Kilencedik fejezet
Zakariás 9, 1-17
Zakariás könyvének új szakasza kezdődik a kilencedik fejezettel, egy új gondolatsor, és ha ezeket a jövendöléseket meg akarjuk érteni, akkor ismételnünk kell azt, amit már többször ismételtünk akkor, amikor a bibliai jövendöléseket tárgyaltuk, vagyis azt, hogy az Isten prófétái a jövendőt együtt látták, és nem tettek különbséget, nem láttak különbséget a korábban és a később történő események között. Tehát olyan eseményeket, amelyek rájuk nézve ugyan a jövőre tartoztak,
de amelyeket beteljesülésükben századok vagy évezredek választottak el egymástól, igen sokszor együtt látták, a jövőt látták. Így kell Zakariás könyvének a 9. fejezetét olvasnunk és értelmeznünk. A szerző a napokban Miskolc felé és Miskolcról utazott. Visszafelé jövet köd borította a tájat, de odafelé menet látható volt a Mátra és a Bükk, és az egészet egy vonalban lehetett látni. Hogy a hegycsúcsok között micsoda völgyek vannak, milyen távolságra vannak, az egyik távolabb, a másik közelebb, arról a vonatban ülőnek sejtelme sem lehetett. Csak a hegycsúcsokat lehetett látni egy vonalban. Így látták a próféták is a jövőt, a kimagasló eseményeket egy vonalban anélkül, hogy meg tudták volna különböztetni, melyik történik előbb, melyik később, milyen völgyek vannak a csúcsok között, és hogy ezek a völgyek milyen közbeeső eseményeket rejtenek magukban.
Zakariásnak a 9. fejezete magában foglalja azt, amit Jáván fog cselekedni az elkövetkező századokban. Jáván pedig Görögországot jelentette, közelebbről a macedón világbirodalmat, mint Görögország egy részét. Magában foglalja azonban a Messiásnak az eljövetelét is, aki úgy fog eljönni, mint szamárháton ülő, békés fejedelem, magában foglalja továbbá Isten bosszúját mindazokkal a népekkel szemben, amelyek az ő választott népének ártottak, végül leírja a végső diadalt. Mindez események, amelyeket egymástól évezredek vagy századok választanak el, egy vonalban látszanak itt. Mi, akik az eseményeket részben magunk mögött hagytuk, részben későbbi jövendölésekből ismerjük ezeket az eseményeket, jobban szét tudjuk választani őket, mint ahogy a prófétának módjában állt.
A jövendölés azzal kezdődik, hogy megjelöli a 9. és 11. fejezetnek a tartalmát, mint az Úr Igéjének terhét a Kadrák földje ellen. Ez a kifejezés: „Az Úr Igéjének terhe” másutt is előfordul az Ótestamentumban, így Ézsaiás könyvében is, ahol arra vonatkozik, hogy az Isten Igéje nem elfutó, könnyű szél, hanem olyan súly, olyan teher van benne, amely elnyomja azt, aki ezt az Igét hordozza, és azt, aki ezt az Igét hallja. Emberi szón könnyen túl tehetjük magunkat, de az Isten Igéjének terhe lenyom bennünket, és nem vagyunk képesek szabadulni súlyától, nyomasztó, lelkiismeretet felkavaró terhétől. Lehetséges, hogy ez a teher a jót jelenti. Ebben az esetben a teher, amelyet hordozunk, amely szívünket megtölti úgy, hogy alig bírjuk elviselni, jó teher, az örömnek terhe, amely szintén lenyom, mert mindannak a nagy dolognak, annak a végtelenül nagy dolognak a befogadására, amelyet Isten az övéinek készített, az emberi szív maga gyenge, hogy elviselje. Az Úr Igéjének terhe a Kadrák földje ellen. Ilyen országot a térkép nem ismer, nem ismert akkor sem, amikor ezeket a szavakat leírták. Próbálták azonosítani hasonlóan hangzó nevekkel, de ezek nem oldják meg a kérdést. Azonban már Jeromos óta szokásos a két szót képes értelemben venni. A zsidó nyelvben a „kad-rak” két ellentétes melléknév, amelyek közül az egyik azt jelenti, hogy éles, a másik azt, hogy gyengéd. Úgy fordíthatnánk, ha már az Igéről van szó, hogy az egyik kemény, a másik lágy. Istennek az Igéje kemény is és lágy is, de itt nem az Igéről van szó, hanem Izraelre nézve részben ellenséges, részben barátságos, tehát lágy hatalomról. Egy hol kemény, hol lágy hatalomról, amely Izrael felett uralkodott, vagyis a perzsa birodalomról. Ez is arra a sorsra mutat, amelyre jutottak azok a birodalmak, amelyek egy időn keresztül fennállottak, és azután támadó erejüket elvesztették, illetve részben megőrizték, részben elvesztették már. Részben határozottak, részben határozatlanok lettek, és amikor a világbirodalmak határozatlanok, vagyis a politikai langy-melegség állapotába jutnak, akkor érnek meg arra, hogy egy tisztán támadó világbirodalom kiszorítsa őket a helyükből. A zsidók méltán mondhattak bizonyos szemrehányásokat a perzsa birodalomra. Hazaengedte őket, három nagy csoportban érkeztek haza. Megengedte, hogy a városépítéshez hozzáfogjanak, hogy felépítsék a templomot és ehhez segítséget is adott, megengedte, hogy felépítsék Jeruzsálemet és a falakat, viszont nem nyomta el elég eréllyel azokat a támadó, rosszindulatú kisebb népeket, amelyek sokszor a perzsa király tudtával támadták meg és akadályozták Izrael fejlődését. Ilyen éles és kemény, egyszersmind lágy és gyengéd volt. Bizonyos politikai langy-melegség volt abban a kormányzásban, amely miatt Izrael nem volt képes kifejlődni. A perzsa világbirodalom fejlődését nézve tehát inkább lenyomó hatása volt, minthogy ezeket a reményeket kibontotta és megvalósította volna. Ezt jelenti a „Kadrák” elnevezés. A prófétáknál nem egyszer történt, hogy ilyen képes nevet adtak az uralkodó világbirodalomnak. Egyfajta tolvajnyelvet használtak, amelyet csak azok értettek, akik a prófétai nyelvhez hozzászoktak. Hiszen Izrael kicsiny ország volt, és az ellenség ott ólálkodott Jeruzsálem körül, és azonnal jelentést tettek volna a királynak, ha egy olyan kimagasló egyéniség, mint Zakariás próféta, akármilyen bántó célzatú kijelentést tett volna a perzsa királyra. A próféta tehát nem beszélhetett egyenesen. Olyan nyelven beszélt, hogy megérthették azok, akik Isten kijelentésében járatosak voltak. Ez tehát a „Kadrák” kifejezés értelme. Isten országának az ügyét a langymeleg kormányok nem viszik előre. Ilyen langymeleg kormányoknak a haszontalanságát az elmúlt években eléggé érezhettük. Látni a veszélyt, és mégsem tenni semmit komolyan ellene, hagyni az ellenséget nagyra nőni és mindig csak félintézkedéseket hozni ellene: ilyen a langymeleg politikai hatalmak magaviselete, és ezek az Isten céljának keresztülvitelére alkalmatlanok, ezért Isten félrelöki őket, és helyükbe olyat állít, amelyik alkalmas, amelyik kemény, amelyik nem „kadrák”, hanem csak „kad”. Mert ha hideg is, gonosz is, jobban előreviszi a fejlődést, mint amelyik langymeleg. Ez az egyik teher, amely a prófétát nyomta, amikor ezt a kijelentést írta.
A magyar fordításban némi javítást kell tennünk, amikor azt mondja: „az Úr szemmel tartja az embereket és Izraelnek minden törzsét.” Ez a fordítás erőltetett és szokatlan a héber nyelvben. Sokkal érthetőbb és a héber nyelv szellemének megfelelőbb a fordított értelme ennek a kifejezésnek: „mert az Úrra irányul az emberek szeme és Izrael minden törzsének szeme.” Eszerint ez a mondat így hangzik: „Damaszkusz lesz Istennek nyugvóhelye, amikor az emberek és Izrael minden törzsének szeme Jehovára irányul.” Tehát akkor, amikor az embereknek a szeme – értjük alatta az egész emberiséget – és közülük kiemelve: Izrael 12 törzsének szeme Jehovára fog irányulni, akkor majd Isten nyugvóhelye lesz Damaszkusz, amely most mint támadó ellenség fenyegeti Izraelt. Hogy csakugyan ez ennek a mondatnak az értelme, mutatja az, hogy a 9. versben jövendölt békekirály csakugyan egy ilyen nyugalomnak a megalapítására jön el. Tehát az egész fejezetnek az értelme ez a nyugalom. Más fordításban úgy van, hogy Damaszkusz lesz a kiindulópontja Istennek, amikor eljön majd mint büntető ostor, és támadja ezeket az északra fekvő országokat. Eljön egy idő, amikor az emberek tekintete és Izrael 12 törzsének tekintete Jehovára fog irányulni, de kétségtelen, hogy most még nincs itt ez az idő. Ennek az időnek az eljöveteléről beszél a Jelenések könyve, amikor azzal kezdi a jövendölést: „és minden szem meglátja őt”. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy minden szem őrá szegeződik. Ma az emberek szeme nem Istenre szegeződik, sőt Krisztus egyházának a szeme sem szegeződik Istenre. Politikai hatalmak válnak Istenné, de nem szegeződik a szemünk Istenre. Vannak emberek, akik elcsüggednek, mert nem következik be, amit várnak, ezért csalódnak a politikai eseményekben; vannak emberek, akiket elfog a nyomorúság, a csalódás, a félelem. Miért? Mert a szemük nem Istenre szegeződik. Eljön majd az idő, amikor az emberiség kiábrándul önmagából és minden emberiből, és amikor az emberiség olyan csalódott lesz mindenben, amit emberek tettek a földön, hogy az emberiség lelke Isten felé fordul és onnan vár valami új kezdést. Amikor ez a pillanat eljön, és az emberiség, élén Izrael 12 törzsével, odafordul Isten felé egy új kezdésre várva a világ történelmében, akkor következik be az, amit Zakariás itt látott, és akkor Izrael fő ellensége Damaszkusz lesz az Úrnak nyugvóhelye. Miért említi éppen Damaszkuszt? Mert ahhoz a Szíriához tartozik, amely Jávánnak áldozatává válik, amelyet elnyom, és amely Jáván uralkodásának egyik pontja lesz. Innen, Szíriából indul ki az a fejedelem, az a görögnek mondható, mert görög műveltségű, görög hadvezérek közül támadó fejedelem, aki Izraelt olyan mélyen meg fogja alázni, és aki az Ótestamentum Antikrisztusát szolgáltatja, aki Jeruzsálem ellen és a kívánatos föld ellen tör és Isten tiszteletét ott eltörli. Valami sötét jövő tárul fel a próféta előtt ebben a szóban: Damaszkusz. Nyomban utána megjelenik Damaszkusz fénye, világossága, mert ott, ahol az ellenség tiport, az Úrnak lábnyomát látja. Még egy másik szíriai várost is említ: Hámátot, amely szomszédos vele, azután a szeme áttekint a tengerpartra. Ott fekszik szemben két híres város: Tírusz és Szidón. Noha ezek a városok igen bölcsek, ez a bölcsesség mégis szertefoszlik, és ez a két város is az örökkévaló Istennek a nyugvóhelyévé változik. Pedig erre a két, magát bölcsnek tartó városra is eljön az Isten ítélete. Tíruszt és Szidónt azért nevezi bölcsnek a Szentírás, mert csakugyan azok voltak. A két tengerparti város hatalmas világbirodalomnak lesz az ura, amely a római birodalom előtt meghódította Észak-Afrikát, többfelé kikötőt – kereskedelmi kikötőt – és raktárakat létesített Kisázsiában, Görögországban, túlment Hispánián, a gibraltári szoroson át Britanniáig, elmentek egészen Fokföldig, és ezeket a területeket mind bevontál kereskedelmükbe. Micsoda okosság kellett ahhoz, hogy ezt véghezvigyék! Okosságuk azonban másban is megnyilvánult. Átvették napkeletnek a műveltségét, és átadták Európának. Tudjuk, hogy a mi betűink tulajdonképpen Egyiptomból, a képírásból származnak. Most persze nehéz ráismerni az akkori alakokra, de a nép, amely a képírást közölte a nyugattal, szépen átjavítva, az a föníciai nép volt. Nem eredeti műveltségnek a megalapítója volt, de olyannak lett továbbadója, amelyet ő is felszívott. És nem csak a műveltségnek a külső burkát adta tovább, hanem a tartalmát is, mert igen-igen sok vallásos irodalom került át tőlük keletről nyugatra. Tehát Fönícia két városa, Tírusz és Szidón igen biztosnak érezték magukat. Tírusz bent a tengerben feküdt egy szigeten, a hatalmas falak úgy vették körül, hogy akkoriban szinte lehetetlen volt a megostromlása. Különben Tíruszt felhasználta a perzsa király, ott tartotta óriási hajóhadait, és a perzsa kincseknek a lerakodóhelye volt. Természetesen, amikor Nagy Sándor megtámadta, akkor a tengerbe épített töltésen keresztül támadta meg, el is foglalta a várost, és várat épített magának Tíruszban. Tehát erre vonatkozik az, amit a próféta mond: annyi az ezüstje rakáson, mint a por és az utcának sara. Tehát tele volt abban az időben arannyal, ezüsttel, mindenféle kinccsel. Ez a város csodálatos védettségével a legalkalmasabbnak látszik arra, hogy a perzsa király vagyonát őrizze. De íme, szegénnyé teszi őt az Úr, őt magát pedig tűz emészti meg. Ez pontról-pontra bekövetkezett Nagy Sándor támadása következtében. Íme, itt látja Nagy Sándor támadásait a próféta, szeme előtt kirajzolódik a kép, a jövő. A déli városok, amelyek Palesztinától nem északra feküdtek, hanem délre: Gáza, Ekron, Askalon és a többi, amelyeket itt említ a próféta, joggal bízhatnak abban, hogy a támadó Jáván, a görög király serege megáll majd Tírusz és Szidó előtt, azok ellenállnak, és nem fogja támadását folytatni a király. De mekkora volt a rémület és a szorongás, amikor a király legyőzte ezeket a városokat, és tovább folytatta az ostromot! Ezt a félelmet és aggodalmat festi le a próféta. Csodálatosan jelentek meg előtte a jövő képei. „Meglátja ezt Askalon, Gáza ...” – amikor a próféta ezt írta, akkor azokban a városokban fennállt a filiszteus kormányzat, királyok álltak az államok élén. Minden város egy külön államot képezett. De ezek a királyok a próféta látomása szerit kivesznek, és Askalon lakatlan marad. Askalonnak nem ismeretlen az értelme, azt jelenti: „fattyú”. Ez a fogalom a Mózes törvényében olyan embert jelent, aki házasságtörés következtében született.
Most egyszerre megjelenik a messze távoli jövő, megjövendöli a város pusztulását, és látja az elkövetkező jövőt, amelyben Jáván királya megtámadja. Nyomban után megjelenik előtte egy másik kép, hogy ezek a városok Istenéi lesznek majd, és olyanok lesznek, mint egy fejedelem Júdában, mint egy nemzetség feje. A jebuzeusok Jeruzsálem őslakói voltak, akiket Dávid, amikor megtámadta őket, nem irtott ki, hanem beolvadtak Izraelbe. Izrael szívesen békésen befogadta magába a jebuzeusokat. Olyan lesz tehát e városok képe, mint a jebuzeus, vagyis a véres látomás mögött megjelenik a békesség látomása. Ahogy már mondtuk, egy vonalban jelenik meg a közeli jövő, amelytől csak pár évszázad választja el a prófétát, és a messze jövő. Együtt látja a pusztulást és az Úrnak megnyugvását, a kibékülést. „Akkor majd én tábort járok házam körül...” Ez azt jelenti: őrség leszek én magam akkor a város körül, amelyet most az ellenséggel szemben nem őriz meg senki sem. Az Isten lesz az, aki tábort jár, és nem megy át rajta kergető vagy sarcoló, „mert most szemmel tartom őt”. Vagyis saját szememmel látom őt, hogy milyen nagy bajban, nyomorúságban van. Ez a sarcoló pedig, aki űz és kerget, nem más, mint a fejedelem, Jáván, akit megpillant a próféta, mint a jövendő veszedelmet. Most a prófétánál az a meglepő, hogy ezt a jövőt, ezt a véres, de a végén mégis békés jövőt nem úgy látja, hogy egy király jön, és letiporja maga előtt az ellenállást, hanem úgy látja, hogy jön egy király, aki békés szándékkal érkezik. Nem lovon, hanem szamáron ülve, és úgy festi le őt, ahogy egy hódító fejedelmet nem lehet lefesteni. Úgy mondja a 9. versben: „Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Íme, jön neked a te királyod: igazságos és szabadító ő...” Tehát olyan, aki semmiféle bűn vagy hamisság mellé oda nem áll, és semmi gonosz szándékot meg nem véd, és aki az ellenséggel szemben is igazságos. Igazságos és szabadító. Ez azonban csak látszólagos ellentmondás, mert az ő igazságossága szabadító igazságosság. Azt mondja a királyról, aki jön, hogy nincstelen szegény lesz, és hangsúlyozza, hogy szamárháton ül, tehát a béke állatán fog érkezni, nem a háború állatán, a lovon. Micsoda király az, aki a szegények közül fog érkezni, és úgy jelenik meg, mint a szegényekhez tartozó! Elképzelhetetlen, meg nem tudnánk érteni, ha a mi Urunk nem állana előttünk, aki jászolban feküdt, istállóban született meg, és menekült a király haragja elől, és úgy járt kelt ebben a világban, hogy azt mondta: „az égi madaraknak van fészkük és a rókáknak van barlangjuk, de az ember Fiának nincs fejét hová lehajtania.” Ha nem állna előttünk az, akinek a ruháján a poroszlók megosztoztak a kereszt alatt, hogy is tudnánk megérteni ezt a sajátságos jövendölést, hogy egy király jön, aki szegény, szamárháton fog ülni, nem lóháton, és jön, hogy a békességet hozza e világnak?! Nem azért jön, hogy összezúzzon, széttiporjon mindent maga előtt, mint ahogy az akkori uralkodókat festette a Szentírás. „És kivetem a szekeret Efraimból...” Izrael tehát többé nem harci szekérrel támad, hanem ez a király békességet visz nekik. „Kiveszem a lovat...” Semmi harci szándék nem lesz többé, békességet hirdet a pogányoknak, és uralkodik tengertől tengerig. Tehát így jelenik meg a próféta előtt a jövő. Egy egészen más Izrael, mint amilyen Izraelt a gyűlölet talán a pogányok ellen fordított volna akkor, amikor a népek között ott állt elhagyatva, szenvedve és gyötrődve. Hogyha ezt az Izraelt, amelyikről így beszél a Szentírás, összehasonlítjuk a testi Izraellel, akkor látjuk az óriási különbséget a két Izrael között. Micsoda munkát kell az örökkévaló Istennek elvégeznie, hogy Izraelből a jövendölés Izraele legyen! Micsoda munkát kell elvégezni, hogy Izrael ne egy harci uralkodót várjon, hanem elfogadja azt, aki szamárháton jött hozzá, úgy, mint egy szegény! Micsoda átalakító hatalomnak kell lennie annak a hatalomnak, amely Izraelt a szegénnyel, a nyomorulttal egy sorba helyezi, és elviszi odáig, hogy Izrael feladatának érzi, hogy ezekkel éljen, ezekért dolgozzon és ezek legyenek az ő missziójának a céljai! Micsoda változás lesz ez! És ha mi Izrael missziójáért dolgozni akarunk, és ha az Isten ránk bízta, hogy e nép között az evangéliumot hirdessük, akkor csak ez a békesség lehet a trágya az evangéliumnak, amelyet elviszünk hozzájuk, s csak ez a jövő lehet az a jövő, amelyet megcsillantunk előttük, mert Izrael csak ebben a jegyben fog győzni, de ebben a jegyben győzni fog. „A veled való szövetségnek véréért...” Íme, a szövetségnek vérére tekint Zakariás. Nem az ellenség vérére, hanem az Izraelért hozott áldozatnak a vérére. Ha tudta volna, hogy ez annak a királynak a vére lesz, akit lát eljönni szamárháton! Tehát azért a vérért, amelyet a Názáreti Jézus Krisztus ontott a gyilkosaiért, azért a vérért fogja majd az Isten kihozni Izraelnek a foglyait a kútból, amelyben nincs víz. A víztelen kutakat ugyanis arra használták, hogy a prófétákat beléjük vessék. Jeremiás prófétát is egy ilyen kútban tartották. Most úgy látja a próféta, mintha egész Izrael egy ilyen borzalmas börtönbe volna belevetve, amelyben csak a sivárság a része, de felette látja Istent, aki a szövetség véréért utána megy a kútba, és onnan hozza ki Izraelt. Ezért mondja Izraelnek: „Térjetek vissza az erősséghez, reménységnek foglyai!” Hogyha az ember olvassa azokat a lapokat, amelyeket olyanok írtak, akik Auschwitzban és más helyeken szenvedtek, akkor az ember nem arra gondol, hogy ők remény foglyai – bár született ilyen írás is –, azonban akármilyen szenvedésbe is jutottak bele, mégis reménységnek a foglyai voltak. Amikor Isten azt mondja: „Térjetek vissza az erősséghez!”, akkor az alatt nem Tírusz városát érti, amelyet lerombolt Nagy Sándor, hanem magát az örökkévaló Istent, aki az egyetlen erőssége Izrael népének. Látjuk, hogy a próféta előtt ott van az ítélet is: egyik réteg a másik elé áll a próféta szeme előtt, és amit lát, azt mondja. Világos tehát, hogy ezek nem ellentmondó részek, hanem egymás után megjelenő látomásoknak írja le őket, és nem próbálja mással kimagyarázni.
A 13. versben ezt olvassuk: „Mert kifeszítem Júdát magamnak mintegy kézívet és megtöltöm Efraimot; és felindítom fiaidat, oh Sion, a te Fiaid ellen, oh Jáván, és olyanná teszlek, mint a hős fegyvere.” Efraim akkor még nem jött ki a fogságból, amikor a próféta ezt írta. Izrael északi országa még mindig fogságban volt. Mikor tehát ezt a kettőt egyesíti egymással, és ezt mondja: „kifeszítem Júdát, mint egy íjat”, akkor ebben a jövendölésben a két országrészt megint egynek látja. „Olyanná teszlek, mint a hős fegyvere, és megjelenik fölöttük az Úr.” Íme, megint egy új kép a jövőből. Ellentét van benne, de a próféta nem tehet mást, leírja az egymás után következő látomásokat anélkül, hogy bármiképpen megpróbálná egybe szerkeszteni őket. Jön, mint vihar, az Úr. Először az utolsó idők nagy vihara fog végigszáguldani a világon. „A Seregek Ura fogja megoltalmazni őket.” Mennyire belelátott Zakariás az egyház történetébe! Az egyház története teljesen ki van emelve ebből a látomásból. Hogy a Messiás megjelenése és Zakariás megjelenése között a völgyben mi történik kétezer esztendő alatt, azt nem láthatja, de Pál meg is mondta, hogy amit itt Izraelről mond Isten, az valójában a másik választott népre, az egyházra vonatkozik, amely tulajdonképpen nem másik választott nép, hanem kétségtelenül az első választott népnek a szellemi beteljesülése. Tehát ezt a jövendölést magunkra vehetjük, akik az egyház tagjai vagyunk.
A 15. versben olvasható „isznak és zajongnak” pontatlan fordítás. Az eredeti: „eszik majd az ellenséget és letapossák őket parittyakövekkel”. Az áldozat vére ráfreccsen az oltárra. Azt a vérözönt látja maga előtt a próféta, amelyben Isten utat készít a békesség királyának, és megsegíti őket az ő Jehovájuk azon a napon, mint az ő népének nyáját, és mint koronakövek ragyognak fel az ő földjén. Óh, mily nagy az ő jósága és kedvessége! És ekkor egyszerre átmegy a próféta szeme az ezeréves uralkodásra. „Ifjakat tesz virágzóvá a gabona és leányokat a must.” Beszél az ezeréves birodalom gazdagságáról és teljességéről. Íme, ebben a rövid próféciában olyan vonások egyesülnek, amelyeket mi már szét tudunk választani, de a próféta még nem tudta. Előtte áll a jövő, s ennek a jövőnek igen-igen sok része beteljesedett már. Mi akadályoz hát meg bennünket abban, hogy higgyük és várjuk, hogy a prófécia többi része is be fog teljesedni, hogy az egész prófécia, amelyet Zakariás látott, valósággá változik át. Azt is láthatjuk, hogy most, a babiloni fogság után, még mielőtt a Megváltó földre jött volna, hogyan adta meg Isten ezeknek az utolsó prófétáknak az útravalót, amelybe belekapaszkodhatnak. Csendesen várva Istenre figyelnek, az Úron tartották szemüket, hogy azután megint sötétség legyen a nép sorsa és a kút mélyére kerüljön, amelyben a prófétákat tartotta, hogy az egész nép szenvedjen azért, amiért a prófétákat oda zárta. A kút mélyére került, hogy a szíve megfájduljon, és visszaforduljon afelé az Isten felé, aki ilyen prófétákat küldött a földre, és megmutatta a jövőt Izraelnek.
Ahogy a próféciákat olvassuk, hogy nem hadsereggel, nem hatalommal, „hanem az én Szellemem által” – így áll a próféta előtt a jövő, és így adja át az üzenetet az elkövetkező nemzedéknek, és ha mi nem tartozunk is mindnyájan Izraelnek a nemzetségéhez, de hozzátartozunk a szelíd olajfához, amelyből kitörettek az ágak, hogy mi beoltassunk, s így együtt várjuk meg a csodálatos béke Fejedelmét, aki itt a földön meg fogja alapítani a béke igazi országát.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Zakariás könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 59–65. oldal
