A kegyelem - 02. Réssz

KEGYELEM A TÖRVÉNYBEN

Nagyobb ellentétet, mint kegyelem és törvény, elképzelni alig lehet. Két ellentétes út, amelyen az ember üdvösségét keresi. A törvény utasítása így hangzik: Tedd meg a törvényt és élsz! A kegyelem örömhíre ez: Fogadd el az életet és megteszed a törvényt! A két út tehát egymásnak pontosan a fordítottja. A törvény az embert a saját lábára állítja; aki a törvény útján jár, mindent a maga erején kénytelen tenni. Erőlködés, izzadtság, verejték: ez a törvény útja; az út vége: kudarc. A kegyelme útja ennek ellenkezője: minden emberi erőfeszítésnek teljes hiánya, könnyűség, gondtalanság, öröm. Amíg a törvény az embert a maga lábára állítja, az evangélium megtanítja Istenre támaszkodni.



A törvény módszere az önvizsgálat; a kegyelem módszere az Isten-vizsgálat. A törvény tanítói azt követelik, hogy bűneink jegyzékét vigyük hozzájuk; ők majd minden bűnünket megvizsgálják, és büntetést szabnak ki ránk, hogy a bűn terhétől szabaduljunk. A kegyelem tanúi arra tanítanak, hogy ne magunkkal foglalkozzunk, hanem a Megváltó szeretetével és hatalmával; ne magunkat, hanem Istent nézzük! Nézzük úgy, ahogy Zinzendorf állott meg a töviskoronás Jézus-arc előtt: szívébe markolt az Úr szenvedése és megmutatta neki a bűnbocsátó Istent. A kegyelem látása meggyógyítja az ember szívét; az önvizsgálat ellenben nem sokat ér. Mikor magunkat a magunk mértékével mérjük, nem ejthetünk elfogulatlan ítéletet. Az pedig önámítás, hogy bárki is nem a maga mértékével mérhetné magát, hanem a tízparancsolatnak vagy más isteni törvénynek tükrében nézi vétkeit, mert egy perben egy ítélet nem annyira a törvénytől függ, mint a bírótól; márpedig, ha magunkat ítéljük, minden mentséget kitalálunk, hogy az ítélet éles kardját kikerüljük. Másként vagyunk a kegyelemmel! Amikor Isten szeretetének meg nem érdemelt melege ránk ömlik; amikor dacos, álutakon járó, csalfa szívünk megtudja, hogy Isten megbocsátott: megszégyenülünk, elönt az önvád forró hulláma, s a bűnbánat és hála könnyei összefolynak, amikor beösmerjük, hogy erre a kegyelemre méltatlanok vagyunk. A törvényben Isten elrejtőzik; a frigyláda rejti; a szentek szentjének sötétje takarja: a kegyelemben Isten megmutatja magát; Jézus, kinek teste az élő frigyláda volt, azt mondotta a tanítványoknak: „Aki engem lát, látja az Atyát!” A kegyelem jobban megtanít ítélni, mint a törvény. A kegyelem fényében nem vizsgálgatjuk egyenkint tetteinket; nem tartunk vád- és védőbeszédet, hanem mint mikor hirtelen villám deríti fel az éjszakát, mi is egy pillanatban meglátjuk önmagunkat, s egész magunkról meghozzuk az ítéletet. A törvény és kegyelem tehát módszerükben is ellentétes utakon járnak.

A törvény útján járó ember előbb-utóbb belefárad abba az erőlködésbe, hogy a törvényt megtegye. Konfirmációm alkalmával azt a botor fogadalmat tettem, hogy többet nem vétkezem. Hogy szeretett hitoktató lelkészemnek volt-e akkor fogalma a kegyelemről, nem tudom; de nekem nem volt. Fogadalmam után két vagy három napig bizonyos magaslaton jártam abban a vélekedésben, hogy nem vétkezem. A harmadik vagy negyedik napon megharagudtam testvéremre, és felé hajítottam egy ollót. Egyszerre alázuhantam, és többé nem próbálkoztam a törvény megtartásával; életem a régi mederben folyt tovább. Emberi erőnk elégtelen arra, hogy Isten parancsát megtegyük, és azért bele kell fáradnunk törekedésünkbe.

Az elfáradó ember különböző eredményekhez juthat. A leggyakoribb eset az, amely velem történt: közönyösekké leszünk. Megyünk arra, amerre sodor a megszokás, hajt a korszellem, amely e világnak szelleme. Nem leszünk forradalmárok, még kevésbé reformátorok, hanem csak az emberi társadalom igénytelen tagjai; a törvény csak szárnyunkat vágja le, repülni nem tanít meg soha. Vannak, akik képmutatókká lesznek, s ebből valami mindnyájunk életébe becsúszik. Hogy a belső elégedetlenséget elrejtsük és a külső tekintélyt megtartsuk: vagy olyanoknak mutatjuk magunkat, mint akik Isten parancsolatait megtartják, s ezzel olykor magunkat is ámítjuk, vagy az Isten törvényét emberi parancsolatokkal cseréljük fel, melyeket a gőg és érdek megtenni segítenek. Ezt a korbánerkölcsöt Jézus ismertette egyszer: eszerint az, aki áldozatot vitt a papnak, ezáltal fel volt oldva az alól, hogy szüleit a törvénytől előírt módon tisztelje; így az emberi parancs félretolta az istenit. Korbán magyarul áldozati ajándékot jelent; a korbánból a papnak haszna volt. Mindig újra ismétlődő jelenség a történelemben, hogy az emberi parancsolatokért az emberek lassankint félrerakják az isteni parancsolatokat. Még a pietizmus korában is találkozunk ezzel a jelenséggel: a színház, dohányzás, tánc tilalma mellett felejtik a „hívők”, hogy a hűtlenség, megszólás, kegyetlenség és önhittség amazoknál gonoszabb bűnök. Az ilyen emberi parancsolatokat olyan vezetők találják ki, akik Isten dicsőítése helyett maguknak kívánják a hódolatot. Ezek az elsőségre törekvő Diotrefészek e parancsok által Isten helyett magukra irányítják az emberek figyelmét; az emberek, tőlük függvén, nekik engedelmeskednek, s így kihasználhatják őket. A korbán-gondolatkörbe tartozik az az irányzat is, mely Krisztus helyébe az „egyházat” teszi: eltűri Isten parancsainak áthágását, de szigorúan bünteti az egyház elleni hűtlenséget. Mikor így a gyülekezetben Isten helyét emberek foglalják el, a gyülekezet megbetegszik; benne elégedetlenség, lázongás vagy szolgai meghunyászkodás, árulkodás, egymással szemben rendőrködő ellenőrzés ütik fel fejüket, és sokszor „mélyebb” vagy „határozott” keresztyénség külső leple alatt csak hiúság, gőg, versengés, magunkban való gyönyörködés húzzák meg magukat. Másokat a törvény megtartásának kudarca még nagyobb erőlködésbe hajt; az evangéliumot nem ismerő pogányok módjára a testben látják a bűn létrehozóját, és annak gyötrésében, megsemmisítésében, félretételében a szabadulás útját. Így keletkezett a keresztyénségben a remeteség, majd a szerzetesség pogányos intézménye. Ezek az intézmények nem voltak mindenestől rosszak: amennyiben becsületes és őszinte lelkek kerültek beléjök, kik meddő önszemlélet és önkínzás helyett közhasznú tevékenységnek szentelték magukat, sok áldást terjesztettek maguk körül. Isten jelenléte az ilyen egészségtelen életmódot is megszentelheti, megáldhatja, s gyümölcsözővé teheti. De csak a kegyelem! Mert maga a sivatag vagy a kolostorlevegő csak újfajta kísértést és újabb elesést hoz. A sivatagban vagy a kolostorban azonban sokan megtalálták a kegyelem Istenét. Isten szeretete tette boldoggá a szegénységben Assisi Ferencet, a bűnbocsátó kegyelmet vitte Sziénai Katalin a vérpadon meghaló gonosztevőknek, a misztikusok a reformáció előfutáraivá lettek, és Luther a zárdában ösmerte meg a Bibliát. A töviskoronás Megváltóval és annak kegyelmével tehát a kolostorban is lehetett találkozni, de ott is csak azok találták meg, akik önmaguktól megüresedvén, szomjasan, éhesen keresték Isten ingyen ajándékát.

Az öntelt, magában bízó ember természete azonban nem a kegyelmet kívánja, hanem a törvényt. Mi protestánsok, bizonyos fensőbbséggel és sajnálkozással szoktunk a szerzetesség katolikus intézményére alátekinteni, s meg vagyunk elégedve, hogy nálunk a kegyelem szabadsága lengi be az egyházat. Ez azonban csak elméletben van így. Így volt a reformátorok igehirdetésében, de nem így van a mai protestáns egyházakban. A protestantizmus titkos ereibe ezerféle módon hatolt be a zsidó és római törvényeskedés kovásza. De míg a középkori egyházban a szünergizmus (Istent kiegészítő emberi munkálkodás) meghagyta a templomban az istenség jelenlétének titokzatos sejtését, és a római hívő ma is istenfélelemmel lép templomába, nálunk éppen az Isten jelenlétének tudata s az istenfélelem veszett ki templomból, vallásóráról és az egyházi érintkezésből. Elveszítettük a vallásos érzelem melegét, mert elveszítettük Isten közelségét. Az a szokás, hogy lelkészeink másoktól készített prédikációkat tanulnak meg és mondanak el, elvette a közvetlen bizonyságtétel elevenségét, de azt is feleslegessé tette, hogy lelkészeink higgyenek és saját életükben tapasztalják Isten kegyelmét, mert prédikációt betanulni hitetlen is tud; értelmetlenné tette a teológiai oktatást, mert idegen szónoklatok betanulásához nem kell négy évig főiskolán tanulni. Úrvacsorai és keresztelő szertartásainkat a résztvevők közönyössége hidegített el, és az a papi igyekezet, hogy a szertartásokat azokra is ráerőszakolják, akik azokat még csak nem is értik, hanem megszokásból utánozzák. Hittanóráinkat sem tudjuk az élmény erejével felmelegíteni, mert a bibliai történetek felvizezése, az egyháztörténetnek a világi történetíráshoz való igazítása és a káték értelmetlensége vagy üres közhelyei a haszontalanság érzetét keltik növendékeinkben. A bibliakritika árulása megingatta papjainknak és azok hallgatóinak lelkében a Biblia tekintélyét. Az egyházfegyelem hiánya elveszi a lelkészek őszinteségében való hitet. Ezek miatt sok református ember több evangéliumot érez a római egyházban, mint saját egyházában. Az úgynevezett „egyháziasság” felől igen hamis képzetek terjedtek el. Általában egyházhűségnek szokták tekinteni, de ehhez semmi köze, mert az egyház csak Jézus Krisztussal együtt egyház, s így a Jézushoz való hűség magában foglalja az egyházhoz való hűséget is. Ha valaki Jézus nélkül az egyházhoz való hűséget kezdi hangsúlyozni, az nem egyenes úton jár, az mást akar, mint egyházhűséget. Egyháziasság alatt egy veszedelmes tévelygést szoktunk érteni: azt a követelést, mely az igazság, a Biblia és Isten országa feláldozását kívánja földi szervezeti kérdések, egyházi politika, személyi érdekek kedvéért. Az ilyen egyháziasság az evangéliumot a törvénnyel helyettesíti, mert Jézus evangéliuma az ilyen érdekkeresztyénségnek a halála. Az ilyen törvényeskedő egyházi életben nem nagyon szoktak Jézusról, Isten jelenlétéről, túlvilágról, az Úr eljöveteléről beszélni, hanem egyes dogmákat fejtegetnek, erkölcsprédikációkat tartanak, s a szent Szellem tüzét szónoki hatással, álpátosszal pótolják. Amikor a kegyelem keresztültör az egyháziasságon, egyszerre a Jézushoz való hűség válik fontossá, a földi érdekek, mint elhalt bőrdarabok az élő testről, lehámlanak az egyházi életről. És az emberek akkor kezdenek el nem magukért, hanem az egyházért dolgozni.

Az egyházi élet tévedései részben átterjedtek az ébredési mozgalomra, részben új betegségek támadtak a mozgalomban, melyeket azonban szintén a törvényeskedés különböző fajtái jellemeznek, s melyeket mindig a kegyelem gyógyít meg. Már láttuk, hogy pietisztikus körök sokszor bizonyos szerzetesmorált hirdetnek, s híveik körében kolostori életet valósítanak meg. Kolostori élet alatt nem istenes szentséget, hanem emberi rendeléseket értek, melyek a kegyelem evangéliumát elhomályosítják. Pietista körökben sokszor jelenik meg az Uzza-kéz, mely Isten dolgaiba az emberi mesterkedést belerakja. Az ébredési mozgalom gyárüzemmé változik: annyira érezzük az emberi erőlködést, mintha gépek dübörögnének, s nem Isten természetében volnánk, hol minden él és virul, de a növekedésnek hangját hallani nem lehet. Még bántóbbá válik a dolog, mikor az evangélium ügye hatalmi kérdéssé változik, s vagy pietista vezérek öltenek fel paróchusi igényeket, vagy az egyházak lelkészei élő hit nélkül hatalmukba kerítik a mozgalmakat, s megölik őket. A kegyelem ilyenkor kiszorul, s helyét emberi szabályok, szervezkedés foglalja el, melyek száraz sivataggá teszik az előbb még viruló oázisokat, az élő víznek forrását tömvén el azokban.

A szellemi kiszáradásnak sok szomorú jelét találjuk ott, ahol a kegyelem hirdetését egyháziaskodó szervezkedés és törvényhirdetés foglalja el. Egyik leggyakoribb jelenség a képtelenség arra, hogy Isten bűnbocsátó, ingyen kegyelméhez meneküljünk. Komoly keresztyének is, ha elesnek, kishitűn félrevonulnak, feledni szeretnének, porréteggel fedni be bűneiket, mintha nem volna Golgota, ahol bűnbocsánat várja az őszintéket ingyen! Hiányzik magyar evangéliumi mozgalmainkból a kegyelem felé való bátor előretörés. Mintha nekünk kellene a munkát elvégeznünk, és nem volna köztünk a kegyelem hatalmas Istene! A kegyelemben való bizakodás torzképe is feltűnik ott, ahol az istenfélelem szentsége hiányzik: hívő imádság helyett bizalmaskodó, fölényes, hányaveti hangot hallunk. Vannak, akik a kegyelemből is törvényt csinálnak, és Isten kegyelmének elfogadásából maguknak érdemet faragnak! Sokan az ostobaságot teszik meg kegyességnek, s valami magasztos keresztyénséget látnak az olyan esztelen szabályok mögött, mint ez: „Ne nézzük azt, hogy ki prédikál, mert az a fontos, hogy az istentiszteleteket látogassuk”. Az ilyen szabályokat gyártó protestánsok elfelejtették, hogy az istentisztelet az élő igéért, a tanításért van, mert az ige az élet útja, s nem az istentisztelet; a templomlátogatás magában csak érdemszerző külső cselekedet, melynek Isten előtt az ige megértése nélkül semmi becse nincs. A kegyelem a fontos, nem a kultusz! Az istentiszteletről, különösen az úrvacsoráról azonban azt tanítják egy idő óta, hogy abban a gyülekezet együtt éli meg Isten bűnbocsátó kegyelmét; de ez a felfogás hamis, mert éppen a bűnbocsánatot mindenkinek magának kell megtalálnia, s ebben senki a másik hitére nem támaszkodhatik. Egyáltalában hamis Isten szolgálatát (Gottesdienst) bizonyos szertartások közös átélésével cserélni fel. Így vélik az ige hallgatása is „korbánná”: a prédikációhallgatás tette fölment e törvényeskedő felfogás szerint az alól, hogy mindenki csendes kamrájában forró könnyek között külön-külön küzdje ki a kegyelem alapján való bebocsáttatást. Mert bűnei alól a felmentést mindenkinek magának kell meglelnie. A prédikáció is csak előkészítés a keresztyén életre, s a prédikáció meghallgatása nem maga a keresztyén élet. A keresztyén igazságoknak a közös istentiszteleten való átélése csupán hangulat marad, ha a templomon kívül tett nem követi, s az ilyen hangulat öncsalás. Az igehallgatásnak, éneklésnek, imádkozásnak törvénnyé tevése képmutatásra vezet. Az egyformán ismétlődő kegyes szavak megunottá válnak, s egy idő múlva a hangulati átélés is elmarad; az istentisztelet látogatása száraz kötelességteljesítéssé, unalmas ásítozássá, vagy tisztátalan szemlélődések alkalmává változik. Jakab szerint a tiszta, mocsoktalan istentisztelet ebben áll: árvákat, özvegyeket látogatni, magunkat folttalanul őrizni meg a világtól. Nem így gondolkodnak azok, akik az istentiszteletből korbánt csinálnak. Az ilyenek büszkén tekintenek magukra, hogy azt az „áldozatot”, hogy a nyilvános istentiszteleteket kötelességből látogatják, Istennek meghozzák! Az ilyenek elől a kegyelem ingyen-valóságát, az isteni áldás édességét elfedi a törvény „kell”-je. Ugyanígy cserélődik ki a protestantizmusban a hit fogalma. A hit a reformáció anyja; nélküle nincs keresztyén élet. S a hazugság atyja éppen a fundamentumot lopta ki a protestantizmus alól, mikor a hit fogalmát is meghamisította. A bibliai hit minden emberi erőt megtagadó, bízón Istenre tapadó hátrálás az ember részéről; Istennek egyedül-maradása a küzdőtéren. E helyett az embert megüresítő egyszerű hit helyett a későbbi protestáns teológia „hit”-nek az ember lelki felemelkedését, önmaga fölé tornázását kezdte nevezni, azt a lehetőséget, mely a vallásos ismeretet, érzelmet és cselekvést felidézi. Ezzel a bűvészfogással, ilyen nem létező emberi tehetség kitalálásával akarták az isteni kijelentést fölöslegessé tenni. Ez álhit szárnyain soha Istenhez nem emelkedhetünk. A bibliai hit: gyöngeség, mely Istent egyedül hagyja az ember üdvösségéért tevékenykedni; a modern teológia hite: képzelt erő, mellyel az ember öntudatosan jelenik meg Isten trónusa előtt, s magának hitéért elismerést kér. A bibliai hit koldusokként Isten kegyelméhez űz, mert lábunk alól minden földi támaszt kiránt; a modern teológia álhite, melyet mi erőltetünk ki magunkból, saját erőlködése talajára állítja az embert; tehát a törvény talajára viszi át. Mit hagy meg a kegyelemből az ilyen teológia az árva protestáns hívőnek? A hitnek jelszavát, mely tartalmatlanná és üressé vált. A protestáns „hívő” csüggedten tekint vissza reformátoraira, őseire, s megállapítja, hogy az ő hite nem oly „erős”, mint amazoké volt; ezzel az álalázatossággal hitetlensége, világiassága, istentelensége felől lassankint meg is nyugtatja megtéretlen, sötét, hitetlen szívét, és nem indul el az ősök nyomán. Szentek kultusza helyett kifejlesztették nálunk a reformátorok kultuszát: emberfeletti héroszokat csináltak belőlük, hogy egyszer a későbbi kor józan látása kiderítse, hogy az ősök is emberek voltak, nekik is voltak gyarlóságaik, s akkor ezzel a látással együtt porba hull a „hit” minden dicsősége is. Óh, ha ismerné ez a szegény megcsalt nép az igazi hitet, amely Isten gazdagságát, erejét, ismeretének csodás világát nyitja meg a koldus előtt, ki ingyen kegyelmet esd az égből! Bár fehérre meszelt, puszta templomunk megtelnék a prédikátorok szavának komoly zengésével, falainkra képekül felrajzolódnék a máglyán is bizonyságot tevők, hitükért zarándokokká váló gályarabok szomorú és mégis örömteljes sorsa, s a régi istentiszteletek egyszerű kerete újra égi jó illattá válnék az Isten igaz kegyelmét kereső hívő várakozásától! De tudjuk, hogy a kihullott haj és a levágott köröm nem nő vissza az élő testre, s ahol a hit halottá vált, ott az életnek mindenestől fogva újra kell kezdődnie, s az új élethez új szervezetnek alakulnia, mert az új bort régi tömlőkbe önteni nem lehet! Csak ahol a kegyelem szellője újra fúj, állanak össze a holt csontok, és elevenül meg a holt mező. A kegyelem útja a hitnek útja; de hinni nem lehet karban, vezényszóra, hangulattól vezetve; csak a harcmezőn, egyedül, kinek-kinek Istennel találkozva. Ma nincsenek reformátorok, akik azt mondják: Félre azzal, amit az ember csinál! Ma nem várjuk, hogy Isten cselekedjék! Ma nem imádkoznak így: Jelenj meg közöttünk, mint zúgó szél, vígy magaddal olyan utakon, melyeken nem akarunk menni, amelyeken ezt mondanák a gúnyolódó emberek: Édes bortól részegedtek meg ezek! Ma nem merünk szembeszállni a tömeggel, a közvéleménnyel. Pedig enélkül az egyedül-maradás nélkül nem találkozunk Istennel, kit Mózes is a pusztában talált meg, nem Egyiptom dicsőségében. Isten kedvességétől megrészegedni, szeretetének édességével betelni, s ujjongva várni, hogy ismét cselekedjék; ez a hit! „Uram, mi nem tudtuk megtenni, most vidd véghez Te Magad!” Térjünk meg a bibliai hősök hitéhez; menjünk vissza a középkori szentek sugárzó látásához; kívánjuk meg a reformáció üde hajnalát! Zintendorfal álljunk a töviskoronás Krisztus előtt, s bűnbánattal függesztve Rá tekintetünket, hogy a kegyelem egyetlen útját felcserélhettük az ember útjával. Az ilyen egyszerű, őszinte, becsületes találkozás Istennel: ez a kegyelem útja, ez a hitnek útja!

A törvény háza a szolgaság háza; a kegyelem útja a szabadság útja. Aki tartozik, mindig adósnak érzi magát; de a fiú mindent ingyen kap, a fiú szabadnak érzi magát. Sokáig tespedtünk a szolgaság házában, míg egyszer a tékozló fiúval együtt ráeszmélünk arra, hogy Atyánk van, és elindulunk a szabadság útján. Az Istenért való munkát sokan végzik szolgai szellemben, kötelességképpen; izzadó robotként, mintha tőlük függne, hogy a világ elkárhozik-e vagy pedig üdvözül. De megérint a kegyelem fuvallata, s egyszerre otthon vagyunk az atyai házban, lakomázunk, és hangzik az ének! Le-leszállunk a dicsőség hegyéről a völgybe, hol hitetlen, gúnyolódó tömeg kételkedik; de a szorongattatásban velünk van Jézus, és hatalma elől megfutnak a tisztátalan szellemek. Sokszor éjszakán át hiába evezünk, mert nem vittük magunkkal a Mestert; egyszerre megjelenik a viharzó tavon, s ott vagyunk azon a helyen, ahová mennünk kellett. A kegyelem olykor magunkra hagy, s akkor ott a kísértés, hogy saját lábunkra álljunk, és a törvényhez folyamodjunk. Az ily kudarc azért szükséges, hogy megtanuljuk a leckét: sohasem indulni el Jézus nélkül; soha egy lépést sem tenni másként, mint ingyen, kegyelemből. A Krisztus iskolája a kegyelem iskolája, s a fiúságot kell megtanulnunk benne; azt, hogy mindig mindent ingyen várjunk az Istentől, mint fiak az atyától. Mindent ingyen kapni, érdemtelenül; mindenben Istenre várni, az Ő erejével számolni: ez a keresztyén élet és a missziói munka ábécéje! A fiak szabadságát az Atya hatalma biztosítja. Ezáltal értjük meg, hogy a Keresztre Feszített, ki mozdulni nem tudott, többet tehetett a bűnösért, mint a kereszt alatt szabadon járkáló papok serege. A papoktól csak a keresztig juthatott a bűnös; a Keresztre Feszített a paradicsomba vitte. Ma is, akik testileg szabadon járkálnak e világban, lehetnek amellett szánalmas rabok; de akit e világ börtönbe zár, akadályokkal, s gáncsokkal vesz körül, lehet szabad, mert Isten kegyelme lelkét megeleveníti, örömmel, reménységgel tölti be, s mert az ég felé imádkozó lelke előtt szabad marad az út a foságban is.

Azt a fiúi szabadságot, amelyet a keresztyén ember Isten felé érez, mikor imádkozik, amely szívét testvérei felé megnyitja; azt a bizalmas, nyílt viszonyt, amelyben szabadon mindent megmondhatunk égi Atyánknak és egymásnak, a Biblia eredeti nyelvén egy érdekes szó fejezi ki: parrhészia (parrhészisz). Ez a görög szó azt jelenti, hogy „mindent (meg lehet) mondani”. Jóbnak Isten megadta a parrhésziát, barátai el akarták venni tőle. Jób úgy beszélt Istennel szemben, mint egy szenvedő gyermek, kinek ajkára válogatatlan gyűlnek a keserű szavak. Megátkozza születése napját, és perel Istennel; odáig azonban nem jut, hogy Istent megtagadja. Szenvedéseit látván, keserű szavai alapján barátai hajlandók istentelennek tartani őt, és vigasztalás helyett rája támadnak. Isten azonban, mint igazi szülő, eltűri a fájdalom sugallta keserű szavakat, s barátaival szemben nemcsak igazad ád neki, felmentve és igazságosnak jelentve ki őt; nemcsak helyreállítja vagyonát és családját, hanem még barátai is csak ezáltal menekülnek Isten haragjától, hogy Jób imádkozik értük. A barátok úgy ülnek Jób fölött, mint törvénytanítók; Jób pedig úgy közeledett Istenhez, mint Atyjához a gyermek. A gyermek jogán jelentette ki Isten Jóbot igazságosnak. Sokszor van úgy, hogy emberek felé el kell némulnunk; de ezt könnyen elviselhetjük, ha Isten felé szabadságunk van arra, hogy mindent megmondjunk. Ugyanennek a parrhésziának azonban meg kell lennie a gyülekezet tagjai között is: oly bizalmas, meghitt viszonynak testvér és testvér között, oly alávetettségnek és engedelmességnek egymás iránt, hogy a másiktól minden szót, minden figyelmeztetést nyugodtan elviselhetünk; még ha téved is az, aki figyelmeztet. Csak a szeretet tudja ezt a nyíltságot elviselni, amely mindent elhordoz, mindent elfedez; csak az a kedvesség, azaz kegyelem, amit a szeretet önt az ajkakra és az arcokra. Egy német mondás szerint a keresztyénségünk annyit ér, amennyi kifogást engedünk, hogy mások mondjanak nekünk. Érzékenység, ingerlékenység, harag a keresztyén gyülekezetben komoly bűnök, míg a világ nem sok ügyet vet rájuk. Ahol a kegyelem szétömlik, ott mindent meg lehet mondani, ott parrhészia van; mert a kegyelem kedvesség; a kegyelem szeretetet önt széjjel és lefogva tartja a gyűlölködés gonosz ördögeit. Magyarul a parrhésziát talán szólásszabadsággal fordíthatjuk. A szabad szót mindenki követeli magának; de mindenki el akarja venni a másiktól. Azért a szólásszabadság mindenütt üres maszlag, ahol a Biblia Szelleme nem úr. Hatalomra törő mozgalmak tűzik zászlajukra ezt a szót; de mikor hatalomra jutnak, letörlik onnan. Sátán birodalmában nincs parrhészia; nem is lehet, mert ha megadnák, kiderülne az igazság. A szív nem könnyebbül meg másutt, csak a kegyelem levegőjében. Ahol külső törvényekkel kormányozzák egymást az emberek, ott nem tűrik a tiltakozást; csak ahol a szeretet belső törvénye belülről kormányozza az embereket, ott érvényesülhet szabadon mindenki.

Törvény és kegyelem, mily két ellenkező világ ez! Az egyik tele gonddal, félelemmel, bizalmatlansággal és alattomossággal – a másikban könnyű ez élet, mint a hegyi levegőben, bizalom sugárzik az arcokról, s bátorság lövell a szemből, minden tekintet nyílt, mert testvérek közt vagyunk, s mert egy Atya van fölöttünk! A kegyelem szabadságot ád, a törvény rabigába hajt!

És mégis benne van a törvényben a kegyelem!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A kegyelem © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. 2007. Budapest
Saját példányból lejegyezve: 29–43. oldal