Nyolcadik fejezet
Zakariás 8, 1-23
Zakariás próféta 8. fejezete tulajdonképpen a 7. fejezet folytatása. A 7. fejezetben láttuk, arról volt szó, hogy követeket küldtek Béthel lakosai Jeruzsálembe, és kérdést tettek fel afelől, hogy tartsák-e a böjtöt. A 8. fejezetet nem fogjuk részletesen magyarázni, csak a vezető gondolataira térek ki, amelyek alkalmasak lesznek arra, hogy az egész fejezetet megértsük.
Ez a rész fejezi ki azt, hogy Isten éppen a zsidó néppel lesz, és ennek olyan következményei lesznek, amelyek a zsidó népnek a sorsát teljesen megváltoztatják. Ezt a fordulatot az örökkévaló Istennek ez a kijelentése okozza: megtérek – s ezt többször is mondja a fejezetben: megtértem. A „satti” kifejezés azt jelenti, hogy visszatértem, de tulajdonképpen visszafordulást is lehet érteni, mint ahogy ennek a szónak az újtestamentumi fordítása „epistrefein” visszafordulást jelent. Isten a bánásmódjában megfordult, egy új bánásmódot kezdett el a zsidókkal szemben. A régi bánásmód abban állott, hogy a zsidókat csapás csapás után érte, úgyhogy átokká lettek a nemzetek között. Ezt a kifejezést, hogy „átokká lettek”, némelyek úgy értik, hogy mint átok nehezedtek a többi nép fölé. E a kifejezésnek az előfordulása inkább azt jelenti, hogy Isten azt értette ez alatt a kifejezés alatt, hogy átok-formaként használták a zsidó nép sorsát a nemzetek maguk között. Erre sok világos hely van az Újtestamentumban. A zsidók olyan kemény büntetést kaptak, hogy a többi nép ezzel ijesztgette egymást. Ezzel az eddigi viselkedéssel szemben, amelyhez több természeti csapás is járult, az Isten azt ígéri, hogy a jövőben Izraelhez visszatér, ismét jönnek a természeti áldások, a magot nem hiába vetik, zavar és háborgás nélkül vetnek. A föld megtermi a maga gyümölcsét, az ég megadja a harmatot, tehát a természet mindenben hozzájárul Izraelnek a boldogulásához. Ezen kívül Isten közöttük fog lakni, úgy, hogy a többi nép majd egyszerre csapatostól fog jönni Jeruzsálembe, és keresi az Istent, aki Jeruzsálemben lakik. Sőt, ha zsidók laknak köztük, 10 pogány fog kapaszkodni egy zsidóba, és kéri, hogy mehessen vele együtt az Istent meglátni, megtalálni. Többé nem átkozni fogják egymást a zsidók sorsával, hanem áldani: „Úgy áldjon meg téged az Isten, mint Izraelt!” Ebben áll tehát Istennek a megtérése, megfordulása. Ha ezt a megfordulást, megtérést keressük Isten lényében, az a gondolat jut eszünkbe, hogy íme tehát Istenben változás lehetséges, noha azt valljuk, hogy Istenben változás nincsen. Azt valljuk, hogy ő tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, és szent az ő neve: Jehova vagy Jahve azt jelenti, hogy van. Róla mást nem mondhatunk, csak azt, hogy van. Nem mondjuk róla, hogy volt és lesz, mert az ő lénye mindig ugyanaz. Ennélfogva Istenben nincs változás. Miért mondja akkor Isten: megfordultam vagy: megtértem. Erre a kérdésre a következő választ adjuk. Ha Izraelnek a bűne okot adott is arra, hogy Isten őt verje és a pogányok zsákmányává tegye, Isten viselkedésének a megváltozására, kedvező megfordulására azonban semmiféle okot nem találunk. Ha tehát Isten mégis megváltozott Izrael népével szemben, akkor ez a megváltozás az alapját, az okát magában Istenben találja. Ennek pedig korábban ott kellett lennie Isten szívében, mint ahogy verni kezdte Izraelt. Tehát amikor verni kezdte, ott volt a szívében az irgalom, a kegyelme, amelyet Izraelhez úgy fog visszafordítani, hogy annak oka, biztosítéka egyedül őbenne, Istenben lesz Ha tehát Istenben ott volt az oka annak, hogy Ő megkegyelmez, irgalmaz, akkor a verés is, amikor ver, tulajdonképpen ezt a jót szolgálta és Izrael népét alkalmassá tette arra, hogy Istennek a kegyelmét, hűségét, szeretetét kitöltse rá. Olyan az Isten, mint az igaz édesapa, aki fájó szívvel veri meg gyermekét, azzal a szándékkal, vággyal, hogy gyermekének használjon ezzel. Ha pedig így áll a dolog, hogy Istennek a létében, szívében változás nem történt, akkor mindig irgalommal, szeretettel, kegyelemmel volt tele, még akkor is, amikor a keze sújtott és vert. Akkor a változás tulajdonképpen nem Istennek a lényében keresendő, csupán Istennek a viselkedésében, bánásmódjában, mert Isten viselkedése, bánásmódja hozzánk, a mi szükségünkhöz alkalmazkodik, tehát a változás oka nem Istenben van, hanem mibennünk. Ő mindig ugyanaz, tele irgalommal, kegyelemmel, jóakarattal: ő nem változott meg, és ha mégis úgy érezzük, hogy lesújt az ő keze, akkor ezen keresztül az ő szeretetét irgalmát kell meglátnunk, amely vissza akar bennünket vezetni magához: semmi más célja nincs, csak az, hogy magához vezessen bennünket. Ezzel egyezik az Újtestamentumnak az az állítása, hogy Isten azt veri, akit szeret. Mert akit nem szeret, azt nem veri, és nem is fia neki, hanem csak korcs. Ha a régi prófétákat olvassuk, ott is mindenütt írva van, hogy Isten a csapások után irgalommal és kegyelemmel visszafordul a néphez, és ennek semmi más megokolása nincs, csak az, hogy Isten ezt így akarja, így ígéri, mert ő szerető és irgalmas Isten, és az ő szeretetéből és irgalmából cselekszik. Jó nekünk, magyaroknak is Istent így látni, mert bennünket is Istennek sok csapása vert a múltban ezer esztendőn keresztül; kevés nép volt, amelyet annyi baj ért volna, mint a magyarságot. Jó nekünk ezt is érteni, látni, hogy Istennek irgalma és szeretete újra visszafordul azokhoz, akiket megvert. Jó nekünk ezt is meglátni és nem esni kétségbe, és nem fordítani hátat az örökkévaló Istennek, hanem reménykedni, bízó szívvel fordulni az elé, amit velünk tenni szándékozik. Mert amit Isten tenni fog velünk, az mind az ő szeretetéből és irgalmából fakad. Jó ezt így látni a ma élő zsidó népnek is, és mindazt a sok gyötrelmes csapást, amelyen átment, Isten szeretetének jeleként látni, mert amikor a zsidók észreveszik, hogy ezek a dolgok Isten szeretetéből jöttek, akkor tudnak majd odafordulni Istenhez egész szívvel és megtelni ugyanazzal az irgalommal és szeretettel, amely Istenben van. Ennek a résznek a végén azt olvassuk, hogy 10 pogány fog belekapaszkodni egy zsidóba és úgy akarnak vele menni, mert azt hallották, hogy az Isten velük lakik, világos tehát, hogy nem protekciót akarnak és nem valami üzletet akarnak vele kötni, hanem azért, mert az az egy zsidó a 10 pogány között tele lesz ugyanazzal az irgalommal, amely az ő Istenében, a Jehovában van. Ez akkor fog beteljesülni, amikor odafordul Istenhez és beengedi szívébe Istennek irgalmát, szeretetét. Akkor, amikor a zsidó népet áthatja ez az isteni szeretet, irgalom, akkor fognak lelkesülten, vágyakozva belekapaszkodni a pogányok, akkor mondják, hogy ne hagyjatok magunkra, veletek akarunk járni, mert veletek van az Isten. Tehát ahhoz, hogy ez a jövendölés beteljesüljön, ahhoz más világnak kell jönni, egy más világnak, amely világot Isten fogja teremteni, alkotni az emberek szívében. Gondoljuk csak el, ez a Zakariási rész – 10 pogány kapaszkodik egy zsidóba, és azt mondják: hadd menjünk veletek! – mily kiáltó és éles ellentétben van azokkal a dolgokkal, amelyeket a közelmúltból és a háborúból ismerünk, azzal, ami körülöttünk és ami mögöttünk van, akkor szinte csodának, lehetetlennek látszik, hogy ilyen változás jöjjön létre. Erre mondja Zakariás, hogy csodálatosnak látszik ez előttetek. „De vajon az én szeretetem előtt is csodálatos? Vagy képtelenségnek tűnik fel, és azt gondoljátok, nálam is képtelenség?” Vagyis, ami emberek előtt képtelenség, Isten előtt lehetséges. Így változik meg a világ. Istenben reménykedő ember nem nézi a jelent, hanem előre tekint a messze jövőbe, amit Isten fog alkotni, teremteni, és ennek a jövőnek a szemével nézi az embereket, akik ma élnek. Szeretettel fordul oda azokhoz, akik őt nem értik meg és akikben más indulat lakik, mint az örökkévaló Isteneben, és vár szeretetet ott, ahol nem talál, mert amit most Istennek a gyermekei hintenek szét ebben a világba, az a szeretet nem hiábavaló. Azt olvassuk, hogy a Sátánt azért a bizonyságtételért fogják kivetni az égből Isten angyalai, amelyet az egyház tesz majd a Bárány Jézusról, és az a bizonyságtétel abban fog állni, hogy a Bárány Jézus az, aki megmentheti ezt a világot, és ennek a Bárány Jézusnak a szeretete kell, hogy megtisztítsa a mi szívünket azáltal, hogy mi magunkon átengedjük, készítjük a mi Urunk Jézusnak a visszajövetelét a szeretet befogadásával és siettetjük azt a napot, amelyben visszajön. Ennyiben tölti be az egyház a maga feladatát, szerepét ebben a világban. Az igazi egyháznak tehát a rendeltetése, hogy róla a szeretet áradjon szét akkor is, ha körös-körül gyűlölet van. Ha tehát a mi szívünkben keserűség ébred, és hajlamosak vagyunk azt a gyűlöletet, amit kapunk, ugyanolyan gyűlölettel adni vissza, akkor jusson eszünkbe, hogy éppen ezzel akadályozzuk meg, hogy Jézus visszajöjjön. De ha a gyűlöletre szeretettel válaszolunk és odavisszük Isten elé, és becseréljük az ő szeretetével, akkor siettetjük a mi Urink Jézus visszajövetelét ebbe a világba. Sok minden függ az egyház bizonyságtételétől, és a bizonyságtétel nem a szavakban mutatkozik meg csupán, hanem tettekben. Az egyház tettekben kell, hogy megmutassa bizonyságtételét ebben a világban, hogy a hegyen épített város mindenki előtt látható legyen, és a meggyújtott mécses ne legyen az ágy alatt, hanem az asztal tetején, hogy mindenkinek világítson. Az is nevezetet mondat itt, hogy Isten meg fogja adni, hogy a föld újra megtermi a maga termését, és az ég is megadja a maga harmatját. Tehát Isten kegyelméből, szeretetéből jön – a teremtett világ is Isten szeretetében áll.
Ezen a ponton nem csak arra kell rámutatnunk, hogy milyen botor gondolat az, hogy a természettől függetlenül, az időjárástól függetlenül akarják berendezni a mezőgazdaságot, hogy nemcsak botor gondolat ez az emberek részéről, hanem mekkora mulasztást követünk el akkor, amikor nem fordulunk azért is Istenhez és Isten kegyelméhez, hogy nekünk a mindennapi kenyeret megadja, és azoknak, akiket szeretünk. Ezt az imádságot olyan kevésre vesszük és olyan hitetlenül végezzük, hogy azt gondoljuk, hogy az emberektől, esetleg tőlünk függ, hogy ezt a kérdést odahelyezzük Isten irgalmába, és imádkozzunk azért, hogy „add meg a mi holnapi kenyerünket”. A Miatyánk görög szövegének a pontos fordítása így hangzik, ami voltaképpen ugyanaz, mint a mindennapi kenyér, de ma este a holnapi kenyérért imádkozunk. A görög „epiousios” szó azt jelenti, hogy a meglevőhöz hozzájáruló kenyeret. Ez az imádság azt jelenti, azt akarja a szívünkbe vésni, hogy ne aggodalmaskodjunk, hogy mi lesz velünk. Reggel nyilván az előttünk levő napra gondolunk, de este a következőre. Müller Györgyről olvassuk, hogy kétezer gyermekről kellett gondot viselnie, és megtörtént vele, hogy reggel még nem tudta, hogy mit fog aznap délben a gyerekeknek adni. Müller György akkor nem esett kétségbe, hanem leborult és imádkozott, és aznap délben ettek a gyermekek az árvaházban.
Azt látjuk ebből a fejezetből, hogy Isten megelégelte Izraelnek a büntetését akkor, amikor a babiloni fogságnak vége volt, a Jeremiástól jövendölt 70 esztendő eltelt, és Isten ígéretéhez és szeretetéhez híven visszafordult a zsidó néphez, és ingyen szeretetből módját ejtette annak, hogy felépítsék a templomot és a falakat, és visszaállította Izraelnek az életét. Isten hozzásegítette ehhez a népet, de amikor az ott levő zsidók körülnéztek a város utcáin és látták, hogy ott újra férfiak és nők járnak, javakorabeliek, és hiányoznak az utcáról az öregasszonyok és a férfiak, akik csak botra támaszkodva tudnak járni, és hogy az utca nem volt hangos a gyermekek zajától, akkor azt mondta Isten csodálatos gyengédséggel, hogy újra öregasszonyok és férfiak fognak az utcán járni, és leányok és fiúk szava fogja hangossá tenni az utcákat, akik ott járnak a nép szeme láttára. Visszaáll az a kép, amikor az öregkor boldogan tekint vissza a fiatalokra, és a gyermekekért dolgoznak a szülők. Ezt jövendölte az Úr, de amikor ezt a jövendölést megtette, nem mulasztotta el népe figyelmét felhívni: „miután megkegyelmeztem, értsétek meg, hogy mit követelek tőletek: Igazságot szóljon ki-ki az ő felebarátjával, senki ne gondoljon az ő szívében gonoszt az ő felebarátja ellen, a hamis esküvést ne szeressétek.” Vagyis ez azt jelenti: ne legyetek kapzsiak, hamisak, akik magatokhoz fordítjátok a vagyont, hanem hűséggel és békességgel éljetek, ítéljetek. De ezt a szót nem értette meg Izrael, és a törvény külső megtartása mellett a szeretetlenség, amely a nép fiait egymás ellen fordította, visszatért, és a nép a törvény külső megtartása mellett belsőleg megromlott újra, és akkor fordul el tőle az Isten szeretet megint. Egy újabb csapás következett a népre, amikor a rómaiak kétévi ostrom után elfoglalták Jeruzsálemet és lerombolták a várost, a templomot, és szétűzték a zsidókat a világ minden részébe. Ezekre a szétűzött zsidókra újra ráfordult Isten tekintete, és össze akarja gyűjteni a népet. Ahogy az egyházban felharsan a kiáltás: „Ímhol a vőlegény!”, úgy harsan a világban a másik bizonyságtétel: Jeruzsálem fel fog épülni, és utcáin újra öregek fognak járni és gyermekek fognak játszani. De hogyha a zsidó nép most sem érti meg Istennek hívását és nem érti meg azt, hogy a szívét kell odaadnia Istennek, akkor újra elfordul az isteni ígéret. Nem elég az, hogy az Isten megforduljon: irgalmával, kegyelmével felénk forduló Istenhez nekünk is oda kell fordulnunk. Tehát nem a mi megtérésünk az alapja Isten kegyelmének, hanem az Isten kegyelme az alapja a mi megtérésünknek. Ám, ha nem térünk meg akkor, amikor az Isten kegyelme hozzánk fordul, ha kegyelmével visszaélünk és nem bocsátunk meg másoknak; ha akkor, mikor Isten a maga hűségét kiönti ránk és mi nem leszünk hívek ezt a kegyelmet követve, akkor az hiábavaló lett rajtunk. Isten jön előbb, és a tékozló fiúnak össze kell magát törnie és haza kell mennie, hogy megtalálja az atyát, akinek szeretete megtalálta őt ott, az idegen földön. Azért tért meg, mert utána ment az atya szeretete. Mert észre sem vette, amikor eltávozott az atyai házból, hogy magával vitte az Atya szeretetét is, amely ott bomlott ki, amikor ő a nyomorúságba belejutott.
Az egész fejezet az ezer éves országlásról szól, de úgy, hogy abból már valami előrevetítődött a babiloni fogságból hazatérő népre. Úgy van együtt a kettő, mint ahogy Jézusnak a Máté 24-ben lévő beszédében együtt van Jeruzsálem pusztulása és a világ vége. Vagyis a közeli és a távoli kegyelem, a közeli és a távoli ítélet együtt jelenik meg, és itt el kell választani azt, ami a Babilonból való hazatérésre vonatkozik, attól, ami később valósul meg. Ez a próféciának a valósága, hogy az elkövetkezőt még akkor is, ha évezredek választják el egymástól, előre látja és jövendöli.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Zakariás könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 55–58. oldal
