„Mert ezt mondjuk nektek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. 16 Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban; 17 Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” (1Tessz. 4,15-17)
Pál apostol az elragadtatásról szóló kijelentésének első mondatában világossá teszi, hogy amit mond, azt az „Úr szavával” mondja. Ez a prófécia szó szerint az Úr Jézus Krisztustól származik.
„És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben; 20 Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. 21 Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Szellemtől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” (1Pét. 1,19-21)
KERESZTÉNY REMÉNYSÉG
Az 1Tessz. 4,15-17 alapján Isten beszéde által megalapozott keresztény reménység, és várakozás irányul arra, hogy Jézus Krisztus az övéit elragadtatás által magához veszi a földről. Ennek időpontjával kapcsolatban többféle elképzeléssel találkozunk. Egyesek szerint ez az esemény a nagy nyomorúság előtt fog bekövetkezni. Mások úgy gondolják, hogy a nagy nyomorúság felénél fogja Krisztus követőit a világból kiragadni. Megint mások úgy vélik, az elragadtatás a nagy nyomorúság után várható. Olyan vélemények is vannak, hogy két elragadtatás lesz: egy „rejtett”, és egy „nyilvános”. Ebben a kis munkában nem az időpont kérdésének meghatározásával kívánok foglalkozni. „Nem a mi dolgunk tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett.” Jézus Krisztus második eljövetelének, és az elhívottak elragadtatásának az időpontját csak Mennyei Atyánk tudja. A „mi dolgunk” az, hogy készen legyünk. Nekünk legyen elég most két dolgot tudnunk: 1. az elragadtatás bizonyosan be fog következni a jövőben; 2. nem minden magát kereszténynek valló ember fog részt venni benne.
Maga az Úr Jézus Krisztus két helyen beszélt arról, hogy elkerülhetjük mindazokat, amik bekövetkeznek; és hogy megtart minket az egész világra eljövő megpróbáltatások idején.
„Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!”; (Lukács 21,36:)
„Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljön, hogy megpróbálja e föld lakosait.” Jel. 3,10
Azt viszont az Úr nem mondta sem ezen, sem más helyen, hogy majd elragad minket a „bekövetkező dolgok”, az egész világra eljövő „próbatételek” elől, közül, vagy azok után. Azt mondja, hogy „elkerülhetjük” mindazokat, amik bekövetkeznek, valamint, hogy „megtart minket” az egész világra eljövő megpróbáltatások idején. Emlékezzünk! Izrael népe a „tíz csapás” ideje alatt mindvégig Egyiptomban tartózkodott, de őket egyetlen csapás sem érte. Őket „elkerülték” a csapások, és „megtartotta” őket Isten azoktól. Vagy amikor Jézus a Názáreti zsinagógában bejelentette, hogy az Ézsaiás által prófétált esemény (Luk. 4,18-19) Őbenne beteljesedett az ő fülük hallatára (21.vers), és feddte őket a prófétákat elutasító hitetlen magatartásuk miatt, azt olvassuk: „beteltek mindnyájan haraggal a zsinagógában, mikor ezeket hallották. 29 És felkelve, kiűzték őt a városon kívül és vitték őt annak a hegynek szélére, amelyen az ő városuk épült, hogy onnan letaszítsák. 30 Ő azonban közöttük átmenve, eltávozott.” (28-30. vers). Csodálatos szabadulás! Az emberek Jézusra támadtak, kituszkolták a hegy szélére, hogy a mélybe vessék: Ő azonban közöttük átmenve eltávozott. Egy másik alkalommal meg akarták Őt kövezni. „Mondta nekik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok. 59 Köveket ragadtak azért, hogy reá hajigálják; Jézus pedig elrejtőzködött, és kiment a templomból, átmenve közöttük; és ilyen módon eltávozott.” (Ján. 8. 58-59) Ismét azt olvassuk, hogy átment az emberek között. E három példa alapján képet alkothatunk magunknak arról, hogy Jézust valóságosan követő, „méltókká” tett tanítványok miként tudnak majd a jövőben Isten „megtartó” kegyelme által közösségileg, vagy egyénileg, csodálatos módon „elkerülni” akár életveszélyes helyzeteket is. Az Úré a szabadítás.
KIK VESZNEK RÉSZT AZ ELRAGADTATÁSBAN?
Ez a fő kérdés. A válasz, és egyben intés pedig a Máté 24,44-ben, és a Lukács 12,40-ben Jézusnak tanítványaihoz intézett szavaiban olvasható:
„Azért legyetek készen ti is; mert amely órában nem gondoljátok, abban jön el az embernek Fia.” (Máté 24,44)
„Ti is azért legyetek készek: mert amely órában nem gondolnátok, abban jön el az embernek Fia.” (Luk.12,40)
Tehát azok vesznek részt az elragadtatásban, akik készen állnak az Úr Jézus eljövetelekor. Nem készülődnünk kell, hanem készen kell várnunk Urunkat ma, holnap, és minden napon, amíg csak el nem jön. Lényegtelen ebből a szempontból, hogy a nagy nyomorúság előtt, közben vagy után történik meg az elragadtatás. A lényeg az, hogy készen kell állunk arra, hogy bármelyik időpontban jön is a mi Urunk, megállhassunk előtte.
Ébrenlét, ima, cselekedet, és a Név megvallása
Jézus a Lukács 21,36-ban azt parancsolja, hogy minden időben (jó és rossz idején) folyamatosan virrasszunk, vagyis maradjunk ébren; és imádkozzunk azért, hogy méltókká tétessünk arra, hogy elkerüljük, azokat, amik bekövetkeznek. Ha méltókká válunk, nem a magunk ereje, hanem a Szellem megszentelő munkájának való engedelmesség által, akkor elkerülhetjük a bekövetkezőket, és megállhatunk az ember Fia előtt. A Lukács 21,36 parancsát, a Jelenések 3,10 ígéretét, és a 8. vers megállapítását olvasva lássuk meg, hogy a hívők megóvása nem automatikus: feltételekhez van kötve. Az első: az ébrenlét (vigyázzatok, legyetek ébren), a második: a folyamatos ima (minden időben, kérvén), a harmadik: a cselekedet (megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet), a negyedik: Jézus Krisztus nevének megvallása (nem tagadtad meg az én nevemet).
Kérnünk kell Istentől, hogy méltókká legyünk téve arra, hogy elkerüljük azokat, amik bekövetkeznek, és megállhassunk az ember Fia előtt. Ehhez alapvető, hogy maradjunk ébren, és várjuk vissza Urunkat. A várakozás pedig magában foglalja azt, hogy „akiben megvan ez a reménység Ő iránta (hogy „meg fogjuk Őt látni, amint van”), az mind megtisztítja ő magát, amiképpen Ő is tiszta.” (1Ján. 3,3. 2)
Ma sok hívő annyira el van foglalva földi, anyagi, világi és vallásos dolgokkal, ügyekkel és cselekedetekkel, hogy már nem várják vissza Jézust. Mintha valahogy elfelejtették, vagy elfelejt-tették volna velük, hogy Jézus Krisztus vissza fog jönni. Mintha valakik ellopták volna tőlük ezt az alapvető reménységüket, és várakozásukat. Pedig „ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor. 15,19) Sokan „szolgálják” Istent, de nem várják vissza Urukat Jézust, akit „szolgálnak”. Nincsenek ébren, elaludtak. Az ő füleikbe zendüljön most az ébresztő!
Ébredj fel alvó! Támadja fel a halottak közül, és Krisztus ragyogni fog rajtad. (Ef. 5,14)
Milyen cselekedetet vár el az Úr Jézus? „… megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet.” (Jel. 3,8) Krisztus nevét a nyílt tagadáson kívül megtagadhatja valaki úgy is, hogy a) bizonyos helyzetekben nem vallja meg emberek előtt, b) a keresztény név mellé további neveket told. Ha megkérdezik: „Te milyen keresztény vagy?” A válasz a legtöbb esetben így szól: „Katolikus, református, evangélikus, baptista, pünkösdi, karizmatikus, evangéliumi stb.” Egyikben sem szerepel Krisztus neve. Számomra elég, sőt óriási kiváltság, és tisztesség, hogy azt mondhatom minden melléknévtől mentesen, hogy: Keresztény vagyok. De nem a mai pogány, bálvány-, és ember-imádásba, és judaizmusba fulladt kereszténység, hanem az ApCsel 11,26 értelmében: Krisztus-féle ember, Krisztus követője, tanítványa vagyok.
Hova ragadja el az Úr a hívőket?
Az elragadtatással kapcsolatban egy további szempontot a hely kérdése. Hova ragadja el az Úr a hívőket? Ez is lényeges kérdés. Alapigénk szerint „elragadtatunk... a felhőkön az Úr elébe a levegőbe” (17. vers). Az Úrhoz ragadtatunk tehát el, a levegőbe, nem közvetlenül a mennybe vagy harmadik égbe.
KIK LÁTHATJÁK MEG ISTENT?
A levegőbeli találkozáshoz vezető utunk a megtéréssel, Jézus Krisztusban való hittel, és újjászületéssel kezdődött, és Isten látásával kell folytatódnia. Kezdetben hallottuk az evangéliumot, megtértünk bűneinkből, és hitre jutottunk Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában: Jézus vére által bűnbocsánatot nyertünk Istentől. A vízbe merítkezéssel vallást tettünk arról, hogy Krisztussal együtt meghaltunk, és halálunk következtében arról is, hogy most már semmit sem teszünk a magunk erejéből, tehetségéből. Ha mégis megpróbálunk így cselekedni, mindannyiszor azt tapasztaljuk, hogy erőtlenek vagyunk ahhoz, hogy Istennek szolgáljunk. Az Isten Szellemébe merítkezéssel vettük a Szent Szellem teljességét. Újjászülettünk. A bennünk lakozó Szent Szellem életének a törvénye megszabadított minket a bűn és a halál törvényétől (Róma 8,2). S Ő folyamatosan végzi bennünk megszentelő munkáját, ha engedünk Neki. Isten szolgálatára Ő tesz minket alkalmassá. Minden rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy új életben járjunk. Abban a pillanatban, melyben szívünk megtisztul, megláthatjuk az Istent.
„Boldogok (áldottak), akiknek szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják.” (Máté 5,8)
Viszont amíg nem tiszta a szívünk, nem láthatjuk meg Istent. Látnunk kell Istent, hogy megismerjük, és követhessük Őt, hogy vele járhassunk. Jézus biztosít tehát minket afelől, hogy ha a szívünk tiszta, láthatjuk az Istent. De tehetünk olyan dolgokat, lehet olyan a magatartásunk, melyek által ideiglenesen, vagy véglegesen elveszíthetjük Isten látását.
„Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat:” (Zsid. 12,14)
Azt mondja Pál apostol, hogy kövessük mindenki irányában a békességet és a szentséget. Mindenki irányában! Nem csak azok irányában, akiket szeretünk és elfogadunk; nem csak azok irányában, akik szeretnek és elfogadnak minket, hanem mindenki más irányában is. Nincs kivétel. Sőt, ellenségeinket is szeretnünk kell (Máté 5,44). A békesség, a szentség, és a szeretet követésére önerőből, Isten kegyelme nélkül képtelenek vagyunk. Ezek követéséhez új teremtésekként Krisztusban kell lennünk.
Bűnös embereknek Isten nem ad békességet (Ézsa. 48,22). Ezért nincs bennük békesség. Bennünk hívőkben, ha nem rendezett a kapcsolatunk Istennel, nincs békesség. Kivéve ha jól vagyunk lakva, nem vagyunk szomjasak, ha nem fáj valamely testrészünk, tele a tárcánk (biztonságot ígérő) pénzzel, megvehetjük mindazt, amit a hitetlen –, és a vallásos világ elénk tol, úgy nézünk ki, ahogy szeretnénk, vagy ahogy elvárják tőlünk, sikerülnek a terveink, véghez tudjuk vinni akaratunkat, elfogadnak, szeretnek, tisztelnek az emberek stb. stb. stb. De ez mind hústesti dolog. Amint bármelyik területen hiány lép fel, vagy kudarc ér minket, egy szempillantás alatt vége a békességnek. A valóságos békesség azonban nem egy állapot, hanem egy személy. Az ő neve: Békesség Fejedelme. Ha mi Őbenne maradunk, és Ő mibennünk marad, ahogyan az Úr Jézus parancsolta (Ján. 15,4), akkor ha az előbb felsoroltak közül aktuálisan egy, vagy több, vagy akár mindegyik hiányozna is, akkor is lehet teljes a békességünk. Ebben a valóságos békességben élve mindenki felé követni tudjuk a békességet, vagyis Jézus Krisztust. Ekkor azt tesszük Istennel, testvéreinkkel, és felebarátainkkal, amit Ő akar tenni.
Még nem vagyunk teljesen szentek a mindennapokban. Azonban szellemi valónkban már tökéletesek, és szentek vagyunk. „Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” (Zsid. 10,14). De, hogy ez milyen mértékben valósul meg a gyakorlatban, az önmagunk odaszentelésétől függ. A Szent Szellem megszentelő munkája folyik bennünk, mint olyanokban, „Akik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Szellem megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre:” (1Pét. 1,2) S tudjuk, hogy Aki elkezdte bennünk a munkát, be is fejezi Krisztus Jézus napjáig (Fil. 1,6). Biztos reménység ez! Köszönet, és dicsőség ezért Istennek! Abban a valóságban, melyet a szent szóval nevezünk meg, egyébként nincs semmi misztikus, vagy ködös. Röviden. Szent az a név, tárgy, vagy személy, ami/aki Isten kizárólagos használatára el van különítve minden közönséges névtől, tárgytól, személytől. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nem adjuk fel semmivel, és senkivel szemben, hanem fenntartjuk Isten számára elkülönített helyzetünket. Mivel a világban vagyunk, nevek, tárgyak, és emberek között, ez az elkülönülés a gyakorlatban legtöbbször szellemi szinten valósul meg. Ezt az Isten számára elkülönített helyzetünket fenntartva kell viszonyulnunk „mindenki” felé. Ekkor tud Isten használni minket, vagyis ekkor tud megnyilvánulni rajtunk keresztül az adott helyzetben, az Ő céljának megfelelően. Nekünk, Isten gyermekeinek, nem önmagunkat kell kifejezésre juttatnunk „mindenki irányában”, hanem mennyei Atyánkat. Hasonló módon ahhoz, ahogyan azt testvérünk, Jézus Krisztus tette egész földi élete során.
Ha szívünk tiszta, és mindenki felé követjük a békességet, és a szentséget, akkor megláthatjuk az Urat, Istenünket. Szívünk tisztaságának, a békesség, és a szentség követésének mértékében láthatjuk meg az Istent először csak távolabbról, majd egyre közelebbről. De a személyes, levegőben történő találkozásig még sokat kell munkálkodnia bennünk Isten szent Szellemének.
KIK NEM MEHETNEK BE ISTEN ORSZÁGÁBA?
„Mert mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképen sem mehettek be a mennyeknek országába.” (Mt.5,20)
„Abban az órában mentek a tanítványok Jézushoz, mondva: Vajon ki nagyobb a mennyeknek országában? 2 És előhívva Jézus egy kis gyermeket, közéjük állította azt, 3 És mondta: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.” (Mt. 18,1-3)
„Ekkor kis gyermekeket hoztak hozzá hogy kezeit vesse azokra, és imádkozzék; a tanítványok pedig dorgálták azokat. 14 Jézus pedig mondta: Hagyjatok békét e kis gyermekeknek, és ne tiltsátok meg nekik, hogy hozzám jöjjenek; mert ilyeneké a mennyeknek országa.” (Mt. 19,13-14)
„Bizony mondom néktek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba.” (Mk. 10,15; Luk. 18,17)
Kik nem mehetnek be Isten országába? Akiknek igaz volta a gyakorlatban Isten előtt nem hiteles, pl.: a farizeusok tanították Isten beszédét, de nem tették meg amit tanítottak; és akik nem úgy fogadják Isten országát, mint gyermekek. Isten országa, olvassuk Károlinál. A King James, és a LITV, szó szerinti verzióban ezen a helyen „Isten királysága” szerepel. Tehát Isten királyi uralmáról van szó. Méghozzá személyes uralkodásról. Emlékezzünk mit hirdetett Keresztelő János a Máté 3,2 tanúsága szerint: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa.” Miután Keresztelő János börtönbe került, Jézus vette át az üzenet hirdetését ugyan azokkal a szavakkal: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa.” (Mt. 4,17) Hogy mennyire jött közel Isten országa, királyi uralma, arról maga Jézus beszélt akkor, amikor a farizeusok azt kérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa. Így felelt nekik:
„Az Isten országa nem szemmel láthatólag jön el. 21 Sem azt nem mondják: Íme itt, vagy: Íme amott van; mert íme az Isten országa ti bennetek van.” (Luk. 17.20-21)
Isten országa tibennetek van. Ezt jegyezzük meg! Azt tudjuk, hogy a farizeusok nem hittek abban, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. Mégis azt olvastuk, hogy az ő kérdésükre válaszolva, nekik mondta azt Jézus, hogy az Isten királyi uralma tibennetek van. Hogyan lehetséges ez? Isten királyi uralma ugyanaz a szellemi valóság a mennyben, és a földön egyaránt. Amikor Isten úgy akarja, ez a szellemi uralom megnyilvánul számunkra látható módon is, pl. démonűzés által.
„Ha pedig én Istennek Szelleme által űzöm ki az ördögöket (démonokat), akkor kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa.” (Máté 12,28)
Jézus itt minden kétséget kizáróan megerősíti, hogy Isten királyi uralma elérkezett hozzánk. Isten királyi uralma tibennetek van – mondta Jézus. Annak a bejelentésével, hogy elérkezett [közel jött (Csia fordítás), kéznél van (KJ)] Isten királyi uralma, megtudtuk, hogy ez a szellemi uralom a mennyből Jézus Krisztusban megérkezett a földre, és az abba való belépés lehetősége megnyílt minden ember számára. Isten királyi uralma tibennetek van: hívőben, hitetlenben, farizeusban, írástudóban, zsidóban, görögben, pogányban egyaránt. Ez itt a lényeg. Bennünk van Isten uralma, de nem nyilvánul meg akaratunk ellenére. Az első emberpárban is „benne volt” Isten uralma, de mivel az ember szabad akarattal rendelkező lénynek lett teremtve, dönthetett Isten uralma ellen az első kísértéskor, és utódai dönthetnek ellene ma is. Mi döntsünk Isten uralmának elfogadása mellet, és engedjünk neki, szabad utat nyitva előtte minden napon!
A farizeusok Isten uralmának szellemi valóságát elutasították, nem vetették alá magukat annak. Ennek ugyanis első lépése a megtérés, és a Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában való hit. Ezért számukra ez az objektív szellemi valóság, Isten királyi uralma nem vált szubjektívvé és megtapasztalhatóvá. Sőt, mivel nem tértek meg, nem hittek, és nem születtek újjá, még csak nem is láthatták Isten országát.
„Felelt Jézus és mondta neki: Bizony, bizony mondom neked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” (Ján. 3,3)
Aki itt a földön önként nem veti alá magát Isten uralmának sem ebben a világkorszakban, sem a következőben, az ezeréves uralkodás ideje alatt (Góg és Magóg népei Jel. 20,7-9), az a mennyben sem vetné alá magát annak. Ha Isten itt a földön nem kényszeríti az embert uralma alá, akkor a mennyben sem. Nyilvánvaló, hogy egy névleges keresztény, egy megtéretlen, ezért továbbra is bűneiben élő, újjá nem született, vagy engedetlen hívő nem láthatja Isten országát, nem élhet benne sem itt a földön, sem ott a mennyben: ezért Isten nem ragadja el a földről.
KIK MEHETNEK BE ISTEN ORSZÁGÁBA?
„Valakik befogadták Őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek; 13 Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatából, hanem Istentől születtek. (Jn. 1,12-13)
Istenhez megtért, Jézus Krisztusban hívő, újjászületett emberek azonnal bekerülnek Isten országába, királyi uralmába. De onnan ki is lehet esni, ha valaki ezt az uralmat nem úgy fogadja, mint egy kis gyermek. Ez a „kis” jelző nagyon lényeges. Akinek van felnőtt gyermeke, az, ha megkérdezik, rögtön el tudja magyarázni a különbséget egy csecsemő, egy kis gyermek, egy kisiskolás, egy felső tagozatos, egy gimnazista, vagy egy egyetemista korú gyermek viselkedése között. Isten országát, királyi uralmát úgy kell fogadni mint kis gyermek. Egy kis gyermek például feltétlen bizalommal fordul szülei felé. Nem kérdőjelez meg semmit, amit szülei mondanak neki. Nem aggodalmaskodik afelől, hogy mit egyen, mit igyon, mibe öltözködjön, sőt, eszébe sem jut ezeken gondolkodni, ezek miatt aggódni. Felhőtlen örömmel képes élvezni mindazt, amit szüleitől kap. S mindezért egyáltalán semmit nem kell tennie a következőkön kívül: fel kell néznie a szüleire; ha kér, kap; ha keres, talál; ha zörget, megnyitják neki. Kommunikál, közösségben van szüleivel, de nem dolgozik szüleinek a számára szükséges dolgokért. Ha kis gyermeki hozzáállással fordulunk mennyei Apánkhoz, nekünk sem kell azért dolgoznunk, hogy Ő gondot viseljen róluk, hogy eltartson minket. Aki élteti az ég madarait, és eltartja őket; aki megnöveszti, és ruházza a mező virágait; mennyivel inkább megad mindent nekünk, kis gyermekeinek (Máté 6,25-34). Ha helyes a hozzáállásunk, akkor életszükségleteinkért nem kell dolgoznunk. Dolgoznunk azért kell, hogy legyen mit adnunk a szűkölködőnek (Ef. 4,28b). Azt olvassuk Isten írott beszédében, hogy:
„az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami életre és isteni szolgálatra való, Annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott;” (2Pét. 1,3).
Isten megajándékozott minket. Az ajándékért nem szokás megdolgozni. Soha ne is próbáljunk megdolgozni Isten ajándékáért! Ezzel megszomorítanánk, és megsértenénk Őt. Mindennel meg lettünk ajándékozva, amire valaha szükségünk lehet a) a testünk, a lelkünk, és a szellemünk életéhez, és b) ahhoz, hogy szolgálni tudjuk Őt, és embertársainkat.
Hogyan vehető át ez a „minden”-t tartalmazó ajándék? „Annak megismerése által, aki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott.” Milyen mértékben kerül a birtokunkba ez a drága ajándék? Az ajándék birtokba vételének mértéke egyenes arányban áll az „elhívó”, az Ajándékozó megismerésének mértékével.
Ahhoz, hogy megismerhessük Istent, fontos tudnunk azt, hogy ma hol található meg az Úr Jézus a mennyen kívül. Mózes idejében a tábor közepén, a sátorban volt elérhető az Úr jelenléte, később Jeruzsálemben, a templomban. Azonban amikor Jézus Krisztus meghalt a kereszten bűneinkért, a templom kárpitja kettészakadt, és Isten jelenléte elhagyta a templomot, és a várost. Hol találjuk ma az Úr jelenlétét? Hol ismerhetjük meg Istent, és az Ő gondviselését? A pusztában, a táboron kívül. Jézus kivonult a táborból a Golgota keresztjéhez azért, hogy vére által megszentelje, elkülönítse népét a bűntől, és a tábortól. Ha találkozni akarunk vele, ha meg akarjuk Őt ismerni, akkor ki kell mennünk hozzá a táboron kívülre, hordozva az Ő gyalázatát. Erre utasít minket Isten beszéde. „Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. 13 Menjünk ki tehát ő hozzá a táboron kívül, az ő gyalázatát hordozva.” (Zsid. 13,12-13)
Nincs más dolga Isten kis gyermekének, mint növekedni Isten személyes ismeretében, és imában kérni, keresni, zörgetni. Atyánk, Isten felé feltétlen bizalommal kell fordulnunk. Erre Ő maga int minket Pál apostolon keresztül: „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil.4,6-7)
Gondolataink. Ezekre nagyon kell ügyelnünk. „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből (szívedből); a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. (Példa. 3,5) Így kell kis gyermekként fogadni Isten országát, királyi uralmát. Szívünk feltétlen bizalmával fordulva Istenhez, Atyánkhoz, és saját értelmünkre, és kigondolásainkra nem támaszkodva kell keresnünk az Ő akaratát. Ha ezt teszünk, ennek eredmény ez lesz: „Minden te útjaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útjaidat.” (6. vers) Ha feltétlen bizalommal, saját értelmünkre és kigondolásainkra nem támaszkodva fordulunk Istenhez, akkor nem ismétlődhet meg az, ami az első emberpár bukását okozta, és okozza ma is Isten sok gyermekének életében:
„Hanem lásd, ezt találtam, hogy az Isten teremtette az embert igaznak; ők pedig kerestek sok kigondolást.” (Préd. 7,29)
Mi új teremtések vagyunk. Isten Krisztus igazságát nekünk tulajdonítja a Benne való hit által. Mi is igaznak lettünk (újonnan) teremtve. Ne keressünk kigondolásokat! Ha valamit nem értünk, csak meg kell kérdeznünk Atyánkat, és Ő válaszol. Ha bölcsességre van szükségünk, csak kérnünk kell mennyei Atyánkat, és Ő „mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki.” (Jak. 1,5) Ne futkossunk emberekhez! (Ne tanácskozzunk testtel és vérrel! Vállaljuk a felelősséget önmagunkért Isten, és az emberek előtt! Földi életünk után, amikor majd Krisztus ítélőszéke előtt kell megállnunk, nem mutogathatunk másokra, nem hivatkozhatunk emberekre.)
Kenetünk van a Szenttől, és mindent tudunk (1Ján. 2,20). De ez a „mindent tudás” csak akkor tárul fel előttünk, csak akkor válik megtapasztalhatóvá az életünkben, ha minden esetben ehhez a kenethez, a Szent Szellemhez fordulunk segítségért, ismeretért, bölcsességért, és pontosan azt tesszük, amire Ő indít minket.
„És az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket, úgy maradjatok őbenne.” (27. vers)
Tökéletes példaképünk ebben is Jézus Krisztus, Aki – Istenben dicsekedve mondhatjuk –, a mi testvér Bátyánk. „Így tudniillik mind a megszentelő, mind a megszenteltek mind egytől származtak, ez okból nem szégyenli őket testvéreinek nevezni. 12 Hiszen az írás így szól: Hírül adom nevedet testvéreimnek, az eklézsia közepette énekkel magasztallak.” (Zsidó 2,11-12. Csia ford.) Azt olvassuk itt, hogy a megszentelő Krisztus, a megszenteltek mi vagyunk, és mindannyian Istentől származunk. Jézus a testvéreinek vall minket. Dicsőség az Úrnak!
Ő soha nem keresett kigondolásokat: nem cselekedett saját akaratából, tervéből semmit, és nem mondott önmagától semmit. Ékes példája ennek az, amikor Jézus Bethesda tavánál járt. A tó öt tornáca rakva volt beteg emberekkel (Ján. 5,2-3). Napjainkban, ha létezne az a tó, és arra tévedne egy úgynevezett „gyógyító evangélista”, valószínűleg azonnal nekiállna mindenkiért imádkozni, és gyógyítani minden jelenlevőt. Nem így Jézus. Ő egyetlen egy embert gyógyított meg! Ez elgondolkodtató. Amikor a zsidók üldözőbe vették Jézust, és meg akarták ölni amiatt, hogy szombat napon gyógyított (Ján. 5,16. v.), így nyilatkozott cselekedetéről: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (17. v.) S azt is elmondta, hogy mi alapján munkálkodik: „Bizony, bizony mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi.” (19. v.) Beszédeiről pedig ezt mondta: „Aki magától szól, a maga dicsőségét keresi; aki pedig annak dicsőségét keresi, aki küldte őt, igaz az, és nincs abban hamisság.” (Ján. 7,18) „Mert én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, aki küldött engem, ő parancsolta nekem, hogy mit mondjak és mit beszéljek. 50 És tudom, hogy az ő parancsolata örök élet. Amiket azért én beszélek, úgy beszélem, amint az Atya mondotta vala nekem.” (Ján. 12,49-50) Jézus, az ember Fia teljes földi életében Istennel járt. Ha azt mondjuk, hogy Krisztusban vagyunk, és ha Őbenne akarunk maradni, akkor úgy kell járnunk, amint Ő járt (1Ján 2,6). Amennyiben mennyei Atyánkhoz akarunk eljutni, kövessük az elsőszülött Fiú, Jézus példáját! Járjunk Istennel, és kizárólag Krisztus Jézust kövessük! Járjunk Isten mértéke szerinti igazságban, és fogadjuk úgy örökkévaló Atyai uralmát, mint egy kis gyermek. „És most, fiacskáim (kis gyermekek), maradjatok őbenne; hogy mikor megjelenik, bizodalmunk legyen, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.” (1Ján. 2,28).
Új életben kell járnunk
Jézusban az ördögnek nem volt semmije (Jn. 14,30). A bűnről nem volt személyes tapasztalata („bűnt nem ismert”), mert soha nem követett el bűnt. Ő fentről, a mennyből, Istentől jött a földre, a világba. Mi lentről, a földből, nagyon mélyről jövünk. A gonoszságban veszteglő világban születtünk nem Istentől, hanem embertől. Tisztátalan vérből, romlott természettel, és elődeinktől örökölt démonokkal jöttünk be a világba. Ilyen adottságokkal képtelenek vagyunk Isten hegyére felmenni. A törvény világosan megláttatja velünk valós állapotunkat. Egyúttal bebizonyítja, hogy mindnyájan vétkeztünk-vétkezünk. A Szent Szellem pedig megfeddi a világot, s benne minket is bűn, igazság, és ítélet tekintetében (Jn. 16,8). Ha Isten kegyelme megnyitja szemünket, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy amíg hústest szerint élünk, képtelenek vagyunk engedelmeskedni parancsolatainak (Róma 8,7). Ebben az állapotunkban semmiképpen nem tudunk felmenni az Úr hegyére. Küszködhetünk tovább azon, hogy a törvényt betartva megváltozzunk, de Isten ezt soha nem kívánta az embertől. Ő a szívünket kérte: „Add fiam a te szívedet nekem” (Példa 23,26), és azt, hogy szeressük Őt, és embertársainkat (Máté 22,36-40). Erre az ember önerejéből nem volt képes sem a törvény alatt, sem a Krisztusban megjelent kegyelem korszakában. Isten az Ő mindentudásában ezt világosan látta előre. Mi hát Isten megoldása? Mivel a természetünk javíthatatlan, el kellett ítélnie minket, meg kellett halnunk ahhoz, hogy igazságosan megmenthessen bennünket. Ezért Ő halálra ítélt mindannyiunkat, és az ítéletet végrehajtották rajtunk. Csaknem kétezer éve Krisztussal együtt meghaltunk a kereszten.
„Krisztussal együtt megfeszíttettem” (Gal 2,20).
De nem csak meghaltunk, hanem fel is támadtunk Krisztussal együtt:
„Avagy nem tudjátok-e, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? 4 Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk.” (Róm 6,3-4)
Ez valóságos örömhír. Meghaltunk és feltámadtunk Ővele, és új életben járhatunk Benne. Sőt új életben kell járnunk, ha Isten elé akarunk járulni.
KICSODA MEGY FEL AZ ÚR HEGYÉRE?
KICSODA ÁLL MEG AZ Ő SZENT HELYÉN?
Kérdezi Dávid a 24. Zsoltár 3. versében. A kérdésre adott isteni válasz a 4. versben olvasható.
„Az ártatlan kezű és tiszta szívű, aki nem adja lelkét hiábavalóságra, és nem esküszik meg csalárdságra.” (Zsolt 24,4).
Itt ismét a tiszta szív fontosságáról olvasunk. A fenti négy feltétel betöltésére képtelen a bűn uralma alatt élő ember. Fogadjuk meg a Róma 6,10-13 útmutatását!
„Mert hogy meghalt, a bűnnek halt meg egyszer; hogy pedig él, az Istennek él. 11 Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban. 12 Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban: 13 Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.”
Hogyan tudunk felmenni az Úr hegyére? Hogyan tudunk megállni az Ő szent helyén? Hogyan részesülhetünk az első feltámadásban, vagy ha akkor élünk a földön, az elragadtatásban? Minden saját, egyéni tervből és akaratból származó cselekedet kizárásával, Isten Fiába vetett hit által élve „méltókká” válhatunk ezekre. „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal. 2,20) Ha nem mi élünk, hanem Krisztus az életünk; és életünket napról-napra az Isten Fiában való hitben éljük, akkor minden rendben van. Akkor kezeink ártatlanok lesznek; s szívünk tiszta; akkor nem adjuk lelkünket hiábavalóságok követésére; és csak igazat szólunk, és igazságosan cselekszünk. Ma, a földön élve, ha Krisztusba merítkeztünk be, és Krisztust öltöztük fel magunkra (Gal. 3,27), akkor megállhatunk szellemünkben Isten színe előtt. Bizalommal járulhatunk a kegyelem királyi széke elé, „hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (Zsid. 4,16). Isten Krisztusban elfogad bennünket, és jelenlétébe kerülhetünk szellemben.
Mégis mit hallunk napjainkban?
Mondd el a megtérők imáját, fogadd be Jézust a szívedbe, és meg leszel mentve és a mennybe jutsz. Hazugság! Csatlakozz a felekezetünkhöz, fogadd el a tanításunkat, járj gyülekezetbe, hallgasd az igehirdetést, szolgáld Isten munkáját, fizess tizedet, adakozz, és majd a nagy nyomorúság előtt Jézus Krisztus elragad a földről. Hazugság!
KRISZTUS ELŐTT TESTBEN KELL MAJD MEGJELENNÜNK
Fontos meglátnunk, hogy földi életünk során szellemben jelenhetünk meg Isten, Atyánk színe előtt, mégpedig Krisztust, mint fehér ruhát öltve magunkra. Viszont az elragadtatáskor testben kell majd megjelennünk Krisztus előtt. Természetesen nem földi, romlandó és halandó testeben, hanem mennyei, romolhatatlan és halhatatlan testben állunk majd az Úr Jézus elé. Dicsőség az Úrnak testünk megváltásáért, és az új testünkért!
„Íme titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. 52 Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. 53 Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára.” (1Kor 15,51-53)
Az utolsó trombitaszó elhangzásakor a halottak testben feltámadnak, ugyanakkor Krisztus földön élő követői pedig testükben elváltoznak és a feltámadottakkal együtt elragadtatnak az Úr elé a levegőbe. Ehhez hasonló, testben történő elragadtatás az emberiség Bibliában rögzített története során csupán három emberrel történt. Három ember járt olyan módon Istennel, hogy Isten magához vette testben!
NÉGYEZER ÉV: ÖT ELRAGADTATOTT EMBER
Ismétlem: a teljes Bibliában három emberről olvassuk, hogy Isten testben magához vette. További két emberről olvashatjuk, hogy Isten szellemben elragadta az illetőt a földről. Az Ószövetségben két embert halál nélkül közvetlenül vett magához; az Újszövetségben a harmadikat halál, és feltámadás után. A negyedik élve ragadtatott el a földről, de ő vissza is tért, majd meghalt, és jelenleg a halottak első feltámadására vár; az ötödik szellemben ragadtatott el. Lássuk világosan! Az Írás szerint csupán öt ember vált méltóvá arra, hogy Isten elragadtatás által magához vegye véglegesen, vagy ideiglenesen! Ezek az emberek név szerint a következők: Énok, fizikai halál nélkül Isten magához vette (1Móz. 5,22. 24); Illés, fizikai halál nélkül Isten magához vette (2Kir. 2,1. 11); Jézus Krisztus, az ember Fia (Mk. 16,19; Lk. 24,51); Pál apostol, aki testben, vagy testen kívül (ő maga sem tudta) járt a harmadik mennyben (2Kor. 12-14); és János apostol, aki azt írja: „Szellemben voltam ott az Úrnak napján,” (Jel 1,10)
Miért vette magához Isten ezeket az embereket?
Énok: „És járt Énókh az Istennel..., háromszáz esztendeig...”, „És mivel Énókh Istennel járt; eltűnt, mert Isten magához vette.” (1Móz. 5,22. 24) Illésről, Jézus Krisztusról, Pál apostolról, és János apostolról az Írást olvasva látjuk, hogy szintén Istennel jártak.
Miért vette magához Isten a földről élve, elragadtatás által ezeket az embereket? Mert Istennel jártak. Jézus figyelmeztet bennünket:
„Nem mindenki, aki ezt mondja nekem: Uram! Uram! megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Máté 7,21).
Csak ha valaki Istennel jár itt a földön, vagyis az Ő akaratát cselekszi, az méltó arra, hogy bemehessen a „mennyek országába”, azaz Isten, az Atya „magához vegye”. Teljes földi életünk során Jézus tanítványaiként, Atyánk akaratának való feltétlen engedelmességben kell járnunk. Az Isten számára becses engedelmesség pedig szeretetből fakad, nem kötelességből, és nem félelemből. (Hadd mondjam itt el, hogy engem Isten jósága indított megtérésre. Nagyon sok bűnöm volt, s Ő mindet megbocsátotta Jézus Krisztus értem is kiontott drága vére miatt. Szeretem őt! Ezért nem esik nehezemre engedelmeskednem neki. Önmagáért szeretem Őt. Csodálom, dicsérem és áldom Őt! Ő a teremtő Isten. Ő az örökkévaló, mindenható, erős Isten. Ő a szeretet. Ő szent, igaz, jó, igazságos, irgalmas, kegyelmes, hűséges. Ő a boldog Isten, a békesség Fejedelme. Ő türelmes, de ítélő Isten, aki nem hagyja a gonoszt büntetés nélkül, sem az igazat jutalom nélkül. Örökkévalóság Atyja, és tökéletes, szerető Apa, aki annyira szereti gyermekeit, hogy egyszülött Fiát halálba adta értük, hogy vére által megmentse, és Általa magához vezesse őket; aki gondot visel övéiről, tanítja, neveli, s ha, kell keményen meg is fenyíti fiait és leányait, javukra.) „Mi szeretjük Őt; mert Ő előbb szeretett minket!” (1Ján. 4,19. KJ, LITV) Saját lelkünknél, életünknél is jobban szeressük Őt! Mindhalálig! (Jel. 12,11c. Csia, LITV) Úgy legyen!
Egyre több ember jár a mennyben, a pokolban,
vagy mindkettőben
Miközben az elragadtatás, és mennybemenetel feltételeit vizsgáljuk, nem hagyhatom említés nélkül ezt a jelenséget. Általában azt mondják el ezek az emberek, hogy az Úr azért vitte el őket, és mutatta meg nekik a mennyet vagy poklot, vagy mindkettőt, hogy bizonyságot tegyenek azok valóságáról. (Hogy hatásukra elrettenjünk, eliszonyodjunk a pokol gyötrelmeitől, kínjaitól, és olyan elétet éljünk, amely által elkerüljük a büntetésnek ezt a helyét.) Jelen korunk egyik jellemzője a hitetés, mellyel kapcsolatban Jézus több beszédében is óva intet minket. Ezért a magam részéről továbbra is Isten írott beszédéhez, és az Istentől kapott Kenet tanításához ragaszkodom.
Nem hiszem, hogy olyan embernek, aki az egyetlen módon, Isten beszédét hallgatva hitre jutott (Róma 10,17), más szóval, akinek Isten szent Szelleme bizonyságot tett (Ján. 15,26) Jézus Krisztus első, hústestben történt eljöveteléről, életéről, tanításáról, haláláról, feltámadásáról, mennybemenetéről, megdicsőüléséről, és visszajöveteléről, további bizonyítékokra lenne szüksége hite számára. A mi hitünk szellemi valóságánál fogva nem kötődik, nem kötődhet semmiféle fizikai „bizonyítékhoz”. Mi kreácionizmus, és biblia régészet nélkül is teljesen bizonyosan tudjuk, hogy Kinek hittünk. Minket a Szent Szellem győzött meg hitetetlen, bűnös voltunkról, az igazságról, és az ítéletről (Ján. 16,7-14).
Nem hiszem, hogy Isten visszaküld valakit a halálból azért, hogy bizonyságot tegyen a pokol – valójában Hadész vagy Seol – létezéséről. Ez azt jelentené, hogy Isten meggondolta magát. Ez pedig lehetetlen. Mert Őbenne a változásnak árnyéka sincs, és Ő tegnap és ma és örökké ugyanaz.
Nézzük meg a Lukács 16,19-31-ben, hogy Isten (a paradicsomban tartózkodó) Ábrahámon keresztül mit válaszolt a Hadészben gyötrődő gazdag ember felvetésére, aki így szólt:
„Nem úgy, atyám Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek! (30. vers)
A válasz pedig ez volt:
„Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.” (31. vers).
Ezt a valóságosan megtörtént esetet Jézus Krisztus beszélte el az Újszövetségben. Tehát Isten válasza az Újszövetség ideje alatt érvényes. „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak”, azaz, ha Isten beszéde nem hoz létre bennük hitet (Róma 10,17), akkor az sem győzi meg az embereket, ha valaki a halottak közül feltámad.
MEGTARTVA BESZÉDEIT
Készen kell lennünk. Krisztusban kell lennünk a táboron kívül, hordozva az Ő gyalázatát. Amikor azt valljuk magunkról, hogy hiszünk Jézus Krisztusban, és szeretjük Őt, megvallásunk csak abban az esetben igaz, ha valóban ismerjük és megtartjuk az Ő beszédeit. Ekkor igazat mondunk. Ha megvalljuk Krisztust, és azt mondjuk, hogy szeretjük Őt, de nem tartjuk meg beszédeit, akkor hazudunk, és öncsalásban élünk.
Amikor elköteleztük magunkat Jézus követése mellet, akkor elindultunk egy nagyon keskeny úton. Ha ma még nem is tudjuk minden beszédét mindenben megcselekedni, és „mindnyájan sokféleképpen vétkezünk” is (Jak. 3,2), de a szívünket Istennek adtuk, akkor kegyelméből meg tudjuk ismerni, és magunknál tudjuk tartani beszédét szívünkben, elménkben. „Szívembe rejtettem beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” (Zsolt. 119,11) Ha a) ébren vagyunk, magunknál tartjuk Jézus beszédeit, és minden időben imádkozunk, hogy méltókká tétessünk arra, hogy a bekövetkezőket elkerüljük, és megállhassunk az ember Fia előtt; és b) megtartjuk az Ő béketűrésre intő beszédeit is, és nem tagadjuk meg Krisztus Jézus nevét: az Ő ígérete szerint elkerülhetjük a bekövetkezőket, megtart minket az egész világra eljövő próbatétel idején, és megállhatunk az ember Fia előtt, amikor eljön övéiért a felhőkön, a levegőbe. S azon túl mindenkor Vele leszünk.
HOGYAN ÁLLHATUNK MEG AZ EMBER FIA ELŐTT A LEVEGŐBEN?
Azt olvastuk, hogy az ember Fia előtt egy elváltozott, romolhatatlan, és halhatatlan testben fogunk megállni. De milyen öltözetben kell megjelennünk? Az Atya előtt Krisztus a mi fehér ruhánk. De mibe kell öltöznünk ahhoz, hogy Krisztus előtt megállhassunk? Ez nagyon fontos kérdés, mert Jézus arra inti tanítványait, hogy imádkozzanak azért, hogy megállhassanak az ember Fia előtt. Ez a megállás Őelőtte az eljövetelére vonatkozik. Ez a megállás Krisztus előtt pedig egyáltalán nem lesz közönséges esemény.
Itt a földön naponta megállunk mennyei Atyánk, és Jézus előtt imában, szellemben. De az Ő visszajövetele, az elragadtatás lesz az első alkalom az igazi, valóban Jézust követő hívők életében, amikor akár feltámadás, akár elváltozás által testben fognak visszatérő Uruk, és Királyuk elé állni. Elfelejtettük, vagy igazán soha fel sem fogtuk értelmünkkel azt, hogy ki az a személy, aki előtt meg kell majd állnunk testben? Ő Krisztus Jézus. Ő a megígért fiú: „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” (Ézsa. 9,6) Őérte, Őáltala, és Őbenne lett teremtve minden, ami van. Ő az urak Ura, a királyok Királya, az első és az utolsó, a kezdet és a vég, a valóság, az élet, és az út az Atyához. Először vele találkozunk testben, a felhőkön a levegőben. S Ő vezet majd tovább minket az Atyához. Az Atya Isten. A Teremtő, az Élő, a Szeretet, a Mindenható, az Örökkévaló Isten, a Vagyok. Az Ő trónját alkotó kerubok – Isten után a legszentebb mennyei lények –, hatból négy szárnyukkal eltakarják magukat Isten előtt. Az Ő trónja körül helyet foglaló huszonnégy angyal Vén koronáit a trón elé veti, és leborulva imádja Istent. Ebbe a szentségbe, ebbe a hozzáférhetetlen világosságba, ebbe az elképzelhetetlenül dicsőséges, és felfoghatatlan mértékű világosságot, energiát, életet az egész teremtésbe szétárasztó isteni jelenlétbe nem lehet csak úgy egyszerűen, egy úgynevezett „megtérő ima” elmondása által betolakodni.
Második eljövetelekor ismét testben jelenik meg az Úr. Most azonban feltámadott, dicsőséges testben. S nekünk testben kell megállnunk előtte. Ezért szükséges, hogy elváltozzon a testünk. János apostol, aki korábban „Jézus kebelén nyugodott” (Ján. 13,23; 21,20), tehát vélhetően legközelebbről ismerte Jézust, amikor szellemben ott volt az Úr napján, és hallotta szólni a megdicsőült Urat, és látta Őt, leesett lábai elé, mint egy halott (Jel 1,17).) Testünk tehát Isten kegyelméből elváltozik, hogy alkalmassá váljék az Úr Jézussal való „fizikai” találkozásra, és együttlétre.
A találkozáshoz illő öltözet
De az embernek nem csak teste van, hanem lelke, szíve, és szelleme is. Milyen állapotban kell lennie lelkünknek, szívünknek és szellemünknek az Úrral való találkozáskor, hogy megállhassunk az ember Fia előtt? Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Eszerint mind külsőre (kép), mind belsőre (hasonlatosság) Őrá hasonlítunk. Mint olvastuk a külsőnk, a testünk elváltozik: ezt Isten elvégzi egy „szempillantás” alatt. No, és a belsőnk: lelkünk, szívünk, szellemünk, értelmünk, akaratunk, érzelmeink? Ezekről nem olvassuk, hogy nagy hirtelen, egy szempillantásban elváltoznak. Ezeket Isten akaratunk ellenére nem változtatja el sem napjainkban, sem akkor. Ezeket nekünk kell önként halálba adnunk, azaz odaszentelnünk, vagyis mennyei Atyánk, Krisztus, és a Szent Szellem, egy szóval Isten rendelkezésére bocsátanunk. Ekkor a helyére kerül minden. Az a szellemi valóság, hogy Krisztussal együtt meghaltunk, és nem mi élünk többé, hanem Krisztus él bennünk tapasztalattá, gyakorlattá válik. Akik az első feltámadásban, és az elragadtatásban részt vesznek, azok elragadtatnak együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral lesznek. Az esemény előfeltételét is lássuk meg! Azt, hogy ezek a hívők „belsőleg” kész állapotban várták Urukat. Ezért a találkozáshoz illő öltözettel rendelkeznek, amelyben meg tudnak majd állni az Úr előtt. S az egyetlen megfelelő öltözet, melyben Krisztus előtt megjelenhetünk: a „tiszta és ragyogó fehér gyolcs”. A fehér gyolcs pedig: „a szenteknek igazságos cselekedetei.” (Jel.19,8) Emlékszünk vissza a Máté 5,20-ra! Igazságunknak többnek kell lennie az írástudók és farizeusok igazságánál!
Igazságos cselekedetek
Igazságos cselekedeteket kizárólag akkor tudunk véghez vinni, ha Atyánk akaratát hajtjuk végre. Amit Atyánk akaratán kívül teszünk, legyen bár az a cselekedet emberi mértékkel mérve jó, vagy akár a legjobb, legdicséretesebb, legtiszteletreméltóbb, vagy hatalmas tett: Isten szemében pusztán vallásos holt cselekedet, s mint ilyen teljes mértékben értéktelen, haszontalan, „kár és szemét”, sőt még egyenesen gonosznak is minősülhet.
„Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.
22 Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben?
23 És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Máté 7,21-23).
Kellemetlen kérdések
Testvérem, téged ismer az Úr Isten? Te ismered Őt személyesen? Fiaként neki adtad a szívedet, vagy megannyi év után még mindig te vagy a szívedben az első és utolsó; vagy egy másik ember, vagy dolog, vagy ügy, vagy a világ, vagy a pénz, vagy a vallásod, vagy a szolgálatod? Éjjel nappal szemed előtt van az Ő beszéde, arról és azáltal gondolkodsz? Mielőtt döntesz valami felől, keresed az Ő akaratát? Vészimádkozó vagy, s miután Ő könyörült rajtad, mint az eb visszatérsz saját okádásodra? Tudod, hogy amennyi időt az Ő beszédére, vagyis a Biblia olvasására, az azon való gondolkodásra, és imádkozásra szánsz, annyi időt szánsz magára az Úrra? Mert az Úr Jézus Krisztus Isten testté lett Beszéde. Mennyi időt szánsz naponta a te Istenedre? Tudod, hogy akivel/amivel a legtöbb idődet töltöd az a te istened? Ha ez a személy nem az élő Isten, akkor az szó szerint a te istened: bálványimádó vagy. Már most, ha nem keresed az Ő akaratát; ha Jézus Krisztus a szívedben, a gondolataidban, az érzelmeidben, az akaratod döntéseiben, a tetteidben, egyszóval az életviteledben a legutolsó; ha valójában elenyésző időt fordítasz az Ő keresésére, a Vele való imádó közösségre, akkor a te érdekedben szeretném, ha két kérdést feltennél önmagadnak. Miért mondom én Jézust Uramnak? Egy magamfajta, Isten személye iránt közömbös embert miért ragadna el az Úr a mennybe, ahol minden Őróla szól, ahol minden az Ő dicsőségét tükrözi vissza?
Isten kizárólag önkéntes, Őt szellemben és igazságban imádó embereket keres. Senkit nem fog akarata ellenére a mennybe, jelenlétébe kényszeríteni. Nekünk, embereknek hetven, nyolcvan esztendő adatott arra, hogy elkezdjük megismerni Őt. Most tükör által homályosan látjuk, amikor hazaérkezünk hozzá, akkor színről színre meg fogjuk látni minket öröktől fogva szerető Atyánk arcát. Örök életünk pedig azzal fog telni, hogy megismerjük az egyedül igaz Istent, s akit Ő elküldött, a Jézust Krisztust. Azért várom (kegyelmének munkájában bízva) az Úr Jézus Krisztus eljövetelét elragadtatás, vagy ha akkor már nem élnék, feltámadás által, hogy végre meglássam a maga valójában azt, akit most nem látva szeretek, és akiben noha most nem látom, de hiszek; hogy színről színre lássuk, és megismerjük egymást. A Szellem és a menyasszony ezt mondják: Jöjj! Aki hallja, ezt mondja: Jöjj! (Jel. 22,17)
ELKERÜLÉS, MEGÁLLÁS, MEGTARTATÁS
Ha méltókká akarunk válni arra, hogy elkerüljük a bekövetkezendőket, és megállhassunk az ember Fia előtt; ha meg akarjuk nyerni Urunktól megtartásunkra vonatkozó ígéretét, akkor be kell töltenünk az Ő feltételeit. Legyünk készen! Vigyázzunk! Járjunk Istennel igazságban, cselekedeteink igazságosak legyenek. Az Ő parancsa szerint minden időben imádkozzunk azért, hogy Őelőtte méltókká legyünk téve. Tartsuk meg az Úr Jézus béketűrésre intő beszédeit (pl.: Máté 5,9-16; 23-26; Luk. 6,27-38), és ne tagadjuk meg az Úr Jézus Krisztus nevét. Isten adjon mindezekhez mindnyájunknak kegyelmet! Ámen.
„Azért legyetek készen ti is; mert amely órában nem gondoljátok, abban jön el az embernek Fia.” (Máté 24,44)
„Vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amelyen az embernek Fia eljön.” (Mt. 25,13)
„Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!” (Luk 21,36)
„Tudom a te dolgaidat (íme adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat), hogy kevés erőd van, és megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet. (Jel 3,8)
10 Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljön, hogy megpróbálja e föld lakosait.” (Jel 3,10)
„És íme hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz.” (Jel. 22,12)
„Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel Uram Jézus! 21 A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájan ti veletek. Ámen. (20-21. vers)
---<>---
Elragadtatás - Ökrös Ferenc
Megj.: A dőlt betű saját kiemelés.
