Zakariás könyvének magyarázata - 04. Rész

Harmadik fejezet

Zakariás 3,1-10

A próféta negyedik látomásánál vagyunk. A prófétát hazájának, Jeruzsálemnek a sorsa foglalkoztatja. Amikor azt mondjuk, hogy hazájának, Jeruzsálemnek a sorsa, tudatosan mondjuk a város nevét, mert az a zsidó csapat, amely a fogságból hazatért, igen kicsiny volt, és a zsidó állam főképpen a fővárosra szorítkozott. Voltak zsidók, akiket nem hurcoltak el, voltak olyanok is, akik nem telepedtek vissza, de a vezető réteg ott élt a városban, tehát a próféta szívén rajta van Jeruzsálem sorsa. Ez nem puszta hazaszeretet volt nála, hanem összeköttetésben volt Isten örök ígéretével



és az egész emberiség sorsával. Ami tehát a prófétának a lelkére ránehezedett, az Isten országának is a gondja. Mi lesz Jeruzsálemmel? Jeruzsálem súlyos csapás alatt van. Hiába adta Cyrus király az engedélyt, hogy a templomot újjáépítsék, hiába tért haza a nyomorúságból a nép egy része, Jeruzsálem felépítésének még igen sok akadálya volt, igen sok ellensége. A moábiták, az ammoniták, a samaritánusok – az akkor törvény nélkül élő részben rokon testvérnép – egyformán gyűlölték az épülő zsidó fővárost. Mindenféle vádakat mondtak el róluk és vitték a hatalmas világbirodalom királyának a fülébe, s a vádak alatt ott szenvedett Jeruzsálem népe. A prófétára ránehezedik az a könyörtelen, ellenséges hangulat, amely a zsidó népet Jeruzsálemben ebben az időben körülfogta. Ránehezedett a lelkére, s mikor Istenhez fordult imádsággal, erre az imádságra kapta a látomást.

A látomásban megjelenik előtte a zsidóságnak egyik Babilonból hazavezetett vezére, Józsua főpap. Ott áll Istennek képviselője, Istennek angyala előtt, aki bátorítja, míg a másik oldalon ott áll a Sátán, aki akadályozza őt. Sátán magyarul annyit jelent, mint akadályozó, ellenszegülő. Aki tehát Jeruzsálem elé az akadályokat veti, aki akadályozza, az a vádló, a Sátán. Az akadályok, amelyeket Jeruzsálem fejlődése elé vet a Sátán, azok vádak Jeruzsálem ellen. Ezek a vádak, mint szennyes ruhák borítják a főpapot, és ott áll megszégyenülve a főpap Isten angyala előtt. Hogy a főpap Isten angyala előtt áll, azt a fejezet háromszor is elmondja, ismétli. Hasonló jelenetet a Bibliában másutt is találunk. Így áll Jóbbal kapcsolatban a Sátán Isten előtt akkor, amikor Jóbot vádolta az örökkévaló Isten előtt. Isten kezébe adta Jóbot, hogy meggyötörje, hogy szenvedések és kínok között tegyen Jób bizonyságot Isten iránt való hűségéről. A borzalmas szenvedések között Jób hű maradt Istenhez és a Sátán vádjai szertefoszlottak. Azután Júdás levelében olvassuk, hogy a Sátán ott állott Isten angyalával szemben akkor, amikor Mózes felől vitatkoztak. Isten országának két nagy alakjáról tudjuk, hogy élve ragadtatott el a mennybe: Illés és Énokh. Mózes meghalt. Izraelnek ez a nagy férfia, a legnagyobb Ábrahám után, súlyosan vétkezett Isten ellen, amikor nem tartott ki hittel – azért kellett meghalnia. Isten azonban nem felejtette el hűségét, és úgy látszik, feltámasztotta a halálból, de ott állott vele szemben a Sátán, a vádló. Júdás beszéli el, hogy Mihály és a Sátán hogyan vitatkoztak egymással Mózes teste felett. Azután a Jelenések könyvében is találunk egy helyet: a Sátán az égben van és vádolja a gyülekezetet, az egyházat, Istennek a népét. Egyszer felhangzik Isten egyházának a bizonyságtétele az égben, amelyet a földön tesznek, és ez alátaszítja a Sátánt az égből, és nincs többé ott helye. Így beszéli el a Jelenések könyvének 12. része. A Bibliában többször is találunk ezekhez hasonló esetet, amikor a Sátán vádlólag áll az Isten előtt. Most Józsua főpap a vádlott, de az előzményekből látszik, hogy a vádlott maga Jeruzsálem, így az azt képviselő Józsua főpap is, hiszen azért főpap, hogy képviselje a rábízott népet. Az a papnak a feladata, hogy magára vegye a népnek bűneit, és így, bűnnel terhelten, mintegy szennyes ruhában ott álljon az Isten előtt, és számot adjon Istennek a vádoltatásért. A főpap tehát a Jeruzsálem ellen emelt vádakért volt felelős, azokkal terhelten állott ott szennyes ruhában az Isten előtt. Ezek a vádak csakugyan megakadályozzák minden népnek az előmenetelét. Tudjuk, hogy amikor a zsidók elfoglalni készültek Kánaánt, és csodálatos módon meghódították Jerikó városát, amelynek falai aláomlottak (ezeket a falakat tűztől megperzselten megtalálták a mai Jerikótól északnyugatra és részben kiásták, tehát a Biblia elbeszélése igaznak bizonyult), s amikor elfoglalták Jerikó városát, egy kicsiny város akadt az útjukba: Ai. Ezt a város nem tartották érdemesnek egész sereggel megtámadni, csak a népnek egy része ment fel a város ellen, és vereséget szenvedtek. Mikor ezután Józsué sírva kereste az Úr előtt a vereség okát, a válasz az volt, hogy ne imádkozzon, hanem menjen, keresse ki a bűnt a nép között, mert az az oka annak, hogy a nép elbukott, vereséget szenvedett, és hogy az Úr nem segítette meg őket. Ez a történet elárulta nekünk, hogy nincs mindenütt helye az imádságnak. Vannak esetek, amikor cselekedni kell, és nem imádkozni. Amikor bűn van bennünk, akkor nem imádkozni kell az Úr előtt, hanem megkeresni a bűnt. Amikor bűnös van közöttünk, akkor nem vinnyogni kell Isten előtt, hanem kivetni a bűnöst. Józsué meg is tette: megtalálták a bűnöst Ákán személyében, aki az Istennek félretett vagyonból ellopott. Meg kellett ölni a tolvajt, s akkor Izrael győzött. Máskor is láthatjuk, hogy csakugyan az elrejtett bűn, az eltitkolt bűn, az elhazudott bűn az akadálya annak, hogy egy nép előrehaladjon. Hogyha rajta üt a nemzeten az Isten csapása, akkor, ha megkeresed annak a népnek a bűnét, akkor megtalálod a csapásnak az okát. A magyar történelemben sok-sok szenvedésnek, csapásnak az oka a nép bűne volt. Hogy mi a magyar nép bűne? Tudjuk mi azt jól: nem szeretjük egymást, nem becsüljük egymást, nem állunk egymás mellett. Veszekedünk egymással, eláruljuk egymást – évezredes bűn ez közöttünk, testvéreim! Ez a bűn minduntalan feltűnik a magyar történelemben, és ezek a bűnök azok, amelyek miatt Istennek áldása nem lehet a magyar nemzeten. Más népeknél azt látjuk, hogy a nyomorúság idején kezet fognak egymással, együtt haladnak a cél felé – a magyarnál ezt nem látjuk. Már az Árpádok idejében is a királyfi a király ellen harcolt, a király miatt harcoltak a különféle pártok. Nem tudtak a Hunyadiak mellé állni, amikor Isten nagy királyt adott a nemzetnek, és a török hódoltság, a szétszakadás, a kuruc-labanc háború lett a következménye, és így tovább, el egészen napjainkig. Nem találjuk meg egymást, mert nincs bennünk egymás iránt szeretet, és ez az óriási nagy magyar bűn; pusztít, ránk nehezedik Isten ostora: ez a magyar bűn következménye. Más népnek más a bűne. Amikor egy nép azt mondta magáról, hogy „Az ő vére rajtunk és a mi fiainkon!”, két évezred óta rajtuk van annak az Ártatlannak, megöltnek a vére. Annak a népnek is maga felé kell nézni, magában kell keresni Isten csapásának az okát, nem a másikban. Minden nép maga felé forduljon, ne mást okoljon azért a csapásért, amelyet Isten bocsát reá. Tehát igaz az, hogy egy nép bűnei visszatartják Istennek áldását, és hogy Jeruzsálemnek is voltak bűnei, az kétségtelen. De hogy azok a vádak, amelyeket Tóbiás és Szanballat és a többiek a zsidók ellen besúgtak a perzsa fejedelemnek, hazugságok voltak: tudta Józsua és tudta Zakariás.

A vádak elhangzottak, és a vádaknak az lett a következménye, hogy Izrael ellenségei felszabadultak, a perzsa király eltiltotta a templomépítést, az építés megakadt, és nem tudott tovább épülni sem a templom, sem az istenhit. Szomorú volt az újjáépülő zsidó államnak a sorsa. Ebben a szomorú fennakadásban küldött Isten két prófétát a népnek: Haggeust és Zakariást. A két próféta, mint két mécses világított Izraelnek, és olyanok voltak Izrael számára, mint a gyertyatartóba tett gyertya. Ez a látomás is mutatja nekünk a próféta feladatait. A Jeruzsálem ellen szólt vádak Isten elé kerülnek, és Józsua főpap átokkal megterhelten áll Isten előtt szennyes ruhában. Egyszerre Istennek angyala parancsot ad – nyilván az ott álló másik angyalnak –, és azt mondja: „távolítsátok el róla a szennyes ruhát ás adjatok rá díszruhát!” A gyászruhának az ellentéte az ünneplő ruha, amellyel a lakodalomba lehet menni. A gyász ideje el kell, hogy múljék, és el kell, hogy jöjjön a lakodalomnak az ideje. „Adjatok rá ünneplő ruhát!” És úgy látszik, az angyalok megindulnak, hogy végrehajtsák Isten parancsát, amikor megszólal a próféta és azt mondja: „tegyenek a fejére tiszta süveget!” Akkor a prófétának erre az imádságára először fehér süveget tesznek Józsua fejére, azután ráadják az ünneplő ruhát. A prófétának ez a belelátása Isten dolgaiba és a belelátásból fakadó imádság megvilágítja előttünk is az utat, és minden nép előtt is, amely Isten áldását akarja megnyerni. „Tegyék rá a fehér süveget, tiszta süveget!” De az a papi süveg, amelynek a főpapra kerülni kell, tudjuk, hogy egy arany táblácskát is hordott magán, és volt rajta egy felirat: „Jehovának szentelt”. És mivel ez a felirat a fejen volt, a süvegen, azt jelentette, hogy Izraelnek olyan főpapra van szüksége, akinek a gondolkodása, a tettei, szándékai megegyeztek az Isten gondolataival, tetteivel, szándékaival, útjaival. A tiszta süvegnek a feltevése tehát azt jelenti, hogy ahhoz, hogy egy nép megváltozzék, az szükséges, hogy a gondolatai is megváltozzanak. A megtérést jelölő egyik szó – 'metanoia' – is a gondolatoknak, a szándéknak, a tetteknek a megváltozását fejezi ki, amely az ember szívében megy végbe. Ez a keresztyén életnek a megindulása, ez mindennek a kezdete. Ott, a szívben megy végbe a változás, az elmének kell megváltozni, új 'nous'-t – új értelmet – kell kapni. Ehhez pedig szükséges, hogy megismerjük Istennek az útjait és felcseréljük a magunk útjaival, a magunk gondolataival, magunkba fogadjuk azt, ami az Istené, hogy ami isteni, az legyen mibennünk, és többé már ne mi gondolkodjunk, hanem a bennünk lakozó Krisztus. Ezt látta jól a próféta, mert a prófétára ránehezedik Jeruzsálemnek a bűne. Haggeus eléggé szidta a zsidókat, amikor saját házaikat kezdték építeni a templom helyett, a templomról megfeledkeztek. Hiszen Ezsdrás és Nehémiás is a nép ellen prófétáltak, amikor azok a pogánysággal szennyezték be lelküket és nem különítették el magukat a pogány bűnöktől. Volt oka tehát a prófétának aggodalommal, félelemmel arra gondolni, hogy ha Izraelt új eszmék, gondolatok, törekvések fogják elsodorni az Isten útjairól, akkor hiába volt a visszatérés, hiába épül a templom: akkor Izrael számára nincs szabadulás. Éppen ezért szakad fel a prófétának a szívéből az imádság, amikor hallja, hogy Józsuáról le akarja venni az angyal a szennyes ruhát. A süveget, a tiszta süveget tegyék fel a fejére! Felteszik a fehér süveget és ráadják a fehér ruhákat: ez a keresztyén életnek az útja. Először az embernek a feje tisztul meg. Ezáltal persze nem azt kell érteni, hogy azelőtt elmebajos volt, bolond volt, hanem azt kell érteni, hogy a bűnös, fonák gondolatokat meg kell tagadni, és Isten gondolatait kell befogadni. Így lassan az ember egész valója áttisztul: ez történt Józsua főpappal. Amikor a Sátán vádjaitól felszabadulva, felmentve ott áll Jehovának az angyala előtt, egyszerre felhangzik Jehovának az ígérete a főpap számára.

Ez az ígéret úgy szól, hogy ha a főpap megőrzi azt, amit meg kell őriznie Jehovára vonatkozólag és az ő törvényében jár, akkor Isten őt kormányzóvá, bíróvá teszi az ő házában. Meg fogja őrizni az ő utait, és ki- és bejár és Istennek rejtett, titkos angyalai el fogják kísérni, s akkor hiába fog ellen fordulni a gonosz Tóbiás és Szanballat, a nagy perzsa birodalom; Istennek angyalai őrizni fogják a főpapot és az ő népét. Ott állott az angyal, és hiába voltak a Sátán vádjai, Isten nem hagyta el az ő szolgáját. Hiába gyűjtöttek ellen sereget, hiába volt minden, ott állott mellette Isten angyala. Egymás után háromszor olvassuk Isten angyaláról, hogy ott állott és a súlyosan vádolt főpaptól nem ment el az Isten angyala. Vádolták, bepiszkolták, beszennyezték a vádak, egy részük igaz is volt, és mégsem ment el tőle az Isten angyala, kitartott mellette. Ha a jövőbe, előre tekintünk, amikor a Jeruzsálemi zsidóknak az utódai meg fogják feszíteni a Messiást, amikor Jeruzsálemet elpusztítják és amikor a nép a világba szétszórva megtagadja az Istent és saját magát, mint Isten választott népét akarja kipusztítani; amikor saját maga lemond saját magáról, akkor is ott áll az ígéret és ott áll Istennek angyala. Ott áll mellette Isten angyala, és jöhet a történelem minden szennyes gyűlöletével, támadhatnak az uralkodók, akik ki akarják pusztítani, de ott áll Isten angyala, nem engedi kipusztítani Isten népét. Vagy ha átfordítjuk Isten szellemi népére, az egyházra: Néró vagy Diokletianus alatt, akár a gályák alatt vagy protestáns üldözések idején, akár az utolsó időknek rettenetes keresztyén üldözése alatt: ott áll Isten angyala, és Isten nem távozik el mellőle. Ilyen jelentőségteljes ez a mondás és int minket, hogy a mi figyelmünk ne kívülre irányuljon, hanem belülre. Ne azt nézzük, ami kívül van, hanem ami belül, hogy az Isten ott áll a próféta mellette és nem engedi elpusztítani. Íme az Isten ígérete: „ha te megőrzöd az én utaimat”.

És mi ennek a titka? Miért áll az Isten mégis ott a megvetett, lenézett és kétségtelenül bűnös zsidó nép mellett és a nem mindig igazságtalanul vádolt egyház mellett? Miért áll ott Isten angyala? Ennek magyarázatát is megadja a csodálatos látomás. Egyszerre csak hallja az Isten angyalának ajkáról a próféta: „Íme el fogom hozni a Sarjat – vagy, mint a magyar fordítás mondja – a Csemetét”. Tudjuk, hogy ezt a két szót használta két próféta: Ézsaiás, aki arról beszél, hogy a Dávid családjából feltámad egy sarj, aki a mi bűneink szenvedését, rútságát magára veszi. De azt mondja, hogy a mi békességünk verése van rajta: mi mindnyájan eltévelyedtünk, ki-ki a maga útjára tért, de Isten mindnyájunk álnokságát rávetette. Most adja az angyal a kijelentést: „én elhozom a sarjat, amelyről Ézsaiás próféta beszélt 100 évvel ezelőtt”. Leírja, hogy mi lesz az: az épülő templomban, egy kő, amelyen hét szem van és a szemek látnak; azt akarja vele kifejezni, hogy ez egy élő kő, mert ez az élő kő hiányzik az épülő templomból. Így bontakozik ki előttünk lassanként a próféta látomása, hogy a próféta az épülő testi templom mellett egy más templomot is lát, egy más templomot, amely élő kőből épül fel. Ez a jövendölés megújul a Jelenések könyvében, ahol azt olvassuk, hogy a hét szem a Báránynak a hét szeme. A Bárány tehát nem más, mint a megjövendölt sarj. A hét szem az Isten szelleme, rászáll és megtölti őt Isten szellemével. Eljön azért, hogy elvegye Izrael bűneit. Milyen csodálatos látomás. Amikor Isten egy megvádolt és sok tekintetben méltán megvádolt főpap mellé odaáll és nem távozik el mellőle. Megbocsátja neki bűneit, amiatt a Sarj miatt, aki a nép bűneit magára vette. De azt mondtuk, hogy a főpap tulajdonképpen a várost képviselte, mert a főpapnak az a rendeltetése, a sorsa: Jeruzsálemért jön majd el a Sarj, hogy viselje Jeruzsálemnek a vétkeit és meghaljon értük. Ekkor megjelenik a próféta szeme előtt a csodálatos Sarj és amikor a Sarj átváltozik egy másik képpé, épületkővé, amelyen hét szem van, akkor rátekintve a próféta hallja ezt az isteni szót: „eltörlöm e földnek álnokságát egy napon”. „E föld” alatt Jeruzsálemet és a zsidó népet érti. Tehát aminek jönnie kell, az tulajdonképpen a nép bűneinek eltörlése. Ha ezt a prófétai jövendölést jobban megértették volna a zsidók, vagyis, hogy a Messiásnak először nem úgy kell eljönni, mint szabadító hatalomnak, királynak, hanem mint aki belülről szabadítja meg a népet, akkor felismerték volna, hogy a Názáreti Jézus kicsoda. Ha Saul hamarabb engedte volna megnyitni a szemét, nem üldözte volna a Názáreti Jézust és hitvallóit, és nem állt volna ott az üldözők között. Látta volna, hogy a keresztre feszített a világ Megváltója – de be volt zárva az ő szeme is, és be volt zárva annak a népnek a szeme is, sőt be van zárva ma is: nem látják, hogy a Messiásnak először azért kellett eljönnie, hogy eltörölje a népnek a bűneit. S akkor, amikor a nép bűneit eltörölte, amikor a vád elhallgatott, amikor a Sátánnak nincs joga szólni és vádolni a főpapot, csak akkor jön el a megkönyörülésnek ideje, amelyet a próféta ezekben a kezdő és mégis olyan sokat mondó szavakban kap meg: „Azon a napon így szól a Seregeknek, ki-ki hívja az ő felebarátját a fügefa és a szőlőtő alá!”

Mit jelent ez a különös, furcsa és jelentéktelennek látszó megjegyzés? Megértjük, ha az akkori Jeruzsálemet magunk elé képzeljük. Építkeznek a zsidók, de a körülöttük levő ellenség minduntalan rájuk tör, amíg a falakat építik. Állandóan veszélyben forog a nép, a városon kívül levő szőlőkbe, kertekbe nem lehet menni, a város népe be van szorítva a falon belül levő városba. Milyen szomorú ez az élet harcban, veszedelemben, ellenségtől környezve! Hol van a régi, fényes élet, amikor ki lehetett menni a városból és egyik ember meghívta a másikat a szőlőbe, mert ott hatalmas fává engedték nőni a szőlőt! Ilyen szőlőtőkét a szentföldi múzeumban lehet látni. Mikor jön el a régi idő, amikor azt mondhatja a zsidó, hogy pihenünk, békességünk van? Mikor jön el az a régi elveszített boldog idő? Erről van itt szó. Amikor eltöröltetnek a földnek bűnei, akkor következik a béke birodalma. A háború után eljön a békességnek ideje, amikor Isten uralkodik a földön. Íme, ez ennek a fejezetnek az értelme. A próféta előtt megjelenik a jövő, amikor az ellenség elhull, amikor a Sátán nem fog többé akadályt, gátat vetni a nép fejlődése elé, eljön a békesség birodalma. Annak, hogy a békesség birodalma, egy feltétele van: hogy eltöröltessenek a népnek álnokságai. Ezt végzi el egy csodálatos Sarj, egy Csemete, aki jönni fog. A próféta látja, hogy Józsua és a papok – mert jelképes férfiak ezek – akkor majd tisztán fognak állni az Isten előtt. Tiszta a nép, amelyet képviselnek. Ebben a próféciában még egy megfigyelni való jelenet van. Amikor azt mondja a prófécia: jelképes férfiak ezek, tulajdonképpen a szó azt fejezi ki, hogy csodálatot keltő férfiak ezek. Egy elkövetkező csodálatos időnek előrevetett árnyképei, jelképei ők csupán, akkor ezzel azt akarja mondani, hogy a népet képviselő Józsua majd valamikor egy másik főpapnak adja át helyét, és ez a főpap az, akiről azt mondja az angyal: „elhozom a Sarjat”. A Sarj lesz az igazi főpap. Ő fog a mi bűneinkbe beleöltözni, a Sátán őt fogja vádolni, őreá hullanak az átkok. Őróla veszik le a szennyes ruhát és a homlokán ott lesz a süveg: „Jehovának szentelve”. Nevezetes ebben a próféciában, hogy a Messiást nem úgy ábrázolja, mint királyt, hanem úgy, mint főpapot. Vagyis a kijelentésnek az az értelme, hogy előbb el kell jönnie a főpapnak, de annak a főpapnak, aki Istennek van szentelve és azután jön a király. Tudjuk, hogy ez a két tisztség kettévált: Lévi törzséből származtak a papok és Júda törzséből a királyok. Ez a két tisztség Jézusban egyesült, s ezt a Zsidókhoz írt levél árulja el nekünk. Melkisédek pap volt és király, és a Názáreti Jézus sz ő utódja. Pap és király! Először odaállott Isten elé, mint pap, magára vette a bűneinket és áldozatot vitt Istennek, értünk adva vérét és azután úgy jön el, mint király. Mostanában gyakran hallunk egy jelszót: „Az egyház ne politizáljon! A papok ne politizáljanak!” Sokat vitáznak e felől, helyes-e az a kívánság, hogy az egyház ne politizáljon. Ha a politikát beviszik az egyházba, akkor jogos a kívánság, hogy az egyház ne politizáljon, vagyis ne vegyen részt abban a gyűlölködő harcban, amely a világban folyik a vagyonért. Ez helyes. De ha fordítva áll a dolog, vagyis az egyházat viszik ki a politikába, hogy a politikusoknak olyanoknak kell lenniük, akik nem maguknak gyűjtenek, nem a saját hatalmukat építik, hanem az a céljuk, hogy a többieknek szolgáljanak, úgy, mint a Názáreti Jézus, s mint igaz papok szolgáljanak nemzetüknek; ha nem a világ szennyes politikáját viszik be az egyházba, hanem az egyháznak a tisztaságát, áldozatkészségét, Istenhez való hűségét viszik ki a világba, akkor nem áll az, hogy az egyháznak és politikának nincs köze egymáshoz. Ha Kálvin János kiviszi az egyházat a politikai életbe és megtisztítja a ledér, kicsapongó élettől és ezáltal a világ lesz erkölcsösebb, tisztább, akkor ki látja annak kárát a ledér, önző, hitvány, vagyongyűjtő embereken kívül? Tehát láthatjuk, miről van itt szó: először a főpapnak kell jönni, és azután a főpapból lesz az igazi király. S amikor a főpap királlyá változik át, akkor a Názáreti Jézus uralkodni fog ezen a világon. Hiszen amikor azért imádkozunk, hogy „Jöjjön el a te országod” – vagy helyesebb fordítással: jöjjön el a te királyságod, uralkodásod –, akkor azért imádkozunk, hogy a pap királlyá legyen. Nem azok a politikus papok az igazi papok, akik a világ szennyes forgatagába belemennek és előnyöket akarnak maguknak szerezni, hanem azok, akik egyedül Istent képviselik és Isten előtt képviselik a világot. Ezek a főpapok lesznek majd az igazi királyok. Akkor valósággá válik Krisztus ígérete, amit a 12 apostolra mondott: ők fogják ítélni Izrael 12 törzsét. Akkor valósággá válik, hogy az utolsókból lesznek az elsők és ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk uralkodni. Úgy, mint a Jelenések könyvében olvassuk, hogy az ő trónjára ültet bennünket maga mellé.

Íme egy homályos álomképbe beleöntve egy csodálatos tartalom. Milyen csodálatos kép a jövőből ez a negyedik látomás, amelyet Zakariás látott.

„Ha utamon jársz, és megőrzöd azt”. – Mi az a megőrizni való? Parancsról van szó. „Akkor te is ítélni fogod az én házamat és megőrzöd az én pitvaraimat, és azok között, akik itt állnak veled együtt ki- és bejárást adok nektek.” Nem arról van itt szó, hogy a parancsolatokat megteszi, hanem a szívében őrzi, mint Mária, aki a szívében forgatta mindazt, amit Isten az angyalon keresztül üzent.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Zakariás könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 22–28. oldal