Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 8. Rész

Önvizsgáló keresztyének

Úgy tűnnek fel ezek, mint az előbbi csoport ellentétei. Azok könnyelműek, ezek lelkiismeretesek és alaposak. Pedig ez csak látszat, mert az önvizsgálók csoportja is felületes és könnyelmű és a két csoport egy irányzatnak két válfaja, mint a liberálisok és ortodoxok. Mert ha valaki alaposan és őszintén vizsgálja magát, abba fogja hagyni az önvizsgálatot. Rádöbben ugyanis, hogy életünknek mindig több bűnét, hibáját, mulasztását fedezzük fel a becsületes önvizsgálatnál, és még szomorúbban döbbenünk arra rá, hogy az önvizsgálattal semmit nem nyerünk, mert bűneinkkel szakítani és bűntelen életet élni nincs erőnk és hatalmunk. Ezért mondja Pál: „Könnyen érint engem, hogy ti, vagy valami emberi ítéletnap ítéletet tart rajtam; sőt magam sem kutatom magamat” (I. Kor 4,3). Könnyelműség, nemtörődömség ez? Semmiképpen sem! Mert hozzáteszi: „Aki ugyanis engem kikutat, Isten az (5. vers). Anekrinein, átkutatást, megítélést jelent. Az élő, valóságos keresztyén életben a lélek- és szívvizsgálatot Isten végzi Szent Szelleme által. A szabályosan megszentelődő ember nem maga vizsgálja magát, hanem azt az Istentől várja. Aki ilyen élő, tevékeny, életünkbe állandóan belenyúló Istent nem ismer, az nem is hisz. Ezért van, hogy az önvizsgálat olyan Isten nélkül élő, saját erejükkel és értelmükkel szentséget kereső emberek szokása, akik a szentségben is a maguk dicsőségét keresik és hogy azzal dicsekedhessenek, ezért maguk vizsgálják magukat és maguk próbálnak meg bűntelen életet élni. Ezért az olyan szektáknál és tisztátalan szellemi mozgalmakban szokásos, mint amilyen a „keresztyén tudomány”, a spiritizmus válfajai, mint az antropozófus, teozófus, stb. Istenben élő és az egyszerű hitre támaszkodó emberek tudják, hogy akikben az Isten elkezdte a jó munkát, azt tovább folytatja és be is végzi. Megszentelődésem tehát Isten műve. Ez nem jelent tétlent nyugvást (quietizmus), mert Istennel együtt mi is dolgozunk; de az aki a munkát megindítja, elkezdi, vezeti bennem, nem én vagyok, hanem Isten. Ő mondja a bűnösnek, mint a gutaütöttnek: „Kelj fel és járj!” Ha azonban mi az Ő szava nélkül próbálunk felkelni és szentségben járni, vagy hazugok, képmutatók leszünk, vagy kudarcot vallunk. Az igaz keresztyén ember nem tesz önvizsgálatot, hanem állandóan Isten előtt áll és várja, hogy Isten Szelleme kutassa, ítélje őt. Ez nem önvizsgálat lesz, hanem isteni vizsgálat. A hitetlenek nem hisznek ilyesmit, de ez mit sem változtat a hívők tapasztalatán, hogy lelkiismeretünkön át meg nem szűnik ez az isteni munka.

Ahol sok a tanító

Ez is betegség, éspedig súlyos betegség, mely kiüresíti és felszínessé teszi a gyülekezeti életet. Ismerünk gyülekezetet, amelyben mindenki tanít, aki kissé folyékonyabban tud beszélni. Komolyabbnak semmiképp sem mondhatjuk az ilyen diákos önképzőkörösködést, mely mögött rendkívül szerepet játszik az egyéni érvényesülni akarás és a hiúság. A tanítás a keresztyén gyülekezetben igen komoly feladat, s ahogy egy orvosi műtő szolgálatát nem lehet akárkire rábízni; ahogy egy műkincset képező bútor helyreállítását nem lehet az utcáról éppen a műhelybe belépő kíváncsira, vagy az inasra rábízni: úgy nem foghat a tanításhoz alapos isteni nevelés és adomány nélkül az egyházban senki csak azért, mert különben jó orvos, jogász vagy kályhásmester. „Ne legyetek sokan tanítók!” – mondotta Jakab apostol (Jak 3,1). Aztán egy fejezeten át beszél a nyelv bűneiről, melyeket nyilván a sok tanítóval kapcsolatban tart fontosnak felsorolni. Mert mindnyájan sokat botlunk, jegyzi meg magyarázólag. „Aki azonban nem botlik, tökéletes ember!” Mikor botlik a tanító? Ha az igemagyarázatnak mellé fog; ha tévesen értelmez valamit; ha valami tetszetős tévtant tesz magáévá, hogy annak újdonságával feltűnést keltsen, maga azonban nincs tisztában a tévedéssel, mert nem elég a tanultsága. Nem a hitetlen, biblia-kritizáló teológiák áltudására van szükség, melynek tanítói a Bibliát alig, vagy nem is ismerik, de egy halom könyvet végigolvasnak, (ha ugyan végigolvasnak), amely nem egyéb, mint néhány mit sem jelentő gondolatnak nehéz „tudós” köntösbe való öltöztetése; hanem a Bibliának komoly tanulása szükséges, annak titkaiba, a Szent Szellem világosságába való elmélyedés, állandó kutatás, nyelvtani, történelmi, régiségtani ismeretek elsajátítása; a tévelygések megismerése, hogy ellenük a harcot fel tudjuk venni, mint ahogy az orvosnak is ismernie kell a mérgeket. Ha így készül egy tanító a munkájára, vagy ha nincs is alkalma e tudás elsajátítására; a Biblia eredeti nyelvének elsajátítására, de életében annyi tapasztalatot szerzett, s e tapasztalatokat a Biblia fényébe állította, hogy bölcsességével tudja támogatni társait; akkor nem fogunk olyan bibliamagyarázatokat hallani, hogy Istennek angyalai, kikről azt mondja Jézus, hogy házas életet nem élnek, „bementek az emberek lányaihoz”, mintha Homérosz, vagy Vergiliusz lapjairól a régi pogány istenek jelennének meg az illető gyülekezet bibliaóráin. Komoly tanulás helyett azonban itt-ott elcsipkedett morzsákat tálalnak fel a „tanítók”; komoly képpel mesélik, hogy a héber vagy görög eredeti szövegben mi áll, noha egyik nyelvet sem ismerik. Tekintélyük fenntartására pedig azonnal kizárják maguk közül azt, aki megkockáztatja tanulás alapján azt a megjegyzést, hogy a görög Bibliában más olvasható, mint amit a tanító állít. A műveltebb tanítók néhány szektaízű, s felületesen megírt amerikai vagy más idegen lexikonszerű könyvből szerzik tudásukat, megemészteni tanulatlanságuk miatt nem tudván őket. Vakmerőség, értelmesség még nem kellő alap arra, hogy valaki tanító legyen.

Mindenesetre állami vagy egyházi rendelkezésekkel nem lehet meggátolni, hogy arra méltatlan személyek magukat tanítóknak tolják föl, s hamis beszédükkel ezreket félrevezessenek. Sőt, éppen az egyházi és állami rendben van a baj, mely szerint az, aki teológiai iskolából elbocsátó levet kap, ha huszonhárom éves tapasztalatlan fiatalember is, már egy falu atyjává lehet, egy gyülekezetet elvezethet, s abban az igazság forrásává válhatik. Éretlen és gonosz tévtanítók lesznek; ezért nekünk, hallgatóknak kell kellőképpen felvérteznünk magunkat az Igével és buzgón segítségül hívott Szent Szellemmel, hogy meg tudjuk ítélni, hogy kit hallgassunk. Aztán erősen intenünk kell az embereket attól, hogy ha valakinek viszketegsége támadt, hogy mellékfoglalkozásképpen szónok vagy püspök legyen egy általa alapított gyülekezetben, könnyedén új egyházat alapíthasson. Ezek a gomba módra keletkező kis egyházak, melyekben egy cukrász, finánc, asztalos vagy más tisztes múltú ember a pénz és tekintélykeresésnek ezt az olcsó módját választja, melegágyai a tudálékos, haszontalan és sötét vallásosságnak. Hangoztatnunk kell, mily nagy felelősséget jelent, ha valaki valahol tanító. Meg kell szüntetnünk a teljesen Újtestamentum ellenes tizedfizetést, mert ez az egyik legvonzóbb hatalom arra, hogy oly sokan kívánnak ma tanítókká lenni. Bizonyos, hogy a sok tudálékos félrevezető igehirdetőt nem tudjuk félreállítani, mert ezek hozzátartoznak ahhoz a sátáni színjátékhoz, amellyel a hazug a keresztyén igehirdetést rossz hírbe akarja keverni; de igazi tanítók hallgatásával sokaknak fel kell fegyverkezniük arra, hogy az ilyen igehirdetésnek ellenálljanak. Csak komoly, bibliailag képzett, Istentől tanítói ajándékkal megáldott tanítóktól tanuljunk, s igyekezzünk Isten Igéjén mindent megpróbálni.

Ahol lenézik a tanulást

Megint úgy tűnik fel, mintha ez a beteges tünet éppen ellenkezője lenne az előbbinek. Ez azonban tévedés, mert az a lelkület, amelyből a tanulás lenézése kikerül, ugyanaz, mint amely azokat a gyülekezeteket tölti meg, amelyekben sok a tanító. Ahol akárki tanító lehet, ott nagyon lenézik a tanulást, különben nem bíznák azt akárkire. A tanulás lenézése különben nem csak eldugott kis falvak sötét szektáiban otthonos, hol egy borbélylegény vagy tudálékos földműves az ige hirdetője, hanem előkelő fővárosi gyülekezetekben is, melyekben ily szólamokat hallani sokszor magáról a szószékről is; mindegy, hogy ki beszél, az a fontos, hogy vasárnaponként ott ülj a templomban. Ha mindegy, hogy ki beszél, az is mindegy, hogy mit mond, csak az a fő, hogy hallgasd. Tehát mindegy, hogy a tanítónak van-e Istentől kapott karizmája az Ige hirdetésére, csak az a fontos, hogy szent hanghullámok érkezzenek füledhez. Pedig sem szent hely, sem szent hanghullámok nincsenek. Csak szent gondolatok vannak, szent törekvések, Istennek odaszentelt elme. Nem mindegy, hogy ki beszél: Péter-e, vagy Simon mágus, Pál-e vagy Elémiás, János-e vagy Kajafás! Megszentelt gondolatok csak megszentelt szívből; bölcs szavak csak bölcs emberből jöhetnek. Lusta, tanulatlan emberrel nem történik csoda, hogy fáradság nélkül ömöljék ajkáról az ismeret. Lehet valaki áldott tanító iskolai végzettség nélkül is, de fáradságos, odaadó tanulás, tapasztalat nélkül nem lehet! A tanulás sokszor nem könyvekből történik, hanem Isten útjainak megfigyeléséből; de az élet is iskola. Jézus azt mondotta, hogy a nemzeteket tanítványokká kell tenni; ez azt jelenti, hogy minden keresztyénnek be kell iratkozni ebbe a fal és könyvek nélküli iskolába, amelyben könny, vér, szenvedés a tanítás eszközei. A teológia négy fala sohasem pótolhatja az élet iskoláját.

Milyen emberek vetik meg a tudást és a tanulást? Nyilván olyanok, akik tanulás nélkül akarják élvezni a tanítók dicsőségét és tekintélyét. Szóval az ostobák, a restek és lelkiismeretlenek, akik éppen azért, mert semmit alaposan meg nem tanultak, mindenhez értenek. Vannak prédikátorok, akik vasfüggönnyel szeretnék elzárni hallgatóikat más igehirdetőktől és a testvérgyülekezetek szellemétől. Ennek oka a féltékenység és a kisebbségi érzés, hogy ha másokat hallgatnának meg híveik, könnyen azokhoz mennének, akiktől többet kaptak. Ezért gondolnak ki mindent az elijesztésükre. Ugyanezek a jeles és öntudatos prédikátorok hirdetik bűnnek, ha valaki olyasmit olvas, ami nem az illető prédikátor úr bölcsességét tartalmazza. Én sem helyeslem azokat, akik állandóan Budapest összes gyülekezetét járják, s mindenütt otthon vannak, ahol fecsegni és pletykát hallgatni lehet. Ezek a hazátlan és otthontalan lelkek belső nyugtalanságban szenvednek, s azért nem hallják és nem értik, amit itt is, ott is hallanak. Sokat hallanak, de semmit alaposan meg nem értenek; ezért hiányzik életükből az alapos és igazi megtérés.

De ez nem jelenti azt, hogy időnként ne hallgassunk olyan igehirdetőket, akiknek van mondanivalójuk az emberekhez. Budapesten évtizedek óta kifejlődött egy olyan keresztyénség, amely állandóan helyről helyre bolyong; sehol alaposan meg nem ragad, mert semmit alaposan meg nem tanul és csak a benyomások, érzelmek felületes zuhatagát várja. Ennek a keresztyénségnek kifejlődésében erős hatás fejtenek ki a csélcsap kívánságok, melyek a lelket örökös izgalommal és nyugtalansággal töltik el és visszatartják attól, hogy a lélek Istenben elmerüljön. Pál bűnökkel terhelt, sokféle kívánságtól hajszolt asszonykákról beszél, kik mindenkor tanulnak, de az igazság megismerésére soha el nem jutnak (II. Tim 3,6-7). Ezek házról házra járnak, fecsegnek, dologkerülők, más dolgába avatkozók (I. Tim 5,13).

Az érzelmek betegségei

Az érzelemvilágot vagy hangulatot a tudat vagy szív nem tudja úgy befolyásolni, egyszerű akarással irányítani, mint ahogy irányítani tudja az elme munkáját; csak sugallással (szuggerálással), önszuggesztióval tud valamennyire ráhatni; tehát az emberi szellemen keresztül. Ebből következik, hogy a hangulat nem az emberi lélek, hanem az emberi szellem vezetése alatt áll. Ebből az következik, hogy az ember nem ura érzelmeinek. Ez általában igaz; mégis felelős az ember érzelmeiért, mert ha szellemünk nem is áll a tudat vagy a szív kormányzása alatt, mégsem független az emberi lélektől, mert tudatunkon és akaratunkon kívül alkalmazkodik lelkünk irányzatához, melynek kialakítója pedig a szív. A szívnek lehet egy őszinte és egy tettetett munkájáról beszélni úgy, hogy az ember olykor nemcsak embertársait, hanem saját magát is megcsalja igazi szándékai és törekvései felől; az érzelem az ember valódi törekvéseihez idomul. Ezért van, hogy sokszor a mosoly mögött előtűnik bizonyos kényszeredettség, kelletlenség; ez a kényszeredett, kelletlen érzés az ember igazi lényét árulja el. Mivel azonban sokszor az ember csalja magát és maga sincs tisztában sokszor valódi szándékai felől, vagy azok zavarosan küzdenek egymással: ezt a zavart tükrözi az ember hangulata, úgy azonban, hogy a legerősebb érzelem színezet a lélek legőszintébb törekvéseihez alkalmazkodik. E zavarodottság miatt s a hangulat gyors változásai miatt megbízhatatlannak szokták mondani, pedig azok igen következetesek, csak mi nem ismerjük fel őket, s ezért nem tudunk rajtuk eligazodni. Van azonban érzelmeinknek más befolyásolója is, mint a lelkünk: idegen szellemek, szellemi ráhatások, más emberek befolyása, események hatása, s tulajdonképpen minden rajtunk kívül vagy rajtunk belül tudatosan vagy tudattalanul működik. Ezért sok olyan nyugtalanság ül ránk, melynek eredetéről, céljáról és eloszlatójáról semmi sejtelmünk nincs. Nekünk csakugyan kiszámíthatatlan saját érzelemvilágunk; míg Isten jól ismeri és rajta keresztül irányítani, indítani tud bennünket. Isten mellett a szellemeknek is van többé-kevésbé ilyen hatásuk. A hangulatnak a lelkiismeretlen volta miatt intettek komoly keresztyén tanítók (Stockmayer, Steinberger), hogy Istenbe vetett hitünket ne tegyük függővé érzelmeinktől. („Ohne Fühlen will ich glauben!”) Ez a figyelmeztetés azonban nem jelenti, hogy az érzelmek feleslegesek, hiábavalók vagy éppen károsak életünkbe. Istennek egy alkotása sem céltalan, tehát a hangulat sem. Az érzelmek sokféle hangja, melyek úgy szólnak bennünk, mint ezer sípú orgona, hol örömet okoznak, hol boldogítanak, hol vészjelként felriasztanak, hol kergetnek, hol marasztalnak, hol felemelnek, hol lesújtanak, hol szellemek titkos jelenlétét jelzik, hol sivatagba visznek bennünket, olyan nekünk, mint gyeplő, ostor, vagy szájunkba tett zabola. De amikor a szív meglátta az igazi célt és egész valójával elhatározta, hogy afelé tart, többé nem szabad érzelmeink hangjára figyelnünk, mellyel sokszor a hazug ellenség akar az igazi céltól elfordítani. Vannak tehát hazug, csaló érzelmek az emberben. Viszont a lelkiismeret is, mely nem lelki, hanem szellemi hatalom bennünk, az érzelmeken keresztül hallatja szavát, hol félelmet, nyugtalanságot, hol nyugalmat támasztva. Hogy melyik érzelemhang isteni, melyik alulról való, melyik természetes emberi érzés, abban az ember eltévedne, ha nem élne fölötte egy jóságos Isten, ki az Őhozzá fordulónak megmutatja akaratát. Megszentelt érzelemvilágban mind jobban kivész a hamis hang és beáll az az állapot, melyben minden érzelem valóságot mutat, Isten megtéveszthetetlen akaratát. Ehhez azonban szentség kell!

Beteges miszticizmus

Éppen ezért, mert a lelkiismeret legtöbbször a hangulaton át adja figyelmeztető szavát, szorongó félelemérzeten vagy megnyugtató érzelmeken keresztül, sokakban az a meggyőződés ébred, hogy az Istennel való közösség az ember belső, legrejtettebb lelkivilágában, tehát az érzelmekben keresendő. A misztikusok azonban nem a hangulatot, hanem az emberi szellemet keresik, mely közvetlenül az érzelemvilágon át adja le jeleit az emberi szívnek. Azonban a szellemet nem éri el az ember, s amit elér, az csak az érzelem. Ebben a homályos, s sokszor érthetetlen világban turkálnak; kellemes érzelmeikben az Isten-közelség boldogságát vélik felfedezni, s az érzelmek keltette szívhangokban Isten üzeneteit. Éppen azért, mert bizonyos henye boldogságra vágynak, s ez a restség Istennek nem tetszik, sokszor csaló hangok tévesztik meg őket, s miközben azt hiszik, hogy Isten percről-percre vezeti őket, öncsalás vagy sátáni csalás áldozataivá lesznek. Hírhedtekké lettek az athosi kolostor köldöknéző szentjei, kik abból sz okkult hiedelemből kiindulván, hogy a tudattalan lelki és szellemi élet a köldök táján összpontosul, tétlenül sokáig nézik köldöküket és eközben álomba merülnek vagy káprázatba jutnak. Esetükben, mint általában a misztikus szemlélődőknél, elválaszthatatlan a szellemi munka, s a lelki képzelőtevékenység, melynek mozgatója a hangulat. A kettő egymást befolyásolja, s ezért nem lehet tudni, hogy az ébredező sugallatok közül mi ered az emberi kívánságokból és mi a külső szellemi ösztönzésből. Sokszor sugallatnak jelentkezik az, amit az ember kijelentésnek szeretne hallani. Csak ahol a lélek egy erős elhatározás fegyelme alatt áll, hogy Isten akaratát az emberi kívánságoktól függetlenül kívánja megismerni (Róm 12,1-2) s ahol ezért buzgó imádság hangzik: ott marad a lélek a Szent Szellem fegyelme alatt, s ott igazodik az ember szelleme is az emberi lélek Istent kereső akaratához. Ahhoz azonban, hogy a lélek és a szellem ilyen fegyelem alatt álljon, szükséges, hogy a szív, azaz a tudat teljesen az isteni akarat keresésére igazodjék be, nem elméletben, elképzelésben, hanem tettben, azaz valóságban.

És éppen itt van a beteg miszticizmus eltévelyedésének fészke. Attól az eltúlzott esztelenségtől, mely a chalkidikei köldöknézők köznevetséggé vált foglalkozása volt, a józanság felé igen sok szelídebb eltévedés van és volt a közép- és újkoron keresztül. Ezeket az árnyalatokat mind bizonyos tétlenség, szemlélődésben elmerültség jellemzi. Ez az elmerültség tényleg igen sok mély, igaz és helyes gondolatot láttatott meg velük, melyek azonban emésztetlenül mentek át szellemi gyomrukon, mert örökös szemlélődésük tétlenségbe, s cselekvésre való képtelenségbe vitte őket. A régi misztikusok olvasása igen áldott s építő jellegűnek látszik; van azonban egy igen nagy veszedelmük; ha a lélek nem cselekvésre kész, s megmarad a szép keresztyén gondolatoknál, akkor a misztikus olvasmányok megrögzítik a lelket a tétlen nyugalomban s a lélekre bízott talentumok zsebkendőbe kötve maradnak. Ez a quietizmus betegsége. A quietista lelkek tétlensége a talentumát elásó szolga gonoszsága, kinek helye a külső sötétség lesz, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz a része (Máté 25,30). Érthető ez, mert ha valaki a nyomorúság és segélytelen sötétség e korszakában a tétlen kényelmet és a béke élvezését választja ahelyett, hogy kimenne a piacra, hogy elszerződtessék, az „gonosz és rest szolga”, mert önzőn csak magára volt gondja. Az ilyennek nincs joga arra, hogy bemenjen Urának örömébe.

Van azonban egészséges miszticizmus is! Jó az Istenben elmélyedni; jó az Úr lábánál ülni; nem kell mindig Márta-munkát végezni; de jaj annak, aki mindig csak ül, egyik misztikus könyvet a másik után falja, mint fiatal lányok a regényeket s nem megy ki az útkereszteződésekre, nem hívogat a menyegzőre, míg a ház betelik! Bele kell merülnünk Istenbe, s aztán telve a kegyelemmel kimennünk másokat hívogatni Istenhez! Mindkettőre szükség van, s a kényelmeseket resteknek nevezi az Úr.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 55–65. oldal.