Negyedik fejezet
Zakariás 4, 1-14
Ez a fejezet egy igen érdekes megjegyzéssel kezdődik: „Majd visszatére az angyal, aki beszél vala velem, felkölte engem, mint amikor valaki álmából költetik fel.” Miért mondta a próféta ezt a sajátságos körülírást, mint amikor egy ember álmából költetik fel? Hogyha egy közönséges földi álomból költetik fel valaki, akkor nem mondaná így, nem kellene körülírni. Világos, hogy ez a felkeltés olyan álomból történt, amely nem fogható ahhoz az álomhoz, amelyről általában mint álomról beszélni szoktunk.
És hogyha azt nézzük, hogy mire költötte föl az angyal a prófétát, akkor látni fogjuk, hogy az a tudat, amellyel a próféta felébredt, nem ennek az ébrenlétnek a tudata volt, amellyel itt vagyunk ébren, ebben a világban, hanem egy másik életre, másik világba vitte át a prófétát az angyal. Most azt mondhatja valaki, hogy a próféta látomást látott, éspedig álomban látta, és ez szemben van az ébrenléttel. De hát akkor hogyan kell értelmezni azt, hogy a próféta, amikor elalszik és álomban lát, akkor van ébren, s hogy ez az alvás jelenti itt a felköltést? Hogyha itt csak egy olyan látomásról lenne szó, amely egy álomba viszi át a prófétát, akkor érthető volna ez a kételkedés és kifogás. Ámde a próféta egy olyan világba látott bele, amely világ a valóság világa ehhez a világhoz képest, amelyben most élünk. Mi most ébren vagyunk és ezzel a világgal szemben, amelyben ébren vagyunk, az éjszaka világa álomvilág. De van ennél a világnál, amelyben mi most eszmélünk, egy még éberebb világ, valóságosabb világ és amikor abba a világba átlépünk, úgy tűnik fel az életünk, mintha csak álom lett volna és az az igazi ébredés. Hogyha valaki öregszik, akkor mind jobban érzi, hogy lassan álomra csukódik a szeme ebben a világban. Van is egy hely a Bibliában, amely azt mondja, hogy a ti véneitek álmokat álmodnak (Jóel 2,28): csakugyan, az öreg ember már nem egészen él ebben a világban és mennél jobban gyengül, annál jobban elálmosodik itt. De az öreg embernek van egy bizonyos valóságérzete, amely a fiatalabb embertől megkülönbözteti és az öreg embernek tele van a tudata azzal, hogy ha az ő erői gyengülnek is és ha ez a világ el is múlik, egy valóságos világ várja őt. Az angyal abba a világba vitte át a prófétát. Az a világ, amelyben Isten él, az angyal világa, az a valóságos világ, s ha valakit oda átvisznek, úgy érzi, mintha felébredt volna.
Tehát a próféta felébredt és egyszerre látott. Ezt a felébredést és látást egy egészen különös látomással kapcsolatban emeli ki a Szentírás. A próféta előtt megjelent egy arany mécsláb. Nem gyertyatartó, hanem mécsláb. Az idősebb emberek emlékeznek még talán a mécsvilágításra, amely már nagyon kevés helyen van. Tehát ez mécses volt, a régi világban mécsessel világítottak. A mécsesben kanóc volt, amely a mécses tetején levő lyukból kiállt egy kevéssé. Volt egy másik nyílása, amelybe olajat öntöttek, és volt egy fogója, amellyel hordozták. Ilyen volt a régiek mécsese még a fejedelmek palotáiban is ilyen mécses égett, de 100 vagy 1000 darab. Úgy, hogy a falak borítva voltak hosszú sorban. A szent sátorban egy hétágú mécses volt, amelynek a középső, álló oszlopából indultak ki párhuzamos és felfelé haladó karok, amelyek egy vonalban értek véget és így mind a hét mécses egy szintben világított egy-egy síkban. A bibliai múzeumban lehetett ezt látni. Az a mécses azonban, amit a próféta látott egészen más alakú volt. A szent sátorban és a templomban álló mécsláb-talapzatokra mindig a papok helyezték fel a kitisztított, megtöltött, kanóccal szépen ellátott mécseseket. Ez a papok tiszte volt, ők gyújtották meg. Megtöltötték olajjal mindennap. Az a mécses, amelyet a próféta látott, nem szorult arra, hogy a papok meggyújtsák, rendben tartsák, mert annak olyan szerkezete volt, amely a mécseseket állandóan, folyton ömlő olajjal látta el. A legfontosabb része a tartály, amelyet olyannak képzelhetünk el, mint egy félgömb, de annál valamivel laposabb, kör alakú, kagyló alakú alkotmány, amelyből lefelé kinyúlott egy láb, az tartotta. Körös-körül fel volt erősítve hét tartó hét mécses számára és mindegyik mécseshez a középütt álló tartályból hét cső ment ki, hogy ellássa a mécseseket olajjal. Ennél fogva a mécsesek nem jártak le, hanem oda voltak erősítve és mindegyik össze volt kötve a tartállyal, amelyből hét-hét csövön folyt az olaj bele a mécsesekbe. A tartály felé pedig két olajfa ágai hajlottak és az odahajló ágak alatt volt egy-egy nyilván nyitott cső, amely a lecsurgó olajat felfogta és a tartályba vezette, hogy azután a tartályból a hét-hét csövön eljusson a mécsesekbe és így állandóan égjenek és világítsanak. Ezt látta a próféta. Mivel ilyen újszerű mécslábat látott, egyszerre meg kellett volna értse, hogy itt nem arról a gyülekezetről van szó, amely az épülő templom körül alakult, hanem más gyülekezetről, de az annyira újszerű volt, hogy nem értette meg. Mikor megkérdezte, hogy micsoda ez, hangzott a csodálkozó felelet: „Nem látod? Nem tudod?” A próféta ráfelel: „Nem tudom.” És akkor kapott egy magyarázatot, amely így szólt: „Nem erővel, sem nem hatalommal, hanem az én szellemem által.” Ez volt annak a mécsesnek a magyarázata. Mit jelentett ez? „Nem erővel, sem nem hatalommal, hanem az én szellemem által.”? Azt jelenti, hogy szemben azzal a mécsessel, amelynek az olajáról embereknek kellett állandóan gondoskodni, az Isten egy új világító eszközt helyez be az ő szentélyébe, amelybe állandóan folyik a világosságot adó olaj és ahhoz embernek hozzányúlni nem kell, nem is szabad. Amíg a sátorban és a templomban is valóságos mécslábak voltak és világítottal, nyilvánvaló, hogy az a mécsláb, amit a próféta látott, nem anyagi fényt adó testi mécsláb volt, hanem valami szellemi gondolat és így az a világító erő tulajdonképpen nem más, mint Isten Szelleme. Ő folyik be a mécsesbe, ő világít ebben az új gyülekezetben, amelyről itt szó van. A mécslábak már az Ótestamentumban is világítottak, a világosságnak a jelképei voltak, a gyülekezetnek a jelképei. Emlékszünk arra, hogy Izrael népe akkor, amikor először lép a történelem színpadára, egy világító tüskebokornak az alakjában jelenik meg előttünk, s Mózes ezt látta a Sínai hegynek a sivatagában. Egy égő csipkebokor: ez Istennek a gyülekezete. Csipkebokor, tövisbokor, értéktelen és hitvány: egy földi bűnös nép, egy hitvány nép, olyan, mint a többi és mégis Istennek fénye ég benne és az világít az emberiségnek. Akkor, amikor ez a nép jelképet kapott az Isten templomában, egy aranyból való mécsláb által jelenik meg az a nép, amelyre a papok helyezik fel a mécseseket, hogy világítsanak. De ezt a mécset, amely a pogányoknak világít, nem emberek gyújtják meg. A próféta egy új gyülekezetet lát, amelyet nem emberek rendeznek, alakítanak, hanem amely állandóan kapja az égi olajat és amelyben Istennek szent Szelleme ég és világít. Új gyülekezet a régi ótestamentumi törvényes gyülekezet helyett és erre mondja a próféta: nem értem, nem tudom. És hangzik Istennek magyarázata: „nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Szellemem által”. Tehát hogy is volt ez ott? A próféta ott áll a Perzsiából hazatérő nép között, ott áll Jeruzsálemben, amelynek külső falai még nem épültek fel; házak már épülnek benne, a templomban dolgoznak éppen, de millió az akadály, amely föltartja a munkát. Szegény a nép, el-elfogy buzgalma és a templom, amely még nincs felépülve, olyan szegényesnek ígérkezik. Kicsiny a kezdet és sokan csóválják a fejüket, megvetik a kicsiny kezdetet. A próféta csakugyan jól érzi, hogy hol van ez a templom attól a dicsőségtől, amelyben Salamon és a többi királyok idejében volt! Szegény, elhagyott gyülekezet, kicsiny nép, hol van a száma ahhoz képest, amely a fogságba ment, amely együtt élt itt ezen a földön akkor, amikor még Izrael és Júda királysága fennállott! Milyen kicsiny, nyomorult kezdet, s egyszerre ráébred a valóságra a próféta, hogy Isten a külső, testi gyülekezet helyére egy láthatatlan, szellemi gyülekezetet akar állítani és annak a gyülekezetnek az igazi állapotát nem a szegény külső mutatja, hanem a belső: „nem erővel, nem hatalommal, hanem az én szellemem által!” Mint hogyha valaki a református egyházat ott a francia hegyek között vagy a gályarabság idején azzal akarná meghatározni, hogy milyen gazdag volt az egyház, milyen gazdagok voltak a templomai, nem voltak gazdagok, kicsiny, szegény nép, megvetett, gyenge nép volt a francia pusztai egyháznak a népe, a magyar gályaraboknak az egyháza. Nyomorult, szenvedő, börtönben és gályán szenvedő embereknek, üldözött és gyakran menekülő embereknek a gyülekezete; de mégis a külső szegénység, nyomorúság, elhagyatottság nem mutatja a gyülekezetnek az igazi állapotát, mert abban a gyülekezetben ott élt Istennek a Szelleme és a világ minden hatalma sem képes azt az egyházat végképp elejteni, elnyomni, eltörölni, mert mindig világtani fog és a bizonyságtételnek a szava mindenkor hangzik a világban. „Nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Szellemem által!” Micsoda látomás volt ez a próféta számára! Korábban már mondtam, hogy Zakariásnál a külső gyülekezet, a külső templom mögött feltűnik egy láthatatlan, belső gyülekezet és egy belső templom. Lassanként átmegy az ígéret a láthatóból a láthatatlanba és íme, itt is ez történik. Azt mondta a próféta, hogy lát egy új gyülekezetet, egy szellemi gyülekezetet, amelynek, úgy látszik, egyre kevesebb köze van a látható világhoz. Ez az, amit a próféta látott. S amikor hallotta ezt a csodálatos magyarázatot, amelyet az angyal adott neki, amellyel megmagyarázta a jelentőségét annak a mécslábnak, amely előtte a látomásban feltűnt, akkor hallja tovább az angyalnak a szavát: „kicsoda vagy, te nagy hegy?” Egyszerre feltűnik a próféta szeme előtt egy hatalmas hegy, amely borzasztó tömegével ránehezedik a próféta lelkére és elnyomni készül. Akik Svájcban a hatalmas havasok között voltak, azok értik meg a hegynek ezt az emberi kedélyre nehezedő hatását. Nem azok, akik a hegytetőn állnak, hanem akik lenn vannak a völgyben, a hatalmas, óriási sziklahegyek ránehezednek az ember kedélyére. „Kicsoda vagy, te nagy hegy?” A Bibbliában a hegy állandó jelképe a világhatalomnak. A Jelenések könyve is hegynek jelenti a világot: hét hegyen épült fel Babilon. A Jelenések könyve Babilonja alatt nem Róma hét hegyét kell érteni, Rómában tíz hegy volt. A világ hatalmának a tekintélyét jelenti. Dániel látomásában is a hegy a birodalmat jelentette, amely betölti a világot. Egyszerre feltűnik a próféta szeme előtt ez a hatalom, mert azzal a kijelentéssel szemben, hogy „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Szellemmel”, egyszerre megjelenik a próféta előtt, a lelkében az akkori testi, földi valóság, a kicsiny Jeruzsálem a perzsa királynak az árnyékában, s az, hogy annak a kényétől-kedvétől függ. Ha a király megengedi, hogy épüljön a templom, akkor épül, de ha eltiltja akkor megáll. Ki van szolgáltatva a nép ennek a hatalomnak, amely elnyomja Izraelt. Amikor hallja a próféta, hogy „nem erővel, sem hatalommal, hanem az én szellemmel”, felmagasodik szeme előtt ez a hegy, azonban hallja az angyalnak a türelmetlen szavát, elhangzik a parancsszó: „lapállyá!” Csak ennyi van az Ótestamentumban. És a hegy eltűnik, sík lapály lesz a helyén, ahová terjeszkedik Izrael és Jeruzsálem hatalma. Isten előtt eltűnik a világ hatalma. Mielőttünk is sokszor feltűnik a világhatalom, mint egy leküzdhetetlen földi erő és azt hisszük, hogy vele szemben tehetetlenek, erőtlenek, elhagyottak vagyunk és nem látjuk, nem ismerjük, mert nem hisszük Istennek hatalmát. „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én szellemem által!” S a felemelkedő, hatalmában bízó uralkodó, parancsoló és mindent eltipró világi hatalommal szemben ott van Istennek az egyháza, nem földi gazdagsággal, nem földi pénzben hatalmas egyház, hanem Istenben bízó hívőknek az egyháza, amelynek nincs szüksége földi pénzre, birtokra, hatalomra. Ott van ez a kicsiny egyház, tehetetlen emberek gyenge, imádkozó közössége és felhangzik az isteni szó: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én szellemem által!” És egyszerre hangzik a parancsszó annak a hegynek, amely felemelkedik, mint egy leküzdhetetlen hatalom: lapállyá! És eltűnik az emberi erő, elvész a földi hatalom, de az Isten egyháza, a világba bevilágító isteni gyülekezet ott marad és előtte lapállyá változik minden, hogy fényével bevilágítsa a földet. Ezt a látomást kapta Zakariás ezelőtt két és félezer évvel, ezt a látomást kapta a kicsiny kezdetnek napján, amikor Jeruzsálemben épült a templom. Ez a látomás bevilágít ami jelenünkbe, napjainkba és azt mondja Isten ígéreteképpen: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én szellememmel! Lapállyá!” – ezt mondja Zorobábel előtt. De kicsoda ez a Zorobábel? Dávid családjából származó, tehát a királyi családhoz tartozó férfi volt. Nem volt király, mert Izraelben akkor nem uralkodott király – azóta sem-, de királyi családból származott és éppen ezért joga volt ahhoz, hogy király legyen. Izraelben azonban úgy viselkedett, mint Izraelnek egyik vezére Jósua főpap mellett. Zorobábel és Jósua vezetése mellett tért vissza az a sereg, amely a templom építését megkezdte. Később egy új csapat jött vissza Ezsdrás vezetése alatt, megint később Nehémiás jött vissza a perzsa király udvarából, hogy felépítse Jeruzsálem falait. Zorobábelnek, ha nem is volt királyi címe, a zsidók között királyi hatalma volt. De ez csak árnyékhatalom volt, amelyet nem ismertek el a körülötte levő népek. Árnyékhatalom, árnyékfejedelem, mégis azt mondta Isten: Zorobábel előtt lapállyá lesz a hegy. Milyen más az a szem, amellyel Isten lát, mint az a szem, amellyel mi látunk! Milyen másként látja a földi dolgokat Isten, mint mi. Milyen más az, ahogy a próféta megtanít minket látni, mint az, ahogy a világnak emberei tanítanak bennünket látni. A világ emberei ezt mondják: nézd milyen hatalmas ez meg ez! Isten pedig azt mondja: Lapállyá lesz a nagy hegy és egyszerre felemelkedik a gyülekezet, mint ebben a világban csodálatos hatalommal világító mécses. A világ lapállyá lesz Zorobábel előtt, aki felveszi a csúcskövet és akkor kiáltás támad: „kegyelem, kegyelem reá!” Nem áldás, hanem kegyelem. Ez azt jelenti, hogy Istennek a kedvessége, kegyelme szálljon rá, Istennek a kegyelme van rajta. Képzeljünk el egy boltozatot, természetesen nem betonboltozatot, hanem egy régi boltozatot. Csinálnak egy kör alakú vagy a boltozathoz szabott sablont, amelyet felállítanak. Csúcsíveset vagy kör alakút, vagy ellaposodott kosárívet, amilyent éppen akarnak építeni. Fából készítik. Akkor a fa sablonra kezdik rárakni a köveket. Alul kezdik, lassanként ráteszik egymás után a köveket vagy téglákat, lassan haladnak egészen a tetejéig és a tetején még egy kő nincs betéve és ha kihúzzák a sablont, összedől minden. De ha ezt az utolsó követ beteszik és kiveszik a sablont, akkor az többé össze nem dől. Ezt az utolsó követ úgy nevezik, hogy zárókő. Ez más, mint a szegletkő, ez zárókő. És azt olvassuk: Zorobábel felviszi a zárókövet. Mit jelent ez? Befejezi az építést. Mert amikor az be van téve, az épület készen áll. Tehát Zorobábel felviszi a zárókövet és akkor egy hang hallatszik az égből: „kegyelem, kegyelem reá!” Istennek a tetszése rajta van ezen az építményen. Tehát Zorobábel be fogja fejezni az épületet, a templomot, hiába akarja az ellenség megakadályozni, az épület el fog készülni.
„És szólt hozzám az Úr mondván: Zorobábel kezei vetették meg e ház alapjait, és az ő kezei fogják azt elvégezni és megtudod, hogy a Seregek Ura küldött hozzátok.” Most még nincs befejezve a templom, de az angyal megmondta, hogy aki elkezdte, be is fogja fejezni. Amikor meglátod a tetején a zárókövet, meglátod, hogy Isten nem hiába küldött hozzád, hanem amit mondott neked, az csakugyan igazság. „Mert akik kicsúfolták a kicsiny kezdetet, örvendezni fognak, amikor látják Zorobábel kezében az ónkövet.” Egy olyan súly, amelyet zsinórra kötve használtak az építészek és használnak ma is, amikor a falakat emelik. Örülni fognak az emberek, amikor fent lesz Zorobábel, kezében a zsinór és méri a falat. Nyilvánvaló, hogy a fejedelem nem fog mérőónnal építeni. Nyilvánvaló, hogy itt valami képről van szó, nem külső templom építéséről. Nyilvánvaló, hogy Zorobábel mögött valaki más jelenik meg előttünk, akinek Zorobábel csak árnyéka, előtte járója, előképe. Valaki, aki Dávid házából való és uralkodni fog és amit ő elkezdett, be is fogja fejezni. Íme, így vezet át az Ótestamentum az Újtestamentumba bennünket. Isten egy új templomot épít, megjelenik egy másik templom. Ez is szegényes kezdet, az emberek legszegényebbjei vannak ott, vámszedők, parázna nők. Az utolsói ennek a világnak: szegény iparosok, pénztelenek, vagyontalanok, öregek, ifjak, gyenge fiatalok, tekintély nélküliek, akiknek nincs hatalmuk, csak egy van bennük, imádkoznak Istenhez, bíznak benne, várják az Úr Jézus Krisztust és látnak egy másik hatalmat. Belőlük épül fel az új templom, készül az az színarany mécsláb, amely ebbe a világba bevilágít, besugározza Isten világosságát. Az isteni építőmester, aki nem más, mint a mi Urunk Jézus Krisztus, ott áll, kezében a mérőzsinórral és akik fejcsóválva nézik az építkezésnek az elejét, amikor látják az egyszerű gyenge embereket, akik fejcsóválva nevetik a csekély kezdetet, egyszerre megvidámodnak, amikor megpillantják az Úr Jézus Krisztust magát, amint az egyházat építi, mert tudni fogják, hogy Jézus építi a templomot. Ez jelenik meg a próféta előtt. És itt újra megjelenik a hét szem, amelyet már korábban láttunk, amely megméri a templomot. Az megint csak Istennek hét szeme, hét Szelleme, amely mindenütt jár, ahol csak épül az egyház, a amely átpillantja az egész földet, mert az egyház az egész földön épül.
„És felelék és mondám: Hát az a két olajfa micsoda a gyertyatartó jobb és bal oldalán?” Mivel nem kapott választ, újra kérdi: „Micsoda az olajfának az a két ága, amelyek a két aranycső mellett vannak és öntik magukból az aranyat?” Vagyis az arany színében folyó olajat. Az arany itt az égő olaj, a Szellemnek az olaja. „És szól nékem, mondván: Hát nem tudod, mik ezek? És mondám: Nem, Uram.” És megkapta a magyarázatot: ezek ketten az olajnak a gyermekei. Az eredetiben így van: az olaj fiai, akik az egész föld Urával szemben állnak. Kik az olaj fiai? Ezen a próféta nem kellett sokat gondolkozzék, mi az égi olaj, ami ömlik. Nem más, mint Istennek Szelleme és más akkor a két prófétán keresztül ömlött, akik a templom építésére buzdítottak. De íme. Itt javítja magát a próféta, amikor azt kérdi, ki ez a két ág? Haggeus és Zakariás csak két ága volt a hatalmas olajfának. A két olajfa tehát több, mint Haggeus és Zakariás: maga a prófécia. Minden ág tehát, amelyen keresztül az égi olaj beömlik az egyházba, nem más, mint Istennek a prófétája, az olajnak a fia, akik nem emberi bölcsességből, hanem Isten megvilágosítása következtében öntik, ontják magukból az égi fényt, az olajat. Ha a 3. és a 4. fejezetet egybevesszük és visszaemlékezünk arra, mit jelent a piszkos ruhába öltözött Józsua, akinek tiszta ruhákat, süveget adott az Isten angyala, akkor megértjük, hogy ebben a két fejezetben Isten három tiszte jelenik meg előttünk: a pap, a király és a próféta. A pap Józsua, a király Zorobábel, a két próféta Haggeus és Zakariás. Ez a három hatalom az Isten országában, ez a három hivatás, ebből épül fel az Isten temploma. Tehát nyilvánvaló, hogy az a templom, amelyről Zakariás jövendöl, nem testi, anyagi kövekből épül, hanem abból a királyi, papi és prófétai hatalomból, amelyet az Isten létesít a földön. Nem a világ hatalmas nagy erejéből, világbirodalmakból, hanem abból a királyi méltóságból, amelyet Isten övéinek ad; sokszor egy mosónőnek, egy napszámos embernek, egy szolgálónak, abból az isteni hatalomból állítja fel a templomot, akik ott állnak és az olaj fiai, vagyis akik Istentől veszik, amit hirdetnek és nem emberi bölcsességből. Ezek szemben állnak a föld urával, nem félnek a föld urától és mint egyszer Keresztelő János Heródes Antipásznak megmondják az igazságot és csak egy uralmat tisztelnek: az örökkévaló Istennek az uralmát.
Íme, így jelenik a próféta előtt az igazi egyház. S amit a próféta akkor megértett, jó nekünk is megértenünk; mert amikor féltjük az egyházat és látjuk, hogy az egyház régi alakja eltűnik, iskolákat, vagyont, épületeket elveszítünk, lassanként elvész az egyház külső alakja, egyszerre megjelenik előttünk az a másik egyház, amelyhez ember hozzá nem fér és hozzá nem nyúlhat és meglátjuk, hogy ennek az egyháznak ereje abban a szóban van: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én szellemem által.” Ez az Istennek egyháza, az a csodálatos arany mécsláb, amely a világban világít. Bár mindig sötétebb lesz a világ, csak akik Istenhez hűek, azoknak a fénye hatol be a sötét éjszakába, hogy a szeretetnek, irgalomnak, hűségnek a fényét szétvigye ebbe a világba. S íme, az egyház közepén ott van az arany olajtartó, amelybe egy aranycsövön át ömlik a szívekbe szét az olaj, Istennek Szelleme, és megtölti a szíveket örömmel, boldogsággal. Mert szemünk előtt megjelenik az égi Zorobábel, ami Urunk Jézus Krisztus és látjuk, hogy kezében van a mérőón, hét szeme van, és ezek a szemek bejárják az egész földet. Látjuk, hogy Zorobábel viszi fel a zárókövet, be fogja fejezni a templomot és semmiféle földi hatalom meg nem akadályozhatja, hogy Isten műve befejeződjék; aki elkezdte, be is fogja fejezni a munkát. Ha az ő bizonyságtevői börtönben sínylődnek, máglyákon halnak meg, gályára vitetnek, mit változtat azon a tényen, hogy ott a máglyán, a börtönben tovább hangzik a bizonyságtétel, ömlik az olaj, és megy a sötét világba az egyház a maga fényével, amely nem az ő fénye, hanem Istennek fénye, ragyogása ebben a világban.
„Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én szellemem által!”
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Zakariás könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 29–35. oldal
