Nyolcadik látomás: Íme mindent megújítok!
Folytatás
A Szellem és a menyasszony bizonyságtétele
„A Szellem és a menyasszony ezt mondják: „Jövel!” Aki hallgatja, mondja ezt: „Jövel!” Aki szomjazik, jöjjön el, és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen. 18 Bizonyságot teszek mindenkinek, aki e könyv prófétáló beszédeit hallgatja: „Ha valaki hozzátesz ezekhez, az Isten is rárakja arra e könyvben megírt csapásokat, 19 ha valaki elvesz e prófétáló könyv beszédeiből, annak részét az Isten is el fogja venni, az élet ligetéből, és a szent városból, azokból a dolgokból, melyek e könyvben megírattak.” 20 Azt mondja az, aki e dolgok mellett tanúskodik: „Csakugyan! Sietve megyek el!” Ámen! Jövel Uram Jézus! 21 Az Úrnak, Jézusnak kegyelme mindenekkel!” (Jel. 22, 17-21)
A Vőlegény és a menyasszony kapcsolata abban is találóan jellemzi Krisztus és az egyház viszonyát, hogy mindkét fél eped a másik után. Mi epedve várjuk a nagy találkozást, mely e világ Egyiptomának kínzó rabszolgálatát megszünteti, s azzal, aki boldogságunkat akarja, örökre egyesít. Az égi Úr pedig, aki életét adta a földi menyasszonyért, mert annyira szerette és vágyott utána, vajon kevésbé vágyik-e most arra, hogy szenvedésének gyümölcsét lássa, mint akkor, amikor a földre először szállt le az emberért? Nehéz képzetet alkotnunk afelől, hogy milyen lehet az isteni szívben a vágy. De segítségünkre jő, hogy Isten Fia emberré lett. Magára öltötte, s megértette a mi vágyakozó lelkünket. Emberi gyöngeségünknél fogva, miután emberré lett, jobban tudjuk mi is hinni és megérteni, hogy ő is vágyódik utánunk. Ez a két egymással szemközt menő vágyódás öltött alakot a Jelenések könyve befejező soraiban. Krisztus bennünk lakó Szelleme, Krisztus szeretésére indítja önző, kihalt emberi lelkünket; megnyitja szemünket az égi reménység meglátására; hitre indít, s összekötvén szívünket a minket szerető Jézussal, fölkelti bennünk a vágyat lelkünk égbe távozott fele után. Amennyire megtelünk Isten Szellemével, oly erős, olyan folyton fokozódó vággyal mondjuk, imádkozzuk sürgetve: „Jövel!” De az égi Szellem, ki szintén közbenjáró, a másik fél kívánságát is képviseli, s fülünkbe suttogja az égi Vőlegény hívását: „Aki szomjúhozik, jöjjön: aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” Az egész Jelenések könyve, annak sötét és világos színei, rémülete és sejtelmes boldogsága, mind arra valók, hogy szomjúságot keltsenek lelkünkben Krisztus után, Krisztus uralkodásának eljövetelére. Ha aztán a könyv hallgatása vagy olvasása közben valakinek lelkében feltámad ez a szomjúság, az jöjjön Szellemben Krisztushoz, és a nyomorúságban való vándorlás ez éveiben nyerjen kielégülést a jövő dicsőségét festő prófécia szavaiban. Melyekben ingyen ömlik máris felénk az élet vize. A Jelenések könyvének olvasása és szavainak szívünkben való megőrzése máris bizonyos egyesülést jelent Krisztussal, melyet az isteni Szellem munkál. Ez egyesülésben lesz a Bárány együtt a 144.000-rel a Sion hegyén.
Ahhoz azonban, hogy ez az egyesülés, melyben a lélek állandóan issza az élet vizét, létrejöjjön, elengedhetetlenül szükséges, hogy a földi menyasszony feltétlenül és egészen adja magát oda égi Vőlegényének, teljes engedelmességre, egész szívvel bízó hitre. Ezt az engedelmességet Krisztus mai képviselőjével, az igével szemben kell gyakorolnunk. Aki szívét még a világ és Krisztus között megosztja, s mindkettőhöz alkalmazkodni akar, hogy Krisztust el ne veszítse, az a tiszta isteni igét igyekszik a világhoz szabni; saját gondolatait toldja hozzá, vagy elhagy belőle valamit. Az első esetben az igét úgy próbálja magyarázni, hogy annak értelme a világ üldözését rá ne vonja, a második esetben a veszedelmesnek látszó igéket elmellőzi, azt állítja, hogy azokat nem kell megtartani, vagy komolyan venni. Azonban nem lehet Isten és a világ között kétfelé sántikálni; választanunk kell, vagy az egyikhez ragaszkodunk és a másikat elhagyjuk, vagy a másikat szeretjük és az elsőt meggyűlöljük. Aki a világ kedvéért a saját gondolatait magyarázza bele az igébe, egyszer látni fogja, hogy a világgal együvé tartózónak tekinti őt is az Isten és a világot érő csapások őt is sújtják. Aki félelemből elhallgat valamit az igéből, azt ez az elmellőzött ige egyszer megtámadja, üldözi és kikergeti az ige megvalósulásából. Amit az igével teszünk, azt Krisztussal tesszük: az igét ha bántjuk, Krisztust bántjuk vele. Félszívvel nem lehet sem az élet fájának gyümölcsét, sem a szent város dicsőségét élvezni; hogy élvezni tudjuk ezeket, meg kell gyógyulnia lelkünknek és a gyógyuláshoz kell éppen a teljes ige. Teljes lelket csak a teljes ige tud teremteni; megosztott szív soha Istené nem lehet! Istent csak tiszta-szívűek láthatják meg. Tiszta szíve annak van, aki tudatát mindentől megtisztítja, ami Istennel ellenkezik. A megtisztított szív egész szív, és az ilyen szív tudja egészen elfogadni az igét, és magát az égnek feltétlenül alávetni. Boldog az, aki e prófétáló könyv minden igéjét szívében őrzi és annak szavát világító lámpásként tartja maga elé a sötét éjszakában!
Az ilyen odaadott szívben a Szellem által gyakran megcsendül az ígéret: „Igen! Hirtelen megyek el!” Bűn kísértésében, világ szeretetlenségében, elhagyatottságban, ha lelkünk sötétedni kezd, egyszer csak édesen hangzanak a Vőlegény szavai: „Igen, hirtelen megyek!” Nem is gondolod, s hirtelen váratlan, egyszer csak ott leszek és véget vetek szenvedéseidnek. S ilyenkor megindultan, édes örömmel felel a Szellem bizonyosságában, a Szellem örömében a lélek: „Ámen! Jövel, Uram Jézus!” A földi vándorlás átváltozik egy folytonos, szünet nélküli imádkozássá: Jövel, jövel, Uram, Jézus!
Mindez a Szellemnek bennünk szóló szava, a Szellem bizonyságtétele, mely a mi bizonyságtételünkké válik. Ezzel a bizonyságtétellel zárul a könyv. A kijelentés angyala befejezte a rábízott munkát, s átadja János apostolt annak az isteni Szellemnek, akit Krisztus helytartóul küldött maga helyébe a földre. A rendkívüli kijelentésnek vége; most tovább folyhat a keresztyén mindennapos élete a Szellem vezetése alatt. De ez a mindennapos élet új tartalommal gazdagodott: új látással az égbe, új látással a jövőbe és új látással Jézus szívében. A mindennapos élethez gyakoribbá, áthatóbbá, minden más kérdést hátraszorítóbbá vált ez az imádság: Jövel, Uram, Jézus!
Láttuk, hogy János a könyvnek levélalakot adott. Ázsia hét gyülekezetének írt levelet csinált belőle, mert az Úr is ehhez a hét gyülekezethez fordult szózatával; de a hét gyülekezeten át minden idő és minden hely minden gyülekezetéhez fordult az Úr és ezt megértette János is. János úgy zárja be a könyvet, mint akkor a leveleket szokás volt bezárni: a címzetteknek kívánt áldással. De ebben a kívánságban nem a hét gyülekezethez szólt János, hanem „mindenekhez” és ez a kifejezés mutatja, hogy szeme messzebbre hatolt, mint a címzett hét gyülekezet. „Úrnak kegyelme mindenekkel!”
Az ország még nem valósult meg: Jézus még láthatatlanul van velünk; a gonosz uralmát még érezzük életünkben, látjuk magunk körül, a földre még mély sötétség borul, a föld levegője fojtogat még: de az isteni kegyelem a felhőkön át ránk mosolyog most is és nem fog elhagyni a vándorút még hátralévő részén.
Azért hadd hangozzék a kiáltás és ébressze az alvó szüzeket: Imhol jön a Vőlegény!, s amíg az éjszakában feltűnik fénylő alakja, maradjon mindenekkel a mi igazi, s egyetlen uralkodónknak, Jézus Urunknak kegyelme!
-<>-
Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 341–343. oldal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése