Tizenegyedik fejezet
Zakariás 11, 1-17
Zakariás próféta Izrael jövendőjét jövendöli. Azért Izrael jövendőjét, mert az egyház története az ótestamentumi próféták előtt zárva volt, abba nem láthattak bele. Az meglepetésként, mint valami egészen új és soha nem sejtett dolog jött közbe, és az Isten apostolainak, elsősorban Fiának jelentetett ki, amint Pál arra többször is rámutat. Az egyház és Izrael népe között szoros összeköttetés van, amint azt Pál Rómabeliekhez írt leveléből tudjuk, ahol azt mondja, hogy Izraelnek szelíd olajfájából ágak
törettek ki, és vad olajfa ágak oltattak a helyükbe: a nemzetek. Ábrahám gyermekei tehát nem azok, akik test szerint gyermekei Ábrahámnak, hanem azok, akik Ábrahám hitéből valók. Ezzel a változtatással mindazoknak az ígéreteknek az örököse az egyház lett, amelyeket Isten az ótestamentumi prófétákon keresztül ígért. A zsidók közül csak azok örökösei ezeknek az ígéretnek, akik Ábrahám hitéből valók, a többiek kitörettek. Vannak azonban az Istennek olyan ígéretei is, amelyek az egyház korán túli időre szólnak, és akkor Isten Izrael egész népét kegyelmébe fogadja, és akkor az ótestamentumi próféták ígéretei a zsidó népre is érvényesek lesznek. Addig azonban, amíg az egyház kora tart, az egyház az Isten választott népe. Ennek megszívlelésével kell hozzáfognunk Zakariás könyve 11. fejezetének olvasásához.
Ez a fejezet olyan tisztán és világosan jövendöli meg Izrael népének sorsát, hogy az ember szinte ujjong, amikor látja a csodálatos találkozást a jövendölés és a beteljesedés között. Azonban az, amit Izrael népéről mond, érvényes az egyházra nézve is. Ezt a kettősséget kell éppen ebben a jövendölésben újra látnunk. Palesztinának a földrajzához tartozik, hogy igen kevés benne az erdő, igen kevés a befásított tér. Kisebb erdőcskék, csalitok, ligetek vannak, de nagy kiterjedésű erdőt nemigen lehet találni. Régen sem voltak nagyobb erdők ezen a földterületen. Csak Palesztinától északra, a libanoni hegységet borították erdők, mégpedig ciprusok, tölgyek. Palesztinától keletre Básán földjén voltak nagyobb tölgyerdők, a Jordán folyó partja és völgye pedig bozóttal, fával volt vadul telenőve. Az országnak ez a része lakatlan volt. Igen kevés város feküdt a Jordán völgyében. Ennek az volt az oka, hogy a Jordán völgye mélyen belehasított az ország közepébe, továbbá, hogy a Jordánt rendkívüli gyorsasága miatt nem lehetett semmire sem használni. Alig volt néhány átkelőhelye, s amikor át akartak menni a túlsó partra, ezeket a helyeket keresték. A Jordán két partja tehát tele volt bozóttal és vadállatokkal, amelyek ebből a vadrejtekből törtek elő és ide tértek vissza, nagyszerű menedékhely volt a számukra. Ezért van az, hogy amikor Zakariás erdőről beszél, akkor a Libanont emlegeti cédrusaival. Básánt emlegeti tölgyeivel. Említi a Jordán bozótját, és megfenyegeti ezeket a hegyeket, hogy rájuk jön Isten büntetése, tűz száll rájuk és megemészti őket. Básán vidékén a pásztorok jajkiáltása hallatszik és az oroszlán üvöltése, mert elvétetik a Jordán dísze, gazdagsága. Nem nehéz felfedezni azt, hogy a magas cédrusfa, a hatalmas tölgy és a sűrű bozót tulajdonképpen Izrael vezetőire vonatkozik, akik kiemelkednek a többi ember közül, mint a fa emelkedik fel a többi közül a prófétai képben, amely a kimagasló emberek megaláztatását helyezi kilátásba, és akik ezeknek a kimagasló embereknek az árnyékában, az ő védelmük alatt élnek, akkor jajgatni fognak majd. Akik nem Isten oltalmát keresték, hanem az emberek oltalmára bízták magukat. Az emberekben bízó, az emberekre támaszkodó zsidók éppúgy csalódni fognak, mint az emberekre támaszkodó egyház. Mindkettőre egyformán érvényes a jövendölés. A ciprus, a tölgy kevélysége éppúgy megaláztatik, mint a Jordán kevélysége, amely a maga megkülönböztetett, egyedülálló helyzetével dicsekszik az ország más részeivel szemben. Ez után a jövendölés után, amely felszólítás alakjában hangzik el: „nyisd meg kapuidat, óh Libanon...”, s arra inti az Isten választott népét, hogy Isten csapását kitárt szívvel fogadja el és ne hadakozzék Isten ítélete és akarata ellen, következik egy sajátságos jövendölés, a próféciában egészen egyedülálló jövendölés, ahol a próféta maga lesz a prófécia tárgya, képe, hordozója. Ez ugyan önmagában még nem egyedülálló, mert ilyesmit Jeremiásnál, Ezékielnél, Ézsaiásnál is találunk, hanem abban különleges, hogy a próféta saját magában érzi meg, mutatja be azt, ami jönni fog, de úgy, hogy egyszerre két ellentétes érzületnek lesz a hordozója, a bemutatója. Amit itt róla mond az Írás, az előrevetített árnyéka annak, ami a prófétánál sokkal nagyobb személyiségben fog megvalósulni. „Ezt mondja az Úr, az én Istenem” – ezzel a szófordulattal különválasztja magát a néptől. Az Isten az ő oldalán áll, és ő, mint Istennek követe szól a néphez. Egyik oldalon Jehova és a próféta áll, a másik oldalon az ellenálló, engedetlen nép. „Azt mondja az Úr: legeltesd a leölésre szánt juhokat!” Hogy ez a parancs milyen fájdalmasan hasított bele a próféta lelkébe, azt nem tudja megérezni az olyan pásztor, akinek csak a pénzkereset tárgyát képezik a juhok, de nincsenek a szívéhez nőve. Manapság igen gyakran hallunk olyan hangokat, amelyek azt mutatják, hogy a pásztoroknak a szíve nincs a juhokhoz hozzánőve. Amikor népeket embertömeget feladnak, azt mondják, hogy ez Isten ítélete, és nem lehet ellene tenni, de ugyanakkor más néptömegekkel szemben egészen másképp gondolkodnak, akkor érezzük, milyen sok a világban a béres, aki nem pásztor. Tehát amikor a próféta ezt a szót hallja: „legeltesd a levágásra szánt juhokat”, a szívébe bevágott ez a szó: „leölésre, ítéletre”. Legelteti őket, mindent megtesz értük, hogy Istenhez vezesse őket, de hiába minden, le fogják őket vágni. Jön az ítélet, nem maradnak meg. A próféta tehát olyan szomorú, mert olyan szívbehasító utasítást kapott az Istentől, ami ennek az embernek a lelkét a legmélyéig fel kellett, hogy forgassa. Belehasított a fájdalom a próféta lelkébe, amikor legeltetni akar, és tudta, akiket legeltet, meg fognak halni. Azt mondja: legeltesd a leölésre szánt juhokat, amelyeket leölnek a saját tulajdonosaik anélkül, hogy azt bűnnek tartanák, hogy bűnvádat éreznének miatta. Ahogy embereket népcsoportokat odaadnak a halálnak, könnyű szívvel, közönyösen, fájdalom nélkül, azt éppen napjainkban nagyon gyakran látjuk ebben a világban. A tulajdonosok leölik a juhokat anélkül, hogy a legkisebb lelkiismeret-furdalást éreznék miatta. Megtagadják a velük való közösséget, eldobják a felelősséget maguktól. Igyekeznek köztük és a halálra valók között egy törvényt, egy áthághatatlan különbséget tenni, nehogy azoknak a sorsa őket is utolérje. Mert a juhok tulajdonosai, akiknek a kezében vannak a juhok, azok levágják a juhokat, és nem éreznek miatta vádat a lelkükben, eladóik pedig azt mondják: „áldott az Úr, mert meggazdagodtam”! Micsoda gúny van ezekben a szavakban, és mennyire igazak ezek a szavak, amikor egy bizonyos fajtáról azt állítja a jövendölés, hogy vallásosak, akik hálát adnak Istennek azért, hogy amíg a többiek vesznek és pusztulnak, addig ők meggazdagodnak, és meggazdagodásukban valami különös isteni áldást látnak. Nem veszik észre, hogy akik oda vannak dobva a nyomorúságra, bajba, azokat Isten fölemelheti, a meggazdagodottakat viszont a gazdagságból újra alávetheti a nyomorúságba. Micsoda képmutatás kell ahhoz, hogy azok, akik „eladják a juhokat” – vagyis kapnak valamit azért, hogy megtagadják a juhokat – azok hálát adnak, hogy ők meggazdagodtak! Milyen mélyre látott bele az emberi szív alacsonyságába és a bekövetkező jövőnek a hitványságába az Isten, mikor ezt a próféciát adta Zakariás ajkára! „Áldott az Úr, mert meggazdagodtam!” Három embercsoportot is említ az Úr, akikre a juhok rá vannak bízva, és pásztoraik nem irgalmaznak nekik. Tele vannak közönnyel a levágásra ítélt juhok iránt. Ha Izrael történetébe beleillesztjük ezeket a szavakat, akkor csakugyan azt kell látnunk, hogy Izrael népe évezredeken keresztül adás-vétel tárgya volt a nemzetek között, vagyis felhasználták őket meggazdagodásra, és amikor meggazdagodtak rajtuk keresztül, túladtak rajtuk. Tudjuk jól a zsidó nép történetéből, hogy bizonyos uralkodók arra használták őket, hogy mint adószedőket, pénzügyi tisztviselőket kihelyezzék a nép közé felhajtani a pénzt, és amikor leadták a százalékot megbízójuknak és ezáltal e nép gyűlöletét magukra vonták, odaadták őket a nép bosszújára, és nem mentették meg őket. Néhány fejedelem megtette ezt. Voltak, akik eladták őket, volta, akik megvették, és voltak, akik pásztorok voltak felettük, de egyikben sem volt irgalom. De, amint mondtuk, a jövendölésnek két oldala van: ami áll a zsidó népre, az áll az egyházra is: ugyanaz a nyomorúság és baj következett be az egyházban is. A juhok, akik éhezve keresik az eledelt, sokszor voltak eladás tárgyai, akiket sem azok nem kímélték, akik eladták, sem azok, akik uralkodtak rajtuk, és a harmadik csoport, a hűtlen pásztorok csak nézték, irgalom nélkül, hogyan szaporítják jövedelmüket. A próféta szava többször jelentkező helyzeteket, viszonyokat tár elénk, hogy megmutassa az emberi hitványságokat, felelőtlenséget, és bemutassa azt, hogy akik az elmúlt évszázadokon, évezredeken keresztül a népeknek tulajdonosai és eladói voltak, a nép fölé állított pásztorai, milyen sokszor hitványul csak a maguk javára használták ki azt a pozíciót, amelyet elfoglaltak. Istenben felháborodás hangja szól, amikor azt mondja: „bizony, nem kímélem többé a föld lakosait, sőt, íme odaadok minden embert felebarátja kezébe”. Milyen gúny van ebben a mondatban! Úgy beszél a felebarátról, mintha veszett farkas lenne. És csakugyan veszett farkas lett a felebarát. A király arra való, hogy a népet legeltesse, ám veszedelmes vadállat lett belőle, és ez büntetést jelent a népnek. „Megrontják a földet, és nem szabadítom ki a kezükből.” Ezzel azt mondja, hogy olyanná teszi a földön az embert és embertársaihoz való viszonyát, hogy aki felebarát kellene, hogy legyen, az öl, pusztít maga körül, megkínozza, meggyötri a másikat, és ez mind annak a következménye, hogy az örökkévaló Isten felháborodva nézi, mi zajlik az emberiség között, és ítéletet hirdet. A próféta megpróbálta tenni azt, amit Isten rábízott, hirdette az igét a juhoknak: „legeltettem hát a leölésre szánt juhokat, azaz a megnyomorgatott juhokat.” Itt egy veszedelmes tévedés van a fordításban: a héber szövegben nem az „azaz” szó szerepel, hanem a „miatt”: „legeltette hát a leölésre szánt juhokat a nyomorult juhokért.” Nem befejezett melléknévi igenév szerepel az eredetiben, hanem melléknév, amelynek jelentése „nyomorult” vagy „szegény”. Az Újtestamentum ezzel a szóval fordítja: boldogok a szegények. Ezekről a szegényekről van itt szó. Ennek a fejezetnek a folyamán majd még találkozunk a szegényekkel. Úgy látszik, Isten szeme az emberiségen mégis megakad valahol, ahol megszűnik a pusztítás, megszűnik az ítélet, és Isten irgalmas, kegyelmes tekintete rajta marad az embereknek ezen a csoportján. Ők a nyomorultak és szegények. A próféta is bizonnyal őket látja meg, azokat az embereket, akik nem teszik a rosszat, hanem akiket csakugyan mint levágásra szánt juhokat lökdösnek ide-oda. Ezeket a szegényeket látja itt maga előtt Isten és a próféta, amikor azt mondja: „Legeltettem hát a leölésre szánt juhokat a nyomorult juhok miatt, s választottam magamnak két pálcát, az egyiket neveztem szépségnek, a másikat neveztem egyezségnek: így legeltettem a juhokat.” Az egyik pálca neve nyájasság – nem szépség, jobb az eredeti szót nyájasságnak fordítani, így van értelme –, a másiknak egyezség. Így legelteti a juhokat. Tehát abban a nyomorúságban, amelynek tagjai ahelyett, hogy felebarátai volnának egymásnak, veszett farkasokként állanak egymással szemben, ott a próféta megpróbálja olyan pálcával terelgetni a juhokat, amelynek a neve nyájasság és egyezség. Megkísérli egyezségre hozni őket.
Az újtestamentumi Ige szerint boldogok, akik a békességet készítik, mert ők Isten fiainak mondatnak. Ahol tehát az emberek szemben állnak egymással, a próféta előveszi a nyájasság veszőjét, és azzal terelgeti a juhokat.
Olyan sokszor csépelik az Ótestamentumot, mondván, hogy az Újtestamentum a szeretet könyve, az Ótestamentum pedig az ítélet és a kegyetlenség könyve. Nem látjuk-e itt, ebben a jövendölésben annak a szelíd Megváltónak az arcát, akiről Zakariás nyilvánvalóan beszél. Hiszen az a pásztor, akinek a szerepébe Zakariás beleéli magát, bizonnyal a Názáreti Jézusban jött erre a világra. Ő volt az, akinek ebben a gyűlölködő világban nem volt helye, akit gyermekkorában gyilkos fegyver keresett és menekülni volt kénytelen, akit állandóan gyilkosok vettek körül, keresték az alkalmat, hogy beleköthessenek, halálra ítélhessék, kivethessék a nép közül. Még mikor megfeszíttetett is, vajon nem ezzel a két pálcával próbálta-e az embereket terelgetni? Nem volt-e csakugyan minden szava, minden beszéde olyan, hogy csöpögött róla az isteni kegyelem, az isteni nyájasság, amellyel ment az emberek után, és vigasztalt ahol tudott, ahol lehetett? Nem azt jövendölte-e, nem azt tűzte-e ki célul az ő egyháza elé, hogy egyek legyenek, amiképpen egy az Atya és a Fiú egy?
A próféciáknak az a természete, hogy egyes népek viszonyát, lelkiállapotát megjelentik, tisztán, világosan jelentik ki, de a történeti előfordulás külső adatai hiányoznak. Van néhány prófécia, amely kivétel ez alól, mint pl. Dániel 11. fejezete. A prófétákra általában jellemző, hogy előre megéreztek, megláttak bizonyos lelki irányzatokat, és ezeket világosan, tisztán megírták – itt is azt találjuk. Abban a lelki irányzatban, amit a próféta itt megjelöl, egészen világosan, tisztán, érthetően látjuk a Názáreti Jézus útját, aki két vesszővel: a nyájassággal és az egyezséggel indul, szereti a juhokat, nem üti-veri durván őket, nem töri össze őket, hanem csak terelget. A vessző nála az irgalom és a a szeretet eszköze. Ez az isteni irgalom, amely lehajol a juhokhoz, tud kemény is lenni, amikor azt mondja: „boldogok a szegények”, de amikor ezeket a szegényeket a hamis pásztor, a lelkiismeretlenség fenyegeti, akkor azt mondja: „három pásztort vertem el egy hónap alatt”. Azt mondják, hogy ez arra a három vezető méltóságra – a papságra, az írástudókra és a vénekre – utal, amely ebben az időben kialakulóban volt a zsidóknál. Ez a három csoport alkotta a szanhedriumot, ők jelentek meg máskor is vezetőként, de különösen a nagytanácsban játszottak fontos szerepet. Isten mind a három méltóságot félretette. „Három pásztort vertem el egy hónap alatt, mert elkeseredett a lelkem miattuk, és az ő lelkük is megunt engem.” Kajafás, Annás és a hozzájuk hasonló főpapok csakugyan megunták az Istent, és több kedvük volt a pogányokkal együtt dőzsölni, mint Isten Messiását keresni, mikor megjelentek a bölcsek és azt kérdezték, hogy hol van Izrael most megszületett királya. Az írástudók, akik megtámadták Jézust, mert szombat napon gyógyított a zsinagógában, csakugyan megunták Istent. A vének, akik halálra ítélték Jézust, akik ott ültek akkor is, amikor Jézust ellenőrizték, követ-e el valamilyen hibát, megunták az Istent, és ezért Isten is elkeseredett ellenük, és elvette tőlük a hivatalt.
Így folytatódik a szöveg: „És mondám” – az egész Izrael felé fordulva szól a próféta, amelynek lelkületét mintha kiérezte volna, mintha ott lett volna abban a tömegben, amely azt kiáltotta: „Feszítsd meg!” „És mondám: Nem őrizlek titeket, haljon meg a halálra való”, még ha hozzám kiált is, hogy megmenekítsem, most az ítélet korbácsa suhog a nép felett. Azt mondja: „Haljon meg a halálra való és vágattassék ki a kivágni való, a megmaradottak pedig egyék meg egymásnak húsát.” Vagyis az egyezség helyett a visszavonást veti közéjük, és egymás húsát fogják megenni. Majd így folytatja: „És vettem egyik pálcámat, a nyájasságot, és eltörtem azt, hogy felbontsam az én szövetségemet, amelyet az összes népekkel kötöttem.” – amely szerint nem fogják tönkretenni Izraelt. S csakugyan, az Isten szövetségének, amelyet Cyrussal kötött, volt köszönhető, hogy a zsidók visszatértek és hozzáfoghattak házaik építéséhez, felépíthették a falakat, s templomot, ám mindezek ellenére a szívük ellenséges volt Istennel és egymással szemben. Azért mondja a próféta: „széttörtem pálcámat, amelynek nyájasság a neve”. S mivel a zsidó nép engedetlen volt Isten iránt, odaadta a népet a nemzetek haragjának, hogy összetörje a népet. Az mutatja a népnek az Isten ellen lázadó kemény szívét, hogy mikor Isten büntetése rajta volt, akkor bosszú tört ki belőle ahelyett, hogy megalázkodott volna Isten előtt. Ugyanez áll az egyházra is. Mert amint az egyház hűtlen lett, Isten megbontotta azt a szövetséget, amely két évezreden keresztül elkísérte a népet abból a célból, hogy az egyház a juhokat terelgesse, és elhozott egy olyan időt, amikor odadobta az egyházat a népek haragjának, hogy elpusztítsa. A jövendölés kettős: mindkét irányban beteljesül. „És felbomlott az azon a napon, és így tudták meg az elsanyargatott juhok, akik ragaszkodtak hozzám, hogy az Úr dolga ez.” Az Úr szava ez. Az eredeti kifejezés azt is jelenti: „dolog”, de első jelentése: „szó” – „szava”. Tehát amikor a nép ellenségesen áll ahhoz az ítélethez, amellyel Isten sújtotta, a szegények, a nyomorultak, akik ragaszkodnak Istenhez, észreveszik, hogy az az Úr dolga. Nem átkozódnak, nem fenyegetőznek, nem gyűlölködnek, hanem meghajtják magukat, és azt mondják: „Az Úr szava ez.” Mintha ma, a mi napjainkban élt volna, és nekünk írt volna. „És mondám nekik – ez most már nem a szegényekre vonatkozik, akik hűségesek voltak, hanem a lázadó népre –. „Ha jónak tetszik néktek, adjátok meg az én béremet.” Akinek a bérét kiadják, azt elküldik. A próféta nem akar szolgálni. „Ha nem akarjátok, hogy tovább szolgáljak, adjátok ki a béremet, ha pedig nem, hagyjátok abba.” Ez azt jelenti: ha a nép mégis magához tér, és kéri: maradj köztünk, hirdesd az Igét, szükségünk van rád – akkor marad, de ha a nép közönyös, akkor a próféta megy tovább. „Adjátok meg a béremet!” S mit válaszolt a nép? Kiadta a bért: 30 ezüstpénzt fizettek bérül. 30 ezüstpénz a rabszolga bére volt. A próféta annyit kért, mint egy testi munkás, egy igavonó barom, annak az árát fizették ki. Hogy ez mint képletes esemény hogyan ment végbe, arról most hiába beszélünk, de hogy a próféta lelkében valami csodálatos látomás ment végbe, amely a jövőt eléje vitte, az nyilvánvaló. Az, hogy egy pásztornak kiadták a bérét, vagyis eldobták maguktól, s hogy ez éppen 30 ezüstpénz volt, olyan isteni jövendölés, előrelátás, amelynek a prófétai világosságát hiába próbálnánk letagadni. „30 ezüstpénzt fizettek béremül. És mondta az Úr nékem: Vesd a fazekas elé!” Nem a fazekasoknak, hanem egy bizonyos fazekasnak. „Vettem azért a harminc ezüstpénzt, és vetettem azt az Úrnak házába, a fazekas elé.” Egy ilyen fazekasról csakugyan jövendölt Jeremiás próféta, nem évszázadokkal korábban, hanem a közeli múltban, és ott csengett a próféta fülében és sok zsidó embernek a fülében, amikor Jeremiás arról a fazekasról beszélt, aki egyik edényt tisztességre, a másikat tisztességtelenségre készíti, aszerint, ahogy a fazekas jónak látta őket készíteni. Ez lesz a sorsa a népnek: a nagy isteni Fazekas alkotta az edényeket, azután széttöri őket. Zakariás tehát azt hallja: „Vesd a fazekas elé!” Azzal a szinte fájdalmas iróniával, ami az isteni jövendölésre olyan jellemző, válaszolja a próféta: „Nagy jutalom, amelyre becsültek engem!” Erre vette az ezüstpénzt, és odavetette az Úrnak házába a fazekas elé. Ez a jövendölés, tudjuk, bekövetkezett, mert azon a pénzen, amelyet Júdás visszahozott és az Úr házában odadobott pénzen vették meg a papok a fazekas mezejét. Minek vették meg? Temetőnek. Az is prófécia volt, hogy éppen temetőnek vették meg: júdások temetőjének, mert az áruló főpapok, írástudók népe ott pusztult el a fazekas mezején. Isten ott törte össze az edényeket. Majd eltörte a másik pálcáját is, az egyezséget: felbontotta a testvériséget Izrael és Júda között. Akkor ez a két párt állott egymással szemben. Azóta változtak a viszonyok, de az egyenetlenség ott van közöttük, ám ugyanúgy az egyházban is. Ahogy felbontotta az egyezsége Izrael és a pogányok között, úgy bontotta fel Izrael népében magában is. Isten eltávozik, és vele együtt eltávozik a nyájasság, amely ember és ember között az életet elviselhetővé teszi. Ahol az Istent megtagadják, ott a gyűlölet üti fel a fejét, és ember embertársát falja, marja, amíg elpusztul valamennyi.
Ekkor következik a próféta másik képe. Eddig az elkövetkező Messiás lelkületébe élte bele magát, most azonban kap egy másik feladatot: „És mondta az Úr nékem: Most már szerezz magadnak bolond pásztornak való szerszámot.” Mi az? Nem a nyájasság, az egyezség vesszeje, hanem ércheggyel ellátott súlyos bot, amellyel összetöri az ellenállókat, ahogy a bolond pásztor vagdalkozik. „Most már szerezz magadnak bolond pásztornak való szerszámot. Mert íme, én pásztort állítok e földre, aki az elveszetteket meg nem keresi, a gyöngékkel nem törődik, a megtépettet meg nem gyógyítja, a jó karban lévőt nem táplálja, a kövéreinek húsát megeszi, és körmeiket széthasítja.” Nem széttördeli (ahogy Károli fordítja), hanem széthasítja, hogy még ott is megehesse a kicsinyke húst, ami a patába beszorult. Mivel a népnek nem kellett a jó pásztor, hanem megfeszítette, most más pásztort állít fölé, aki nem kíméli a népet. Ez beteljesedett Izraelre és az egyházra nézve egyaránt. De azért az Isten szíve mégis fáj az ő népe szenvedése láttán: „Jaj a mihaszna pásztornak, aki elhagyja a juhokat! Fegyver a karjára és jobb szemére. Karja szárazra száradjon és jobb szeme sötétre sötétedjék.” Eljön az ítélet arra a pásztorra is, aki az Isten népével így bánik. Milyen csodálatosan ömlik ez a két folyó együvé ebben a próféciában! Kemény isteni ítélet, és nyájasság, egyezség szelleme! Hogy próbálja Isten így is, úgy is elérni a nagy célt, amelyet maga elé tűzött! Ott vagyunk Isten kezében fájó, reszkető szívvel, de Isten irgalma, szeretete is hangzik felénk. Fogadjuk be a szívünkbe ezt az isteni intést, hogy ott, ahova az Isten bennünket állított, abban a családi körben, abban a társaságban, azon a helyen, ahova a munkánk visz, ezzel a két vesszővel terelgessük embertársainkat: a nyájasság és az egyezség pálcájával. És ne adjuk oda a szívünket és a szavunkat a gyűlölet szavának, amely eladja embertársait, hogy hasznot húzzon belőlük, és azután hálát adjon az Istennek, hogy amíg a másik elveszett, ő addig meggazdagodott. Rettenjünk vissza attól a lelkülettől, amely felgyújtja Isten haragját, és álljunk oda a Názáreti Jézus seregébe, kezünkben a két csodálatos pálcával: a nyájassággal és az egyezséggel.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Zakariás könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 73–79. oldal
