Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 12. Rész

Zárszó

 

Beteg – Egészséges!

E két pólus körül forogtak gondolataink. Beteg az, ami emberivel telik meg; egészséges az, aminek tartalma az embereket szerető, az ember után a földre nyúló, az embert megszabadító Isten; Hús és Szelem! Oly egyszerű a gyógyulás útja! Veszítsd el magadat, hogy megnyerjed Krisztust! Zörgess a láthatatlan ajtón imádságoddal! Keressétek Őt az elsötétülő világban! Kérjétek, hogy jelentse ki magát! S ha Rá néztek, minden másról elfeledkezve, meggyógyultok, mint a mérges kígyóktól megmérgezett zsidók, kik a keresztre szögezett érckígyóra függesztették szemüket. Betegségek egész sora vonult el az olvasó szeme előtt. Talán olyanok is olvasni fogják ezeket a sorokat, akik valamiben találva érzik magukat, s lelkükben tiltakozás ébred. Nyíltszívű, igazságot kereső ember észre fogja venni, hogy ha igaz az, hogy a keresztyénség nem e-világi mozgalom, s hogy az egyház lényegében a materiális világban és annak fegyvereivel el nem érhető, meg nem támadható; továbbá az egyház e-világi köntösének vagy lakásának építésével az egyház maga még nem épül, legfeljebb elkényelmesedik; akkor lehetetlen az, hogy a felsorolt betegségek az egyház építésének útjában álljanak. Ha útjában állnának, akkor el kell őket hárítani. Sokan, igen sokan nem fogják józannak és gyakorlatiasnak tartani a szerző álláspontját, és szerintem ennek oka látáskülönbség. A kifogást emelők nem hiszik azt, hogy e-világ történelmén belül vagy kívül egy másik történelem alakul ki, melyet a mi szemünk alig lát; mely mégis biztosabb, állandóbb, valóságosabb, mint az a történet, melyet ők látnak és ők építenek. A „világiasság” és „túlvilágiság” kétféle álláspontja néz itt egymással farkasszemet. Mi, kik az egyháznak a testi halálon túl is megmaradó részét akarjuk főképp építeni, nem tartjuk józanoknak azokat, akik a külső, elvesző ruhát, házat építik, melyből az egyház egykor kiköltözik majd, s akkor az ő munkájuk megég. Ők minket nem tartanak józanoknak. Melyikünk a beteg? Mi nyugodtan várjuk Isten, és az Istentől vezetett történelem ítéletét! A mi munkánk nyomán nem születnek mindig külső, feltűnő eredmények: munkánk gyümölcsének nagyobb része láthatatlan marad. Ezért nem kapunk elismerést, inkább lenézést, sőt üldözést. Akik földi, e-világi tisztességet keresnek, kerülnek minket. Jól van ez így! Csak így maradhatnak tisztán soraink! Ámbátor még a 12 közül is egy Júdás volt! Tudom, hogy mivel mi teljes erőnkből a Krisztus láthatatlan egyházán akarunk dolgozni, azok, akik földi, külső szervezeteket építenek, bennünket legjobb esetben álmodozóknak néznek; sokan azonban betegeknek nyilvánítanak és a pietizmus vádját emelik ellnünk. Egyébiránt komoly, pozitív, tehát nem bibliatagadó lelkészek arra akarják rávenni a hozzánk hasonlóan látókat, hogy vegyenek részt az ő munkájukban, mely az egyházak külső szervezeteit erősíti más felekezetek halászó, sőt hódító tevékenységével szemben. Nekik szent az egyház, mely szóval ők egy felekezetet neveznek meg. Szeretném a jóindulatú felekezetépítőkkel szemben álláspontunkat tisztázni. A mi munkánk az ő munkájukat nem zavarja, sőt erősíti, amennyiben csakugyan Krisztus tekintélyét akarják növelni ilyen vagy olyan egyházukban. Nincs okuk rá, hogy ellenségnek tekintsenek bennünket. A liturgikusok utóbbi időben mindig gyakrabban mondották el különböző szertartások alkalmával a Hiszekegyet s abban ezt a mondatot: „Hiszek egy közönséges anyaszentegyházat” vagy más szavakkal: hiszek egyetlen egy (tehát felekezetekre nem osztható), katolikus (egyetemes) egyházat, mely mindenütt ugyanaz, tehát nem különböztethető meg felekezetek szerint. Ha ők ezt hiszik, miért bántanak bennünket? Kik ezt nem csak értelmünkkel, dogmaképpen hisszük, hanem gyakorlatilag tettekben, valóságban. A mi szemünk elől eltűnnek a felekezetek határai és szeretnénk mindenkinek egyformán szolgálatára lenni, különösen a mostani napokban, amikor a megmaradás feltételévé lett, hogy egyek legyünk. Sok protestáns saját egyházának létét félti a római katolikus (ellentmondás van a szóban, mert ha katolikus, akkor már nem lehet római, csak egyetemes) egyháznak azzal a maga-hitt álláspontjával szemben, hogy ő az egyetlen igazi és mindenkinek meg kell hajolnia előtte. Mi nem osztjuk a rómaiaknak ezt a felfogását, és szeretnénk kérni őket, ha erre emberi módunk volna, hogy a tisztán e-világi téves eszméjüktől keressenek szabadulást, mert ilyen felfogással Krisztus láthatatlan testét építeni nem lehet, de az is bizonyos, hogy e téves római felfogás ellen nem lehet azzal küzdeni, hogy a protestáns egyházak, elhagyván a reformátorok alapját ugyanarra a világi álláspontra helyezkednek és nem az egy, igazán katolikus, bibliai álláspontról küzdenek. Nem a reverzális-vadászat fogja eldönteni a háborút, hanem az, ki tud több szellemiséget a küzdelembe bevinni. A protestáns egyházaknak nincs szükségük azokra, akik családi békességért vagy egy kisasszony szeméért eladják magukat; legyünk kevesebben, de akik maradunk, legyen mind férfi a gáton! Ne a tiltakozásból éljünk, mert a szakadozott tömlőből nem tudjuk a víz kiszivárgását megakadályozni; hanem a Krisztus mellett való vallástétel legyen fegyverünk (protesto, protestor), s ezzel a fegyverrel a jóakaratú római katolikusokat is meggyőzhetjük, hogy mi nem vagyunk ellenségeik! Nekünk a zászlót kell magasra emelnünk és nem a földön mászkáló férgekkel vennünk fel a harcot. Minden felekezetben vannak alacsony lelkű emberek, kik alacsony eszközökkel küzdenek; de az ilyen alacsonyság annak a felekezetnek árt többet, amely ilyen eszközöket vesz kezébe. Családi életek felzavarásával harcoló lélekvadászok leszedik a férgeket ellenfeleikről és magukra szedik fel őket. Akik árulók az egyik csoportban, árulók lesznek a másik csoportban is! Az ilyenekkel rossz szellemiség költözök be abba a társaságba, mely őket magába fogadja: jó elveszíteni őket és nem jó megkapni őket. Minden tábor erejét azok növelik, akik szellemükkel a magasabb régiókat keresik és azokban élnek. Nincs nagyobb esztelenség, mint ezeket elhallgattatni, félretolni, hogy aztán az alacsonyabb elem emelkedjék fel és éreztesse befolyását. Népüket teszik tönkre, akik akadályozzák azt, hogy a tiszta, világos lelkű emberek egymással szorosabb kapcsolatot keressenek. Esztelen jelszó az olyan, hogy a „lelkész minden hívének egyformán lelkésze”, s ezért azok, akik egész szívükkel keresik Istent, nem léphetnek egymással szorosabb szövetségre, hogy a hanyagok, tétlenek, közönyösek megsértve ne érezzék magukat. Az ilyen gyülekezetekben a tölgyeket mind a zsurló magasságára vágják le, hogy egyenlőség legyen. Vajon az ilyen elégedetlenkedő lelkész nem a zsurlók közül való-e, hogy azok álláspontját oly hevesen képviseli? Krisztus egyháza a kiválasztáson alapul; egyesek előre mennek s kimennek a többiek közül, hogy aztán a többieket is maguk után vonják. Aki a kiválasztódást akadályozza, Sátán ügyét képviseli, nem Krisztusét! Az egyháznak, mely a kihívatás és elkülönülés isteni tettein keresztül válhatik Krisztus menyasszonyává (Róma 8, 29-30), életfeltétele, hogy az isteni kiválasztás és elkülönülés megtörténjék. Isten nem használhatta Ábrahámot, míg ki nem ment Úrból és Háránból. Súlyos betegség, ha valaki azt képzeli, hogy másként élet nem lehetséges, csak a korpa közé elkeveredve. A világosság fiai a hegytetőre menjenek! Közösséget nem lehet Isten iránt közömbös, sőt ellenséges, haszonleső és földi előnyöket hajhászó emberekkel élni. Az úrvacsora kommunio és nem értelmetlen szertartás. Azok veszik az Úr vacsoráját, azok eszik az Úrnak húsát, akik az ő magányos, véres útján járnak e-világban. Pál intett: „Menjetek ki közülük, szakadjatok el tőlük; tisztátalant ne érintsetek és én magamhoz fogadlak titeket.” (II. Kor. 6,17) „Az Istennel nem törődő emberekkel összekeveredve nem mehetünk Istenhez, csak ha elállunk minden hamisságtól” (II. Tim. 2,19). Ez nem jelenti azt, hogy elhagyjuk azokat, akik közül kimegyünk; hanem azt jelenti, hogy eledelért megyünk, hogy azzal térhessünk vissza azokhoz, akiket egy időre elhagytunk.

Az ilyen „előre menésnek” semmi köze sincs a gőgös különváláshoz, melyet törvényeskedő s minden „kívül levőt” lenéző kegyeskedőknél találunk. Van beteg elkülönülés és van egészséges elkülönülés!

Jól tudom, hogy akik az egyház egyenletébe az egyenlet másik oldalára a papi ruhát, a templomépületet, az egyház jelenlegi jogi szervezetét írják, igen meg fognak botránkozni e dolgozat több pontján, mert eddig is ezt tették. Sohasem jutott eszükbe megtámadni a protestáns egyházak szent örökségét, a reformátorok tanítását, a mártírok vérétől megszentelt történetet és azt a közösséget, mely a reformátorokat a reformátorok szellemi utódaival összeköti. De azok, akik ezt a szent közösséget kiejtették kezükből; akiknek nem az igazság a fontos, akik a reformátorok tanítását az észelvű, liberális tudálékossággal cserélték fel, vagy annak csak betűjét őrzik, de nem evangéliumát, nem értik meg, hogy egyház más, mint szertartás, hitcikk betűje, papi hatalom. Ez az alsórendű egyházfelfogás nem az egyház tisztaságát őrzi, hanem a világ tekintélyét; ezért eltűri magában sokszor a durva vétkezőket; de nem tűri el azokat, akik a Biblia szellemiségével meg akarják újítani az egyházat, folytatni a reformátorok munkáját. Mi az ellen tiltakozunk, hogy az egyházból csak a körmöket, hajszálakat, csontokat őrizzék szent kegyelettel arany ereklyetartóban. Pedig nekünk is kedves a múlt; meleg szeretettel őrizzük a múltat és szívesen ülünk le egy ősi templomban, melyben valaha a Biblia fordítója prédikált; elfogódottan ülünk bele székekbe, melyek századok hűséges igehirdetéseinek tanúi. De ha szeretjük is őket, bálványt nem csinálunk belőlük! Nem tesszük azonnal vitrinbe azt a tárgyat, amelyet értelmetlen, durva lelkű emberek összepiszkoltak, hacsak meg nem mossuk őket! Azért mondjuk: Mossátok le a hitetlenség és kételkedés szennyétől az ősök örökét!

Hitetlenség és kételkedés szennyéről beszéltem. Nem mintha minden hitetlenséget és kételyt beszennyezőnek tartanék. A tudatlan ember is hitetlen és a meggyötört ember is kételkedhetik tisztessége megtartása mellett; vannak hitetlenek, kik nemesebb életet élnek, mint sok kikent, kifent kegyes! De ha valaki nem hisz egy ügyet, melynek vallói közé került, menjen ki abból a társaságból és ne élvezze tovább annak a társaságnak az előnyeit! Igenis beszennyező az olyan hitetlenség, melynek vallója tovább élvezi a lelkészi vagy professzori állás előnyeit. Azt a hazugságot nem szabad az egyházban meghagyni, mely valakit keresztyén teológia tanáraként vagy igehirdetőjeként fizet! Aki megtagadja a Bibliát, menjen a hitetlen a hitetlenek közé és a pénzért vagy tanítói tekintélyért ne hordja magán a talárt! Érettük lett gonosz jelentésű ez a szó: elpalástól! Miért kelljen a palást szó alatt prédát, ragadományt sejtenünk? Ezt a gyalázatot le kell törölnünk a keresztyén egyházról! Miért kelljen a papzsákban telhetetlenséget és kicsapongást keresnünk? Miért nem jelent a papzsák a szegényeknek vitt szeretet-adományokat, vagy az olvasni vitt könyveket, a Bibliát? Ezek a szavak vádolnak bennünket és nekünk tisztázni kell magunkat e vádak alól! Azért szükséges volt „beteg vallásosságról” írni, hogy felkeltsük az emberekben a hitet, hogy van egészséges keresztyénség is és azt papok is hirdethetik. Az egészséges papok tekintélyéért írtam a beteg papokról.

Papzsákjuk azonban a prédikátoroknak és az egyes missziói egyesületek titkárainak is van. Sőt, ez sokszor nagyobbra van szabva, mert az ájtatos „tized” több helyet, nagyobb zsákot követel! Haragudjanak rám azok, akiket megsértettem, nem bánom, bár szeretetből írtam a könyvecskét! Nem azzal fejezem be, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, hanem azzal, hogy akinek inge, vesse le magáról! Az utolsó szó azonban ne ez legyen! Amikor ebben a fejtegetésben a keresztyének különböző csoportjait ismertettem, csaknem minden alkalommal megkülönböztettem az ismertetett csoportban jóhiszemű és rosszhiszemű elemet. Mindenütt vannak olyanok, akik őszintén csinálják és szólják csoportjuk eszméit és irányelveit és vannak olyanok, akik nem őszintén, nem meggyőződésből, hanem bizonyos rejtett cél érdekében állnak az illető csoportban. Az őszinték igazságot keresnek, akik nem őszinték, földi érdeket. A szíveket és veséket próbáló Isten nem liberálisokra, ortodoxokra, pietistákra, szabadokra, egyháziaskodókra, törvényeskedőkre, felekezetieskedőkre osztja a keresztyéneket, azokat, akik magukat Krisztusról nevezik, hanem őszintékre és képmutatókra. Mindannyian Istentől messze kezdjük életünk futását, sötétségből, tudatlanságból indulunk ki és úgy haladunk a világosságba, az Istenismeretbe, Isten közelébe. Hogy ezen a zarándokúton honnan indulunk ki, nem tőlünk függ, hanem Istentől, aki akaratunk és tudtunk nélkül helyez bennünket ilyen vagy olyan környezetbe; egyiket hívő protestáns vagy baptista, másikat hitetlen vagy ortodox, esetleg közönyös környezetbe, és ez a kezdet egész életünkre rányomja bélyegét. Római katolikus nevelés éppen úgy formálja a jellemet, mint az adventista vagy darwinista nevelés. Lehet, hogy halálunkig abban a csoportban maradunk, amelybe születtünk. Lehet, hogy későbbi meggyőződésünk más csoportba visz át, lehet, hogy csoportok egész sorát járjuk át. Liberális szülők gyermeke lehet hívő keresztyénné; az ortodoxból lehet pietista. Nem az a lényeges, hogy pillanatnyilag melyik csoportban állunk; hanem az, hogy Isten felé van-e fordítva arcunk vagy alacsony, önző földi érdekek felé. Az a kérdés, hogy az igazságot keressük-e, vagy az igazság közömbös-e számunkra. Káin az oltár mellől indult el és az Isten-nélküliség rettegésében végezte. A kapernaumi százados a pogány bizonytalanságból indult el és a Jézus-hit bizonyosságába jutott el. De éppen a kapernaumi százados esete teszi tarthatatlanná azt a pietista álláspontot, mely szigorúan elzárkózik és csak a magáéhoz hasonlóról akar tudni. Jelen világosságunk nem biztosíték arra, hogy abban megmaradunk, mint ezt Júdás példája bizonyítja, ki apostol volt. Az apostol vigyázásra int, mert eleshetünk. Viszont mindazok, akik ma világosságban ülnek, egykor sötétségben voltak fogva. A világosságot nem egyszerre adja Isten, s az ítélet nem világosságunk fokát fogja nézni, hanem hűségünket. Van jóhiszemű liberális, ki tévelygései miatt kerüli a pietistát; van őszinte ortodox, aki nem ismer jobbat annál, amibe belenevelkedett; van úgynevezett szektás, ki ugyanolyan hűséggel ragaszkodik társaságához, amellyel a római hitű egyházához; van pietista, ki nyakig ül pietista elfogultságokban, de őszintén úgy véli, hogy ezekben kell szolgálnia Istenét. Isten csak a hűséget nézi, mi azt, hogy olyan-e, mint mi vagyunk. Az elzárkózók, hogy fogják a kisebb világosságban élőket a nagyobb fényre elvezetni, ha gőgösen elzárkóznak tőlük? Bizony mondom, hogy azok, ha őszinték, megelőzik a gőgös elbizakodottakat! Ne csoportunkhoz legyünk hűek, hanem Krisztushoz, mert akkor Krisztust is jobban szolgáljuk; ne a felekezetet tegyük bálvánnyá, hanem Krisztust feltétlen és egyetlen urunkká! Keresztyének, azaz Krisztus-félék legyünk, ne Pál, Apollós, Kéfás nevének viselői! Zsidóknak zsidókká, helléneknek hellénekké, törvénykövetőknek törvényben élőkké legyünk; mindenkinek mindenfélévé és akkor teljesítjük hivatásunkat, mellyel Krisztus az ő egyetlen, örök és egyetemes egyházába elhívott bennünket! Erre azonban csak önzetlen, alázatos ember képes, aki azt keresi, ami Istennek kedves. Az egészséges keresztyénség legfőbb jele az egyetemesség.

Gondolja meg tehát minden olvasóm, hogy amikor e dolgozat az ő csoportjáról eltévedéseket, tudatlanságokat, sőt fonákságokat említett meg, ezzel nem az egész csoport ellen akartam támadást intézni, csak a csoport tévedő, de főleg nem őszinte tagjait próbáltam keresztyén hűséggel figyelmeztetni, s még ezeket sem akartam meg- vagy elvetni, hanem arra bírni, hogy igyekezzenek megkülönböztetni az igazat és a hamisat. A legjobb fának is lehetnek vad hajtásai s azokat le kell vágni, különben a gyümölcstermő ágak akadályozva lesznek a gyümölcstermésben. Jézus szolgálatában írtam e sorokat, ki minden szőlővesszőt megmetsz, hogy az, akit kése alá vesz, több gyümölcsöt teremjen. Az elmúlt időkben a vincellérek elmulasztották a metszőkést kezükbe venni, azért támadt olyan sok vadhajtás a Mester szőlőjében. Most ne haragudjanak arra, aki a kést kezébe vette! Nehéz időben fejezem be ezt a dolgozatot. Künn ágyúk dörögnek, gépfegyverek kelepelnek, szegény népem sorsa szívemet szétrepedéssel fenyegeti. Nyugodtabb napokban kezdtem el írni; sokszor álmosan, kimerülten írtam egyenesen arra a papírra, mely az olvasó elé kerül. Csiszolni, javítani, szelídíteni nem volt időm és módom. Mindenki bocsásson meg azért, ami fáj neki! Az én szívemet is gyötrelem szorította össze, amikor írtam. Szenvedésből született ez a kis könyv, tehát szeretetből. Vegyék szeretettel! Mert nem azok szeretnek minket, akik megkímélnek és nem akarnak fájdalmat okozni, hanem az szeret, aki mer fájdalmat okozni, de a fájdalom előbb az ő fájdalma volt.

Nem magamnak igyekeztem követőket toborozni ezzel a munkával, hanem egyedül Mesteremnek! Azzal a vággyal írtam, hogy minden más név dicsősége halványuljon el és csak az Ő neve legyen örökre áldott!


Budapest, 1956.

Vége

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 106–114. oldal.