Nyolcadik látomás: Íme mindent megújítok!
Folytatás
János újra hódol az angyaloknak
„Én, János vagyok az, aki hallom és látom e dolgokat. Mikor meghallottam, és megláttam ezeket, földre estem, hogy a lábát csókolva imádjam azt az angyalt, aki nekem e dolgokat megmutatta. 9 De ő így szólt: „Vigyázz! Ne tedd! Rabszolgatársad vagyok neked is, testvéreidnek is és mindazoknak, akik őrzik e könyv beszédeit. Istent imádd!” (Jel. 22, 8-9)
„Ki ezeket megmutatta nekem” mondat mutatja, hogy János e pillanatban tényleg a melléje adott angyallal, a kijelentés angyalával beszél, az ő prófétai szellemével. A kijelentés komolysága, az ígéretek rendkívülisége és hatalmas vigasztaló ereje ismét úgy lenyűgözi a prófétát, hogy az leborul az angyal előtt és úgy mutatja be hódolatát.
A mai „imád” szó nem egészen megfelelő annak jelzésére, amit János tett, a prosküneo tulajdonképpen valaki felé csókot intést jelent; régen a tiszteletnek kifejezése volt, nem úgy, mint ma, amikor a cselekményt frivol használata gyanússá teszi. Még inkább kifejeződött a tiszteletadás jellege, ha lábhoz borulva tette ezt valaki, esetleg a földet csókolta meg a tisztelendő egyén lábánál, amint ez itt is történt. Ez a tiszteletadás fejedelmeknek járt ki. Tehát igen nagyfokú tiszteletadást jelent a szó, nem a mai dogmatikai értelmű imádást. Ám az angyal ezt is visszautasítja. Akármilyen hatalmas, dicső jelenség volt is, megmaradt alázatosságánál, s Isten előtt való kicsinysége érzésénél; nem kellett neki a hódolat. Ugyanezt az alázatosságot láttuk a 24 vénnél, kik koronájukat vetették a földre a trónon ülő előtt; vagy a szeráfoknál, jelezve, hogy gondolataik és munkájuk oly kicsinyek Istenhez mérten, hogy szinte szégyellniök kell őket. Nem Isten mellett állóknak, inkább hozzánk tartozóknak érzik magukat, mert akármilyen nagy is a különbség köztük és miközöttünk, ez elenyésző ahhoz a távolsághoz képest, mely Istentől választja őket el. Szeretetüket, ragaszkodásukat, hűségüket is kifejezik ezek a szavak: „rabszolgatársad vagyok és testvéreidé, a prófétáké és azoké, akik e könyv igéit őrzik!” Ez a vallomás azt a meleg rokonszenvet és érdeklődést is kifejezi, amellyel a próféták munkáját, s a mi sorsunkat kísérik. Hiszen éppen ezeknek az angyaloknak a feladata, hogy a prófétáknak isteni utasításokat, sugallatokat adjanak, s így a próféták buzdításai révén a gyülekezet tagjai is megismerjék az ígéreteket és azokra bízzák magukat. Ez a bizalom, mely Isten terveinek ismeretén alapszik, építi a földön Isten templomát, készíti el Krisztus menyasszonyát. János annak mutatja be háláját, akit akkor, amikor a hála érzelmei kitörnek belőle, a legközelebb kap. Ezek a hálaérzések csak természetesek és elismerésre méltók. Ha az angyalnak a legnagyobb tiszteletet adta is, ezt nem kell mai szemmel dogmatikai tévedésnek nézni, amit ma nehezen bocsátanak meg a hittudósok. Mindenesetre van a teremtmény-imádásnak egy igen veszedelmes fajtája, melyet Isten élesen elítél: amikor Isten dicsőségét elvesszük, s embernek adjuk oda, sőt magunknak sajátítjuk el. Ezt a hittudósok néha könnyebben bocsátják meg; de János ezt a bűnt nem követte el. János nem lett kisebb az angyalnak adott tisztesség miatt.
Ne pecsételd le a könyv prófétálását!
„Majd így szólt hozzám: „Ne pecsételd le a könyv prófétáló beszédeit, mert az idő közel! Aki hamis, ártson ez után is; a mocskos, mocskolódjék tovább; az igazságos legyen tovább is igazságos, és a szent szentelődjék meg.” (Jel. 22, 10-11)
A könyv befejezéséhez tartozik, hogy fontos gondolatokat még egyszer hangsúlyozzék; fontos intéseket még egyszer tegyen meg; fontos tanulságokat és következtetéseket levonjon. Minden rövid megjegyzések alakjában történik, melyek egymást követik.
Dániel azt a parancsot kapta Istentől, hogy pecsételje le könyvét a végső időig, mert ez a végső idő még igen messze látszott. János az ellenkező utasítást kapja, azzal a megokolással, hogy az idő (t.i. a beteljesülés ideje) közel van. Már szó volt róla, hogy ez nem volt csalódás. János idejében a világbirodalom állapota tényleg megengedte ezt a következtetést, hogy a végső idő állapotai gyorsan kifejlődnek. A római császár rendszeres és az egész keresztyénség megsemmisítésére törő üldözést indított az egyház ellen, s az apostoli kor buzgalma megengedte azt a feltevést is, hogy az egyház hamarosan elkészül. János nem látta az egyház korát, mely a világbirodalmat kétezer esztendőre visszaszorította. Mihelyt az egyház ideje lejáróban volt a világbirodalom helyreállításán kezdtek dolgozni a történelemformáló erők, azonnal megindult az emberiség olyan romlása, s az egyháznak olyan tisztulása, amelyek az antikrisztusi időre jellegzetesek. Azt is bizonyítja az egyház történelme, hogy bár Isten arra adott Jánosnak parancsot, hogy a könyvet ne zárja le, mihelyt a kor végidő jellegét elveszítette, a Jelenések könyve azonnal lezárt könyvvé lett; magyarázatának kulcsa, s a tartalom iránt való igazi érdeklődés elvesztek. Ellenben mikor az egyház idejének végéhez közeledett, s az antikrisztusi idő jelei feltűntek, a Jelenések könyve újra az érdeklődés középpontjában volt, s róla a titok homálya foszlani kezdett.
A végidőnek még egy jellege van, amelyet a 11. vers említ. Mikor az egyház tagjainak teljes száma betelőben van, a misszió ideje lejár, s mindenki abban az irányban szilárdul meg, amelyet választott. Ettől fogva mintha csak arra törekedne a gondviselés, hogy mindenkinek a mértéke beteljék. Aki nem igazodik be az örök isteni rendbe, hanem áthágja azt és ezzel másokat károsít meg, folytassa ezt a tevékenységet, míg egyszer vétkeinek mértéke betelik, s az ítélet utoléri. Aki lelkén nemcsak tűri a mocskot, hanem azzal meg is barátkozik, csak folytassa tovább, míg eljön a Bíró, aki oda vetteti, ahol mocskos szenvedélyei tűzként égetik majd és az utálat kénkövét érzi maga iránt! Viszont aki az igazságot szomjazza meg, és bűnét bevallván, Isten irgalmáért folyamodott, menjen tovább az igazságosság keresésében, míg eljön az idő, amelyben szomjúsága kielégíttetik. S aki elfordult a szennyes világtól, hogy magát Istennek szentelje oda, legyen ebben az odaadásban mindig szilárdabb, míg eljön a pillanat, amelyben eléri a szentség célját és jutalmát: meglátja az Urat. A Jelenések könyvének ebben a megszilárdításában, illetőleg megkeményítésében talán még nagyobb szerepe van, mint más bibliai könyveknek. Az isteni ígéretek, a dicsőséges jövő célt ad a szenteknek; Isten útjai a történelemben megvilágítják, s kívánatosabbá teszik az igazságosságot; a fenevad és hamis próféta szellemével való barátkozás rendkívüli módon mocskol be, s ezt a barátkozást találjuk azoknál, akik a jövendölés ígéreteit emberi reménységgel cserélik fel: aki tűri a földi igazságtalanságot és elfogadja annak hasznát; aki elnézi, hogy Isten ügyét az antikrisztusi szellemben fejlődő világ támadja, károsítja, az elveszti az isteni igazságosság iránt való érzékét és szívéből kiesik a jó szeretete. Mindenkinek ki kell fejlődnie abban, amit választott, s meg kell érnie a közelgő, az ajtó előtt váró ítéletre.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 336–337. oldal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése