Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 2. Rész

A szervező betegség

Általában isteni adománynak és erénynek szokták nevezni azt a tehetséget, hogy egyesek ott is meg tudják szervezni a munkát, ahol semmi munka nincs, sőt munkás sem található. Fiatal koromban beszéltek egy lelkészről, aki minden keresztyén munkamódszert meghonosított községében, amely­ről hallott. Persze csak addig volt a munka meg, ameddig az iránta érdeklődő vendég ott tartózko­dott. Bizonyos, hogy ehhez a szervezéshez is tehet­ség kell, mint annak a múlt korszakbeli püspöki ren­deletnek a végrehajtásához, mely előírta, hogy mi­lyen munkamódoknak kell lenni minden egyházköz­ségben. Akinek bátorsága volt a jelentések írásához is, azzal meg is volt a felső hatóság elégedve. Az ilyen kiváló szervezőket arról is meg lehetett ismer­ni, hogy az istenfélő munkásokat, lelkészeket igye­keztek elüldözni, mert ezeknek nem volt lelkiisme­retük a szervezéshez. Az okoskodás helyesnek lát­szott: ugyanazon játszmakártyákból igen különböző játszmákat lehet játszani, csak jól kell tudni keverni és okosan osztani. Egészséges keresztyén gyülekeze­teket ellenben arról lehet felismerni, hogy nagyon lassan halad előre a külső szervezkedés, mert min­denütt egy láthatatlan belső szervezés megy előtte, melyet a kegyelem-ajándékok szétosztásával szent Szelleme által az egyház Ura végez.! Nem alkalmaz­nak sok munkamódszert és rendszert, annál több az odaadás és az Istenre való várás. Sok szervezet akadálya az ébredésnek. A sok szervezet rendszerint takarja az isteni Szellem munkájának a hiányát s így hazugság, mely látszólagos gazdagsága mellett sze­génységet takar. Sok szervezetről sok a jelentés. Istenre váró emberek nemigen beszélnek magukról és munkájukról. Annál hangosabb az öntelt és magukat dicsérő szőlőmívesek propagandája. A propaganda a szervező betegség egyik tünete. Csaló, látszatvilágban élünk, ezért a látszatnak igen nagy hatalma van az emberi lelkekre. Látszatok feltüntetésével lehet-e e világ felett az uralmat megnyerni és fenntartani? De meddig tart az így szervezett hatás? Ameddig a látszat le nem lepleződik. A világ történelme állandó lelepleződés. Egyik csalódásból a másik csalódásba való átlépést haladásnak nevezik. Mindennek a hitele addig tart, amíg meg nem valósul. A világi remény­ség addig kecsegtet, ameddig el nem érjük: akkor szertefoszlik, mint a délibáb. Még elmés, költői meg­állapításokat is tesznek erről. Amikor az egyház szer­vezkedésben és propagandában e világot követi, e világ sorsát is kénytelen megosztani: a csalódást, sőt, sokszor a hazugként való lelepleztetést. Istennél dicsérete annak az egyháznak van, amelyik nem e világi látszatnak dolgozik; amelyik Isten megelégedését keresi, Isten tetszésére vágyik.

A külső látszathoz és szervezettséghez tartozik a világi gazdagság és pompa. Pompás templomok, világi előkelőségekből összeállított presbitérium, gyü­lekezeti termek, díszes papi ruhák, arany és ezüst „kegyszerek”, drága térítők nem nagyon illenek a za­rándok egyházhoz, mely a Megváltó véres nyomait követi e világban. De aki a látható világ bűvkörébe kerül, az előnyöseknek látja ezeket a világi kincse­ket. A szervező betegség egyik tünete, hogy szüksé­gesnek látja e világ elismerésének és bámulatának megszerzését. De ami növekszik e világ szemében, fogyni kezd Isten szemében. Az égiek szomorúan néznek arra, ki gazdagodik e világ kincseiben, mert elszegényedni látják égi hatalomban. A földi látszat lefogja az imádság erejét, megbénítja szárnyát. Aki a látásnak dolgozik, az nem tud a hit láthatatlan világában mozogni, nem tud a tavon járni. A léggömb csak üres gondolával tud égnek repülni. E világ tehetségével nem lehet legyőzni e világ urát, mint Dávid Saul fegyverzetében nem harcolhatott.

Mikor olyan intézményeket lát a mai kor gyerme­ke, amilyenek Müller György árvaházai, a hallei árva­ház, Rämismühle házai s a többiek, vagy maga is részt vesz az ilyen intézmények életében, vagy olyan gondolat támad benne, hogy ezeknek a nagyszerűen működő otthonokban maga is otthont találjon. Az épületek tömege, felszerelése, a vagyon hatása le­nyűgöző hatással van a nézőkre. A néző rendszerint nem ismeri azt a sok lelki küzdelmet, az imádság-tö­meget, amelyek ezek mögött az épületek mögött vannak. De szívesen beülne a készbe; az nem isme­ri továbbá az intézetek jövőjét, hogy a küzdő hősök helyét hogy foglalják el kényelmes utódok, kik azt hi­szik, hogy az ilyen intézményben minden magától gördül tovább. Ebben a világban minden megromlik, elhitványul, elsekélyesedik, küzdő, hittel viaskodó emberek kezéről felületes, kényelmüket kedvelő emberek kezére kerülnek a hit harcával szerzett va­gyonok; a pompás intézmények megüresednek, bel­ső tartalmukat vesztik. Ambrosius és Ágoston egyhá­zában született meg az inkvizíció, a reneszánsz pá­paság; Aranyszájú János utóda a tudatlan, szertartá­sokat végző, babonás pópa; Kálvin nevét viselik ma­gukon a Bibliát megtagadó, „felvilágosult” papok; Is­ten akarja ezt így, hogy világosságra jöjjön az embe­ri szív minden rejtett gondolata. Szentek székébe dőzsölő kéjencek, gyilkosok és rablók ülnek; ettől a sorstól sem a történeti régiség, sem a reformáció lu­theri lendülete nem menti meg az egyházat. Beteges vallásosság tehát az az igyekezet, hogy a keresztyé­nek a régi keretekhez ragaszkodnak, s mint monda­ni szokás, azokat akarják betölteni új élettel. Az új bornak új tömlő kell, s Isten királyságát nem lehet el­használt emberi keretek Prokrüsztész ágyába bele­kényszeríteni. Ahol Isten szelleme fúj, ott Isten Szellemét kell követni s nem beteg, temetői keresztyénséggel a múlt romjain keseregni. Némelyek szinte bálványozzák a régi kereteket, a házat, a papi ruhát. Az emberektől kitalált szervezeti formát tartják egyháznak, nem az újonnan, felülről szült lelkeket. Ne­vezhetnénk ezt a betegséget polinéziai kórnak is, mert valóban igen durva eltévelyedés kell ahhoz, hogy valaki külső, testi formákban lássa Krisztus szellemi közösségét. Ezzel a „szervező-betegséggel” szemben áll az egészséges keresztyénség, mely az egyházban Istent keresi és Isten teremtő munkáját akarja megpillantani és imádni. Az egészséges keresztyén szem mindenen átsiklik ami az egyházban emberi munka, emberi alkotás és tudja, hogy csak az bírja ki az ítélet tüzet, mely ítélet már elkezdődött az egyházon és szüntelenül tart. Az isteni ítélet állan­dóan leválasztja az egyházról az emberi mulandó elemet, hogy hozzászoktassa a tekintetet ahhoz, hogy csak az istenit nézze. Mert van az egyházban egy másik szervezet is, mint amit az emberek csinál­nak; ezt a másik, láthatatlan szervezetet Isten alkotja azzal, hogy az embereknek kegyelmi ajándékokat ad, s ez ajándékok által egymáshoz csatolja az egyház tagjait. Ez a kapocs, következőleg a vele előálló szervezet túléli a testi halált, túlél minden sátáni támadást s diadalmasan dacol az üldözéssel. Szellemi szemű emberek ezt a lassan kiépülő belső szervezetet nézik és imádják azt, aki örök hatalmával azt építi. Ez az egészséges látás!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 11–14. oldal.

Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 1. Rész

Hogy vallásosságot és keresztyénséget szembeállítok egymással, annak oka az, hogy az igazi keresztyénség egészséget is jelent. A keresztyénség nem a vallások közül egy, hanem egyetlen és minden mást kizáró út, amelyen Istenhez lehet jutni. A vallások emberi kitalálások, melyekkel az isteni kijelentést helyettesíteni vagy kipótolni próbálták azok az emberek, akik a kijelentést vagy nem ismerték, vagy nekik megfelelőbbel kipótolni akarták. Azok vallásosságát, akik nem ismerik a keresztyénséget és jobb híján ragaszkodnak emberi vallásosságukhoz, lehet becsülni. A tudatlanság becsületes mindaddig, amíg az igazságot nem ismerjük. Ha tovább ragaszkodunk hozzá, őszinteségünket veszítjük. Van egészséges tudatlanság. Ami nem őszinte, az mindig beteg és hamis. Vannak, akik keresztyénségükbe hamis vallásosságot kevernek, az igazság útjáról emberi utakra térnek. Ezek betegek. Ha tudatosan csinálják ezt a keverést, akkor csalók. Ha tudatlanul, akkor becsapottak, de mindenképpen betegek.

Ezt a kis könyvet nem a csalókért, hanem a megcsaltakért írom. Szeretnék segítségükre lenni az igazság megtalálásában, melyet az Úr drágagyöngynek nevezett, vagy éppen mezőben elrejtett kincsnek. A hazugság atyja jár ebben a világban és hamisságokkal rakja tele a világot, az emberi gondolkodást. Mint a szoba a drachmát, úgy födik el az emberi kitalálások az igazságot. Azért nevezi azt Krisztus elrejtett kincsnek. A szántóföld az emberi lélek (Máté 13,4); abban van elrejtve a igazság (Róm 2, 14-15,26; 7,16); melyet a lélek, ha egészséges, a lelkiismeret megmutat. A lelkiismeret saját­ságos egyensúlyozó készülék, mely egészséges lé­lekben azonnal jelzést ad, ha a lélek Isten útjáról ha­mis, hazug útra tér. Olyan a lelkiismeret, mint az iránytű, melyet a körülötte lévő vasdarabok el is té­ríthetnek a helyes iránytól. Sátán ezer álérdekkel, ha­misított drágasággal rakja körül az emberi lelket, hogy az egy igazi kincstől, a legdrágább gyöngytől el­terelje annak figyelmét. A lélek iránytűje kimozdul a helyes irányból és hamisat mutat. A Sátántól félreve­zetett lélek nem mutatja a helyes irányt; a lélek bel­ső hangjai meg vannak vesztegetve; ami az igazság hangjának szól, az csalás. Ez a megcsaltság ereden­dő bűn: az ember öntudatlan korától hamis benyo­mások alatt él, első lépései már vétkesek, azaz a cél elvetéséből származnak. Az egyház sincs mentesítve a tévedés lehetősége alól. Nincs infallíbilis ember, azaz olyan, aki nem csalhatatlan. A legszentebbek­nek hitt hitvallások tévedésekkel van tele. „Ecclesia semper reformári debet!” Nem szabad soha megrestülni abban, hogy az egyházat visszavezessük az ősforráshoz, melyből előjött. Reformáló munkánk azonban mindig részmunka marad, mert mi részem­berek vagyunk és tudásunk résztudás (1. Kor. 13,9), félhomály. Van azonban a szennytől homályos világ­ban messze világító mécses: az Isten beszéde! Ez csalhatatlan fényben mutatja az igazság útját, s melyre jó ráfigyelnünk, mely égő szövétnekként mu­tatja utunkat e világ zarándok útján, s az emberi szót az örök Ige fényénél kell megvizsgálnunk, hogy he­lyesen mutatja-é az utat (II. Péter 1,19).

Ennek az örök Igének fényénél szeretném meg­vizsgálni a keresztyénségnek és a keresztyénséggel összekevert vallásosságnak különböző alakjait, ahogy azokkal találkozunk.

Ezek a betegségek alig vannak tudományosan fel­dolgozva. Még állandó és mindenkitől ismert nevük sincs, úgyhogy nekem magamnak kell a betegségnek nevét is megállapítanom. Rendszerbe is alig vannak foglalva, s így annak, aki velük foglalkozik, tapoga­tózva, kísérletezve kell előre haladnia. Embertani szempontból testi, szellemi és lelki eltévelyedéseket különböztethetünk meg, s a lélektani szempont sze­rint értelmi, hangulati és akarati eltévelyedéseket, így a betegségek öt fajtájához jutunk. Természetes, hogy a betegségek rendszerint összetettek, vagyis egyszerre többféle eltévelyedést tartalmaznak. Mégis minden betegségnek van egy vezető tévedése s az üti bélyegét az egészre. A testiségből, vagy anyagi­asságból folyó betegségeket a szellem okozza, mely az anyagit csaléteknek használja arra, hogy a lelket lefoglalja, telítse, s a külsőségek rabjává tegye.

Az anyagiasság betegségei

Az anyag, a test Isten teremtése és magában bajt, veszedelmet nem jelent. Veszélyessé akkor lesz, ha szellemi hatalmat tulajdonítunk neki, tehát ha vará­zsolunk vele. Sátán a nagy varázsló, de emberek is tudják használni az anyagi világot lelkek foglyul ejté­sére. Sokan tervszerűen tévesztik meg embertársai­kat azzal, hogy az anyagiasság bűvkörébe vonják és abban fogva tartják őket. Olyanok ezek, mint a hor­gászok; a hazugság szellem-horgán az anyag csal­étek csupán; az anyagi szépséget, nagyságot, kéjt él­vező emberek a halak, melyeket megfognak. Az anyagnak nincs maradandósága, nincs szellemi ha­talma! Aki tehát az anyagin fogva marad, az elveszíti az élet örök voltát és valódiságát.

Liturgia betegség

Liturgia alatt ma az ún. istentiszteleti rendet, az is­tentisztelet eszközeit és hatásait értjük. Görögül thréskaen, németül Gottesdienst, azaz Isten-szolgá­lat a neve. Már magának a fogalomnak a kialakulása betegség, mert Jakab 1,27 szerint Istent nem lehet elszigetelt énekléssel, imádkozással, igehirdetéssel, vagy szertartásokkal tisztelni vagy szolgálni, csak ak­kor, ha ezek a mindennapos életbe vannak beágyaz­va és azt készítik elő, azt mindenestül hatalmi körük­be vonják. Mégis az együttes imádkozásnak és be­szédhallgatásnak ezt az alárendeltségét a vallási ve­zetők elhagyták és a keresztyén élet csúcspontját, célját csinálták belőle; varázslatszerű szent cselek­ményt, mely maga „tetszik Istennek”. Pedig az az Is­tentisztelet, melyet megtérés nem követ, utálat Is­ten szemében. Isten nevének hiábavaló felvétele, mely nem áldást hoz, hanem átkot a benne résztve­vőre. Olyan a tettektől nem követett istentisztelet, mint a ráolvasás pogány bűne, mert ezzel mintegy kényszerítjük Istent arra, hogy hozzánk jóindulattal, kegyelemmel legyen. Fokozza ezt a hatást az úrvacsorának áldozatként való felfogása (sákramen-tum), mely a pogány sakramentum fogalmát hozta be a keresztyénségbe, ezt a kitalált és a Szentírástól teljesen idegen felfogást, hogy az úrvacsora kenye­rének és borának elfogyasztása bűn bocsánatot hoz, vagy a keresztség vize hit nélkül is letörli a vétkeket. A keresztszülő nem hihet a csecsemő helyett; a szertartásnak pedig nincs szellemi ereje. Éppen ilyen babona azt hinni, hogy az olajjal való megkenés és az imádság elmondása meggyógyítja a bete­get. Isteni megbízás és személy szerint való elhívás nélkül a kézrátétel alkalmazása olyan bűn, amilyent Szkéva pap fiai követtek el, kiket az ördöngős, mi­kor ördögeit ki akarták űzni, durván bántalmazott (Csel. 19,13-16). Nemcsak a megcsontosodott és kiszáradt nagy egyházak gyakorlatában találkozunk ilyen visszaéléssel, hanem tanúja voltam annak, hogy egy ún. szabadegyház felnőtt keresztelési ün­nepélyén is a közönség soraiból hívták elő váloga­tás nélkül a kézrátevőket. Itt a testi szertartáson volt a hangsúly, a felnőtt-keresztyénségen, nem a szel­lem-közlésen. Mivel jobb az ilyen felnőtt-keresztyénség a gyermek-keresztségnél?

A liturgia-betegség abban a szellemi hatásban ke­resendő, melyet az ilyen istentiszteletek, vagy szer­tartások a hallgatókra és nézőkre tesznek. Az a be­nyomás támad a lelkekben, hogy az istentiszteletek résztvevői bizonyos szellemi hatáskörbe jutnak, őket kiemeli a földi, testi légkörből, holott ilyen hatásuk ezeknek a szertartásoknak nincs. A megilletődöttség vagy áhítatos hangulat ily szellemi hatást nem gyako­rol. Mint minden más hangulat, ez is elrepül és nyo­ma sem igen marad. Tettre való elszánás liturgikus hatásokra nem szokott történni! Ennek útja ugyanis az értelmen és nem a tartalom nélküli hangulaton át visz. Még a prédikációnak sincs ilyen tettet érlelő ha­tása, ha az csak a liturgia egy része, vagyis nem taní­tás, nem meggyőzés. Ellenben az a beteltség, melyet a hangulat a lélekben kelt, sokszor akadálya annak, hogy a szívben elhatározások ébredjenek. Sok fé­nyes, ragyogó istentiszteletnek van megkötöző, fog­lyul ejtő hatása, mely egy téves gondolatkörhöz lán­colja a lelket, mely gondolatkörnek szolgálatában áll az istentisztelet. Erkölcsi alkatunkat az istentisztelet nem befolyásolja, ha a gondolatok megújítását (metanoia) nem vonja maga után. A szép liturgia in­kább kábítószer, mint gyógyszer és épp oly veszedel­mes, mint betegnek az ópium.

Művész-vallásosság

A művészet tárgya a szép. A szépet Isten teremtet­te; az ő derűs, szerető Szellemének a megnyilatkozá­sa. A szép a kedély gyönyörűsége. A világban lévő szép a Teremtő kedélygazdagságának bizonyítéka. Az istenfélők legfőbb reménysége: meglátni a Királyt szépségében. Csak Sátántól megrontott kedélyek gyűlölhetik a szépet és hirdethetik, hogy a művészet­nek nincs helye Isten szolgálatában. Az istentelenek­nek ugyanis művészi alkotásaikból éppen a szép tű­nik el; az istentelenek zenéje; festő és szobrászati al­kotásaik, valamint építészete sivárrá, üressé, tartal­matlanná változik. Az istentiszteleteken tehát inkább van helye a szépnek, mint az istentelenek kultúrájá­ban. De a szépnek nincs önálló szerepe a lélek ne­mesítésében. A szép a kedélyt mozdítja meg; a ke­dély az érzelmek világát foglalja magában; a szép ál­tal előidézett hatás tehát éppoly mulandó, mint az érzelmek hatása. A művészet csak ráadás lehet, az értelmi és akarati meggyőzés kísérője. Ez az oka an­nak, hogy a művész, ha vallásosságának lényegét a művészet adja, csak pillanatok hatása alatt él, s amit művészete által Istenből kap, annak nincs maradan­dó értéke. A művész-vallásosság tehát értéktelen, ha a gondolkodás és törekvés változását nem hozza gyümölcsül. Aki a művészet keltette vallásossággal beéri, könnyelművé lesz. Az ilyen vallásosság azokat is könnyelművé, felületesekké teszi, akik művészi megnyilatkozásokból merítik vallásosságukat, Isten­benyomásaikat. Ha a művészi hatás egyedül hat, ve­szedelmessé lehet. Az un. bohémság az egyoldalú művészhatás gyümölcse. Bohémságnak a művész­könnyelműséget nevezzük. Ez a könnyelműség a széppel való egyoldalú foglalkozásból származik. A szép gyönyörködtet, tehát a pihenés idejére való. Amíg tehát az Atya munkálkodik (Ján. 5,17), addig a szép nem képezheti az emberek életének sem egyetlen, sőt még a fő célját sem; hanem a szép alá kell, hogy vetve legyen a jónak, amiért az Atya mun­kálkodik. Isten teremtésében csak az olyan szép használható, amely a jót hirdeti, s csak az olyan mű­vésznek van helye, aki a szépet a jóért műveli. Er­kölcstelen művészet Isten teremtésében meg sem állhat; sőt, amely művészetből a jó eltűnik, abban a szépnek sincs soká maradása. Aki Istentől elszakad, ihletet veszít. Élesen bizonyítják ezt az istentelen kultúra zenei, irodalmi és képzőművészeti alkotásai; de bizonyítja az is, hogy a művészet mindenütt val­lásos elemeken fejlődött ki, s az istenfélelem emlőit szívta, s legnagyszerűbb alkotásai vallásos ihletből születtek.

A művész-vallásosság tehát nem tartozik a művé­szi élet egészséges alakulásaihoz, hanem eltévedés szülötte. Áldott művész elsősorban szolgálja a jót és csak másodsorban, csak mint kifejező eszközt a szé­pet. Amely művész csak a szépet akarja kifejezni, ízét, művészi komolyságát veszíti el. Ugyanígy va­gyunk azzal a művészi alkotással is, amelyet a nem­művész közönség a vallásos együttléteken (istentisz­teleteken) élvez. Akinek ez kizárólagos élménye, vagy főélménye, annak vallásossága elkorcsosodik, s könnyelműséget fejleszt a lélekben. Az ilyennek a vallása is csak bohémság lesz. Ide is vonatkozik: „Keressétek először Isten királyságát és annak igaz­ságosságát, s a többiek (a szép kifejezés! mód is) hozzáadatik nektek" azaz öntudatlanul, magától jele­nik meg. Aki Istenben elmerül, nem figyel a szépre, hanem azt öntudatlanul élvezi. Aki Istennel foglal­kozva a szépre figyel, elveszíti Istent. A szép csak ki­fejező forma, nem több!

Vannak azonban esetek, amikor még kifejező for­ma sem lehet a szép. Amikor a lélek böjtöl, szándé­kosan nyersen és kíméletlen öltözetben jelenik meg az igazság, meztelenre vetkőzötten. Ilyenkor élesen sikolt az igazság; de még a sikoltó igazságban is megvan a mennydörgés szépsége. A Golgota kereszt­je nem szép, hanem csúf és még sincs édesebb és vigasztalóbb ebben a világban, mint a Golgota véres Szenvedője! De ezt a szépséget csak az érzi, aki a jó­ért feláldozta a szépet! Aki a jót áldozta fel a szépért, azon erőt vett már a rothadás.

Van a vallásos életben is a szépnek olyan elhajlá­sa, megüresedése, mint az istentelen művészetben. Akinek szívéből kiköltözött az Isten, mert Isten az alacsonysággal és hazugsággal együtt nem lakhatik, annak éneklése és beszéde elveszíti a szépet. Hal­lunk verkliző éneklést, melynél a durva hang álmosít; modoros szónoklatot, mely a kikent, rúzzsal be­szennyezett női arcot juttatja eszünkbe. Látunk szer­tartásokban színész-mozdulatokkal ható papot. Mindez elkorcsosította a szépet, mert a szív hazugsá­ga kiűzte onnan az Istent. Ugyanezt a hatást teszik a nyilvános imádkozásokban alkalmazott üres nagy szavak, keresett kifejezések; kimeszelt arc, rúzsos száj, festett körmök.

A művész-vallásosságnál is van rosszabb: a kendő­zött vallásosság: a beszéd púder-bűze. Lelkészeink, összejövetel-vezetőink úgy megszokták már a nyilvá­nos ima-órák üres, sőt hazug szóvirágait, mint utcán, villamoson megszokták az emberek a festett ajka­kat. Azt hiszik, hozzátartozik az „istentisztelethez” s még hangoztatják is: az imádságot sohasem szabad megbírálni. Pedig nemcsak megbírálni kellene az ilyen imádságot, hanem elhallgattatni is.

Akik különben a beszéd vagy liturgia szépségével akarják megfogni a közönséget (az egyik szabad gyü­lekezetben éppen az úrvacsorából csináltak ilyen színházi spektákulumot), azok nemcsak az igazságot veszítik el, hanem a szépet is, mert a szép üressé és tartalmatlanná válik ott, ahol nincs igazság. Ezt azon­ban az igazság elhanyagolói nem érzik, mert érzékü­ket is elvesztették a szép és az igazság iránt.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 3–10. oldal

Nem minden betegség oka a bűn

Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszak!

Nem minden betegség oka a bűn. Annak lehetőségét, hogy egy betegség előtt az ajtót a bűn nyitja meg, Bibliát nem ismerő, Bibliát komolyan nem vevő, hitetlen emberek fel sem tételezik. Vallásos emberek annál inkább. Törvénykező, rögtön ítélő, irgalmatlan, szeretetlen emberek gyanítanak minden betegség mögött bűnt. A bűn valóban betegséget okoz. Sőt a bűn fizetsége végső soron halál (Róm 6,23). A betegség kóstoló a halálból, mert a betegség az élet hiánya. Azonban előfordul, hogy egy hívő, igaz és istenfélő embert is csapások érnek, és meg is betegedhet.

Nézzünk meg Isten igéjében két esetet. Egyet az Ószövetségből, egyet pedig az Újszövetségből, melyek bizonyítják, hogy nem minden betegség oka a bűn. Fogadjuk el ezt az igazságot, és tudatlanul ne gyanúsítsuk, ne vádoljuk többé betegséggel megtámadott testvérünket bűnnel, farizeusi gőggel ne különüljünk el tőle, hanem szolgáljunk felé: lássuk el a sebeit, és imádkozzunk gyógyulásáért. S ha a testvér bűnt követett is el, Isten megbocsát neki (Jak 5, 14-15). Mi is megbocsátásban járjunk.

Egy beteg ember felé való szolgálatunk kezdetén teljesen mindegy, hogy az illető miért betegedett meg, a mi dolgunk nem az okok kiderítése, a bűnnel való vádlás, az ítélethozatal, hanem az irgalom gyakorlása (Luk 6,36; Ef 4,32). Az Evangéliumokat tanulmányozva megfigyelhetjük Jézus betegek felé irányuló szolgálatát. Ő a beteget nem kérdezgette a betegségének részleteiről, nem firtatta a betegség okát, a gyógyítás előtt nem szabott feltételeket. Mint a szívek vizsgálója, ismerője, első ránézésre tudott minden hozzá forduló emberről mindent. Azt is előre tudta, ki az aki nem hisz, és ki az aki később sem fog hinni, sem megtérni. Mindezek ellenére, az Ő nagy irgalmából gyógyította az embereket. Mindenkit, aki Hozzá hittel fordult, minden betegségből, és minden erőtlenségből meggyógyított. Ő alapvetően nem a betegség, és erőtlenség elemzésével, megfogalmazásával volt elfoglalva, hanem a megoldást mondta ki. Ő mindig Atyjára figyelt, Aki egyedül tudja a megoldást minden létező emberi problémára. Jézus azt mondta Sátánról, az első tolvajról, hogy azért jön, hogy lopjon öljön és pusztítson. Ő ellenben azért jött, hogy életet adjon, és bőséget (Ján 10,10). Mesterünket tanítványokként követve mi is irgalommal forduljunk testvér és felebarát (embertárs) felé. Ne a probléma kösse le a figyelmünket, hanem a megoldás keresése az Atya jelenlétében, az Igével, az Úrral való közösségben. Most nézzünk meg a két ígért esetet arról, amikor bűntelen embereket ért csapás és betegség!

Jób

Elsőként álljon itt Jób története. A Jóbot ért csapásokat, majd betegségét nem általa elkövetett bűn okozta. „Lőn pedig, hogy egy napon eljövének az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt. Eljöve a Sátán is közöttük, hogy udvaroljon az Úr előtt. És monda az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felele a Sátán az Úrnak, és monda: Körülkerültem és át meg átjártam a földet. Monda pedig az Úr a Sátánnak: Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs a földön olyan, mint ő; feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő. Még erősen áll az ő feddhetetlenségében, noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt. És felele a Sátán az Úrnak, és monda: Bőrt bőrért; de mindent amije van, odaad az ember az életéért. Azért bocsásd ki csak a te kezedet, és verd meg őt csontjában és testében: avagy nem átkoz-é meg szemtől-szembe téged? Monda pedig az Úr a Sátánnak: Ímé kezedbe van ő, csak életét kíméld. És kiméne a Sátán az Úr elől, és megveré Jóbot undok fekéllyel talpától fogva a feje tetejéig. És vőn egy cserepet, hogy azzal vakarja magát, és így ül vala a hamu közepette. Monda pedig ő néki az ő felesége: Erősen állasz-é még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg az Istent, és halj meg! Ő pedig monda néki: Úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül. Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el? Mindezekben sem vétkezék Jób az ő ajkaival.” (Jób 2, 1-10)

Egy helyzet megítélésében nem vezethetnek minket emberi érzések, vélemények, vagy felekezeti tanítások. Kizárólag Isten látja világosan azt, ami éppen lejátszódik egy ember életében. Mint azt a Jób 2, 1-7-ből láthatjuk, velünk ellentétben Ő nem csak a látható, hanem a láthatatlan, szellemi vonatkozásaival is tisztában van az éppen zajló eseményeknek; s azokat korlátlan hatalmánál fogva, teljes egészében kézben tartja. Csak az Ő kijelentése számít – mely az Ő mindentudásán, és az emberi szívek ismeretén alapszik. Isten véleménye, megítélése Jóbról ez volt: „Bizony nincs a földön olyan, mint ő; feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő. Még erősen áll az ő feddhetetlenségében, noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt.” (3. v.). Isten kijelenti Jóbról, hogy feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő, s ezt nem egy baráti beszélgetés alkalmával mondta néhány jóhiszemű angyalnak, hanem nyilvánosan a mennyben, királyi trónszékén ülve tett bizonyságot Jóbról a szent angyalok előtt, a Sátánhoz szólva. Isten állítását Sátán nem tudta megcáfolni. Azt is megtudjuk ebből a versből, hogy már először is ok nélkül érték Jóbot nagyon súlyos csapások, melyekben elvesztette minden földi vagyonát, egzisztenciáját, fiait és leányait is. A vádló folytatta azt, amihez ért: nevéhez, belső természetéhez hűen továbbra is vádolta Jóbot, most azzal, hogy Jób az egészségét, életét fontosabbnak tarja Istenhez fűződő hűségénél, azt állította, hogy ha Jóbot egy komoly betegség éri és veszélybe kerül az élete, hűtlen lesz Istenhez, és meg fogja átkozni Őt szemtől-szembe.

Isten másodszor is engedélyt adott Sátánnak arra, hogy Jóbra támadjon. „Monda pedig az Úr a Sátánnak: Ímé kezedbe van ő, csak életét kíméld. És kiméne a Sátán az Úr elől, és megveré Jóbot undok fekéllyel talpától fogva a feje tetejéig.” (6-7.v.). Ezután Jób a hamuban ülve, rettenetes kínok között egy cserépdarabbal kezdte vakarni testén az iszonyúan égő, viszkető, majd a vakarástól kifakadó, levedző fekélyeket. Sátán ekkor, hogy végső csapást mérjen Jóbra, feleségén keresztül megszólította őt: „Erősen állasz-é még mindig a te feddhetetlenségedben? – majd mielőtt válaszolhatott volna e pusztító kérdésre, azonnal ajánlott neki a helyzetre egy megoldást is –, Átkozd meg az Istent, és halj meg!” (9.v.).

Ne feledjük! Jób feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő ember volt. Erről a tényről az egész univerzumban csak két személy tudott biztosat: Isten és Jób maga. Isten ismerte Jób szívét, - „Ismeri a Úr az övéit.” (2 Tim 2,19) – nem volt kétsége hűségével kapcsolatban. Jóbot nem vádolta a szíve, s arról, amilyenné őt Isten formálta, semmilyen körülmények között nem volt hajlandó lemondani. Ezért így válaszolt feleségének, valójában Sátánnak a kísértésre: „Úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül. Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el?” (10.v.). Egy végsőkig elkötelezett ember Istenben való hitének, korlátlan bizalmának megvallása volt ez! Megrendítő válaszcsapás volt ez az ellenségre! Elképzelem, amint a vádló Jób válaszát meghallva dühöngve, megszégyenülten elkullog. Jób hűséges maradt Istenhez jóban, rosszban. „Mindezekben sem vétkezék Jób az ő ajkaival.” (10.v.).

Miért engedte Isten, hogy mindez a csapás, tragédia, betegség, és kísértés megtörténjen Jób életében? Mert bűnt követett el? Nem. Ez a hűség, bizalom és ragaszkodás próbája – s egyben megerősítése – volt egy igaz, istenfélő ember számára; valamint Jób koronatanú volt az Isten és Sátán között folyó perben: ő Isten mellett tanúskodott, kiállt amellett, hogy Isten igaz és jó.

Hiszem, hogy ma is élnek a földön Krisztusban, igaz, istenfélő, bűngyűlölő emberek, és olyanok is, akik vágynak azzá válni! Jób bizonyságtétele értünk íratott meg a Bibliában, hogy kövessük őt a tanúk padjára, és tanúskodjunk Isten mellett, Sátán ellen. Soha ne adjuk fel azt az önazonosságot, melyet Isten tulajdonít nekünk nem a magunk, hanem Jézus Krisztus érdemei miatt, és ne engedjük meg az ellenségnek, hogy tőlünk a pálmát elvegye! (Kol 2,18)

A vakon született ember

Másodikként következzen az Újszövetségből, a vakon született ember története. „És amint eltávozék, láta egy embert, aki születésétől kezdve vak vala. És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik. Míg e világon vagyok, e világ világossága vagyok.” (Ján 9,1-5)

A tanítványok kérdéséből láthatjuk, hogy ekkor még ők is úgy gondolták – mint első példánkban Jób barátai –, hogy ha valaki beteg, akkor vagy ő vagy a szülei bűnt követtek el, és annak következménye a betegség, ez esetben a vakság. Furcsa kérdést tettek fel: „Mester ki vétkezett, ez-é?” Ez az ember vakon született. Hogyan vétkezhetett volna születése előtt? Jézus mégis válaszolt a kérdésnek erre a részére is: „Sem ez nem vétkezett,” – mondta Jézus. Tehát határozottan állította, hogy a vakon született ember nem vétkezett. Itt nem az eredendő bűnről volt szó, mely miatt Ádámban mindannyian bűnös emberként születtünk meg, mert akkor Jézus nem így válaszolt volna: „ez nem vétkezett.” Mire utalt Jézus? „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek minden igéjét beteljesítsük.” (5 Móz 29,29) A vak ember szüleiről azt mondta Jézus, hogy nem vétkesek abban, hogy vakon született a fiuk.

Akkor hát miért született vakon ez az ember? Azért, „hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.” (3.v.). Semmi egyéb oka nem volt annak, hogy ez az ember vakon született, mint az, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. Ezen dolgok vagy munkák közül az egyik az, hogy Isten a vakokat látókká teszi.

Nem minden betegség oka a bűn. Megnéztünk ennek bizonyítására két Bibliai történetet. Mindkét esetben olyas Valaki tanúskodott amellett, hogy nem a két személy bűne okozta betegségüket, Akinek szavahihetősége minden kétségen felül áll. Jób és a vak ember mellett is maga Isten tanúskodott arról, hogy betegségüket nem bűn elkövetése okozta.

Az ár megfizetése

Amikor hívőként betegség ér minket, vizsgáljuk meg az ige tükrében Isten előtt a szívünket! Ha megvallatlan bűn van az életünkben, akkor a szívünk vádol minket, és a rossz lelkiismeret miatt nem tudunk bízni Istenben. Ebben az esetben – azért, hogy helyre álljon Istennel a személyes közösségünk, és újra bizalommal tudjunk Őhozzá fordulni –, azonnal ítéljük meg magunkban a felismert bűnt, valljuk meg azt Isten előtt, térjünk meg belőle! Isten megbocsát, és meggyógyít minket. (Jak 5, 13-16)

„Ha a szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van Istenhez.” (1 Ján 3,21) Bármi történik is éppen az életünkben, forduljunk bizalommal Istenhez! Ne a láthatókra, hanem a Láthatatlanra figyeljünk! Fogadjuk be és tartsuk meg az Ő beszédét, parancsolatait, és megmaradunk az Ő szeretetében! (Ján 15,10) Ő ismer, és örökkévaló szeretettel szeret bennünket. Ha Krisztusban maradunk, Ő is bennünk marad. Isten templomai vagyunk, és Ő bennünk lakik (1 Kor 3,16). Mivel Isten szent Szelleme bennünk lakik, a szó legszorosabb értelmében együtt érez velünk csapás alatt, betegségben, fogságban, éhségben, szomjúságban, fájdalmainkban, számolja és gyűjti a könnyeinket, énekel nekünk (Sof 3,17), folyamatosan beszélve hozzánk vigasztal, bátorít, vezet, megerősít, megújít és a kimenekedést is megadja majd a gonosz kezéből, mint azt Jóbbal is tette. Ő elvégzi bennünk az Ő dolgait, munkáit – mint a vakon született emberben –, látóvá tesz minket.

Testvérek! „Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszak.” (Ef 5,16) – parancsolta Pál apostol. Az egész világ a gonoszban vesztegel. (1 Ján 5,19) Gonoszak a napok, s az utolsó napok, melyekben most élünk, rövidesen még gonoszabbak lesznek a próféciák előrejelzései szerint. Ezért kérjük Isten kegyelmét arra, hogy (mint Jób) se az ellenség, se barátok szavára; és semmilyen körülmények között, még az életünk árán se adjuk fel az Úr Jézusba vetett hitünket! Ne dobjuk el a Benne való bizalmunkat, melynek nagy jutalma van! (Zsid 10,35) A királyok Királyának gyermekei vagyunk, ne adjuk fel fiúságunkat! Mindent tekintsünk hazugságnak, ami ellentétben áll Isten beszédével, mely Igazság! Ragaszkodjunk erősen a mi írott Krisztusunkhoz! Ne hagyjuk abba a bizonyságtételünket Isten mellett! Jézus megbízatása alapján végezzük a Tőle ránk szabott munkát, ki-ki a maga helyén családunkban, Krisztus testében, és világi munkánkban is, gyümölcsöt teremve az Atya dicsőségére, Jézus tanítványaiként! Maradjunk hűek Őhozzá mindhalálig, s Ő ígérete szerint nekünk adja majd az életnek koronáját!

 -<>-

Nem minden betegség oka a bűn - Ökrös Ferenc

Hogyan várjuk az Urat? - Csia Lajos

Hamis józanság

Jézus visszajöveteléről még vallásos körökben sem szokás beszélni. Igehirdetésünkből, vallástanításunkból majdnem hiányzik. Annak, hogy politikusaink az egyéni, osztály- vagy nemzeti érdek helyébe azt a szempontot állítsák, hogy Jézus jön és tetteinket számon kéri, még a gondolatát felvetni is elmebajnak számít. Akadémiai botrány lenne, ha valaki a termé­szeti törvények érvényének megállapításánál vagy a történeti irányok megítélésénél arra mu­tatna rá, hogy Jézus visszajövetele az események mai folyását megváltoztatja. Ellenkezőleg, tudósok, műveltek és iskolázatlanok egyaránt azzal számolnak, hogy az események mostani folyása örökké megmarad. Egyháztörténet-íróink gúnynak és nevetésnek tennék ki magukat, ha az eseményeket a Jelenések könyvének fényébe állítanák; a „hitvédelem” pedig legtöbb­ször a hitet támadó racionalisták álláspontját védi. Pedig Jézus visszajövetelének tagadására sem tudományos, sem erkölcsi, sem semmiféle értelmes ok nincs. Ugyan államférfiak, tudó­sok és tanítók közül sokan megharagudnának, ha hitetlen embereknek mondanók őket; de az ő istenhitük aranyba zárt ereklye, s az ő istenük bebalzsamozott halott. Ezt a gyakorlati istenta­gadást nevezi a világ józanságnak. Könnyű belátni, hogy itt a világ legképtelenebb józanságá­val állunk szemben, melyet éppen annyira nem kell komolyan venni, mint e hitetlen hívőknek szertartásszerűen eldarált miatyánkját vagy hiszekegyét. Ezzel a józansággal szemben nem szégyelljük megvallani, hogy mi Jézust visszavárjuk, s eljöveteléért buzgón imádkozunk

Kétféle emberek

Jobb egészen hitetlennek lenni, jobb nyíltan Istent tagadni, mint Isten nevét emlegetni, de Őt soha komolyan nem venni, s életünkből Őt egészen kifelejteni! Becstelen dolog egy tár­saságban ülni, beszélni, érvelni azzal a tudattal, hogy ha én innen elmegyek, annak, amit itt hirdettem, éppen az ellenkezőjét fogom tanítani: Istennel szemben állandóan elkövetik ezt a becstelenséget; Istennel szemben nem köt a becsület! A templomban Isten igéjéről beszélünk, a templomon kívül tévedések és papi csalások halmazáról. Úgy bánunk Istennel, mint velünk előkelő ismerőseink, akik nem mindenhol ismernek ránk. De ha homlokegyenest ellentétes dolgokat tudunk mondani a Bibliáról, azt hol Isten igéjének, hol tévedésnek hirdetve, vajon nem mi vagyunk-e azok, akik a Bibliára fogott „papi csalást” elkövetjük? Különben a mai műveltek nem mindig fitymálják le a rejtett (okkult) dolgokat. Spiritiszta körök résztvevői majdnem kivétel nélkül e „műveltek” közül kerülnek ki, s a varázslók, jósok előszobáiban gyakran lehet méltóságos urakat találni. Nekik csak az a jövő nem kell, amelyet Isten igéje je­lenít meg. Rossz lelkiismeret nem bírja el a Jelenések könyvét!

A hitetlenség igaz oka

Gonosz, hitetlen világnak az a világ nem kell, amelyet Jézus hoz magával. Jézus uralma kizárja a gőgöt, erőszakot és harácsolást: Jézus világa tehát nem az ő világuk! Nekik olyan vi­lág kell, melyet a bűnös ember tehetségeiből és vágyaiból ember és ördög dicséretére lehet ki­alakítani. Nem tudják elszenvedni azt a gondolatot, hogy a bűnösök Üdvözítője az alázatosak­nak, utolsóknak és a kisgyermekekhez hasonlóknak alapítson itt országot. De mint ahogy Sá­tán világosság angyalának ruhájába öltözködik, mert saját köntösében senkinek sem kell: úgy érzik ők is, hogy nyílt hitetlenségükkel hamar lejáratnák magukat még ebben a világban is, annál az egyszerű törvénynél fogva, hogy az ördögnek még az ördög sem hisz. Ezért járnak a vallás köntösében, s egyháziasabbak az egyház igaz tagjainál; olyan a szarvuk, mint a Bárá­nyé, de úgy beszélnek, mint a fenevad. Tudományos pózuk, a tőlük idézett irodalom teménte­lensége, terrorisztikus hangjuk, mellyel a tudománytalanság vádját osztogatják, senkit meg ne döbbentsen! Mindez csak Pergamon királyi székének pompája; enélkül a reklám nél­kül hamar kitűnnék, hogy a bibliatagadó irodalom nem a tényekből, hanem önmagából táplál­kozik, s a terrort, gúnyt és erőszakot csak azért alkalmazza, mert az igazság hiányzik a fegy­vertárából. Legyünk józanok! Az igazság nem nagy zajjal működő gépezet, melyet emberek szerkeszte­nek össze, hanem mezei virág, mely emberi vetés nélkül az útszélen nyílik.

A spiritiszták anyagelvűsége

Minden bibliaellenes tévelygésnek titkos rugója és belső valósága az anyagiasság. A Biblia útjait elhagyó ember földi érdekeket keres, s azért másnak, mint a testnek, az anyagnak a valóságát nem hiszi. Jól látjuk ezt a már említett spiritisztáknál, kiket nevük alapján igen „szellemi” embereknek kellene gondolnunk; de ellenkezője az igaz. A spiritiszták csak olyan „szellem”-jelenséget becsülnek, amelynél a szellem valamiképpen anyagiasul: kopog, ír, tár­gyakat mozgat, „kezéről” (!) lenyomatot készít. A szellemközlésnek tartalma a külső jelensé­gekhez képest szinte közönyösen hagyja a spiritisztákat, s akármilyen lapos, agyoncsépelt, ízetlen erkölcsi tanítást a szellemiség legfelső fokának hirdetnek; sőt, azon sem ütköznek meg, ha szellemek – mint leggyakrabban megesik – semmitmondó, üres, sőt egyenesen ostoba vagy erkölcstelen szólamokat közölnek. Nekik a csoda fontos: az a tény, hogy a szellemek az anyagi világban jelentkeznek. A spiritiszták ezeket a szellemtelen szellemeket várják, nem Jé­zust! A spiritizmus kiöli a emberekből a Jézus-várás örömét. A spiritiszta magát műveli ki megváltónak, neki nem kell az ingyen segítő Megváltó. Ellenkezőleg, a megidézett pajkosko­dó gonosz szellemecskéket ők térítgetik és váltják meg. Az imádsággal, bibliaolvasással és Jé­zus nevének emlegetésével rendezett spiritiszta szeánszokon szó sem esik a golgotai halál bűnt törlő hatalmáról, mert a spiritisztáknak erre nincs szükségük. Aki spiritisztákkal elegye­dik, azoknak az ördögöknek adja oda magát, akik a spiritiszták gyűlésein láthatatlan vezetők­ként akkor is részt vesznek, amikor a materializáló „csodáit” a szeánszokon kötelező homály leple alatt valamilyen szélhámos végzi. Aki az éj homályának szellemeit várja, sohasem vár­hatja velük együtt a világosság Urát! Jézus várásával semmiféle homályosság, okkult dolog össze nem fér!

Lélekrabló világnézetek és gyógymódok

Tehát a spiritizmussal rokon világnézetek, gnoszticizmus, theosophia, anthroposophia épp oly megölői a Jézus-várásnak, mint a lélek okkult erőivel ható gyógymódok, mint a hip­nózis, couéismus, freudizmus stb. Mindezeknek a tarka világnézeteknek és gyakorlatoknak alakja sokféle, de lényege egy: mind az önmegváltás talaján állnak, mind az emberi lélek erői­től várják a szenvedésekből való szabadulást; de abban is egyek, hogy ha valami hatást elér­nek, abban sátáni sötét erők is részesek. Az önmegváltás talaján álló lélek Isten kegyelmében nem hisz, s később, ha akar, sem tud hinni. Némelyik minden bűnösség kérdésén felülemelke­dik, bűnbánatra képtelen; mások vezekléssel próbálják a lelkiismeretet csitítani, de megnyug­váshoz nem jutnak, megint mások azért alkalmazzák a lelki kábítószereket, hogy a felelősség tudatától szabaduljanak. Sem lelki, sem sátáni szellemi hatások az idegbetegségek tüneteit ál­landóan elvenni nem tudják, hanem csak úgy hatnak a lélekre, mint a testre a narkotikumok. A lélek mindig kevésbé reagál a lelki narkotikumokra; ahogy a szuggesztív befolyások alatt aka­ró erejét veszti, petyhüdtebb lesz, és a külső hatást tartani nem képes. Belső zagyvaságban, mindig fokozódó lélekhasadásban és szétziláltságban vagy a kétségbeesés öngyilkos szelleme, vagy valami gyógyíthatatlan dacosság lázadó szelleme lesz rajta úrrá, míg az elkárhozók ret­tentő lelki állapota fejlődik ki, melyet Jézus így jellemzett: külső sötétség, hol sírás-rívás és fogcsikorgatás lesz. Az ilyen meghasadt lelkűek, tejesen összezavartak vállalkoznak majd az utolsó napokban olyan reménytelen, vak vállalkozásokra, amilyen a égből megjelenő Király és seregei elleni támadás lesz. A sötétség ura nagyon jól tudja, hogy mindenre kész, vak esz­közöket milyen utakon lehet nevelnie magának. A spiritizmus és rokonmozgalmai szintén egy „eljövetelre” készítenek elő, de ez az Antikrisztusé lesz.

Az adventizmus anyagelvűsége

Az adventizmus nevét Jézus eljövetelének (adventjének) várásáról vette, igen jellemző, hogy e szép név mellé odakerült a törvényeskedésről tanúskodó „szombatos” elnevezés is. Már ez a törvényeskedő színezet is mutatja, hogy az adventizmus éppen olyan testiségre hajló irányzat, mint a spiritizmus vagy racionalizmus. Az adventisták a Szentírás világos utasításai­val nem törődve, állandóan Jézus eljövetele idejének kiszámításával foglalkoznak. Eddig már több időpontot tűztek ki, de jóslatuk egy esetben sem vált be. Bolonddá tett híveik vagyonukat eladták, azt hívén, hogy Jézus eljövetele után arra szükségük többé nem lesz; fehér ruhákba öltözve háztetőkre vagy hegyekre ültek ki az Urat várni, mint ez az erdélyi Székelykakasd községben is történt, hol aztán a vezér-tévelygő szégyenében földönfutóvá lett. Mind e csaló­dások mellett is minduntalan akadnak új hiszékenyek, akiket óriási gyülekezeti adóval vagyo­nukból kiforgatnak. A nyugtalan lelkiismeret minden áldozatra kész, hogy békességet leljen, s legtöbbször ott nem keresi, ahol ingyen találja meg: a bűnösök Megváltójánál. Az adventista tévtanítóknak különben nem Jézus fontos, kihez – miután üdvüket a törvény megtartásában (szombat, evési szabályok) keresik – semmi melegebb szál nem fűzi őket, hanem a külső cso­da, a világ végének, Jézus eljövetelének kiszámított dátuma, mely a csodaváró, hiszékeny em­bereket hozzájuk köti. A golgotai evangélium nem tartozik tanításaik közé, tehát a keresztyén­séghez semmi közük! Nem csak a Fiúban nem hisznek, hanem a szent Szellem hatalmában sem, amikor azt tanítják, hogy a halál után a lélek a testtel együtt elhal, és csak a testtel együtt fog egyszer öntudatra ébredni. Ha a lélek sorsa ennyire a testhez van kötve, az azt mutatja, hogy képzeletük szerint a test erősebb a léleknél, sőt a lélek csak a test járuléka: ez pedig a legdurvább materialista felfogást jelenti. Aki nem a Biblia utain jár, hanem emberi kitaláláso­kat vagy sátáni tévelyítést követ, nem is tud a Szellem hatalmában hinni; annak a test pompája minden! A ma terjeszkedő adventizmus amerikai eredetű és megkülönböztetendő a Székely­földön a múlt századokban Dávid Ferenctől is terjesztett szombatossággtól. Amerikai eredete okkult, tehát spiritizmussal rokon jelenésekre megy vissza; a két szellemi áramlat rokonságát mindkettőnek durva anyagiassága mutatja. Az adventizmus főleg a tudálékos embereket fogja meg, s nagyon kielégíti. A bibliahelyekkel való dobálózás a Szentírás-ismeretnek kábító lát­szatát mutatja; tanulatlan férfiak és nők valóságos hitvitatkozókká képezik ki magukat; a vita­iratoknak, ábrák és képek tömegével kiállított könyveknek özönével árasztják el a világot, s a vallásos reklámok valóságos mesterei; a történeti egyházak a Biblia jövendő részeivel nem foglalkozván, az adventisták, valamint hozzájuk egészen hasonló, s belőlük kiágazó utódmoz­galmak, mint a millenizmus, russelizmus stb., valósággal monopóliumszerű privilégiumot él­veznek. Mindez okokból főleg az alacsonyabb lelkiségre rendkívüli hatást gyakorolnak.

Hisztérikus Jézus-várók

Abban a végtelen színsorban, amelyben a tévelygések egymás mellett elhelyezkednek, vannak emberek, kiknél a hívő keresztyénség és testi várakozás keveredik: ezek az Úr eljöve­telében a csodát hangsúlyozzák, viselkedésükben kapkodó nyugtalanságot mutatnak, egyéb­ként a Bárány utainak megértéséről, hűségről, kötelességtudásról és emberszeretetről alacso­nyabb felfogásokat vallanak. Tévelygésükben nem „követik a Bárányt, valahova megy”, ha­nem könnyebb és díszesebb utakat választanak. Míg az Urat váró filadelfiai gyüle­kezetről Jé­zus ezt állapította meg: „Kevés erőd van!”, ők még az Úr visszajövetele előtt mindenféle cso­dás szellemi ajándékokkal akarnak pompázni, s arannyal és drágakövekkel teleaggatott hiú nők módjára kelletik magukat – az őket bámuló embereknek. Spiritiszta szeánszokhoz hason­ló istentiszteleteiken valósággal „idézik” és kényszerítik Isten szent Szellemét, ki azonban az ilyen emberi erőszaknak ellenáll, úgyhogy Isten Szelleme helyett vagy ördögi szellemeket kapnak, vagy a távol maradó szent Szellemet lelki (emberi, nem szellemi!) felgerjedésekkel, érzelem fölcsigázással pótolják, s ezekkel az értelmi túltengésekkel, sóhajtásokkal, kiáltások­kal, testüknek a földhöz verésével, azt állítva, hogy mindezeket Isten munkálja, a hiszékeny és tudatlan látogatókat megcsalják. Összejöveteleiken állandó lelki mámorban ringatózva, szen­timentális kiáltásokat hallatnak: „Az Úr hamar jő! Még ma eljöhet!” valósággal azonban nem az Úr kell nekik, hanem az érzelmi mámor, mellyel dologtalan önző énjüket megcsalják. Túl­feszített érzékenység, nyugtalan sietség, személyes sértődékenység jellemzi őket; ravasz szá­mítás, a lelkeken való uralkodás és tág lelkiismeret képesíti a hiszékenyek foglyul ejtésére ve­zetőiket. Úgy a tévelyítők, mint az eltévelyítettek a Bibliát csak fegyverül használják mások cáfolására vagy meggyőzésére, de komolyan és becsületesen nem kutatják azt, téves gondola­taikért nagy hévvel szállnak síkra, de a ellenérvek nyugodt meghallgatására nincs sem nyugal­muk, sem képességük. Hiányzik náluk az Úr eljövetele várásának egyik legfontosabb feltéte­le: az éberség. Az idők jeleit nem vizsgálják, mint Jézus kötelességünkké tette. Hisztérikus „még ma eljöhet!”-ekkel csak nyugtalanítani, összezavarni lehet az embereket, az ilyen bete­ges nyugta­lanságnak Jézus igazi várásához semmi köze nincsen!

Önző Jézus-várók

A hisztérikus nyugtalankodók igazi lelkületét az a tőlük kétségbeeséssel védett bibliael­lenes tanítás mutatja, hogy Jézus a hívők számára ítéletre jövetele előtt egyszer vagy többször is visszajön, hogy őket a nagy nyomorúság elől, vagy annak közepéből kiragadja. Ezt a taní­tást új korában komolyabb keresztyének is elfogadták, de a bibliai próba után elvetették. Ne­vezetes e tekintetben a Magyarországon is ismert és szeretett Modersohn Ernőnek „Az ember Fiának napjaiban” című (magyarra is lefordított) műve, melyet a szerző többé nem engedett kiadni. A Bibliát komolyan kutató, felelősségüket érző keresztyén tanítók, mint Modersohn is, hamar felismerték e tanítás veszedelmét, s állást foglaltak ellene. Ennek a minden biblia ala­pot nélkülöző tanításnak, sajnos, még ma is és hazánkban is vannak terjesztői, kik azonban ál­lításaikat kétségbevonhatatlan bibliai tanításokként hirdetik, de igazolásukra csak félremagya­rázott vagy éppen hamisított bibliai helyeket tudnak idézni. A Bibliának úgy szó szerinti szö­vege, mint annak szelleme egészen kizárja, hogy 1. Jézusnak több (két, három vagy éppen négy) eljöveteléről beszéljünk, az utolsó ítéletet is Jézus eljövetelének tekintsük; minden hívő halálakor Krisztust visszavárjuk; 2. Jézusnak övéi számára való külön eljöveteléről, s a gyüle­kezetnek a mennybe ragadtatásáról beszéljünk, holott többről, mint levegőbe ragadtatásról és onnan való uralkodásról nem szól az írás; 3. hogy a kiválasztott egyháznak a nagy nyomorú­ság elől való elragadtatását várjuk, s az egyház menyasszonyi örömét abban lássuk, hogy az Antikrisztus uralma alatt az egyház bizonyságtételéről lemondjunk, úgyhogy amíg a földön Krisztus és az Antikrisztus hívei közt a legfélelmetesebb csata dúl, addig a gyülekezet tétlenül nyugodjék „az égben”, és csak a kivívott csata után jöjjön vissza Jézussal együtt, hogy ahol mások küzdöttek, ott ő uralkodjék. Mindezekben a nézetekben annyi hűtlenség, szenvedéstől való félelem és uralkodásra való könnyű felemelkedés vágya rejtőzik, hogy a Biblia szellemét osztó keresztyének még a hallásuktól is visszariadnak. Ha a szenvedés elől való megfutamo­dásban áll a „győzelem”, akkor a szerencsétlen sarkvidéki expedícióból elsőnek menekülő ka­pitány a győzelmesek mintaképe, s annak a „háziasszonynak” van „menyasszonyi lelke”, aki a költözködés gondjait férjére hagyja, s mikor már a férj a lakást kitakaríttatta, bebútoroz­tatta, maga szállodai üdülés után érkezik meg, hogy a kész és szép lakásba beüljön – uralkod­ni.

A dolgozó szolga

Más a menyasszonyi lelkület, más a győzedelmes küzdés, és más a Krisztus igazi várá­sa! A Krisztust váró lelkülethez hozzátartozik a hűség, amely az eke szarváról az utolsó pilla­natig nem veszi le kezét. Pál azért szidja a Tesszalonikabelieket, hogy Jézus visszajövetelére várva, a megszokott munkát abbahagyták, s tétlenkedtek (2 Tessz. 3,6-12). Láttuk, hogy ha­sonlót cselekedetek adventista és millenista tévelygők Amerikában és Erdélyben. Az ilyen „rendetlenkedőkkel” igaz keresztyén közösséget nem vállalhat. Jézus szavai szerint visszajö­vetelekor az angyalok a mezőn, a házban, a malom mellett fogják azokat a híveket találni, aki­ket az érkező Krisztus elé a levegőbe ragadnak, tehát rendes elfoglaltságuk közepette, nem tétlen várásban! Azt a munkát, melyet tanítványainak akkor kell végezniük, mikor a Gazda visszatér, Jézus így írta le: „kiadja az Ő háza népének a táplálékot idejében” (Máté 34,45). En­nek a lelkiállapotnak ellenkezőjét azokban látta, akik így szólnak: „elidőzik még az én Uram!”, s ezért „verni kezdik rabszolgatársaikat, s a részegesekkel együtt esznek és isznak”. Mondanom sem kell, hogy az az eledel, amelyre az Úr itt gondolt, aligha lesz más, mint az az égi szeretet, melyet felülről kapunk, s melyet „szolgatársainknak” ki kell adnunk; s Isten ke­gyelmének jó sáfáraként akkor kell továbbadnunk, mikor arra segítés, vigasztalás, tanítás alakjában legnagyobb szükségük van; amikor a testvér éhezik, szomjazik, vándor, meztelen, beteg és rab. (Máté 25,37-41). Sem az, hogy az Úr késik, sem az, hogy mindjárt itt lesz, az igazi Jézus-várót nem mozdítja ki ebből a foglalatosságból.

A jelek vizsgálása

Ahelyett az ideges kapkodás helyett, hogy „jaj! ma, még az éjjel is itt lehet az Úr!” nyu­godtan kell vizsgálnunk a jeleket, melyeket az idő mutat, ahogy Jézus tanította: „A fügefától tanuljátok el a példázatot: mikor zsenge ágat hajt, és levelei nőnek, tudjátok, hogy közel a nyár; ek­képpen ti is, mi­kor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, csak az ajtó előtt! Bi­zonnyal mondom nek­tek, hogy nem múlik el az a nemzedék, míg mindez meg nem történik!” (Máté 24,32-34). Azt az órát vagy napot kiszámítani, melyen az Úr visszajő, nem lehet; de fel­ismerhetjük, hogy közel van már, csak az ajtó előtt! A tíz szűz példázatából tudjuk, hogy mind elalszik; de éjfélkor kiáltás fog hangzani: „Itt jön a Vőlegény, menjetek ki Eléje” S ek­kor mind a szüzek fölébrednek. Ebből az kö­vetkezik, hogy Jézus az övéi számára nem fog olyan váratlanul érkezni, mint azt azok állítják, akik e fontos kérdésben nem a Bibliát, hanem embe­ri gondolatokat tartalmazó könyveket szoktak olvas­ni. Az a kijelentés, hogy tolvajként jön el, nem a hívőkre, hanem a hitetlenekre vonatkozik. Az Úr azt akarta, hogy bennünket, amikor visszajő, virrasztva, várakozva találjon (Máté 24,42-44). Várat­lanul csak a gonosz rabszolgá­hoz fog jönni, ki ezzel vigasztalja magát: „Elidőzik még az én Uram!” (Máté 24,50). Aki vir­rasztva vár, annak az éjszaka is nappallá változik, s amikor a Vőlegény jön, út­ra ké­szen, égő lámpával fogadja Őt. Virrasztani, ébren lenni pedig annyit jelent, mint a jeleket fi­gyelni. A je­lek figyelése komoly, de többet, mint értelmi tanulmányt jelent. Hogy az idő óráján el tudjunk igazodni, ahhoz ismernünk kell az Urat és a világot, melybe eljő. Imádságunkban, bibliaolvasás­unkban és bizonyságtételünkben már is meg kell próbálnunk a kettőt egymáshoz közelíteni, az Urat imádságban híva alá, a világnak életünkkel és szavunkkal tanúskodva Ró­la. Jézus vá­rása a vi­lág szükségeibe, bajaiba, nyomorúságába való mélységes elmélyedést je­lent; a világ­gal való együtt szenvedést, mint ahogy az ég maga a három utolsó kürtszó csapá­sát hármas jajki­áltással tudta csak a földre aláküldeni. De éppen olyan elmélyedést jelent Isten szerető szívé­be; jelenti a magunk üres, hideg, önző szívének Isten előtt való feltárását, hogy szívünk­be az Ő szeretete ömöljön alá. Mily tá­vol van az igazi Krisztust váró lelkülettől azok törekvé­se, akik a világot a legnehezebb időben, az utolsó döntés percében magára akarják hagyni, s ugyanakkor amikor Krisztus eljönni készül, hogy a világ uralmát átvegye, magunk­ról minden felelősséget lerázván, a nyugalom párnáin szeretnénk he­verni!

Olajat az olajtartóba

Ezzel azonban a Jézus-váró lelkület harmadik vonását is megmondottuk: az olajról való gondoskodást, melyet az Úr a tíz szűz példázatában kötött lelkünkre. Olajtartó edényeinkbe az árusoktól idejében olajat kell vásárolnunk! Mit jelentenek ezek a szavak? Az olajban a Szent­írás elejétől végéig az isteni Szellem példázatát látja. A törvény jelképes világában olajjal ken­ték föl a Fölkentet, a papot, a királyt, a prófétát; a valóság világában Isten kegyelme szent Szellemmel kente föl Krisztust, a Messiást, a Felkentet. Az olaj a 10 szűz példázatában is a szent Szellemet jelenti. Az olajtartó edény csak a szív lehet, melyet már a régi egyiptomiak is edénnyel jelképeztek. Akinek a szíve önmagával van tele, annak olajtartó korsója üres; aki óráról órára Jézussal telik meg, az telt korsóval jár. Az árusok alatt azt kell érteni, aki a szent Szellemet azoknak, akik Őt Tőle kérik, ingyen adja: Istent. Idejében elmenni az árusokhoz: annyit jelent, hogy ne az Úr visszajövetelekor kapkodjunk majd megszentelt élet után, hanem akkor már abban éljünk. Így az olajkészlet ugyanazt fejezi ki, mint a már idézett vers: „meg­szentelődés nélkül senki sem láthatja az Urat!” De ugyanezt a gondolatot fejezi ki a „nappal­ban járás” példázata is. Jézust várni annyi, mint magunkat megüresíteni. A megüresült és telt keresztyének különbségét jól mutatja a két utolsó üzenet, melyet a filadelfiai és a laodiceai gyülekezet kaptak. Az egyik erőtlen volt, s üres szívvel fordult az Ég felé; a másik beteltségé­vel dicsekedett, az egyik Jézus-váró gyülekezet volt, a másik világias. Őrizkedjünk attól, hogy még mielőtt Jézus visszajönne, már beteljünk, s öntelt, farizeusi gőggel tekintsünk alá testvé­reinkre; mert az ilyen önteltek nagyon könnyen tapasztalhatják, mit jelent az Úr fenyegetése: Kiköplek szájamból! Az öntelt keresztyének csak nyugodni akarnak, nem harcolni; ezek a szellemi elhízottak restek lesznek arra, hogy majd a nagy nyomorúságban az Úr mellett kitart­sanak.

Menyasszonyi lélek!

Végül a Krisztus-váró lelkület negyedik fontos vonása: a szerető várása. Nem a csoda­várás, nem a tétlen pihenni vágyás, nem a beteges, kapkodó izgatottság teszi a menyasszony lelkületet, hanem az Úrral együttélés akarása, az Érte szenvedő készség, a nyomorúságban Rajta csüggés, Benne pihenés. A menyasszony szeret! Ölbe tett kézzel nem arra gondol csu­pán, milyen jó lesz majd – neki, ha Vőlegénye megérkezik; hanem az igazi szerető várásával azon gondolkodik, mivel tudja majd legjobban megörvendeztetni – a Hazatérőt. Azért az igaz menyasszonyi lélek az Úr eljöveteléig hátralévő időt az előkészület szorgalmas munkájával tölti. Mivel pedig tudja, hogy ha Szerelmese távol van is, az éhezőkben, szomjazókban, ván­dorokban, meztelenekben, betegekben és foglyokban, „az Ő kicsiny testvéreiben” mindenkor közöttünk van: addig is, amíg Ő vissza nem jő, Jézus kicsinyeit ápolja. Az igazi menyasszonyi lelket tehát a munkás, áldozó szeretet teszi; égi olaj bírása, mert ilyen szeretet az önző ember­től nem telik; ahhoz az első szeretethez való visszatérés, mely az efézusi gyülekezetből hiá­nyozni kezdett. Az a szeretet, mely mindvégig helyén akar maradni, s nem még este előtt lefe­küdni, hogy az éji virrasztást mások végezzék. Az a szeretet, amely éjfélkor nem a lako­dalmas házban akar benn nyugodni, hanem kinn az éjszakában vár a Vőlegényre. Mert a menyas­szony nem rosszabb, mint a várakozó nyoszolyóleányok! A tíz szűz nem másodrangú keresz­tyéneket jelöl, kik csak később juthatnak a lakodalomba; menyasszony és nyoszolyóleá­nyok két képben egyet jelentenek: a Jézust váró egyházat. Ugyanazt a szellemi fogalmat az Úr nem egy képpel, hanem sokkal szokta ki­fejezni, semmi okunk sincs rá, hogy a kákán csomót keres­ve, különböző időben üd­vözülő ke­resztyénekről beszéljünk, hiszen menyasszony és szü­zek a példázat szerint is ugyan­abban az időben mennek be a lakodalmas házba. Menyasszony az egész egyház, minden idő és kor vá­lasztottai együtt; szüzek az utoljára megmaradók, kik kö­zött Pál is ott vágyott lenni. Kicsinyes szőrszálhasogató emberek szétdarabolhatják Krisztus aráját, de Krisztus együtt sze­reti, egyben látja azt. Az pedig, aki végig megáll, s a napnak ter­hét utolsóig hordja, nem ke­vésbé győztes és nem kevésbé kedves, mint aki korábban kiállt a munkából – pihenni. Talán nehéz lesz vé­gig az éjszakában maradni, míg bent a lakodalmas ház már fényes és az asztalok rakva van­nak; mégis dicsőséget, boldogságot és győzelmet je­lent az éjszakában végig várni, s éber, hű szolgálat után a legsötétebb éjfélen meglátni a Sze­retetet!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve - a mai kor tükrében című kötete
Saját példányból lejegyezve: 373–381. oldal - Megjelent 1940-ben - © Csia Lajos
Kiadta az Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008

Az Úr közel! - Csia Lajos

Csia Lajos 1887 február 18-án Királyházán született – 1962 február 4-én Budapesten, 75 éves korában hunyt el.
Református lelkész, szabadegyházi szervező, könyvkiadó, bibliafordító.

Az elemi iskola osztályait Nyíregyházán, Debrecenben, és Budapesten járta, középiskolai tanulmányait a Budapesti Református Főgimnáziumban (1897-1905) végezte. Teológiát Budapesten tanult (1905-09). 1911-12-ben Marosvásárhelyen, Déván, Pécsett, Érsekcsanádon és Siklóson segédlelkész. Emellett 1925-től utca- és börtönmissziót is végzett. Legjelentősebb munkája az Újszövetség fordítás, A puszta létnél többet címen jelent meg 1978-ban. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Csia_Lajos alapján)

Az Úr közel!

Ez alatt a kedves mondat alatt nem mindnyájan ugyanazt értjük. És ez természetes is, mert az Úr többféle közelségéről lehet beszélni. Maga ez a szó: „az Úr” is többféleképpen ér­telmezhető. A Szentírás az istenség mindhárom személyére alkalmazza; az Újszövetség leg­többször a Fiúra. Az Ótestamentum görög fordítása a Jehova (Jahve) név helyett álló Adónájt fordítja vele, s mikor Jézusra alkalmazták, Őt ezzel az örökkévaló Istennel azonosították. „Az Úr közel” azt jelenti hát, hogy Isten közel. Erre külön nevet is adott nekünk Ézsaiás próféta, ezzel a szóval: Immánuel = Isten velünk! (7,14) Pál ezt a nevet így idézi: „Ha Isten velünk, ki­csoda ellenünk?!” (Róm 8,31). Immánuel az Úrnak térbeli közelségét fejezi ki, de beszélhe­tünk időbeli közelségről is. Az őskeresztyéneknek annyira a szívébe volt vésve az a gondolat, hogy Jézus visszatér, hogy még a görögül beszélők is egy arámi-szír szóval emlegették ezt a várakozásukat: Maránáthá, melyet kétféleképpen értelmeznek: Jövel, Urunk! Vagy Urunk el­jött! Először 1 Kor. 16,22-ben Pálnál találjuk a görög szövegbe iktatva ezt az arámi mondatot, ami azt mutatja, hogy már akkor szállóige lett az arámi mondás, mint nálunk egyes latin vagy francia mondások. Később a Didaché nevű ősrégi keresztyén iratban találjuk ebben az imád­ságban: „Jöjjön el a Kedvesség (kegyelem) és múljék el ez a világ! Hozsánna Dávid Istené­nek! Ha valaki szent, jöjjön el! Ha valaki nem az, térjen meg! Maránáthá! Ámen!”

1. „Az Úr közel”-nek legáltalánosabb és éppen nem felesleges vagy szükségtelen fel­fogása az, hogy a Teremtő mindenütt jelenvaló, s így minden emberhez közel van. Ez az igaz­ság már a pogány lélekbe belecsendült, amint ezt Pál Athénben elmondott beszédében egy gö­rög költőtől idézett közmondásféle tanúsítja: „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk!” Minden em­ber olyan közel van Istenhez, hogy minden leheletet Őbelőle vesz, minden mozdulatához Is­ten adja az erőt, s ha Isten nem tartaná kezében, a semmibe hanyatlana. Isten kezében tartja az embert, aki Őt átkozza; Isten ad erőt a gyilkos kezébe, aki a fegyvert fölemeli. Borzalmas ré­mület fogná el az embereket, ha ez világossá válna előttük, mint amilyen rémület Péteren vett erőt, amikor a csodálatos halfogásban Krisztus isteni erejét megismerte. Isten közel van hoz­zánk; büntető keze akkor ér utol, amikor nem gondoljuk; Előle menekülnünk nem lehet! „Je­hova, átláttál engemet, ösmersz engem! Ösmered fekvésemet, fölkelésemet; messziről lá­tod foglalkozásomat! Megfigyeled vándorlásomat és megtelepedésemet, foglalkozol minden utammal. Mikor még nyelvemen sincs a szó, Te, Jehova, már tudod mindet! Hátulról is, elöl­ről is körül zártál engemet s rám vetetted kezedet. Lenyűgöz engem ez a tudás; túl magas ne­kem, nem érek fel hozzá! Hová menjek a szellemed elől? Hová fussak orcád elől? Ha az égbe hágok fel, ott vagy! Ha a sírt teszem ágyammá, íme Rád lelek! Ha a hajnal szárnyaira kelek és túl a tengeren telepedem meg, oda is a Te kezed vezet el s jobbod megragad engem! Ha azt mondom: Majd a sötétség eltakar s érettem a világosság éjszakává változik: a sötétség sem les sötétség Veled szemben, kivilágosodik az éjszaka, mint a nappal, és a sötétség olyan lesz, mint a világosság!” (Zsolt 139, 1-12). Így szól a régi zsoltáros, és enélkül az ösmeret nélkül min­den természettudomány bolondság. Isten közel van, de ez nem vigasztal, mert Benne a harag­vó, ítélő Istent látja a lelkiismeretünk. Ezért szeretnénk elhinni, hogy távol van tőlünk, sőt, hogy nincs is. „Uram eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” mondotta Péter, mikor rá­eszmélt, hogy Benne Isten jár velük. Ő sem gondolta akkor, hogy ha Jézus elhagyná őket, Is­ten egy arasznyival sem volna távolabb tőlük. Hiszen Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. A Teremtő oly közel van hozzánk, hogy bennünk van és mi Őbenne, s ha nem így volna, életünk rögtön megakadna! De más a Teremtőben lenni, és más az üdvözítő Istenben, Krisztusban len­ni! Az első „Úr közel” tehát a Teremtő közelsége, melyben minden embernek része van.

2. Az istenségnek egy másik közelségét azok a napok hozták el, melyekben a Megvál­tó közöttünk időzött. Ekkor Isten testben volt hozzánk közel. Keresztelő János és Jézus ezt a kö­zelséget így fejezték ki: „Elérkezett (itt van) az Isten királysága” (Máté 3,2; 4,17). De ha testi­leg közel volt is az Úr, szellemileg sok emberre nézve még messzebb jutott éppen a testi közelség következtében, mint azelőtt volt. „Az igazi világosság, mely minden embert megvi­lágosít, volt a világba bevonulóban; a világban volt és a világot Ő teremtette, de a világ nem ösmerte fel. A sajátjába jött, de az övéi nem fogadták be.” (Ján 1,9-11). A testben köztünk idő­ző Urat a bűnnek éjszakája választotta el tőlünk. Úgy ment át közöttünk, mint egy ismeretlen. Csak kevesen jutottak szellemileg is közel Hozzá. János így tett róla vallomást: „Azt, ami kezdettől fogva volt; azt, amit hallottunk, szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, kezünkkel tapintottunk az élet igéjéből, azt hirdetjük nektek is:” (1 Ján 1-3). Ez a kifejezés: „az élet igé­jéből” mutatja, hogy János Jézusban az élet igéjét hallotta, látta, tapintotta. Mekkora utat kel­lett Péternek attól a mondástól: „Uram, eredj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” eddig a mondatig tennie: „Kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van Tenálad!” (Ján 6,68) Az örök élet, mely Jézus beszédéből folyt a hallgatók szívébe, az isteni szeretet, irgalom volt, mely Jé­zus egész életében is megnyilvánult, úgyhogy az Úr tetteiben is ez az égi szeretet folyt szét a világban. Ezért nemcsak Jézus igehirdetését nevezzük evangéliumnak, örömüzenetnek, hanem Jézus életének elbeszélését is. A tanítványok akkor jutottak Mesterükhöz közel, mikor felös­merték benne az élet igéjét, az isteni szeretetet, amely a földre szállt. Kajafás, aki Jézust val­latta, Pilátus, aki elítélte, a szolga, aki arcul ütötte, a katonák, akik korbácsolták és keresztre szögezték, mind távol maradtak az Úrtól, noha testi közelségbe jutottak Hozzá, de az asszo­nyok, kik Tőle messze állottak, a megtérő lator, ki érinteni nem tudta Őt és a százados, aki csak vezényelt a kivégzésnél, közel jutottak Hozzá. A testi közelség tehát ez a második „Úr közel”, amelybe emberek Istennel jutottak, csak alkalom volt egy szellemi „Úr közel” kifejlő­désére, mely Jézus földi halála és mennybemenetele után is megmaradt.

3. Ez a szellemi „úr közel” a harmadik Isten-közelség, mely ugyan a prófétáknak is ré­széül jutott már, de főleg az egyház tagjainak tartatott fenn. Azután, hogy a Vőlegény elvéte­tett a lakodalmasoktól s megszűnt a testi „Úr-közelség”; eljött a böjt ideje (Márk 2,20); a nyo­morúságnak, üldöztetésnek napjaiban, mialatt az Urat a láthatatlan szellemvilág rejtette a ta­nítványok esdő tekintete elől: elérkezett az idő a Szellem láthatatlan munkájára s lehetségessé vált, hogy az Úr láthatatlan, szellemi közelségben legyen azokkal, akik akartak és tudtak hinni a láthatatlanban. Krisztus Szelleme útján van hozzánk közel, ki a szellemi vaknak világossá­got ad; fülünket megnyitja az ige belső értelme felé; a csüggedőnek, meggyötörtnek vigaszta­lást hoz; Krisztus arcát a kereszten mindig szebbnek mutatja meg; szívünkbe szeretetét tölti ki és a reménységet mindig ragyogóbb színekbe festi. Megszentelődni annyi, mint szellemi Krisztus-közelbe jutni. E Krisztus-közelben mindig erősebb lesz a vágy, hogy Őt szem­től-szembe meg­láthassuk. Mennél tisztábban rajzolódik ki arca lelkünkben, annál terhesebbé vá­lik a körülöt­tünk levő istentelen világ, s lelkünkben egy kérdés ölt mindig határozottabb ala­kot: Meddig még, óh Urunk, meddig késel még eljöveteleddel, hogy a tieiddel örökre egye­sülj? A Szellem és a menyasszony egy imádságban egyesülnek: „Jövel, Uram Jézus!” (Jel 22,17). De addig is, amíg a testi egyesülés ideje elérkezik, az egyháznak módja van Szellem­ben közelebb menni az Úrhoz és „kapni az élet vizét ingyen!”

Az egyház-menyasszony sóvárgó vágyakozásának teljes és igazi kielégítése azonban az Úr visszajövetele lesz. Bizonyos feltételek betelése mellett lehetséges lett volna, hogy Jé­zus még az apostoli korszakban visszatérjen s ezt Pál is, az első keresztyének is várták. De a feltételek nem teljesültek, az egyház elhagyta az első szeretetet; saját erejében bízott, mind ke­vésbé látszott Istenre szorulni; másfelől megszerette a világot; megkívánta a külső pompát, a világ hatalmát; a szellemi, belső kincsek pedig üres szavakká vékonyultak. Ezt a folyamatot mutatják a Jelenések Könyve 2, és 3, fejezetében foglalt levelek, melyeket a testileg távollevő, Szelleme által a gyülekezetek között járó Krisztus küldött az ázsiai 7 gyülekezetnek, rajtuk keresztül az egyháznak. Amíg az emberek aludtak, éjszaka sötétjében eljött a világ Gazdájá­nak ellensége és konkolyt vetett a tiszta búza közé, melyet Jézus és az apostolok vetettek; Is­ten megengedte, hogy a búza és a konkoly, az igazság és a tévedés együtt nevelkedjenek, míg mindkettő megérik. Csakhamar zsidó és pogány tévedések töltötték meg az egyházat és nem­csak a helyes tanítást szorították félre, hanem a helyes életet is meghamisították. Az egyház vagyont gyűjtött e-világban, melyben az Üdvözítőnek csak véres kereszt jutott; az egyház kul­turális és tudományos tekintélyt szerzett e-világban, melyet Isten a kereszt bolondsága által váltott meg; az egyház megbékült Krisztus ellenségeivel, őket bebocsátotta belső köreibe, rá­juk bízta a főpapi és tanítói székeket és ezzel az egyházat világivá tette. Az egyház, a Krisztus főpapi imádságában kért egység helyett széjjel szakadozott; testvér a testvért üldözte. De ha egy üldözött szekta a történelem fordulatai közt uralomra jutott, éppen úgy ráült részeg di­csekvéssel és hatalomszeretettel a világi uralom fenevadjára, mint gyűlölt korábbi üldözője. Az egyház Krisztus-távolba jutott. A reformáció igazi célja több volt, mint a helyes tan helyre­állítása; Krisztus-távolból Krisztus-közelbe kellett vinnie az egyházat. Ezért töltötte el Luthert aggodalommal, amikor a tanbeli reformáció a gyűlölet hidegségében benne hagyta a keresz­tyéneket s ezért küldött a helyesnek hitt tanban megmerevedő egyházra Isten újabb szenve­dést, újabb tévelygést és újabb reformációkat. A reformáció örökké tart, mert szüntelen mű­ködnek az Istentől elsodró és az Istenhez visszavezérlő erők. Megszentelődés és reformáció: ugyanaz a művelet. Mindenki reformátor, aki az egyházat az isteni szeretet, az első szeretetet forrásaihoz vezeti vissza, Istenhez csatlakozni megszentelődés.

4. Amikor a reformáció, azaz az egyházat megszentelő isteni munka eléri célját, amikor az egyház tagjainak egymáshoz való szeretetében, azaz egységében Krisztus láthatatlan arca lát­hatóvá válik, akkor visszajő felékesített menyasszonyához a Vőlegény s megkezdődik az a la­kodalom, amelyet az égi Király Fiának készített. Krisztus eljövetelével valósul meg meg az ötödik „Úr-közel”. Addig azonban, amíg az egyház erre az ötödik „Úr-közelre” készül, a ki­fejlődés idejére Isten egy negyedik „Úr-közelről” gondoskodott azok számára, akiket a testi halál a földi harcból elragad. Az Úrban elaluvók, amíg az Úr visszajövetelének ideje elérke­zik, máris egyesülnek az Úrral test nélküli szellemi életben. De ez az egyesülés nem hoz teljes üdvösséget. Mint Jel 6,10 mutatja, az Úrnál nyugvó szentek éppen olyan epedve várják Krisz­tus megjelenését, mint a földön szenvedők. A halál nem megváltás. A halál semmit sem vál­toztat a meghaló belsejében: mikor innen átmegy, úgy érkezik meg a túlsó parton, ahogy in­nen távozott. A halál tömlöc, mely az embereket elvágja környezetüktől és arra kényszeríti őket, hogy magukba fordulva, emlékeikből éljenek. A példázatbeli gazdagot például mulasztá­sának emléke gyötörte. De másként van azokkal, akik Krisztusban halnak meg. Ezek Krisz­tusnál ébrednek, s a elveszített külvilágot a szellemvilágban Krisztus pótolja nekik. A halálban nem élnek olyan életet, mint a szellemek; bizonyosképpen alvóknak számítanak (vö. 1 Tessz 4, 13-16; Ján 11,11; Csel 7,60); ám vannak az ébrenlétnél éberebb álmok is, kivált mikor az életadó Isten közelségében él a megholt. Mikor Pál már látja, hogy az Úr eljövetele eltolódik és számolni kezd a testi meghalás lehetőségével, a következő kijelentést közli: „Tudjuk, hogy ha a mi földi sátorhajlékunk lerombolódik, Istentől van épületünk, nem kézzel csinált, Örök halék a mennyben. Hiszen azért sóhajtozunk, miközben a mi mennyből való házunkat (a mos­tanira) ráölteni kívánjuk, hogy mikor felöltözünk, mezteleneknek ne találtassunk.” Azaz Pál sze­retné testi halál nélkül megérni az Úr visszajövetelét és az első feltámadást. „Hiszen sátor­ban lévén is, megterhelve sóhajtozunk, amennyiben nem akarunk levetkőzni, hanem ráöltözni, hogy azt, ami halandó, elnyelje az élet. Aki pedig éppen erre elkészít bennünket, az az Isten, aki a Szellem foglalóját adta nekünk. Míg tehát szüntelen bizalom tölt el és tudjuk, hogy ami­kor a testben otthon vagyunk, akkor az Úrtól távol otthon nélkül vagyunk – hiszen hit által já­runk, nem látás által –, abban bízunk, abban gyönyörködünk inkább, hogy a testre nézve le­gyünk otthontalanok és az Úrnál legyünk otthon.” (2 Kor 5, 1-8). Test nélkül, testi halálban lenni ugyan, de az Úrnál otthon lenni, ez a negyedik „Úr-közel”.

Bár a túlvilágról a Biblia alig mond valamit és emberi képzeletre e tekintetben éppen úgy nem bízhatjuk magunkat, mint bizonytalan szellemközlésekre, annyit a bibliai közlések is, a szellemi híradások is bizonyossá tesznek, hogy azok, akik az Úrban halnak meg, azaz hit által Jézusnak engedelmeskedő életben halnak meg, nem lesznek halottak abban a másik vi­lágban, hanem élők (Ján 11, 25-26); Krisztust látni fogják, szavait megértik és Hozzá imád­kozhatnak. A gazdag és Lázár példázatából látszik, hogy egymással is érintkezhetnek, beszél­hetnek, eszerint nem lehetetlen, sőt igen valószínű, hogy tanítást kapnak és tanítanak és asze­rint, ahogy Istent jobban és jobban megértik, feljebb emelkedhetnek. Krisztus lábánál ülni és tanul­ni: pihenés lesz, felüdülés és gyönyör lesz, ez lesz az Élet! Az Úr lábánál ülést azonban nem minden ember érzi gyönyörűségnek, hanem csak az olyan, aki már ebben a életben abban gyönyörködött! A negyedik „Úr-közel” tehát azoknak a része lesz, akik ebben a világban szí­vükbe zárták Jézus szeretetét és akiket ez a szeretet boldoggá tett. Kimaradnak belőle azok, akik a keresztyén összejöveteleken nem az Urat keresték, hanem földi érdekeket, hatalmat, emberekben való gyönyörködést, hiúságuk kielégítését, halálfélelemtől való önző menekülést, mely náluk nem volt szamaritánus-szolgálattal összekötve. De akik itt életük vezérlő okává tették a szeretetet; akik kimentek az emberek közé szeretni őket, szolgálni nekik és ebben a szolgálatban örömüket lelték: azoknak ott túl az Úr közelében megsokszorozva lesz részükké a szeretet keltette boldogság.

5. Az ötödik „Úr-közel” Jézus visszajövetelével valósul meg. Ezzel az Úr másodszor jön a földre. Első alkalommal úgy jött, mint vándor, istállóban született, bitófán halt meg, ru­háit is szétosztották gyilkosai. Második alkalommal úgy jön el, mint Király, nagy hatalommal fog égből alászállani, mindenki látni fogja dicsőségét és széjjel futnak előle ellenségei. Ez az „Úr-közelség” mást fog hozni az egyháznak és mást fog hozni az emberiség többi részének, a „nemzeteknek”. Egyház alatt ekkor már régen nem a földi szervezeteket fogják érteni, mert ezek a Krisztus visszajövetelét megelőző nagy szakadásban elvilágiasodnak, Krisztust megta­gadják és az Antikrisztus mellé állnak. Megíratott ugyanis, hogy a külső udvar, azaz a látható egyház odaadatik a pogányoknak és azok a szent várost 42 hónapig tapodni fogják (Jel 11,2). Egyház alatt, amikor az Úr visszajő, azt a földileg meg nem szervezett, de Istentől jól ismert tömeget fogják érteni, akiket Isten angyalai szellemi pecséttel látnak el. E pecsét egyik oldalát csak Isten fogja olvasni: „ösmeri az Úr az övéit”, a másikat az emberek olvassák: „el fog állni a hamisságtól mindenki, aki a Krisztus nevét nevezi”. (Vö. Jel 7,3 skk; 2 Tim 2,19). Amikor az Úr visszajő, ez igaz egyház tagjai föltámadnak. A feltámadó egyházat az angyalok elragad­ják a visszatérő Úr elé s „ekképpen mindenkor Vele lesznek”. (1 Tessz 4, 14-18). Mindenkor Vele lesznek: ez az ötödik „Úr-közel”, mely testi közelség lesz, első pillanatra csak a válasz­tottaknak, akkori nevükön: a győzedelmeseknek része lesz, akik addig is szellemi közelségben voltak az Úrral. Nem úgy lesz tehát, mint Jézus első eljövetele alkalmával; amikor csak lassan jutottak a testi együttlét mellett szellemi közelségbe is. Mind testi, mind szellemi Isten közel­ségből fognak kiindulni, hogy szolgálatukat az emberiségen elvégezzék. Ez a szolgálat a Bá­ránnyal való együtt-uralkodás lesz. Ennek a találkozásnak és közösségnek Jézus a példázatok­ban ezt a meghatározását adta: „a király menyegzőt szerze fiának” (Máté 22,2). A Vőlegény és menyasszony örök egyesülése: menyegző. Csak egy idő múltával lesz látható Krisztus a többi akkor élő embernek, akik ekkor még nem kerülnek ítéletre, hanem az úgynevezett ezeréves uralkodás missziójának lesznek tárgyai. Nagy ébredéseket nagy megrázkódtatások előznek meg: minden nemzet előtt elsőként Izrael népe fogja a bűnbánat könnyeit sírni Őérte, akit ál­talszögeztek, azután a bűnbánat és az azt követő ébredés kiterjed a világ összes nemzeteire. Be fogják látni tévedésüket s kiderül az egyház igazsága, amiért az oltár lábánál nyugvó szen­tek a mennyekben imádkoztak. Amint az Úr első eljövetele alkalmával a tanítványok lassank­int vették észre, ki tulajdonképpen az a Jézus, hogy Benne Isten jelent meg: úgy fogja most a világ Krisztusnak és szentjeinek világkormányzásából lassankint felösmerni igaz Urát és amennyire felösmerik őt, annyira jutnak be az Ő közelségébe. Ám ekkor is még mindig lesz­nek olyanok, akiket az Úr jelenléte eltaszít; lassankint elhúzódnak az akkori társadalomtól, „a föld szélein” gyűlnek össze s „Góg és Magóg” népévé lesznek.

6. Ezt a második térbeli Isten-közelséget az Úr visszavárása előzi meg. Az utolsó na­pok, melyek az Úr visszajövetelét megelőzik, adják az időbeli közelséget. Az utolsó napok­ban ez a mondás: „Az Úr közel” azt fogja jelenteni: Jézus hamar eljő! Ez az időbeli „Úr-közel” a legnagyobb szorongattatások idejét fogja felölelni, az úgynevezett „nagy nyomorúság” napja­it, melyekben az egyháztól elvétetik a külső istentisztelet alkalma és csak Szellemben lehet majd Istent imádni, de ez a szellemben való imádás egyúttal valóságban való imádás is lesz, mert a képmutatás minden alkalma elvétetik a külső istentisztelet alkalmainak hiánya miatt. A „valóság” azt is jelenti, hogy ebben az utolsó időben a keresztyén egyházban a rajongás min­den lehetősége megszűnik. Rajongónak olyan embert nevezünk, aki hamis lelkesültséggel az ige fölé emelkedik. A rajongás gyakori tünete, hogy elhitetjük magunkkal, hogy a szenvedé­sek kikerülhetők, a győzelem könnyebb úton is lehetséges. A tesszalónikai apostoli egyházban is voltak olyanok, akik azt hirdették, hogy „az Úrnak napja itt van már” (2 Tessz 2,2). Pál ag­gódva inti a rajongókat, hogy az Úr napja nem jön el addig, amíg be nem következik előbb a szakadás és meg nem jelenik a vétek embere, a veszedelem fia, ki mindennek, amit Istennek vagy istentiszteletre méltónak neveznek, fölébe fogja emelni magát, sőt Isten gyanánt fogja mutogatni magát (2 Tessz 2, 3-4). Ezen a nehéz időszakon tehát át kell esnie a győzelemre tö­rekvő egyháznak. De ezt az utolsó nehéz harcot mégis könnyűvé fogja tenni az a tudat, hogy az Úr már közel van, „csak az ajtó előtt” (Máté 24,33).

Mennél kínosabb lesz az igaz egyház helyzete ebben a világban, annál égetőbb lesz a kérdés: mikor jön el az Úr? Erre a kérdésre a felelet hármas: 1. akkor, amikor az egyház, a menyasszony felkészül a Vőlegény fogadására, amikor a búza megérik az aratásra; 2. akkor, amikor a világ konkolya elválik a tiszta búzától és maga is megérik arra, hogy összeszedjék és kemencébe vessék; 3. akkor, amikor azok a külső kísérő jelek, melyeket Jézus és az apostolok az Úr visszajövetelével kapcsolatban jövendöltek, teljesedni kezdenek. Eszerint Jézus vissza­jövetelének időpontját három tényező határozza meg: 1. az egyháznak, 2. a világnak állapota és 3. az ég viselkedése az egyházzal és a világgal szemben.

1. Az egyházról azt olvassuk, hogy annak menyasszonyként kell elkészülnie Vőlegé­nye, Jézus fogadására. Prófétai hasonlatok alapján Pál Krisztusnak és az egyháznak viszonyát a mostani időben a jegyességgel; az Úr visszajövetele és az egyházzal való egyesülése után pedig a házassággal példázta, s ezzel a földi házasságnak is mélyebb értelmet adott. „Ti férfi­ak, szeressétek feleségeiteket, amiképpen Krisztus is szerette az egyházat, úgyhogy magát odaadta érte, hogy azt, miután víznek fürdője által igével megtisztította, megszentelje, hogy az egyházat dicsőségben állíthassa maga elé, úgyhogy ne legyen rajta szenny, ránc vagy effé­le, hanem szent és feddhetetlen legyen.” (Ef 5, 25-27). Ez az egyház minőségi feltétele: az egy­ház tisztasága. Ennek a tisztaságnak létrehozója nem az ember, hanem Krisztus, ki tisztító esz­közül az igét használja, mely olyan az egyháznak, mint a vízfürdő. A megtisztítás útja nem a szerzetesi testfegyelmezés, de nem is a modern pietisták törvényeskedése (van nem törvé­nyeskedő pietizmus is és annak Kálvin volt egyik apostola!). Megtisztulni tehát úgy lehet, hogy szívünket az ige és a Szellem fényébe állítjuk és magunkat annak ítélete alá állítjuk. Ar­ról, hogy az ige az egyházban feladatát el tudja végezni, maga a Szellem-Isten gondoskodik azzal, hogy ajándékokkal ruházza fel kiválasztottait; azután szétküldi őket a világba. Ennek az isteni gondoskodásnak eredménye az ige reformációja, mely az apostolok kora óta napjainkig tart. A reformációnak nem az a célja, hogy a farizeusi gőg és szennyező babona támadásaival szemben örök védekezésben maradjon, s a Sátán okozta károkat és lékeket tatarozgassa a ha­jón; hanem az, hogy a megismerés mindig újabb területeire vigye az egyházat, hogy azokon a harcot meghívja, míg aztán az egyház az emberi tévelygés minden támadásával szemben fel­készülten fog állni. Jakab apostol a bölcsesség elnyerésében látja az egyház megszilárdulásá­nak útját (1, 2-9), s ennek elnyeréséhez az ember részéről csak a hit szükséges. Péter a kísérté­sek közben kipróbálttá váló hitet jelöli meg ama gyümölcsként, amelyet a visszatérő Úr raj­tunk keresni fog (1 1, 5-8), a hitet pedig a prófétai ige reménységgé változtatja (2 1, 19-20). A többi, ami az üdvösséghez szükséges, mind Isten ajándéka, olyan meghódításra váró ország, amelyet a hit vesz be (2 1, 3-11). Nem kell tehát egyebet tennie az apostolnak, minthogy a gyülekezetet hitre buzdítsa, emlékeztetve értelmüket az Istenek „éppen akkorra” adott igazsá­gára. Az emlékeztetés a fennálló (jelen) szükség szerint mindig új igazságokat hoz elő a Biblia kincseiből, hogy a gyülekezet azokat hitével elsajátítsa. 2 Kor 3, 12-18 szerint a menyasszony felkészülésének módja az igében Krisztus dicsőségét szemlélni és mialatt Krisztust látja anél­kül, hogy bármily erőlködést tenne is a Mester utánzására, át fog változni ugyanarra az arcra, dicsőségről dicsőségre.

A minőségi feltétel mellett a menyasszony felkészülésének van mennyiségi feltétele is. Róma 11,25 szerint, mielőtt Isten Izrael kitört ágain könyörülne s őket a hívő Ábrahám szelíd olajfájába visszaoltaná, a „pogányok teljes számának” be kell mennie. Ez a kifejezés „teljes szám” (pléróma) azt mutatja, hogy Isten eleve meghatározta, hogy Krisztus menyasszonyá­nak, az egyháznak, a nemzetekből és korokból hányan és kik lesznek tagjai; őket név szerint ismerte és kiválasztotta s mikor az utolsó kiválasztott is bemegy (a Krisztus-bárkába), Krisz­tus menyasszonya kész lesz jövendő hivatásának teljesítésére. Ez a hivatás a Krisztussal együtt uralkodás lesz, a földön az isteni igazságosság megvalósítása. Azért tehát nemcsak az egész egyháznak kell elkészülnie, hanem a „teljes szám” minden egyes tagjának külön is meg kell szentelődnie és megösmernie Isten gondolatait, amelyeknek Krisztus visszajövetele után a földön alakot kell ölteniök. Ennek a teljes számnak minden tagja hit által föltétlen engedel­mességre jut s e tekintetben kipróbáltságának bizonyítékát adja (1 Kor 9, 16-27): A hit enge­delmességének legfőbb bizonyítéka az egyház egysége lesz (Ján 17, 15-23).

2. Krisztus visszajövetelének világi feltétele: a világnak az ítéletre való megérése, a konkolynak a búzától való elválása. Jézus szerint tévelygés, árulás, gyűlölet, háborúk töltik be az utolsó napokat (Máté 24, 5-12). Jézusnak ezt a jövendölését többször megismételte Pál; mindjárt egyik első levelében az egyházszakadásról szólott (2 Tessz 2,3: apostasia tulajdon­képpen elpártolást jelent, Krisztus mellől az Antikrisztus mellé állást); két késői levelében pe­dig megjósolta, hogy az utolsó időkben az emberek közt a gonoszság megszaporodik (1 Tim 4, 1-3; 2 3, 1-9): „Ezt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek; mert az emberek magukat szeretők lesznek, pénzvágyók, dicsekvők, fennhéjázók, káromlók, szüleik­nek engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, engesztelhetetlenek, rágalma­zók, mértéktelenek, féktelenek, a jónak ellenségei, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, in­kább kéjszeretők, mint Istent szeretők, a kegyességnek formáit használók de erejét megtaga­dók.” A Jelenések Könyvében a filadelfiai és ladiceai gyülekezet állapota mutatja az utolsó idők kétféle gyülekezetét, az Istenre támaszkodót és a magában bizakodót, a dicsekvőt. Az előbbi a napba öltözött asszonyban jelenik meg a napok végén, az utóbbi a veres fenevadon ülő paráznában (12 és 17). A nagy paráznát alkotó visszaeső keresztyének meg fogják tagadni keresztyén testvéreiket, nyilvánvaló tévelygőkkel szövetkeznek és az Istent gyűlölő államha­talomtól fogadnak el előnyöket s anyagi előnyökért és e-világi hatalomért az egyház égi di­csőségét, szeretetegységét eladják. Velök szemben fognak állani a választottak, akik minden­fajta hamisságtól elállanak, hogy Krisztushoz ragaszkodhassanak.

3. Az utolsó időben az egyház és a világ nem fog békében egymás mellett élni; a világ üldözni fogja az egyházat; az egyház Krisztus módjára eltűri az üldöztetést; közben azonban Isten segítségét, vigasztalását és szabadítását felséges megnyilatkozásokban fogja tapasztalni. Nehéz és mégis dicsőséges idő lesz, telve könnyel és tiszta örömmel; epedő fohásszal és Is­ten-magasztalással. Isten jelét fogja adni, hogy a világ gonoszságát nem hajlandó tűrni: csapá­sok hosszú sora fogja a világot megpróbálni, melyeknek későbbi, nehezebb eseteitől azonban Isten az egyház tagjait meg fogja kímélni. Rémítő jelek támadnak égen, földön és vízben, me­lyek közül a legtartósabb és legtöbbször említett az ég- és földrengés lesz, melyben az Isten ellen lázadók alatt minden meginog és a teljes bizonytalanság érzése lepi meg őket. De amíg a világon a bizonytalanság és kétségbeesés érzései vesznek erőt, melyet csak eltompít a hamis biztonság szélhámos propagandája, addig az egyház világos jelképet kap arról, hogy Isten vele van. Az a szellemi Isten-közelség, melyet harmadik „Úr-közelnek” mondtunk, ekkor fog­ja a legmagasabb fokot elérni és párosulni fog az időbeli „Úr-közel” tudatával, melyet szintén jelek fognak bizonyítani. Ha a napot, órát, melyen az Úr visszajő, senki sem tudhatja is, de azt világosan látni fogják, hogy az idő közel van (Vö. Máté 24, 33-36.) A föld és ég közt a szelle­mi villamosfeszültség mindig magasabb fokot fog elérni; ott az istentelenség és gyűlö­let, itt az isteni harag; ott a választottakban fokozódó epedő vágy, hála és szeretet, itt az isteni segítő szeretet vágyakozása gyermekei után keresnek kiegyenlítést. Egyszer a túlterhelt sar­kokból az egymást kölcsönösen taszító és kereső feszültség kicsap s ez a villámütés az Úr visszajövetele lesz. Vonzás és taszítás lesz az Úr visszajövetelének következménye. A válasz­tottak elragadá­sa a visszatérő Úr elé s a vele való örök egyesülés, meg nem szűnő „Úr-közel” lesz a vonzás; a „vasvesszővel való uralkodás”, melyet Krisztus a földön elkezd, lesz a taszí­tás mindazok­nak, akik az igazságosságot gyűlölik s Isten szeretetét megvetik (Jel 2,27; 12,5; 19,15). Az Úr iránt érzett szeretet meg fogja érezni az utolsó időnek ezt a túlterhelt feszültsé­gét, az isteni szeretet közelségét és Isten gyermekeit nem fogja váratlanul érni az Úr visszajö­vetele. Az Is­ten iránt való gyűlölet meg fogja vakítani az istentelenek szemét és az utolsó idők félelmetes várakozása közben sem fognak megtérni az élő Istenhez, hanem saját alkotásaik­ban fognak bízni (Jel 9, 20-21). Ezeket úgy lepi meg az Úr, mint tolvaj az alvó gazdát.

Arra a kérdésre, hogy mik az Úr időbeli közelségének kétségtelen jelei, a felelet az ed­digiekből adódik:

1. Isten választottai testvérszeretettől indíttatva egymást fogják keresni, bizonyságot fognak tenni arról, hogy a felekezetek és szektavezérek széthúzása ellenére is összetartoznak; felébred bennük mennyei polgárságuk tudata s égő lesz a vágyuk, hogy Uruk onnan alászáll­jon, hogy velük egyesüljön; erősödni fog az egymást segítő és Krisztust visszaváró szeretet.

2. A világ leveti a keresztyén álarcot s ugyan vallásos marad, de a vallás erejét, a sze­retetet megtagadja. Gyűlölethullám fogja elborítani a világot, megbízhatatlanság, testvér test­vért árul el. Ez a megbízhatatlanság és gyűlölet lesz a másik ösmertető jel.

3. A harmadik az lesz, hogy az ég megmozdul és haragját érezteti az őt kihívó világgal. Érezni lehet majd, hogy az utolsó leszámolásra megérett a föld vetése. A jelek tehát olyanok lesznek, amelyeket csak a Krisztus-várók fognak észlelni, de nem a Krisztus-gyűlölők. A leg­égőbb várakozással egy időben fog terjedni a legkönnyelműbb közöny. A szellemi Is­ten-közelség fogja megmutatni az időbeli Isten-közelséget. Amikor az Úr megjelenik, a szellemi Úr-közel átváltozik boldog testi „Úr-közellé”, Jézus látásává. „Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban; ezeken nincs hatalma a második halálnak; hanem az Isten és Krisztus papjai lesznek és Ővele 1000 esztendeig uralkodnak!” (Jel 20,6).

Minden kérdést mégsem old meg az ötödik „Úr-közel”. Jézus látható uralmának a Je­lenések Könyve tanúsága szerint ellenségei is támadnak s ezek újra szervezkedni fognak (Jel 21, 8-9). A testi „Úr-közel” nem fog jelenti általános szellem-közelséget. Mielőtt Isten új föl­det s új eget teremtene, jő az utolsó ítélet, mely végleg elválasztja egymástól azokat, akik együtt élni nem tudnak, hogy a föld teljes és zavartalan Isten-közelségben éljen. Az új földön nem csak az egyház tagjai, a kiválasztottak fognak élni, hanem ott találjuk a nemzeteket, kiket Istentől való távolságuk miatt pogányoknak neveztünk addig (Jel 21, 24-26; 22,2). Csak a gyávák, hűtlenek, utálatosak, gyilkosok, paráznák, varázslók és bálványimádók maradnak ki az új teremtésből, azok, akik e bűnökből semmi körülmények között megtérni nem akartak (Jel 21,8); kiket még Krisztus ezer éves látható uralkodása sem tudott meggyőzni arról, hogy szeretet nélkül nincs igazságosság, hogy igazságosság nélkül nincs békesség és boldogság a földön. Ezek azok, akik a szent Szellem ellen vétkeznek, azaz tudatosan és akarva vétkeznek. Mikor ezek már megszűnnek fertőzni a földet, nem lesznek többé kelepcék az emberek kö­zött, melyekben a bölcsesség híján valók elvesznek. Az a jövendölés, hogy ekkor a kelepcé­ket, vagyis a bűnre vezető alkalmakat is összeszedik a földről (Máté 13,41), arra mutat, hogy az új földön nemcsak győzedelmesek fognak élni, akiket nem kell már félteni a kelepcéktől, hanem olyanok is, akiknek őrző szeretetre és gondosságra lesz szükségük, akiket még gyógyí­tani kell. Az új föld tehát nem lesz a szerencsések és tehetségesek önző és kizárólagos birodal­ma, hanem a gondos és lehajló szeretet országa. És ezen a új földön fog kialakulni a hatodik „Úr-közel”. A gyógyulásra váró, megcsalt, kifosztott emberekhez, kiket a második, egyetemes feltámadás visszaad majd az új földnek (Jel 22,2), fog szólni ez a hatodik Is­ten-közelség, melyben azonban Jézussal együtt az egyház győzelmes és erős tagjai is részt fognak venni s új Jeruzsálemként a földre szállanak, hogy Isten és a Bárány ismeretét szétvigyék a földön (Jel 21,10, 22,26).

7. A hetedik s utolsó belátható „Úr-közelre” csak sejtelmesen mutat rá 1 Kor 15, 20-28, mely hely a feltámadásnak sorrendjét adja, vagyis azt a rendet, mely szerint a megváltott emberek újra elfoglalják helyüket az élet asztalánál. Első Krisztus, aztán akik most Krisztuséi, akik az üldözések közt Neki szentelték magukat; aztán jön az első teremtés vége, amikor Isten minden ellenség porba hajlik a Szeretet hatalma előtt, legutoljára azonban, a halál is eltörölte­tik és tehetetlenné válik, miután a Fiú, akinek az Atya mindent lába alá vetett, maga is alá veti magát az Atyának: akkor mindezek végén az Isten „lesz minden mindenekben” (28. v.). Ez a látóhatáron még észlelhető utolsó Isten-közel. Keresztül az özönvíz előtti idő Isten-nélkülisé­gén, a törvényt megtéríteni nem tudó fenyítésén, a prófétai idő várakozásán, Krisztus első köztünk időzésén, s az azt befejező borzalmas Messiás-gyilkosságon keresztül az egyház ide­jén, az antikrisztusi tomboláson, Krisztus ezeréves földi uralkodásán, az utolsó ítéleten, az új Jeruzsálem áldó működésén, jut el az emberiség oda, hogy mindent az Isten töltsön be a maga isteni lényével. Ilyen különböző isteni módszerek, ennyi új kezdés, ilyen megszégyenülések s ilyen isteni közbenyúlások kellenek ahhoz, hogy az embereknek annyiféle rétege magába ve­gye Isten lényét, mert még az utolsó korszak, még az új Jeruzsálem korszakában is az isteni gyógyítás munkája fog folyni. Ekkor lesz Isten, vagyis a Szeretet minden mindenekben. Ek­kor valósul meg a kérés teljességében: Legyen meg a te akaratod! Vagyis az legyen meg, amit a Szeretet akar. Ás akkor az, amit Isten kezdettől fogva elgondolt és elrendelt, „a világ alapítá­sa előtt megáldozott Bárány”, Isten szeretetének szimbóluma és tetté válása, a teremtmények hálájának soha el nem vesző oka és alapja, a tökéletes szentek beszélgetésének örök tárgya, szellemi napként fogja bevilágítani az örökkévalóságot. A Bárány lesz az örökkön örökké fennálló világnak minden gondolata, minden dicsősége és minden reménysége. S amennyiben a Bárány szeretete a világot betölti, annyiban lesz Isten minden mindenekben. Ekkor, mintha az Írás szavaiból úgy tűnnék fel, a Fiú külön szerepe megszűnik, a Fiú visszalép az Atyába, s az „Úr-közel” Isten-közellé változik.

A hét „Úr-közel” közül bennünket jelenleg a harmadik és az ötödik érdekel közvetle­nül: az Úr szellemi közelsége és az a kérdés, mikor jő vissza láthatóan, hogy királyságát a föl­dön helyreállítsa. Bennünket is foglalkoztat a tanítványok kérdése: „Uram, mikor állítod hely­re a királyságot?” Az utóbbi kérdésre adható válasz kettős: 1. nem határozhatjuk meg a napot és az órát, tehát mindenkor készen kell lennünk az Úr fogadására; 2. megállapíthatjuk, hogy az Úr közel, ennélfogva a jelekre kell figyelnünk, melyeket maga az Úr jelölt meg (Csel 1,6 skk; Máté 24, 14-15; 32-36). Mindenkor készen lenni és a jelekre figyelni: ezt a kettős utasí­tást adta az Úr a Reá váróknak. A készen levés pedig az Úr szellemi közelségében maradást jelenti. Nyilván tehát az Úr szellemi közelsége feltétele, előkészítője, útcsinálója testi közelsé­ge elérkezésének. Ezt a Jelenések könyve úgy fejezi ki, hogy az Úrra várókat a szellemi Sión hegyén a Bárány társaságában mutatja be (14,1 skk); hol Sión éppen az Úr közelségének, je­lenlétének szimbóluma. Ha tehát az Úr testi eljövetelére készülni akarunk, szellemi jelenlété­be mélyüljünk el.

Arra a kérdésre, hogy a történelem óráján hányadik az óra, a feleletet Dániel, Máté 24, 1 Tessz 4, 2 Tessz 2, 1 Kor 15 adataival összehasonlítva legpontosabban a Jelenések könyve képei és különösen a csapások rendje adják meg. A csapások 7 pecséthez, 7 trombitaszó alá és 7 csészébe foglalva jelennek meg. A 7 pecsét csapásai az egész egyháztörténet idejére szétter­jednek, de az utolsó időben sűrűsödnek. A hét trombitaszó közvetlen az Antikrisztus jövetele elé esik; a 7 csésze csapása pedig az Antikrisztus birodalmát fogja érni. A 7 pecsét csapása te­hát nem arra való, hogy pontosabb tájékozódás alapjául szolgáljon, mert háborúk, éhínségek, erősebb halálozás és az evangélium minden népnek való hirdetése csak a legfelsőbb fokukon fogják jelenteni az Úr közelségét, hogy pedig ez a legfelső fok mikor köszönt be, az viszony­lagos kérdés. Pontosabb tájékoztatást adnak a trombiták és csészék különleges csapásai, me­lyeknek egy része csak az istenteleneket fogja érni. Az ég érdeklődésének a föld felé fordulá­sa, helyesebben ennek látható jelei azt mutatják, hogy az Úr közel. Fontos jel lesz az emberek gonoszságának hirtelen fokozódása, az isteni törvények semmibe vétele, a rablás, paráználko­dás, gyilkosság, a más vagyonának megkívánása, az árulkodás vagy hamis vallomások alap­ján való ítélkezés és a szülők, idősebbek iránt való tisztelet általános elvetése. Amikor nem­csak áthágják az isteni törvény e rendelkezéseit, hanem nyíltan lázítanak is ellenök és szégyen nélkül vétkeznek, akkor közel lesz a vég. Mert ez már a Krisztustól való elszakadás, a nagy szakadás idejét jelenti. De a támadás nemcsak kívülről fog jönni: az egyház belsejében is sza­kadás lesz: a láthatatlanra támaszkodó egyház és a földi előnyöket kereső látszat-egyház el­szakadnak egymástól. Csillogó tehetségek fogják magukra vonni a figyelmet, kiket bálvá­nyozni fognak, emberkultusz fejlődik ki; nagy hangon és szélhámos módon az emberi bajok gyors orvoslását fogják ígérni: sok Antikrisztus előzi meg az utolsó Antikrisztus megjelenését. Minden ígéret hazugság lesz. Krisztus eljövetele előtt nem jön el a megkönnyebbülés ideje az emberiségre. Mikor mind ezek a jelek egyszerre és kifejezetten jelentkeznek, akkor tudhatjuk, hogy az Úr közel, csak az ajtó előtt!

Mindezek a jelek azt mutatják, hogy az utolsó idő küszöbéhez érkeztünk, de ez még nem a vég. Ám a legutolsó események igen gyorsan le fognak peregni. Igen fontos jelként kell a mai időből kiemelnünk, hogy még sohasem volt az utolsó dolgok iránt oly erős és oly elter­jedt az érdeklődés, mint ma. Ma már hangzik a kiáltás: „Imhol jő a Vőlegény, menjetek ki Ő elébe!” (Máté 25,6). Ideje, hogy szentül élve, készüljünk a Vele való találkozásra! (2 Pét 3, 11-12).

Tagadjunk meg azért mindent, ami Antikrisztusi és kérjük, hogy Isten szent Szelleme mindennel megtöltsön bennünket, ami Krisztusi! Az egyház Krisztus-váró felkészültségének jele pedig az egység, melyért az Úr főpapi imádságában különösképpen imádkozott. Az egy­ség ellentéte a versengés, a más véleményűek vagy másként viselkedők megvetése, gyűlölése, kizárása, a vezetők féltékenysége, zsarnoksága, a világ megbecsülésére való törekvés, a hatal­masok kegyének keresése: ahol ilyen bűnök vannak, ott nincs Krisztus eljövetelére való ké­szülés. Nagyra kell hát becsülni minden olyan komoly mozgalmat, mely felekezeti érdek nél­kül és hátsó gondolatok nélkül a keresztyén testvérekkel való egységet keresi. Felekezeti ér­dekből az ily közeledés visszautasítása az egyház leggonoszabb bűnei közé tartozik. Mégis az egység nem a vezetők ügye, hanem az egész egyházé. Minden igaz keresztyénben meg kell erősödnie annak a gondolatnak, hogy összetartozik mindazokkal, akik Krisztusban hisznek, még ha más felekezetbe születtek is. A hívők tartoznak össze, nem az egy felekezethez tartozó hívők és hitetlenek. Közeledik a nagy szakadás ideje! Nem lesz lehetséges fenntartani azokat az egyházakat, amelyekben Krisztus követője a Béliál hívével húzott együtt felemás igát.

Azzal azonban nem gyógyíthatjuk meg régi, Istentől eltávolodó egyházak nagy baját, hogy a bennök élő igaz kegyeseket is megtagadjuk és nyilvánvaló tévtanítókkal lépünk egyez­ségre, hogy esetleg változó politikai konstellációk szerint az új földi csillagoktól, s ne egyedül Krisztustól várjuk az egyház szabaddá és gazdaggá tételét, amely bűnbe az elmúlt századok­ban sokszor estek Isten gyermekei. Egy kép jut eszembe. Zordon börtönrácsok széttört vasai közül fehér galamb repül elő. A fehér galamb Istennek szent Szelleme s a börtön, melyek vas­pálcáit az isteni gondviselés széttöri, az az egyház, amelyet mi a magunk dicsőségéből, a ve­zetők hatalomvágyából és üldözés-iszonyából, bálványimádásunkból és emberdicséreteink­ből, az istentelenekkel való parázna szövetkezésekből, emberi parancsolatokból építünk, me­lyekkel Isten egyházában új szakadásokat készítünk. Nem a testi rabság teszi rabbá az egyhá­zat, hanem a szellemi rabság, a tévelygés, a bálványozás bűne! Isten szét fogja törni az embe­rek alkotta egyházakat, akár régiek azok, akár újak és mindig világosabban ki fog rajzo­lódni a világ előtt is az igaz, vértanú egyház, mely Krisztust követi és nem hamis vezetőket, akik a nyájat maguknak nyírják s nem Krisztussal táplálják. Krisztus igazi tanítványai örültek, mikor arra méltóknak találtattak, hogy Krisztusért szenvedhettek is. Nem mutogatták szenvel­gő, pa­naszkodó hangon kisebb vagy nagyobb sebeiket és nem kívántak Nagy Konstantinokat, hogy az egyházat a szenvedésből megmentsék és Béliál híveivel megtöltsék.

Közeleg a nagy próbatétel ideje. Az Úr közel! El fogja vetni Isten a laodiceai gyüleke­zetet, mely dicsekedett, és felragadja magához a filadelfiai gyülekezetet, melynek e világ sze­rint kevés ereje volt. A rácsok közül, melyekkel hamis pásztorai börtönözték be az egyházat, fehér galamb fog előröppenni a szenvedések közt békén, kitartva váró egyház. „Mert maga az Úr parancsoló szóval, főangyal szavával, Isten trombitájával alá fog szállani az égből: először a Krisztusban (nyugvó) halottak fel fognak támadni; aztán mi, akik élve megmaradunk, velök együtt az Úrral a felhőkben való találkozásra elragadtatunk a levegőbe s ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Azért vigasztaljátok egymást e beszédekkel!” (1 Tessz 4, 16-18).

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Az Úr közel!
Saját példányból lejegyezve – © Csia Lajos
Kiadta az Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2012