A kegyelem - 03. Rész

KEGYELEM A TÖRVÉNYBEN

Folytatás

Keserűen ébred fel bennünk a kérdés: Miért adta Isten a törvényt, ha az halálra visz, ha szolgává tesz, ha félelemmel tölt el, ha képmutatóvá tesz, vagy kétségbeesésbe taszít?! Felelet: Azért, hogy minden más utat elzárjon előlünk, azon az egyen kívül, amely az életre visz! A törvényt azért adta az Isten, hogy Krisztushoz vezessen – mint Pál mondja: hogy Krisztushoz vezető pedagógus legyen. Paiodagógos görögül gyermekvezetőt jelent; azt a rabszolgát jelölték e szóval, aki a szabad úr gyermekét iskolába vezetgette.



Szellemi kiskorúságunkban a törvény vezet minket a kegyelem iskolájába. A törvény iskolája a fájdalmas csalódások, gyötrő kudarcok, megszégyenülések iskolája. Mikor az ember természetes erkölcsi erejének minden képességét kipróbálta, s az atyai házból hozott szellemi kincset az utolsó fillérig elkölti: akkor jut eszébe rég elhagyott Atyjának igazi arca; akkor határozza el magát a visszatérésre: „Felkelek és elmegyek Atyámhoz!” A tékozló fiú útja a disznópásztorságon és éhségen át visz az atyai házba: a törvényen át a hívogató kegyelem boldog birtokába.

Viebahn tábornok beszéli el, hogy Berlinben a Spree hídjáról a sebes, ragadó folyóba ugrott egy öngyilkos. Az utolsó percekben fel szokott ébredni az élet ösztöne; ez az öngyilkos is vergődve küszködött a habokkal. Elmerült, majd ismét felbukkant; de az összecsődülő tömegből senki sem ugrott utána. Másodszor is elmerült; még egy utolsó lankadt tusára előtűnt a habok közül. Ebben a pillanatban nyílsebesen ugrott a vízbe egy ember, aki az első pillanattól feszülten nézte a vergődőt. Kimentette! Utólag megkérdezték tőle: „Te az első pillanattól itt állottál; miért hagytad kétszer alámerülni, holott azonnal segíthettél volna rajta?” A megmentő így felelt: „Nem segíthettem volna! Az első két alkalommal, amíg még erejénél volt, görcsös kapaszkodásával magát is, engem is csak a mélybe rántott volna; de mikor elgyengült könnyű volt megmentenem.” Isten így tesz velünk: először a törvény adja nekünk, s látszólag érdektelenül nézi, hogyan vergődünk a magunk erején. De amikor elgyengülünk, és semmi más reménységünk nem marad az Isten ingyen kegyelmén kívül, akkor megmutatja nekünk szent Fiának tövistől vérző arcát, levonja a leplet kegyelméről. A törvény fölkelti a vétkezőben az utolsó életösztönt: szabadulni a bűntől! Előbb a maga erején próbálja; aztán ebbe belefárad, s akkor kapja meg Isten Szellemét, ki ráébreszti a kegyelem édes valóságára. Ennyiben áldott a csalódásba verő meddő harcra késztető törvény is! A törvény nem ad életet, csak a tagjainkban levő halált, a jóra való képtelenséget teszi még érzékelhetőbbé; de olyan hatású, mint halálos betegségben a fájdalom: orvoshoz kerget! A törvény szétrombolja az emberi dicsőség utolsó foszlányait, hogy megvalósítsa Isten dicsőségét. A törvény szolgává tesz; de a szolgaságban megkívánjuk a fiak szabadságát. A törvény képmutatóvá tesz; de aljasságunkban megutáljuk magunkat. A törvény elítél; szörnyülködni kezdenek rajta az emberek; nincs menekülés: csak a bűn alól feloldozó Isten kedvességében. A törvény megtanít alázatosan az alul haladókkal járni; lerombol bennünk minden délibábot, képzelődést, hazug álmot, mikkel magukat az emberek e világban hitegetni szokták. Amikor halljuk: Ne ölj! Ne paráználkodjál! Ne lopj! Ne tégy hamis tanúságot! Ne kívánd, ami a másé! Tiszteld atyádat és anyádat! Lassankint mégis felismerjük, hogy vétkezők vagyunk; lassankint megutáljuk a világ erkölcseit, mely annál telibb szájjal prédikálja másnak a jót, mennél mélyebben benne ül maga a gonoszban. Mindenben elveszítjük reménységünket, körülöttünk csak hullámzó piszkos, gyilkos habok. Egyetlen reményt adó nyitott ablak e világban az a töviskoronás arc, s ez ablakon át az ég kegyelmének kékje mosolyog ránk. A törvény megtanít remélni; a törvény Krisztushoz vezet!

De a törvény alatt csak addig kell maradnunk, ameddig meg nem tanuljuk a törvény leckéjét: nem magunkban, hanem egyedül Istenben bízni és reménykedni. Amikor betelünk Isten kegyelmével, úgy, hogy Isten kedvessége kiárad belőlünk az emberekre, a törvény nevelésére nem lesz többé szükségünk, mert önként szeretetből tesszük majd mindazt, amit a törvény parancsol. Aki szeret, az nem a törvényt kémleli, hogy mefelel-é ennek vagy annak a parancsolatnak, hanem azt nézi hol a baj, hogy segítsen, és talál is annyi segíteni valót, hogy nem marad ideje leülni a törvény tükre elé, és vizsgálgatni önmagát. Ez a másokért élő szeretet: a törvény betöltése. Az igazi szeretet öntudatlan. A kegyelem önfeledtté tesz. Csak az szokta vizsgálgatni magát, aki a törvény alatt él. De akit a törvény tükre megmutatott önmagának, az nem kívánja saját arcát újra meg újra látni ítélet alatt. Aki a kegyelem alatt van, az az Isten tükrében Jézus arcát látja, aki értünk szenvedett. A törvény addig mutogatja a mi arcunkat, amíg nem kívánjuk magunkat nézni, hanem egyedül Jézust. Mikor magunkban való gyönyörködésünket az Isten egészen összetörte, akkor nincs többé a törvény szolgálatára szükség. E nélkül az összetörés nélkül nincs igazi megtérés.

E nélkül az összetöretés nélkül az ember újra magában kezd bízni; újra saját lábára áll, s akkor a törvény zúzó, törő munkájának is újra kell kezdődnie. Sokszor éveken keresztül lappang az emberekben a kegyelemben való bizakodásnak és a törvényszolgálatnak olyan keveréke, amely megakadályozza a kegyelem valóságának igaz felösmerését, s melyben az ember inkább magában bízik, mint Istenben. Az ilyen félkeresztyénség a félfarizeusság mocsara, amelyben nem gyógyul, hanem egy helyen tesped reménytelen félhitűségben. Kettős szívekben nem tud erőre kapni a kegyelem. Az ilyen kettős szívűség a hiányos megtérés gyümölcse. Egészségtelen megtérés rosszabb, mint a szellemi halál; ez az a langy-melegség, amelyről az Írás azt mondja, hogy Isten kiköpi szájából. A törvényszolgálattal teljesen, gyökeresen és végképp szakítanunk kell, hogy az életünkből örökre félre legyen téve; mert ha a kegyelem állapotában újra parancsolatokat kezdünk latolgatni, s nem bízzuk magunkat egészen Isten szeretetére; előhúzzuk akár a szombat, akár a vértilalom parancsolatát; ha felnőtt keresztséget vagy más szertartást eszköznek látunk arra, hogy Isten kedvét megnyerjük; ha alamizsnálkodást azért folytatunk, hogy azzal Istennek kedvesebbek legyünk; ha külön emberi parancsolatokkal nehezítjük testvéreink életét; ha törvényeskedő fogadalmakkal megint saját erőlködéseink talajára állítjuk őket: akkor a visszatérő törvény nem lesz többé Krisztushoz vezérlő pedagógus, hanem Krisztustól szakító átok, amint Pál apostol figyelmeztette a galatákat, hogy ha pogány létükre körülmetélkednek: Krisztusról metélik le magukat! Egészen, mindenestül, feltétel nélkül a kegyelem talajára kell átállanunk; mindent ingyen és felülről várjunk: ez a boldog, erővel telt és áldást terjesztő keresztyén életnek titka! Ne csináljunk semmiből törvényt! „Minden szabad nekem!” – kiáltja az apostol. Tehát csak arra nézek, mi használ, mert használni: szeretet. Szabadon, önként, örömmel cselekedni: ez a kegyelem!

A Biblia megkülönbözteti a törvény szövetségét s a kegyelem szövetségét. Mivel Isten a kegyelem szövetségét ígéretképpen helyezte a törvény alatt senyvedő ember elé, a törvény alatt álló embernek első, tehát régebbi a törvény szentsége, mint a kegyelemé; ezért nevezi a Biblia a törvény szentségét ószövetségnek (ótestamentumnak), a kegyelem szövetségét újszövetségnek (újtestamentumnak). Ez az elnevezés azt a tévedést ébresztette az emberekben, hogy Isten háztartásában is első volt az ószövetség, azután jött az új. Ez azonban tévedés! Isten az „új”-szövetséget adta előbb, mint az ót. A paradicsomban kötött szövetség, mely a kígyó fejének széttiprását ígérte, új szövetség volt, mert nem az embertől tette függővé az ígéret beváltását; ez pedig a kegyelem szövetségére jellemző, nem a törvény szövetségére. A Noéval kötött szövetség újszövetség volt, mert a neki tett ígéretre Istent kedvessége, azaz kegyelme indította. Ábrahám szövetsége a hit szövetsége volt; amíg Ábrahám a helyes úton járt, Isten cselekvésére várt, s ez a kegyelem útja. Mózes által az Isten önmagáért és nem a nép érdekében szabadította meg a zsidó népet. Ettől a szabadítástól egészen eltérő jellegű volt a törvényadás („közbe jött a törvény” Róma 5,20), hogy az engedetlen, ellenszegülő népet a saját lábára állítsa, hogy így elbizakodottságát letörje. De ezt a törvény-szövetséget, már a próféták általtörték, és a törvény fölött eljutottak az ígéret, tehát a kegyelem szövetségéhez. A próféták ígéretei nincsenek a nép tetteihez kötve; fenyegetések után ellentét gyanánt, s minden földi, emberi megokolás nélkül következik a boldogság végső ígérete (Ézs. 32, 10-20; 48,9; 3,25-4,5). A bűnbánó Dávid puszta kegyelemben bízik, Isten ingyen bocsánatában, melynek egyetlen oka, alapja Istenben s annak kegyelmében van (Zsol. 51,7. 9. 11.). Dániel is minden emberi alap nélkül, a nép értelmetlenségét hangoztatva kéri Isten bocsánatát, s ennek forrásául Isten irgalmasságát jelöli meg (Dán. 9,18). Az ószövetség szellemét tehát mindenütt általtörte az újszövetség szelleme; a törvény érvényét lerombolta a kegyelem tudata, még mielőtt a Messiás megfeszíttetett volna. Látszik, hogy nem a törvény felelt meg a kijelentés igazi szellemének; az csakugyan közbejött csupán, hogy a kegyelemre annál nagyobb súlyt vessen.

Még tovább megyek azonban, és azt állítom, hogy a kegyelem magában a törvényben is benne van, amennyiben Mózes törvénye nem a rideg jog, az önző „enyém-tied” alapján áll, hanem az irgalom alapján. Vajon nem Mózes törvényéből idézi-e az Úr a szeretet kétoldalú parancsát: „szeresd az Urat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből!” és „Szeresd felebarátodat, mint magadat!”? (Móz. 6,5; III. 18,5) Nem a törvény, a Tízparancsolat hirdeti-e, hogy az Úr ezer-íziglen irgalmas? Hol van Mózes törvénye a modern törvényhozások rideg önzésétől, mely a gazdagnak megengedi, hogy a szegénytől utolsó ruháját is elvegye, s az államnak, hogy adóba a szegény feje alól a vánkost is kihúzza! Mózes törvényadását a lágy szeretet, a könyörülő irgalom vezeti még a jövevénnyel, az idegennel szemben is (II. Móz. 22, 21-27; 23, 4-6). Az irgalom szellemétől csak akkor tér el a törvény, amikor a bűn ragályától kell óvni a népet, vagy ha megátalkodott bűnössel áll szemben; csak az ilyent adja át a halálnak. A törvényben megmutatkozó irgalom az Istenből árad ki, népével nem érdeme szerint bánik, hanem, ha vétkéből megtér, megbocsát néki (I. Kir. 8, 31-50). A megtérőnek való megbocsátás teljesen hiányzik a modern joggyakorlatból. A törvény maga hirdeti, hogy a bűnösnek bocsánat jár, ha bűnét bánva, áldozattal keresi Isten bocsánatát – egy Jehovától kiválasztott szent helyen; ott az oltár előtt az áldozatból kiomló vér eltörli vétkét. Mózes törvényének nagyobb részét olyan szabályok és rendelkezések teszik ki, amelyek a bűnbocsánat elnyerésének útját fejtik ki. Ezeket szertartási törvényeknek szokták nevezni; pedig inkább az üdv útjára tanító törvényeknek kellene neveznünk őket. Ezek a törvények négy csoportra oszthatók: az istentiszteleti helyre, az áldozatra, az ünnepekre és az életmódra vonatkozó törvényekre. Ez a négy törvénycsoport képekben a jövendölésben előre vetíti az üdvösség megszerzésének, elfogadásának, megerősítésének és a megszentelődésnek újtestamentumi útját.

Az istentiszteleti hely hármas beosztásában három függöny takarta el a nép között lakozó szent Istent a szentségtelen bűnösöktől; de a függönyön át út is volt az Istenhez; azért a „szövetség sátorát” az „összejövetel” vagy „találkozás” sátorának is nevezték. Udvar, szent hely, szentek szentje: három, mindig belsőbb kör, melyek belsejében jelképesen Isten lakozott. Trónusa az engesztelő fedél, mely a törvényt rejtő szövetségládát födte el. A szentek szentjének örök homálya azt jelezte, hogy Isten lényébe földi értelem fénye be nem hatolhat. A szent helyet, hol a mindennapos imádat folyik, a szent olaj örök fénye világítja be, s a rejtőzködő Isten a szent kenyérben az ember életévé válik. Az udvaron mosdómedence figyelmeztet arra, hogy akik odakinn járnak, szennyüket nem vihetik be Isten elé, s a véres áldozat oltára tanítja, hogy a bűnös ítélete halál; azt valakinek el kell szenvednie! A szentnek és szentségtelennek ellentétét, Isten megközelíthetetlen és mégis hozzáférhető lényét így tanította napról-napra, így véste a nép szívébe a szentély berendezése, bútorzata. Amikor erre a tanításra nem volt már szükség, a szentély legbelső függönye kettéhasadt; Isten Fiának áldozata utat tört rajta keresztül (Lk. 23,45).

Mózes áldozati törvénye azt magyarázza, hogy az áldozat hasznát a bűnös hogyan teheti magáévá. Az áldozati állatot a bűnös vezeti az oltárhoz; maga öli le miközben kezét fejére teszi, s ezzel a három cselekménnyel kifejezi, hogy önszántából, tudatosan állítja maga helyébe az áldozatot, hogy az helyette haljon meg az oltár számára. Az áldozat különböző fajtái az áldozat és az áldozó élete közti sokféle vonatkozást tanítják: az egyik áldozatfajta azt tanította, hogy életünk minden darabját külön kell elfüstölögtetnünk Istennek; a másik fajta az ember lényének utálatos voltára, az újtestamentumi ó emberre mutat; ki kell azt vetni a táboron, azaz az élet megszokott területén kívül; a harmadik fajta arról beszél, hogy a bűnösért hozott áldozat a bűnösnek örömet, vígságot teremt, melyet Jehova színe előtt kell átélnie, és így tovább. Az Istennek vitt különböző áldozatok tehát állandóan Isten életébe szőtték be az ember életét, de ennek az összeszövődésnek alapjául nem a cselekedeti törvény teljesítését, hanem a bűnbocsánat elfogadását tekintették.

Mózes törvényének harmadik csoportja, az ünnepek csoportja, az üdvösség megerősítésére szolgált. A törvény elrendelte, hogy évenkint bizonyos időben, hosszabb vagy rövidebb időtartamokon keresztül a szövetséges nép tagjainak meg kell jelenniök Isten színe előtt, s új áldozatokkal pecsételniök meg a bűnbocsánat szövetségét. Ez a megerősítés nem saját kegyességüknek felmutatása, hanem a bűnbocsánatnak ismételt elfogadása által történt. A mindennapos, reggeli és estvéli áldozatok is felszálló füstjükkel emlékeztettek a sivatagi tábor, majd Jeruzsálem lakosait arra, hogy a népért maghal az áldozat. A legfontosabb évi ünnepek a három egymás után következő aratás: az árpa, a búzaaratás és a szüret hálaadásához fűződtek, s hozzászoktatták a népet ahhoz a gondolathoz, hogy Isten magáénak tekinti azt, amit az embernek adott, s ennek jelképéül részt kér az ember aratásából. Ám ez a részkérés is az ember örömét és javát szolgálja: mert örömünket megszenteli és megnöveli, ha Istennel kell örülnünk. Az évenkint visszatérő újév ünnepe arra tanította a zsidóságot, hogy Istennel kell mindent kezdenie; a böjtnek rá következő ünnepe, az engesztelő nap (Jóm Kippur) pedig azt a tanítást tartalmazta, hogy az áldozat vére egészen Isten színéig hatol előre. Ám a főpap és Isten találkozásának alapja sem volt más, mint az áldozatnak az emberért kifolyó vére. Isten és ember a vér jegyében találkoznak, s mindennek megszentelése, megtisztítása vér által történik. A hét és ötvenéves ciklusoknak törvényei azt vésték a nép szívébe, hogy Isten világkormányzásának különböző körei vannak; hogy ezeknek a zárt köröknek önálló élete van; hogy Isten kormányzatának célja meghozni a világnak a várt pihenést, melyre éppen úgy vágyik a föld, mint a szolgáknak fáradt serege. Mintha egy közelgő nagy szabadulás új korszakát hirdették volna.

A negyedik törvénycsoport a lelki tisztaság és tisztátalanság testi jelképeit, továbbá a szertartásos megtisztulás törvényeit foglalja magában. Ezek a testi szabályok hozzászoktatták a népet ahhoz, hogy vigyázva éljen, mert a teremtés kelepcékkel, tisztátalansággal telt meg, s lépten-nyomon az a veszély fenyeget, hogy beszennyeződünk. A tisztasági törvények egy része a poklossággal foglalkozik, mely embereken és tárgyakon található. A tisztátalanság beeszi magát az emberbe és az ember lakóhelyébe, s ha gyógyulás nem történik, pusztító hatalma megsemmisíti az életet; de a gyógyulásért a hála és a dicsőség Istent illeti. Ez a negyedik törvénycsoport azt hirdette, hogy az Isten tiszta, s hogy a tisztaság élet, áldás és öröm. A megtisztulás szertartásai pedig azt tanították, hogy az embernél a tisztaság is Isten kegyelmének ajándéka.

Csak a vak nem látja, hogy a törvényből is mindenütt az az örömhír szól hozzánk, hogy Isten megbocsát. Isten bocsánatáért a törvénytől előírt áldozat csekély értékű volt; de azért a törvény teljes bizonyossággal hirdette Isten ingyen bocsánatát, vagyis a kegyelmet. Miért kötötte azonban a törvény szertartásrendeleteihez és miért nem hirdette a kegyelmet földi vonatkozások nélkül a maga meztelen szellemi valóságában, mint az újszövetségi iratok teszik? Az újtestamentum is földi tényhez köti a kegyelmet a golgotai áldozathoz. Hogy Isten a világ alapjának felvetése előtt halálra szánta az Igét, azt még nem mutatta meg a törvény idejében a könyörülő Isten. Ha a törvény áldozatainak helyére a golgotai áldozatot tesszük, az ó- és újszövetségi kegyelemhirdetés között semmi különbség nincs. A törvény áldozataitól már a prófétai igehirdetés elfordult lassankint. Ahogy a jövendölés, a prófétai látás lassankint fényt derített arra, hogy a bűnbocsánat alapja nem az áldozati állat, melyet mi viszünk magunkért, hanem a bocsánat alapja magában Istenben van, lassankint elveszett a bakok, bikák vérének jelentősége és helyébe Isten ajkára ez a prófétai szó került: Önmagamért!

A törvény jelentősége azonban nem tűnt le Mózes törvényének állami érvényével együtt; a törvénynek mai egyéni életünkben még fontos szerepe van. Amikor engedetlenségünk következtében, vagy anélkül is, hűségünk kipróbálása végett Isten elzárkózik előlünk, úgy tűnik fel, mintha a kegyelem ajtaja is becsukódnék. Mikor bűneink miatt fenyít az Isten; mikor szorongattatások közt égünk; mikor az ellenség kezétől szenvedünk; amikor egy-egy elesés után magunkat utálva, szégyenkezve állunk a bezárt ég alatt; mikor úgy tetszik, hogy Isten elvetett minket, s nem használ fel többé szent szolgálatában: a törvény újra dolgozni kezd bennünk. Rettegve kutatjuk magunkat; félve teszünk minden lépést, és úgy gondoljuk, hogy az ítélet Istenével van már csak dolgunk. A törvény újra zúz, szorongat, elítél, kárhozatba taszít. Csapásai alatt összetörik minden emberi büszkeség, s mikor újra nem marad magunkban semmi, amiben bizakodni tudnánk, akkor az első hittel, az első szeretettel, az első forró vágyakozással kopogtatunk újra a kegyelem ajtaján. És akkor egyszerre kiderül az ég; akkor újra lelepleződik a kegyelem, akkor újra megértjük, hogy Isten ingyen bocsát meg, még ha, sőt éppen akkor, ha nem érdemeljük meg! Akkor egyszerre minden kérdésre megkapjuk a feleletet; minden zárt ajtó megnyílik értelmünk előtt; minden nehéz helyzet magától megoldódik. De mégsem! Nem magától! Nem úgy, mint Reményik írta szép költeményében: hanem Istentől, Isten ujjának érintésére.

Nemrég egy ébredésért imádkozó csapat reménysége összeomlott, és azt kezdték hirdetni, hogy a magyar nép elvesztette annak a lehetőségét, hogy nemzedékünkben ébredés áldásában legyen része. Akik ezt hirdették, két tévedésnek estek áldozatul. Az egyik tévedésük az volt, hogy azt a gondolatot, hogy az ébredésnek a meglévő egyházi keretekhez kell igazodnia, hogy református, evangélikus vagy katolikus ébredésnek kell jönnie, ők maguk tűzték ki célul maguk elé, de nem Isten; ezért csalódniok kellett. A másik tévedés a törvény tévedése volt: azt hitték, hogy Isten amikor egy időre elzárkózik kéréseink elől, mintha nem hallana minket, megszűnt könyörülni. Ők lettek hitetlenek, nem a kegyelem lett szűk és kevés. Isten nem a külső kereteket akarja újakká teremteni; mert az új bor nem viseli el a régi tömlőket. Majd jő az isteni Szellem; elárasztja a mezőket; keresztültör réteken, földeken, házakon, s mindent magával ragad. S akkor megértjük majd, hogy a kegyelemben nincs emberi; a kegyelem mindenestől Istené!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A kegyelem © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. 2007. Budapest
Saját példányból lejegyezve: 43–55. oldal