Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 10. Rész

Hangulatkeresztyének

Láttuk, hogy a legkülönbözőbb vallásos emberfajták, hogy irányzatuk komoly következményei elől meneküljenek, az érzelmek tudattalanból jövő, s homályt fenntartó, kiszámíthatatlan változású és azért ingoványos területén szeretnek tartózkodni. A liberális teológus is elcseni a komoly, bibliás keresztyén érzelmeit és beleéli magát azokba. Persze ezek az érzelmek azonnal felborulnak, mikor valami ellenszél jön; nincs tartósságuk, mert sz isteni Szellem munkája, az életalap hiányzik alóluk. Az ortodox teológus értelmével hiszi, hogy hitvallása isteni kijelentésen alapszik, ez biztonságérzetet ad neki és abban bizonyos komor kényelemmel elhelyezkedik. De mivel értelmével engedelmeskedik csupán, azért ortodox és teljes akarat-értelmével nem adja át magát Isten szolgálatába, ezért érzelmi biztonsága csak addig tart, amíg száraz képzeletének azt megtartani sikerül. Belső, keserves tapasztalatait, csalódásai keserítik el azokkal szemben, akik nem értelmi alapra helyezik az érzelmeiket, hanem az isteni Szellem bennünk lakására s ez a keserűség állítja őket inkább a liberálisok, mint a hívő keresztyének mellé. Ha ellenben az ortodox Isten bennünk munkálkodó erejére épít akkor már nem egyoldalú ortodox, hanem hívő keresztyén; de akkor már nem a liberálisok fegyverbarátságát keresi. A misztikusok, amennyiben érzelmi életük saját emberi szellemiségükön vagy éppen tisztátalan szellemiségen épül fel, érzelmeikben is az őket befolyásoló szellemiségtől függenek. A saját magában turkáló misztikus (így a köldöknéző és az szinte műszóvá lett mindazok jelzésére, akik önmagukból merítik szellemi ösztönzésüket) önszuggesztióval lefogva tartja érzelmeit és önmagát csalja, ameddig ez a mákony tart; de a kritikus pillanatban fog felborulni és az éjszakában egyedül hagyja őt magára erőltetett érzelmi világa, amely valósággal nem valami rejtett szellemiségből, hanem az értelmi emlékeiből táplálkozik, pontosan úgy, mint az ortodoxok és a kegyességre hajló liberálisok hangulata. Azok a misztikusok, akiknek a szellemi világ felé kinyújtott csápjait – belső hamisságuk és megszenteletlen életük miatt – tisztátalan szellemek közelítik meg és veszik befolyásuk alá, ettől a tisztátalan szellemvilágtól kapnak hazug, csaló szellemi érzelmeket, melyek olykor feltűnő boldogságot, sőt kéjt árasztanak a megcsalt szívébe. A misztikus azt hiszi, hogy Isten költözött belé, pedig csak egy csaló, sötét szellem. Az ilyen érzelmek nem Istentől valók: Isten tiszta boldogságot ád, melyben van valami tartó, felegyenesítő keménység is, úgyhogy a lélek nem marad meg a misztikus érzelmekben, hanem „fölkél és hazaviszi ágyát”, melyen ugyan jól esnék a kéjt tovább szopogatni; de Isten akarata nem az ilyen rest szemlélődés, hanem a munka, a másokért való fáradás. A pietista vagy igazi, vagy álpietista. Ha igazi, akkor semmi különbség nincs közte és a többi hívő keresztyén között. Aki életét a Kősziklára alapítja, mely Krisztus, annak érzelmi életét Isten maga építi ki s ez az érzelmi élet igen különböző hangulatú, hol boldog, hol fájó, hol nyugvó, hol szorongó; de mindig a rá nézve legszükségesebb. Az ilyen hívő keresztyén ember nem keres sem ilyen, sem olyan érzelmeket, mert tudja, hogy az érzelmek Isten ajándékai, s hogy azok nem lehetnek mindig boldogok, mert sokszor vészjelek az Isten kezébe. Jó volna neki, ha a szükséges vészjel helyett egyszer misztikus kéjérzetet kapna s a veszedelem váratlanul lepné meg! Azonban vannak álpietisták, külön-vonalú, magukban gyönyörködő, törvényeskedő, hasuknak élő színjátékosok, kik a kegyesek ruhájába öltöznek, azok hangját tanulják el, arcukra, mikor az előadóterembe belépnek, mély meghatottság és áhítat vonásait föltenni megtanulták, akik, hogy e világban hatalomban és jólétben éljenek, másoktól Isten büntetésével fenyegetőzve adományokat és tizedet csikarnak ki: ezek sokéves gyakorlattal begyakorolták, hogy oly érzelmeket játszanak ki magukból, amilyent az adott körülmények között éppen illendőnek találnak ki. Tudjuk, hogy ez lehetséges, hiszen a világi színészek is megteszik ezt; de ők becsületesen, mert mindenki tudja róluk, hogy színjátékot játszanak. A vallásos színészek azonban, kik a vallásos prédikátort, az ájtatos imádkozót, a meghatott hallgatót, a szegényeket istápoló tizedszedőt évekre terjedő tapasztalattal tanulták meg a nézők elé játszani, nem mondják meg nekünk, hogy ők most színházat játszanak, és azzal az igénnyel állnak elénk, hogy őket komolyan vegyük. Ezeket a csalókat le kell leplezni! Fájdalom! Mindannyiunkban van valami hajlam arra, hogy valamit, ami nincs bennünk az emberek elé játszunk; mosolygós arcot a vendég elé, amikor rossz időben jő, kereskedő-nyájasságot, amikor valamit el akarunk adni; meghatottságot, ha imádkozunk vagy bizonyságot teszünk; ez a hozzánk ragadt képmutatás elnézőkké tesz minket a professzionista színjátszókkal szemben és eltűrjük őket a keresztyén közéletben. Pedig a csaló pietista százszor veszedelmesebb, mint a hitetlen liberális, a hideg ortodox és az öncsaló misztikus. Ha a hazugságot pusztítani hagyjuk hívő köreinkben, ha megtűrjük az olyan tizedszedőket, akik a tizedből nagyúri életet élnek; ha uralomban tartunk arra éretlen törvényeskedőket, ha tanítani hagyjuk azokat, akik nem tudnak mást, mint külföldi lexikonokat kiollózni; ha élvezzük prédikátorainkat, kik hamis érzelemskálákat fuvoláznak fülünkbe; ha nem keressük a józan, Bibliától átitatott tanítókat, kik nem mesterséges érzelmeket akarnak bennünk felidézni, hogy azokon keresztül emberi hatalmukban tartsanak bennünket, hanem érzelmi hatásokra való pályázás nélkül a Biblia igazságaiba akarnak minket bevezetni; akkor a csalók Isten helyébe fognak lépni életünkben érzelmeinknél fogva.

Az érzelmek nem jelentéktelenek az emberi életben! Sok függ tőlük! Letiporhatnak és felemelhetnek bennünket, nyugalmat adhatnak és szorongókká tehetnek. Biztathatnak és visszatarthatnak. Az a fontos, hogy kinek a kezébe tesszük érzelmeink felindítását. Ha emberek tartanak bennünket érzelmeinket keresztül, emberek játékszerévé válhatunk. Fontos, hogy érzelmeinket a tiszta szellemi világ indítsa fel! De akkor, ha azt akarjuk, meg kell próbálnunk azokat, akik hatnak reánk és nem mindenkitől kell elfogadni hatásokat, esetleg aszerint válogatva meg a ránk hatókat, hogy ez igen kedves fiú, amaz ellenszenves nekem, mert a megromlott emberi lélek rokon- és ellenszenve nem mutatja meg nekünk az igazat.

Van egy érzelem, amely átvezet bennünket azon a homályos és ingatag földön, melyet hangulatnak nevezünk: az Istenfélelem. Mint a név már elárulja, összetett érzelemről van szó, melyben van értelmi elem: Isten megismerése, és van akarati elem: magunknak Istennek való alávetése. De hát az élet örökké összetett és van emberfélelem, sátánfélelem, sorsfélelem, stb. is, melyek félreterelnek a jónak útjáról. Az istenfélelmet az elme kutatása és az akarat istenkeresése szerzi meg, táplálja, tartja fenn és növeli. Ha Isten jelenlétét keressük, és abban élünk, megkapjuk az igaz istenfélelem iránytűjét. Ezt az érzelmet nem mindenki szereti, mert van benne bizonyos szorító érzés, mely azonban fenntart és nem enged jobbra-balra ingadozni. Aki boldog abban a tudatban, hogy Isten vezérli, nem érzi kellemetlennek az istenfélelmet, sőt tudja, hogy annak szorító érzése az igaz boldogság egy része. Az istenfélelem képes rendben tartani az összes érzelmeinket.

Az akarat betegségei

Többször említettem már az emberi léleknek a bibliai lélektan szerint legfontosabb szervét: a szívet, melyet a régiek egészen más értelemben említenek, mint manapság szokás, s melyet a mai tudományos lélektanok a tudat szóval helyettesítenek, részben pedig nem ismernek, vagy nem akarnak tudomásul venni. A régi görögök és zsidók a Biblia értelmében használták ezt a szót; a mai köztudat annak érzelmi sőt érzelgős (szentimentális) jelentést adott. A szív lát az elmével, érez a hangulattal és akar a törekvéssel. Elme, hangulat és törekvés nem tartoznak a szívhez, önálló szervek, de a szív rendelkezésére vannak állítva. Az elme és tudat nem azonos, mert a lélek értelmi tartalmának feldolgozása álomban (tehát tudaton kívül) és a tudattalan lélekben (az emlékezésben) is folyik. A szív látja, amit az elme eléje terjeszt és érzi, amit a hangulat ajánlólag vagy tiltólag hozzászól, és annak alapján, amit lát és érez, elhatározza magát. Az elhatározásban a szív akarata jelenik meg. A szívben a legfontosabb a döntés joga és kötelessége; az embernek nemcsak joga van állást foglalni azzal szemben, ami körülötte folyik, hanem kötelessége is. Isten állandóan kötelességünkké teszi az állásfoglalást; Sátán csak akkor, ha abból magának hasznot tud csinálni. Ez a megállapítás meghatározza az akarat megbetegedéseit: Beteg az az akarat, amely nem foglal állást és beteg az, amely a hazugságnak bármiképp is kedvez. Beteg az az akarat, amely az elme és hangulat segítségét a legteljesebb mértékben nem veszi igénybe, hogy a legnemesebb és a legcélravezetőbb döntéseket tudja hozni. Mert az akarat állítja munkába az elmét, és az akarathoz igazodik a szellem közbejöttével a hangulat csodálatos sípcsoportja is. A pietista rest arra, hogy akarjon. Az ember azért személyiség, hogy önálló, öntudatos, helyét szabadon megválasztó külön kis világ legyen, melyben a lélek az úr, s a lélek királynője: a szív vagy a tudat. Minden olyan irányzat, mely gyengíti az akaraterőt, minden olyan gyógymód, mely (szuggesztióval, vagy hipnózissal) az ember akaratát félreteszi vagy erőteleníti; minden olyan állapot, amelyben az ember isteni hivatását, hogy állást foglaljon, nem teljesíti, s minden olyan helyzet, melyet emberek arra teremtenek, hogy egymás akaratát fogollyá tegyék; súlyos bűn az ember isteni rendeltetése, személyi sértetlensége ellen. Az ember akaratát gyógyítani, erősíteni kell, nem gyengíteni, elrabolni. Ezért veszedelmes és sátáni minden olyan misztikus törekvés, mely az embert hindu példára akaratlanná igyekszik tenni. Ezért sátáni a médiumnevelés, mely abban áll, hogy az ember magát akaratlanul átadja valamilyen ismeretlen szellemi befolyásnak. Ezért jár súlyos felelősséggel minden olyan egyházi, pietista, vagy szektás törekvés, mely az emberek bizonyos csoportját arra neveli, hogy vakon bízza rá magát egy vagy több vezető akaratára, s külön felelősséget ne érezzen arra, hogy mindenben, ami rá is tartozik, Isten előtt, az Ő akaratának a megpróbálásával szabadon és tudatosan döntsön. A vallási és egyházi vezetőknek Isten szerint az a kötelességük, hogy a tőlük vezetett embereket arra neveljék, hogy keressék és teljesítsék Istennek jó, tetsző és tökéletes akaratát (Róma 12,2). Senki ezt a kötelességet papján, vagy igehirdetőjén át nem gyakorolhatja, hanem csak közvetlenül, mert az ítéletkor nem papjának oldalán, hanem egyedül fog megjelenni Isten ítélőszéke előtt. Amely közösség nem szabadságra neveli tagjait, az nem keresztyén közösség. Akik emberszolgálatra nevelik hallgatóikat, tudatosan vagy tudattalanul Sátánnak ügyét viszik előre. Az akarat betegségeit legtöbbször az uralomra törő vezetők fejlesztik ki. Azért sokkal nagyobb a vezetők felelőssége, mint a vezetetteteké, mert ők azokért is felelősek, akiknek akaratnyilvánulásait elnyomták vagy befolyásolták. Noha kétségtelen, hogy igen nagy az olyan emberek felelőssége is, akik kényelemszeretetből, a felelősség alól kibújva, másokra bízzák, hogy helyettük határozzon. Mert az akarat is talentum, melyet Istentől kap az ember, s aki talentumát elássa, vagy keszkenőbe köti, ki fog vettetni a külső sötétségre, hol sírás és fogcsikorgatás lesz. Mostani álnyugalmáért az ember feláldozza későbbi nyugalmát. A petyhüdt, enervált, közönyös és érdektelen ember kóros, nem alkalmas arra, hogy Isten teremtésében éljen. Ezeknek az embereknek közös neve a Bibliában: gyáva! „A gyáváknak része a tűztől és kénkőtől égő mocsárban lesz” (Jel. 21,18). Az új földre tehát nem kerülnek! Íme, ez lesz a saját hatalmuk növelésére dolgozó vallásos vezetők gyümölcse a lelkekben: hová jutnak és hogy fognak számot adni a félrevezetők, ha a félrevezetettek ilyen súlyosan lakolnak?

Az a betegség, amely miatt az elhívottakból nem lesznek kiválasztottak

Jézus mondotta: sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak. Az elhívás, amely­ről Jézus itt beszél, a kiválasztásra szól; de nem minden elhívás éri el a célját. A biológiai élet számtalan szemléltető példával szolgál e tekintetben. Mennyi mag hull el és sokszor milyen kevésből lesz erős tölgy vagy sudár fenyő! Mennyi a termékenyítő sejt száma és milyen kevés a foganás! Hányan éb­rednek fel, mennyi a megtértek száma, mily sokan futkároznak a szent összejöveteleken és mégis mily kevesen lesznek a győzedelmesek! Hull a mag, s mily kevésből lesz erős tölgy vagy sudár fe­nyő! Micsoda betegség pusztít el annyi keletkező életet?

Mi a célja a kiválasztásnak? Mire szándékozik használni Isten a győzedelmeseket?

E kérdésekre a Szentírás felelete minden kétséget kizáróan világos. Jézus azt mondotta, hogy az utolsókból elsők lesznek. Ez azt jelenti, hogy amiben utolsók voltak, abban lesznek elsők. Ma Jé­zus tanítványai utolsók a hatalomban, embertársaik vezetésében, a közvélemény irányításában. Eb­ben lesznek tehát elsők is! Ennek a Jézusi mondásnak teljesen megfelel (Jel 20,4). „Trónokat lát­tam! Voltak, akik rajtuk ültek, s azokra ítélethozatalt bíztak. Láttam azután azokat a lelkeket, akiket Jézus tanúságtételéért és az Isten Igéjéért lefejeztek, akik nem borultak földre a fenevad előtt, sem annak képmása előtt, akik nem vették sem homlokukra, sem kezükre a bélyeget: ezek megelevened­tek és a Felkenttel együtt Királyságra léptek ezer évig.”

Isten a maga csodálatos bölcsességében a maga csodálatos világának kormányzását s azzal az akkor élő emberek sorsát azok kezébe akarja tenni, akik a gonoszokkal szemben Mellette végig hű­séggel kitartottak, s közben megelégedtek azzal, hogy utolsók legyenek, a napfénytől legtávolabb eső zugokban éljenek. Sőt, többet tesz Isten: ezekben a nyomorúságokban neveli ki magának az utolsóknak ezt a népét. „Légy hű mindhalálig és neked adom az életnek koronáját!” Ezen a nevelé­sen minden egyes kiválasztottnak egyénileg kell átmennie s nem egyházakban, vagy gyülekezetek­ben tömörülve a vezetők felügyelete alatt. Vezetőkre ugyan szükség van, de azért, hogy útmutatók legyenek, hogyan találhatja meg közösségük minden egyes tagja Istennel a külön, közvetlen kap­csolatot.

A „kiválasztott” szó maga arra mutat már, hogy Isten elválasztja őket környezetüktől, mint ahogy Ábrahámot kihívta Úr városából népe, rokonsága közül. Ugyanezt tette és teszi Isten minden­kivel, akit a választottak nehéz, de dicsőséges, Jézus hulló vérével megjelölt úton akar vezetni. „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, hordja keresztjét és így kövessen engem.” Jézus kö­vetése a szoros út, melyen nem lehet tömegben menni, hanem csak egyedül.

Mi tehát az a betegség, mely az elhívatottakat, vagy hivatalosakat megakadályozza abban, hogy választottak legyenek? Az ún. e-világiság, mely az egyházat e-világ egyik intézményének tart­ja, s az egyháznak adott isteni reménységekkel, az egyház túlvilági lényegével, másvilági jövőjével nem törődik. Ezzel szemben áll a bibliai felfogás, mely szerint az egyház tagjai áthelyeztettek a mennyeiekbe, s polgárjogukat is ott gyakorolják. A „hús”, azaz az anyagiaktól megbűvölt lélek az egyház külső földi ruháját nézi egyháznak, mintha valaki az ajtó elé kitett cipőt nézné szomszédjá­nak. Az emberi uralomvágy a széthúzásra hajlik, hogy magának külön birodalmat szakítson el Jézus testéből és fanatikus szuggesztióval és az érzelmek felkorbácsolásával a felekezetiséghez való ra­gaszkodásra rárakja mindazokat a jelzőket, melyeket a Biblia a Krisztus egyházáról mond. Ez a ha­misítás egyik legfőbb tünete az egyháziasság és e-világiság betegségének, veszedelmes kór, mert ez­zel aztán a lelket Krisztustól is elszakítja, aki a földi vezérekkel nem osztja meg uralmát, s ezért a földi vezérek Krisztust megfosztják uralmától azzal, hogy megteszik őt egy névnek, amelyet imád­kozva ajkunkra veszünk, de Tőle semmit sem várunk; a golgotai szenvedésből dogmát és úrvacsorai szertartást csinálunk; a Szent Szellemről csak pünkösdkor beszélünk és a reménységet figyelmen kí­vül hagyjuk. Az e-világiság azt jelenti, hogy az egyház átváltozik egyik földi szervezetté; benne az élet a szervező munka; az egyház növekedésére pedig az életerőt az adó, a birtok és főleg az előkelő földi összeköttetések adják. Ez pedig élettelen, sötét és reménytelen halál!

Megfosztják Krisztust az uralkodástól? Igen, ez a látszat, de nem a valóság, mert Krisztus csakugyan félrevonul az e-világivá devalválódó egyháztól; elejti azt, mert már ismertetett céljára használni nem tudja őket; Krisztus hagyja, hogy a golgotai keresztből papi fejedelmeket ékítő aranykereszt le­gyen, gúny a szegényeknek és nem vigasztalás; a Szent Szellem elvonul és nem ma­rad más belőle, mint egy pünkösdi prédikáció; a szép szertartások hidegek lesznek, mint a koporsó; a látszat az, hogy Sátánnak sikerült az egyházat semlegesíteni azzal, hogy e-világnak, saját birodal­mának alkotó­részévé tette. E-világ egyházának sejtelme sincs azonban arról, hogy mellette egy má­sik egyház is épül aranykereszt, papi fejedelmek, világi pártfogók nélkül; szegényen, mint megve­tett utolsó. Mi­kor senki sem várja és nem is sejti: ez a láthatatlan egyház lelepleződik, s a választot­tak kilépnek az ismeretlenségből. Akkor e-világ egyházának építői rémítően fogják észre venni, hogy a lakodalmas ház ajtaja előttük becsukódott.

Sorozás folyik e-világban. A kiválasztottak titkos, belső közösségbe (communióba) lépnek Jézussal, s ebben a közösségben láthatatlan kapcsokkal, földön észrevétlen, de mennyből jól látható egyházzá kötöződnek össze. Csak a láthatatlanul dolgozó Mester tudja, mennyire haladt már az egy­ház építése. Az épülés bent a lélek mélyén történik: ahová csak az emberi szellem hatol le, s azért az épülés sokszor azok szeme elől is rejtve van, akik beépülnek. Újonnan alakul lelkünk rejtett, tudat­talan része. Kicserélődik az emlékezet, a tudás anyagának megítélése. Másként társulnak a képze­tekkel az érzetek, más okoz örömöt, más bánatot. De legnagyobb mértékben és minden más előtt a törekvésvilág alakul át, s ez szabja meg a tudásanyag és az érzelmek új rendeződését. Mert a Szel­lem törekvése (fronéma) más, mint a hús törekvése. Az új élet a törekvések megváltozásával indul. A törekvésnek, a fronémának kell kicserélődnie. Mi ez a fronéma? A tudattalan léleknek a cselekvé­si irányzata. Természetesen a törekvésben érzelmi elem is van, de ez a léleknek ebben a részében tu­dattalan. Nem volt azonban mindig tudattalan. Az, amit esetről-esetre döntünk, elhatározunk, beíró­dik lelkünk tudattalan részébe – szellemünk írja be, s ott felhalmozódik. A tudattalan lélekben fel­halmozott törekvések együtt képezik a jellemet. Későbbi döntéseinket a korábbi döntéseink befolyá­solják, azaz ki-ki jelleme szerint cselekszik. A fronéma a jellem. A jellem törekvési irány. Tőlünk függ a kialakulása. De ha kialakítottuk, akkor már ő uralkodik rajtunk és rabszolgái vagyunk. Min­denki úgy jár és cselekszik, ahogy jelleme (törekvése) diktálja. Megtéréskor az ember fellázad saját korábbi jelleme ellen és új útra tér, melybe azonban eddigi törekvéseink nem akarnak beleegyezni, úgyhogy harc kezdődik régi törekvésünk (a hús fronémája) és új törekvéseink (a Szellem fronémá­ja) között, az ó és az új ember között. A régit meg kell öldökölnünk, mely azonban igen keserves, az újat ismét és ismét választani kell, szerinte dönteni. Lassanként elsorvad a régi, tért foglal az új. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha állandóan arra néz a szív, ami őt az újhoz viszi. Egészséges ke­resztyén élet úgy születik és nő meg, ha állandóan a felső, mennyei világot nézzük; a magasságban időzik lelkünk. Az e-világi keresztyéneknél az új élet elsorvad. Azoknál is, akik e-világi egyházat építenek és annak dicsőségében, az ember dicsőségben gyönyörködnek!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 78–89. oldal.