegyelem napja váratlanul az emberre sütött. A kegyelem nem Jézus golgotai halálakor kezdett el működni, hanem öröktől fogva hatott; mióta „a Bárány a világ alapítása előtt megöletett”.

Hónapokkal ezelőtt egy magyar tudós azt mondta, hogy ő sem teleszkóppal, sem mikroszkóppal az Istent sehol nem találta: Isten nincs tehát! Ezt az eszementséget persze nem ez a tudós találta ki; régen forog ez az eszementség azok között, akik nagyon megörülnének annak, ha egyszer valaki tényleg bebizonyítaná, hogy Isten nincs. Hiszen akkor nem kellene Isten haragjától rettegniök! Vannak azonban olyan emberek is, akik Istent nem haragján át, hanem kegyelmén át látják, s ezek hálás, kegyes szívvel örvendve fogadják, ha Istent munkáiban és teremtményeiben felfedezhetik. Így örvendezett Jézus is, amikor Isten keze nyomát a mező virágaiban, a tetőn fészkelő verébben és a mindennapos emberi élet minden mozzanatában megpillantotta, s ezekből a felfedezéseiből születtek példázatai. Pál meggyőződéssel idézi egy pogány költő mondását, hogy „Istenben élünk, mozgunk és vagyunk”. Ugyanez a Pál bűnül rója fel az embernek, hogy a teremtést látva, az nem indítja arra, hogy áldja Isten istenségét (Csel. 17,18; Róm. 1,19 skk). Ebben a világban együtt élnek vakok és látók. Vannak bibliakritikusok, akik a Szentírás minden szavát végigkutatják, de a Bibliában mást, mint uralkodni vágyó és könyveket hamisító papokat, csaló prófétákat, pogány mítoszokat és kétes erkölcsi értékű történeteket felfedezni alig tudnak; ezek saját lelküket látták rá a Bibliára. És vannak Istenben hívő tudósaink, napszámosok és egyszerű asszonyok mellett, akik a halál rémével szemben sziklaszilárd talajnak érezték talpuk alatt a Bibliát. A hívők Isten kedvességében gyönyörködnek; a hitetlenek fülében üres szónak hangzik a kegyelem. Aki gőggel, hivalkodva, nagyképűen, tudományára büszkén vizsgálja Istent, az elől elzárkózik Isten. De aki összetört szívvel keresi Őt, és a szükségből kiált fel Hozzá, az meglátja Istent. Megtalálja őket szemének sugara; lassan kibomlik kegyelmének gazdagsága, s úgy látják Istent, mint a hűség, mint az irgalom, mint a kegyelem Istenét. Az ünnepelt magyar tudósnak tehát igaza volt akkor, amikor azt mondta, hogy sem teleszkópon, sem mikroszkópon át nem látta meg az Istent. Istent nem lehet az emberek tudományán át meglátni; hanem csak saját tettein keresztül, saját kedvességén vagy haragján keresztül; de ha haragjában találkozunk Vele, akkor esetleg későn találunk Rá.

Vannak keresztyének, akikben a hitetlen tudósok miatt babonás félelem van mindenféle tudománytól. Még Istenről sem akarnak tanulni, hanem csak érzelmeket megélni. De Isten nem a restek Istene. Kívánja, hogy érdemesítsük Őt is annyira, amennyire az asztalos vagy lakatos a mesterségét érdemesíti, mikor azt lelkiismeretesen megtanulja. Isten tanít minket, s a kegyelem nem ment föl a munka és fáradság alól.

E világ tudománya Isten szemében nem azért megvetendő, mert Isten az emberi értelmet nem akarja használni, hanem azért, mert a hitetlen ember gonoszul használja értelmét. A hitetlenek tudományát mesterien jellemzi Pál Ef. 4,14-ben. Mikor azokat, akik emberek bölcsességre támaszkodnak, habként hányt, széltől hajtott állhatatlanoknak nevezi, néhány szóval ezt az emberi bölcsességet írja le. E világ bölcsessége szerinte „en kübia” (kockajátékszerűen, vakon, találomra) fog munkájához, azaz nem az fontos neki, hogy az igazságot megtalálja, hanem az, hogy ügyességét fitogtassa, tudományosságának elismerést szerezzen. Ezért fejtegetéseit mesteri ügyességgel (en panourgia) és a divatos módszerekkel (pros methodian) szerkeszti meg. Pontosan ezeket az apostoltól megállapított vonásokat találjuk meg az úgynevezett bibliakritika mai tudományos fejtegetéseiben. Akármilyen előtalált ötletnek bátran nekivágnak, még ha nemsokára felvételüket a legtalálóbb cáfolat semmisíti is meg; vaktában kimondanak állításokat, melyeket a régészeti kutatók halomra cáfolnak. Ők azonban macskaügyességgel azonnal talpra ugranak és már új tételt ragadnak meg, és azt is hasonló ügyességgel és tudományos rendszerességgel (en panourgia és pros methodian) dolgozzák ki, sokkal több súlyt fektetve a tudományos színre, mint a ténybeli igazságra. Könnyelműségükben és lelkiismeretlenségükben nem törődnek a kárral, amelyet lelkészekben, és rajtuk keresztül az egyházak meggyőződéstelen vagy bizonytalan tagjaiban ejtenek; hiúságuknak, tudományos hírnevüknek feláldozzák az embereket és az igazságot. Jellemző, hogy „tudós” társaik tévedéseikre ők maguk is szívesen mutatnak rá, s így tudományukban állandó és nagymérvű eltolódás tapasztalható: a bibliakritika folyton ingadozó és állandóan hullámzó „tudomány”. Természetes, hogy a világnak nem minden tudománya ilyen lelkiismeretlen és komolyság nélkül való; hogy a természet-, nyelv-, történelemtudományoknak maga az igazi bibliakutatás is sokat köszönhet, éppen úgy a régészeti kutatásoknak, melyek a Biblia igazolásához sok értékes adatot gyűjtöttek össze. Mégis a bibliakritikusokhoz hasonló felületes és elfogult keresztyének az istentelen bölcselet hazugsága miatt minden tudományt istentelenségnek hajlandók tekinteni, és mélyebb keresztyénséget látnak abban, ha a Bibliát tanulás és tudás nélkül, érzelmi hatások felidézésével és élmények hajszolásával hirdetik. Ez az álláspont azonban nem mély keresztyénségről, hanem egyrészt inkább lustaságról, másrészt hitetlenségről tesz tanúságot az iránt az Isten iránt, aki megérdemelné, hogy igéjét legalább oly gonddal igyekezzünk megösmerni, mint ahogy bármely világi iparos saját mesterségét megtanulni igyekszik. Hamisan idézik ezek a tanaulásra restek Pál szavait, hogy ők nem karnak semmiről sem tudni a megfeszített Krisztuson kívül, mert Pál ugyanott írja azt is, hogy az arra érettek között ő is hirdet bölcsességet, csak nem e világ elvesző kitűnőségeinek bölcsességét, hanem ama rejtett bölcsességet, melyet a Szellem tanít a szellemieknek (1 Kor. 2,6 sk), melyet Isten éppen a világ együgyűinek és kiskorú embereinek tartott fenn (Mát. 11,25). Ennek a titkos bölcsességnek oly hatalma van, hogy évezredes válaszfalakat rombol le ott, hol a gyűlölet és a pöffeszkedő gőg embert embertől elválasztott, s ezzel Isten szeretetét és kegyelmét az emberekhez hozta (Ef. 3). Mert éppen a megfeszített Krisztuson újra fölépíteni azt, amit a világ bölcsei a saját értelmük homoktáblájára építettek: ez a – kegyelem!

A kegyelemnek is meg van tehát a maga külön bölcselete, és ez, igaz, nem találomra, vaktában kap bele a dolgokba, de rendszerességének nagyszerűsége nem marad el semmiféle világi tudomány mögött, mélysége a legnagyobb odaadást kívánja kutatóitól. A kegyelem ajándékai közt Pál első helyre a bölcsességet, második helyre az ismeret ajándékát teszi (1 Kor. 12,8.28; Ef. 4,11). A Szentírás számtalan helye a legnagyobb súlyt helyezi értelmünk használatára, s Jézus tanítványait sokszor dorgálta értelmetlenségük miatt. Mikor tehát a kegyelem útjait nyomozzuk, akkor is elő kell vennünk értelmünket, s térden állva kérnünk az Istentől égi bölcsességet ez utak megtalálására és megértésére. Az isteni bölcsességnek is megvan a maga külön rendszere, amely megfelel annak a rendnek, amelyet a Teremtő az egész teremtésben elhelyezett. A lelkiismeretes világi tudományok és a bibliai bölcsesség egy úton járnak. Egészséges keresztyén élet csak ott fejlődhetik ki, ahol a keresztyének szent félelemmel közelednek Istenhez, és a kegyelem útjainak kutatásába lelkük minden képességének belevetésével elmerülnek. Mélyebb isteni bölcsesség alatt azonban némelyek feltűnően érdekes vagy furfangos bibliamagyarázatokat értenek, a Bibliában ki nem jelentett, sokszor egyenesen a pogány (gnosztikus) eredetű meséknek a Bibliához toldását, melyek puszta értelmi szemlélődést szereznek, de Krisztus testének egybeépülését nem munkálják. Az értelem mit sem ér engedelmesség nélkül, mint a hit is értéktelen tettek nélkül. Az értelemnek tehát azt kell kutatnia, hogy mit kell cselekednünk, hogy Isten akaratát véghez vigyük. A szellemi bölcsesség Isten akaratát, Isten útjait kutatja, hogy az ember rá tudjon állani ezekre az isteni lábnyomokra, s a szellemi bölcsesség felfedezi, hogy ezek az isteni lábnyomok a Bárány nyomdokaival azonosak. Az Élet csak az isteni bárány sebein át ömlik ebbe a világba, s a kegyelem fénye csak azok sebein át látszik, akik a Bárányt követik, lábukat az Ő nyomdokaiba igazítják. A Bárány az Isten legnagyobb bölcsessége, a világ szemében azonban oktalanság. A Bárány-bölcsesség azt tanítja, hogy egy gyönge imádkozó embert szeretete többet tud elérni a teremtésben, mint gyűlölködő, felfegyverzett tömegek; hogy az alázatos magasabbra tud hágni, mint a pöffeszkedő gőgös. Ez a szellemi bölcsesség hitben tapogatózik csak a Végtelenség és Örökkévalóság véges létünkbe benyúló partjain; kagylóhéjjal meregeti a kegyelem méztengerét. Isten bölcsességével tudjuk azonban, hogy egy kanálnyi a kegyelem méztengeréből éppen olyan édes, mint az egész óceán, úgyhogy egy kanálnyi kegyelemben megösmerjük az Istent. Ezért az isteni bölcsesség keresése nem hiábavaló.

Hogy a Bárány hogy öletett meg a történelemben Poncius Pilátus alatt, azt jól tudják az istentelen emberek is. Az emberi árulás, közöny és vakbuzgalom a leggyalázatosabb és legkínosabb halálnemmel gyilkolta meg Őt. De hogyan öletett meg a Bárány a világ megalapítása előtt? Ha ennyit mondunk: Isten gondolatában, tervében – az isteni tett igazi jelentősége nem lesz világos elménk előtt. Kevésnek látunk csak ennyit, hisz nem minden gondolat és terv válik valóra. De ez csak az emberi gondolatokra érvényes így; nem érvényes Isten gondolataira. Istennél a gondolat, a szó egyenlő a tettel. Az Írás nem a világ megalapításától halálra szánt Bárányról beszél, hanem a világ megalapítása előtt „megölt” Bárányról. Itt tehát tettről, befejezett tényről van szó, melyen többé változtatni nem lehet. Megvalósítani annyit jelent, mint az anyagi világban megtörténtté tenni; hisz a szellemi világ valóbb világ, mint az anyag világa; mert a szellemi képezi a testinek, a láthatatlan a láthatónak alapját, biztosítékát, mert ami „látható”, a „láthatatlanból” állott elő (Zsid. 11,3). A latin közmondás szerint az írás megmarad, de a szavak elröpülnek. Ha a kimondott szó röpke, elmúló, mennyivel mulandóbbnak tűnik fel előttünk a még ki sem mondott gondolat vagy terv! A latin közmondás azonban ezt a bölcsességet az emberek világában szedte össze. Más az Isten világa! Hogy a teremtésben bármi is megmaradjon, azt csak Isten hűsége és az isteni Szellem ereje viheti véghez. A teremtett világ a Teremtő akaratán nyugszik. Hogy a nap újra felkél, hogy eső újra megöntözi a száraz tájakat, azt Isten láthatatlan akarata és gondolata valósítja meg. Ha tehát az emberi gondolatok valóság nélkül valók, elmúlók is: Isten gondolatai tények, melyeknek kősziklaszilárdságát semmi meg nem törheti. A Bárány megöletése tett volt már akkor, amikor a teremtés előtt isteni gondolatként megjelent: erre a tettre, erre a szellemi tényre egy világot lehetett ráépíteni. Isten, aki jól látta s előre tudta, hogy az ember vétkezni fog, a világot a kegyelemre, a Bárány áldozatára építette. Nekünk, embereknek, persze idegen az, hogy Istenben elröppenő gondolatok nincsenek: de a valóság világának ehhez az acéllevegőjéhez hozzá kell szoknia annak, aki Istenben kutat, hogy Istenre építsen. Isten soha egy millimétert nem téved; azért Neki nem kell egy gondolatán sem változtatnia. S a gondolat mellett ott van Benne a megvalósító mindenható Erő, a Szellem; azért egy meg nem valósuló gondolat sem ébred benne. Mikor tehát valami még csak gondolatként ül Istenben, máris biztosabb és valóságosabb, mint amilyenné azáltal lesz, hogy a látható világban megtörténik. Hinni annyit jelent, mint ebbe a láthatatlan, isteni „valóságvilágba” áthelyezkedni. A Bárány halála eszerint Isten gondolata által tett volt az Istenben, mielőtt még Isten a világot s benne embert teremtett volna. A kegyelem az istenségben világított, mielőtt ez a szó elhangzott volna: Legyen világosság! Micsoda isteni erő nyilatkozik meg ebben a szóban: „Öröktől fogva való szeretettel szerettelek téged!” (Jer. 31, 3) Ez az örökkévalóságból feltörő szeretet erősebb, mint ami ebben a világban történik.

A földi történések tehát visszavezetnek bennünket a teremtés előtti örökkévalóságba, amelyben Isten élt csupán. Mindennek, ami most történik, ősgondolata, alapja Istenben keresendő. És minden, ami Istenből jő, a szeretetből jő. Tehát minden, ami történik, kegyelem, mert Nélküle semmi sem történik! Azért nem e világ hatalmasaival, eseményeivel állunk szemben, ha a történelem eseményei ránk zúdulnak, hanem az isteni kegyelemmel. Hogy ez az isteni kegyelem, mikor még Istenben nyugvó szeretet volt, mit határozott el felőlünk, az szabja meg jövőnket. Nem az, amit a világ hatalmasai elgondolnak! Az emberi gondolatok eltűnnek, de az isteni gondolatok súlyosabbak, mint a földön megtörtént tények. Aki ebből a világból az isteni kegyelem világába értelmével és várakozásával áthelyezkedik, az a látszatból és káprázatból a valóságba megy át. Ez a predesztináció gyakorlatban! Említettem már azt a görög filozófust, aki az örök világot ebből az elmúló világból elvonással próbálta kikövetkeztetni. Említettem, hogy mire az istenséghez jutott, benne már csak ürességet, tartalmatlan, tulajdonság nélküli létet talált. A predesztináció ennek pontosan az ellenkezőjét tanítja. A predesztináció világa gazdagabb, tartalmasabb, élőbb és valóságosabb, mint a látható anyagi világ. A predesztináció világában együtt él a terv és az erő; ott a valóságnak akadályai nincsenek. És még egy van a predesztináció világában, amit itt az anyag és idő világában úgy kell a mélyről kibányászni: mindent beragyogó, mindenen rajta csillogó kegyelem. Ott mindennek ez a megokolása: Isten szeret! Nem igaz tehát az, hogy Isten puszta szeszélyből, ok nélkül valakit is örök kárhozatra rendelt volna. És hogy hasonló szeszélyből, igazságtalanul rendelt volna bárkit is üdvösségre. Hanem az az igazság, hogy Isten egyeseket örök szeretetből dicsőségre rendelt, hogy a későbbi „tészta” „zsengéjeként” egy nagy feladatot végezzenek el, még mielőtt Isten az egész teremtést megdicsőíthetné. És az az igazság, hogy egyeseket okkal és joggal kárhozatra rendelt, addig az időig, amikor majd mindeneken könyörülni fog (Róm. 11,32). Akik pedig azon túl is örök kárhozat alatt maradnak, nem Isten szeszélyéből, hanem saját szabad akaratukból maradnak ott. Mert csak egyetlen egy bűn van, amelyre nincs bocsánat: ha valaki szabadon, teljes indulattal vétkezik. „Véletlenül” senki sem vész el. Hiába hivatkoznak Kálvinra, hogy Kálvin milyen szörnyetegpredesztináció-tant tanított volna; mert Kálvin csak szembeállította az isteni eleve elrendelés és az emberi felelősség kettős vonalát, és soha egyiket sem törölte el a másikért. Kálvin csak értetlenül állott az isteni mindenhatóság szabadságával szemben. De nem jutott eszébe az isteni kegyelem világába a szeszélyt és igazságtalanságot belevegyíteni. S ha ezt a modern teológusok megteszik, és szinte dicsekednek azzal a bátorsággal, hogy a kegyelem mindent elsöprő hatalma helyébe egy oktalan, vak sorsot helyeznek, akkor bátorságuk csak vakmerő könnyelműség vagy pogány elvetemültség. Ahol a Szentírásban eleve elrendelésről van szó, ott mindenütt a földi történelem eseményeivel foglalkozik a kijelentés: Ézsau és Jákob földi vetélkedésével, a fáraó ellenállásával, a zsidó nép földi sorsával, azzal, hogy az isteni kegyelem elnyerésében a választottak megelőzik azokat, akik a második feltámadásra maradnak hátra, de nincs szó az emberek végső szétválásáról az utolsó ítéletben. És ha azok, akik kegyelemben vannak, nyugodtak lehetnek afelől, hogy senki ki nem ragadja őket az Úr kezéből, az Istentől való elhagyottság keserű perceiben sincs senkinek oka attól félni, hogy Isten örökre elvetette. A predesztináció a kegyelem elrendelése, nem az oktalan szeszélyé. A predesztináció visszavisz bennünket a teremtés elé, az Isten mélységeibe. Év bámulva látjuk, hogy a harag már ott a Bárányt érte és nem a bűnöst, és hogy ott minden, minden csak kegyelem.

Tehát nemcsak Platón fogalomvilágának nincs semmi köze a tények hatalmas, erős világához, mely a teremtés előtt a kegyelemben gazdag Istenben volt, hanem nincs köze az örök kegyelemhez annak az útszéli predesztinációnak sem, mely ezt a mindent előre kiszámító és Magát csak irgalmától vezettető kegyelmes Istent nem látja a történelemben, hanem felcseréli azt pogány vaksorssal és szeszéllyel. Ennek a kegyetlen és vak predesztinációnak semmi keresnivalója nincs abban az örökkévalóságban, amelyből ebbe a világba csak édes folyik. Édes, mert még a harag is Isten kegyelméből ér bennünket, melyet Isten felőlünk eleve elhatározott, s az ítélet vihara után a tájék felüdül, s mi az újra támadó, a harag után megelevenedő életből megérezzük, hogy még az ítélet, még a harag is kegyelem. Ha tehát Isten egy embert ítéletre rendel, mint a fáraót, Nabukodonozort, vagy a megkeményedő zsidóságot, lehet, hogy az ítélet után a kegyelem újra megkeresi az elítélteket, mint ezt Izrael sorsa bizonyítja, kiről az apostol azt jövendöli, hogy a szelíd olajfába újra visszaoltják. Örök kárhozatra való kijelölésről nem szól a Biblia. A teremtés előtti Istenben csak a kegyelem világát leljük: életre kijelölteket, előre megáldozott Bárányt. Kénköves, tüzes mocsárról ott még nincs szó.

Vannak olyan emberek, különösen nők, akik azzal a nagyszerű, de kétes értékű és nem boldogító tehetséggel vannak felruházva, hogy belátnak a szellemi világ történéseibe, azokból megsejtik az elkövetkezendő eseményeket és az élők oldalán sokszor megjelenni látják a korai halált. Ezek az emberek meglátják, ami a szellemi világban már történőben van, de a látható világ történéseibe még nem került be. Ha még ilyen gyarló emberi lények lelke is magában foglalhatja a jövendőt, mennyivel inkább az örökkévaló Istennek Lelke, ez a mindent átfogó, végtelen és örök Tudat, amely semmit nem felejt! Csakugyan, még mielőtt a földön megjelent volna, minden ember ott volt már előbb az Isten tudatában, amikor Isten eleve meglátta őt. Ott élt az istenségben ennek az embernek minden perce, minden lépése és minden gondolata. Az embernek nincs meg a képessége arra, hogy a gondolatait tettekre váltsa, ha Isten ehhez Szellemének erejét nem adja. Az embernek ez a függősége teszi érthetővé, hogy Isten az embereknek tetteit előre megszabta, „elkészítette”, hogy az emberek azokban járjanak. Készen vannak már a történelemben a lábnyomok, amelyekbe lépteinket bele fogjuk illeszteni. De ez mégsem jelent szolgaságot vagy börtönt nekünk, mert ezek a cselekedetek pontosan megfelelnek azoknak a hajlamoknak és akarásoknak, amelyeket az Isten öröktől fogva meglátott bennünk. A bibliai eleve elrendelés-tanban az isteni akarat korlátlansága és a mi belső szabadságunk teljes marad. Ezt a gyarló ember nem érti ugyan meg, de a végtelen hatalmú Istenben ez természetes. És csak az ilyen eleve elrendelés nyugtathatja meg szívünket a történés borzalmas örvényei, a gonoszság vakmerő támadásai közepette; csak az a biztos tudat foghatja le félelmünket, hogy életünk minden kis részét, minden eseményét nemcsak „sejtette”, hanem tisztán is látta a kegyelem Istene. Gondolatként ott voltunk az Istenben, világosságban kialakulva, valóságként, mint Istenből felfakadó, szerető tervek. És Isten mindent úgy elrendezett előre, hogy azoknak, akik Őt szeretik, minden, ami történni fog, javukra dolgozzék. Ez a predesztináció vigasztalása! Az Isten nem kegyetlen sakkjátékos, aki könyörtelenül áldozza fel egyik figuráját s tartja meg a másikat; Isten sakktáblájáról Isten akaratából egy figura sem fog elveszni. S egykor a sötétségben ülő és szabadítást nem ismerő nemzeteket ott fogjuk látni a kiválasztott Jeruzsálem körül az Új földön, s az Élet gyógyító ereje rájuk ömlik majd. A teremtés előtti Istenben nem matematikai és fizikai képletek, nem élettani táblázatok voltak csupán, hanem mindeneket kormányzó és mindeneket elárasztó szeretet is. A teremtő, alkotó szeretet neve pedig: kegyelem. A látható világ nem homályos sejtelemvilágból alakult ki, hanem csodálatosan tiszta, apró részletekig elképzelt gondolatvilágból lett és alakul még mindig. S akkor, amikor ez a világ még csak isteni gondolat volt, nem volt bizonytalanabb és nem volt kevésbé valóságos, mint ma. Bizonyosságát Isten hűsége adta meg; a hűség pedig a kegyelemnek egyik megnyilatkozása. Mikor tehát aggódva élünk emberek között, akik fegyvert és szuronyt emelnek reánk; kiket sokszor gonosz embertelen akarat vezet; kikben nincs irgalom és kegyelem; amikor összeomlani látunk egy múltat, amelyből jöttünk; egy házat, amelyhez életünk kötve volt; amikor mindentől megfosztatunk, ami ebben a világban nekünk kedves volt; akkor gondoljuk meg, hogy nem ehhez az elmúló világhoz tartozunk, hanem a mi hazánk ott van, abban a kegyelemvilágban, amelyben a világ teremtése előtt a Bárány megöletett és amelyben a mi picinyke életünk tudata mellett az isteni világosságnak és kegyelemnek végtelen öröme lakozott. Ezt a világot nem veheti el tőlünk ember! És azokból a nyomokból, amelyekbe Isten öröktől fogva elhelyezte lábunkat, nem űzhet ki bennünket a szurony. A kegyelem Istenben van, és azért a kegyelem az egyetlen valóságos világ. Ez a predesztináció világossága!

A kegyelem a legmegszokottabb szavak egyike. Ha halljuk, azt gondoljuk: értjük. Pedig csak azok közé a színtelenné és tartalmatlanná vált szavak közé tartozik, amelyek tovasuhannak fülünk mellett anélkül, hogy beleragadnának. Azért is van ez így, mert a kegyelem régi értelme a mindennapi életben már nem használatos, hanem puszta teológiai fogalommá vált. Éppoly idegenül hangzik nekünk, mint a katolikusok kegyelme, a malaszt. De tegyük a kegyelem szó helyébe a mai „kedvességet”, akkor azonnal megszínesedik a fogalom. Némelyek megbotránkoznak ugyan, amikor a régi veretű szó helyébe ez a mindennapos szó kerül, és profanizálásnak érzik a helyettesítést; de ha meggondoljuk, hogy itt nem olyan emberi kedveskedésről van szó, melyet megmérgezett a világ hazug levegője, hanem isteni kedvességről, isteni örömről, mely fénytengerként ömlik rá erre a szomorú világra, akkor nem lesz többé bántó a „kedvesség” szó. Használatban meghagyhatjuk a kegyelem szót, csak mosolygó kedvességet értsünk alatta, s úgy tekintsünk a kegyelem Istenére, mint aki kedvvel, örömmel néz reánk. Így értelmezve a „kegyelem” szót, át fogunk menni egy mosolygó világba, hova nem kísér el a szurony, bombázó repülő és osztálygyűlölet. Szurony, bomba és gyűlölet: elmúló káprázatok; de a kegyelem örök. Csak kevés idő, s a felhő elhúzódik, és újra ragyogni fog e világ fölött Isten örömének napja.

Amikor a Biblia azt mondja egy emberről, hogy „kegyelmet talált Isten szemében”, akkor ez annyit jelent, hogy az az ember a villámló és mennydörgő felhőn meglátta a szivárványt. Ha pedig azt mondják nemzetünkről, hogy rajtunk Isten ítélete és haragja van, és számunkra nincs többé kegyelem: akkor a kegyelmet megtagadó embertől átfordíthatjuk tekintetünket Istenre, akiben a haragos felhő mögött ott van a kegyelem kék ege. Jó tehát a kegyelmet a világtól elvonatkoztatva, egyedül Istenben szemlélni! Micsoda világ az, amelyben az a két hatalmas tulajdonság együtt lakik, és egyik sem semmisíti meg a másikat; a kegyelem mellett ott van az övéit védő harag, de a harag egyedül a kegyelmet szolgálja. Micsoda Isten az, akiből megszületett egy világ, amelyről előre látta, hogy a bűn martaléka, és a harag tárgya lesz, és aki mégis meg merte teremteni ezt a világot, mert a kegyelemre alapozta! Ebben az Istenben volt ott az ítélet éles kardja, mely nemcsak embert választ el embertől, hanem gondolatot is gondolattól, és nemcsak embersorsokat tesz véresekké, hanem Isten szívét döfi által, mert a világ alapítása előtt megöletett a Bárány. Azért, amikor az ítéletnek ez a kardja bennünket ér, s e világban és bennünk elválasztja a jót a gonosztól, amikor fújnak a szelek és megindul az ár; amikor paráznaságot, gyűlöletet, rablást ítélet ér és a bűnös világ megrázkódik az ítélet alatt; amikor a megítélt világgal együtt mi is reszketünk: jusson eszünkbe, hogy ez az ítélet először, mielőtt még a „kezdet” elkezdődött volna, Isten Lelkén ment keresztül, és megölte az Egyszülött Fiút! A kegyelem haragszik, és a harag kegyelem. Minden, ami fáj és gyötör, Istennek fájt előbb: ez a kegyelem! Minden sóhaj, ami e világon elhangzik, a világ alapítása előtt belehangzott Isten fülébe. Minden jajszó, minden sírás hangzott már az Örökkévalóságban. Minden kegyetlenség fájt az Istennek akkor, amikor még csak kegyelem volt. Ez a predesztináció! És ezt a predesztinációt úgy fejezi ki a Biblia: a Bárány a világ alapítása előtt megöletett. Vajon mi lakott az Istenben, amikor még a világ alapítása előtt egyedül volt? Most már tudjuk: kegyelem! Amikor az isteni kegyelem édességét érezzük, egyszerre felemelkedik előttünk egy megfoghatatlan, végtelen táj, amelyben minden világos, minden örül, minden boldogító, amely színültig kegyelem. Ha ezt a világot látjuk a mögött a világ mögött, amely bennünket gyötör, akkor azt mondjuk: Minden kegyelem! Minden, ami velünk történik, Isten szerető szíve mélyéből született. Ezt mondja nekünk „a kegyelem, amely Istenben van”.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A kegyelem © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. 2007. Budapest
Saját példányból lejegyezve: 9–29. oldal