A kegyelem - 05. Rész

KEGYELEM AZ EGYHÁZBAN

Élnek e világban emberek, akiket megragadott Istennek Krisztusban megjelent kegyelme; akik elmerültek Krisztus szemléletébe és miközben kedvességét nézik, maguk is dicsőségről-dicsőségre, az Ő arcára, ugyanarra a kedvességre átalakulnak. Úgy hordozzák magukon az Úr kedvességét, mint szent glóriafényt, és ha a középkorban csakugyan dicsfénnyel jártak az igazi szentek, akkor glóriájuk az a kedvesség volt, mely lelkükből arcukra sugárzott. Ezt a glóriafényt azonban minden időkben hordották a szentek, minden országban, minden felekezetben, ahol csak Krisztus ismeretét szívükbe fogadták az emberek. Ezek a kegyelembe fogadottak és a kegyelmet magukba fogadók alkották minden időben a Krisztus egyetlen és igazi egyházát. Krisztus kegyelmének, mely tengerként ömlik az emberi szívekbe, és az igaz egyháznak határai ugyanazok. Az igazi egyházat láthatatlan egyháznak szokták nevezni, szemben a látható felekezetekkel; de ez tévedés! Krisztus kedvessége belerajzolódik igaz követőinek életébe, viselkedésébe, arcára, és így mindenkor látható. A Krisztus követőire ráömlő s azokon átfolyó kegyelem Krisztus szellemi egyházát is látható egyházzá teszi. Mikor az emberek az egyházi életről beszámolnak, templomokat, papokat, szervezeteket, közgyűlési beszédeket és statisztikai adatokat tárnak elénk. Pedig, aki Krisztus valódi egyházát akarja látni, annak azt kellene látnia, hogy merre vannak azok az emberek, akik megbocsátani és bocsánatot kérni tudnak. Az egyházban a megbocsátó kegyelem az egyetlen valóság; a többi az egyházban mind csak a szellemi valóság ruhája, vagy csaló látszat, ha gonoszat takar. Az egyházban minden a kegyelem!



Krisztus két életet él e látható világban. Az egyik életét húsban élte, melyet Máriától kapott földi testül; a másik életét egyházában éli, mely az Ő igazi teste. Ennélfogva az egyháztörténet Krisztus élettörténete. Amikor ezt a címet felírtuk: kegyelem az egyházban, így is írhattuk volna: kegyelem a történelemben.

Krisztus arca csak abban ábrázolódik ki, aki magát egészen Neki adja; aki Neki feltétlenül engedelmeskedik. Az első sorsdöntő ilyen engedelmeskedés: a megtérés. Ennek az odaadásnak azonban nem szabad szolgainak lennie, hanem fiúinak. Ez az engedelmeskedés nem kényszerű rabságba visz, hanem szabadságba. Egy ideig Magyarországon is divatos volt az úgynevezett couéismus, mely nevét Coué francia gyógyszerészről kapta. Ez a tanítás azzal kezdi munkáját az emberekben, hogy különböző testi gyakorlatokkal gondolkodás nélküli odaadásra, maguk eleresztésére szoktatja őket. Azután szép szavak hangoztatásával, mint amilyen „derű”, „szépség”, „ifjúság”, „erő”, „pihenés”, a logikus gondolkodást elvető ember beleámítja magát a szavak hangulatába, mint egy ópiumálomba. A couéizmushoz a keresztyénségnek semmi köze sincs. Krisztus ilyen szavakat mondott nekünk: „magunk megtagadása”, „kereszt felvétele”, „halál”, „Vele való eltemettetés”, „szorongatás”, „Érte hordott gyalázat”, és azt követeli tőlünk, hogy amit e szavak magukban rejtenek, tudatosan, sokszorosan megfontoltan, Érte való szeretetből magunkra vegyük. Azt ígérte, hogy a halálnak e kapuján át fog belénk ömleni az élet, a győzelem, az öröm. Krisztus nem hitvány ópiumszívókat akar hadseregébe, hanem az utolsó vérig harcolókat. Krisztusért mindent odaáldozhatni: kegyelem, azaz részünkről Isten felé áradó kedvesség. Hiszen a halál is kegyelem: euckharisztia. (Kegyelem görögül: charis; eucharistia: a kedvesség megnyilatkozása; később az úrvacsora neve, amelyben Isten kedve s az emberi hála találkoznak.) Akik Krisztust magukba fogadják, azokba Krisztus természete, kedvessége is beömlik; olyanok lesznek, mint illattartó szelencék. Minden átadott lélekből Krisztus kedvessége, szeretete, irgalma árad szét a szeretetlen, kétségbeesett világra. A lelkekbe írt Krisztus: az egyházban bent levő kegyelem.

Ahol papok, presbiterek, egyháztagok önző céloknak élnek és maguknak dolgoznak, ott nem Krisztus jó illata terjed, hanem halálszag; ott nincs egyház. Még a hitetlenek is jól megérzik, hogy önzés és önhittség, kapzsiság s gőg nem Krisztus illata. „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!” A kegyelemközléshez üres csövek, azaz átadott lelkek szükségesek, kik nem kérdik: Mivel viszonozzák? Mennyit kapok érte? Kajafás főpap és Júdás apostol között a Messiás élete pénzalku tárgya volt. Anyagiasságba süllyedő pogányos törekvés és anyagiakon kapkodó papok együtt találták ki, hogy az isteni kegyelmet testi szertartások, anyagi jelvények közvetíthetik, hogy a kegyelmet meg lehet enni, inni, vízben rá lehet valakire önteni. A kegyelemközlő, bűvhatású anyagi eszközök, melyeknek kiszolgáltatásáért pénzt kell fizetni, Istentelenségek. Tetzelek árulják a kegyelmet pénzért, kiknek papi szolgálata annyit ér, amennyit bűnbocsátó céduláik. Divatban volt különböző papi szolgálatokat aszerint tenni, amennyi pénzt a megrendelők érte fizetnek; gazdagabb hosszabb vigasztalást, előkelők több dicséretet kaptak temetésen. A régi egyiptomi pogány papok aszerint adták a halottal kísérőül bővebb vagy rövidebb, kifestett vagy egyszerűbb alakban a Halottak könyvét, ahogy megfizették. Olyan ez, mintha ma valakinek eszébe jutna a papi funkciót ahhoz mérni, hogy hányadik osztályú temetést rendeltek a hozzátartozók a temetővállalatnál, vagy mintha a főlelkipásztor csak a gazdagok temetését vállalná; a szegényekhez a segédlelkész menne ki. Mivel a múltban történtek ilyen a protestantizmussal merőben ellenkező visszaélések, szükség van az egyházban a kegyelemtan teljes bibliai tisztázására. A kegyelmet közvetlenül mindenki Istentől kapja, és közvetítőre szükség nincs; még kevésbé vámszedőre Isten és emberek között. Krisztus életét adta oda, hogy az örök üdvösséget minden megtérő bűnösnek ingyenessé tegye, a kegyelmet másként, mint ingyen adni tehát nem lehet. Távol áll tőlem, hogy odaálljak bizonyos szektatanítók mellé, kik a nagy egyházak papi fizetései ellen mennydörögnek, ők maguk meg a tized könyörtelen és kapzsi behajtásával tízszer annyi jövedelmet is csinálnak maguknak! Az igehirdető fizetése jogos és Isten igéjében is biztosított dolog. Az apostol világosan mondja, hogy az, aki szellemieket közöl, jogosan részesedik hallgatóinak testi javaiban (Gal. 6,6); de szellemiek alatt nem testi szertartásokat kell érteni, hanem azt, amit az igehirdető fáradságos munkával szerez: tudását. De még a tudás közlésénél is az ingyenesség szellemének kell a tanítót vezetnie; a hallgató is önként, szívesen adjon, hálával megbecsülve tanítóját, nem szégyenítve meg azt, aki ingyen osztja az élet vizét. A papi szolgálatnál viszont nem szabad elhanyagolni s hátrább tenni a szegényt, akinek nincs mit adnia! Ha ébredést ad egyházunk vezetőinek az Isten, rá fognak ébredni, hogy gyülekezeti életünket a kegyelem ingyenességének kidomborításával kell megújítanunk. Ez az új reformáció legfontosabb követelménye.

Ebben az „ingyen”-ben van a keresztyénség ereje. Varázsszertartásoknak nincs helye a keresztyén gyülekezetekben. Ha a tanító megérdemli, hogy eltartsák azok, akiket tanít, ám semmiképpen sem áll ez a szertartások kiszolgáltatójára. Varázsszertartások a pogányoknak valók, nem keresztyéneknek. A tanított igazságon szüremlik át a kegyelem fénye, nem a sokszor színészi pózokban és agyonmisézett szavakban jelentkező papi mozdulatokban. A kegyelem igéje mindig újan, mindig frissen bugyog elő megszentelt szívekből, és nem lehet formákba belekényszeríteni; mint a mannát, mindig frissen kell szedni. Reformáló gondolatainkban a kegyelemnek kell minden egyebet félreszorító vezető elvvé válnia! A kegyelem közlése nem a szakramentumok külső jegyein, hanem Isten szent Szellemén keresztül történik, ki a szakramentumokat, éspedig a beléjük rejtett igét felhasználja alkalomnak a kegyelem közlésére, de maga a szakramentum nem biztosítja, hogy kegyelmet kapunk. Keresztyénségünkből minden pogány elemnek ki kell maradnia; minden emberi, földi, anyagi közvetítést ki kell küszöbölnünk, ha csakugyan a kegyelem gyermekeivé akarunk lenni. Szellemmel kell megítélnünk, nem szertartásokban bíznunk! Erre a legjobb út az ige befogadása. A szakramentumban annyi kegyelmet kapunk, amennyi igét, s az igében annyi kegyelmet kapunk, amennyi szent Szellemet kapunk vele együtt Istentől. Nem a szakramentum anyagi jelei s nem az ige betűi közvetítik a kegyelmet. Ezért esztelen dolog a hitvallások elmondásától, betanulásától vagy aláírásától várni az egyház reformációját. A hitvallások útján is annyi kegyelem jő, amennyi megértett, Szellem által megvilágosított isteni ige lesz általuk a részünk. Tanítani, magyarázni, megérteni az igét: ez a reformáció útja! A kegyelem nem kenyér, bor vagy keresztvíz; nem is dogma vagy hitvallás; a kegyelem a testté vált ige: egy személy, aki itt él közöttünk, és ma is él, ha nem látjuk is Őt. Szakramentum, prédikáció, hitvallás, szellemközlés annyit ér nekünk, amennyi élő Krisztust kapunk rajta keresztül; azaz amennyire lelkünk tartalmává válik Krisztusnak a lénye; amennyi új-ember támad bennünk az ó-ember helyén. Nem a hitvallás betűjével, hanem Krisztussal kell betelnünk! Új teremtéssé kell lennünk, új életet kell kapnunk. Akiben Isten új életet nem keltett, ritkán fog határozottan Krisztus ellen fordulni; hanem inkább rest arra, hogy magával és Istenhez való viszonyával komolyan számot vessen; sokkal kényelmesebb lesz neki az eléje tett hitvallásra azt mondani: „Aláírom! Magamévá teszem!” – noha még nem is érti, meg sem értheti. Ez a hitvallás elfogadás is csak a kényszernek újabb neme; csak a lelkeknek elaltatása, kiket elaltatás helyett a kegyelem nagy hívása elé kellene állítanunk. A keresztyén élet kezdete nem lehet más, mint a bűnök Megbocsátójához való őszinte, igaz megtérés; ez pedig együtt jár a személyes bűnvallással és magunk elítélésével. Ezt a személyes bűnvallást és Krisztus mellé állást nem lehet a temetéseken újabban elmondott Hiszekeggyel vagy úrvacsorával kapcsolatos közös bűnvallással, illetőleg hármas kérdéssel helyettesíteni, hisz az úrvacsorai három kérdésre rendszerint csak megszokottságból felelnek az emberek, és nem meggyőződésből. A megtérés egyéni élmény, és belőle nem lehet gépiesen együtt elmondott vezeklést csinálni, karban vezényszóra teljesíteni; annak a szív töredelméből kell előtörnie!

Mindenesetre az Isten kegyelmének szertartás által való biztosítása az utánzatoknak legértéktelenebb fajtája, mert a legnagyobb Értelemből a legnagyobb értelmetlenséget csinálja; a legnagyobb emberi gondatlanság és felületesség kapunyitója. Szintén értelmetlen, tehát céltalan és haszontalan erőlködés a szuggerált megtérés; az evangelizációnak érzelmek fölkeltésével, akarati szuggesztióval gyakorolt minden fajtája. Ha egy erősebb lélek szellemi hatása, azaz szuggesztiója alatt értelmi vagy akarati döntéseket teszünk, s azokat megtérésnek nevezzük, megcsaljuk magunkat, mert ezeket a döntéseket nem mi tesszük. Ezek a hatások csak addig tartanak rajtunk, ameddig az erősebb szellemi befolyás fennáll. Az ilyen megtérések sokkal gyakoribbak, mint a valódiak; ám azért értéktelenek, mert akkor mondanak csődöt, amikor a legnagyobb szükség volna rájuk: az ítélet órájában. Az ilyen szuggesztív megtérés dogmatikailag, érzelmileg és akaratilag tökéletes lehet; nem hiányzik belőle a helyes dogma, a bűnbánat érzelme, az akarat, hogy a kárhozattól meneküljünk; csak kettő hiányzik belőle: isteni oldalról a bűnbocsátó kegyelem kijelentése, emberi oldalról a teljes szívből történő férfias odaadás, mely mindennel leszámolt. Az utóösszejövetelek érzelmi ösztönzései, hogy „még ki adja át magát a Megváltónak?” nagyon kétséges értékű eredményekkel járnak; az ilyen kierőszakolt megtérések néha addig sem tartanak, amíg a megtérő lélek kimegy a terem ajtaján.

Nincs tehát másban segítség, mint a kegyelem minden más tárgyat félreszorító teljes, világos, őszinte és Isten Szellemétől kísért hirdetésében; a Megváltó kereszthalálának szégyentelen előtárásában, mely nem rejti el, hogy a keresztfán az Isten Fiával együtt mi is meghaltunk minden képzelt jóságunkkal és kiválóságunkkal együtt, s hogy nincs számunkra más hátra, mint Isten ingyen kegyelmére bíznunk magunkat. Akit ez megfog, abban Isten Szellem dolgozik, nem a prédikátor szelleme. A keresztyénségbe való érzelmi beleringatás vagy belerángatás couéista mesterkedés s eredménye sohasem lesz igaz megtérés.

Az is téves, hogy a megtérésben döntő, határozó „én”-nek meg kell halnia; Krisztusban nekem kell továbbélnem; énem tehát Krisztusban feltámad. Azt kell halálba, szemétre vetnem, amit az „én” Isten nélkül és Isten ellenére alkotott: képzelt jóságomat, álerényemet, teljesítményeimet, világi összeköttetéseimet, előkelő kapcsolataimat, tudományos, művészi, mesterségbeli és egyéb sikereimet. Ezekre az új életben nincs többé szükségem. Nem úgy énem elhatározó, döntő, ítélő képességére; erre még nagyobb mértékben szükségem lesz, mint az istentelen életben volt; mert Krisztusban több a szabadságom és több a felelősségem. Azért az aszkétikus, testgyötrő én-gyilkosok sem tartoznak a kegyelem világához. Krisztus egész embert akar, egész teljesítőképességet, egészséges testet – hiszen betegségeinket is a keresztre vitte! Minden tehetségünknek, egész szorgalmunknak és odaadásunknak az Érte folytatott munkába való bevetését követeli. Őt a teljes fegyverzettel küzdő harcosok, s nem a sápadt arcok dicsőítik. A sápadt, aszkéta arc éppoly kevéssé magasztalja a kegyelmet, mint ahogy a hosszú haj nem biztosítja a művészetben való tökéletességet. Az én engedelmességre van szükség! Az szükséges, hogy ne az történjék, amit mi akarunk, hanem az, amit Isten akar! Odaadás, átadás alatt engedelmességet kell érteni. A hit is engedelmesség: annak belátása, hogy amit mi gondolunk el vagy alkotunk, rossz: Istennek minden gondolata és útja ellenben tökéletes és jó. A megtérésben sem az a fontos, amit mi csinálunk; hanem az, amit Isten tesz. Tőlünk csak annyit vár Isten, hogy ne bízzunk magunkat akármilyen jöttment kalandor szellemre, mint Éva tette; hanem a tiszta szent Szellemnek higgyünk. Evangelizációs összejöveteleinken is lehet tisztátalan szellem hatása alá jutnunk, ha tisztátalan szellem szól az igehirdetőből, vagy tisztátalan akarattal közeledünk Istenhez. S a templomban meglapuló Sátán veszedelmesebb, mint a kocsmában ordító!

Két szellem jár ebben a világban, azaz két szellemi szél fúj az emberek között: egyik tiszta, másik tisztátalan; egyik a szabadság Szelleme, másik a rabbá tevő szellem; egyik a szeretet, irgalom, kegyelem Szelleme, másik a gyűlölet, önzés, közönyösség szelleme. Nem a szavakon, nem a hangulatokon, nem megvallott akarásokon múlik sorsunk eldőlése, hanem azon, hogy melyik szellemi áramlásba kerülünk bele. Megtérni, megszentelődni, Istenért dolgozni csak a kegyelem szabad levegőjében lehet: azért ki kell mennünk a havasokra, ahol ezek a metsző, tiszta, szabad szelek fújnak, s nem emberi megszokottságok, érdekek és megalkuvások zugaiban tespednünk! A Golgota legalacsonyabb a földi dombok között; de havasoknál magasabb a szellemi világban, mert ott valaki olyan halt meg, akit testileg mindenkinél inkább rabbá tettek, de aki szellemileg mindenkinél szabadabb volt, mert gyilkosainak meg tudott bocsátani! Csak ebben a tiszta szellemi levegőben, a kegyelem levegőjében tud az emberi lélek szabadon, boldogan, gyógyultan lélegezni. (A fájó szellemnek és a lélegző léleknek ez a kettőssége minden nyelvben megtalálható, csak a magyar szóhasználatban nem, noha a szellem [régiesen szellet] és lélek két szava etimológiai tisztaságban és azonosságban nálunk is megtalálható. A lélek tér meg a kegyelem szellemi fuvallatára.)

A megtérítő isteni Szellem és a megtérő emberi lélek mellett igen fontos szerepe van annak a lelki szervünknek, melynek a régiek nyelvén „szív” a neve, melynek egyik fontos ténykedését tudatnak nevezi a lélektan. Ma szív alatt a lélek érzelmi, hangulati tevékenységét értik. Bibliai felfogás szerint az értelmet, érzelmet, akaratot a szív használja; a szív ítél és határoz; a szív tud, érez és akar. A szívnek kell eldöntenie: Akarom Istennek kegyelmét! Vagy: Nem kell az Isten bocsánata! Az értelem, érzelem és akarat nemcsak a tudatban jelentkeznek, hanem beleömlenek egy tudattalan nagy lélekállományba, melyet tudattalan léleknek nevezünk, s melyben az értelem alkotásai emlékezetté, az akarások jellemmé sűrűsödnek. Lelkünk tudattalan részét tudatos ítéleteinkből és elhatározásainkból mi alkotjuk; idegen elem ide a szív tudta nélkül nem kerül be. Van azonban egy piaca vagy temploma az embernek, ahová idegen vásárosok vagy angyalok járnak: a szellem. A szellemen át lelkünket tudattalan hatások érik (szuggesztió, hipnózis, önszuggesztió, ördöngösség, ihletettség), melyeket egy durva lélektani felfogás nagyrészt a lélek tudattalan részének tulajdonít s „tudatalattinak” (Unterbewusstsein) nevez. Bibliai felfogás szerint semmi nem kerül a lélekbe, mi felől a szív tudata ítéletet és határozatot nem hoz, s így mindenért, ami bennünk van, felelősek vagyunk. A freudizmus éppen a felelősséget veszi el az embertől, hogy a lélek ellenállás nélkül vesse oda magát aljas kívánságainak. E két lélektani felfogásban két szellemi világ harcol az emberért, melyek közül az egyik az embert talpra akarja állítani, a másik a sárba dönteni. Aki talpán áll, szabad; a sárban fetrengő szolgai szellemű mindenre fölhasználható, saját kárára is. Az ember mögött álló két szellemi világ ebben különbözik: Isten szabadságot, Sátán vak, szolgai engedelmeskedést követel. Ahol a kegyelem levegőjét be nem fogadják, ott vágy sincs szabadságra, teher az önálló akarat; szívesen adják át másnak a felelősséget jelentő elhatározást, s a legnagyobb felháborodást az kelti, ha valaki lelkiismeretet emleget. A kegyelem nem a tudat megkerülésével lopja be akaratát az emberbe, hanem mindig a tudat (a szív) ajtaján kopogtat, s nem lép be abba, míg a szív maga nem nyitja meg az ajtót. „Íme az ajtó előtt állok, és zörgetek!” Isten nem nyomja félre az emberi szívet, sőt azt meg akarja eleveníteni. Mert tiszteletben tartani az ember szabadságát: ez isteni, ez keresztyéni, ez a kegyelem! A kegyelemben tehát teljes, szabad működését megtartja, sőt újjá lesz, megtisztul a szív; szabaddá lesz, megelevenedik, magát megtalálja, érvényesül az emberi én.

Ebben a lélektani szemléletben értjük meg, mi az ó-ember és új-ember lényege. Ó-embernek nevezi az Írás azt, amivé te-magad alkottad magadat, míg Isten nélkül tisztátalan szellemi befolyások alatt éltél. A bűn rabszolgaságában hozott ítéleteid és elhatározásaid rád fekszenek, magukkal ragadnak, s neked úgy kell gondolkodnod, határoznod, ahogy megszoktad. Ó-emberedben az vagy, amivé magadat tetted; a magaddal hurcolt múlt az az ó-ember! Új ember a jövő, melyet Isten teremt benned, de szíveden önkéntes elhatározásaidon s ítéleteiden keresztül. Megtérni annyit jelent mint ellent mondani a múltnak, eddigi gondolkodásnak, elhatározási módnak, a jövődet Istenre bízni, hogy azt Ő alakítsa ki. Ezt az átváltást azonban csak annyiban viheted véghez, amennyiben ismered magadat, tehát annyi gondolat, szándék felől, amennyi tudatodba jut. Isten megszentelő munkája abban áll, hogy Szellemének munkája által lelked egész tartalmát lassankint tudatod ítélő széke elé viszi, s te mindent újra szemügyre veszel és újra megítélsz. Amit Isten Szellemének hatása alatt magadban kicserélsz: az az új-ember. Míg e földön testben járunk, az ó-embernek valami nyoma mindig marad bennünk, s ha valamikor múltunkhoz visszanyúlunk, az ó-ember megelevenedik. Miután szabadságunkban van visszatérni ó-emberünkhöz, meg kell állapítanunk, hogy a megszentelődés is teljes szabadságban történik, állandó önkéntességben, úgyhogy akaratunk nélkül Isten semmit soha ránk nem tukmál. Mennél tovább haladsz a megszentelődés útján, annál tisztábban és világosabban látod magadat és Istent: annál szabadabban és több felelősséggel ítélsz, határozol. Ez a szabadság, amelyben határozol, amelyben magadat mindig jobban Istenhez kötöd: ez a mindent ingyenessé és önkéntessé tevő kegyelem! A kegyelem nem köt akaratod ellenére az oltárhoz, csak a szeretet kötelékével fűz oda: azok pedig a szeretőnek eltéphetetlenek, de a hűtlennek szétszaggathatók. Szabad vagy! Mindenesetre meg kell különböztetnünk a választási és véghezviteli szabadságot. Utóbbiban mindig függőben maradunk Istentől, vagyis nem mindig tehetjük meg, amit szeretnénk.

A világ szelleme kényszerítéssel, rémítéssel, fenyegetéssel igyekszik szolgaságába dönteni bennünket. Ha a világban előre akarunk menni, szűrőkön visznek át bennünket, melyek összetörik akaratunkat, s melyekből csak akkor emelkedhetünk magasabbra, ha szemet hunyunk ama hazugságok előtt, amelyekből a világ dicsősége, „jóléte”, hatalma felépült. A kegyelmes Isten szelíd kéréssel közeledik hozzánk: Ő, kit bűneink megsértettek, kérlel minket: „Béküljetek meg Velem!” Engesztelésül értünk adta Egyszülöttjét. Nem kötöz mással Magához, mint szeretetével. Akármikor elhagyhatjuk Őt; ha elesésünk után felállunk, újra Magához fogad. Ingyen ád mindent, és azt kívánja, hogy mi is önként, ingyen szeressük Őt. Önkéntes a megtérés, önkéntes a megszentelődés: aki megunja Isten iskoláját, kiállhat belőle. Az, hogy Isten mindent ingyen ád, azt jelenti, hogy akikkel jót tesz, Neki a hálán kívül mást vissza nem adhatnak. Ez a kegyelem és hála világa! Ebben a világban van otthon, itt születik meg, itt fejlődik ki az egyház!

Ám nem tagadják-e a kegyelem alatt élt élet szabadságát olyan bibliai helyek, mint Pál szinte diadalmas megállapítása, hogy ő a „Krisztus rabszolgája”? A bibliai zsidóságnál volt egy szokás: ha egy rabszolga a minden rabszolgára érvényes szabadulás éve után is uránál akart maradni, ura fülét átszúrta, s ezzel örök önkéntes rabszolgaságra jegyezte el. Az ilyen rabszolgaság azonban szabadság volt. Az a rabszolga belátta, hogy bölcs és jó uránál sorsa jobban biztosítva van, mintha a maga tehetségére támaszkodnék. Ilyen önkéntes rabszolgái vannak Krisztusnak is. Láttuk, hogy az ó-embert eddig megalkotott képzeteink, fogalmaink, döntéseink, és azoknak a félelemmel, örömmel és más érzelmekkel összekötött szövevénye teszik. Ha ó-emberünk ellen fellázadunk, és szabadon új úton akarunk indulni, ó-emberünk a múlt egész súlyával, megfélemlítéssel, örömünk elvételével ránk nehezedik, úgyhogy nem tudunk ellene cselekedni. Múltunk, azaz ó-emberünk hatalmával szemben segítségre van szükségünk; ezért önként Krisztushoz megyünk, Ő fülünket általfúrja, örök, önkéntes rabszolgájául jegyez el bennünket, úgyhogy Pál módjára ezzel a szabad szolgasággal boldogan dicsekszünk! Szabad, örvendő szívvel, önként szolgálni tudni: ez a kegyelem! A szabadítás, melyet Krisztus hozott, abban áll, hogy Szellem által lefogva tartja múltunkat, ó-emberünket, és mi égi Mesterünknek bölcs vezetése alatt, Szellemének ránk árasztott ajándékaival boldogan és könnyen éljük új életünket, amíg kegyelemben vagyunk. A baj akkor jön, amikor újra magunkra tekintünk, saját lábunkra állunk, s ezzel az ó-embert újra életre keltjük. Ám lassan-lassan mégis megerősödik akaratunk, és szilárdan állunk az Úr mellett. Az ó-ember elleni harc a megszentelődés. A megszentelődés utazás saját lelkünk börtönéből Isten Szellemének szabadsága felé. Ez utazás alatt, földi életünk egész idején át állandóan ránk leselkedik a hízelkedő ellenség, állandóan sajnálkozva „rabságunk” miatt, melyet Isten mellett viselünk, s kezében tartva a régi bilincseket, hogy amely pillanatban megunjuk az Úr szolgálatát s visszakívánjuk a szellemi Egyiptomot, azonnal megkötözzön a régi béklyókkal. Azokat aztán csak egy újabb megtérés, újabb s talán sokáig tartó forró könyörgés és tusakodás után csak a Megváltó tudja levenni rólunk, hogy megint önkéntes szabadon vállalt rabszolgaságban, állandó Neki való engedelmeskedésben haladjunk nyomdokain. Az ilyen elesésnek oka rendszerint ó-emberünk valamelyik még tisztázatlan pontja. Sokszor meglepetésszerűleg kerül elő belsőnk tudattalan részéből egy-egy ilyen tisztázatlan régi emlék, hajlam, és zavarokat okoz. Ezeket csak úgy győzhetjük le, hogy önmagunk ellen Krisztust állandóan behívjuk szívünkbe, és segítségére támaszkodunk. A keresztyén élet tehát állandó Istenből élés, Krisztusra támaszkodás, magunknak minden pillanatban szabad elhatározásból Krisztusnak adása. Ezt a győzelmes, hitben és Szellemben élt életet írja le Róma 8. A Szellem ereje nélkül élt kétfelé sántikáló életet Róma 7. írja le. Az a két ember, aki Róma 7-ben szemben áll egymással: egyfelől a rab ó-ember, meggyőződésünk és jellemünk; másfelől a szabadságot kereső, de tehetetlen én, a szív. Róma 8. győzelmes embere tehát nem az új-ember, hanem a Szellem által megerősített „én”, s ennek az életnek gyümölcse, eredménye az Új-ember, akit a segítségül hívott Krisztus teremt bennünk, az újonnan kegyelemből teremtett meggyőződés és jellem, mely szabad, mint a kegyelem.

A kegyelem fényében válik világossá, hogy mit jelent magunkat megtagadni. Magamat megtagadni nem annyit jelent, hogy énemet tagadom, mint a buddhisták; életemet öldöklöm, mint a hinduk; magamat megtagadni annyit jelent, mint múltamat, eddigi, Isten nélküli gondolkodásomat és jellememet tagadni meg, hogy gondolkodásomat, akaratomat a kegyelem tengerébe merítsem, hogy a kegyelem vízfürdőjéből, melyet az ige nyújt, új emberként jöjjek elő. Róma 7. az ó-emberről mondja, hogy az húsból való, s az énről mondja, hogy amíg az ó-ember hatalmában van, azt teszi, amit nem akar. Mikor az „én” nem tudja tenni a jót, az új-ember tetteit, s csak arra képes, hogy elítélje az ót, akkor van Róma 7. állapotában; akkor mondhatja magáról: „tagjaimban, azaz ó-emberemben nekem ellenszegülő törvény van, mely rabjává tesz a vétek törvényének; most hát értelmemmel Isten törvényétől vezetve szolgálok, húsommal azonban a vétek törvénye által vezetve.” Róma 8. pedig azt az állapotot jelzi, amelyben a kegyelem elönti a vétek hullámaiban fuldokolva küszködő ént, úgyhogy az attól fogva a Szellem törvénye alatt él és cselekszik. A kegyelemben élt diadalmas életnek feltétele az önítélet, mellyel az „én” az ó-embertől, azaz múltjától magát elkülöníti. Ezt találjuk Róma 7. és 8. küszöbén: „Oh én nyomorult ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől?!” Önítélet és édes kegyelmetudat váltakoznak egymással a keresztyén ember életében is, mint Róma 7-ben és 8-ban. Az a természetes, hogy mindig kevesebb legyen bennünk az önítélet keserűsége, és mindig több a kegyelem tudatának édessége, amit azzal érünk el, hogy mindig kevésbé élünk magunkból, és mindig inkább Istenből.

Akármilyen diadalmas életet élünk is azonban a Szellem ereje által, az ó-ember tudattalan lelkünk zugaiban megbújva, félreszorítva, mint az évezredes birodalomban egy új Góg és Magóg fiai, tovább is megmarad „e halálnak testében”, azaz a testi világgal való összeköttetéseinkben. Mert éppen a látható testi világ dicsősége és hatalma tartja megigézve lelkünket; ezek az összeköttetések visznek halálba, azért „halálos” ez a test. Isten kedvessége egyfelől, a világ kedves volta másfelől hívogatják az „én”-t, csábítják szívünket. Így a régi kapcsolat, mely a világhoz fűzött, újra feléledhet; egy ilyen összeköttetésben, egy „tagunkban” (Róma 7,23) feltámadhat a kísértő vétek, és egy ébredő kívánságon keresztül megejt bennünket. Az új-ember és ó-ember e vetélkedésében annak a győzelme van biztosítva, amelyik erősebb hatást tud a szívre kifejteni; Isten kedvességét a hús káprázata elhomályosíthatja szívünkben, s a csalárd szív Krisztus Keresztje helyett újra a világot és önmagát csodálhatja. Azért mindig ébren, virrasztva kell figyelnünk, hogy Sátán káprázata meg ne ejtsen, s az isteni kegyelem szépségéről le ne vegyük tekintetünket. A kísértésnek engedő ember elveszíti a kegyelem ízét; csak a világ lesz kedves neki. Ebből az állapotból is van azonban visszatérés; a szív meggyógyulhat, s a kegyelem ízét újra érezheti.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A kegyelem © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. 2007. Budapest
Saját példányból lejegyezve: 66–82. oldal