Zakariás könyvének magyarázata - 11. Rész

Tizedik fejezet

Zakariás 10, 1-12

A 9. fejezet kapcsán egy, már többször is ismertetett törvényét említettem a próféciának. Azt, hogy a jövőbe vezető eseményeket a próféták még akkor is, ha azokat hosszú időközök választják el egymástól, a beteljesedésben egy vonalban látják, és együtt említik. Most ehhez a törvényhez egy másik törvényt fűzök hozzá, ami szintén sajátossága a próféciának: a korábbi események mindig a későbbi eseményeknek előrevetített árnyéka, és mivel a korábbi eseményt világosabban látja a próféta, mint a későbbi eseményeket, a korábbi események vonásaival fejezi ki őket. Ez különben


természetes, ha a prófétálás törvényeit figyelembe vesszük. Tehát ebben a most következő fejezetben olyan eseményekkel találkozunk, amelyek pár évszázaddal a próféták kora után bekövetkeztek, de amely események mind-mind csak részleges beteljesülések voltak, egy teljes, tökéletes beteljesülés előhírnökei. Ez a tökéletes beteljesülés ott lebeg a próféta szeme előtt. A prófétálásnak ezt a törvényét használhatjuk a mai időkre alkalmazva is. Mindaz, ami történik, előrevetített árnyéka a későbbi eseményeknek. Az Isten jövendölésének beteljesülésében van egy harmadik törvény is, amelyet úgy nevezhetnénk: a vajúdás törvénye. Ez abban áll, hogy az események egy bizonyos idő múlva megújultan következnek be. Ugyanaz a fajta esemény újra elérkezik, de mindig teljesebb megvalósulásban. Ugyanúgy, mint ahogy a vajúdásnak a törvénye is az, hogy mind erősebb és erősebb lökés után következik be a végső keresztültörés: így van a prófétai eseményeknél is. Mindaz, ami velünk történik, legyen az sötét, vagy világos, fenyegetések megvalósulása vagy ígéretek megvalósulása, későbbi ítéletnek vagy szabadulásnak az előhírnöke. Ebből aztán az is következik, hogy Isten korábbi segítségét várhatjuk a végső megsegítés előtt. Tehát lehetséges az, hogy egy időleges szabadítást ad az Isten az ő népének. Mindezt jól kell tudnunk, magunk előtt kell tartanunk, hogyha a próféta jövendölését meg akarjuk érteni, és a saját korunkra próbáljuk alkalmazni őket. Ezeknek az alapelveknek az előrebocsátásával forduljunk oda a tizedik fejezethez.

Ebben a fejezetben sajnos még feltűnőbb fordítási hibákat találunk, mint a megelőző fejezetben. Ez a 10. fejezet azzal kezdődik: „Kérjetek esőt az Úrtól a késői eső idején! Az Úr villámlást szerez, és záporesőt ad nékik, és kinek-kinek füvet a mezőn.” Ez a fordítás az eredeti héber szöveg félreértésén alapszik. Az „és” itt dőlt betűkkel van szedve, a hibás fordítás támogatására betold egy szót. Helyesen záporesőt ad nekik, minden egyes fűnek a mezőn. A héber 'löis” kifejezés névmás helyett használatos, és itt is névmás helyett áll. Ha így olvassuk, nem kell különleges megérzés ahhoz, hogy rájöjjünk: itt képpel van dolgunk. Ugyanolyan képpel, mint a Miatyánkban az a kérés, hogy „add meg a mi mindennapi kenyerünket”. Természetes, hogy a kenyér alatt mindenféle szükségletet kell értenünk: tehát kenyérre valót is, más ételeket is, a ruhát, a tágabb értelemben vett ruházatot, a lakást – mindezek benne foglaltaknak ebben a kérésben. Ezt hívjuk „metonimikus” képnek. Nem csak esőről van tehát itt szó, hanem mindarról, amit az eső maga után hoz. Tehát a termésről, enni-innivalóról, mindenről, amit a mező a ruházat vagy a lakás számára ad. Sőt tovább megyünk: a földi dolgok képei a szellemi dolgoknak. A próféciánál már korábban láttuk, hogy földi képek mögött szellemi valóságra céloz. Egész biztos, hogy eső alatt, amelynek kérésére itt buzdít, szellemi esőt is kell értenünk. Hiszen a prófétának minden bizonnyal nem fekszik nagyon a szívén, hogy minden egyes növény esőt kapjon, de hogy minden egyes ember, minden egyes lélek esőt kapjon felülről, az már sokkal természetesebb kívánság a részéről. Mivel pedig a magyar fordítás nem helyes, azért nem foghatjuk fel másként a verset, minthogy a próféta annak az isteni Szellemnek a kiáradására gondolt, amelyről a 4. fejezetben beszélt. Az, hogy azt mondja, a késői eső idején kérjünk esőt, még inkább azt támasztja alá, hogy nem az évenként jövő esőről van szó. Ez is megerősíti, hogy itt képről van szó. Minthogy Isten Szellemének a kitöltetésének is van egy későbbi korszaka a korábbi korszakkal szemben, a próféta arra gondol, hogy jön majd az idő, amelyet úgy kell érteni, mint a késői eső idejét, és imádkozni kell azért, hogy akkor az égből áradjanak a vizek, az égből áradjon Isten szent Szelleme. Az is rendkívül fontos ebben a részben, hogy a próféta arra biztatja Izraelt, hogy forduljon kéréssel Jehovához. Tehát ne bizakodjék magában, és ne forduljon máshoz, mint Istenhez. Az imádság az az összekötő eszköz, amely bennünket Isten szívéhez hozzácsatol. S mennél gyakrabban használjuk ezt a kapcsolatot, mennél többször fordulunk oda Istenhez, nem elcsépelt, semmit sem jelentő kifejezéssel, hanem a szív vágyakozásával és kereséssel, annál jobban kitárul a szívünk Isten felé, és annál alkalmasabbak leszünk arra, hogy Isten feleljen nekünk. Tehát az igaz imádságtól függ az isteni felelet. És hogyha valahol és valamikor az isteni felelet késik, akkor annak az az oka, hogy akiknek Istenre kellene tekinteniük, nem Istenre tekintenek, hanem a hullámzó vízre körös-körül, amely őket elnyeléssel fenyegeti. Emberi segítségre gondolnak, vagy éppen olyan segítségre, amely hazug és úgy tekinthető, mint hamis isten és bálvány. Tehát akkor, amikor a próféta arra buzdítja Izraelt, hogy kérjék Jehovát: a késői eső idején adjon esőt, akkor a népnek a szívét oda akarja kötözni a láthatatlan Istenhez, aki az ő népe sorsa felett őrködik. „Kérjetek esőt az Úrtól a késői eső idején! Az Úr villámlást szerez, és záporesőt!” Itt még több van, mint záporeső: majdnem özönvíz az, amire a próféta itt utal. Úgy fog ömleni az isteni Szellem, az áldás az égből, mint mikor az özönvízkor zuhogott az eső és megáradtak a vizek. És akkor minden egyes egyedhez el fog jutni ez a megígért záporeső. A „minden egyes” kifejezés azt jelenti, hogy az Úr senkit sem fog kifelejteni, és bár Isten velünk úgy áll szóba, mint gyülekezettel, azért ebben a gyülekezetben mégis minden egyes tagra van figyelme az Úrnak, senkit sem felejt el, nincsen olyan elvetett lélek, akire Isten figyelme ne irányulna. Nincs olyan csüggeteg, félénk lélek, akinek sorsát szívén ne hordozná az örökkévaló Isten, és éppen ezért senki sem marad ki az áldásból, aki az övéi között ott van és a késői eső idején várja az áldást. Itt rámutat a próféta, hogy mi volt az oka annak, hogy az Isten korábban nem hallgatta meg népét, és olyan sok szenvedésen kellett keresztül mennie a népnek: mert a bálványok hazugságot szólnak, a jósok hamisságot látnak, és hiábavaló vagy „szélálmokat” beszélnek, hiábavalósággal vigasztalnak. Ennek az a következménye, hogy az olyan nép, amely bálványokra figyel, jósokra hallgat, hazug álmoknak hisz, amelyek hiábavalóságokkal vigasztalnak, az olyan nép elszéled és nyomorog, mint a nyáj, amelynek nincsen pásztora. És Izraelnek csakugyan nem volt pásztora. A bálványimádó királyok nem törődtek vele többé, csak a saját hasznukat keresték. Véres, gyilkos harcokat vívtak egymás ellen. Egyik dinasztia rövid idő után a másikat döntötte le a trónról, és Izrael népe pásztor nélkül való juhnyájként széledt el, ment a fogságba, és nem volt, aki őrködjék felette és vezesse. Ennek oka az volt, hogy nem Istenre hallgatott hanem a hazug szóra. Ezzel kapcsolatban szeretnék rámutatni két dologra. Az egyik az, hogy Zakariás nem látta az egyházat és a történelem folyamán, az egyháznak a kialakulása az ótestamentumi próféták előtt rejtett titok volt, amelyet teljes valóságában tulajdonképpen csak Pál apostol értett meg, és őáltala jelentette ki Isten. Mégis, mindaz, amit Zakariás az Úr népéről mond, áll az Úr népére abban az értelemben is, hogy Ábrahám szelíd olajfájából kitörettek, és vad olajfa ágakat oltottak be a helyükbe. Ezek a nemzetek közül megtérő hívők, vagy hűségesek, vagy szentek szintén bele vannak foglalva az ótestamentumi próféták látásába. Amely isteni ígéret a választott népnek szól, az szól őnekik is. A Bibliát nem lehet úgy széthasogatni, mintha az csak egy nemzethez szólna, a többieknek pedig nem, mert a Bibliának minden részéből mézet visz magának a hívő lélek, és feldolgozza magának, mint ahogy a virágból a méhecske. Tehát az, amit Zakariás mond, áll az egyházra nézve is. Áll a fenyegetés és áll az ígéret is. Áll a fenyegetés, mert az egyházban sokszor hallgattak és hallgatunk hamis jövendöléseket. Sok igehirdetés hangzik el, amely nem az örökkévaló Istennek tiszta, világos, határozott beszédén alapul, hanem emberi gondolaton, emberi magyarázaton. Pedig jaj nekünk akkor, ha az Isten Igéjét emberi magyarázattal meghamisítjuk! Az, aki a hamisítást végzi, elsősorban saját lelkében tapasztalja meg Isten büntetését, de jaj annak a nyájnak, amelynek olyan pásztorai vannak, akik rossz, hamis úton vezetik a nyájat! Tehát rendkívül fontos, hogy Isten Igéjét tisztán, világosan hirdessük és értsük meg, és hamis dolgokat az Isten beszédébe ne magyarázzunk bele. Az egyházban mégis igen sok hamis igehirdetés hangzott és hangzik ma is, és sok hamis vigasztalás, üres vigasztalás, sok megnyugtatás, amelynek nincs semmi alapja, olyan, mint a szél. Ilyen például az, hogy az egyház bármikor is biztosítaná az üdvösséget. Ez a felfogás nagyon elterjedt, és nem csak a katolikusok hirdetik, hanem a protestánsok is. Ez pedig mindenestől hazugság, mert az egyház senkinek sem biztosítja az üdvösséget, sem semmiféle egyéb közösség sem. Továbbá az is, hogy a megtérés biztosítja az üdvösséget: nincs a Szentírásban olyan hely, ahol ezt olvashatnánk. Nem a megtérés biztosítja az üdvösséget, hanem egyes-egyedül csak Isten kegyelme. Sok, sok olyan hamis, hazug igehirdetés hangzik ma is, amely hamis vigasztalást ad az embereknek. Elveszi belőlük a nyugtalanságot egy időre, amikor aztán magukra maradva előtör belőlük a nyugtalanság, félelem, rettegés, és nincs többé pásztor, a juhok elszélednek majd. Hogy ebben az időben azt tapasztaljuk, hogy a juhok csakugyan elszélednek, és olyanok, akik magukat keresztyéneknek vallották, elfelejtették, hogy ők keresztyének, ez annak a következménye, hogy hazugságot hirdettek a pásztorok. Ez az egyik figyelmeztetés. A másik az, hogy ugyanez áll Izrael népére is. Izrael népének üdvössége, szabadulása egyes-egyedül Istentől jő, nem származhat egyetlen földi hatalmasságtól, sem a földi események alakulásától. Hiszen a földi események alakulása bizonytalan, és amikor egy ideig egy bizonyos irányban haladnak, válthatják az irányt, és más irányba folytatódhatnak az események, mint a miben bízunk. Amit itt Izrael népének mondunk, az áll minden egyes népre is. Nem a külső körülmények iránya mutatja a bekövetkezőket, mert ha ma ebbe az irányba haladunk, de ez megváltozhat, és jöhet más irány. Ezért aki az események külső irányára építi jövőjét és vigasztalását, az okvetlenül csalódni fog. Egyes-egyedül Isten mindenhatósága, Isten bölcsessége az, ami az eseményeket irányítja, és Isten sokszor meglepetésszerűen tör elő a mélyből és lesújt azokra, akik elbizakodottak, és gőgösen a hatalom tetején ülnek. Hogy ez így van, mutatja Zakariás a 3. versben: „Haragra gerjedtem, felgyulladt haragom a pásztorok ellen.” Azok ellen, akikre rá volt bízva Izrael népe (Nabukodonozor, Cyrus stb.) „És meglátogatom a bakokat.” Bakok alatt a tisztátalan, erőszakos pogány uralkodókat érti, hasonlóan, mint ahogy Dániel próféta látomásában Nagy Sándort is egy bak jelképezi. A támadó, hódító, világi uralkodókat érti alatta. A következő mondat fordítása megint meghamisítja az eredeti értelmét, amikor azt mondja, hogy megfenyíti a Sereg Ura az ő nyáját. Az eredeti szövegben meglátogatásról van szó: bizony, meglátogatja a Seregek Ura az ő nyáját. Márpedig a meglátogatás nem csak fenyítés lehet. Bizony, meglátogatja a Seregek Ura az ő nyáját, Júda házát, és olyanná teszi őket, mint a harcra felékesített ló. Tehát, ha Júda házát olyanná akarja tenni, mint a harcra felékesített ló, világos, hogy nem megfenyíteni akarja, hanem megsegíteni. Amint mondottam, tehát, a földi események iránya kiszámíthatatlan, és azok, akik külső események miatt bánkódnak és esnek kétségbe, azok elbizakodottak és hitetlenek, mert hamis alapra helyezik bizalmukat, és nem az Örökkévaló Istenre néznek. Az, hogy Nabukodonozor hatalma a földön egy ideig erősödik, nem jelenti azt, hogy a következő esztendőben nem lehet megkötözve a mező közepén, mint egy barom, hét évig szenvedve őrültsége miatt. Az, hogy Belsazár királynak hatalma volt arra, hogy a szent edényeket előhozassa a kincsesházából, s hogy Isten megengedte azt az aljasságot, hogy tisztátalanságra használják, még nem ok arra, hogy még ugyanazon az éjszakán meg ne jelenjenek a médek, be ne törjenek a városba, és el ne vegyék tőle a hatalmat, mint ahogy tényleg meg is történt. Hogy a perzsa és méd birodalom odaállott Babilon helyére és vitte a maga győzelmes seregét be Európába, északra a szkíták felé, legyőzve minden ellenállást és hatalmas fejedelemségeket szüntetve meg, még nem jelenti azt, hogy nem érkezik el hirtelen az ellenség és rátámad, mint egy párduc, és a földre dönti, mint ahogy Nagy Sándor a perzsa uralomnak valóban véget is vetett. Az, hogy a földön az események milyen irányba mennek, megmutatja, hogy az örökkévaló Istennek mi a szándéka. Isten megharagszik azokra, aki az ő nyáját hamisan vezetik, és eljön Isten haragja, megalázza a pásztorokat és megtöri a bak erejét. Egyszerre csak odafordul az ő elhagyatottnak gondolt népéhez, és a hitetlen szomszédoktól állandóan üldözött zsidó népbe olyan erőt önt, hogy szembe tud szállni és ki tudja vívni a maga győzelmét. Ez először a makkabeusok idejében következett be, amikor Izrael olyan volt, mint a harcra felkészített ló: nekiment az ellenségnek, az ellenség erejét megtörte és szabadságát kivívta. A jövendölés tehát beteljesedett. Hogy a makkabeusok harcának eredménye nem tartott örökké, hogy jött még egy hódító, és elvette a szabadságot a néptől és odaadta Heródesnek a koronát, hogy a római császár hatalma összetörte a népet, a fővárost szétrombolta és a zsidókat szétverte a világ minden tája felé: ez mind csak arra mutat rá, hogy ott volt még egy távoli beteljesedés is. Isten egy későbbi megvalósulást látott maga előtt, és ezt jól látta Zakariás próféta, vagyis, hogy Izrael még egyszer akkor lesz majd erős és hatalmas, amikor az utolsó, az igazi Király jön, és ő vonul be népe közé.

Az időleges beteljesülés mögött tehát ott van egy végleges, örök beteljesedés, és hogy ez a kétféle beteljesülés csakugyan ott lebegett a próféta szeme előtt, látni fogjuk.

Feltűnő és képtelen hiba a fordításban a 4. vers: „Közülük támad a szegletkő, közülük a szeg, közülük a harci ív, közülük egyszersmind minden sarcoló.” „Közülük” – ez itt Izraelre vonatkozik, de így teljesen értelmetlen a mondat. Mert akkor ez azt jelentené, hogy Izraelből támad a szegletkő, és belőle támad a sarcoló, ez pedig kicsit furcsa jövendölés lenne. De hála Istennek, az eredeti szövegben nem ez áll. Az eredeti szövegben azt olvashatjuk, hogy eltávozik tőlük egy bizonyos cikk-cakkos szerszám – nem a szegletkő –, amelynek a fémfoglalatából kövek állnak ki. Az ilyen szerszámot használták mezőgazdasági célokra is, de arra is, hogy a legyőzött ellenséget verjék vele. Így tehát a régi időkből áll előttünk egy kép, amikor a hódító ellenség arra használta fel az ilyen szerszámot, hogy a legyőzött ellenséget megfenyítse vele. Távozik közülük minden sarcoló, vagyis minden ellenséges bosszúállástól és minden ellenséges támadástól meg lesznek kímélve. Ez ennek a mondatnak az értelme. Amit sarokkővel fordítanak, azt jelenti: sarok, de nem kő. Azt a bizonyos cikk-cakkos, sarkos eszközt jelenti. Nem közülük támad, hanem kivész közülük, elmegy. Világos, hogy a magyar fordítás értelme egészen más. Az eredetinek tökéletesen az az értelme, mint például az angol fordításnak: tehát Izraelből eltávozik az a bizonyos, szeges eszköz, amivel verték a meghódított népet, amellyel bántalmazták, és eltávozik a harci ív és minden sarcoló. Olyanok lesznek, mint a hősök, akik az utca sarát tapodják a harcban. A „hősök” helyében ez a szó áll: „gibbor” vagyis „erős”. Mint erős vitéz, aki az utca sarát tapodja a harcban. Ha kényes pesti ember átmegy az utcán, nagyon nézi, hogy ne lépjen sárba, de akkor, amikor egy vitéz harcol, nem nézi hová lép. Nem néz maga elé, hanem belemegy a legnagyobb sárba, és küzd, harcol. Ez lebegett a próféta előtt. „Olyanok lesztek, mint az erős vitézek!” Harcolnak, mert velük van az Úr, és megszégyenítik a lovon ülőket. A „lovon ülők” célzás az északi ellenségre, akiknek különösen sok harci szekerük volt. Az 5. vers visszautal a 4. vers értelmére. Egyszerre értelmessé válik, ha az 5. vers fényében látjuk. Tehát ilyen vitézzé változik a megszeppent, gyáva Izrael. Ilyen vitézzé változik át, amely a harcban nem nézi azt, mibe lép, hanem csak a küzdelemnek, a harcnak a végét figyeli, hogy az ellenséget megverje. És ezzel a feltámadó. Erős Izraellel szemben megszégyenülnek a lovon ülő ellenfelek. Nagyon érdekes a 6. versben a párhuzam: „Megerősítem a Júda házát, és a József házát megsegítem.” A „lása” szó, amely Jézus nevében is benne van, tulajdonképpen szabadulást jelent. Tehát: „Júda házát megerősítem, és József házát megszabadítom.” Abban az időben, amikor a próféta ezt írta, csak Júda törzse volt otthon, és csak kevesen csatlakoztak József házához, amikor hazatértek. A makkabeusok is Júda törzséből származtak, ott éltek és ott harcoltak. Tehát csak Júda törzsének megerősítéséről lehetett szó, hiszen József háza csak alig, igen kis mértékben tért vissza a fogságból. „József házát megszabadítom.” A történelem azt mutatja, hogy az eljövendő századok alatt az elveszett tíz törzsből észrevétlenül igen sokan tértek vissza az ígéret földjére, akik, mikor megérkeztek az Üdvözítő, már ott voltak. Isten gondoskodott arról, hogy József házának nagy része hazakerüljön, bár még igen sokan maradtak távol az idegenben. De az Istennek ígérete érvényes: „én visszahozom őket” -s ez nem Júda, hanem József házára vonatkozik. Itt úgy van, hogy „szánom őket”, de az eredetiben úgy van, hogy „irgalmazok neki, és olyanná lesznek, mint mikor még nem vetettem el őket, mert én vagyok Jehova, az ő Istenük, és meghallgatom őket.” Az eredetiben az áll, hogy „felelek nekik” – t.i. az imádságukra. Örvend az ő szívük az Úrban – mintha az Újtestamentumot hallanánk. Tehát ezt jelenti majd a megszabadítás és a visszahozás: József háza megtalálja az ő elhagyott Istenét. Ez a kifejezés: „süvöltök nekik” nem egészen értelmes, mert az a szó sokkal gyengébb hangot fejez ki. Olyat, mint a magyar „zizeg”. Ez egy sajátos tüneményre vonatkozik, amelyet a méhek életében figyelhetünk meg, amikor a méhek egymás figyelmét sokszor zizegésszerű hanggal vonják magukra, és mikor ezt meghallják a méhek, akkor kirepülnek, és mennek azokkal, akik a hangot adják, és elkísérik őket egy bő mézelő telepre. Ilyen hangon tudnak egymásnak hírt adni. Ez a kép áll a próféta előtt, mikor Isten megadja ezt a zizegő hangot. „Egybegyűjtöm őket, megszabadítom őket és megsokasodnak, mint ahogy sokan voltak azelőtt.” Időközben kiirtották őket, milliók és milliók vesztek el az ellenséges sarcoló gonoszsága következtében, de Isten újra hozzájuk fordul, és megsokasítja őket. Ez a kép, amelyet a méhek életéből vett a próféta, rendkívül szép. Milyen csodálatos lesz az, amikor ezt a hangot meghalljuk, mert ezt a hangot mi emberek nemigen figyelhetjük meg! A szerző egy állatlélektanból olvasta ki ezt a tüneményt.

Az előbbiekben azt mondtuk, hogy a próféta világosan tudta, hogy a két beteljesedés bekövetkezik, mert ezután a csodálatos jövendölés után, amikor megjósolja a makkabeusok korát – amely mint egy hős ott áll a történelemben, s mi bámulva nézünk vissza arra a maroknyi seregre, amely olyan vitézül és olyan bátran harcolt –, ezután a csodálatos harc és vitézség után azt mondja a 9. vers: „és széthintem őket a népek közé.” Tehát ezután a győzelem után következik még egy szétszóratás, helyesebben így van az eredeti szövegben: „szétvetem őket, mint egy magot. És messze földön megemlékeznek majd rólam, és fiaikkal együtt élni fognak.” A „kájá” azt jelenti, hogy „él”, nem azt, hogy „nevel”. Élni fognak, és visszatérnek majd. Miért mondja, hogy fiaikkal együtt? Azért, mert nem szakítja el többé senki a szülőket a gyermekeiktől. Mintha előre látott volna egy borzalmas képet, amikor a fiatalokat elszakították az öregektől. Mintha előre látta volna a jövőt, és ezért szól vigasztalólag: „és fiaikkal együtt élni fognak, és vissza fognak térni. Mert visszatérítem őket, behozom őket Gileád és Libanon földjére és az sem lesz nekik elég, olyan sokan jönnek majd.” Íme. Ebben a fejezetben újra látszik, amit a próféta korábbi fejezetében láttunk, hogy két megvalósulás van: egy közeli és egy távoli. Itt áll a makkabeusok kora, hogy Izrael mint erős vitéz, nem törődik azzal, hova lép, az ellenséget leveri, és utána következik egy nagy szétszóratás, a nyomorúság egész tengere, majd azt követi az élet és a vissza hozatal az ígéret földjére. S azután egy korszak, amikor az Úr nevébe jár Izrael.

Ha egy ilyen próféciát magunk előtt látunk és azt mondjuk: milyen bölcs, aki meg tudja magyarázni, ám nem gondolunk arra, aki előre látta és így megíratta; ha nem borulunk le ez előtt a csodálatos lény előtt, aki ezer esztendővel ezelőtt is így látott bele a jövőbe, akkor megérdemeljük, hogy vakok legyünk, akik nem látnak semmit. De ha kinyitjuk a szemünket, meg kell látnunk, amit az elején megjegyeztünk, hogy nem a földi események iránya mutatja meg azt, amit a jövő hoz, hanem az Istennek beszéde, az ő ígérete, amely nem csap be bennünket. Ám ha azt nézzük, hogy a földi események merre mennek, csalódunk. Szükséges, hogy az Igével telítődjünk, hogy áthasson bennünket, mert ha az Ige fényében járunk, nem tévedünk el, és a nyomorúság tengerén átmenve megtaláljuk azt az Istent, akinek a neve megérdemli, hogy örökké áldandó legyen.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Zakariás könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 66–72. oldal