Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 11. Rész

A felekezetiség betegsége

„E-világ” úgy született az istenfélő világ helybe, mely az ember első világa volt, hogy az em­ber Isten nélkül akarta berendezni életét. „Olyanok lesztek, mint az Isten!” – mondta a kísértő az embernek és e-világ úgy született meg, hogy Isten helyébe Sátán jóvoltából az ember lépett, hogy a világot a saját tetszése szerint rendezze be. Az a világ, melyet a Sátán vezetése alatt az ember rendezett be magának paradicsomostul, a gyilkosok és rablók világa volt. Istentől távol nincs békes­sége az emberiségnek. Az ember, aki Istennek képzeli magát, a borzalmas sötétséget hozta el a föld­re, mert az ilyen embert az őrület éri utol. Sok őrjöngő gyilkost csodáltak hősként embertársai; a sokszoros gyilkos Heródest a „Nagy” melléknévvel ruházták föl. Ha Krisztus és követői az utolsók voltak ebbe a világban, akkor az elsők aligha lehettek mások, mint az ellentétei annak, ami Krisztus volt. Az embernek ezt az elvadulását (mert nem csak az a vad, aki vadállat, hanem a is, aki annak a „nagy” nevet adja), Hobbes, angol filozófus bellum omnium contra omnes-nek nevezte, azaz mindenki által mindenki ellen folytatott háborúnak. E világ sajátos vonása a folytonos eltávolodás, a szünet nélkül való elszakadozás: Bábel-tornya építésének átka. Építik a civilizációt, azt a szellemi Bábel-tornyot, de mindig összevesznek rajta, mert mindenki a maga dicsőségét keresi, s mindenki a társa fölé akar emelkedni. Marx szerint a világot a gazdasági okok irányítják; pedig sokkal inkább a hiúság.

Krisztus utolsó, főpapi imádságában az övéinek egységéért imádkozott, s Pál szerint az egy­ház el fog jutni a hitnek és a felkent Jézus ismeretének egységére. Az egyház feladata a földön meg­valósítani az egyház egységét. Ezt a mennyeiekben áthelyezett egyház meg is fogja tenni; de e-világi egyházak éppen az ellentétét valósítják meg: a széthúzást, az egyenetlenkedést, az egymás iránt va­ló gyűlöletet. Ezt a különbséget igen szemléltetően mutatja két káté: a reformátorok idejében írták a Heidelbergi kátét és annak első kérdése így hangzik: „Életedben és halálodban mi a te legnagyobb vigasztalásod?” Ebből a kérdésből és a rá adott válaszból csöpög az emberek iránt való részvét és szeretet. Ezzel ellentétben a kis első osztályosoknak tanított káté így kezdődik: „Én református ke­resztyén ember vagyok.” Ebből a mondatból csak úgy pöfög a megkülönböztetés, a szétválás gőgös szelleme. Így tanítottak a reformátorok epigonjai. Mintha az Ember Tragédiája olvasásakor Pál jele­nete után hirtelen az eszkimók jelenetét olvasnánk. Ez beteg vallásosság. Ebbe nincs semmi keresz­tyén, de semmi reformált, azaz a Bibliára visszaalakított sem. Svájcban a Blumhardt-féle ébredés egyik leágazásában ramismühlei üdülő-otthonban töltöttem életem egyik idejét, amelyben válaszút előtt állottam. Meglepett az a tettetés nélküli, józan, segíteni akaró szeretet, amely sohasem erőltette a segítséget, de mindig kész volt arra. Ennek az otthonnak egyik szokása az volt, hogy ha valaki odamenekült, sohasem kérdezték, hogy honnan, milyen felekezetből érkezett oda; hanem csak azt, hogy miben segíthetnek. Ezek egészséges keresztyének voltak. Ez a mindenkinek készen álló szere­tet jellemezte Müller Györgyöt is és tudjuk, hogy az egyháztörténelem egyik legnagyobb alakja lett, noha követői ezt a nagyságot nem mindig mutatják fel. Aki öt hatalmas árvaházat épített úgy, hogy embertől fillért sem kért soha és ő maga egészen szegény volt, csak egészséges, Istentől áldott ke­resztyén lehetett. Spurgeon prédikációit hétről hétre a világi napilapok közölték, s azok még ma is gyújtanak. Egy kis felekezet lelkésze volt, s az maga sem becsülte meg mindig; de halálakor fényes anglikán lelkészek gyászolták és a királyi udvar érdeklődött iránta, akkora tisztelet vette körül. Egészséges keresztyén életet élt, nem formálódott hozzá a világhoz – bár, ó, szörnyűség –, dohány­zott. Az egészséget nem a törvényeskedés adja. Ramismühle szellemi szülöttét, Binder Frigyest, a szabad gyülekezeteket alapító államegyházi lelkészt, Müller Györgyöt és a saját felekezetétől egy időre megtagadott Spurgeont éppen úgy nem mondhatja a magáénak egy felekezet sem, mint Franc­ke-t, Liwingstont, Bodelschwinget, Blumhardtot, vagy Tiele Winkler Évát mint Sienai Katalint, vagy Nagy Terézt. Mindnyájunkéi ők és egyformán Istenéi! Ők alkotják sok névtelennel együtt, kik Istennél nem névtelenek, a Krisztus egyházát, a kiválasztottak gyülekezetét. Luther nem nevezte hí­veit lutheránusnak; Kálvin még sírját sem engedte megjelölni. Csak a méltatlan utódok lettek fele­kezetieskedők. Kálvin és Zwingli ellentétének oka nem a híveikért való versengés volt, hanem az igazság keresése. Ha Luthert a Pápa ki nem átkozza és ezzel halálra nem szánja, a két egyház viszo­nya egészen másképpen fejlődött volna. A felekezetieskedésnek két fő oka van: a vezetőknél az anyagi kérdések és uralom kérdése; a vezetetteknél ebből gőg és fanatizmus lesz. Ilyen eredetből pedig jó nem szokott származni. Nem is származott, mert a felekezetekre szakadásnak soha semmi jó gyümölcse nem termett.

Csak a történelem fényénél értjük meg a mai helyzetet. Ma újra erős szétszakadozottság idejét éljük. Számtalan apró felekezet, szekta képződik. Valakinek eszébe jut maga körül új egyházat létre­hozni (úgy mondják, közösséget, mert éppen a közös hiányzik belőlük), elég a gondolat és máris megalakul, mindig akad sok nyugtalan ember, aki társul. Nem gondolják meg, hogy Krisztus testét szaggatják szét vele! De nem is fáj nekik, mert annyira önzők, hogy még csak eszükbe sem jut, hogy vétket követnek el. És éppen a „kegyesek” járnak elől rossz példával! A keresztyének egy test­hez tartoznak. Megrontja azt az Isten, aki az ő egyházát megrontja! Márpedig megrontja az egyhá­zat az, aki szétszaggatja azt, amit Krisztus egynek teremtett! Hogy a régi nagy egyházak, amelyek századokon át örökölték különállásukat, nem tudnak és nem is akarnak az egyesülés felé megindulni, az érthető az emberekben élő maradiság (konzervativizmus) miatt; sokszor jó is az ilyen ragaszkodás a régihez. De, hogy magát hívőnek és bibliaolvasónak mondó „tanító” csinál új feleke­zetet, az súlyos eltévedés, veszélyes járvány! Krisztus igaz katonái úgy elbújnak, hogy őket nem le­het látni, csak munkájukat, melyet elismerés és dicsőítés várása nélkül végeznek. A felekezetieske­dés betegségében szenvedők a trónusra ülnek és saját birtokukként kezelik a mennyei Pásztor nyá­ját. Ők lesznek a központok, melyek körül mindennek mozognia kell. Bibliai szervezetről beszélnek és az ellenkezőt csinálják. Diotrefeszek ők, akik csak azokat tűrik maguk körül, akik nekik hódol­nak.

Arra hivatkoznak azonban ezek az új gyülekezet alapítók, hogy ők nem hatalmukért szervez­kedtek, hanem hogy a régi nagy egyházak semmi reményt nem nyújtottak arra, hogy a bibliai refor­mokat be fogják fogadni. Van olyan, akit a nagy egyház püspöke maga utasított az egyházból való kivonulásra. Ezekben az állításokban van igazság. Fájdalmas tény, hogy a nagy egyházak papjaiban mily szűkkeblű elzárkózás van minden bibliai változtatással szemben, s hogy gőgösen vernek vissza minden kísérletet annak kimutatására, hogy ők valamiben tévedhetetlenek. A nagy egyházakban a Bibliának nincs többé szava; ők így tökéletesek, ahogy vannak, legfeljebb a Bibliát kritizáló tudo­mánynak lehet kaput nyitni, de annak aztán teljes, tárt kaput! Nagy bajok vannak itt a felekezeti gőg körül! De a papok még nem az egyház, és másféle papok is vannak. Ám ha ez bántja az új alapító­kat, ez még nem indokolja, hogy ők legalább oly türelmetlenek az őket kritizálókkal szemben; nem indokolja, hogy a megkeményedésben és a felekezetiesülésben tíz év alatt olykor akkora utat tesz­nek meg, mint a nagy egyházak századok alatt. A felekezeti elkülönülés inkább azt bizonyítja, hogy ezekben az új alakulatokban ugyanazok a megbetegítő szellemi fertőző anyagok működnek, mint a tőlük megvádolt régi egyházakban. Egyik ily új egyház bibliai vívmányként hirdette a bibliai úrva­csorázás meghonosítását. De pár év múlva ugyanúgy végezte az úrvacsorázást, mint az elhagyott egyházak: nyilvános látnivalót csináltak belőle! Szó sem volt többé arról, hogy bibliai gondolat sze­rint a gyülekezet Krisztussal való közösségének a kifejezője legyen ez a nemes jelkép. Vannak más gyülekezetek, ahol azzal ijesztik a hozzájuk nem csatlakozókat, hogy aki nem merítkezik be még egyszer, elkárhozik. Másutt a szombat megtartását tüntetik fel az „üdvösség” eszközéül. S az illető felekezetek felvilágosultabb tagjai semmi komoly erőfeszítést nem tesznek e nyilvánvaló csalás helyreigazítására, mert a „felekezet” tagjainak és a tizedadók számának szaporítására jó az ilyen eszköz is. Természetes, hogy ilyen visszaélések mellett az úrvacsorában kifejezett keresztyén egy­ség nem valósulhat meg, s az a megvetés, amely bennünket „keresztyén népeket” egymással való torzsalkodásaink miatt a pogány népek részéről ér, teljesen jogos és megokolt. De azok a felekezeti­eskedők, kik a keresztyén egységet önző hatalomvágyból és pénzvágyból rombolják, Isten előtt sú­lyosan felelősek a pogányok megbotránkoztatásáért. Hogy ez betegség, sőt súlyos dögvész, az nem kétséges!

Mi hát a helyes viselkedési mód és mi a kivivő út? Mindenek előtt azt szeretném megjegyez­ni, hogy azoknak, aki belső valójukban istentelenek és pogányok, de a szokás miatt és különféle hasznokért a keresztyén mezt magukon tartják, sőt igehirdetőknek is előre tolakodnak, semmi remé­nyük sem lehet, hogy az intő szót befogadják. Ez a lápos, mocsaras terület gyógyíthatatlan.

Mit várhatunk az igazi keresztyénektől? Azt, hogy értelmesen és becsületesen cselekedjenek! Nem volna értelmes dolog azon dolgozni, hogy az összes kis és nagy felekezet adja fel mostani lé­nyét és egyesüljenek Krisztus egy, katolikus és szellemi egyházává. Még ha akarnánk se tudnánk megtenni, mert nem úgy vannak alkotva. Az egyházak és szekták tagjainak túlnyomó része pogány és mindenütt igen sok a képmutató. Mi haszon volna abból, ha ezek tennének tanúságot az egyház egysége mellett? A bizonyságtételnek enne ellenére kell felhangzania. Az egyház egysége csak a vá­lasztottak között fog megvalósulni. Beteg minden olyan irányzat, mozgalom, mely Jézus parancsát és ígéretét olyan testületek egyesülésére vonatkoztatja, melyekben a hamisság és igazságosság ke­verednek egymással. Az egyház csak a Bibliától kijelölt úton juthat el az egységhez: „Álljon el az igazságtalanságtól mindenki, aki a Felkent nevét vallja!” Az egyesüléshez a szétválás az út! Si vis pacem para bellum! (Ha békét akarsz, készülj a háborúra!) Ha az igazságtalanságot tűrjük, akkor a háborúság magvát vetjük az emberi lélek szántóföldjébe. Az egyház egységének útja tehát a következő. Ne vessük magunkat olyan egyházi vezetők alá, akik a saját hatalmukat és uralmukat építgetik; ellenben álljunk azok mellé, akik az egységet hirdetik! Ne fogadjunk el előnyöket és kedvezményeket, de még csak elismerést se azoktól, akik a gőg vagy az önzés elkülönülésén dolgoznak; ellenben nyújtsunk testvérkezet mindenkinek, akiben a Krisztus szeretete ég, még ha más felekezethez és csoporthoz is tartozik, sőt akkor annál láthatóbban! Tekintetünk az egyháznak Istentől rendelt végkifejlődésén csüngjön és imádkozzunk, hogy az egyházban Isten gondolata megvalósuljon. Árulásnak és ne szeretetnek tartsuk, hogy az önző törtetők kívánságára igaz testvértől a testvérkezet megvonjuk. A többit bízzuk Istenre! Minden emberi szervező munka nélkül, mint egy isteni csoda fog egyszer az igazi szellemi egyház egysége előlépni a rejtekből, ahol Isten titkon építi azt. Mint nem sejtett földalatti vízár fog előtörni és elhárítja útjából mindazt az emberi gőgöt, önzést, ostobaságot és versengést, amely jelenleg nem engedi megjelenni. Ez az egység nem a régiek helyére lépő új egyház lesz, mint azt Darby tévesen képzelte s a „szabadok” azt megvalósítani akarták; nem felekezetközi és felekezet-fölötti összefogás lesz a hivatalos vezetők részéről, akik akkor felfedezik, hogy új széljárás van; hanem egy e-világilag szervezetlen, de a Szent Szellemtől megszervezett isteni csoda lesz, melyen rajta lesz a bélyeg: én az égben születtem; teremtőm az Isten; szülőhelyen a véres Golgota! Ebben az egyházban föld és ég úgy egyesül majd egymással, mint Krisztusban. Ezért lesz ez az egyház valóban emberi és mégis Isteni csoda!

A törvényeskedés betegsége

Az egyik legelterjedtebb és legmélyebben gyökerező vallásos betegség a törvényeskedés. Nem a törvényben van a baj, a törvény Isten akarata a teremtett világgal; ebben nem lehet baj! A bűnös embernek Isten a törvényt azért adta, hogy afelől meggyőzze, hogy saját képességével nem tudja az igazságosságot és méltányosságot megvalósítani a földön. Ezzel szemben az ember újra meg újra eredménytelenül megpróbálja, hogy a maga erején paradicsommá tegye a bűntől szétszaggatott és megrontott világot. Aki tehetetlenségét belátja, és segélyre szorultságát hangoztatja, azt Isten megsegíti. A segíteni kész Istennek felénk fordulása a kegyelem. Nem törvény és kegyelem állanak egymással szemben, mert a kegyelem is a törvényt akarja megvalósítani; hanem az embernek magába vetett bizalma és a kegyelem zárják ki egymást. Az önbizalma: önhitt gőg! Öntudatos kálvinizmusról szoktak beszélni; ennél képtelenebb ellentmondást nem hallott a világ. Ha valaki, Kálvin képviselte az összes teológusok között Isten kegyelmének egyedüli és kizárólagos érvényesülését az emberi életben. A keresztyén abban különbözik a nem keresztyéntől, hogy öntudatosságát Krisztus-tudattal cserélte fel. Nem akarunk többé magunkról tudni; az „én” helyébe lépjen mindenhová Krisztus! A törvényeskedés azért is átkos hírű, mert az emberi gőg bújik meg mögötte, mely minduntalan és mindenütt kelleti magát, s ha már a szabadulás nagy munkáját Istennek kényszerül átadni, hozzá akar járulni legalább a magáéval is Isten művéhez azzal, hogy nem eszik disznóhúst., libazsírral főz, mi tudvalevőleg az ínyenceknek nem jelent túl nagy áldozatot; megüli a szombatot, mi azért kellemes, mert így a vasárnappal együtt kétszer nem kell dolgoznia egy héten. Szóval haszontalanságokkal szolgálja Istent, mint a tibeti pogány, ki imamalmokat hajtat vízzel, vagy a kínai, ki színes papírokat éget el áldozatul.

Komolyabb a törvényeskedés betegsége, mikor nem látszólag isteni parancsokat írnak elő a vallásos vezérek, hanem Isten parancsolatait emberi parancsokkal helyettesítik. Nagyon szomorú eltévelyedés, ha egy igehirdető ilyen eszközökhöz nyúl, hogy híveit hatalma alá hajtsa, mert ezzel egészen összezavarja az emberek lelkét. Ruha, hajviselet, evés, közhelyekre járás a tárgya rendesen ezeknek a parancsolatoknak, s nem a bűntől óvják az embereket, hanem a magukban közömbös dolgok érintésétől. Egyik pünkösdi gyülekezetben megszégyenítettek valakit, mert sört ivott; másutt azért, mert eszpresszóban látták. Bizonyos vidékeken az utazó prédikátor leoldja nyakkendőjét, mert ott azt bűn viselni; bűn a hajat ondoláltatni; a nők fejére csipkekendőt rakatnak, noha a bibliai fejelfedés az arcra vonatkozott. Ki e szabályokat megtartja, üdvözül. Ezek a parancsok nem Istentől, hanem emberektől teszik függővé a lelkeket; Sátáni csel van bennük; mert ha az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy a hazugság nem akkora bűn, mint a disznóhúsevés; paráználkodni nem olyan vétek, mint szombaton elmaradni a bibliai tanításról; elvenni az özvegy birtokát kisebb gonoszság, mint fejfedő nélkül jeleni meg az istentiszteleten, akkor az emberek lassanként félretolják Isten parancsolatait és emberekre figyelnek. Ha ezt elérte a Sátán, akkor egyszer gondoskodik olyan vallásos vezetőkről, akik megtanítják a népet az Antikrisztus imádására. Nagy a veszélye az emberi parancsgyártásnak s ezt a parancsgyártók nem mindig tudják. Sátán fő célja, hogy az embert Istentől elszakítsa és a saját lábára állítsa. Akkor aztán kezében tartja őt, még ha az ember vallásos frázisokat ismételget is.

Egyik legnevetségesebb módja a törvényeskedésnek az a jóakaratú leereszkedés, amellyel bizonyos körök ki akarják elégíteni Isten követelését. Véres hurkát azért nem esznek e nagy lelkű emberek, mert ezzel örömöt akarnak okozni Istennek. Itt az a fő, hogy az ilyen áldozat nem sokba kerül. Jézus – szerintük – azért keresztelkedett meg, mert ezzel az isteni követelést akarta betölteni. Mi is azért kell, hogy megkeresztelkedjünk, hogy ezzel Isten igazságosságát töltsük be. Ezeknek a gyenge írásmagyarázóknak fogalmuk sincs arról, hogy Jézus azzal töltötte be Isten igazságosságát, amit a keresztség jelképezett, és nem a keresztséggel, s hogy mi is azzal teszünk Istennek tetsző dolgot, ha Jézus után visszük saját keresztünket, s nem egy szertartásnak színielőadásszerű elvégzésével.

A törvényeskedés fő veszélye, hogy az embert elnyomva tartja egy kicsinyes, haszontalanságokkal teli világban és nem engedi őt, hogy behatoljon egy fenséges, Istennel, magával telített, hatalmas világba, melyben ez alacsony szabályok még csak nem is említetteknek! Az emberek gondolatai nem Isten gondolatai!

Beteges kegyességi gyakorlatok

Nem szívesen írtam le ezt a címet, mert a „kegyességi gyakorlatok” kifejezésnek valami olyan ellenszenves hangzása van, hogy papírra vetése úgy tetszik nekem, mintha gúnyolódás volna, s nem szeretnék gúnyt űzni abból, ami másnak úgy tűnik fel, mint felsőbbrendű érték. A Szellem világában, hová a keresztyénség tartozik, nincs „gyakorlat”, mely ugyanazt a cselekvést megismétli, hanem minden mindig új, friss, használatakor születő. Azért képtelenség élő gyülekezetre liturgiát szorítani rá, vagy előre kijelölni egy évre a prédikáció-textusokat. Mindennek, ami az élő egyházban végbemegy, szellemből kell születnie, ami nem azt jelenti, hogy nem készülünk rá. Készülünk rá, s aztán Isten vezetését kérjük, nem ragaszkodva ahhoz, amit előzőleg elgondoltunk. Csak ily értelemben lehet liturgiáról beszélni is. De művészetet vinni be az „istentiszteletbe” körülbelül olyan fonák dolog, mint művészi formákat keresni, ha a férj feleségével, vagy gyermek szüleivel beszél. Jó a vallásos művészet az emberek gyönyörködtetésére, de nem az ember és Isten közötti érintkezésre! Istennel való érintkezésünk mindig természetes, közvetlen, mesterkéletlen legyen! Mikor Istenről beszélünk, a gondolat fenségét ne kisebbítsük rárakott cicoma giccsével. Az egyszerűség, a józan keresztyén ember legszebb ékessége, mellyel Isten elé mehet. De vigyük bele abba, amit Istennel kapcsolatban teszünk, gondolatainknak, megértő igyekezetünknek, erőnknek és készségünknek legjavát! Fokozzuk legmagasabbra igyekezetünket, hogy hanyagságnak, figyelmetlenségnek, közönynek árnyéka se tegye bántóvá Istennek vitt ajándékunkat! Ezek a gondolatok merültek fel bennem, mikor a bibliaolvasás, imádkozás, éneklés, összejövetel, látogatás szokásairól szeretnék néhány szót mondani. E dicséretes szokásokat lehet beteges módon gyakorolni.

Beteges bibliaolvasás
Van beteges bibliaolvasás? Hiszen, ha valaki Bibliát olvas, az csak tetszhet Istennek? Van bibliaolvasás, mely Isten előtt utálatos és a lélenek káros. A meg nem rágott étel megterheli a gyomrot! A bibliaolvasás mit sem használ, ha figyelmetlenül, gyorsan túl akarunk lenni rajta. Ennél azonban nagyobb baj az, hogy a figyelmetlen bibliaolvasás tiszteletlenség Isten iránt és aki ezt teszi, Isten tetszése helyett Isten haragját hívja ki magára. Nem békességgel kel fel a Biblia mellől, hanem belső zavarral; a ilyen bibliaolvasás eltávolít Istentől! Ha liturgiát, kegyességi gyakorlatot csinálunk a Biblia olvasásából, akkor úgy teszünk vele, mint pók a kis léggyel, mikor nyálával úgy beágyazza, hogy az mozdulni sem tud. A liturgiás bibliaolvasásnak nem a bibliamagyarázat a célja, hanem a ceremóniának a Bibliával való felékesítése, a Biblia itt a cicomát szolgálja. Mert hogy a hallgatók nem mélyednek el a liturgiában mondott bibliai helyeken, az természetes. Még csak módjuk sincs rá, mert a pap nem hagy időt a gondolkodásra. Beteges az ilyen bibliaolvasás! Beteg, mert a hallgatókat ahhoz szoktatja, hogy csak dísznek használják a Bibliát: aranyos kötésben olvasatlanul dísznek az asztalra tegyék.

De van a Bibliának ennél sokkal veszedelmesebb használata: ha valaki engedetlen szívvel olvassa azt azért, hogy igazolást találjon benne engedetlen útjának elfedezésére. Az emberi szív oly álnok, s lelkünkben sugdosó Sátán oly ravasz, hogy az ember nem veszi észre, hogy megcsalta magát, a Bibliában más van, mint amit ő kiolvasott belőle. Isten Szent Szelleme elvezet ugyan bennünket minden igazságra, de csak azt vezeti, aki odaadta magát Istennek teljes engedelmességre. Akinek kikötései vannak, azt világosság nélkül hagyja Isten, ki rajtunk feltétlenül akar uralkodni és ezt a jogát senkivel meg nem osztja. Az eredményes bibliaolvasásnak feltétele az engedelmesség. Ezt sokan nem tudják és azt hiszik, hogy megtérés nélkül is lehet a Bibliából vigasztalást, biztatást meríteni. Ám az ilyen vigasztalás csak hangulati s hamar vége van, mint egy kábító injekciónak. Csak abban a szívben ragad meg az Ige, mely engedelmességre odaadta magát.

Említettem már, hogy a Bibliával szoktak társasjátékot is űzni. Különféle módjai vannak ennek. Ennek a játéknak nem az a célja, hogy a Bibliából tanuljanak és annak, amit megértettek, alávessék magukat; hanem az, hogy „kegyességi gyakorlatot” végezzenek vele. Mindenki fontoskodva előáll egy bibliai verssel, hogy abból neki áldása volt, így mindenki szerepelhet. A felolvasott bibliai versek bizonyos érzelmi hangulatot váltanak ki és ezt nevezik áldásnak. Ha valakinek tényleg világosságot adott valamiben a Bibliának valamely része és ezt közli testvéreivel, abból a többinek is tényleg áldása lehet; de ezt rendszeresíteni és gépiesen minden alkalommal és minden résztvevőtől ilyen áldást elvárni csak olyan emberek tudnak, kiknek semmi sejtelmük sincs arról, hogy Isten milyen módon közli áldásait övéivel. Az Istent nem lehet mechanizálni! Legfeljebb azt lehetne tenni, hogy a bibliaóra vezetője megkérdi, hogy valaki nem kapott-e valami különös isteni vezetést és aztán át kellene rögtön térni a rendszeres bibliatanulmányra, melyet vagy egy ahhoz igen jól értő tanítónak kell vezetnie; vagy pedig elővenni néhány kipróbált bibliai tanítónak a magyarázatát és azt beszélni meg. A társasjátékokat azonban abba kell hagyni; a Biblia nem arra való! Szentül istenfélelemmel kell a Bibliához nyúlni! Az nem arra való, hogy kegyeskedő fiatalok magukat mutogassák körülötte!

Beteges imádkozás
Van beteges imádkozás is! Valaki azt mondta és ezt sokan felkapták: imádságot nem szabad sohasem kritizálni! Ez nem igaz! Úgy lehetne mondani: az őszinte imádkozót nem szabad sohasem kritizálni! A képmutató imádkozót meg kell ítélni és elhallgattatni. De ki ítéli meg, hogy valamely imádság képmutató-e, vagy sem? Persze nyilvánosan elmondott imádságról van szó! Rengeteg hazug imádság hangzik el. Minden kenetteljes imádság, melyet lelkész vagy nem lelkész mond el a templomban természetellenes, tekergetett hangon, nem szívből jövő, tehát hazug. Meg kell mondani a lelkésznek, hogy az ilyen színészkedés nem illik Isten szolgájához. De nem csak a régi egyházak lelkészei szoktak így imádkozni, hanem az új, kisegyházak igehirdetői is: meg kell nekik mondani, hogy az igazi imádság mindig egyszerű, természetes, cicoma nélkül való, s a hatásvadászat nem templomba való. Megtaláljuk az ilyen hatásvadász, szónokló imádságot a „belmissziós” összejöveteleken is, az év elején rendezett nagy, nyilvános imaórákon, melyeken végre kiszónokolhatja magát az, aki egyébként nem jut szóhoz. Mihelyt a szónoklási vágyat s az ok nélküli bosszúságot észrevesszük, azonnal állítsuk meg a szavak áradását s mondjuk meg az illetőnek, hogy az imádság még akkor sem szónoklat, ha nyilvánosság előtt történik. Isten gyűlöli a színészi imádságokat s amit Isten gyűlöl, azt mi sem kedvelhetjük. Az őszinteség, az Isten gyülekezete iránt való féltő szeretet megkívánja, hogy tiltakozzunk ellene.

Van azonban sokkal veszedelmesebb fajtája is az imádkozásnak, mint a felcicomázott vagy kikent imádkozás és ez a veszedelmes imádság a gonosz imádság. Olasz banditákról beszélik, hogy rablás előtt elmennek a templomba gyertyát gyújtani a szent szűznek vagy valamely szentnek, hogy annak segítségét megnyerjék gonosz vállalkozásukhoz. Ezek a banditát az Istent gépezetnek nézik, melyet az imádsággal meg lehet mozdítani és cselekvésre bírni. A felfogás tökéletesen pogány, éspedig a pogányság legsötétebb zugaiból merített. Sajnos ez a felfogás az ún. hívő körökben is elterjedt a ráimádkozás alakjában. Ha egy betegért imádkoznak, annak meg kell gyógyulnia. Hogy Isten akarja-e, amit ők akarnak, azt ezek a gépisten hívők nem kérdezték és nem kutatták, ők csak imádkoztak és nagyon meg voltak lepve, ha a beteg nem gyógyult meg, noha ők imádkoztak. Hogy keresztyén ember ilyen pogányságba eshetik bele, az nem tévedés csupán, hanem gonoszság is. Mert amikor az ember saját akaratát Istenre próbálja erőszakolni, akkor durva erőszakot követ el azon, aki szelíd kegyelemmel közeleg hozzá; ez a Szent Szellem megszomorítása. Mert a teljes engedelmességnek arra is ki kell terjednie, hogy mindenben, tehát testünk gyógyulásában is Isten akaratát keressük. Nem lehet általánosságban kimondani, hogy Isten minden esetben akarja a testi gyógyulást, mert Pál esetében nem akarta, s mert például Barjézus megvakulását Isten akarta, ugyanúgy Anániás és Szafira halálát is. János 9,3 szerint ugyan a vak világtalansága nem bűn büntetése volt, de Isten akarata. A mai időben előforduló erőszakos istenkényszerítések tehát gonoszságok voltak; emberi kívánságnak Istenre erőltetése. Nagyban enyhíti ezt a bűnt a betegek szenvedése, de ez a mentségük nincs meg azoknak, akik nem betegek, hanem hatalmukat és kegyességüket akarják a csodagyógyítások által fitogtatni.

Vannak azonban még gonoszabb imádkozások is, amikor az imádkozás célja nem valami jótett, amilyen a betegek gyógyulása, hanem hiúságunk, földi hatalomvágyunk vagy kapzsiságunk kielégítése, amit sokszor az egyház vagy szent egylet (közösség) kiterjesztésével leplezünk, amikor olyan emberek megalázásáért imádkozunk, akiket hatalomvágyból, torzsalkodásból mi nyomorítottunk vagy támadtunk meg. Szent orcával, műbotránkozással, bizonyos álszeretetnek az arcra való erőltetésével magunkat Isten szolgáinak mutatjuk, hogy az őszinte és ilyen tettetésre nem képes, nem is hajlandó megtámadottat az emberek előtt eláztassuk. Ha valaki ilyen arccal és hanggal imádkozni mer, súlyos gonosztevő, s az ilyen képmutatót előbb-utóbb utoléri a mennyei igazságosság. Láthatjuk ebből, hogy nem minden imádság tiszteletre méltó, s van imádság, amelytől Isten utálattal fordul el, tehát nekünk is el kell fordulnunk. Aki a képmutatókkal együtt imádkozik, maga is a képmutatók büntetését kapja. Minden hamis és hazug imaközösségben való részvétel Isten büntetését hívja le mindazokra, akik abban tiltakozás nélkül részt vesznek. Szokás egyes közösségekben a kívülállókat, sőt a belül levőket is megszólni; miután jól megszólták embertársaikat, imádkozna egyet rá, hogy lelkiismeretüket megnyugtassák és bizonyítsák, hogy az Isten nevében pletykálkodtak. Sőt, imádságukban hangoztatják, hogy őket mindenben csak és egyes-egyedül a szeretet vezérli; ezért ájtatosan imádkoznak azok megtéréséért, akiket előbb megrágalmaztak vagy meggyanúsítottak. Akik szívükben hamissággal imádkoznak, súlyosabb büntetést kapnak, mint akik imádkozás nélkül hamiskodnak, mert hamisságukat képmutatással bibliáznak tetézik. Akik ilyen szívvel még az Igéhez is nyúlnak és „kegyességi gyakorlatképpen” bibliáznak egyrészt, hogy lelkiismeretüket megnyugtassák, másrészt, hogy az emberek előtt kegyességüket bizonyítsák, harmadrészt, hogy kiváló bibliamagyarázók tekintélyét élvezzék, nem menekülhetnek attól, hogy valami tévtan bojtorjánja beléjük akadjon; ilyen oka van annak, hogy annyi képtelen és téves bibliamagyarázat van a gyülekezetekben elterjedve. Engedetlen, s nem becsületes úton járó tanítók fertőzik a gyülekezeteket, kik nem Krisztusnak, hanem önmaguknak akarják a tekintélyt biztosítani.

Beteges éneklés
Van beteges éneklés. A dalok, népdalok azelőtt szívből fakadtak, s akik továbbadták, szívből énekelték és a szövegben saját lelkük tükörképét látták. Később nem törődtek ezzel a visszhanggal és zenei élvezetet kerestek a dalok éneklésével, vagy még annyit sem, csupán valami hangzavart, mely elkábítja a dalolót, mint a cigarettafüst; vagyis az éneklés értelmetlenné vált. Ugyanez a folyamat ment végbe az istenes énekek éneklésénél. Arra írták őket, hogy imádkozva énekeljük azokat; de a legtöbben a szöveg értelmét meg sem figyelve, sőt még a szép éneklésre sem igyekezve, úgy rángatják az éneklést, mint a fővárosi verklis rángatta a verklit, mások meg üvöltve énekelnek, a buzgóságot ordítással fejezve ki. Az ilyen éneklésnél a fizikai fáradtság oly nagy, hogy a szöveg értelmének megfigyelésére nem marad erő. Az ordítva éneklők az éneket nem imádkozhatják; éppen olyan céltalan és értelmetlen a teljesítményük, mint amikor egyesek ordítva imádkoznak egyszerre harmincan, negyvenen. A református templomokban is voltak ilyen mester-ordítók, de csak az éneklésben. Az Isten, aki a rejtve mondott, súgva kért imádságokra figyel, vajon hallja-e ezeket az ordító imádságokat? Aligha, hiszen az ordítók se tudják, mit ordítanak. Az égiek pedig a gondolatokat nézik és nem a nagy hangra figyelnek. Mennyivel másképp hallják az égiek a halk hangon énekelt, de a szív tejes odaadásával figyelt éneket, melyet imádva és imádkozva mond el az ember! De ahhoz, hogy az énekeket imádkozni lehessen, oly énekeket kell írni, amelyben az imádság szelleme nyilatkozik meg, s amelyek olyan gondolatokat tartalmaznak, amelyek ma az imádság tárgyai. A zsoltárok igen szép és Istentől ihletett énekek, de részben avult, részben az elposványosított és kiüresített szövegüket reformálni kellene a bibliai gondolathoz, melyek ma érvényre nem jutnak. A sokszor könnyű szövegű, csengő-bongó, olykor operett-dallamú szövegeket komolyabbakká kellene tenni s az operett dallamokat kihagyni. Szent komolyságnak és Istenfélelemnek kell a csiricsáré hangulatot felváltania. Egyes kisebb felekezeteknek hozzá nem értőktől fordított nehézkes, sokszor ügyetlen, lapos és értelmetlen szövegét hozzáértőkkel újra kellene íratni. A művészet Isten ajándéka. Szükségesek és jók az egyházi ének- és zeneelőadások, de nem arra valók, hogy imádkozó gondolatainkat Isten felé közvetítsék, hanem, hogy az emberek felé. Isten felé egyszerűség, tisztaság és alávetettség jellemezze beszédünket. Ha ilyenkor művészi külső foglal le, imádkozásunk beteg.

Beteges bizonyságtétel
Van beteg bizonyságtétel is. Az igazi bizonyságtétellel Isten mellett tanúskodunk; ha ebbe saját magunk kiválóságait, személyünk fontosságát, saját életünk eredményeit is belekeverjük, akkor bizonyságtételünk erejét veszti, sőt egészen hatástalanná válik, vagy pedig sátáni bizonyságtétellé válhatik. Ízetlen a mosolygó bizonykodás, hogy milyen boldogok vagyunk Mi! – mióta Krisztus követői vagyunk; érezzük, hogy a hangsúly a bizonyságtevő személyén van: Nézzetek rám! Csodáljatok! Ilyen mosolygó, magukat kiemelő bizonyságtevőket gyakran alkalmaznak belmissziói gyakorlattal rendelkező lelkészek, s akik hallgatják őket, vagy olyan érdekesen vágynak szerepelni, mint a szónokló egyén, vagy unottan fordulnak el az ízetlen dicsekvőtől. Van egészséges bizonyságtétel. Ennél a hangsúly a bizonyságtevőről Jézusra megy át; akik a bizonyságtételt hallgatják, elfeledkeznek arról, aki beszél és lelkük megtelik azzal, akiről beszélnek. Mert az egészséges bizonyságtevőnek nem az a fontos, hogy önmagát mutassa be a hallgatóinak.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 89–105. oldal.