A kegyelem - 04. Rész

KEGYELEM A TESTTÉ VÁLT IGÉBEN

Megállapíthatjuk, hogy a kegyelem a törvényben is benne van; sőt, hogy az Örökkévaló éppen azzal a szándékkal adta a törvényt, hogy a kegyelemre készítsen elő, s hogy úgy adta, hogy rajta a kegyelem sugározzék által. Megállapítottuk, hogy ezt az átsugárzó fényt a régiek látták, s hogy a törvényben átsugárzó kegyelem, ahogy a prófétai szellem erősödött és a látások egymáshoz csatlakoztak, mindig tisztább fényben ragyogott. A törvény, melyet Isten Mózesen át adott, lezárt szelencének bizonyult, amelyben a kegyelem drága olaja rejtőzik. Évszázadokon keresztül lassan áradt ki belőle a csodálatos égi illat. Fordított Pandora-szelence volt ez.


A tórából nem baj, nyomorúság áradt szét a világra, hanem enyhület, élet. A Biblia első részét, melyet hibásan neveznek ótestamentumnak, első lapjától az utolsóig beragyogja a kegyelem újtestamentumi fénye. „Ábrahám látta az én napomat és örvendezett néki!” – mondta Jézus azoknak a zsidóknak, akik látták ugyan Őt testileg, de a kegyelem fényét nem látták, mikor köztük járt az égi nap. Ábrahám életrajzából látni lehet, hogy élete egy részét rejtett, titkos világban élte le: Isten személetében; persze nem a spiritiszták tisztátalan szellemvilágában, hanem a tiszta szellemvilágban. Angyalok jelentek meg neki, és magával a mindenható Istennel beszélgetett. Csoda-e, ha Isten megmutatta neki Krisztus napját, a nem ember kezével épült várost (Zsid. 11,10), mint a patmoszi látnok is előre helyeztetett Krisztus második napjára, amikor újra eljövend. A kegyelem szava a legtöbbször a Zsoltárok könyvében fordul elő. Dávid világosan látta, hogy a bűnök bocsánata nem a bakok és bikák véréből jön, hanem Istenből; Dávid a bűnbocsátó Istennel állt szemben, nem a közvetítő pappal. Mikor Saul elől menekült, merészen felülemelkedett a tételes törvényen, és Isten kegyelmében bízva enni mert a csak papoknak szánt szent kenyérből. Ézsaiás azt mondja, hogy Isten önmagáért tesz jót a hálátlan néppel. Dániel bátran vitte népe bűnét Isten arca elé: tudta, hogy a kegyelem ajtaja állatáldozat nélkül is megnyílik előtte. (A bibliakritika legkiáltóbb tévedése, hogy a prófétizmusnak a törvény fölé emelkedése utáni időre rakja a törvény keletkezését.)

Ha tehát a Krisztus előtti próféták és kegyesek már ismerték és élvezték is a kegyelmet, ha bátran folyamodtak egyenesen Istenhez bűnbocsánatért: mi újat hozott a Krisztus napja? Erre a kérdésre feleletet keresve meg kell állapítanunk, hogy Isten soha meg nem változik, s így az Ő emberszeméletében semmi különbséget nem idézhetett elő az Igének testté válása; de még a Golgotán elszenvedett halál sem. Isten szemében a Bárány a világ alapítása előtt meg volt már ölve, s Ábrahám, Dávid, Dániel vagy Jób ugyanazt a kegyelmes Istent találták magukkal szemben, mint Pál, Ágoston, Luther vagy Kálvin. A bűnbocsánat elnyerésének útja is ugyanaz maradt. Isten Szelleme Ábrahám, Dávid vagy Mózes szívében ugyanolyan munkát végzett, mint Péter, Assisi Ferenc vagy Spener szívében. Képtelen állítás, hogy újonnan-születés csak a szent Szellemnek kitöltése óta van, mert új szív nélkül egyszerűen nincs új élet, nem képzelhető semmiféle szellemi életmegnyilvánulás. Már most mi következik ebből? Az, hogy Isten Fia, amikor a földre szállt, nem hozott semmi újat magával az embernek? Erre a kérdésre feleletet keresve három szempontból vizsgáljuk meg mostani tárgyunkat: 1. Miben nyilatkozott az Atya kedvessége a Fiú iránt? 2. Hogyan jelent meg a kegyelem vagy kedvesség a Fiúban? 3. Az égi Atya kedvessége hogy szüremlett a földön járó Fiún át a világba? – A három szempontot néhány bibliai vers adja kezünkbe. Lukács 2,40 szerint „Isten kegyelme (kedve) volt a gyermek Jézuson”; talán pontosabban: „volt rááradóban”. Lukács 2,52 Jézus kedvességéről beszél, mely Isten és emberek felé egyaránt megnyilvánult. János 1,16 az egyetemes kegyelemnek Jézusról való szétáradásáról beszél.

1. A bibliában igen kevés olyan esetet találunk, amelyben az Atya kedvessége hajolt a Fiúhoz. Ennek az az oka, hogy az Atya és Fiú viszonya számukra oly szent, oly mély és érthetetlen dolog, hogy Istennek a tudatlanság függönyét kellett erre a titokteljes kapcsolatra borítania. Ez a homály a szentek szentjének örök sötétsége, melyben földi pap nem gyújthat világító mécsest. Ilyen szentek szentje volt a földön az Úr gyermekkora; az az idő, amelyben először ébredt arra a tudatra, hogy neki az ég és föld Istene másként Atyja, mint szüleinek. Még szülei, még Mária is hogy érthették volna meg ezt a titkot, amelynek tudatában a gyermek Jézus szemrehányást tett földi szülőinek: „Nem tudjátok, hogy nekem abban kell maradnom, ami Atyámé?!” Ezzel a mondással tudomásunk szerint először állatott tilalomfát földi szülőinek, hogy az égi Atyával való viszonyába beleszóljanak. Ahogy anyját kitiltotta ebből a viszonyból: „Asszony, mi dolgom van veled?!”, úgy vagyunk mi mindannyian kihagyva belőle. A szent Háromság titka a legnagyobb titkok közé tartozik. Egyszer bizonyára látni fogjuk ezt a kedvességgel, kegyelemmel telt viszonyt, amely az istenség személyeit összeköti, ma még éretlenek vagyunk erre a bepillantásra! De ez a bizalommal telt felpillantás, ahogy a Fiú az Atyát állandóan kereste, a fárasztó napi munka után éjszakákat töltött el az Atyával való beszélgetésben; a keresztfán tett sötétbe ugrás, amikor ezt a mindennél sötétebb kiáltást: „Én Istenem miért hagytál el engemet?” ez a másik vakon bízó követte: „A Te kezedbe teszem le szellememet”: megsejtetnek valamit abból a kedvességből, amellyel az Atya fordult az Egyszülött felé. Mert amilyen volt a Fiú kedvessége az Atyához, olyannak kellett lennie az Atya kegyelmének a Fiúhoz. Az Úr példázatai világosan mutatják, hogy Jézus a mennyei Atya általános kedvességét mindenben észrevette, ami a teremtéshez tartozott, mert végtelen szeretettel beszélt a teremtett dolgokról. Hogy örült az Úr a liliomoknak és a kis madaraknak, kik közül egy sem esik le a mennyei Atya akarata nélkül! S ő még e kicsinységekből is az Atyára ösmert, ki a mennyekből alátekint. Hogy tanított minket is arra, hogy Atyát tudjunk magunk fölött, amikor a mennyek hatalmas Istenéhez fordulunk könyörgésünkben!

Van azonban néhány megnyílt ablak a Szentírásban, amelyeken át nem az Atya általános kegyelmét látjuk, amely az égi Atya és a földre küldött Fiú közt volt. Az Atyának csak Fia iránt tanúsított kedvességét mutatják azok az angyaljelenések, melyekkel Isten minden nehéz órában körülvette a Fiút. Ott voltak a betlehemi elhagyatottság idején, és hírt adtak a szegényeknek; körülvették a 40 napos böjt alatt, és annak elmúltával azonnal „felszolgáltak” az Úrnak. Mellette állottak a viharban, a betegségeket okozó démonok ellenében, s mikor az Úr a sötétséggel vívta harcait, engedelmesen szolgálták; ott voltak az utolsó jeruzsálemi nagy összecsapáson, amikor az égi szózatban szóltak a Fiúhoz; ott voltak a Gecsemáné kertben, erősítve a testileg és lelkileg ellankadó Küzdőt; ott voltak a keresztre-feszítéskor, amikor meghasadt a föld, a kárpit és a sírokat borító szikla; ott voltak a feltámadáskor, elűzték az ellenséges katonákat s örömet és győzelmet hirdettek a tanítványoknak, kiket az utolsóknak nevezett a világ; ott voltak a mennybemenetelkor, és azzal biztatták a szomorúan Jézus után tekintő tanítványokat, hogy Jézus visszajő; végül együtt mentek el Jánossal az ítélet napjára, mikor az egyház nehéz napjaiban János Patmoszról a jövőbe ragadtatott. Ahol Jézus szíve ott volt, ott voltak Mellette a Vele együtt érző Atya angyalai is, kedvességének e biztató jelei. A Fiú látta az angyalokat és bennök az Atya kegyelmét. Tudta, mily gyöngéd Hozzá az Atya, aki azt kívánja Tőle, hogy életét tegye le a bűnös emberekért!

2. A másik szempont alatt a Fiúban megnyilatkozó kedvességet vizsgáljuk, minél nemcsak az érdekel minket, hogy milyennek látták Jézust az emberek, hanem az is, milyennek látta Őt az Atya.

Az emberek már gyermekkorában kedvesnek mondották Őt; bár egész kedvességének csak igen-igen kis részét láthatták. Mennyire gyönyörködhetett a 12 éves Jézus igazságszomjúságában az Atya, de milyen keveset látott ebből még anyja is, ki Tőle ezt kérdezte: „Mi dolog, hogy atyádnak és nekem három nap óta kellett téged keresnünk?!” – s aki később, mikor már fia tanítói hivatalát végezte, csatlakozott a rokonokhoz, kik Jézus eszelősként haza akarták vinni. Mit láttak az Úr szívét megtöltő kedvességből ezek a rokonok, akiknek sejtelmük sem volt arról, hogy az eszelősnek tartott fiatal rokon szívéből az egész emberiséget felölelő szeretet csordult ki. Az első, aki az Úr szívéből kiáradó kegyelembe bepillantott, Keresztelő János volt, ki előbb értetlenül állott Jézus akaratával szemben, hogy Őt is vízbe merítse s ezzel a bűnösök közé számlálja; csak másnap, miután imádságban vitte Isten elé a különös kívánságot, értette meg az Urat és szólott: „Nézzétek, az Istennek Báránya! A világ bűneit veszi el!” Szeme előtt a külső kedvesség mellett megnyílt a legbelső, legmélyebb titok, a szentek szentjének homálya, a bűnösöknek hozott isteni kegyelem, a bűnösök felé áradó, megbocsátó, értük szenvedő szeretet. Sokat látott ebből a kedvességből bethániai Mária is. Amikor az érzéketlen s Júdással tartó tanítványok közepette „temetésére tekintve” a fejedelmeknek kijáró olajkenetet pazarolta az Úrra, s királlyá kente a kenettel Azt, akit a zsidók már a gonosztevők halálára szántak; – mily kedvesnek láthatta Jézust megvetettségében! Ennek a magát halálra szánó kegyelemnek készsége egy titokteljes pillanatban már a gyermek Jézusban megfogant, s az Atya féltő és örvendő szeretettel nézte ennek a kegyelemnek a kifejlődését. A férfi Jézus is a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet; ez az engedelmesség e körül a gondolat körül mozgott: meghalni a bűnösökért! Ennek az Őt halálra vivő kegyelemnek volt első kijelentése a megkeresztelkedés. A második lépés volt a kísértés pusztájába való vonulás. A további lépések mind azok az alkalmak voltak, amikor Neki nehéz volt köztünk maradni, és mindig újra vállalta a velünk maradást. Micsoda kedvesség áradhatott Belőle ilyenkor a bűnösökre! Ilyen lépések voltak annak a három bejelentésnek időpontjai, amikor tanítványaival tudatta, hogy Neki Jeruzsálembe kell mennie és ott meghalnia. Önként ment, hiszen mindenkor kitérhetett volna a halál elől. Ilyen lépés volt az úrvacsora szerzése, a gecsemánei Isten akaratába belenyugvó imádság; az, hogy magát elfogatni engedte; hogy maga védelméről a három hamis bíróval szemben lemondott; hogy nem kért az Atyától angyalseregeket a gyilkosok ellen; hogy fenn maradt a keresztfán az „Elvégeztetett!”-ig. Van-e mértéke ennek a kegyelemnek, mely irántunk az Ő szívében lakott?! Hogy kellett szeretnie a bűnösöket, az árulót, azt, aki megtagadta, a gyáva szétfutó tanítványokat, a keresztre feszített gyilkost, és azokat, akik Őt meggyilkolták, akikért a kereszten imádkozott! Micsoda kimérhetetlen, kifogyhatatlan forrása volt az Ő lelke a kegyelem édes illatának! Még az angyalok sem értették meg mindjárt azt, ami a keresztfán történt; az Isten Fia meggyilkolását! Nem értették, hogy az Atya ezt hogy engedhette meg, s miért nem volt szabad mozdulniok, míg a katonák a drága testbe a szögeket verték – míg végre megvilágosodott, hogy mindez kegyelem volt. Mi előnyben vagyunk azok előtt, akik Jézus kortársai voltak; mert mi velök együtt végigkísérhetjük Őt földi pályáján; de minden tettét és minden szavát ebből a szempontból mérlegelhetjük: Értünk tette, értünk szenvedte! Mi jobban láthatjuk ezt a kegyelmet a 12 éves Jézusban, mint Mária láthatta, s mi most már azt is tudjuk, hogy amikor nem maradt tovább Atyja templomi közösségében, hanem szüleinek alávetette magát, s velök ment vissza Galileába, ezzel az engedelmeskedéssel sorsát a mi sorsunkkal kötötte össze. A szívében lakó kedvesség találtatta el vele annak kedves módját, hogyan mutassa meg Péternek ennek bűnös voltát: nem vetette szemére bűneit, hanem csodálatos nagy halfogással megáldotta, s így Péter a jóság fényében látta meg saját szívének gonoszságát. Amikor Péter a főpap házában megtagadta az Urat, sem akkor, sem később nem kapott egyetlen szó szemrehányást, noha mikor kivitték vagy feltámadása után erre lett volna alkalom, hanem az első alkalommal, hogy vele négyszemközt volt, ezt kérdezte tőle: „Simon, szeretsz-e engem?!” Még csak nem is a saját szeretetét emlegette!

S amikor a zsinagógában a zsidók vezetői nem engedélyezték, hogy öreg, tehetetlen embereket szombaton meggyógyítson, a nyomorultak iránt benne lakó kedvesség indította haragra a vallásos élet kegyetlen őrei ellen. Haragjának is szeretete volt az oka. Óh, hogyan hordozta körül rajok tekintetét, haragvó szeme milyen villámokat lövellt, az irgalmatlanokra! Mert szeretett! Mikor Keresztelő János a tömlöc fenekén ült és kételkedni kezdett, lelkének kedvessége adta a szót Jézus ajkára, hogy feddés helyett azt mondja róla: „Nem született nagyobb asszonyoktól!” Elfogatásakor meggyógyította a főpap szolgáját, hogy miatta ellensége se szenvedjen kárt. Ugyanakkor védőleg mondta a tanítványokról: „Ezeket bocsássátok el” – és egy sem veszett el közülük! Hogy őrizte, hogy óvta őket! Mily kedvesen szólt a főpap elvakult szolgájához, ki nem tudta, mit csinál azzal, hogy az ég Királyát veri arcul: „Ha rosszat szóltam, győzzél meg róla, s ha nem tudsz, miért versz engemet?!” A kereszt kínjai közt anyjának szerzett támaszt, a meghaló gyilkosnak égi otthont, gyilkosainak égi bocsánatot. Semmi sem mutatja a Benne levő kedvességet oly mértékben, mint a halál kínjai közt elmondott hét szó: „Ez a te fiad!” „Még ma velem leszel a paradicsomban!” „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Micsoda égi fény árad ki ezekből a szavakból! S ez a gondoskodó szeretet akkor töltötte meg leginkább szívét, mikor Ő maga a legembertelenebb kínokat szenvedte, amelyeket ember a földön szenvedhetett, a kivégzés leggyalázatosabb, legkínzóbb módját, melyet a rómaiak csak rabszolgáknak és barbároknak szántak! Tűző napon éles, hasító fájdalmak cikáztak testében, ahogy kificamodott ízületein tehetetlenül függött, s minden mozdulata csak fokozta kínját. És mégis csak édesség jött elő ajkán! Getsemánei szenvedéseit ezzel a szóval festi a görög Biblia: adémonein. Ez a szó tulajdonképpen azt jelenti, hogy „otthonát vesztette el”. A Getsemáne-kertben azonban csak elkezdődött az atyai szívben talált otthonának elvesztése: a következő órákban fokozódott ez az egyedül maradás, míg végre a keresztfán tetőpontjára hágott, amikor a vak éjszakába belekiáltotta: „Én Istenem, és Istenem, miért hagytál el engemet!?” Isten Fia bűnné lett értünk, s Isten eltaszította Magától. Körülötte minden idegen lett; nem nyílt virág, nem szólt a madár, sötétség volt. Micsoda kedvességnek kellett ebben a szívben lakoznia, hogy nyomban utána ezt mondhatta az Atyának: „A te kezedbe teszem le leheletemet!” Mégis tudott bízni, mégis onnan várta az életet! Amikor az Ő otthona elveszett, diadalmasan hangoztatta, hogy a paradicsom visszaszerzésének nagy munkája „elvégeztetett”! Amikor a töviskoronás Jézust, amikor a megfeszítettet szemléljük, bámulva látunk egy e földön ösmeretlen szeretetet előtörni. Az Ő szeretete az Ő kedvessége! Ez a kegyelem!

3. Az a megfigyelés, amelyet a kereszten tettünk, adja meg a feleletet a harmadik szempontra: hogy áradt az isteni kegyelem Krisztuson át az emberekre? Ez az a kegyelem, amelyet törvény és próféták nem ösmertek, amely csak Krisztusban jelent meg, úgyhogy az Ő földre szállta előtt ösmeretlen volt embereknek is, angyaloknak is! Gondolkodás nélkül is, pusztán, ahogy az Ige testté válásának ténye megérint bennünket, érezzük, hogy a názáreti Jézusban valami egyedülálló, páratlan dolog jött a világra, ami a korábbi emberi történelemből hiányzott. A legfennköltebb ókori nép, a görög nem tudott odáig emelkedni, hogy a rabszolgát magával egyrangú embernek lássa; hiányzott ez a látás még Platónból is! Meghalni az ellenségért: ezt először Jézus tette! Jónás még attól is menekült, hogy az ellenségnek a megtérést hirdesse. Mikor azt kutatjuk, hogy mi újat hozott magával Jézus, rendesen az ajándékokon tapad meg szemünk, melyeket Isten az embereknek ád, és ezekben keressük a különbséget. Azt mondjuk, Jézus előtt nem működött az emberekben az újonnan szülő Szellem. Vagy azt mondjuk, hogy a kegyelem másféle volt. Pedig a Szellem, ki a prófétákban működött, ugyanaz volt, mint aki az apostolokban hatott, s munkája is egy volt. A Jézus után működő próféta nem volt magasabb rangú, mint aki Előtte élt. Ábrahám hite nem volt alacsonyabb rangú, mint Pálé; sőt Pál volt Ábrahám hitéből való. És mégis történt valami egyedülálló, mikor Krisztus a földre szállott. Ez az egyedülálló nem az adomány volt, amelyet Jézus szerzett, hanem maga Jézus volt! A Fiú maga! A testté vált ige! Míg Ő földre nem szállt, csak tükrön át lehetett látni a testté vált Istent, most szemtől szembe. Ami eddig csak a törvény szelencéjének résein szüremlett át, az most a feltört szelencéből gazdagon ömlött elő! Amit az ősatyák és a próféták eddig jelképben, ígéretben kaptak, bár a látható árnyék mögött a láthatatlan világban ott rejtőzött és várt a valóság maga: az árnyéknak a valóságát látható beteljesülésül hozta magában Krisztus. Jézusban, a Vele való érintkezés által, érezhetővé, tapinthatóvá, láthatóvá lett az Isten. „Aki engem lát, látja az Atyát.” Aki jóságos szemébe beletekinthetett, e szemen által; a kézen fogott vak e kézfogáson át látta, tapintotta az Istent; közvetlen közelébe jutott a Szeretetnek. Annak a dicsőségét láttuk, aki tele volt kegyelemmel és igazsággal; mert Ő maga volt a kegyelem és a valóság! Igazság és valóság ugyanazt a fogalmat jelzi; ellentéte a képnek, a jelnek, az ígéretnek. Krisztus volt a valóság! Úgy jött, hogy árnyékát előre vetítette. Amikor csak az árnyékát láttuk, ígéretnek neveztük. Aztán előtűnt Ő maga, a Valóság vagy Igazság. Ő maga volt a beteljesülés. A próféták, kik az árnyékot látták, nem láthatták meg Őt tisztán. De mi most élesen látjuk a valóság minden vonását. A valóság az az új, amelyet Krisztus magával hozott. Hogy egy képpel éljünk: Előbb is ott volt Ő, csakhogy függöny fedte. Aztán kettéhasadt a függöny, és beleláttunk a Napba, a Szeretetbe magába. Az ótestamentumi papok a szentély látszatát szolgálták; mi a valóságos Szentélyben élünk bent. Ez a szentély: a kegyelem. Belelátni az Atya szívébe: ez az újtestamentum. Azért ha a krisztusi életben el akarunk merülni, nem szabad fennakadnunk az ajándékokon, hanem tovább kell mennünk; behatolnunk magába az Ajándékozóba. S mint egy mély bányatóból, onnan kell felhoznunk az aranyat, ezüstöt, drágakövet. Az arany, az ezüst és a drágakő: a kegyelem. Isten királysága a földön kegyelemből épült. A Fiú kedvességéből sugarak áradnak reánk; ezeknek a sugaraknak vegyi hatásuk van, bomlasztanak és egybecsatolnak. Amíg a Fiút nézzük, szeretetébe elmerülünk; átformálódunk az Ő képére, s egy idő múlva elmondhatjuk: Nem én élek többé, Krisztus él bennem. A Krisztusban megjelent kegyelem tehát: Isten irántunk való szeretete. A Szeretet, aki a világ alapítása előtt halálra szánta magát, az idők teljességében megjelent a földön, bűnös emberek alakjában bűn nélkül, és ekkor testét megölték. A Szeretet öröktől fogva való és örökké tart. De amikor az időbe belépett, akkor így nevezték: Jézus! Ez a Jézus az Istennek hozzánk való Kedvessége. Amilyen kibányászhatatlan és végtelen Jézus szeretete: olyan kimeríthetetlen és mindenre elég hozzánk való kedvessége, kegyelme!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A kegyelem © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. 2007. Budapest
Saját példányból lejegyezve: 55–66. oldal