„... Szemed látni fogja a Királyt szépségében ...”
(Ézs. 33,17)
Szobámban a berlini Stuckradnak egy képe függ, amelynek ez a címe. A képen két angyal ragad egy halálon átmentett fehér lelket előre a felhők fölé, és fölötte feltűnik sejtelmes, tiszta ragyogásban a kereszt. A kép gondolata igaz, de Ézsaiás másról beszél, sőt nagyon is földi régiókban mozog. A Király dicsőségét nem a felhők között, hanem a földi Sionon ígéri, Jeruzsálemben (Ézs. 33,20). Hogy nem a mennyei Jeruzsálemről van szó, azt mutatják az olyan vonatkozások, amilyenek az 5., 8., 9., 12. és 14-16. versben találhatók, amelyek a Király szépségének meglátóit
erre a földre, ebbe a földi életbe helyezik. Az a Jézus, aki első köztünk-léte alkalmával a fájdalmak férfia, a betegség ismerője volt, aki szolga-alakban járt közöttünk, második eljövetelekor leírhatatlan szépségében és dicsőségében jelenik majd meg, s ez a dicsősége megmarad egész uralkodása alatt. Hogy csakugyan erről van szó, azt világosan mutatja az Úrnak, az az ígérete, amelyet Cézárea-Filippi mezején tett, amikor megjövendölte, hogy az ott állók közül némelyek nem kóstolják meg addig a halált, amíg az ember Fiát meg nem látják eljönni királyságában, azaz királyi pompájában. Hat nap múlva azután három tanítványát felvitte egy magas hegyre, s ott elváltozott előttük, vagyis egy belülről kifelé törő, tehát szellemi eredetű dicsőség egész testét, sőt ruháit is átvilágította, és ragyogóvá tette (Mt. 16,13-28; 17,1 kk.). Jézus ez alkalommal valamit előre megmutatott jövendő dicsőségéből, hogy a tanítványok a rájuk következő nehéz dolgokat könnyebben, több reménykedéssel viseljék el. Ez a megdicsőülés nem az ég szellemi világába, hanem a földi világba tartozik, noha az ég dicsősége hatolt alá a földre.
Az átváltozásra az újtestamentumi görög nyelv két szót használ: „metamorphoustai” és „alássesthai”, amelyeket váltakozva alkalmaz szellemi és testi átalakulásokra. A „metamorphoustai” szóban levő „morphé” alakot, kontúrt, mozdulatokat, arcjátékot jelent. A szó egyaránt jelzi azokat az ismereteket, jeleket, amelyekről az Istenhez való hasonlóságot vagy az emberhez való hasonlóságot észre lehet venni (Fil. 2,6-7), valamint azt a „más” alakot, amelyben Jézus az emmausi tanítványoknak megjelent. Ugyancsak megmutatja a dicsőség különböző belső fokát, amely azokban megjelenik, akiket Krisztus Szelleme átalakít (Mk. 16,13; 2Kor. 3,16). Jelenti továbbá az ismeretnek, a kegyességnek különböző kialakulásait (morphosis – Róm. 2,20; 2Tim. 2,5), Krisztusnak bennünk való megjelenését (Gal. 4,19).
Azért mondtam mindezt el, hogy lássuk, hogy az átalakulásban a szellemi és testi folyamat közt éles határt vonni nem lehet: egyik a másikba megy át, a szellemi átalakulás könnyen testi átalakulást is von maga után. Amikor tehát Krisztus az övéiben alakot nyer, ez azoknak testi elváltozását is eredményezi, mint erre 1Kor. 15,31-32 is rámutat (allagésometha). Ha tehát a visszatérő Jézus magát Jeruzsálemben megmutatja, és égi dicsőségének azok, akik hozzá a szent városba elzarándokolnak, gyönyörködve szemlélhetik, nem csak őt fogják ott látni, hanem azokat is, akikben ő előbb a küzdelem nehéz napjaiban szellemi alakot nyert; akik az első feltámadáskor eléje ragadtattak, hozzá hasonló új testet kaptak, és akikkel dicsőségét megosztotta. Akkor a belső dicsőséget nem fogja többé a nyomorúság szolgai alakja takarni, hanem a lélek erkölcsi szépsége a testben visszatükröződik. Az lesz az érdekes, hogy ezért nézőik nem fogják őket irigyelni, hanem természetesnek fogják tartani, hogy a belső dicsőség külső dicsőségbe öltözik, és örömöt fog nekik okozni, ha ilyen magasztos, lelkükkel és testükkel egyaránt ragyogó lényekkel érintkezhetnek. Akkor a Stuckrad által megsejtett dicsőséget nem fogja többé a kereszt egyszerű alakja titokba burkolni, hanem a fény a mennyei alakot élesen fogja mutatni. E meggondolás alapján kell az ezeréves uralkodás alatt az egyház és a testi zsidó nép állapota és rendeltetése között különbséget tennünk. Az egyház megdicsőített testben és felfokozott szellemi képességekkel fogja feladatát végezni, míg a zsidóság még ehhez a halandó, erőtlen világhoz fog tartozni. Az egyház, amelyben Krisztus dicsősége fog tükröződni, az emberiséget rossz irányba befolyásoló tisztátalan szellemi világ helyét fogja elfoglalni, ahová felragadtatott, s földi megjelenésekor a földön élő emberiség elé nemesebb, magasabb, szellemi célokat fog kitűzni. Az egyházat, amelyben ott lesznek a zsidó nép győzelmes tagjai is, a testi zsidóság nem fogja többé irigyen szemlélni és vetélytársnak tekinteni, hanem hálásan és boldogan fogja benne megpillantani a célt, amelyet annyi évezreden át elvétett, ám amelyet most teljes erővel fog megragadni s követendő példaként maga elé állítani. A jövendölésekből úgy látszik, hogy az egyháznak helyhez és időhöz nem kötött jellegével ellentétben az ezeréves uralkodás idején újra bizonyos helyhez-kötöttség lesz, s hogy Jézus, mint Dávid-sarj Jeruzsálemben fog trónolni, s az ő látására messziről elzarándokolnak a nemzetek. Ezzel szemben az egyház tagjai meg fognak jelenni valószínűleg ki-ki a saját nemzete lakóhelyén, és azzal fogják saját nemzetük fiait segíteni, hogy velük az isteni jogot és az isteni ítéleteket közlik. Abból következtethetünk erre, hogy a Jel. 20,4 szerint királyi szék s az azzal együtt járó ítélkezési jog (krima) adatik nekik. Nagy feladat vár rájuk: egy elmúlt világ maradványainak felmorzsolása és egy új világ megalkotása. Ehhez fognak utat mutatni az egyház tagjai, ehhez kell annak a dicsőségnek a tekintélye, amely övezni fogja őket. De az egész földön a legnagyobb dicsőség és a legfőbb tekintély Jeruzsálemben lesz, ahol Dávid leomlott sátora újra felépül. Tehát nem a templom, hanem Dávid királyi tekintélye, mert a templom Jézus személyével cserélődik fel. Az ezeréves uralkodás idején nem a zsidó templomba, hanem Jézushoz fognak elzarándokolni a nemzetek, hiszen a templom, amikor még fenn állott, akkor is csak burka, jelképes lakóhelye volt a dicsőségnek, amelyet Isten oda teremtett, s valójában akkor is ez a dicsőség, s nem a templom építménye volt a zarándoklás célja. Az ezeréves uralkodás idején a dicsőség burok, azaz templom nélkül lesz látható, mint az új földön, ahol templomot nem látott az apostol: „Templomot nem láttam benne, mert az Úr, a Mindenható Isten annak temploma, és a Bárány.” (Jel. 21,22) Isten teljes dicsősége, a „mindenható Isten” dicsősége csak akkor jelenik meg az embereknek, amikor a gonosznak minden nyoma eltöröltetik a földről (vö. Jel. 21,8-27; 22,3-15). Ám Jézus dicsősége is felül fog múlni mindent, amit valaha földi szem látott vagy elképzelt (1Kor. 2,9).
Hogy milyen lesz a találkozás a megdicsőült Jézussal, azt magasztosan írja le Zak. 12,10-14: „Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira ki fogok árasztani oly szellemet, amely kegyelmet és kegyelemért való esedezést áraszt. Majd reám fognak tekinteni, akit általszegeztek, s gyászolni fognak miattam.” Ez lesz az első találkozás a megdicsőült Jézus és az őt elvető nép között. Azután azonban elmarad a gyász, a panasz, és megmarad a kegyelem és a kegyelembe kapaszkodó könyörgés szelleme, s a zsidó nép és Isten között helyreáll a teljes megbékélés: „Abban az időben Dávid házának és Jeruzsálem lakosainak egy forrás nyílik meg vétek és tisztátalanság ellen.” A kananita (azaz üzérkedő) szellem is kipusztul a nép közül (Zak. 14,21), hiszen Isten dicsőségét tisztátalan szív és szem nem szemlélheti. Ezzel függ össze az a sajátságos tudósítás, hogy az ezeréves birodalom urai bírák és papok lesznek egy személyben: újat nem lehet másként építeni, csak ha előbb az omladozó, megbízhatatlan házat lebontjuk. Ma Isten ítélettel építi az egyházat, az ó-ember állandó rombolásával. Az ezeréves birodalomban az ó-ember a régi társadalmi forma, a régi államélet, a régi művészet és tudományos irányzat, a régi vallásos kultusz lesz. Ezt kell szétrombolni, s a romok helyén mindenütt csodálatos dicsőségben fog kinőni, kifejlődni, elterebélyesedni az új társadalmi érintkezés, az új törvényalkotás, az új művészet és az új istenimádás. A földnek lassanként egészen más képe lesz, mai ember nem ismerne rá többet. Az emberiségnek egy hosszú gyötrelmes szenvedés után „a seregek Jahvéja ezen a hegyen (a Sionon) a népek összességének kövér lakomát fog készíteni … s minden arcról le fogja törölni a könnyet” (Ézs. 25,6-8). „Az ő (Isai gyökerének) nyugvóhelye dicsőség lesz” – olvassuk az Ézs. 11,10-ben. „Amikor a seregek Jahvéja királlyá lesz a Sion hegyén és Jeruzsálemben, a hold szégyenkezni fog, a nap elpirul. Vénei előtt dicsőség ragyog fel.” (Ézs.24,23) Persze ez a dicsőség nem azonnal valósul meg az egész földön, hanem az új igehirdetéssel együtt halad, de Jeruzsálemből kiindulva. „Kelj föl, világosodjál, mert eljött világosságod, és Jahve dicsősége rajtad fölragyogott. A földet még sötétség és a népeket mély homály borítja, de fölötted fölragyog Jahve, és dicsősége rajtad látható lesz. A nemzetek világosságodhoz fognak zarándokolni, királyok mennek ragyogásod fényéhez.” (Ézs. 60,2-3) Persze azt mondják erre némelyek, hogy szellemi fényről és világosságról van szó: a tanítás fényéhez járulnak a pogány nemzetek mind, s ezt a fényt nem Izrael testi népe fogja birtokolni, hanem az egyház, a szellemi Izrael. Nem is akarom tagadni, hogy ez a fény, amely Izrael testi népe fölött föl fog gyulladni, elsősorban szellemi lesz, elsősorban a tanítás fénye. Ámde Jézus a megdicsőülés hegyén megmutatta, hogy a belső fény hogyan változik át külső fénnyé, amikor az embernek Fia királyként jön el a földre. Az ő akkor átvilágított lénye, a villámfényben szikrázó ruhák, Mózesnek és Illésnek testben megjelenő alakja mutatta meg a három tanítványnak, hogy az ezeréves királyság ragyogása nem csak szellemi ragyogás lesz, hanem a testi áldások özöne fog a földre zúdulni. A maradandó, az igazi boldogságot mégsem a látható, hanem a Jeruzsálemben uralkodó király testi szemmel nem látható dicsősége fogja kelteni azokban, akik a föld távoli vidékeiről hozzá zarándokolnak, hogy őt imádják.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Az ezeréves uralkodás © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 135–142. oldal
