Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 9. Rész

A „szabadok” betegsége

Van egészséges szabadságszeretet, s beteg szabadság-szajkózás. Szabadságot hirdet a gonosz is, de rabságot ért alatta. A gonosz így gondolja: Légy szabad Isten törvényétől! Ne engedd, hogy lelkiismereted kínozzon a idegbeteggé tegyen! Élj nyugodtan és szabadon kívánságaid szerint! Ez a korlátlan szabad élet! De légy aztán rabja kívánságaidnak, hogy azt tedd, amit én akarok, s pórázon vezesselek oda, ahová én akarom, hogy menj. Ha aztán elégsz kívánságaidban és szemétdombra jutsz, lesz utánad elég bolond, aki ugyanezt csinálja, mint te! Ezzel szemben Isten ezt mondja: Csak én szabadíthatlak meg téged, mert kétféle szabadság van: külső és belső. Ha valaki külsőleg szabad, de e világ rabja a tönkretevő kívánságok által, annak élete mind szomorúbb rabszolgaságba alkonyodik. Ha azonban bensejében szabad és szívében élheti azt az életet, amely őt egy nemesebb és boldogabb világba emeli fel, az még akkor is boldog lesz, ha testét bilincsek terhelik. Az ún. szabad gyülekezetek nem ezt a belső szabadságot kínálják, hanem a külsőt!: a nagy egyházak kereteitől, papi kényszerétől való szabadságot, ami igen jó és amit hálásan kell elfogadnunk, ha Isten adja nekünk, de ami értéktelen külsőség, ha lelkünk belül rab marad. Sajnos ezt tapasztaljuk, hogy ahol a külső szabadságot a belső nélkül hirdetik, ott igen züllött, siralmas állapotok fejlődnek ki. Az ilyen, csupán a külső életre vonatkozó szabadság idő múltán unalmas, sőt gyűlölt lesz. Unalmas azért, mert belső növekedés nélkül, ha a keresztyénség puszta héj csupán, a keresztyénség értéktelenebb, mint a világi életmód, mely szánalmas szórakozást tud követőinek biztosítani, s mely sokszor jelmondataival nemesebb erkölcsiséget hirdet, mint a megalkuvó keresztyének. Gyűlölt azért, mert nem érik el a külső szabadságot sem, hanem sokszor utálatosabb s méltatlanabb elnyomást kell elszenvedniük, mint a világ fiainak, azok részéről, akik őket ezzel a hazug szabadsággal hitegették. Tanúi voltunk annak, hogy ún. szabad gyülekezetek vezetői hogy dobták ki soraikból azokat, akik az ő tekintélyüket megsértették. Tanúi voltunk csúnya marakodásoknak, melyeket a szabadok egymással vívtak, sokszor anyagi, földi javakért, melyet egyik szabad a másiktól akart elhódítani. Tanúi voltunk annak, hogy szabad gyülekezeti vezetők maguknak olyan erkölcsi szabadosságot engedtek meg, amelyet közvitézeiknél súlyosan megróttak volna. Ahol nincs belső szabadság, azaz ahol a megszentelődés nem követi az Istenhez való megtérést, ott gonoszabb lesz az emberek élete, mint ott, ahol nem tértek meg soha, mert nem is hallották még soha Isten megtérésre hívó szózatát. Ez érthető, mert ott, ahol az eb visszatér saját okádására, ott valami igen gyűlöletes csalás történik. Ez a csalás pedig egy súlyos tévtan, melyet a mindig csak dogmatikus megtérést hirdető, de az élet megváltozásával nem törődő evangélisták találtak ki, hogy aki megtér, annak minden vétke előre megbocsájtatik. Ezek elhallgatják azt a súlyos követelést, hogy aki megtérése után újra vétek foglya lesz, annak újra meg kell térnie. Csupán külső szabadságot hirdetni olyan könnyelműség, amelyért egyszer súlyosan kell felelniük azoknak, akik embertársaikat félrevezetik.

De hát miért sorozzuk a szabadságszeretet e tévelygőit az érzelmi betegek közé? Hiszen a szabadságszeretet akarati, törekvésbeli tulajdonság! A szabadságszeretet valóban az akarat erénye; de a szabadság állapota érzelmi hatást gyakorol a kedélyre. A csupán külső szabadság szószólóiból hiányzik a szabadságszeretet; ha a hasznuk úgy kívánja, beletörődnek ők külső rabságba is. Ha némely szabad-gyülekezeti prédikátornak valamelyik régi, s a világ előtt tekintélyes nagy egyházban püspöki, vagy akárcsak lelkészi állást kínálnának fel, meg kellene nézni, hogy kapna két kézzel utána. Természetesen nem minden szabad-gyülekezeti igehirdetőről beszélek. Mert hiszen bőven akadnak a szabad gyülekezetek szolgái között derék, igaz keresztyén férfiak; de beszélek azokról, akik a szabad gyülekezetekben a „nem szabad” gyülekezetek lelkészeit utánozzák, s így szeretnék ugyanazt a világi díszt elnyerni, amelyet azok kaptak valamikor ettől a világtól. Ezeknél a szabadság nem erény, melynél áldozatot kell hozni, hanem dicsekvés tárgya, mely őket más emberek fölé emeli. Örülni nem tudnak a szabadságnak, mert az igazi szabadságot nem ismerik, hanem dicsekszenek a szabadság látszatával, mintha az grófi vagy hasonló cím volna. Mint a misztikusok, ha betegek, élvezetként kívánják az elmélyedést: úgy ők szintén élvezik ezt a külső, a misztikusoknál sokkal hitványabb és silányabb dicsőséget. Szónokaik „istentiszteleteiken”, melyeken magukat is igen tisztelik, gyakran összehasonlítják magukat azokkal, akik ezt a szabadságot nem birtokolják. Az igazi szabadság birtokosai a szabadságnak evangélistái lesznek, ők a szabadságot úgy tekintik, hogy az csak arra való, hogy ők különbek legyenek, mint más emberek. Nincs semmi bennük az igazi evangélista szeretetéből, mely kincsét megosztani vágyik másokkal... Az igazi szabadságot egy életen át szerezzük meg: ők készen ülnek benne szabadságukban.

Az „egyháziasság” betegségei

Ez igen furcsa, de nagyon elterjedt, igen ragályos betegség. Lényegében tiszta pogányság. A Teremtő helyett az ember a teremtményt kezdte imádni, és dicsőítették a Napot, mert oly fényes és meleg s áldó sugaraival életet áraszt; imádták a Tüzet, mely pusztít és használ; imádták a Földet, mely termékenységével életet, kenyeret ád; imádták a vihart, mely pusztítva járja be a világot, de meg is tisztítja azt. A Teremtőtől elvették a dicsőséget és odaadták teremtményeinek. Ugyanezt tették az egyházzal. Az egyházat Krisztus alkotta önmagából, mint egyszer Isten Ádámból Évát. Isten nem akart egyedül lenni, ezért teremtett a szellem- és angyalvilágot. A bűnbe esett világban az Isten Fia nem akart egyedül istenfiú maradni; magára öltötte az Istentől elesett ember szégyenét, hogy a saját istenfiúi dicsőségét megossza velünk. Ezekből az isten-fiakból született az egyház. De mit csinált az ember? Letagadta a Teremtőt az égből és a napból, csillagokból, fából, virágból, állatból, madárból csinált magának isteneket, hogy nyugodtan élvezhesse a teremtést és lelkiismereti vádakkal ne zavarja őt az élő, igaz Isten. Mert így állott elő a sokistenimádás, és nem úgy, hogy az evolucionista istentagadók az ember istenségét igazolni próbálták. Mit csinált a megváltott ember? Birtokába vette a Mester szőlőskertjét; annak szolgáit megverte, kiüldözte, megölte; magára a tulajdonosra is ráemelték istengyalázó kezüket; az egyházat pedig, az isteni szőlőskertet kisajátították maguknak, hogy annak nemes eszméi, létrehozó isteni gondolatai őket magasztalják. Felosztották a szőlőskertet; aki tehette, foglalt magának birtokot. „Parochusok” állottak elő, kik úgy szedték a szőlő gyümölcsét, mintha ők ültették volna a tőkéjét. A mennyei Király tulajdonába léptek be; de úgy bántak azzal, mint ragadománnyal, elrablott jószággal szokás. Isten szőlőműveseket küld ki, s akinek Istentől való adománya van a szolgálatra, annak nemcsak joga, hanem kötelessége is a talentumot forgatnia. Ezeket az Istentől elküldött szolgákat azonban sokszor olyanok tiltják el a munkától, akiknek semmi isteni adományuk és megbízásuk nincs; akiket csak emberek ruháztak fel különböző papi címekkel, s akik nem a munkáért, hanem az élvezetekért foglalták el a szőlőt, hogy papi tekintélyüket, az egyházi vagyont, az egyházi adót, a birtokot maguknak használják. Sokszor történt, hogy az ilyenek kötelességmulasztása következtében, mert nem táplálták a rájuk bízottakat, újabb igénylők jöttek, s elrabolták a szőlőskert egy részét. Ezeknek az új rablóknak megtörtént, hogy kevesebb volt a hitük, kisebb a kert, nagyobb az étvágyuk, s fokozott igényekkel léptek fel az elbolondított és korábbi pásztoraiktól éhen hagyott néppel szemben, s bár az újtestamentumi egyházról sem az evangéliumban, sem a Cselekedetekben, sem a levelekben ilyesmiről egy szót sem olvasunk, kitalálták a tizedet, s azt a már félretett törvénnyel támogatva súlyos igaként helyezték követőik nyakába. Így egy tíz emberből álló szekta vezérének annyi lett a fizetése, mint hívei egyikének, ha száz embert sikerült összeszednie, tízszerte jobban élt híveinél. Elbolondított emberek nyögtek az iga alatt; de Istenért kielégítették, jóllakatták a prédikátor testvért. Ezek az amatőr parochusok irigységből nagy megvetéssel beszéltek a régi egyházak professzionista parochusairól, de híveiket tízszerte inkább kifosztották.

Legyünk őszinték: itt vadászok viaskodnak a vadászterületért. Megtagadták a szőlő igazi Urát, s kisajátították a birtokát. Hamis sáfárokként jártak a birtok jövedelmével, s összevesztek a martalékon. Legyünk őszinték: a harc nem azért folyik, hogy ki dolgozzék jobban és többet, hanem azért, hogy ki igya a mustot és ki nyírja a gyapjút. Ezek a hűtlen munkások, kik inkább a rabló nevet érdemlik, a papi jövedelmet, a földet, a világi előnyöket tartják egyháznak, nem az emberi lelkeket, kiknek igazi szükségletei nem érdeklik őket és a szentség mezével öltöztetve fel élvező életüket, az „egyházat” féltik, amikor jövedelmüket a tétlen, munkátlan életük kényelmét veszély fenyegeti. Ezek a béresek és farkasok az okai annak, hogy Isten a templom udvarát odaadta a pogányoknak, hogy azok tapossák azt negyvenkét hónapig, azaz isteni szent helyrehozás idejének, a hét évnek feléig (Jel. 11,1-2). Nem a papi jövedelem, nem az e világi befolyás az egyház, ezt taposhatják a pogányok; hanem azok alkotják Isten igaz egyházát, akik a szentélyben imádkoznak, melynek létéről fogalma sincs a kalmár népnek, mely az egyház pitvaraiban ül, míg el nem jön újra a Mester, hogy megtisztítsa templomát. Az udvar kalmár népe most még váltja a pénzt s terelgeti az áldozati állatokat, s bizonyos szektavezérek mohósága semmivel sem kisebb azok pénzéhségénél, akiket híveik előtt ócsárolnak. Míg azonban az „udvarban”, azaz az egyház világi megjelenésén ez a csúf versenyfutás megy végbe, bent a szentélyben épül az igazi egyház, mely egy, egyetemes és építőmestere a Szent Szellem.

Mert hála Istennek, vannak másféle „parochusok” és kis-gyülekezeti munkások is! Vannak a szőlőskertnek olyan munkásai, akik nem gyapjúért és mustért dolgoznak, hanem a szőlőskert Uráért. Ezeknek az az óra jár a lelkébe fel, amelyben Uruk azt fogja nekik mondani: „Jól van derék és hű szolgám! Kevesen hű voltál, sokak fölé foglak állítani!” (Mt. 25,21). Az ilyen „parochia” felé nem a nép türelmetlen sóhaja száll a behajtott egyházi adó miatt; mert ezek a pásztorok megelégszenek azzal, amit önként szívesen adnak azok, akik növelni vágynak az áldást, mely e parichiáról szerte száll! Van olyan egyháziasság is, mely nem olyankor adja le a vészjelt, amikor egy áldozóval kevesebb lesz, mert más pásztort választott magának; hanem akkor, amikor a juhokat farkasok fenyegetik és a juhok élete fáj nekik, nem az adó vagy a tized kevesbülése. Az ilyen parochián nem a gazdasági hivatal a legfontosabb, hanem a szegény-gondozó hivatal és az igehirdetésre való felkészülés. Az ilyen egyház közgyűlésén nem a gazdasági hivatal jelentését hallgatják meg legelőször, hanem a missziói bizottságét, ha egyáltalán szükségesnek látják jelentéssel tölteni az időt, s nem úgy tesznek, mint a becsületes kocsmárosok, akik azt mondják: A jó bornak nem kell cégér!

De hát miért érzelmi betegség az egyháziasság? Nem minden egyháziasság betegség. A nemes egyháziasság nem érzelem csupán, sokkal inkább szeretet, azaz törekvés. A hazug egyháziasság vagy értelmi köpeny gonosz törekvések elfedezésére, vagy érzelem, ami a misztikusok vagy álszabadok vallásos érzelmeihez hasonló s quietista magnyugvásból áll, mely, amikor a pap békén ül parochiáján és nyugalmát semmi veszély nem zavarja, jóleső békességet áraszt, melynek a pipafüst volt nélkülözhetetlen kelléke. Mióta a pipázásnak vége, a parochia csendje nem igazi!

De lehet a egyháziasság harcias, izgató, támadó is! Amikor a parochia birtokállományát veszély fenyegeti, a birtokba az adózók létszámát is belefoglalva. Ezt az aggodalmat nevezik egyházszeretetnek. A másik fajta egyháziasság – mint mondottam – inkább a törekvés akaratvilágába tartozik, mert abban a szolgálókészségben nyilvánul meg, hogy a pásztor pipát és utódait félrecsapván, utána menjen a rábízott nyájnak, és abban kicsinynek, nagynak gondját, de elsősorban a legkisebbek gondját magára vegye. Ezt a gondot szívére és vállára helyezze, mint a régi izraeli főpap a tizenkét törzs nevét, s a névvel nevezett lelkeket.

Beteg pietizmus

Pietás, igen szép szót, a kötelességhez való hűséget jelenti. De a pietista szó nem mindig jó hangzású, mert sokszor a kegyeskedőt jelenti, vagyis olyan embert, aki úgy mutatja, hogy megteszi kötelességét, de mikor rákerül a sor, megugrik előle. Ilyen volt a bibliai apa idősebbik fia, ki mikor az apa dolgozni küldte, azt mondta, hogy elmegy, de meggondolta, s még sem ment el. Volt a pietizmus történeti mozgalmában sok derék, Isten és ember iránti kötelességüket teljesítő ember, de voltak igen sokan, akik képmutató módon, vagy a költségeket meg nem számolva léptek be a mozgalomba és ezek tették rossz hírűvé a pietista szót. A kötelesség szó kemény hangzású, a pietista lágy: ez azt mutatja, hogy szó és fogalom eltávoztak egymástól. Nemes értelemben a pietista a kemény kötésű ember, ki nemcsak tudja, hanem meg is teszi kötelességét. Ha a pietizmus hajnalát nézzük, melybe a hallei árvaház alapítása esett, kötelességteljesítő emberek állanak előttünk. Később azonban a keményen dolgozó emberek nyomába olyanok léptek, akik inkább elmélkedtek csak elődeik tettein, csodálták őket, beszéltek róluk, s átengedték őket annak az érzelemnek, hogy milyen szép dolog így élni és cselekedni. Ez a tétlen ábrándozó, ájtatos, érzelmeket kereső élet lett a pietista ideál; valamennyi pietista irányzat közül a leggyakoribb és a leghírhedtebb. A kötelességteljesítés már régen kiesett az ilyen pietisták szótárából. Ahogy ott ülnek a bibliás asztal körül és mindenik felolvas egy bibliai helyet, melyet neki az Úr aznapra ajándékozott, holott talán éppen akkor kereste ki sebbel-lobbal, valósággal a kötelességkerülés megtestesülésének látszanak; mert hiszen az Úr nem emberi rendelésre ajándékoz bibliai helyet s főleg nem külön a pietistáknak avégett, hogy az Úr pontos szállításán elcsodálkozzanak. Ellenben az Úr minden napra ad kötelességet; de ritkábban halljuk, hogy ilyesmiről számolnának be egymásnak. Egyes pietista köröknek igen furcsa felfogásuk van a kötelességteljesítésről, amikor gőgösen elzárkóznak nemcsak a világtól, hanem testvéreiktől is, és ha valaki nem tartozik hozzájuk, azt legalábbis alsóbbrendű keresztyénnek nézik. Önmaguk kiváltságos voltának ez a szemlélése és az azon való áhítatos elmerülés képezi ennek a tétlen, embertársaik számára haszontalan szektának a lényegét. Ez – szemben a pietista szó eredeti jelentésével – tisztára érzelmi jellegű, s így meghamisított pietizmusnak tekinthető.

Az igazi pietizmus Isten és embertársak iránt való kötelességteljesítésben éli ki lényét. Francke hallei árvaházára már céloztam. Ennek a pietistának a munkája nyomán egész kis város képződött iskolákkal, árvaházakkal, műhelyekkel. Hasonló jelentőségűek Müller György bristoli árvaházai, ki aggastyánként többször beutazta a világot, hogy Megváltójáról bizonyságot tegyen. A körülötte alakuló tényleg szabad gyülekezetben nyomát sem találjuk a gőgös elzárkózásnak és a tétlen időtöltésnek. Blumhardt embertársai szolgálatára szentelte életét, miután egy megszállott leányért tovább, mint egy évig élethalálharcot vívott a sötét hatalmakkal. Nyomán többen alapítottak nagy üdülőotthonokat a testileg, lelkileg megromlott emberek ápolására. Ezek egyikében szolgált egy ideig Binde Frigyes, ki beteges testtel óriási erőfeszítéseket tett népe evangelizálására. Baedecker fél tüdővel a szibériai ólombányák foglyait látogatta éveken át. Mások a pogányoknak szentelték életüket. Ezek voltak az igaz pietisták, kik nem társasjátéknak használták a Bibliát, hanem Isten elhívását olvasták ki belőle, kik nem mondták, Uram, elmegyek, hanem el is mentek szolgálatuk teljesítésére.

Ámde azt mondják ezek a pietista körök, hogy ők nem tétlenek, mert szolgálatokat tesznek. Ahol ezek a bibliai mondásokkal inkább társasjátékot játszó, mint Bibliát komolyan kutató keresztyének – ha ugyan mindig azok s nem úgy a többiekhez csapódó utazók – komoly szolgálatot tesznek embertársaiknak; ahol a betegeket nem úgy látogatják, hogy kegyes intőszózatokat intéznek hozzájuk, hanem felmossák a beteg anya helyett a padlót, megfőzik az ebédet, sőt – ha kell –, a hozzávalót is megveszik, ahol nem magukat állítják ki az emberek elé, hanem elrejtőzve segítenek, ahol az utcán megtolják az inasgyerektől vont, s elakadt kocsit, ahol megértő, szerető részvéttel könnyeket törölnek le, s nem magukat prédikálják a megszomorodott embereknek; ahol jó iratokat sokszorosítanak és a világosság terjesztésére nem sajnálják az erőt és időt; ott igazi pietistákkal van dolgunk. De ahol csak a szereplést célozza a szolgálat, ott képmutatókkal van dolgunk, nem érdemlik meg, hogy figyelembe vegyük őket. Ezeknél a pietizmus egy őket saját magukkal betöltő üres érzelem, mely az emberiség leghitványabbjai között terjed; mert az emberek tisztességesebb része ilyen tétlen, haszontalan életre nem vállalkozik.

Azonban igen igazságtalanok volnánk, ha a pietistákat e félresikerült, s jórészben jóakaratú, csak félrevezetett tagjaik szerint ítélnénk meg. A pietizmus a történelem legáldottabb mozgalmai közé tartozik, s mint mindennek, ami emberi, ennek is vannak eltorzulásai, melyek a mozgalom lényegének nemes és istenes tényén semmit sem változtatnak. Ha pietizmus nem lett volna, akkor a mai protestantizmus vagy hitetlen liberálisokból, vagy holt ortodoxokból állana. Lényegében pietisták voltak az egyházi atyák, a középkori szentek, s a római egyház újkori, igazi szentjei. Tersteegen sok ilyen katolikus szentnek életét adta ki. A pietista nevelők alkalmatlanságában van a fő baj.

Könnyű életet élő keresztyének

Ők a pietista keresztyénség torzhajtásai, fattyúszülöttei. Már láttuk, hogy a pietista szó kötelesség-hűséget jelent; mégis sikerült Sátánnak pontosan az ellenkezőjére kijátszani a mozgalmat, vagy annak egy részét. Megdöbbentő, hogy sokszor milyen könnyedén elintézik az imádkozást és a bibliaolvasást, embertársaik ügyében az ítélkezést, világi foglalkozásuk teljesítését, iskolai feladatukat és más vállalt kötelességüket. Mindez szükséges annak a boldog életnek a kiéléséhez, mely szerintük a keresztyén ember kiváltsága e földön. Felfogásuk szerint a keresztyén ember mindig örül, s ha nem, akkor nem is igazi keresztyén. Ezt ők azzal idézik elő, hogy igen könnyen veszik kötelességeiket, melyek úgyis csak „világi” dolgok. Mint már az előző fejezetben megmondtam, nem az egész mozgalomról szólok, hanem csak a mozgalom eltorzítóiról, akik nem érdemlik meg, hogy ily történelmet alakító világmozgalom tagjaiként említtessenek; tehát csak a beteges hívő mozgalomról beszélek. Ez a könnyen vevése a kötelességeknek azonban sokkal általánosabb az ún. hívő mozgalomban, minthogy azt szórványos jelenségnek tarthatnók. Ennek oka egy hamis világtan, melyet pietista körök terjesztenek. Az apostolnak azt az intését, hogy ne legyünk hitetlenekkel felemás igában, arra magyarázzák, hogy e világi kötelességeinknek csak annyiban kell megfelelnünk, amennyiben azzal kenyerünket megkereshetjük. Ezt a tételt ebben az alakban senki sem mondja ki, de sokan teszik. Úgy vannak ezzel, mint bizonyos harcosok, a „cél szentesíti az eszközt” jelszóval, melyet nem mondanak ki, de cselekszenek. Pedig a Szent Írásnak az az utasítása, hogy dolgoznunk kell annak a városnak (államnak) javára, ahová Isten bennünket állított.

A hamis világfelfogásnak, s a világ fiaival szemben a felelősség levetésének, mely a magukat más emberektől majdnem teljesen elzáró „kegyeseknek” a gyakori sajátossága, egyik kirívó következménye az a külföldről hozzánk átszármaztatott tanítás, hogy a kegyeseket Isten a világra jövendölt „nagy nyomorúság” elől elragadja. Hamisan lefordított bibliai helyekre hivatkoznak, hogy ezt a tanítást bizonyítsák. Jelenleg főleg az úgynevezett szabad-gyülekezetek ragaszkodnak e tanításhoz, melynek két súlyos, áldatlan következménye van:

1. Könnyelművé teszi a keresztyéneket, kik e könnyű megoldás reményében nem veszik komolyan a következő nehéz időkre való felkészülést.

2. Elszakítja őket embertársaiktól, úgyhogy feljogosítva érzik magukat arra, hogy már most megszakítsanak a többi emberrel minden érintkezést, amennyiben ez az ő érdekeiket nem sérti.

Pedig az Úr nyilván mondja, hogy elragadottak és itt hagyottak egymással együtt maradnak egy ágyban, egy szántóföldi munkában, egy malom mellett az utolsó pillanatig, tehát az elkülönülés a földi foglalkozásban hamis. Hogy pedig a hívők mennyire bent lesznek az utolsó nagy nyomorúságban, annak bizonyítéka Jézusnak az a mondása, hogy a választottakért az utolsó napok megrövidíttetnek; ha nem volnának e napok bent a nyomorúságban, nem volna értelme annak, hogy azok értük rövidülnek meg. Az emberiség süllyedő hajóját nem hagyhatják el először a keresztyének, noha a földön Isten gondoskodni fog megőrzésükről. Arra is ígéret van, hogy az utolsó napok bizonyos csapásai alól a választottak mentesítve lesznek. De csak bizonyos csapások alól! Bizonyságtételüknek azonban az utolsó napig hangzani kell a világban!

Ugyanez a könnyelműség jelentkezik az említett gyülekezeteknek abban a tanításában, hogy a megtértek előre elnyerik majd későbben elkövetett vétkeiknek bocsánatát. Ha ez igaz, akkor Isten szigorúbban veszi a vakságban vétkező világiak tetteit, mint a világosságuk megtagadásával vétkező hívők cselekedeteit. Az Isten nem ilyen igazságtalan és nem veszi ilyen könnyen a bűnt! De, hogy bizonyos keresztyének ilyen könnyen veszik bűneiket, az jellegzetesen mutatja, hogy milyen sátáni sugallatokra teszi fogékonyakká a keresztyéneket a könnyelmű életfelfogás, mely a keresztyénség torz formájának sajátja. Mintha ezeknek a keresztyéneknek sejtelmük sem volna arról, hogy Isten az övéitől szentséget követel! Micsoda torz gondolat a megtérést a bűnök leplévé tenni, holott a megtérés a megszentelődésbe való beigazodás nélkül nem megtérés.

A könnyen élés nyilvánul meg abban a vágyban is, hogy a kegyes mozgalmak hívei mindig ébredéseket szeretnének és ha ilyenek keletkeznek, azok értékét túlbecsülik. Ébredésre vágyakozhatunk és azt kérhetjük is Istentől. De az ébredés nagyon is félmunkát végez, helyesebben annál is kevesebbet. Az ébredés olykor egy emberre vonatkozik, olykor többekre, olykor tömegekre. A tömegébredéseknek azonban van egy igen rossz oldala: a tömegszuggesztió! A tömeg lelkesedése átterjed olyanokra is, akiket csak a tömeg lelkesedése visz magával, a tömegszellem, nem a Szent Szellem. Az ébredés elmúltával, tehát a szuggesztió megszűntével ezek visszamennek a világba és hogy milyen nagy ezeknek a számuk, az akkor tűnik ki, amikor az ébredés heve alábbszáll. Isten azt mondja a tömegébredéssel szemben, hogy kevesen vannak a választottak, még ha ezrek és milliók ébrednek is fel. Tehát a tömeges ébredésnek Isten királyságában nincs nagy jelentőségük; elhanyatlanak ezrek, kár tehát úgy üdvözölni őket, mint örökké megmaradó tüneményeket! Az ébredésnél sokkal fontosabb a próba megállása, mert ez igazolja, hogy a választottakhoz tartozunk. Ebből következik, hogy az ébredést követő megszentelődés sokkal fontosabb az ébredésnél. A megszentelődésbe pedig nem lehet tömegben, hanem csak egyenként belépni.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 65–78. oldal.