Hatodik fejezet
Zakariás 6, 1-15
Zakariás könyvében a hatodik fejezettel az utolsó apokaliptikus képeket vesszük át, a hetedik fejezettől kezdve a prófécia egyenes beszédben íródott. Ezek az utolsó apokaliptikus képek, vagyis Zakariás próféta könyvének első, kisebbik fele ezzel bezáródott.
Ez a két kép feltűnően hasonlít a Jelenések könyvében foglaltakhoz. Ott is erről a négyfajta lóról olvasunk, amelyre itt bukkantunk rá. Talán a színben
van valami különbség, de az esetleg annak a rovására is írható, hogy a héber szavakat, amelyek különböző színnel fordítanak, nem egészen értik meg a tudósok. Tudjuk, hogy a héber nyelv kiment a használatból Ezsdrás és Nehémiás idejétől fogva, és helyébe a babiloni nyelv lépett, amelynek a neve szír vagy arám. Az a nyelv, amelyet a zsidók az asszír és a babiloni fogságban sajátítottak el, az északi sémita nyelv. A sémita nyelveket három csoportba oszthatjuk: északi, déli és közép sémita nyelvekre. Északi a szír, éspedig annak keleti és nyugati ága, közép a héber és más, a környéken lakó sémita népek nyelve (moabiták, ammoniták), végül a déli az arab, amelyet nem sémita népek is beszélnek, mert az arabok közé sok nem sémita is keveredett. A zsidók a közép-sémita héber nyelvet beszélték, de ez a régi héber nyelv mind jobban feledésbe ment. Az Ótestamentumot le is kellett fordítani a népek nyelvére, és így létre jöttek a „targumok”, vagyis a fordítások. Ezeknek a nyelve már arám vagy szír. Mivel a héber nyelv feledésbe ment, sok szónak a jelentése felől kételyek vannak. Az, hogy a zsidók újra héberül beszélnek, nem vezet közelebb a megértéshez, mert a mai héber nyelv már nem a régi, még a nyelvtana sem. A mai új-héber nyelv alkalmazkodik a mai nyelvekhez, mégpedig az indogermán nyelvekhez, és ezáltal a legértékesebb oldalát érte befolyás, úgyhogy a mai héber nyelv nem egyezik a bibliai héber nyelvvel. Kiejtése, hangminősége sem. Jó nekünk az ilyen dolgokat tudni, hogy megmagyarázzam, hogy miért nem vagyunk képesek néha pontosan visszaadni némely szónak a jelentését. Valószínűleg így vagyunk a színekkel is.
A vörösnek az értelme világos, a fekete és a fehér kétségbevonhatatlan. De ott a harmadik, amelyet tarkával fordítottak, pedig a héber ige, amelyből ered, jégesőt jelent. Az a mód, ahogy esik le darabokban, az adott tájékoztatást, hogy az igéből képzett melléknevet tarkával fordítják. Pedig a jégesőből még egyáltalán nem következik tarkaság, hanem inkább úgy kellene fordítani, hogy foltos, ami szintén tarka ugyan, de már árnyalatnyi különbség van. A Jelenések könyvében ez a fakó vagy sárga színnek felel meg. Az sem a mi sárgánkat jelenti, hanem a fakó színt, a betegségnek a színét. Itt a Jelenések könyvének a négy lovánál vagyunk. Ezek a lovak is szekérbe vannak fogva. Természetesen harci kocsikba, szekerekbe, amelyeknek elől mellvértje van, hátul nem voltak kerítve. Ketten voltak a szekérben, egyik a hajtó, a másik a fegyvereket kezelte. Hátrafelé leszállhattak, fel is ugorhattak rá. A szekér alul el volt látva mindenféle metsző, vágó szerszámmal, úgyhogy amikor átment a szekér letiport embereken, összekaszabolta őket. Négy-négy ló volt minden szekér elé fogva egymás mellett, nem pedig egymás mögött kettő-kettő. Így kell a szekereket elképzelnünk, amelyek közül először a vörös, majd a fekete, a fehér és végül a foltos fogat indult el. Ezek a lovak természetesen képek, mint ahogy a jelenés is megmondja világosan, hogy Istennek négy szellemét jelképezik, de az is kép, hiszen azt olvassuk, hogy ezek a seregek Urának rendelkezésére állanak. Úgy van a magyar fordításban, hogy Istennek szolgálatából indultak el, de ez téves fordítás, mert az eredetiben nincsen szó szolgálatról. Az az ige, amelyet szolgálattal fordítanak magyarra, tulajdonképpen azt jelenti, hogy Istennek rendelkezésére áll. Odaállott. Ez az igealak megerősítő és egyúttal visszaható igealak, s azt fejezi ki, hogy magát odaállítja Isten mellé, Isten rendelkezése alól indulnak el, oda, ahova Isten küldi őket. Nyilván a harcnak a szellemei. Isten szétküldi őket a világba, hogy a világ békességét felborítsák. Ezt már Zakariás I. fejezeténél is megállapítottuk, ahol a próféta amiatt búsul, hogy a földön békesség van, ami azt jelenti, hogy a pogányok nyugodtan tiporhatják Izraelt, senki nem akadályozza meg őket. Az a nép, amely a letiprás miatt szenved, annak ez nem békesség. Ez az, ami a próféta számára szomorúságot okoz, mert nem tudja nézni népének letiport voltát. Istenhez kiált, és Isten nem hagyja meg ezt az álbékességet a földön, hanem megindítja a háborúnak az angyalait, és azok feldúlják a földnek a békességét. Ők tehát az Istennek rendelkezésére állanak, és elindulnak a világnak a különböző részeibe, hogy ott munkájukat elvégezzék.
A Jelenések könyvének magyarázatában* már megállapítottuk, hogy a különböző színek mit jelentenek: a vörös a kifolyó vérnek a színe, a háborúnak az angyalát jelenti, minthogy ott a vörös lovasnak a kezében egy hatalmas kétélű szablya van. A fekete szín az ínséget jelenti, mert a fekete lovas a kezében tartott mérleggel méri a búzát és az árpát, mégpedig drágán. A fehér színnek a jelentése nyilván Istennek győzelmes világossága, amely szétterjed az egész világra, tehát Istennek kijelentése, amely a Jelenések könyvében nyíllá alakul át – vagyis többé nem üdvözítő, hívogató evangélium, hanem sebző ítélet az Istennek ellenálló emberiséggel szemben. A Jelenések könyvében a negyedik szín, a fakó, a halált jelenti, tehát a gyilkosságot, a vadállatoktól okozott halált és természetesen a háború okozta halált is. A negyedik szín a Jelenések könyvében tehát a halált jelenti, valószínű, hogy itt a foltos ló szintén ennek a gondolatnak a kifejezője: a betegségnek, a halálra való állapotnak a jelképe. Hiszen nem csak a fakó arc mutatja a halált, hanem a foltos, szederjes arc is, úgyhogy ez a jelentés megfelel. Már most, ha így megismerkedünk a különböző színű lovaknak a jelentésével, egészen világos a jelenés értelme, amelyre következtethetünk akkor is, ha a Jelenések könyve nem is áll rendelkezésünkre.
Hová mennek ezek a lovasok? A Jelenések könyve nem mondja meg hová mennek, vagyis mindenhova mennek. Itt pedig egy meghatározott irányt kapnak a lovasok. Először a fekete lovaknak az indulásáról van szó, akik az éhséget és a drágaságot viszik szét. Ezeket követik a fehér lovak, amelyek Isten kijelentését jelentik. Dél felé mennek a halát hozó foltos lovak, és homályos a negyedik csoport lótól húzott szekérnek a jelentése, amellyel kapcsolatban az áll, hogy „erős lovak”. Ez a negyedik csoport jelenti a vörös lovakat, ezek a világ minden részére mennek széjjel. Ez tehát azt jelenti, hogy Isten intézkedéséből az Izraeltől északra fekvő országokban éhínség támad, és a kijelentés világossága hajnalodik ezeken a népeken. Tehát megpróbálja őket az Isten, de világosságot visz közéjük a próbába, szenvedésbe. A déli országok az araboktól lakott országok. Az arabok, vagyis ez a sokféle gyülevész nép Izrael történetében meglehetős szenvedést okozó és gyötrő szomszédságot jelentett. Ide Isten határozatából a foltos lovak mennek, tehát a halál, a betegség. Ugyanakkor az egész földet háború dúlja.
Hogyha ezeket a sajátságos utakat követjük, akkor azt kell megállapítanunk, hogy Izrael népét a következő időben, a Zakariás utáni időben úgy az északi, mint a déli államok fenyegették. A déli államok között akkor ott volt maga Egyiptom is, ott szerepel természetesen Izraellel szemben, mert araboktól leigázott terület. Egyiptomnak lakosai nem mind arabok, de ők uralkodnak ott. Mindenesetre az időknek végén olyan helyzetek állhatnak elő, amelyről sejtelmünk sincs. Mert hogy ez a jövendölés nem arra az időre vonatkozott, amely Zakariás korát követte, abból látjuk, hogy Zakariás után Izrael sok ideig ott élt azon a földön, amelyet Isten adott neki. De nem volt szabad nép, amit az mutat, hogy nem volt királya. A fogság után dávidi királya nem volt többé. A makkabeus királyok nem Dávid családjából valók. Heródesnek az apja fél-zsidó edomita, úgyhogy Zsidó-országnak a sorsa Zakariás próféta után a leigázottság állapotában volt. Ha a makkabeusok ideje alatt bizonyos szabadságot élveztek is, ez egy futólagos, eltűnő kis epizód volt, különben folytatódott a fogság. Erre az időre tehát a jövendölés nem vonatkozott, de vonatkozhat arra az időre, amikor Izrael az egész világra szétszóratott, tehát Kr. u. 70-től számítva. Igaz, hogy Izraelnek egy része Babilonban, Izraeltől keletre élt még azután is és még most is, de ennek a népnek akkor volt még jelentős története, mivel itt készült a Talmudnak a nagyobbik alakja, az ún. Babiloni Talmud. Tehát a nép az Írásnak tanúsága és az Írásnak a hatása alatt élt és nőtt fel, és azóta ez a népesség Izrael történetében igen jelentős szerepet játszott. Izrael történetének ez a jelentős szerepe átment északra Európába, Oroszországba, Lengyelországba, és azután onnan jöttek át hozzánk és más országokba. Úgyhogy ez a jövendölés Izrael későbbi történetével egyezik. Tehát kezd kialakulni az a helyzet, amelyről Zakariás jövendölt. Ha ezt a sajátságos fejlődést tekintetbe vesszük, azt kell mondanunk, mint azt már láttuk, hogy az utolsó időről jövendölt Zakariás próféta, úgyhogy a jövendölés egy bizonyos időt tekint át. Tehát a jövendölés nem egy bizonyos korszakra, hanem egy hosszú fejlődésre mutat rá. A külső események mögött rejtett, belső eseményeket lát, ezeket érzi meg előre a próféta, foglalja képekbe az isteni kijelentést adó angyal és mutatja meg Zakariásnak. Ezt is csak így érthetjük meg. Isten tehát azokat a népeket, amelyek között Izrael van és amelyek Izrael fogságban tartják, azokat csapással veri meg, és ezek pénzügyi természetűek; és mivel a háború az egész földre vonatkozik, háborús természetűek is. Ezek között a gazdasági csapások és bajok között lesz módja Istennek Izraelt összegyűjteni és hazájába vinni. Délen ellenség fenyeget, amelyet Isten csapással fog összetörni, úgyhogy Izraelnek Isten újra helyet készít a maga hazájában. Mivel pedig a jövendölés meg is mondja, egészen világos, hogy Istennek ezt az új hazát adó tevékenységét nem emberi kard fogja véghez vinni, hanem Istennek az ajándéka lesz. Mivel pedig minden, amit a kegyelem ad, csak eltolódik akkor, ha emberi erővel akarják megvalósítani, világos, hogy minden erőszakos cselekedet, amellyel Izrael a maga hazáját meg akarja szerezni, csak késlelteti azt az órát, amelyben Isten megadja a népnek azt, amit megígért, és Ő fogja megadni. Így hát az az igyekezet, amely a cionizmussal kezdődött, hogy Izraelt újra erős, fegyverfogható néppé kell tenni és fegyverrel hódítani meg régi hazát, egy szempontból örvendetesnek látszik és Isten munkája látható benne: az a munka, amellyel Izraelt felrázza és újra néppé teszi. Ez a része tehát ennek a fejlődésnek örvendetes. A másik része azonban, hogy erőszakkal, emberi erővel, fegyverrel akarják megszerezni azt, amit Isten kegyelme ígért meg nekik, ez szomorú és homályos, és ez az utolsó idők isteni segítségét nem hozza hozzájuk közelebb. Ezt világosan látnunk kell, mert ez a tanulság egyformán áll Izraelre és a népekre: amit Isten kegyelme ad, azt emberi erő közelebb nem hozza, egyedül Isten kegyelmétől kell várni. A népekre vonatkozólag ez a törvény áll: aki fegyvert fog, fegyver által vész el. A történelem folyamán a keresztyének sokszor fogtak fegyvert, hogy fegyverrel védjék meg magukat, de tartós eredményt ez soha nem hozott létre. Amikor a francia hugenották fegyvert fogtak, egy időre Isten megáldotta a fegyverüket, bizonyos sikert értek el, de a végső győzelem mégis a királyi részen volt. Így voltunk mi, magyarok is a fegyverfogással: akármilyen dicsőn is harcolt Bocskai, Bethlen, Rákóczi György, nem sikerült sem a magyar, sem a protestáns szabadságot megszerezni, s csak ideig-óráig tudták távol tartani az ellenséget. Csak Isten kegyelme az, amely nekünk, magyaroknak, vagy a francia, vagy az üldözött spanyol protestánsoknak megadja a szabadságot. Minden keresztyén, minden Krisztusban hívő népnek ez a törvénye: Istentől kell várni a szabadulást. Itt Zakariás próféta egészen világosan mondja, neki pedig Isten mondta.
Akkor az Isten rendelkezésére álló harci szekerek megindulnak, és elvégzik Istennek az akaratát. Istennek hatalmában van, módjában áll szabadítani ott, ahol ő akar. Ezért a keresztyéneknek mindent el kell követniük, hogy várni tudjanak Isten szabadítására. Nagyon érdekes az is, hogy az északi népek felé indult el a fehér lovasszekér. Ez azt jelenti, hogy a világosság ezeknél a népeknél nyugszik meg. Mint ahogy itt Zakariás megjövendöli, hogy a fekete lovas szekér munkája, amit a fehér lovas szekér és a vörös lovas szekér követ együtt, Isten Szellemét megnyugvásra készteti: vagyis olyan korszak következik, amikor a Evangélium hosszú ideig nyugodtan hirdettetik. Ez így is volt azokban az országokban, amelyek Izraeltől északra feküdtek, út szerint, nem égtáj szerint. A keresztyénség, a keresztyén egyház tényleg ezeken a vidékeken fejlődött ki Európa történetében. Látjuk tehát, hogy milyen világosan teljesednek be ezek a homályosnak látszó prófétálások.
Az utolsó látomás Jeruzsálembe visz bennünket, ahol a fogságban levő és gazdag zsidók ajándékaképpen arany és ezüst érkezik, s ezt az Isten előre kijelenti a prófétának, hogy a próféta átvegye, és Józsua főpap részére koronát – ill. többszörös koronát – alakíttasson belőle, és azzal Józsua főpapot megkoronázza. Ez a babiloni küldöttség három emberből áll: Heldai, Tóbiás és Jedaja. Ezeket az ajándékokat a prófétának be kell vinnie Sefaniás fiának, Józsuának a házába. Hogy ezek valódi emberek voltak-e, mint némely magyarázó sejti, vagy pedig csak képes jelentésű képzelet, azt a szerző megállapítani nem tudja, mert nem tudunk biztosat arról a tényről, hogy a Babilonban maradt gazdag zsidók tényleg küldtek-e ajándékot a Jeruzsálemben élő zsidóknak. A nevük olyan sajátságos jelentésű, ami mindenképpen a jövőre mutat. Heldai: „Jehova az időből, a világból való”. A világot az idő fejezi ki. Tóbiás: „Jehova jó”. Jedaja: „Jehova tudja”. A nevek tehát ezt jelentik: az időben levő, a világba kidobott, széjjelszórt zsidóságnak a sorsát Jehova ismeri, éspedig az a Jehova, akiről azt mondja Tóbiás neve, hogy jó, az a neve, hogy jó. Tehát a nép felett, annak minden szenvedése, üldözöttsége ellenére is ő őrködik, ki ugyan kiejtette a világba, de szeme elől nem téveszti el, sorsát jól ismeri, és soha nem hagyja el. Tehát ez a három név rendkívüli jelentőségű. Ezt a három követet a próféta Józsua házába vitte be. Józsua azt jelenti: „Jehova szabadít”. Az apjának a neve azt jelenti, hogy „Jehova rejtőzködik”. Ez is egészen sajátságosan mutatja azt a helyzetet, amelyben Izrael népe volt. Jehova elrejtőzött előle, de egyszer csak előjön és szabadítani fog. Így ez a Zakariási jövendölés tulajdonképpen egyike azoknak a fontos bibliai helyeknek, amelybe a zsidó keresztyének belekapaszkodnak, mint egy olyan csodálatos jövendölésbe, amelynek alapján Jehova szabadítását várják. De ugyanez az ígéret vonatkozik ránk is, pogányokra, mert hiszen Izrael népével Isten csak ezért foglalkozott, hogy az összes népeket áldja meg, és Izrael mindjárt elveszti Istennek áldását, amikor magát a többi nép közül olyan kiemelt népnek tartja, amely arra van hivatva, hogy a többi népet maga alatt tartsa. Ellenkezőleg: Isten minden kihívásának a célja, hogy szolgálatra hívjon ki.
A kihívottak, választottak sorsa tehát nem az, hogy ők többek legyenek, hogy nekik több jusson, több kényelemhez, több kenyérhez, több gazdasági előnyhöz van joguk, hanem az, hogy a kihívottak, akár nép legyen, akár egy ember, a többiek szolgája legyen. Vagyis Izrael kihívásának az isteni célja az, hogy a többi népnek a megvilágosítását szolgálja. Isten áldása akkor tér vissza Izraelhez, akkor fogja ezt a népet a szelíd olajfába visszaoltani – amely tulajdonképpen a hívő Ábrahámnak a törzse –, amikor ez a nép újra szolgálni akar. Jézus egészen világosan megmondta, hogy azok fogják örökölni az országot, akik szelídek, alázatosak, sírnak, éhezik és szomjúhozzák az igazságosságot; akik irgalmasok, akik békességet készítenek ember és ember, nép és nép között; akiknek szívük tiszta, akik üldöztetésre készek Jézus nevéért. Mivel annak, aki őt követni akarja, meg kell tagadnia magát, fel kell vennie a maga keresztjét, világos, hogy Isten akkor veszi csak újra elő az elvetett Izraelt, amikor ez nép hajlandó lesz ahelyett, hogy uralkodjék a többi nép felett, kész lesz a többi nép alá kerülni szeretetből, irgalomból, és szolgálni akarja a többit úgy, amint azt Jézus tette és nekünk megmutatta. Ezek olyan titkok az Istentől előre meglátott és elrendelt történelemben, amelyeknek meglátásától függ tulajdonképpen az, hogy mikor jön el Istennek a szabadítása. Amikor az egyház és Izrael megérti ezt a titkot, akkor jön el az egyház és Izrael szabadítása. A kettő párhuzamosan halad. Az egyháznak ugyanaz az útja, mint Izraelnek. Mind a kettőnek az a rendeltetése, hogy magát Istennek alávesse, és készen legyen a többi népnek is alávetni magát, és nem megállni büszkén a templomban mondván, hogy „hálát adok neked, hogy több vagyok, mint a többi ember”, hanem a bűnbánatban vezetni a többi embert Istenhez. Az ilyen bűnbánattal eltel szívű nép, az ilyen Istenre tekintő és Isten szabadítására váró nép számára milyen csodálatos világosságot jelentenek ezek a nevek: Heldai, Tóbiás és Jedaja! Azt jelentik, hogy a világba kivetett nép sorsát tudja jól, jól ismeri az a Jehova, aki jó. Tehát minden szenvedés, minden, minden az ő jóságából származik, s arra szolgál, hogy az emberi szívet eltöltvén, magához csatolja. Micsoda gazdagságot jelentenek ezek a nevek, ezek a szavak és jelent az a másik két név is, amelyek közül az egyik azt mondja, hogy Jehova elrejtőzik, de csak azért, hogy egyszer újra előlépjen, mint szabadító Isten! Ezzel a látással végződik Zakariás próféta könyvének első része. S ez a látás odacsatolódik valakihez, amikor ezt a nevet hallja Zakariás, hogy „Sarj”. Mit nevezünk Sarjnak? Jézusnak a neve a Sarj, vagyis azt jelenti: utólag nő ki. Vagyis a bűn pusztítása, tombolása után kihajt a szárazföldből egy Sarj a régi gyökérből. Isten kegyelmének régi gyökeréből nő ki kegyelmének a Sarja. A Messiás tulajdonképpen Sarj vagy utóhajtás abból az isteni életerőből, amely ezt a világot teremtette, de a teremtés után ezen a világon átgázolt a halál, és most a halálnak, a sivatagnak a földjéből kinő a Sarj, s ez a Sarj Jézus.
Még egy csodálatos jövendölés van itt. Két ember állott a Zakariás és Haggeus korabeli Izrael felett: az egyik Zorobábel, Dávidnak az ivadéka, a másik pedig Józsua, a pap. Melyik kapja a kettő közül a koronát? A pap, és nem a király. És ebben van egy sajátságos jövendölés, mégpedig az, hogy Izrael nem kap addig királyt, amíg Dávid családjának egyik sarja pappá nem lesz. Márpedig pappá nem lehet, csak Melkisédek rendje szerint, ő pedig nem volt zsidó, hanem pogány. A régi zsidó törvényeskedést eltörlik, és helyébe új teremtés lép, új papság, új nép. A melkisédeki papság. Milyen sajátságosan alakulnak a dolgok itt a jövendölésben! Olyan jövendölés áll előttünk, amely szerint az új király úgy fog uralkodni Izraelen, hogy szolgál. Az lesz a király, aki pappá lett, és akkor a kettő között békesség lesz, az uralkodó és a papok közötti ellentét eltűnik. Vagyis Izraelnek királysága olyan királyság lesz, amely papi királyság, amelyben a pap és a király nem állnak egymással szemben. Most is szemben állnak az egyház és a politikai hatóságok. Luther az egyházat engedelmességre inti. A pápák és a birodalmak között évszázadokig tartó erős harc volt, mindig szemben álltak egymással. Miért? A király uralkodni akar, a papság pedig egy isteni kiemelt képviselő, akinek győznie kell. Ez az állandó ellentét, amely az egész történelmet betölti, amióta keresztyén egyház van, akkor megszűnik, a pap és a király ugyanaz lesz. Miért? Mert az, akit királlyá koronáznak, akit királyi koronával ellát Isten, az maga lesz a papságnak a megtestesítője, aki saját vérét vitte áldozatul Istennek. Egy olyan király lesz, aki odaadta magát a népért és a népekért halálra. Nyilvánvaló, hogy az a nép, amely őt követni fogja olyan nép lesz, amely kész őt követni a halálba is. Így alakul a sajátságos jövendölés: a papból lesz a király. Hogy lehetett ezt a jövendölést teljesíteni másképp, mint úgy, ahogyan csakugyan teljesült: Dávid királynak egy utódja lesz pappá, ez a királyság azonban nem erőszakosan jön létre, mint ahogy az emberek próbálják keresztülvinni a maguk akaratát, próbálják erőszakosan megvalósítani a békesség birodalmát, mintha gyilkos fegyverrel lehetne békességet teremteni. Nem magától születik meg, nem magától sarjad ki ez a sajátságos pap-király, hanem – természetesen – a már meglévő életből nő ki: vagyis Isten a maga életét helyezte ebbe a világba, úgyhogy az életmenet sodorja magával egy sajátságos árba, amely megy előre a történelembe, és akik belekerülnek a Bárány életének árjába, azokból lassan kifejlődik az új világnak a népe. De csak azokban, akik képesek lemondani, magukat megtagadni, szelídek akarnak lenni, a bosszúállást kiűzik a szívükből: ezeknek a lelkületéből, törekvéséből nő ki lassanként, csodálatos módon az a Sarj.
* Csia Lajos: A Jelenések könyve a mai kor tükrében: Új Bérea kiadó
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Zakariás könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 42–48. oldal
