A Jelenések könyve amai kor tükréban - 21. Rész

Hatodik látomás: A nagy parázna ítélete

Folytatás

Ujjongás az égben

„Amit ezek után hallottam, olyan volt, mintha óriási tömeg nagy hangon szólna a mennyben: „Hallejujah! A megmentés, a dicsőség és a hatalom Istenünké! 2 Mert igazak és igazságosak az ő ítéletei. Mert elítélte a nagy paráznát, aki paráznaságával megrontotta a földet. Rabszolgáinak vérét megtorolta annak kezén.” 3 Másodszor is szóltak: „Hallelujah! Füstje felszáll az örök korok korain át!” 4 Erre a huszonnégy vén és a négy élőlény leborult, és imádta a trónon ülő Istent. „Ámen, Hallelujah!” – mondták. 5 Ekkor a tróntól szózat hallatszott: Magasztaljátok a mi Istenünket ti rabszolgái mind, ti, kik félitek őt, kicsinyek és nagyok. 6 Majd úgy hallottam, mintha nagy tömeg szólna, mintha sok víz zúgna, mintha erős mennydörgések hangja szólna. „Hallelujah! Mert királyságra lépett az Úr, a mi Istenünk, a mindeneken uralkodó. 7 Örüljünk, ujjongjunk, adjunk dicsőséget neki. Mert eljött a Bárány menyegzője, s asszonya felkészítette magát. 8 Megadták neki, hogy fénylő, tiszta gyolcsba burkolózzék.” (Jel. 19,1-8)



Az ég kulisszái mögött minden készen van arra, hogy Jézus a földön lakóknak győztesen visszatérő király képében megjelenjék. A föld még semmit sem tud, de az ég ujjongva ünnepli a királyt. Az égi ünnep hangjai azonban mégis kiszüremlenek az égből, s a prófétai kijelentéseken át a gyülekezetek fülébe jutnak. Hiszen a kijelentő angyalok, s a tőlük sugalmazott próféták éppen azt a szolgálatot végzik, amely az ég hangulatát és gondolatait, az égi szentek földi szolgatársaival, az egyház tagjaival közlik. Amit tehát az égben az angyalok zengenek, azt a földön a próféták beszélik. János abban különbözik a végidők prófétáitól, hogy nem egyidejűleg, hanem évezredekkel előbb hallotta és közölte már az ég örömét.

Az első dicsérő éneket valószínűleg az angyalok serege énekelte, egyesülve a mennyben lévő szentek, próféták és vértanúk csapatával. Ott a mennyben e tekintetben nincs már különbség angyalok és emberek között. Mindnyájuknak összedobban a szíve és együtt száll magasztaló vagy könyörgő szavuk az Istenhez. Az angyalok egész szeretetükkel vesznek részt a földön szenvedő emberek küzdelmében, s Isten választottainak sorsa úgy érdekli őket, mint az isteni igazság napfényre jutásának kérdése, a megdicsőült szentek pedig természetszerűleg tekintik saját ügyüknek még a földön küzdő testvéreiknek megigazulását azaz igazságuk kiderülését. Hiszen Istent is, a szenteket is megvádolta a Vádló Sátán, s a harc azért folyik, hogy a megváltottak igazsága kiderüljön. Az igazság és hazugság vívott itt élet-halál harcot. Istennek lett volna hatalma a Sátánt egész kíséretével együtt régen félretenni és saját uralmát a földön megvalósítani; azért nem tette, mert előbb módot adott neki ügye védelmére. De a Sátánnak saját ügye védelmére nem volt más fegyvere, mint az ellenfél megrágalmazása, saját országát nem tudta mással építeni, mint Isten országának rombolásával, azért volt neve Sátán, azaz Ellenálló, Tagadó. Követői sem tudtak egyebet csinálni a földön, mint rágalmazni, vádolni, káromolni és építésük abban állott, hogy lerombolták azt, amit a keresztyén kultúra épített. Káin kultúrája az élelmiszerek megszaporításában és a vidám, könnyen felejtő élet eszközeinek, hangszereknek a gyártásában és a fegyvergyártásban állott, s a testvérgyilkos Káin utódainak a kultúrája sem több. A keresztyén kultúra egy nemesebb, szívet felemelőbb, lelket gazdagítóbb világba vitte át az emberiséget és ennek a nemesebb világnak a szétrombolása, azzal együtt a gyűlölet elterjesztése, a harácsolásnak törvénnyé tétele és a gyilkolásnak szentesítése származik nagy Babilonnak a fenevaddal kötött viszonyából. Isten nem rombol mást, mint a hazugságot; Isten a rombolók félrevetéséért harcol. S amikor leleplezi őket, félre is teszi őket azonnal. Ez így ment végig az egész történelemben és ezzel fog végződni is a történelem. Sátán leleplezéséhez okvetlenül szükséges, hogy Isten gyermekei ne engedjék meg, hogy a Sátán a hazugságot összekeverje az igazsággal, a sötétséget a világossággal. Amíg Istennek a földön élő gyermekei álbékesség kereséséből, vagy gyávaságból, vagy álszeretetből a féligazságra ráütik az igazság pecsétjét, addig a Sátánnak nyert ügye van e világon, Isten hűtlen gyermekeinek igazolására támaszkodva jogot nyer arra, hogy a hűségeseket üldözze, megölje és a teljes igazságot meggyanúsítsa, megvádolja. Szükségesnek tartottam ezeket a már korábban kifejtett gondolatokat itt megismételni, mert az égiek himnusza ezekből a gondolatokból tevődik össze.

„Hallejujah!” Héber szó (hallölu Jah) jelentése: Ujjongjatok! Jehovának! A keresztyén egyházi szóhasználatba is átment ugyanezzel a kiérzett jelentéssel. Az öröm, az ujjongó vidámság kifejezése, melyet Jahve neve szentel meg. Egy új élet küszöbén, mely változatlanul az Isten változatlan örök valójából jő, hogy egy közbevetett sötét éjszakát elfeledjenek, tör ki az ujjongása az égi szívekből. Az újtestamentumban előbb nem fordul elő. Most, hogy a lét zavartalan örömre fordul által, csendül fel újra az Ószövetség e diadalmas örömkiáltása.

Azért ujjonganak az égiek, mert most már végleg és megtámadhatatlanul kiderült, hogy a szabadítás, a dicsőség és a hatalom egyedül az ő Istenüké: a „Mi Istenünké”. A földön, s korábban az égben a Sátán úgy mutatta be magát, mint az Isten igája alól felszabadító szabadsághős, ki nem tudja elnézni, hogy Isten teremtményei elnyomva éljenek. Most kiderült, Nagy Babilon a bűn rabsága és gonoszabb, kegyetlenebb rabtartó nincs a Sátánnál. Nagy Babilon minden dicsőségét elnyomott, megkínzott emberek jajszava tette átkozottá. Nagy Babilon minden dicsősége csak szemnek káprázata volt: nagy Babilon minden dicsősége rabolt dicsőség volt, mert Isten teremtését tulajdonította el magának a ember. Művészei a teremtés szépségét utánozták, tudósai a természet törvényeit búvárolták, varázslói a természet törvényének hatalmával éltek vissza. Mennyivel dicsőbb, mennyivel mélyebb, mennyivel igazabb lett volna a kultúra, ha Isten segítségével építették volna fel! Nem az emberé a dicsőség! A Sátán hatalmat ígért Jézusnak a megkísértéskor; nem a magáéból ígérte, a megcsalt emberekre bízta a teremtéskor azt a hatalmat Isten (1 Móz. 1,28). Nem is az embereket illette e hatalom, Istentől kapták az emberek és Istennek tartoztak vele. Bitorlók ültek a földnek trónjain, hazudták, hogy övék a hatalom: akkor veszítik el, amikor a legerősebben hiszik, hogy kezükben tarthatják. Most kitűnik, hogy Istené a hatalom: A Fiú visszatér a földre és minden hatalmat kivesz a bitorló kezéből, hogy odaadja azoknak, akik méltók rá. Most lesznek az elsők utolsókká, s az utolsók elsőkké. Isten hatalma megjelenik a földön.

A bibliai héber nyelve az ítélet (mispát) szót két értelemben használja: 1.) jelenti a szó azt, amit mi jognak, jogszabálynak mondunk, vagyis a cselekvésnek előre való megítélését; annak előre megmondását, mi tesz egy cselekvést igazságossá, és mi tesz igazságtalanná; 2.) jelenti a már elkövetett cselekedet utólagos megítélését, vagy az előre meghatározott ítéletek alkalmazását; azt, amit mi bírói ítéletnek mondunk. Aki Isten előzetes ítéleteit ismeri és magát azokkal eggyé teszi, az a cselekedetek vizsgálatánál azonnal megérzi, hogy Isten a cselekvőt ítéli-e, vagy fölmenti. Isten ítéletei élesítik a lelkiismeretet; emberi jogszabályok csak akkor, ha keveretlenül tartalmazzák Isten ítéleteit: mihelyt ezeket az isteni ítéleteket emberi hozzátételek zavarják, a világosság sötétséggé válik. Nem igaz az, amivel megalkuvó keresztyének magukat mentegetik és megvigasztalják, hogy a világban még mindig tiszteletben tartott isteni ítéletek a jót benn tartják az emberiségben. A tiszteletben tartott isteni igazságok csak a világosság oltalmát és jótállását adják a gonoszságnak, mert mikor az elmélet gyakorlattá válik, legtöbbször nem az igazságot alkalmazzák, hanem a gonosz elveket, az igazság elmélet marad. Az igazságot hazugsággal keverik, és ez veszedelmesebb, mint a színhazugság. Mivel pedig Isten semmi hazugságot nem tűr és semmiféle igazságtalansággal meg nem alkuszik, azért Isten előzetesen kimondott ítéletei és utólagosan meghozott ítéletei szétválasztják a hazugságot és igazságot, és a rágalom elítélésével Sátán minden hatalmát elveszik. Ezért okolják meg az égiek a szabadításnak, dicsőségnek és hatalomnak Istennek ítélést azzal, hogy Isten ítéletei igazak, azaz a valóságnak megfelelőek és igazságosak, azaz a méltányosságnak, az örök isteni rendnek megfelelőek. A nagy paráznára kimondott ítélet igaz volt, mert a valóság azt bizonyította, hogy a földet a nagy parázna megrontotta, az életet elviselhetetlenné tette; továbbá igazságos volt ez az ítélet, mert az Isten szolgáinak vére bosszúért kiáltott, azoknak vére, akiket ok és jog nélkül öletett meg a nagy város. Emberek szemet hunytak a nagy város gonoszságát látva: azt mondták, hogy ez a város ügye, hogy nincsenek hivatva az igazságtalanul üldözöttekért szót szólni; Isten magáévá tette az üldözötteknek ügyét és ítélt.

Egy idő telt el; a gondolat áttért a nagy parázna további sorsára. A földet nem fogja tovább fertőzni, de nem semmisül meg; az ítélet helyén fogja átgondolni korábbi pályafutását. A nagy parázna gyűjtőfogalom; azok, akik a városnak a bélyegét megadták, a parázna és hűtlen névleges keresztyének kerülnek az ítélet helyére és fognak elmélkedni földi cselekedeteikről. Homály fogja rejteni őket az üdvözültek szeme elől; füst veszi majd körül őket; belőlük elsötétült lényük árasztja ki ezt a füstöt a aion aion után fog múlni, korszak korszakot vált fel, s még mindig száll föl a szégyen, az elbújni akarás menekülő homálya, mint ahogy egykor Káin bujdosott a többi ember elől, hogy ne lássák gyalázatát, leleplezett gonoszságát. Ez a füst örök intelem lesz és örök hálára ok, hogy Isten füstje tette, homályba rejtette azt, ami azelőtt kihívó arcátlanság, vétekkel való dicsekedés volt. A hivalkodó bűn és a megszégyenülés hívja újra ajkukra a diadalmas szót: a „Halleluja!” örvendő ujjongását.

S a legfőbbek az égben, a mindent átgondoló s isteni bölcsességgel mérő vének, kiknek ítélete Isten ítéletével egyezik s a négy élőlény, kik mindent meglátnak s mindenütt szemlélik Isten jóságát és dicsőségét, helybenhagyják az égiek hallelujáját. Két szóval teszik ezt. Az egyik, „Ámen”, kijelenti mindannak igaz voltát, amit az égi seregek énekeltek; a másik „Halleluja!” saját ujjongó örömüknek adja kifejezését. Az égben nagyobbak és kisebbek szíve összedobban; ott nincs elválasztó vonal a legmagasabb fejedelmek és a vezetettek között, hanem szíves, baráti, boldog egyetértés, melyben egyik szívből a másikba ömlik az öröm, akár a nagyokéból a kisebbekébe, akár a kisebbekéből, mint itt is, a nagyobbakéba.

Az egyik kerub, mert csak ő szólhatott a trónusból ki, támaszkodva mindarra, amit a sokszemű kerubok a teremtésben megfigyeltek, indítást érez arra, hogy az ünneplés folytatására biztassa az égieket: „Énekeljetek a mi Istenünknek mind, ti ő szolgái, kicsinyek és nagyok, akik félitek őt!” Ne szűnjék meg hát az ének, énekeljenek újra, mert annyi gyász és kín látása után jólesik, boldogságot szerez, hogy újra meg újra áldjuk azt, aki a sötétségnek végett vetett. Minden égben élő lény Istennek szolgája, sátánnak és társainak régen nincs oda bejárása. Sátán és követői vakmerőségével szemben, kik nem féltek fellázadni az ellen, aki mindent kezében tart, Isten szolgái félik őt; rettegnek a gondolattól, hogy valamit is ellene tegyenek; de ez a félelem nem vak, rettegő félelem Istentől, hanem a látók félelme attól, hogy valami másként legyen, mint ahogy ő eltervezte, hiszen az okvetlenül káros és ártalmas volna. Ez az Isten trónusától szóló nem veszi külön a nagyokat és kicsinyeket, mint ahogy a földön a gőgös nagyok félrevonulnak a kicsinyektől, hanem együtt szólítja meg őket, amikor örömről van szó, összetartoznak ők, az örömből egyformán kap mindenik.

A trónőrző angyalnak a felszólítását újra meghallotta a nagy tömeg, s újra megszólalt; de hangjuk mintha erősebb lett volna: mintha nagy vízesés zúgása hangzanék el a látnok füléhez, mintha a trón előtt elömlő mennydörgések szólnának egymás után; a boldogságtól az angyalfejedelmek helyeslésétől, erőben, tűzben, örömben megerősödve szólott a nagy tömeg, mintha a trón előtt elömlő egész kristálytenger zúgó habokkal visszhangozná, megsokszorozná a kapott: „Halleluja!” itt is, ott is újra kigyullad a tűz, ismétlődik, újra erősödik, mennydörgésszerűen hangzik a szó: „Halleluja!”, „Halleluja!” Mert eltűnnek a régi zsarnokok. A Sátán nemsokára megkötözve. A gonoszság, a gyűlölet terjedésének gátat vetnek, mert „uralkodásra lépett az Úr”, ki emberré lett, halottá lett, de aki a mi Istenünk, mert ő a mindent tartó, övé minden hatalom, s akik nélküle s helyette uralkodnak vagy uralkodtak, bitorlók voltak. Ellenfelei leleplezve, félretéve: most elkezdi uralkodását és megmutatja majd, hogy mi lesz ebből a világból, ha arra nem a tisztátalan szellemvilág, hanem ő önti ki lényét, a szeretetet. De mielőtt kijelentené magát a világnak, előbb övéivel egyesül, magához veszi meggyötört, de gyötrelmek közt égi szépségre érett menyasszonyát, az egyházat. Ennek a találkozásnak neve: menyegző. Menyegző, mert olyan egyesülés, melyet soha szétválás nem fog követni. Menyegző, mert egymásra váró szerető és hű szívek találkozása. Menyegző, mert közös feladatra, közös munkára egyesülnek, amelyben megértés, tökéletes összhang, szeretet, és hűség fogja összekötni, mint a legeszményibb házasságban. Erre az egyesülésre úgy vártak az egymást szerető felek, mint egymástól elszakított mátkapár. A sötét világban honvágy gyötörte a menyasszony egyházat, hogy égi tisztaságban a földi szennytől szabadon, annak lábához borulhasson, aki megértette, őrizte, táplálta akkor, amikor a világ kegyetlenül gúnyolta, üldözte s az életlehetőségeitől megfosztani próbálta; vágyódott utána, mert a világ idegen volt már neki s az Úrban találta meg egyedül azt a tisztaságot, szentséget, amelyet sehol a világban nem lel. S a Vőlegény vágyott a menyasszony után, mert ő találta meg vérben és mocsokban, ő mosta ki vétkéből, ő öntötte rá lényét, formálta ki benne a maga szent arcát, s hogy mindezt megtehesse, vérével, életével váltotta meg a gonosz hatalmából, kinek eladva rabszolgaságban, halálra szánva vergődött. S most a két szerető megtalálja egymást. A lélek újra meg újra örömre gyullad, újra meg újra hangzik a biztatás: örvendjünk, ujjongjunk, adjunk dicsőséget neki! Mint Bárányt ismerték meg, mint Bárányt szerették meg övéi, mint Bárány halt meg értük, azért a lakodalom a Bárány menyegzője.

Fontos dolog, hogy arról is értesülünk, hogy Isten a világgal és a Bárány menyasszonyával egyszerre fog elkészülni, egyszerre érik meg a világ az ítéletre és egyszerre érik meg a menyasszony arra hogy fehér ruhát adjanak neki, menyasszonyi ruhát. A világ helyett ugyan mindig a nagy paráznát, Babilont, a nagy várost említi az Írás: de ennek két oka van. Egyik oka az, hogy az egész világ romlását ez a keresztyén múltú, legnagyobb fokra és polgárosulásra eljutó kultúra testesíti meg, amelynek tükrében legvilágosabban lesz látható, hogy az emberiség Isten nélkül hová jut. Másik oka az, hogy az egész akkori földön a legnagyobb felelősséget a keresztyén kultúra fogja hordozni és az hívja ki leginkább Isten haragját. Azért éri majd éppen a keresztyénséget Isten büntetése, mert a Bárányt ismervén, mégis hitelt tudott adni a fenevadnak, hogy az valósíthatja meg a földön a békesség birodalmát, s a Bárányt iránt való hűséget megtagadván, paráznává, a gonosz érdekek szolgájává tudta magát odaadni. Amikor a fenevad lázadása a leggonoszabb lesz, s a hűtlen egyház paráznasága a legkiáltóbb, akkor jön vissza Krisztus, hogy a hűségesekkel egyesüljön.

És a hűségesek hűségének is ez a megkísértése lesz a legvilágosabb próbája. Ha meg tudja tagadni Krisztusért a világ előnyeit; ha ellenáll a legerősebb kényszernek, ha kész szívvel szakítani korábbi társaival, kik mindent el fognak követni arra, hogy hűtlenségükbe bevonják és a veszedelem útjára magukkal ragadják. Vőlegénye iránt való hűségéről oly bizonyságot fog tenni, amely kétségtelenné fogja tenni, hogy hová tartozik. E próba után fog az történni, hogy amit a próféta szeme már az ótestamentumi időből előre látott, amit a próféta először Jézusról jövendölt, de aztán az egész egyházra érvényessé tett: Jósua főpapról levették a szennyes ruhát, Sátán rágalmait és fehér papi ruhába öltöztették. Isten törvényszéke előtt a vád el fog hallgatni és Isten felmentésének, Isten elismerésének ragyogó fehér, tiszta ruhájába fogják öltöztetni. A vétkes testet leveti magáról és az új, szellemi test, amelyet kapni fog, csak igazságos, csak Istenhez illő dolgokra fog vágyakozni. Ragyogó fehér, tiszta lesz minden rajta, Isten új teremtése lesz mindene s boldogan, mint a menyasszony fogja menyasszonyi ruháját nézegetni, de ebben semmi hiúság nem nyilatkozik majd meg, mert ez az új ruha minden darabja Krisztus jelképe lesz. Úgy, ahogy a szent sátor és a templom minden alkotórésze, minden bútora, minden színe, minden szertartása, egész beosztása jövendölés volt Krisztusra, úgy lesz a menyasszony s minden egyes győzedelmes hívő minden indulata, minden gondolata, minden hangulata Krisztus és Krisztus. Minden lépést Krisztussal fog lépni s minden csodálata őt fedezi fel. Ez az új élet, ez az új lelkület és új test lesz az a fehér gyolcs, amelyről a magyarázó angyal azt mondja, hogy a gyolcs a szentek igazságos élete (törekvései).

A kijelentés angyala megbízást ad a beszédek leírására

„Írd meg: Boldogok, akik a Bárány menyegzői lakomájára hivatalosak!” – mondta nekem. Azután így szólt hozzám: „Ezek az Isten igaz beszédei.” 10 Én erre lábához borultam, hogy imádjam őt, de ő így szólt hozzám: „Vigyázz! Ne tedd! Rabszolgatársad vagyok, meg testvéreidé, akiknél Jézus bizonyságtétele van. Az Istent imádd! Mert Jézus bizonyságtétele a prófétaság szelleme.” (Jel. 19,9-10)

A 10. vers megmondja, hogy a 9. versben ki beszél. Jánosnak és Jézus többi bizonyságtevőjének rabszolgatársa. Miután János kísértésbe jöhetett, hogy imádattal elé boruljon, nem ember, hanem azoknak a látomásbeli alakoknak egyike, akiknek nagy hatalmát és fényes megjelenését János megcsodálta; tehát angyal. De akármilyen ragyogó jelenség is, mégis alázatos, aki magának semmi magasztalást el nem fogadott, hanem mindent Istenre hárított, akinek ő ugyanolyan érdemtelen rabszolgája, mint a földön élő próféták és hitvalló tanúk. Szinte borzalommal utasítja el magától az imádásnak még csak kísérletét is: „Vigyázz! Ne tedd!” Abból, hogy ama keresztyéneknek rabszolgatársul vallja magát, akiknél Jézus bizonyságtétele van, az következik, hogy ő is bizonyságtevő, tehát kijelentő angyal, a próféták sugalmazója. Ő tehát az az angyal, akiről János a bevezetésben elmondja, hogy Jézus egy angyal által fordította jelképekbe az Istentől neki adott leleplezést. Jánossal a látomások egész tartalma alatt együtt volt és a mennyei jelenségeket Jánostól érthető alakba öltöztette. Róla beszél Jézus 22,16-ban is. János viselkedése érthető, ha meggondoljuk, hogy milyen lelkiállapotban találta őt Jézus Patmosz szigetén; hogy milyen magasságokban ragadta el, s ott milyen dicsőségekbe vitte be, hogy láttatta meg vele a teremtmények tehetetlenségét saját megváltásuk s a Bárány győzelmét, mellyel a megoldást kezébe kapta, hogy bomlott ki János előtt a rossz a maga félelmetes hatalmában és bizonytalanságában, s a jó elnyomottságában és biztos győzelmében. János lelke az ellentétes végletek között fel s alá járt, hol kétségek és sírás gyötörték, hol felszabadulás, hol lenyomta a gonoszság hatalma, hol felemelte az égiek bizalma. De mikor a véget látta, s a mennyei lények hallelujáját hallotta, akkor elszállt minden kétség lelkéből és imádattal borult le a tények előtt, amelyek megvigasztalták. S mivel az angyal volt mellette, aki hűen kísérte minden látomás által, azért az angyal előtt fejezte ki háláját, örömét, mély meghatottságát. Nem akart teremtett lényt imádni, amit az angyalnak tett, azt Istennek szánta. Az angyal azonnal visszautasította a tévedést és Jánost önmérsékletre intette: „Vigyázz, ne tedd!... Az Istent imádd”!... Többet nem i s hallunk erről, de nincs is rá szükség, hiszen János nem akart mást tenni.

Ha támadhat angyal és ember között bizonyára támadt, János mély hódolatát láttuk. Ha tehát az angyal Jánosnak azt a parancsot adta, hogy írja le, amit diktál neki, azt János feltétlenül kész volt teljesíteni. Az angyal üzenete az volt: „Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjére hivatalosak!” Az egész Jelenések könyvének végkövetkeztében: „Boldogok, akik a Bárány menyegzői vacsorájára hivatalosak!” A földi viszonyok között János kivetett volt, nem meghívott. De miért bántsa őt ez, amikor a Bárány menyegzőjére meg hivatalos volt? Ebből az is következik, hogy ezek a látomások olyanokhoz szólnak, akiket a világ kivet magából. Ezek vannak az angyal szívén, ezekért kívánja Jánostól, hogy külön éppen ennek a mondásnak leírására gondja legyen, mert semmi helyük sincs ebben a világban, valósággal ők az egyedüli boldogok. Miért boldogok? Mert a világtól elrejtve készül már a legboldogabb találkozás: Jézus viszontláthatja gyülekezetét! Ennek a viszontlátásnak örök öröme a Bárány menyegzői vacsorája. Még hozzá teszi az angyal: „Ezek az Isten valóságos igaz beszédei!” Akik erre az ítéletre építenek, kősziklára építenek, azok alól nem fog kicsúszni egykor a talaj. Hogy milyen örömöt okoznak az ilyen szavak a világ számkivetettségében, azt mutatja János hangulata, aki leborul a hír közlője előtt, hogy neki hódoljon.

A angyal, mikor elhárítja az imádatot, arra hivatkozik, hogy ő azok szolgatársa, akiknél Jézus bizonyságtétele van s ebből a következik, hogy a Bárány menyegzői vacsorájára a Bárány bizonyságtevői hivatalosak. A bizonyságtétel a Bárány közösségéhez tartozás feltétele. Azok a hivatalosak, akik e világ fenevadkultuszának ellenszegülnek és a Bárány szeretetének győzelme mellett tanúskodnak. És ez a várakozás, hogy a végén a szeretet fog győzni, a prófétálás szelleme. Azt jelenti ez, hogy azok kapnak felülről isteni kijelentéseket, akik ebbe a bizonyságtételbe állanak bele; ilyeneké az ég vigasztalása. A többiek, akik más „vallásos” érdekek mellett kapott kijelentésekkel dicsekszenek, más szellemektől kapták ezeket a kijelentéseket, tisztátalan szellemi sugallatokból, melyek csak fanatizálják az embereket, de nem adnak valóságos vigasztalást. Mert Isten valóságos beszédei a Bárány mellett szólnak, s így amit nem a Bárány szelleme hat át, az nem is igazságnak szelleméből való.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 282–289. oldal.