„Majd egy nagy jelkép lett látható az égen, egy asszony, ki a napba öltözött, kinek lába alatt a hold volt, és fején tizenkét csillagból koszorú. 2 Ez az asszony terhes volt, s fájdalmában, szülési kínok között kiáltozott. 3 Utána egy másik jelkép látszott az égen, egy nagy tüzes sárkány, kinek hét feje és tíz szarva volt, és fejein hét korona. 4 Ez farkával az ég csillagainak harmadrészét söpörte, majd a földre vetette őket. Ekkor a sárkány a szülni készülő asszony elé állt, hogy mikor szül, annak gyermekét felfalja. 5 Az asszony fiat szült, férfimagzatot, ki vasvesszővel fogja majd az összes nemzetet terelni. Gyermekét azután elragadták az Istenhez, és annak trónjához, 6 az asszony pedig a pusztába futott, hol Isten helyet készített számára, hogy táplálják 1260 napig.” (Jel. 12,1-6)
Jel. 4,2-ben ezt olvassuk: „Egy trón volt a égben”. Éppen ilyen határozott, egyenes szavakkal jelenti be, hogy 24 trón is volt a mennyben, azokon 24 vén; üvegtenger; négy élőlény (4,4-6); az oltár lábánál megöltek lelkei (6,9); megszámlálhatatlan nagy sokaság (7,9). „Láttam hét angyalt, akik Isten előtt állottak” (8,2). Itt azonban nem azt mondja a kijelentés, hogy egy asszonyt, vagy nagy tüzes sárkányt látott az égben; hanem azt, hogy „nagyszerű” jelkép volt látható az égben, majd „egy másik jel (jelkép) is látható volt az égben”. Tehát nem az asszony volt a mennyben, hanem annak csak jelképe. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy nem napba öltözött asszonyt kell az égben gondolnunk, mert ez csak jelkép; hanem azt, amit az asszony jelent, s nem sárkányt, hanem azt, amit a sárkány jelent. De akkor 4,2-ben is ezt kellett volna mondania: Jelképet látott az égben, egy trónt, s ugyanígy jelképnek, jelnek kellett volna mondania az üvegtengert, a vének trónját és a kerubok leírását is. Ezeken a helyeken azonban nem jelképeket említ a kijelentés, hanem mennyei élő valóságokat, mert mindezek a mennybe tartoznak. Ezzel szemben nem tartozik a mennybe a napba öltözött asszony, nem tartozik oda a sárkány. Ezek úgy jelennek meg a mennyben, mint a gazdag ember hangja ott, ahol Lázár Ábrahám kebelén nyugszik: az asszony imádság útján, a sárkány meg vádaskodásban. A szellemi világ távolsági viszonyai, közlekedése, hatókörei ismeretlenek előttünk; de éppen a gazdag és Lázár példázata sejteti meg velünk, hogy a mennyben úgy is megjelenhetik valaki a kívánságával vagy mondanivalójával, hogy ő maga nincs a mennyeiek között, sőt áthághatatlan örvény választja el a mennyeiektől. Sátánnak is csak olyan bejárása lehet az égbe, mint a gazdagnak volt, aki a kínok közt a holtak országában, a Hádesben tartózkodott. Ahogy a gazdag a Hádesből felküldhette segélykiáltását a szellemi égbe, bár ezt későn tette: úgy küldi a segélykiáltását az égbe a napba öltözött asszony is, ki ezt idejekorán teszi. A Jelenések könyve alapján azt kell továbbá mondanunk, hogy amikor nem égben lakók, akik azonban szellemük útján az éggel érintkezésbe tudnak jutni, szavukkal az égben megjelennek, az égben ezeknek jelei vagy jelképei jelennek meg. Ha a fizikai világból valami hasonlóságot akarunk erre találni, a televíziós jelenségekhez kell fordulnunk, melyek lehetővé teszik, hogy egy távolból beszélőnek arcát is lássuk. A szellemvilágban az ilyesmi sokkal könnyebben megtörténhetik, mint a testi világunkba. A később elbeszélt esemény, hogy a mennyben egyfelől a Sárkány és serege, másfelől Mihály és angyalai közt harc tört ki, megfontolások alapján gondolható el: az égben a Sárkány és angyalai csak szavukkal harcoltak s Mihály és serege szóval felelt; az egyik hazudott, a másik az igazságot mondta s az igazság meggyőzte a hazugságot. Sátánnak az égből való levettetése azt jelenti tehát, hogy szava többé nem emelkedhetett fel az égiekhez. Ebből meg az következik, hogy nem minden hang jut el az égbe, de a segélyt kérő hang akkor is felhat oda, ha az pillanatnyilag nem teljesíthető. A vádló, panaszkodó hang is eljut az égbe mindaddig, amíg annak rosszhiszeműsége bebizonyítva nincs.
Mint a mi egünkön olykor egy-egy pompás üstökös vagy északi fény jelenik meg, úgy jelent meg az égiek látásában egy nagyszerű jel a földről: a napba öltözött asszony képe, mely a tiszta szellemvilág lakóiban nemcsak mély érdeklődést, hanem örömet és gyönyörűséget is keltett. Az asszony a földön küzd és szenved, de jelképe az égiek előtt van s azok figyelemmel kísérik sorsát. Mit értsünk e jelkép alatt? Bizonyára azt, amit az égiek a napba öltözött asszonyból az égben látnak s ami nem egyéni látás csupán, hanem az égiek közös meglátása; még több, az a kép, amelyet az egyház Isten terveiben kapott s amelyet a földről érkező hírekkel és meglátásokkal az égiek bármikor összehasonlíthatnak; az égieknek Isten gondolatai nagyobb valóságok, mint a történelem eseményei. Az asszony jelképe tehát Isten lelkéből rajzolódik az égiek elé. Ugyanez áll a Sátán képéről, amely Isten undorából és ítéletéből íródik be az égiek lelkébe s amelyet megerősít és kiszínez az, amit a Sátán rágalmáról az égiek napról napra megtudnak. Mindkét jelkép tehát több, mint egyéni meglátás, több, mint köztudat: a jelképek úgy jelennek meg az égiek előtt, mint János lelke előtt vonultak el, azaz Isten kijelentései voltak. Az égiek Istenben látnak. Így látott Pál a paradicsomban és a harmadik égben, s így látott János a mennyei elragadtatásban.
Az asszonyt nagyszerű jelnek nevezi a látomás látója, vagy szóul szóra nagy jelnek. A nagyszerű szót, néha a pompásat is bizonyos mellékízzel s nem eredeti jelentésében használja a mai nyelv. A nagyszerű inkább tetszőt jelent, amint a pompának is van ilyen értelme. A Jelenések könyve e helyének fordításában és a régi, eredeti értelemben használom a szót s nagy jelentőségűt, fontosat értek alatta, bár a tetszetős mellékértelmet nem akarom elutasítani, de csak másodrendű, kísérő értelemnek tartom. Nem tartanám helytelenek a „pompás” fordítást sem, a jel csakugyan pompás volt. Napba öltözött, azaz fénnyel körülvett asszonyt láttak az égiek s az égiek szemével nézve, hozzájuk emeltetve látta maga János is. Az asszony lába alatt a hold, fején 12 csillagból összeállított korona. Itt nem sthefanos áll az eredetiben, amely szó koszorút is jelent és pályabérre emlékeztet; hanem diadém, a perzsa királyok dísze, tehát valóságos korona (királyi). Ki lehet ez az asszony? A középkor és a mai római egyház szerint Mária, mert az ő fiát, Jézust ragadták el a mennybe. De ez a megoldás nem illik a szövegbe foglalt vonásokhoz. Sehol sem olvassuk, hogy a sárkány a földön így üldözte volna Máriát; azt sem, hogy Mária fia azonnal, megszületése után a mennybe ragadtatott volna; nem érthető, hogy Mária a sivatagba vitetett volna, azt sem értjük, hogy Máriának más gyermekei ellen a Sátán külön háborút viselt volna, szóval a kép részletei semmiképpen sem illenek Máriára. Mások szerint Izrael népére vonatkozik a képes ábrázolás, az ő szülötte Jézus, ő ragadtatott el a számkivetés sivatagába, s az ő egyéb magzatai ellen, a keresztyének ellen fordult a zsidó nép számkivetése, szétszóratása után a Sátán. De a vonások így sem találkoznak. Először is Izrael testi népe ellenséges volt az evangélium iránt és semmi vajúdást nem viselt azért, hogy a Megváltót megtűrje, ki iránt születése után sem viseltetett anyailag, a keresztyének nem tekinthetők a testi Izrael magzatainak; a testi Izrael a Sátán oldalán állott Jézussal és a keresztyénekkel szemben, ellenkezőleg ő volt az ellenük szórt vádak, rágalmak egyik fő forrása, kitalálója a keresztyénséggel szemben. Izrael magva, a szellemi Izrael meg mint külön egység sohasem ragadtatott a pusztába. De a mennybe ragadott fiú képe sem illik Jézusra, mert megszületése nem földi vajúdás következménye, hanem isteni beavatkozás gyümölcse akkor, mikor erre a választott zsidó nép a leghatalmasabb volt. De különben is a leleplezés nem a múltat, hanem a jövőt leplezi le; a 12. fejezet eseményei a végidőbe tartoznak, a 11. fejezet következményeit ábrázolják. A magyarázatot tehát máshol kell keresnünk.
Ez a magyarázat nem is esik távol tőlünk. A napba öltözött asszony nem Izrael, hanem az egyház, beleértve annak Krisztus előtti részét, tehát az akkori szellemi Izrael tagjait, a prófétákat is. Az egyház, a szellemi Izrael csakugyan vajúdott, de vajúdik ma is a földön. A próféták, az apostolok, a vértanúk szenvedése nem vak és céltalan szenvedés volt; hanem isteni cél megvalósulásáért történt, mely azonban a szenvedő egyház elől részben el volt rejtve, titok volt, mint a gyermek, aki születni készül. Bizonyos, hogy Isten céltudatosan viszi bele egyházát a nyomorúságba, s a szenvedésekkel bennünket akar alakítani egy jövendő feladat elvégzésére. Ezt a célt ismerjük már: úgy uralkodni, hogy az uralkodás szolgálat legyen. Aki megtanult eben a világban utolsó lenni, kárt szenvedni, lemondani szeretetről, abban a másik világban tudni fog uralkodni. Isten királyokat nevel, s leendő királyait mind mélyebbre viszi a gyalázatba, megvetettségbe. A világ lemond róluk, mint akiktől semmi derekas ki nem telik ebben a világban, s egyszerre mikor a titok kipattan, királyi díszben fognak előlépni. Ez az előkészület a vajúdás. A vajúdás nem egyenletes fájdalom, hanem lökésszerű, vissza-visszatér, hol erősülő, hol gyengülő, ilyen a történelmi fejlődés is. A lélek nem egyszerre lesz azzá, amivé lenni készül, nem is egyenletes előrehaladással, hanem neki-nekiindul s vissza-visszatér. Így fejlődik gonosszá is az ember, s így közeledik Istenhez, így alakul ki bennünk Isten képe. S ami érvényes az egyes emberre, érvényes az egész egyházra nézve is, érvényes az egész, gonosz felé futó emberiségre nézve is, nem egy egyenletes fokozódással éri el végső gonoszságát, hanem el-elgyöngül benne a gonosz ereje, majd ismét jelentősen előrehalad. Azt gondoljuk, hogy az emberiség már antikrisztusi gonoszsága jutott, de aztán az idő órája visszafordul, ismét halljuk szavát a jónak, hogy utána újra a gonosz kerekedjék fölül. Az egyház és az istentelen emberiség vajúdnak.
Vajúdásba az asszony nem magától jut, hanem külső hatás viszi bele; a jó vagy a gonosz belénk hatol, a szív fogan és a lélek terhes lesz attól, amit elfogadott. A napba öltözött s csillagoktól koronázott asszony a villámlásoktól terhes, mellyel az ég beragyogta, a szellemi világ világossága, az igazság ismerete. A fizikai ég napja Isten jelképe, a csillagok a mennyei fejedelemségeket jelképezik, kik úgy uralkodnak az emberi lelkek fölött, mint ahogy az égi világító testek a természet életét szabályozzák. Ihletek, sugallatok a világosság közlés útjai. Az asszonynak napba öltözése azt jelenti, hogy az ég világosságával, az igazsággal vette magát körül mint ruhát, magára öltötte az igazság ösmeretét, abba elmerült, attól megittasult, így lassanként lelkének minden részét az igazság járja által. A feje köré fonódó csillagok, azaz az Istentől küldött kijelentő angyalok isteni sugallatokkal terelik. A hold a régiek szemében nem a lopott, hamis fény jelképe volt, hanem a változó, hol növekvő, hol fogyó emberi ismeret képe, az asszony az emberi bölcsességet lába alá taposta, hogy értelmét csak az ég bölcsessége vezesse. Ez az asszony a földön él, de az égtől vezetteti magát, Istenre támaszkodik. Ha az asszony a világosságtól volt terhes, (Luk. 1,35 szerint Máriára rászáll a Szent Szellem és a magasságos hatalma beárnyékolja, ez volt Mária megtermékenyítésének módja. Az egyház megtermékenyítése hasonlóképpen történik: körülveszi, beborítja, megtölti Isten Szelleme s az egyház úgy fogan. A szellem az égi világosság, a napba öltözött asszony Isten Szellemébe öltözött), akkor az, amit szülni készült, szintén csak világosság lehet, amint a héber nyelv kifejezi: világosság fia; a világosság tanúja, bizonyságtevő. A szülés fájdalmai között kellett az igazság bizonyságtételének kialakulnia s egy bizonyságtevő nemzedéknek megszületnie, mely a sötétség és hazugság terrorja közepette a igazságról, a gyűlölet országában a szeretetről vallást tesz. Ez a vallástétel másként nem lehetséges, csak úgy, hogy a világosság egészen elválik a hazugságtól és azzal minden közösséget megtagad. Az egyháztörténelem egész ideje alatt Sátán törekvése a volt, hogy az igazságot és a hazugságot összekeverje, a tévelygést a igazság ruhájába öltöztesse és a határozatlan emberekkel elfogadtassa. Jézus ezt a sátáni munkát egyik példázatában úgy jövendölte meg, hogy a világ gazdájának ellensége éjjel, amíg az emberek aludtak, a keresztyén egyház tagjai nem vigyáztak éberen, gyomot vetett a tiszta búza isteni vetésébe. Amikor az egyház megtagadja a hazugságot, a várt gyermek megszületik. A várt gyermek tehát az egyházból kiszülető bizonyságtevő nemzedék, amelyről az előző fejezet a két tanúbizonyság alakjában szólott. Így csatlakozik a 12. fejezet tartalma szorosan a 11. fejezethez. Az igazság megtalálása és megvallása azonban fájdalmas. Nem csak az istentelen világ üldözi azt, hanem saját ó emberünk, azaz múltunk is: nem akarjuk a múltunkat elítélni, nem akarunk sok összeköttetésünkön bírói pálcát törni, bújunk az igazság meglátása elől. Az evangélium igazsága velünk szemben is sokszor nyilazó lovassá lesz. Fájdalmunkban kiáltunk, de azért keresztre feszítettekként mégis az igazság mellé állunk. Az asszony a szülés gyötrelmei közt kiált...
A másik jelet nem mondja nagyszerűnek vagy pompásnak a látomás, abban az ég nem gyönyörködött; azt az égben alacsonynak, aljasnak látták. A sárkány nem képzelt, hanem ősvilági állat, melynek maradványai az ember elől nem voltak rejtve, s egyes példányaival talán az ősember még találkozott is. Múzeumokban ma is láthatjuk az őskor e rettentő ragadozóinak csontvázát, vagy képzeletből helyreállított testét. A bibliai teremtéstörténet is megemlékezik róluk s feltűnő, hogy az állatok előállásánál először a nagy víziállatokat említi. A lábas kígyó, a sárkány lehetett az a ragadozó állat, amelynek képét Sátán az ember megkísértésekor felvette; Isten kényszerítette, hogy szellemi természetének megfelelő testi külsőt öltsön, de az ember még így is megcsalatta magát. Sátán tehát a sárkányőssel bíró kígyó nevét úgy viseli, mint a sárkány nevét.
De ha a sárkány nem is képzelet szülte állat, az az alak, amelyet János látott, képzeletbeli vonásokkal egészült ki: tűzvörös volt, 7 feje, 10 szarva s fejein 1-1, összesen 7 koronája, azaz diadémja volt, a hatalmas farok azonban nem képzelet alkotta testrész. A szín a tűzvörös itt is az állat belső lelki alkatát fejezi ki, a sóvár élni vágyásnak, a kínos szenvedélyeknek emésztő (tűz) erejét jelképezi ez a szín. A fej az értelem székhelye, a szarv a hatalom fegyvere, a farok a fej ellentéte, az értelmetlenség jelképe, a diadém a perzsa királyok dísze volt és a mai koronának felel meg. A hetes szám a tökéletességet kifejező 12-es számrendszer tagja (4 meg 3), míg a tízes számrendszer az emberi, a földi történést fejezi ki. A sárkány értelme szerint tökéletes isteni alkotás, Isten tette őt más teremtményeknél okosabb, tehetségesebb lénnyé s okossága érdemli a királyi díszt, a koronát. Ellenben hatalmát az embertől kapta a sárkány, ki őt urává tette, amikor neki hitt és neki engedelmeskedett, azért hatalma csak ideig való, a világ történetéhez szabott, azért szarvainak száma tíz. A sárkány dicsőségét és királyi méltóságát azonban nem az emberektől kapott hatalom biztosítja, hanem okossága. Ez a rendkívüli okosság teszi őt fejedelemmé, úgyhogy sok angyaltársa is meghódol előtte. Ezeket az angyalokat azonban nem okosságával, nem az értelem érveivel vezeti, hanem tekintélyének parancsszavával, vak ráhatással, szuggesztióval. A szuggesztió a szellem erejével véghezvitt akarati ráhatás, mely elnyomja, összetöri a másik akaratát, azt józan értelme ellenére magával ragadja. Ezt a hatást a képes nyelv a farok (értelemhiány) söprésével fejezi ki. A tömeghódításnak minden nemét kifejezi ez a sajátságos, de rendkívül jellemző hasonlat. Ennek a sátáni meggyőzésnek az isteni meggyőzés mint láttuk, pontosan az ellenkezője. Isten világosságba öltözteti választottait, az ég csillagokkal veszi körül a fejet, itt nincs szerepe a faroknak, csak a fejnek s a fejet nem lehet farokkal vezetni, hanem csillagfénnyel. A csillagok harmadrésze megint nem számadatot akar adni: 3 a szellemi világ száma, annyit azonban valószínűleg következtethetünk belőle, hogy az angyalok többsége hű maradt. A számmennyiségnél sokkal fontosabb az a mód, ahogy a sötétség országában a tekintélyt és az uralmat fönntartják, az egyéniséget elnyomó, elhallgattató, tipró önkény durvasága, oktalansága fejeződik ki ebben a mondatban: farka az ég csillagainak harmadrészét söpörte s a földre vetette őket.
Nem kétséges, hogy az égből vetette őket a földre. Ez a földre vettetés, amelyet a sárkány farka végzett, nem lehet azonos a 12,9-ben említett földre vetéssel, mely a Mihállyal és angyalaival vívott harcnak és levettetésnek volt a következménye, amellett ez a két levettetés nem ugyanazt jelenti. A sárkány okozta levetés jelentőség az volt, hogy a Sátánra hallgató angyalok érdeklődési köre és munkaköre Sátán akaratából a földre fordult és itt keresett kielégülést. Ezzel Istentől elfordult. Ahogy azonban Istentől elfordultak, sötétekké és tisztátalanokká lettek. Sátán befolyása alatt elhitték, amivel Sátán is áltatta magát, hogy a földön az emberek sorsának irányításával birodalmat alkothatnak és ebben a munkában lábukat megvethetik. Mikor Mihály és angyalai vetették őket a földre, akkor az a joguk veszett el, hogy az égiek előtt vádjaikkal jelentkezhessenek, az égbe való bejárás vétetett el akkor tőlük. Az első levetés azt mutatja, hogy az Isten iránt való engedetlenséggel a tévelygő angyalok a Sátánnak olyan befolyása alá jutottak, amelyben vak és gondolkodás nélküli engedelmeskedés a részük. Isten pedig addig senkit sem foszt meg a neki való ellentmondás szabadságától, amíg tévedését, vagy rosszhiszeműségét teljesen ki nem mutatja. Mikor ez a Sátánra és angyalaira nézve beteljesedik, akkor kiveti őket az égből, vagyis hazugságuk teljes leleplezése után többé nem lesz helye és lehetősége annak, hogy neki ellentmondjanak.
Míg azonban a Sátánnak a mennyben más harcot vívnia nem lehet, mint hazudni és rágalmazni, addig a földön a tőle befolyásolt embereken keresztül módjába van az Isten mellett kitartó hitvallók testét megölni vagy őket megkínozni. Ha azt olvassuk, hogy odaállott az asszony elé, ki szülni készült, hogy amikor majd szül, felfalja a gyermekét, akkor ez alatt azt kell értenünk, hogy készen áll arra, hogy a neki engedelmeskedő emberek útján éppen úgy üldöztesse, megsemmisítse a Krisztus mellett vallást tevő embereket, ahogy ezt a Názáreti Jézussal tette. Ennek az üldözésnek és felfalásnak egy példáját látjuk a 11. fejezetben leírt két tanúbizonyság esetében. Azoknak menybe ragadtatása viszont azt mutatja meg, hogy hogyan kell képzelnünk az asszony magvának Istenhez, a trónhoz való ragadtatását, noha e tekintetben Jel. 4,1 és 6,9 is figyelembe veendők, azaz haláluk után, de feltámadás nélkül fognak a mennyei trónhoz vitetni. Mint ahogy Énokh és Illés már Jézus előtt mennybe ragadtattak, úgy az utolsó időben is megtörténhetik, hogy egyesek a többieket megelőzve támadnak fel és ragadja őket magához Isten, de az ilyen előzetes feltámadás talán csak szórványos lesz; Krisztus visszajövetelekor fog teljes számban az első feltámadás megtörténni. Az pedig ebben az időben már nem lesz messze. Azonban a sárkány is jól fogja látni, hogy a napba öltözött asszony szülni készül, jól fogja látni, hogy a növekvő antikrisztusi mozgalommal szemben szilárdabb és határozottabb lesz a megbocsátó isteni szeretetről és a közeledő ítéletről szóló bizonyságtétel is. Mind világosabb lesz, hogy egy meg nem alkuvó keresztyén bizonyságtevő gárda alakul ki: a gyermek megszületni készül. S amint ez láthatóvá válik, a sárkány is mindig éberebben figyel, lesben áll, hogy támadhasson. Azt a jövendölést, hogy az asszony szült, nem úgy kell értelmeznünk, hogy máról holnapra egy bizonyságtevő csoport a történelem porondjára lépett, hanem hogy a földön mindenfelé a történelemben addig ismeretlen mértékben megszentelődést kereső, magukat a Bárány követésére egész szívvel odaadó komoly keresztyén csoportok maguk elé tűzték, hogy a Bárányt meg nem fogják tagadni, s az antikrisztusi szellemmel minden közösséget megtagadnak. Ennek a bizonyságtevő nemzedéknek az előállása lesz a gyermek megszületése. Annak hangsúlyozás, hogy a magzat férfinemű lesz (arsen), a mozgalom férfias komolyságára, állhatatosságára való utalás. Arsen jelent hatalmas hangot; mint az ellenkező nemet jelző thélüsz gyöngédséget is jelent. Hogy itt nem egyszerűen nem megállapításáról van szó, hanem a születendő magzat férfiasságát, keménységét akarja az arsen szó kiemelni, az kitűnik a következő mondatból: az fogja majd vasvesszővel legeltetni mind a népeket. Ennek a nemzedéknek férfi volta abban fog nyilvánulni, hogy tántoríthatatlanul fog az igazság mellett megállani. Amíg az Antikrisztus a földön lesz, csak a bátor bizonyságtétel lesz a magzat feladata, de az Úr visszajövetele után az igazságnak feltétlen és maradéktalan érvényesítése lesz az az isteni megbízás, amelyet teljesíteniük kell. Minden aljasnak, minden erkölcsi kelepcének a népek életéből való eltávolítása vár majd rájuk. Ez lesz a népeknek vasvesszővel való terelgetése, melyet csak azok fognak tudni végezni, akik a nyomorúság napjaikban híven teljesítették a bizonyságtevést. Ennek a bizonyságtevésnek persze az lesz a következménye, hogy nem hagyják őket a földön élni s ellenségeik közül Isten éppen úgy fogja őket magához fölemelni, mint Énokhot annak idején.
Azok ellenben, akik nem ragadtatnak el azonnal Istenhez, akikre még feladat vár a földön, vagy akik még nem készültek el az elragadtatásra, tehát az asszony maga, aki az égbe fölragadott gyermeket szülte, a sivatagba menekülnek az antikrisztusi üldözés elől. Sivatag, éppen úgy, mint tenger és föld, létmódot, létviszonyokat jelentenek. Ha a tenger a szervezetlen tömeget s a föld a szilárdan megszervezett s megbízhatóan kezelhető emberiséget ábrázolja az Apokalipszis képes nyelvén, melyet a kultúrrendszerek állama és a jogalkotások összetartanak, akkor a sivatag alatt a civilizációból és kultúrából kieső életmódot és életviszonyokat kell értenünk. Vagy a föld lakatlanabb területein, vagy a civilizációtól kevésbé érintett népek, társadalmi osztályok között, ahol a föld urai nem találnak, vagy nem sejtenek egyelőre meghódításra s birtokba vételre érdemes területeket, Istennek módjában áll övéit elrejteni vagy megóvni, úgyhogy ellenségeik nem férhetnek hozzájuk. Tudnak majd róluk és készen lesznek a tervek megsemmisítésére. Isten azonban nem engedi az időt addig múlni, amíg ezek a tervek valóra válhatnak, a szabadulás előbb jön el. Hogy Isten maga készíti el helyüket előre, az arra vonatkozik, hogy kezébe fogja tartani s úgy irányítja majd, hogy ily búvóhelyek az emberiségben maradjanak és a hitvaló egyház azokat megtalálja. Ismétlődni fog az, ami Akháb király idejében történt, amikor magának a prófétákat üldöző királynak palatinusa, Abdiás rejtette el a prófétákat (1 Kir. 18,4), s hasonló módon 7000 próféta talált menedéket az üldözők elől. Az egész antikrisztusi idő alatt mentve lesznek 3 és fél évig. Hogy ezt az időt itt is 1200 nappal méri a kijelentés, azt jelenti, hogy Isten egyetlen napon sem fog megfeledkezni övéiről és minden napot külön megnéz, ameddig szenvednek.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 193–201. oldal.
