Ünnepek az ezeréves birodalomban
Zakariás 14.16-19-ben egy meglepő jóslatot találunk arról, hogy Izraelnek utolsó szabadítása és egybegyűjtése után azok a nemzetekhez tartozó emberek, akik megmaradnak a nagy nyomorúság idején, „esztendőről esztendőre mind felmennek, hogy hódoljanak a Királynak, a seregek Urának, és megünnepeljék a sátorok ünnepét. S majd lészen, hogy aki a föld nemzetei közül nem megy fel Jeruzsálembe, hogy hódoljon a Királynak, a seregek Urának, nem lesz eső”. A zsidóknak három nagy ünnepük volt, amelyeket 8 napig ültek: a húsvét vagy pászka, a pünkösd vagy aratás ünnepe és a sátorok ünnepe, mint harmadik és bezáró
aratási ünnep. Húsvétkor az aratás kezdetét ünnepelték; pünkösdkor vitték be az első kenyeret, a sátorok ünnepe pedig a szüret ünnepe volt. De a húsvét az Egyiptomból való szabadulásnak és az öldöklő angyal kezéből való szabadulásnak, a bárány vére megmentő hatalmának is ünnepe volt. A Messiás életének két nagy eseménye fűződik az első két ünnephez: húsvétkor szabadult meg a halál hatalmából, miután magát mint ártatlan bárányt a nép vétkeiért áldozatul odaadta; pünkösdkor küldötte el földi helytartójául a szent Szellemet, miután maga előbb a mennybe fölment, s a tanítványokat magukra hagyta. A keresztyéneknek az apostolok idejében semmiféle ünnepük nem volt, legföljebb a zsidó eredetű keresztyének a zsidókkal együtt ünnepelték a régi zsidó ünnepeket. Később azonban a húsvétot és a pünkösdöt a Megváltó feltámadásának és a szent Szellem kitöltésének emlékére ünnepelték. A harmadik nagy ünnep, amelyet a zsidók megültek, a sátorok ünnepe, sohasem ment át keresztyén használatba, ehelyett maguk csináltak egy harmadik nagy ünnepet, a karácsonyt, a Szabadító születésének megünneplésére.
Vajon miért nem talált bemenetelre a keresztyén egyházi ünnepkörbe éppen a sátorok ünnepe? Erre a válasz egyszerűnek látszik: mert ehhez az ünnephez Jézusnak semmiféle cselekménye vagy életének semmiféle nagyobb eseménye nem fűződik. Hozzátehetjük azonban, hogy sem a húsvétot, sem a pünkösdöt nem ünneplik a keresztyének a régi zsidó értelemben, azaz nem ünneplik a keresztyének az Egyiptomból való kiszabadulást, és nem ünneplik az aratás ünnepét, vagy ami később a pünkösdhöz fűződött: a Sínai-hegyi törvényadás ünnepét. A keresztyének tehát nem a szidó ünnepeket ünneplik, hanem a zsidó ünnepek idején a keresztyénség nagy eseményeit. Vajon meg fogják-e ezeket az eseményeket ünnepelni az ezeréves birodalomban, s vajon a zsidó vagy a keresztyén ünnepeket veszik át? Zakariás fent idézett igéje arra enged következtetni, hogy a zsidó ünnepek közül a sátorok ünnepét fogják ünnepelni. A Jeremiás 16, 14-15-ben a húsvétra vonatkozólag ezt olvassuk: „Eljőnek a napok, ezt mondja Jahve, amikor nem mondják többé: Él Jahve, aki felhozta Izrael fiait Egyiptom földéről! Hanem ezt: Él Jahve, aki felhozta Izraelt északnak földéről és mind ama földekről, amelyekbe elszórta őket.” A korábbi húsvét, a pászka vagy „passzá” elveszti jelentőségét, mert egy későbbi, sokkal jelentősebb esemény elhomályosítja majd az Egyiptomból való szabadulás isteni tényét: az az isteni szabadítás, amely az egész földről egybehozza a szétszórt zsidó népet. De vajon ez a mondat: „él Jahve, aki felhozta Izraelt északnak földéről és mind ama földekről, amelyekbe elszórta őket” azt jelenti-e, hogy a húsvét helyébe egy másik ünnep lép más tartalommal és talán más időpontban? Az a mondat: „ezt fogják mondani” nem jelenti, hogy külön ünnepet teremtenek, hanem úgy is értelmezhető, hogy az emberek nyelvén ez új szólás lesz, és a régi szabadításra már nem nagyon emlékeznek vissza az újnak mindent eltörlő benyomása miatt. Hogy a keresztyének által divatba hozott ünnepek az ezeréves uralkodás alatt szóba sem kerülnek, annak oka nem csak az lesz, hogy ezek az ünnepek nem bibliai eredetűek, hanem csak a zsidó ünnepek példájára az egyház hozta őket divatba, s így a zsidó nép visszafogadása és vezető szerepe a létalapot veszi el a csinált ünnepek alól, hanem az is, hogy az ünnep mindig jelképes jellegű. Ezért az ezeréves birodalom idején az Úr földön lakásának valósága az ünnepeknek mint árnyékoknak a megtartását értelmetlenné teszi. Semmi valószínűsége nincs annak, hogy az Úr földön időzése idején a mennybemenetel, a feltámadás, a húsban való megszületés emlékét felidézgessék, s hogy amikor Isten szent Szelleme addig nem ismert mértékben és hatalommal működik a földön, az első pünkösdre visszaemlékezzenek. De vajon a régi zsidó ünnepek lépnek a keresztyén ünnepek helyére? A húsvétról az ellenkezőt mondja az Írás, a pünkösdről nem emlékezik meg, de beszél a sátorok ünnepének rendszeres megtartásáról. Ám ha Zakariás ide vonatkozó helyét megvizsgáljuk, s kivihetőségét meggondoljuk, rá kell jönnünk, hogy annak szóról-szóra való megtartása a nemzetek óriási száma és a Jeruzsálemi térség kicsinysége miatt lehetetlen. Sőt, az is elképzelhetetlen, hogy az egész föld lakosságát bármikor is egy helyre lehetne gyűjteni egy közös ünnep megünneplésére. Nem is valószínű, hogy az ezeréves uralkodás idején ezt az egyetlen ünnepet ülnék meg. Mivel az utolsó időre adott jövendölések nagyobb része képes, jelképekben (sémeion) adott jövendölés, valószínű, hogy ez az ünnep is csak jelkép gyanánt került Zakariás jövendölésébe – annak a prófétának az írásába, aki a legtöbb képet használja jövendölésében. Hiszen az ünnepek általában jelképesek, s elmúlt nagy események emlékét őrzik. A keresztyének ünnepeit nem is Isten adta, hanem az egyház találta ki és rendelte el. Az egyháznak szabadsága volt arra, hogy imádatát jelképesen fejezze ki, ezért az egyházi ünnepek ellen küzdeni éppen olyan balgaság, mint őket örök érvényűeknek gondolni el. Az évenként visszatérő ünnepekben sok kedvesség van, amiben, ha őszintén ülik őket, Isten is gyönyörködik, mert visszaidézik nagy és következményeiben ma is élő események emlékét. De nagy veszedelem is van ezekben az ünnepekben, mert a valóság helyére léphet, és a szertartás válik céllá és élménnyé. Ez esetben olyanok, mint a hamisított élelmiszer: nem táplál. Akkor tehát, amikor visszavisznek bennünket a múlt tényeihez, s azokat tanítva elénk tárják, áldásul lehetnek; de amikor a valóságot a látszattal eltakarják, veszedelmesek és mérgezők. Egy bizonyos, hogy amikor a valóság jelenben átélt élmény, az ünnep nemcsak felesleges, hanem értelmetlen is, és a valóság kárára van. Jézus nem sok jelképes ünnepet rendelt: a keresztséget vagy bemerítést annak kifejezéséül, hogy a réginek halált szántunk életünkben, hogy az újat várjuk; és az úrvacsorát, amelyet a megtört kenyér és a kiontott vér tanúsít és hirdet. Utóbbira nézve világosan megmondta, hogy addig rendeli, amíg a szőlőtőke gyümölcséből újra inni nem fog velünk együtt, amikor a földön lesz az ő Atyjának királysága (Mt. 26,29; Mk. 14,15). A valóság Jézus szava szerint is ki fogja szorítani a jelképet, mert akkor a Krisztussal való közösségünk láthatóvá lesz, és nem kell visszaemlékezni. Ennek a Krisztussal való közösségnek volt egy ótestamentumi árnyképe is, s ez volt a sátorok ünnepe, mikor a megszokott életből kimozdult az izraeli család, sátrakban lakott és örült (5Móz. 16,14). Csak ennek a zsidó ünnepnek nem akadt párja a keresztyén kalendáriumban, mert az Istennel való közösséget, mint örömünnepet, az úrvacsorával ünnepelték. Bár a zsidók még most is megtartják ezt az ünnepet, nem valószínű, hogy a jelenlegi módon tartanák akkor, amikor Istennek a néppel való együtt járása többé nem emlék lesz a sivatagi vándorlás idejéből, hanem újra valóság, mert Krisztus jelen lesz a földön, együtt az övéivel. Ha tehát a húsvétot nem fogják ünnepelni, mert egy nagyobb szabadítás kiszorította a tudatból, akkor azt, hogy Isten együtt járt a néppel a pusztai vándorlás alatt, szintén nem ünnepelheti az ezeréves birodalom népe, mert ennek az emlékét is kiszorítja az a tény, hogy Krisztus együtt lesz a földön népével. A leveles sátrak ünnepe tehát nem lesz ugyanaz, mint amit a zsidó eddig ünnepeltek, hanem új ünnep lesz, amely nem lesz kalendáriumhoz kötve, mert ahogy a hetenként egyszer megjelenő szombatból meg nem szűnő, örök szombat lesz, úgy a leveles sátrak évenként visszatérő ünnepéből meg nem szakított, örök ünnep lesz majd, Krisztus jelenlétének élvezése. A zsidók állandóan vele lesznek, a nemzetek tagjai feljárnak hozzá, rendes életmódjukból kimozdulva, rendkívüli viszonyok közt, hogy mintegy sátrakban, vele legyenek. A megdicsőülés hegyén rögtönzött jelenet egy kis kóstoló volt ebből az örökös sátor-ünnepből, s íme Péter azonnal erre gondolt, mert sátrakat akart építeni. A Zak. 14,16-19-et tehát úgy kell érteni, hogy amely nemzet elmulasztja, hogy évről-évre feljárjon a Király jelenlétébe, a vele való találkozásra, annak a népnek a földjéről hiányozni fog az isteni áldás, mert nem folyamodott a Királyhoz ezért az áldásáért.
Az ezeréves uralkodás alatt tehát nem lesznek jelképes ünnepek, hanem olyan ünnepek, amelyeken a nép valósággal találkozik az Úrral, az Úrral való közösséget látható módon üli meg. Ezeket az ünnepeket nem lehet majd dátumhoz kötni, hanem önként fognak abból a vágyból megszületni, hogy a nemzetek az Úrral való találkozást keresik. Alkalmak fognak nyílni az ilyen találkozásokra, s ezek az alkalmak lesznek az ünnepek. Krisztussal találkozni: ez lesz az ezeréves birodalom sátoros ünnepe.
Szabadság az ezeréves birodalomban
Mai világunk egyik legnagyobb emberi jónak a szabadságot tartja, s ebben a Bibliával egyezni látszik, mert a Biblia is sokat beszél a szabadságról, mint nagy emberi kincsről. A baj csak ott van, hogy a Biblia mást ért szabadság alatt, mint a világ. A világ szabadság alatt olyan állapotot ért, amelyben azt tehetem, amit akarok. A Biblia szabadság alatt azt a helyzetet érti, amelyben az ember megteheti, ami neki jó. Mivel az ember sokszor azt akarja, ami méreg és ártalmas neki, ezért a bibliai szabadság feltétele, hogy Isten rabszolgái legyünk. Azért Pál nem biztatta a rabszolgákat, hogy felszabadulást keressenek, hanem azt tanította, hogy ki-ki abban szolgálja Istent, amiben elhívatott. Pálnak igaza volt, mert a mai kor nagy felszabadítási mozgalmai nagyobb rabságot idéztek elő, mint amilyen bármikor volt a világon. A nő azóta, hogy a férfivel egyenjogú lett, fáradságosabban dolgozik, mint a férfi. A gyermek felszabadítása a szülők és a tanítók fegyelme alól ezeket a gyermekeket gonosz indulatok rabszolgáivá tette. Krisztus a legnemesebb szabadságot abban látta, hogy másokat szolgálhat. Az apostolok Jézus rabszolgáinak mondották magukat. Az ember önkéntes szolgálattal szerezheti meg magának a legnagyobb szabadságot. De vajon lesz-e az ezeréves birodalomban szabadság, ahol vasvesszővel fogják az embereket arra kényszeríteni, amit szívükből nem kívánnak? Éppen itt kell egy nagy tévedést eloszlatnom. A Biblia sehol sem mondja, hogy az embereket bármire is kényszeríteni fogják, amit ők nem látnának helyesnek. Csak azokkal szemben fog a vasvessző működni, akik a többieket akarják olyasmire kényszeríteni, amit azok nem kívánnak. A kárt okozók, a más munkájából élők, az erőszakosok, a rablók fogják megismerni a vasvesszőt: őket fogják kényszeríteni arra, hogy saját kezük munkájából éljenek. A világosság ellenségei, az igazság ellen küzdők fogják megtudni, hogy nem üldözhetik azokat, akiket gyűlölnek, hanem szabadságot kell engedniük arra, hogy mindenki meggyőződéséhez ragaszkodjék. Ha azonban ezek az istentelenek másokat nem háborítanak, akkor maguknak megtarthatják majd nézeteiket. Hogy Góg és Magóg népe félrevonulhat a föld, azaz a lakott területek széleire és ott bizonyos ellenálló életet élhet anélkül, hogy a szentek táborát zavarná, mutatja, hogy szabadság lesz, – mert ilyen külön fejlődést az antikrisztusi birodalom nem tűrt meg. De – azt mondják némelyek – az mégiscsak a kényszer erejével hat, hogyha azok, akik a sátrak ünnepén nem vesznek részt, nem kapnak esőt az égből. Ez igaz! De erre két feleletet adhatunk. Először is, ha az antikrisztusi idő alatt Isten hívei az életükkel fizettek hitükért, és mégis ragaszkodtak hozzá, akkor Krisztus uralma alatt az istentelenek is hozhatnak annyi áldozatot hitükért, hogy kénytelenek legyenek beismerni: az áldás mégiscsak az Eget lakó Istentől száll alá. Másodszor pedig Istennek is kell valamennyi szabadságot adni abban, hogy áldását kinek osztja, kinek nem. Mikor követelték valaha is lázadó alattvalók, hogy a király őket ugyanúgy tartsa el, mint ahogy saját híveiről gondoskodik? De – mondják erre – meg van írva, hogy egyformán esőt ad mind az igazságosok, mind az igazságtalanok vetésére (Mt. 5,45), s lám, ezt a törvényt Isten az ezeréves uralom alatt megszegi. Erre az észrevételre a válasz az, hogy Istennek az az intézkedése, hogy az eső egyformán hulljon az igazságosok és igazságtalanok vetésére nem törvény, hanem kegyelem, amelyet Isten akkor von meg, amikor akarja, ha úgy látja jónak. Ma Isten azt próbálja ki, hogy kinek drágább az Istenhez való hűség, mint az üldözéstől való mentesség. Az ezeréves uralkodás alatt Isten azt fogja kipróbálni, hogy kiben erősebb az igazság gyűlölete, mint az anyagi haszon szeretete. Ha vértanúkat gyűjt Isten, akkor a gyengéket gyűjti össze. Ma csak a kiválasztottak állnak helyt, akkor csak a szándékosan gonoszok maradnak el. Van a léleknek külső és belső szabadsága. Külső szabadsága van annak, akit senki és semmi nem akadályoz abban, hogy akaratát kövesse. Belső szabadsága van annak, aki minden akadályon át megáll eltökélt szándéka mellett. Ma győzelmesek készülnek Isten műhelyében, az ezeréves uralkodás alatt kiválnak azok, akik szabad akarattal elvetik maguktól Isten szeretetét és az igazságot. Csak szabad akarattal lehet Jézus kiválasztott harcosai közé beállni; csak szabad akarattal lehet a szabadítást örökre elvetve a tüzes-kénköves mocsárba jutni. Akiben a legkisebb hajlandóság van, hogy Istené legyen, az nem veszhet el az ezeréves országlás idején.
Mi történik a holtakkal az ezeréves uralkodás idején
A fenti kérdésre a felelet: akik az első feltámadásban részt vesznek, azok élnek és Krisztussal együtt uralkodnak; akik az első feltámadásból kimaradnak, azok különböző állapotban a halottak birodalmának lakói. Mivel azonban Sátán erre az ezer esztendőre megkötöztetik, ez a tény bizonyára igen nagy befolyással van a halottak sorsára is, noha a Szentírás erről egyetlen szót sem szól. A héber „seol” és a görög „hádész” magyarul nem poklot jelent, ahogy fordítani szokás, bár a seolt olykor „sírral” is fordítják, amit szintén nem jelent. Fordíthatjuk e szavakat alvilággal, de talán legjobb halottak országával fordítani. Mint a gazdag és Lázár példázatából látjuk, boldog és boldogtalan halottak látják egymást, de áthatolhatatlan örvény választja el őket. A Halálról az Írás több helyen úgy beszél, mint személyről, s a Hádészről mint személyekről, akik fejedelmüket, a Halált követik. A Halál és a Hádész egykor a kénköves-tüzes mocsárba fog vettetni (Jel. 20,14); a felügyelők tisztátalan szellemek, akik maguk is ítélet alá mennek. A Jel. 6,8 szerint a Halál és a Hádész a fakó lóval együtt indul el, hogy a negyedik kiírt csapást hozzák az emberiségre. Működésük tere tehát nem csak az alvilág, hanem az élők világa, a föld is, amelyre büntetésképpen szabadulnak rá. Hogy a halottak birodalmának lakói a földön szerepelnek, az a gerazénus (gadarai) példájából (Lk. 8,26-39) világosan látszik: az ördöngösből kiűzött szellemek vonakodnak lemenni a mélységbe (Lk. 8,31), s inkább a disznókba mennek be, a disznók azonban megvesztek (megőrültek), s az őket megszálló szellemek kénytelenek voltak mégis a mélységbe szállani alá. A Jelenések könyve 9. fejezetében a mélység kútjának megnyitása után sáska alakú szellemek füstoszlopként törnek fel a földre, s itt kínozzák azokat, akikhez hozzáférhetnek. Mindkét hely meggyőzően mutatja, hogy a Halál és alattvalói sokat tartózkodnak és tevékenykednek a földön, s a közvetítői annak az uralomnak, amelyet most a szellemvilág a levegőből az embereken gyakorol. Magától értetődik, hogy amikor Krisztus a tisztátalan szellemvilágot a levegőből kiveti, hogy helyét a kíséretében levő győzelmesekkel elfoglalja, a földre száműzött Sátánnal együtt az ő egész tisztátalan szellemserege elvonul, a halottak birodalmának tagjai többé sem disznókba, sem emberekbe nem szállhatnak mindaddig, amíg Sátán föl nem oldatik. Akkor ezek a megszálló szellemek visszatérnek, s újra lesznek megszállottak a földön, mégpedig Góg és Magóg népe között, s azok, akik a szentek táborát az ezeréves uralkodás végén meg fogják támadni, megszállottak lesznek. Addig a szellemek tisztátalan hazájából senki nem jöhet a földre kísérteni.
Lesz azonban más következménye is Sátán megkötözésének a halottak között. Amíg a tisztátalan szellemvilág feje a homály bilincsin tehetetlenül várakozik, nem csak a föld könnyebbül meg, hanem a halottak sötét homályba burkolt világa is. Közeledik az utolsó ítélet, s az első ítélet ráveti fényét a megítélendő halottakra. Ahogy Sátán hatalma gyöngül, úgy növekedik a világosság ebben a sötét országban. A fény pedig elválaszt. Egyik halott menekül a fény elől, és nagyobb sötétségbe igyekszik burkolózni, mert életével és emlékeivel nem akar világosságra lépni. A másik halott epedve keresi a fényt, amelybe mint gyógyító életközösségbe lép be. Valamit a halottak is tudni fognak a földön beálló változásokról, ha mást nem, a földről alászálló kevés halottól. Krisztus fénye gyógyító hatalomként fog a halottak között is megjelenni.
Mi célja van Istennek az ezeréves uralkodással?
Isten a világot szeretetből teremtette, azért, hogy szerethesse. Ha szabad ilyen emberi módon beszélnünk, Istenben kiapadhatatlan ösztön van arra, hogy szeressen, és ennek az ösztönnek kielégítésére szolgált a teremtés. Ezt a Biblia úgy fejezi ki, hogy Isten mindent Jézus – a Fiú – által teremtett, mindent benne teremtett, és minden őreá nézve, azaz ő végette teremtett. Isten mindent avégett teremtett, hogy benne a Golgotán szenvedő Jézus képe tükröződjék. Még az új ég alatt, az új földön is Isten a Báránnyal együtt jelenik meg, tehát a golgotai áldozat fényében, a szeretetben. A golgotai áldozatban pedig a szeretet lágysága mellett egy rettentő éles, kemény vonása tűnik fel: Isten végrehajtja a büntetést, és igazságából jottányit sem enged. A bűnös helyett azonban odaállítja az egyszülött Fiút, hogy az szenvedje el, amit az ember érdemelt. Az Isten a régi bűnös világ helyébe egy új világot teremt, amelyben igazságosság lakozik (2Pt. 3,12-13), s ebbe az új világba senkit sem enged be, aki a golgotai áldozatban megnyilvánuló isteni szeretet megveti (Héb. 6.6-8), vagyis aki a szeretet áramlásának ott útjában lehetne. Ebben a kizárásban is megmutatkozik a fenti éles, kemény vonás. Az utolsó alkalom, amikor az élet könyvébe írottak és az onnan kitöröltek elválnak egymástól, az utolsó ítélet. Ezt előzi meg az ezeréves uralkodás. Már a megelőző korszakokban ez a két isten vonás, a lágyság és a keménység harcoltak egymással. A paradicsomban a lágyságot mutatta a gyönyörű kert, a keménységet a tilalomfa és az ahhoz fűzött fenyegetés, a halál. Az ember boldogan járt egy örvény szélén. A bűneset után Isten még Káinnak is védelmet ígér, de Noéval ítéletet hirdettet, amely az egész emberi nem pusztulását jelenti be nyolc lélek kivételével. Az özönvíz vonalán Isten a kiválasztottak vonalán halad, s e vonalnak egy későbbi pontján hosszas előkészítés után Ábrámot kivágja saját törzsökéből, és idegen országban ülteti el újra, ígéretekkel halmozva el őt. A hazájából való kiszakításban nyilatkozik meg Isten keménysége, és az ígéretek halmazában lágy szeretete. Ábrám testi leszármazottjait Isten borzalmas ítéletek közt hozza ki az idegen földről, félelmetes tűzből szól a kihívott néphez, keményen bünteti hitetlenségüket. De lágy és hű karon hordozza őket negyven éven át, azután letelepíti őket oly földön, amelyről erkölcstelen elődeiket kiirtotta. A bírák és királyok korában Isten hol keményen veri, hol lágyan megszabadítja a megbízhatatlan népet. Az egyházat Ábrahám útján vezeti Isten; kitépi őket vadolajfa összeköttetésükből, és beoltja a szelíd olajfába. Éles kést és lágy, éltető nedűt alkalmaz egymás után. Jézus véres nyomdokain viszi őket, s égő olajjal, szent Szellemével gyógyítgatja őket. Az ezeréves uralkodás alatt az egész emberiségre átviszi azt, amit a kiválasztottain kipróbált: vasvesszővel szakítja el a nemzeteket múltjuktól, de a legnagyobb égi dicsőség fényével boldogítja őket, amely valaha a földön megjelent. A keménység és lágyság kettősségével az egész emberiségen keresztül megy, és amit éles késsel levág, azt égi dicsőséggel bearanyozza. Az ezeréves uralkodással tehát Isten végigviszi azt a kertész munkát, amelyet a paradicsomban elkezdett, Ábrahámban egy emberrel megmutatott, a kiválasztottakon át tökéletességre emelt, végül az ezeréves uralkodás alatt az egész földön elterjeszt majd. Ám az ezeréves uralom munkája nem minőségben, hanem csak mennyiségben fog a korábbi isteni munka fölött állani, mert csak az fog általánossá válni, amit korábban a vértanúk és hitvallók hosszú sora véres, könnyes, gyötrelmes zarándokúton magáévá tett: a Golgota véres áldozatából kiáradó szeretet, amely vasvesszővel választja el a bűnöst a kísértéstől. Mint már hallottuk, ez a szeretet, vagyis a Bárány arca napként fog ragyogni az új föld felett (Jel. 21.23), míg az ezeréves uralkodás a Hajnalcsillag fénye lesz, mielőtt a nap fölkél. Az ezer év hosszú ideje alatt egy új civilizáció és egy új kultúra fogja áthatni az emberi társadalmat: ez az áthatás nem egy pillanat, hanem ezer év műve lesz. Az új föld dicsősége nem előkészítés nélkül fog megszületni: előbb az egész föld el fogja fogadni Királynak azt, akiről ez a dicsőség korszakról korszakra fog az emberisége áradni, s ezzel a Királlyal nem az új földön kell először megismerkednie az emberi magnak. Abban a nagy, isteni munkában, amelynek célja vagy a halálon innen, vagy a testi halálon túl mindenkit átszűrni, s a hazugságot és igazságot mindenkiben széjjelválasztani, a befejező földi munka lesz ez ezeréves uralkodás. De nemcsak egyénenként fog ez a szétválasztás megtörténni, hanem a nagy, világmozgató események is világossá fogják tenni, hogy Sátán a világ boldogulására semmit, a szerető Isten mindent képes megtenni. Krisztus királysága be fogja tölteni a földet, az égből leszakadó kicsiny kő az ezer év alatt heggyé emelkedik, s az emberek boldogsága, a világ békessége teljes lesz.
Mi tanulságot meríthetünk mindebből mai korunk számára?
Mindenek előtt annak a hamis várakozásnak a cáfolatát, hogy korszakunk egy világraszóló, nagy ébredéssel fog végződni. Ez a világraszóló, nagy ébredés nem a mostani korszakban, hanem az ezeréves uralkodás idején fog elkövetkezni. A mai korszak feladata egészen más: összegyűjteni a királyi papságot, amely az Úr visszatérésekor a világraszóló nagy misszió vezetését átveszi, s amely a nemzeteknek a Nagy Király elé gyűjtésében és az utolsó nagy bizonyságtételben a sugalmazó szerepet fogja végezni, majd részt vesz abban a világkormányzásban, amelynek célja a nemzeteket a szeretet mértékvesszejével megmérni és megítélni. Mivel a Mt. 25. utolsó példázata olyan időre utal, amely azzal kezdődik, hogy a „Király eljő dicsőségében és vele mind a szent angyalok”, mivel az eléje gyűjtött nemzeteket juhokra és kecskékre választja széjjel (Mt. 25,32-34); s mivel tökéletesen megegyezik azzal, amit a Jel 19,11 és 20,4 mond az ezeréves uralkodás megindulásáról, nem lehet az elől elzárkóznunk, hogy a Mt. 25. példázatában is ennek a korszaknak a megindítását lássuk. A tíz szűz példázata a győzelmesek és a lemaradók különválasztásáról szól, mely eszerint szétválasztó munka lesz. Ha ebben a szétválasztó munkában, amelynek befejezése az ezeréves uralkodás vége lesz, az egyháznak az első feltámadásban részt vevő tagjai lesznek a bírák, erre a feladatra nyilván másként nem készülhetnek elő, mint amit Pál ajánl: „Álljon el a hamisságtól mindenki, aki a Krisztus nevét vallja!” (2Tim.2,19) Aki akár nyílt megalkuvásból, akár a szeretet hamis köntöse alatt megalkuszik a hamissággal, az az ezer éves uralkodásban nem vehet részt, ennél fogva az első feltámadásra sem juthat el. Az ezeréves uralkodásra az előkészület tehát most folyik! Minden korszak előkészíti a következőt: így a mostani korszak az ezeréves uralkodás korát. A mai korszak feladata tehát nem az, hogy az egész világot Krisztus lábához vezessük és megtérítsük, hanem csak annyi, hogy minden nemzetet tanítvánnyá tegyünk, s így módot adjunk arra, hogy az Úr minden nemzetből kihívhassa választottait. Ismétlem, nem mindenkit kell tanítvánnyá tennünk, hanem minden nemzetet (Mt. 28,19). Ez azt jelenti, hogy minden nemzetben egy bizonyságtevő gárdát kell kihívni, s lehetővé tenni, hogy ezek bizonyságtételére a választottak a többiek közül előjöjjenek. Istennek ma csak ennyi célja van az evangélium hirdetésével. Minden ember megtérítése az ezeréves uralkodás célja. A mai korszak a győzelmesek nevelése, s ennek útja a megszentelődés. Aki a megszentelődéssel kevésbé vagy egyáltalán nem törődik, mint ezt sok úgynevezett „közösségben” csinálják, ahol mindig csak térítő beszédeket tartanak, az nemcsak nem értette meg Isten tervét a mai korszakkal, hanem súlyos engedetlenségbe is esik, és Isten előtt tévtanítónak számít, hiszen Isten Igéje, különösen az apostoli levelek világosan tanítják a megszentelődés útját.
Az elmondottakból még egy fontos következmény folyik: Isten csodálatos kegyelem-ajándékainak (charisma) nem az a célja, hogy az egyház a világ szemében megdicsőüljön – ami főleg az ún. pünkösdi mozgalom tévedése –, hanem az, hogy az egyház tagjai e kegyelem-ajándékok által a jövendő korszak szent templomává épüljenek, s ebből a célból már ma a kölcsönös segítés mindenféle kapcsával összekapcsolódjanak, egymásba szerkesztessenek (Ef. 4,16). Az egyház egysége, a tagok összekapcsolódása, a különböző csoportoknak egymás iránt való szeretetteljes segítségnyújtása, az egy hitre és egy ismeretre jutás: ez a ma igazi feladata!
Aki tehát ebben a világban akar megdicsőülni, e világban tekintélyre jutni, az letért a Bárány Jézus nyomdokainak követéséről, megtagadta Mesterét. Jézus először csak azért tett csodákat, hogy messiási hivatását igazolja. Mikor azonban a tömegek csak földi hasznukat keresve, őt földi életben használható csodák teljesítésére akarták kényszeríteni, megtiltotta azoknak, akiket meggyógyított, hogy az átélt csodákat másoknak elbeszéljék. E világi feltűnést nem keresett az Úr. Pál egyenesen azt mondotta, hogy az erőtlenségben gyönyörködik, mert amikor erőtelen, akkor lesz Isten által erős (2Kor. 12,10). A feltűnő csodákat pedig a tanítás mögé helyezte (1Kor. 14,5. 12. 20).
T E L O S Z
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Az ezeréves uralkodás © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 147–155. oldal
