Szabadelvűek
Szabadelvűség alatt Istentől és a bibliai erkölcstől való felszabadultságot értik. Az előbbi fejezet már eléggé megmutatta, hogy a keresztyén erkölcsi eszmétől való megválás nem szabadságot hozott, hanem borzalmas rabságot és teljes bizonytalanságot. Azt is láttuk az előbbi fejezetben, hogy akik a papzsáktól akarnak megszabadulni, azok hibásan azonosították a telhetetlen papokat a názáreti Jézussal, aki mindenét odaadta az emberekért. Láttuk, hogy akik az inkvizítor papoktól menekültek, az istentelenségben viszontlátták az átkeresztelt papzsák mellett az inkvizíció minden borzalmát, az új világ személyi kultuszának híveiben. Ha már nem szükséges bizonyítgatni, hogy a telhetetlenek és gyilkosok éppen olyan jól érzik magukat a személyi kultusz védelmében, mint érezték az Istent gyakorlatilag megtagadó papság oltalmában; az egyik éppoly „szabadelvű” volt, mint a másik, Isten törvényétől szabad. Nem az elkoptatott szóhasználat íratta fel a fejezet címéül a szabadelvűséget, melynek szülőanyja az istentagadás, és tápláló emlője az anyagelvűség.
Nem lehet tagadni, hogy a XIX. században volt egy elég hosszú idő, amelyben az emberek nemesebbik részének sok tagja a szabadelvűségben (liberalizmusban) tényleg szabadelvűséget látott. Ennek oka az a maradiság, konzervativizmus volt, amellyel az egyház korábbi álláspontjához ragaszkodott, s minden változtatástól reszketett. A reformációnak ezzel a maradisággal kellett megküzdenie. Utóbb azonban éppen olyan maradi lett, mint a római egyház. A protestáns egyház maradiságának neve ortodoxia volt (helyes-véleményűség); a reformációt az ige hirdetése hozta létre, maradisága is az ige őrzése körül mutatkozott. Elkövette azonban azt a hibát, hogy a helyes tanításnak nem a tartalmát őrizte, hanem a formáját. A hitvallás szavaihoz ragaszkodott, s amit a középkori egyház az ereklyékkel tett, azt tette a protestantizmus a hitvallásokkal. Bebalzsamozta őket, azután eltette az egyház sírkamráiba: a liturgiákba – nagy tisztelettel. Azért nevezem a liturgiát sírkamrának, mert amit szertartásképpen mondanak, annak tartalma felől alig gondolkodik valaki, tehát felbontatlanul, emésztetlenül megy át a tudaton. Amikor a reneszánsz pogány kovásza hatni kezdett az európai gondolkodásban, gondolkodni kezdtek az emberek, összehasonlítgatni, válogatni. Ez megzavarta a maradiakat s egyszerre félteni kezdték a régi formákat. Nem a tartalmat féltették, mert ők is megszűntek gondolkodni, hanem csak a bebalzsamozott formákat. A papság megijedt azon, hogy egyáltalában valaki gondolkodni mert és akart. A reformáció először épen a gondolkodást sürgette, később azonban, amikor a reformátorok utódai elrestültek és csak a kivívottakat akarták őrizni, de tovább dolgozni rajta megszűntek, itt is előállott az ellentét a gondolkozni akarók és a maradiak között. A Biblia eltűnt a hitvallások mögött. A mozogni, élni akaró emberi elme nem bibliai gondolatokkal találta magát szemben, hanem változatlan dogmával, szajkózott liturgiával, idejét múlta káté-szöveggel. Ettől akartak szabadulni! A mennyek felséges és mindenható Istene azonosult egy, a múlton élősködő, elrestült, dolgozni nem, csak enni akaró papsággal, annál inkább, mert ez a papság akarta is, hangoztatta is ezt a hasonulást. Mivel azonban az ember értelme felületes és csacska, a meggyűlölt és megvetett régivel szemben minden jó volt neki, ami új, a „szabad” címke alatt került eladásra és fiatalos nyegleséggel habzsolta az ostobát, a hazugot, a felületest. Hogy a szabadelvűség evangéliumának papjai szintén csalók, és híveik hiszékenységére számítók voltak, nem vették észre és nem is vizsgálták, mert csak a régi a papos (klerikális) elleni gyűlölet mozgatta őket. Az egyházba, – főleg a protestánsba – szintén bekerült a szabadelvűnek nevezett szabadoskodás és új teológiát alkotott magának. Ennek az új teológiának rosszhiszeműségét már az is elárulta, hogy szemben a reformáció egyetemes gondolkodásával és fellépésével ezoterikus (csak a belső körnek szóló) lett. Ez arra mutat, hogy ennek a liberális, szabadelvű teológiának a vallói rossz lelkiismeretű emberek voltak, akik tudták, vagy sejtették a csalást, melyet annak a szerkesztői elkövettek és azért nem merték azt mindenkinek az ítélőszéke elé vinni, csak a céhtagonak hozták tudomására. Ha ők is reformátorok, és a nép igaz barátai lettek volna; ha meg lettek volna győződve igazuk felől, akkor mindenen át hajtották volna a meggyőződésüket, mint azt Luther és Kálvin tették. Ők azonban a régi, papi csalásnak nyilvánított teológiát benne hagyták a liturgiában, s mint működő lelkészek, ők is hordozták az ünnepi körmenetben a koporsóba zárt reformátori hitvallást. Csúnya játék volt ez és csúnya játék ma is! Természetes, hogy az ilyen papok, a felvilágosultak, a szabadelvűek, az első szóra megtagadják a keresztyénséget, mihelyt érdekeik úgy parancsolják. Hazugság az, ha valaki emberi könyvnek tartja a Bibliát, a szószékről mégis úgy beszél róla, mintha isteni kijelentés volna. Hazugság az, ha egy pap ugyanannak a szónak két értelmet ad: egyik értelmét a népnek adja, mikor Jézust Isten Fiának mondja, másik értelmet magának és a céhnek tartja fenn s mefisztói mosollyal így magyarázza: Mi is azok vagyunk! Az ilyen teológiának az első támadásra el kellett esnie, mert ezt a teológiát a születése első pillanatától kezdve rohasztotta a belső hazugság. Ma már a régészeti ásatások ezerszámra hozzák napvilágra történelmi cáfolatait annak, amit a szabadelvű teológia a múltban megdönthetetlen igazságként hirdetett; de ezek a liberálisak nem állanak elő azzal a bűnvallással: Tévedtünk! Tovább is hirdetik, tovább is fenntartják a tudomány infallibilitását (csalhatatlanságát). A szellemi Isten szavát, a Bibliát gúny tárgyává tették, de ha egyszer el fog jönni az Antikrisztus személyi kultusza, az elsők lesznek annak hirdetésében, hogy az csodát tett. Amint azt a Biblia a szabadelvűség, azaz az Istentől magát szabaddá tevő emberiség végső fejlődéseképp leírja (Jel 13,13). megtörtént már, hogy azok, akik kereskedni akartak Izrael népével, kereskedői fogásképp azt kiáltották Izrael akkori uralkodójának szavát meghallva: Isten szava ez, nem emberé! (Csel. 12,22) Ugyanilyen kiáltásokat hallottunk nem régen a már kárhoztatott személyi kultuszban költők ajkáról, kik a szabadelvűséget képviselték. Ebben a magasztalásban az egyház vezetői is részt vettek. Megérjük még, hogy liberálisok, ortodoxok, selyem papi ruhába öltözöttek és szektavezérek együtt fogják üdvözült hangon kiáltani: A Fenevad szobra megszólalt! Mert a szabadelvűségnek nem az fáj, hogy bálványok beszélnek, papjaik hazudnak és a népet félrevezetik, hanem az fáj, hogy a Biblia szent Istene szól. Az Ő hangját akarják elhallgattatni, mert bántja, zavarja őket, amikor a vallás körül kereskedést akarnak folytatni, kötelezettség nélküli papi jövedelmet és tekintélyt élvezni. Jó az emberimádó babona a szabadelvű teológusoknak, csak a tízparancsolat szent Istene nem kell nekik.
Az egészséges keresztyénség, mint már rámutattunk, szabadelvű. Egészséges keresztyén nem vet el senkit azért, mert csecsemőt keresztel, de azt sem, aki felnőttet merít be; elviseli, ha valaki disznóhúst nem eszik, de azt is, aki jóllakik véres hurkával; ha szombaton nyugszik meg, vagy ha vasárnap megy igét hallgatni; esztelenség ily külsőségek körül csoportosítani vagy szétszakítani a keresztyénséget. Egészséges keresztyén ember elviseli azt, aki sohasem jár világi szórakozóhelyekre s aki annak komolyabb megnyilatkozásait megnézi. Aki nem iszik bort és aki ebben Pált követi, aki igénybe veszi az orvostudományt s aki a betegségében hittel várja Isten segítségét. Egészséges keresztyén ember türelmes a másként gondolkodóval szemben, míg azt becsületesnek látja. Szabadelvűek vagyunk: aki eszik az Úrért eszik, aki nem eszik, az Úrért nem eszik. De a keresztyénség üldözését, az Istenben hívőknek hátraszorítását, a gyermekeit vallásoktatásra járató szülőknek állásvesztéssel való fenyegetését, papoknak politikai meggyőződésük miatt állásukból való elűzését nem tartjuk szabadelvűségnek. Pedig a szabadelvűségnek voltak ilyen gyümölcsei. Ellenben azt a papot, aki nem hisz a Golgotán szenvedő Jézus vérének bűnt eltörlő hatalmában és mégis úrvacsorát oszt, képmutatónak tartjuk s azt hisszük, hogy a hazugoknak nincs joguk papi székekben ülni. Vajon a szabadelvűek nem a papi hazugság ellen tiltakoznak?
Az ortodoxia, mint betegség
Az ortodoxia, magyarul helyes véleményűség nem okvetlenül betegség, hiszen mindannyiunknak törekedni kell arra, hogy helyesen tanítsunk. De annak, aki helyes véleményűségre törekszik, tudnia kell, hogy ez mostani állapotunkban elérhetetlen. Különbség van ugyanis tények, fogalmak és szavak között. A világ való tényeit mi nem látjuk, mert a látható világ nem mutatja a dolgok valóságát, hiszen a látható a láthatatlanból lett (Héb. 11,3). Soha még ez a bibliai igazság oly megkapó igazolást nem nyert, mint amikor az atomfizika egyszerre eltüntette az anyagot, s helyébe, mint a kútba leszálló ember a népmesében, egy ismeretlen és csodálatosan gazdag, picinységében is óriási kiterjedésű világot tárt elénk. Nem tudjuk, mi az anyag. Hogy tudhatnánk akkor, hogy nincs más, csak anyag? Pál szerint rész szerint való, azaz csak egyes részekben ismerhető a tudás. Hatásaikból, tüneteikből ismerjük a dolgokat. Ezekből alkotunk lelkünkben fogalmat róluk, azaz lelkünkben élő képeket. Ezeknek a képeknek neveket adunk, azok a szavak. Mivel azonban a tényeket csak részeikben ismerjük meg, a róluk alkotott képek minden embernél különbözőek. Fogalmaink tehát nem azonosak. Ha mégis közös szóval nevezzük őket, ezek a szavak nem ugyanazt jelentik s így az, aki szavaimat hallja, nem pontosan ugyanazt látja a szavak hallásakor, amit én látok. Vegyük hozzá, hogy a bensőmben látott képeket is csak tökéletlenül tudom szavakkal kifejezni. Vakon tapogatózunk eben a világban! Csak ostoba ember kívánhatja a másik vaktól, hogy a tőle látottakat pontosan azokkal a szavakkal fejezze ki. Ellenkezőleg, örülnünk kellene a másik kifejezésének, mert az eltérés segítségünkre jöhet saját képzeteink kiegészítésében. Az ember azonban mégis olyan ostoba, hogy nemcsak saját látását, hanem az arról alkotott szavakat is rá akarja kényszeríteni felebarátjára, s ha az önálló akar lenni, saját helyesnek hitt véleményét el akarja vele fogadtatni. Ez bizony nem szabadelvűség! Nos, ez az erőszakos rabságra kötelezés a beteg ortodoxia. Az egymással harcoló ortodoxok rendszerint maguk is téves véleményűek és így nem az igazságot, hanem egyéni tévedéseiket erőszakolják embertársaikra.
De hát egyáltalában nincs biztos tudás? Van, csakhogy ez nem a tények leírására, hanem arra vonatkozik, hogy létezésünk vagy megtörténtünk igaz-e vagy sem. Jézus vére eltörli a bűnét a hívőnek, ez tény, s ebben nem is kételkedünk; de hogy a vér alatt, mely csak kép a szellemvilágban, mit kell értenünk, homályos és alig meghatározható. Jézusnak volt vére, ezt a vért értünk hullatta, s ebben a cselekedetben Istennek hozzánk való szeretete leplezte le magát: ez három tény! A vér a három tényt együtt jelenti, azért kép. Nem felelne meg a valóságnak, ha azt mondanám: Isten szeretete eltörli a vétket, mert van vétek, melyet nem töröl el. Nem felelne meg a valóságnak: eltörli a bűnt az a tény, hogy valaki a vérét ontotta, mert sokan ontottak vért, de Jézus vére mögött Isten szeretete volt, az Ő vére omlása mást jelent, mint Júdás vérének kiömlése. Nem igaz, hogy a hit eltörli a vétket. De igaz, hogy amikor Isten szeretete, Jézus halála és az én hitem összetalálkoznak, akkor vétkemnek emléke Isten előtt eltöröltetik.
Hogy a szent s a mindent látó Isten ne lássa többé vétkemet, elképzelhetetlen csoda és mégis hiszem. De milyen történet, micsoda küzdelem, a gyűlöletnek és szeretetnek micsoda összeütközése, mennyi jövendölés, mily várakozás, mennyi kétség és mily változhatatlan isteni akarat van e mögött a mondat mögött: Jézusnak vére eltörli vétkemet. Ezt a csodát felfogni, megmagyarázni alig vagyok képes és mégis biztosan tudom! Biztosabban, mint bármit a világon! Biztosabban, mert ott áll előttem a bizonyság: a golgotai kereszt. Hányféleképpen lehet ezt az igazságot kifejezni és mennyi tévedés csúszhat ez igazság alkalmazása köré! Nem a szavak itt a döntők, hanem a tény, melyről csak halvány fogalmat tudok magamnak alkotni. Milyen szegényes az igazság mellett az a forma, melyet különböző emberek alkotni tudnak róla. Mélyebben látó ember elmélyed az igazság szemléletében; a felületes szavakat alkot és a szavakban látja az igazság biztosítékát.
Az erőszakos ortodoxiához eszerint bizonyos korlátozottság, bizonyos alacsonyrendűség, de mindenesetre óriási adag gőg szükséges, mely a legnagyobb isteni tény helyébe oda tud rakni egy silány emberi kifejezést és annak erőszakolásában látja a szabadulást. Az ortodox-beteg éppen olyan felületes, mint a liberális tévelygő: a külsőn akad meg mind a kettő: az egyiknek a csillogó „szabadság” szó tetszik meg valóságos szabadság nélkül, a másiknak az emberi vélemény kell az isteni tényekről, mely ennak ragyogása nélkül csak homályt terjeszthet. Nem a szavak, hanem a Szellem fénye mutatja meg a tények dicsőségét. Azonban a tényeket nem látja sem a szabadelvű, sem a beteg-ortodox. Mindkettő önmagával van elfoglalva és megelégedve, s ezért mindkettő gyűlöli azokat, akik az ő emberi korlátozottságukat s alacsonyságukat messze felülmúló kijelentés-fényről tudnak; ennek valóságát kétségbe vonják, tagadják. Ezért áll előttünk az a különös jelenség, hogy az ortodox teológus könnyebben nyújt kezet a Biblia isteni eredetét tagadó liberálisnak, mint az újonnan születést hirdető Biblia-hívőnek, s ezzel tanúságot tesz arról, hogy neki nem az isteni eredet a fontos, hanem az a tudat, hogy ortodox álláspontja őt a többi embernél különbbé teszi. Mindkét emberfajtánál az értelem gőgje vezet.
Említettem már, hogy igazi liberalizmus, azaz a szabadelvűség csak a hívő keresztyén embernél lehetséges, mert őt az isteni Kéz, amely tartja, s amelyre rábízza magát, oly biztonságban tartja, amely mentessé teszi emberi áramlattól és ostromoktól. Az egészséges keresztyén hívő nem köti magát a betűhöz, mint az ortodox és nem esik zavarba amiatt, hogy Bibliájának szövege csak emberi tévedésekkel telítve maradt rá, mint ez a Biblia kritikai szövegeiből világos. A hívő tudja és tapasztalatból is át-átéli, hogy az isteni Szellem fénye keresztül tör e gyarlóságokon. A másolási hibák nem zavarják lényegesen az isteni gondolatot, mely az Isten prófétáinak és apostolainak adatott. Azt is tudja a bibliai egészséges keresztyén, hogy a tanítás nem a betűből, hanem a betű által jön, s mit sem ér a betű, ha át nem világítja a Szellem. Egészséges keresztyén lélek nem felejti a régi igazságot: (ecclésia semper reformáti debet) az eklézsiának a Bibliára való visszavitele folytonos kell, hogy legyen, s ez lehetetlenné teszi, hogy bármely időben is örök érvényű szabályozó könyveket hitvallásokat készítsenek. Tudja, hogy akik érinthetetlennek tartják a hitvallásukat, azok csakugyan nem sokszor érintik őket, azaz életüket nem szabályoztatják velük. Csak másoknak az életét nehezítik velük, mint tették azt a régi írástudók, kik a másokra rakott terhet maguk újjal sem érintették (Mt. 23,4). Mert nagy teher az olyan hitvallás, mely a szabad bibliakutatást akadályozza. Tiszteljük és épüléssel olvassuk atyáink munkáit, de emberi és nem csalhatatlan műveknek tartjuk őket.
Mi éppen a hitvallások értelmében áthághatatlan különbséget látunk a Biblia és a hitvallások között. A reformátorok azt mondták: Ha valaki minket a Bibliából jobbra tanít meg, annak engedni fogunk. Soha sem szólottak azonban saját maguk által készített hitvallásaikról így: s nem hallottuk, hogy valaha, valaki azt merte volna mondani: ha valaki a Helvét, vagy ágostai hitvallásból jobbra tanít meg, annak engedni fogunk. Mégis a hivatalos egyházak jobban őrködnek a hitvallások tiszteletben tartásán, mint a Biblián. Teológiai főiskolákon ugyanis szabadon kicsinyítik Isten szent könyvét, s ez nem nagyon fáj a hitvallásokkal bálványozó ortodoxoknak. Legalábbis a múltban alig emelték fel ez ellen szavukat s ha akadt, aki fölemelte, azt kiadták a liberálisok haragjának. Mi tiszteletben tartjuk a hitvallásokat, szívesen tanulunk belőlük, de szabályozó erejűeknek nem tartjuk őket. Annál inkább annak tartjuk a Bibliát, melyben Isten szelleme leng s hatalmas erőként illet mindenkit, aki szomjasan és hittel közeledik hozzá. A liberálisok a „tudományt” részesítik ilyen tiszteletben, melyet ők maguk alkotnak és így tulajdonképpen maguknak követelik az Istennek kijáró tiszteletet, mint ahogy sz ortodoxok is emberi műveknek követelik azt a tekintélyt, amely csak Istent illeti. Könnyű belátni ezek után, hogy miért kedvesebbek az ortodoxoknak a liberálisok, mint a hívő keresztyének s az érzékeny pont mindkét csoportnál ugyanaz: az emberi hiúság, mely magát a többi ember fölé emeli, egyik a „tudással”, másik hitvallásos gőggel. Mert mindenkinek kell, ami őt a többi ember fölé emeli, és mindig az a hitvallás a legkülönb, amelyiket én vallok. Csodálatos hatása van a hitvallásoknak: egy hittankönyvben olvastam, hogy a református diák jobban fényképez, mint a többi. A könyv szerzője erősen vonzódott egyik pogány valláshoz és annak alapítóját szoborban naponként maga előtt láthatta.
Beteges evangelizálás
Bizonyos fajtájú evangélizálásban az ortodoxia tört be hívő keresztyénségbe; ugyanakkor a liturgikus és akarati tévelygés is nagy szerephez jutott. Magam hallottam az evangélizáció ilyen leírását: evangélista az utóösszejövetelen: „Aki elfogadja, hogy Krisztus meghalt a bűnösökért, az üdvözül.” Egy szerencsétlen: „De én nem tudom ezt elhinni. Nincs bizonyosságom afelől, hogy éppen énérettem is meghalt Jézus.” Evangélista: „Nem kell más, csak mondja: Krisztus meghalt érettem, ha ezt mondja, magáé az üdvösség.” Szerencsétlen: „De én nem tudom ezt elhinni.” Evangélista: „Nem is kell, csak mondja azt, hogy Krisztus magáért meghalt, ez elég!” Szerencsétlen: „Krisztus meghalt értem!” Evangélista: „Úgy én most feloldozom magát, a bűnei meg vannak bocsájtva!” – az evangélista beírta a szerencsétlent azok közé, akik őáltala találták meg az Urat.
Az ortodoxok, amikor az Úr asztalához járulnak, legalább igyekeznek magukból kierőltetni olyasféle érzést, hogy ők hisznek. Ez az evangélista még ezt sem tartotta szükségesnek arra, hogy egy név a noteszébe kerüljön.
Nem nehéz meglátni, hogy az ilyen evangélizációkon milyen felületes és lelkiismeretlen játék folyik. Az apostolok sosem valami hittétel elismerésére hívták fel hallgatóikat, hanem megtérésre, tehát nemcsak értelmi, hanem akarati tevékenységre is. A megtérés pedig olyan fontos volt nekik, hogy két szóval is körül írták. Az epistrepheinnel és a metanoeinnel. Az előbbi megfordulást jelent, egy akarati elhatározást, az utóbbi a gondolkodásmód megváltoztatását, tehát elme-ténykedést, értelmi döntést. Ez az utóbbi a fontosabb, mert maga után vonja a másikat. Az ember azt teszi, amin gondolkodik; azt, amivel tele van a szíve. A megtérőnek el kell határoznia, hogy egészen megváltoztatja Istenről, a világról és a bűnről táplált eddigi gondolkodását s új emberként áll az Isten elé; ha ezt őszintén elhatározza, Isten megújítja. Ami azzal kezdődik, hogy újonnan születik. Értelmetlen, ostoba után mondása a legtisztább és leghelyesebb dogmának is eredménytelen és céltalan. Az ilyen evangélisták nem az elme megújulására törnek (Róma 12,2), hanem a megtérésből ostoba, értelmetlen szertartást, liturgiát csinálnak, ami azért jobb nekik, mert szertartással sokkal könnyebb a megtérőket szaporítani, s a statisztikát növelni, mint becsületes munkával. Mert mint ahogy az egyházi keresztyénség fokmérője az, hogy hányan vesznek úrvacsorát, úgy az evangélizáció „áldásos” voltát a megtérők száma igazolja. Mennél silányabb az evangélista munkája, annál nagyobb a „termelékenysége”. A selejtet itt a másik gyár nem küldi vissza.
Ugyanilyen természetű az önevangelizálás, mely abban áll, hogy az ember belebiztatja, valósággal beleszuggerálja magába, hogy Isten megbocsátotta vétkeit, vagy éppen az akkor frissiben elkövetett vétkeit, melyekkel megtérése után vétkezik. Kétségtelen, hogy Isten a megbánt és elítélt bűnt megbocsátja, ha a vétkező a szellemi menedékvárosba, a Golgotára menekül. Ilyenkor Isten Szelleme adja a felmentést és nem én magam szuggerálom ezt magamba. Isten a megbocsátásnak, a szabadulásnak örömét önti a magát megítélő szívébe. Ez az öröm isteni munka, isteni csoda bennünk, s minden erőlködés nélkül válik részünkké. Sokszor várni kell reá és a várás kínos; de az a várás is különös áldást hoz arra, aki Istenére vár. Sokszor a vétkező vakon hiszi, hogy Jézus megbocsátott neki; de igen komolyan veszi a várást, az isteni feloldást. Vannak azonban szemtelen emberek, akik könnyen túlteszik magukat ezen és könnyen kimondják, hogy Isten nekik előre mindent megbocsájtott.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 44–55. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése