A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 00. Rész

A szerző előszava

Nem akart a szerző tudósoknak tudományos munkát írni, hanem egyszerű igazságkutató embereknek segítségére menni. Nem felel meg a munka az úgynevezett gyakorlati teológia tárgyalási modorának, mely puszta alkalmazásban áll; a szerző az olvasót a forráshoz szerette volna elvezetni; a fáradni kész bibliakutatás ugyanis minden táplálékot kereső bibliaolvasás feltétele. Szerző a tanulni vágyó laikust igyekszik bibliai gondolkodásra megtanítani.

Nem követte az úgynevezett tudományos tárgyalási stílust, hogy „tárgyilagosan a megmagyarázandó szövegnél maradt volna”, elkövette azt a tudományos képtelenséget, hogy a történelemből, sőt a mai korból magyarázta a bibliát. Itt azonban szándékosan szakított a tudós hagyománnyal, mert megingathatatlan meggyőződése, hogy a Biblia jövendölései Istentől valók; ennélfogva a beteljesülés nem csak a jövendölések igazolását, hanem legjobb magyarázatát is adja. A racionalizmus teljesen a mai kor szemével próbálja értékelni a régi kor irodalmi alkotásait, elfogulatlansága tehát tisztára mese; szerző fordítva igyekezett cselekedni: a régi kor gondolkodását igyekezett megösmerni, s azt, mint jövendölést, a jelenkorra alkalmazni. Vajon melyik módszer nyújt hát több elfogulatlanságot?

A könyv pontosságához és alaposságához tartozik, hogy a bibliai fogalmakat olyankor, amikor a megszokott magyar szóhasználat arra módot nem nyújtott, szokatlan szavakkal fejezzük ki. Különösen lélektani kifejezésekre gondolok, mint lélek, szellem, kedély, hús stb. Minden komoly szakértő elismeri, hogy a görög psüche és a pneuma szavaknak közös „lélek” szóval való fordítása zavart keltő s az összes európai nyelvekben ismeretlen, a magyar nyelvben sem szükséges. A szerzőtől évtizedek óta használt szavak ellen különféle kifogásokat emeltek, de a kifogásolók egy lépést sem tettek megfelelőbb szavak keresésére, s inkább a régi rosszat tartották meg. Ezzel elárulták, hogy a Bibliát – bár különféle okokból – szándékosan igyekeznek homályban tartani. Lelkiismeretesség nélkül nincs bibliakutatás; bibliakutatás nélkül pedig a lelkek vezetése tévelygő szektatanítók kezébe megy át, mint ezt ezeknek a szektáknak a szaporodása, erősödése és az evangéliumi mozgalmak tengődése mutatja. Az élet nem áll meg, s ahol az emberek megállnak, ott az élet fogy el.

Az említett lélektani fogalmak kifejtésére e könyvben nincs tér; az olvasó szerezze be a szerző Bibliai lélektan című könyvét. Azonban a kérdés legáltalánosabb vonalait itt is meghúzhatjuk. Az ember két világból származik, a szellem és az anyag világából; de kettősségében mégis a legteljesebb egység nyilvánul s ezt az egységet, mely az egyént vagy ént teszi, a szellemi eredetű lélek biztosítja. Ezért az ember nem test és nem szellem, hanem lélek s testét a testi, szellemét a szellemi világgal való érintkezésre használja. A szellemnek ugyanolyan szervei vannak ennek az érintkezésnek megvalósítására, mint a testnek, test és szellem között tehát párhuzam van. A lélek központja a szív, az ítélet és akarás helye, az én-nek a szerve. A szívnek két segédszerve, eszköze van: az értelem és a kedély, előbbi a gondolkodó, utóbbi az akaró, törekvő élet szolgálatában. Kedély alatt tehát felületesebb, érzelmi, hangulati és mélyebb, törekvő, indulati tevékenységet egyaránt értünk. A két szerv közös munkája: a phronéma (=törekvés + gondolkodás).

Ennek a munkának az életről és a Biblia értelmezéséről alkotott felfogása sok olvasónak szokatlan lesz; többekben megütközést fog kelteni. Jóhiszemű olvasó azonban el fogja ismerni, hogy gondolatmenete a reformátori hitelv szerint a Biblián épül fel s, hogy a könyv nem pártirat, mert egymással ellenkező feleknél egyformán elítéli azt, ami nem az igazság őszinte, fáradságos és áldozatra kész kereséséből fakad. Az író gondolata ez: az igazságért mindent föl kell áldoznunk. Sem az állam, sem az egyház, sem semmiféle közület nem több, mint az igazság. Az igazság: Isten! S ha valahol tévedett a szerző, Istenért tette. Mikor jelent állapotokat megítélt, nem lázítva tette, hanem Istenhez utalva az olvasót, hogy elégedetlenség helyett Istenre várjon. Az egész munka alaphangja a Jézus-várás. Jézus jön! Most állam, egyház, társadalom érdekében becsülettel mindent meg teszünk, amit Isten ránk bíz s még az igazságtalan úrnak is engedelmeskedni akarunk. De Jézust várjuk s így imádkozunk: Jöjjön el a Te országlásod!

Csia Lajos

Albertfalván, 1940. augusztus 2.

Bevezetés

A Jelenések könyvének görög címét a könyv első szavai adják: Jézus Krisztus kijelentése, helyesebben Jézus Krisztus leleplezése, vagy lelepleződése, maga-leleplezése. A leleplezéssel fordított görög szó maga is használatos nyelvünkben: apokalipszis. Valamit függöny takar s a függöny félrevonása láthatóvá teszi a különben láthatatlant. Ez a leleplezésre váró láthatatlan valóság maga Jézus Krisztus és a könyvben közölt események csak annyiban kerülnek leleplezésre, amennyiben Jézus Krisztus igazi valóságának leleplezését szolgálják. A könyv tárgya: Jézus jön! Hogy ezt megértsük, leleplezi a jönni szándékozó Jézust, ahogy akkor velünk fog élni: leleplezi a szellemi eget, melyben Jézus él és ellenségeit, akiket meg fog törni: leleplezi az égnek a földdel való egyesülését, amelyet visszajövetele fog valóságossá tenni. Röviden ez a könyv tartalma. Világos és sötét színek váltakoznak a könyvben: de a sötét színek arra valók, hogy annál ragyogóbb legyen Jézus tündöklő fénye, mely a könyv végén az egész teremtést megvilágító nappá válik. A könyv tárgya: a világosság győzelme a sötétségen.

A világos és sötét színek együttesét jól fejezi ki a könyv tárgyát megjelölő 1,7 vers: „íme jön a felhőkkel, minden szem meg fogja látni őt, azok is, akik által szegezték! Gyászba öltözteti a föld minden törzsét! Igen! Ámen!” Még mielőtt megérkeznék, már maga elé veti a gyászt az őt nem váró emberiségre, mint a fény felől közeledő alak árnyékát. Ez az előre vetett árnyék a világot érő ítéletek, háromszor hét csapásának egymásból kifejlődő mindig súlyosbodó rohama, mely kétségbe fogja ejteni a világot, de nem bírja megtérésre, hanem a bűn teljes kifejtésére ösztönzi. Bűnből és szenvedésből összetéve, bűnalakok születnek a világra, s ezeket a rémeket szokták apokalüptikus jelenségeknek nevezni. Ez azonban igazságtalanság, mert ezeket a sötét alakokat a közeledő nagy világosság teszi olyan sötétekké, s a világosság jobban megérdemli az apokaliptikus jelzőt, mint a sötétség.

Az apokaliptikus szó nemcsak, hogy rémeset nem jelent, hanem még a végső, vagy a jövendő szavak jelentése sincs benne: Jézus Krisztus apokalipszise tehát nem okvetlenül jelenti Jézusnak az idők végén való megjelenését és uralkodását csak, noha főleg ezzel foglalkozik. Ezért az elmúlt két évezred alatt a Jelenések könyvéről sok magyarázat képződött, ezek az egész egyháztörténelem idejére szétszórták a könyv képeinek beteljesülését.

A könyv alakja és szerkesztése igen bonyolult. Tiszta levélalakkal állunk szemben, amelyben azonban a levelet Ázsia hét gyülekezetének küldő János írásába Jézusnak Jánoson keresztül küldött üzenete van belefoglalva. Magának Jézusnak üzenete körülbelül nyolc látomásból áll. E látomásokban változnak a földi és égi jelenések, a barátságos és ellenséges csoportok és mozgalmak. Két földi sors fejti ki egymásba szövődve Jézus hű bizonyságtevőinek és az ellene lázadónak sorsát. Az egyik vonal megmutatja, hogyan védi, menti meg, bosszulja meg az ég királya övéit; a másik vonal háromszor hét csapásban mutatja meg az isteni bosszút, melynek célja nem az istentelenek szenvedésében való gyönyörködés, hanem a világ megtisztítása a fertőző gonosztól. A csapások is egymásból fejlődnek ki és egymásba szövődnek: belejátszódnak a később keletkezőbe úgy, hogy együtt támadnak. Az első sorozat hetedik csapása foglalja magában a második sorozatot és a második sor hetedik csapása a harmadik csapássort. A véget tehát nem egyszer közelíti meg a könyv s minduntalan visszanyúl, hogy újabb szálat fejtve le, közeledjék ugyanahhoz a célhoz. Már érintett fontos fogalmakat újra elővesz, közelebbről mutatja meg őket. Mégis az egész könyvön előrehaladás észlelhető. Drámai módom bomlik ki a múltból a jövő: helyzetek korábbi helyzetekre épülnek. Mindig gyorsabb lesz az események sodra, mindig tátongóbb a két vonal közt a szakadék; mindig vakabb a bűn támadása a Szent ellen, s mindig kiáltóbb a követelés, hogy Jézus vegye kezébe az uralkodást.

A könyvnek ezt a csodálatos szerkezetét azonban nem valami külön írói művészet teremtette meg, hanem ez a művészet az élet művészete, a Teremtőből felfakadó gondolatok élő ereje, melynek a könyv emberi szerzője, vagy továbbítója csak tanúja, csak közvetítője. A könyvben a teremtés sorsa, a világtörténelem elevenedik meg. Magas vártáról nézünk előre: a látnokkal együtt látunk, amint sorba mondja, hogy ő mit észlel. Kérdés, hogy amit látunk a való világ-e. Vagy annak álmodása. Vajon a leleplezett világban járunk, álmodunk-e, vagy ez a megálmodott világ a való világ, s amikor azt mondjuk, hogy ébren vagyunk, akkor álmodunk. Erre a kérdésre a feleltet egy későbbi fejezetben adom meg.

A könyv magyarázatának történetei

A Jelenések könyvét mindig igen nehezen magyarázható, sőt érthetetlen írásnak tartották; magából a könyvből vett kép szerint hét pecséttel lezárt könyvnek. A könyv körül terjengő homály igen sokféle, egymásnak ellentmondó kalandos magyarázat előállására adott okot. Úgy hiszem, isteni intézkedés volt, hogy a könyv értelme sokáig homályban maradjon. Jézus azzal okolta meg, hogy példázatokban adja az Isten országának titkait, hogy a kívül valók (Márk 4,11) ne értsék meg és így tettetett, s nem a szívből jövő megtéréssel meg ne térjenek. Valószínű, hogy a Jelenések könyvének jövendöléseit is ez okból burkolta istenképek, hasonlatok homályába. Dánielnek hasonló okból adta Isten azt az utasítást, hogy zárja le és pecsételje le a könyvben írottakat (12,4), hogy csak a végső időben nyíljon meg annak értelme: Isten nem akarta, hogy félreérthetetlen, nyílt szavakban adott jövendölés befolyásolja azok szellemi kifejlődését, akik félelemből alkalmazkodnának ugyan Isten akaratához, való vágyaik azonban máshová vinnék őket. A tíz szűz is csak az idők végén ébred az igazság valóságára. Addig földi vigasztalódás álma fogja le szemüket. Istennek ez a bölcs akarata sajátságos módon valósul meg a Jelenések könyve magyarázatának történetén át.

A könyvnek különösen egy jövendölése tette próbára az olvasók hitét és józanságát: az 1000 éves birodalom kérdése, hogy honnan, milyen időponttól számítandó Jézusnak közvetlen földi uralkodása. Az erre vonatkozó tévelygésnek egyházi műszava a khiliazmus. Az, hogy ki mit bélyegez khiliazmusnak, mutatja a magyarázó hitét és józanságát. Ehhez a világhoz hozzáragadt teológusok magát azt a gondolatot is kihializmusnak nevezték, hogy Krisztus ezen a földön láthatóan uralkodni fog, de ezzel magát a Bibliát is megbélyegezték, amely mind az Ó-, mind az Újtestamentumban ezt az ígéretet nyújtotta. A kihializmus tévelygése ennek éppen a fordítottja: az az állítás, hogy az egyház élete Jézus visszajövetele nélkül az 1000 éves uralkodás megvalósulása volna. Ez az állítás legkülönbözőbb alakokban igen gyakran merült fel az egyháztörténelemben és igen durva tévelygésekre vitte a hiszékenyeket.

A könyv magyarázatait négy főcsoportra oszthatjuk: a) történeti magyarázatokra, melyek szerint a könyv írásával egyidejű eseményeket tárgyal; b) egyháztörténeti magyarázatokra, amelyek szerint a könyv képei egész egyháztörténelemben elszórt, különböző korokhoz tartozó eseményeknek, állapotoknak és helyzeteknek kiábrázolásai, éspedig vagy egyes történeti események, vagy helyzetek jövendölései, vagy ismétlődő események és állapotok tipikus megjelölései; c) végidős magyarázatokra, melyek szerint az egész könyv az utolsó idők eseményeit és viszonyait jelöli; d) vegyes magyarázatokra, amelyek az első három magyarázatmódot keverik, illetőleg egyesítik.

Az ősegyházban, vagyis Konstantin császár előtt csak az egyháztól elítélt és kiközösített tévelygők tanították azt, hogy az 1000 éves uralkodás bekövetkezett. Ez a tanítás igen régi; már Pál is küzdött ellene egyik első levelében (II. Tessz. 2,2); majd a János apostoltól elítélt Kerinthos hirdette; a második század közepén pedig Montanus tanította, hogy a mennyei Jeruzsálemnek hazájukban, a frigiai Pepudzában való leszállása közvetlenül küszöbön áll; eszerint Krisztus 1000 éves uralkodása alatt a Szellem uralkodását lehet csak érteni Pünkösd óta. Ez az uralkodás a próféták által valósul meg, akiknek tekintélye előtt a püspököknek is el kell hallgatniok. Ezekkel a tévelygőkkel szemben az egyház józan tanítói (Justinus martyr, Irenaeus, Hippolitus) azt hirdették, hogy az 1000 éves uralkodás átmeneti lesz a mostani korszak és az új ég, és új föld korszaka között s ez az átmeneti korszak Jézus visszajövetelével kezdődik, amelyet rövid időn belül vártak. Victorinus pannóniai püspök saját korától kb. 200 év távolra tette Jézus eljövetelét, és a teremtés utáni 6. évezred végére.

Az ókatolikus korban, Konstantintól Nagy Gergelyig az volt az általános vélemény, hogy az ezer éves uralkodás Krisztus első földre-jövetelével elkezdődött. Kappadókiai András szerint az Antikrisztus eljöveteléig tart. Ezt az Antikrisztust nem tartja a visszatérő Nérónak, Jeruzsálem elpusztulását nem keresi a könyvben, (11,1) s a következőkben nem a jeruzsálemi templom sorsát látja, tehát a modern magyarázók durva kortörténeti tévelygéseiben nem osztozik. A 7 fő és 7 hegy alatt 7 világbirodalmat ért. Az őskeresztyén egyház józan magyarázatmódja csak lassan enged tért a későbbi kortörténeti és egyháztörténeti eltévelyedéseknek. Ágoston az egyházról alkotott testi felfogásának megfelelően a Jelenések könyvéről is külső magyarázatot ad, míg Jeromos (Hyperonimus) Origenes allegorizáló magyarázatát követi, mely az egyháztörténeti magyarázatot termeli ki. Cassiodorus az első feltámadás alatt a keresztyénséget érti, ami a szertartásoknak keresztyén reménység fölött való elhatalmasodását mutatja.

A középkor első felében, melyben a hierarchiát az istenuralom (theokrácia) szempontja foglalkoztatta, tehát a III. Ince pápáig terjedő korszakban, ki alatt a pápaság hatalma csúcspontját érte el, az volt a közhit, hogy az 1000. év végével, vagy valamivel később az 1000 éves uralkodás letelik, és jő az utolsó ítélet. A népeken rettenés vett erőt. Várták az Antikrisztust. A könyvet egyháztörténeti allegorikus módszerrel magyarázták. A vég nem jött el, s az emberiség megkönnyebbült. III. Incétől a reformációig, a pápai abszolutizmus idején két ellentétes vélemény állott egymással szemben: az első: az 1000 éves uralom csakhamar véget ér, a második: elkezdőben van. Egy mindjobban terjedő allegorikus misztikus szemlélet lehetőséget nyújt arra, hogy a Jelenések könyvét minden lehető egyházi állapotra, eseményre, személyre és korra ráhúzzák és a kortársak intésére, buzdítására, befeketítésére használják. E visszaélés elkezdője a római egyház volt. Ellenfelei visszaadták a kölcsönt. III. Ince az iszlámot nevezte Antikrisztusnak, Mohamedet a hamis prófétának. Egy fanatikus franciskános irányzat a katharosok, az apostoliak, waldensek, Wicklif és Husz követői a pápai hatalomban látták az Antikrisztust. Fráter Gerhardus 1254-től kezdődően gondolta a világtörténelem befejező korszakát. Erasmus a könyv szó szerinti értelmét vette, a kortörténeti magyarázatra hajlott.

A reformációtól a pietizmusig terjedő korszakban szintén két vélemény állott egymással szemben: az ortodox egyházi álláspont szerint az 1000 éves korszak elmúlt; az újrakeresztelő fanatikus társadalomújítók szerint az 1000 év az ő mozgalmukkal kezdődött el. A magyarázat fő módszere a szó szerinti történelmi értelmet nézte, de azt vegyes helyek magyarázatával keverte. Luthertől szintén máig, mint Lange mondja, protestáns bibliamagyarázat a Jelenések könyvét az egyháztörténet prófétai kompendiumának nézte, s az Antikrisztust Rómában kereste. Luther szerint az 1000 esztendőt a könyv keletkezésétől VII. Gergelyig kell számítani. A római katolikus magyarázat ugyanazon a nyomon halad: a könyv látomásaiban az egyháznak a zsidósággal, a római pogánysággal, testi bölcsességgel vívott harcát látták, a könyv vége az egyház győzelmét, megnyugvását és megdicsőülését mutatja be. Grotius a szerző korának történetéből próbálta magyarázni a könyvet. Az 1000 éves uralkodást Nagy Konstantin türelmi rendeletével kezdi (311), Bossuet a 666-ot Diocletianusra magyarázza.

A pietisztikus korszak visszatér végre az őskeresztyén egyház felfogásához s a könyv tartalmát a jövőre magyarázta, a könyv számadatait inkább kabbalisztikusan, mint jelképesen értelmezte, az Antikrisztust újra a jövőben látta, a Róma-ellenes irányzat megmaradt. Whiston teológus és matematikus 1715-re teszi Jézus visszatérését. Newton szerint a könyv Néró korában íródott. Csak annyiban érthető, amennyiben már beteljesedett, a könyv javarészt a jövőben teljesül. Bengel a könyv számadataival bajlódik, s azok értelmezésére mesterséges rendszert gondolt ki: az örök evangélium angyalában Arndt János iskoláját pillantja meg, a Babilon elestét hirdető angyalban Spenert. Szerinte 1836. június 18-a l kell az 1000 éves uralkodásnak kezdődnie. Bengel ellenzőkre, de lelkes követőkre is talált, még Angliában és Dániában is. Legtöbbre Oetinger értékelte Bengel módszerét, Swendenborg chiliasztikus magyarázatával keverte össze. Bengelt követték még Semler, Jung, Stilling és mások.

A történet antikrisztusi és észelvű teológia korában mindjobban elhomályosult a könyv végidős jellege, különösen az 1000 éves uralkodást a chiliazmus tévelygésével azonosították. Ennek oka az volt, hogy a jövendölés csodáját ki akarták küszöbölni, s kijelentés helyett történeti és lélektani alapra helyezni a látomásokat. Ellentétben más könyvekkel, amelyeknek keletkezését lehetőleg késői időbe tolták, a Jelenések könyvének írását egészen korai időpontra tették, Néró eltűnésének idejére, hogy a kortörténeti alapot megszerezzék. Wettstein Góg és Magóg feltűnését Bar-Koshba felkelésével azonosította. Semler zsidó chiliasztikus tévelygést látott a könyvben. Herder igen szűknek látja a könyv politikai látóhatárát, csak a zsidó háborút és Jeruzsálem pusztulását öleli az fel; ellenben méltatja a könyv keleti képes nyelvét. Szerinte a könyv Isten országának földi kifejlődését, végső kialakulását példázza. Herder is iskolát csinált maga után, mely az Isten országa fejlődésének törvényeit látta és kutatta a könyvben.

A legújabb kor örökölte a múlt sokféle s ellentétes magyarázatát, ez ellentéteket részben meghagyta, részben kiegészítő vonásokat látván meg bennük, őket egy nevezőre hozta. A hitetlen észelvű irány tovább ment az emberfölöttiség kiküszöbölésében: a hívő, a könyvben Isten kijelentését látó irány átfogóbb tekintettel látta a különböző magyarázatmódok egészséges és használható gondolatait, s akadnak olyanok, akik az egymástól távolodó két irány között közvetíteni akarnak, mintha hit és hitetlenség között közeledés lehetséges volna. Ez utóbbiak a leghaszontalanabb és legterméketlenebb kísérletek. Ebbe a könyvben nincs terem arra, hogy az újabb idők magyarázó kísérleteit ismertetni próbáljam. Mivel azonban ezek az új próbálkozások a régi magyarázatmódok útján indulnak, legföljebb azokat elegyítik, feladatunk az újabb magyarázatok ismertetése helyett a különböző magyarázati irányok megbírálása és használhatóságuk megállapítása lesz.

Origenes allegorikus magyarázatmódja indokolt, mert az egész könyv képek sorozata, de a jelképek kifejtése nem lehet a magyarázó önkényére bízva, hanem a keleti régi gondolkodásból, a képek akkori értelmezéséből kell, hogy kiinduljon. A kortörténeti magyarázatnak kétségtelenül van helye, mert akármi is az egész könyv tartalma, annak ahhoz a látóhatárhoz kel kapcsolódnia, amelyet a látnok ismert és magáénak vallott. Amikor a mennyei Úr a látnokon keresztül üzenetet küld hét olyan gyülekezetnek, amely a látnok idejében megvolt, azután nagyobbrészt eltűnt a történelemből, lehetetlen, hogy az üzenetek tartalma nem támaszkodott volna a hét gyülekezet való állapotára és viszonyaira, s ez a körülmény kortörténeti vonatkozások jelenlétére mutat. Az őskeresztyén egyház végtörténetének látta a Jelenések könyvében foglalt drámai eseménysort, s a keresztyén kegyesség újkori feléledése, a pietizmus visszatért ehhez a felfogáshoz; azóta pedig csak erősödött ez a felfogásmód. A Jelenések könyve főleg a Dániel könyvének fogalmaihoz és képeihez csatlakozik: azokhoz a képekhez, amelyeket Dániel könyve kifejezetten a végidőre tartozó jövendölésnek mond. (Dán. 12,4, vö. 2,44; 7,27; 8,19 stb) A Jelenések könyve nagyobb részének kortörténeti magyarázata hiábavaló kísérletnek bizonyult: az egész egyháztörténetre szétosztott magyarázat pedig összefüggéstelen mozaikokra esett szét, természetesnek tehát csak a végtörténeti magyarázat látszik. Ezt igazolják ama párhuzamok, melyeket Jézus végidőre szóló és Pálnak ugyancsak az utolsó időkről mondott jövendölései nyújtanak. Ám a szerző kora és a végidő között meg kell lennie a kapcsolatnak: világos tehát, hogy az összefüggésből az összekötő tag, a kapcsolat sem hiányozhat. Föl kell tételeznünk, hogy valami egyháztörténeti vonatkozás, azaz az egész egyháztörténeten átvonuló törvényszerűség, a kezdetet és véget összekötő átmenet is található a jövendölésekben. Éppen a magyarázat feladata annak megállapítása, hogy a jövendölésekben mi vonatkozik a látnok korára, mi a végidőre és mi a kettő közét kitöltő fejlődési időre. Mivel a jövendölés súlypontja a végidőre esik, a látnok korához tartozó, s az egész egyháztörténetet átfogó jövendölésnek mind a végső kifejlés szolgálatában állhatnak, különben a könyv egységét fenyegeti veszély. Az eddigi, az egyháztörténelem különböző korszakaiban tett magyarázatkísérletek, úgy látszik, csak próbálkozás és anyagösszehordás voltak, de az építés az utolsó idők magyarázójára volt bízva. Ez felel meg Dániel utasításának: „Zárd le a beszédeket, és pecsételd le az utolsó időig, sokan fognak majd tudakozni és nagyobbá lesz a tudás” (Dán. 12,4).

Világos, hogy az olyan történeti magyarázattal szemben, amely a látomásokat csak jól-rosszul illeszti rá a szereztetési idő egykorú eseményeire, vagy amint legtöbbször történt, csak ráerőszakolta, vagy ráfogta: továbbá az olyan egyháztörténeti magyarázattal szemben, mely a könyv részeit széteső és egymással lazán, vagy egyáltalában össze nem függő tagokra bontja széjjel, amellett egészen a magyarázó ötlete szerint alkalmazható. Előnyben kell részesíteni azt a magyarázatot, amely a Biblia más könyveinek adataihoz illeszkedik, s azokkal együtt egészet alkot. Ha egy ilyen rendszeres és összefüggő magyarázat található, annak egysége és következetessége lesz a magyarázat helyességének bizonyítéka. A magyarázat hitelességét csak növeli, ha az első keresztyén korszak felfogásának is megfelel, mely a szerző korához közelebb lévén, annak értelméhez is közelebb volt.

Az apokaliptikus nyelv

Az egész könyv megértése a részletek helyes megértésétől függ. A Jelenések könyvének majdnem egésze nem egyenes beszédben, hanem képekben szól hozzánk. A Biblia nyelve mindenütt gazdag képekben és hasonlatokban; ez a régi keleti népek közös sajátossága volt. Mai nyelveink elvont fogalmak szavaival vannak telve, melyek csak ezeket az elvont fogalmakat jelzik. A Biblia héber nyelve az elvont fogalmak jelzésére a fizikai világ fogalmainak nevét használja, tehát képeket használ. Sőt a Biblia szemével látva, nem is beszélhetünk elvont fogalmakról, mert a bibliai világnézet szerint a láthatatlan világ nem a látható világból való értelmi elvonással állott elő, mint a görög fogalomvilág, hanem a láthatatlan világ tényei szintén tapasztalati tények és csak a látható világ tényeivel való párhuzamosságuk, vagy éppen azonosságuk alapján jelölhetők a fizikai tárgyak neveivel. A Biblia szerint nem a láthatatlan világ nyugszik a láthatón, hanem a láthatatlanból állott elő a látható világ (Zsidó 11,3). A mi konkrét fogalmaink a láthatatlan világból elvont fogalmak és az igazi valóság, amelybe horgonyunkat vethetjük, a szellem világa. A fizikai világ tárgyai, összefüggései és eseményei homályos tükrök, amelyekben a szellemi világ élesebb vonalú valóságai tükröződnek. A lakodalmat rendező király, a kincseket kereső kereskedő, a gondtalanul élő madárka és a ragyogó pompával öltözködő mezei virág összes példázatbeli társaikkal együtt egy kimondhatatlanul gazdagabb szellemi világról beszélnek nekünk, amelyben az uralkodás dicsősége az örömszerzés boldogító igyekezetével kapcsolódik; melyben a kincsek értéksora elhomályosítja a földi kincsek ranglétráját; melyben öntudatos gondtalanság bizonyossága ád minden nyugalmat, s melyben úgy sarjad a létből a szépség és dicsőség, mint az anyag világából a vad növények. Az apokaliptikus nyelv testi képei mögött is egy a földinél hatalmasabb és csodálatosabb szellemi világ valósága rejtőzik: ezek a képek ég felé mutató ujjak, amelyekben egy ismeretlen világ sejtelme mozdul. A képek mögött egy, a képeknél sokkal gazdagabb világ valósága nyílik meg, melyről a képek csak kissé vonják el a függönyt. Az apokalipszis szó erre a függönyelvonásra mutat. A szó maga is egyike az apokaliptikus nyelv képeinek.

Az apokaliptikus nyelv képei azonban különböznek a Biblia egyéb képeitől, hasonlataitól és példázataitól. Nemcsak abban különböznek, hogy egész leírásokon és elbeszéléseken keresztül kísérnek bennünket, tehát allegóriákat alkotnak, mert allegóriát a Biblia más könyveiben is találunk, például az Énekek Énekében; nemcsak abban különböznek, hogy egész könyveken keresztül következetes használatban szinte különálló és egységes nyelvet alkotnak, az ún. apokaliptikus nyelvet; hanem főleg abban különböznek, hogy nem a földi viszonyokból, nem az emberi értelemből születnek, hanem a szellemi világ használja őket. Jézus példázatai például a földön születtek; a velünk élő és velünk a földi dolgokat együtt látó Üdvözítő értelméből pattantak ki; földön található tárgyakat és földi viszonyokat figyelt meg. Az, aki ezeket a példázatokat az égi dolgok megközelítésére kitalálta, segítségükkel alulról szállunk fel; a fogalmakat innen a földről visszük magunkkal, hogy az égi fogalmakra rávilágítsunk. Az apokaliptikus képeknek megfelelő tárgyak a földön nem találhatók; itt nincs eleven angyalokból felépített trónus, nincs emberekből összeálló tenger, nincsenek olyan sáskalovasok, amilyenek a mélység kútjából füstoszlopként törnek elő, nincsenek gyöngykapuk és nincs napként világító bárány, mindezek a fogalmak a földön torz-fogalmak, amelyeknek semmi valósága, vagy szépsége, vagy ereje nincs. De ez erőtlen és valótlan képekben egy erős és megfogható dicsőségű szellemi világ valósága száll le hozzánk; az ég fogalmait onnan felülről hozza magával és csak szűkösen és a földi dolgok esetlenségével öltözteti fel őket testi dolgok összekevert képeibe. Az apokaliptikus kijelentésben úgy keverednek a földi képek, mint az álomban.

Maga az álom mondja, hogy az apokaliptikus képek az éjszaka világába tartoznak. Az éjszaka sötéte nem okvetlenül a gonoszt rejti magába. A szentek szentjében földi sötétség honolt, hogy e homályban az Istennel találkozó pap lelkét semmiféle földi dolog magára ne hívja, hanem egész figyelmével a szellemi világ jelenségein függjön. Az apokaliptikus nyelvet is akkor használja a kijelentés, amikor a léleknek minden földi befolyásától szabadon s földi és az emberi fogalmakkal merőben ellenkező és váratlan kijelentésre kellett előkészülnie. Mielőtt az apokaliptikus nyelv megszólalt volna, ennek a világnak el kellett hallgatnia, a semmiségbe halványulnia, egyetlen emberi gondolatnak nem volt szabad zavarnia Isten közlését. A Fáraó és Nabukodonozor éppen úgy éjjeli álomban látták a jövendőnek apokaliptikus képeit, mint Dániel próféta (7, 1-2) és Zakariás látomásai is éjjel támadtak (1,8) és úgy jelentek meg, mint álomból való ébredés (4,1) Patmosz félreeső, puszta sziklaszigete is alkalmas hely volt arra, hogy a látnok figyelmét a földi élet zűrzavarától elfordítsa. Nyilvánvaló azonban, hogy ezenkívül János e világi eszméletét is elveszítette, s álomszerű állapotban fogadta az ég látomását, látogatását. Erről az állapotról külön fejezetben fogok szólni.

Az apokaliptikus képek keletkezésének megértése végett leghelyesebb, ha a fenti kapcsolat alapján az álomképek keletkezését vizsgáljuk meg. Az álomképek előállásánál az ember öntudata másként viselkedik, mint az éber képzetek jelentkezésénél. Utóbbiak felidézésében a tudat tevékenyen működik, keres, kíván és hív; az álomképek keletkezésénél a tudat pusztán szemlélő szerepet tölt be; szerepét legtöbbször még várakozásnak sem lehet mondani, annyira hiányzik álomban a tudat ébersége. Vannak azonban homályos és világosabb álmok, vannak az ébrenléttel a világosságot tekintve egy fokon lévő álomlátások, s van olyan álom, amelynek az ébersége messze fölülmúlja a rendes ébrenlét látását. Akármilyen élesen vésődik is azonban a lélekbe az álomüzenet, elfogadásába a tudat annyira tehetetlen és tevéketlen, hogy amennyiben a látott álomtörténésben neki is szerepe volna, saját magát mintegy magánkívül látja, mintha a tudat az énnek csak szemlélője volna. Ez azért van, mert az álom keletkezésére a tudatnak semmi befolyása nincs. Ezért alkalmas ez az állapot oly kijelentések elfogadására, amelyeknél az ember minden közreműködésének tejes kizárása elengedhetetlenül szükséges.

Az álomképek és az éber képzetek leállásánál még egy fontos eltérés van. A visszaemlékezés éber állapotban a logika, az értelem összefüggései szerint történik; az értelem következetessége az álomban igen sokszor eltűnik; látszólag értelmetlenül, össze nem függő képek és vonások sorakoznak egymás után. Valami összefüggés azonban mégis van közöttük: valamennyit ugyanazt a hangulat, ugyanaz az érzelem hívta ki. Azt mondhatjuk, hogy éber állapotban a gondolkodás a értelem tengelye körül forog, álomban azonban érzelmi tengely körül. Ugyanezt a megfigyelést tesszük az apokaliptikus képek ébredésénél is általában; a vonások nem illenek össze, a leírt alakok térben ki sem ábrázolhatók, a vonások egymást zárják ki. Ez történik a mennyei hárfások leírásánál, kik amellett, hogy pálmaágakat tartanak, hárfán is játszanak, mihez tudvalevőleg mindkét kéz munkája szükséges. Ugyanezt a törvényszerűséget észleljük a sáskalovagoknál, hol a női haj szépsége, az emberarc, az oroszlánfog, aranykoronák a természetben egymást kizáró vonások, a lelki világban is össze nem férő képzeteket jelölnek: mégis mesterien fejezik ki az őrült ember érzelmi hullámzását, szeszélyes csapongását, megzavart és megbomlott lelkek belső következetlenségét. Az őrültek gondolkodásában is sok van az álom szeszélyes játékából. Éppen ilyen lerajzolhatatlan és érthetetlen a királyi trónon fellépő diadalmas bárány alakja, mely olyan, mintha meg volna ölve; mégis az oroszlán benyomását kelti; a testi kép következetességére senki sem ügyel itt; minden vonás a lelki viszonyok festését szolgálja. Éber gondolatmenetnél ilyen elmefuttatás elképzelhetetlen; de álomban nem értelmi tengely körül forognak a képek. Ám még éber, helyesebben féléber lelkiállapotban is megfigyelhetjük a gondolatok nem logikus sorakozását olyankor, mikor az értelem fáradsága miatt tűnődéseink vezetését az értelemtől álomalkotó szervünk készül átvenni s ezt valamennyire meg is teszi. Ez a félálom állapota, melyben gondolatok, képek más rendben követik egymást, mint a teljes ébrenlétben. Látszólag szeszélyesen csaponganak benyomásaink; de ez csak látszat, mert az értelem törvényei helyébe az álom törvényei lépnek. A Jelenések könyvének jelképeit is az álom törvényei szerint kell magyaráznunk.

Az álomvilág lépeit eszerint nem az éber értelem rendezi el. S ha mégis az álomképek keletkezésében is törvényszerűséget állapítunk meg, ez a törvényszerűség egy másik értelem munkája kell, hogy legyen, mely az ember tudatos értelmével nem azonos. Hogy az emberi testet és lelket egy tudatunkon kívül működő értelem szabályozza és ez a szabályozás sokkal tökéletesebb, mint amilyent a tudatos értelem véghez tud vinni, az jól ismert tény. Nem természetes-e, ha feltételezzük, hogy az álomképeket is ez az értelem sorakoztatja a tudatos értelem elé, s így az álomban ez a tudatos és nem tudatos értelem szembenéznek-e egymással? Ez a a szembenézés azonban nem az álomban történik egyedül, hanem mindannyiszor megismétlődik, amikor a tudat az ember testében, vagy lelkében végbemenő folyamatok törvényszerűségét vizsgálja. Ezek a tudattalan és rendkívüli értelemtől rendezett folyamatok azonban nem szorítkoznak az egyéni életre, hanem ugyanaz az értelmes törvényszerűség figyelhető meg a fajok életében, öröklésében, sőt az egyedek egymás közötti viszonyában, társas életében, a közös élet eszközeinek megteremtésében. A törvényszerűségnek ez a kiterjedése arra mutat, hogy tudatos értelmünkkel nem egy, csak hozzánk kötött tudattalan értelem néz szembe, hanem egy fölöttünk lévő, az egyedek életét összekötő felsőbb értelem, melynek mi teremtményei vagyunk. Valaki gondoskodik rólunk, valaki tanít bennünket, valaki bennünk tartja kezét. Valahol az ember lényében van egy pont, ahol ezzel a felette lévő értelemmel érintkezik. Ezt a pontot a Szentírás nyelve szellemnek nevezi (emberi pneuma, spiritus, Geist stb). Szellemünk tudattalan: a lélekhez viszonyítva olyan, mint a megvilágított szenthely mellett a sötét szentek szentje. Az emberi szellem olyan, mint egy ablak, vagy egy áramközlő vezeték. Rajta keresztül egy magasabb szellemi világgal állunk kapcsolatban; de ezt a szellemi világot homály borítja, a vele való összeköttetést ellenőrizni, figyelemmel kísérni nem tudjuk, csak jelentkezéseinek közvetett jeleit figyelhetjük meg. Ilyen közvetett jelek: emlékezetünk, jellemünk működése, akaratunk és látásunk korlátozottsága, befolyásoltsága, művészi tehetségek jelentkezése, okkult lelki jelenségek, működések megindulása, az emberi együttélés önkéntelen szabályozódása, az emberi nyelv kialakulása stb.

E tudattalan értelmes működések közül az apokaliptikus nyelvvel kapcsolatban bennünket különösen az emberi beszéd és nyelv kialakulása érdekel. Az emberi beszéd törvényei nem úgy születnek, hogy egy-egy tudományos akadémia összeül és megvitatás után megállapítják a használandó beszéd szabályait; az összeülő tudományos akadémiák az évezredek homályából ránk átszármazott emberi nyelv törvényeit megfigyelik és utólag állapítják meg. Ha tudatos értelem valaha nyelvet csinált, ezt már a meglévő szavak keverésével és az élő nyelvek szabályainak alkalmazásával készítette, s az élő nyelvek szépségét, életképességét, fejlődésre alkalmas voltát sohasem érte el. A nyelv is születik és él, mint az egyén, s mindkettőnek életében ugyanannak a felső értelemnek a keze nyomát találjuk. Így született az apokaliptikus nyelv előtt a nyelvben a képek használata. Felfedezik a testi és a lelki élet jelenségei közt a párhuzamosságot, sőt a megfelelőséget, s minden külön összebeszélés nélkül szokásba jön a lelki jelenségek és szervek megnevezése a testi jelenségek és szerveink neveinek felhasználása. Mikor a testi és szellemi, vagy lelki és szellemi világ párhuzamosságát és megfelelőségét veszi észre az ember, akkor születik meg az apokaliptikus beszéd. Ilyen párhuzamot láttak a tenger s a néptömegek mozgó, megbízhatatlan ingatag árja között; azért a tenger alatt, vagy sok víz alatt a nemzetek életének mélységét kezdték érteni; mindkét fogalom a bizonytalanságnak ugyanazt a benyomását teszi a lélekre. Ahogy a hegy uralkodik a lapályon, úgy uralkodik a népeken a világhatalom; azért hegynek nevezték a világbirodalmat, melynek nyomasztó hatása hasonlít a hegyek elnyomó lelki hatására; a hegy és a birodalom ugyanazt az érzelmi és hangulati hatást teszik a lélekre. A tűz úgy melegíti a testet, mint az élet lobogása a lelket; azért az élet jelzésére használják a tűz képét. Míg a képes nyelv kialakulását az értelmi kapcsolatok munkálták, addig az apokaliptikus nyelv kialakulásának a kedély homályosabb világa adta az indítást, mivel ez a szellemi tudattalan, homályos világához közelebb állott. Ám az apokaliptikus közléshez nem szükséges a nyelv használata. Ha az apokaliptikus fogalmakhoz a lélek hozzászokott, mihelyt az apokaliptikus képeket látja, beszéd nélkül azonnal érteni kezd; sőt a képek erőteljesebben szólnak a lélekhez, mint a képeket jelző szavak, melyek már a szellemi nyelv második fordítását adják. A közvetlen szellemi gondolatközlésnek az apokaliptikus képekben való gondolaközlés mintegy az emberi megértés nyelvére való lefordítását képezi, s ha e képek nem megjelenésükben, hanem csak szavakban állnak előttünk, veszítenek erőteljességükből. Az álom képei szavak nélkül is nyelvet alkotnak, melyen a szellemi világ beszél az emberhez. E beszédből a Fáraó és a babiloni király értelmesen semmit sem értettek, csak megfélemlítette és megzavarta őket a közlés, tehát kedélyükkel értettek valamit. József és Dániel azonban nemcsak kedélyükkel fogták fel a szellemvilág közlésének nyomasztó, megdöbbentő érzelemhatását, hanem értelmükkel tovább tudták bontani az érzelmek nyelvét. Nem kell sokat magyaráznom, hogy az értelem és érzelem képes nyelve sok ponton egyezik, s így képeik részben közösekké válnak. De az apokaliptikus beszéd több, mint értelmi jelképbeszéd. Az a beszéd a szellemvilág és az emberi szellem súrlódásából áll elő és nem okvetlenül kell, hogy hallható szavakba öltözzék, a képek látása is elég a közvetítésre.

Eszerint az apokaliptikus közlésekben az értelmességnek fokait különböztethetjük meg. Bizonyos közlések célja csak félelem, szorongás, bátorság, bizalom, öröm, stb. érzéseink felkeltése. Rendszerint azonban az érzelemközlések csak járulékai, útkészítői érthető szavakban adott közléseknek. A falon író test nélküli kéz megdöbbentette a királyt, s előkészítette az isteni üzenet meghallgatására és komolyan vevésére. Az érzelmi hatások azonban nem mellékes dolgok az apokaliptikus közlésben, sőt sokszor az értelmes szavak csak az érzelmi hatás alátámasztását szolgálják. Az apokaliptikus kijelentések nem a kíváncsiság kielégítésére adatnak, hanem elhatározások kiváltására; ezeknél pedig sokkal nagyobb szerepe van az érzelmi hatásnak, mint az értelmi megfontolásnak, mert az érzelmek képezik a hajtóerőt, az értelmi megfontolás pedig csak a fékét és szabályozó tudást adja a hajtóerőhöz. A szellemvilág nemcsak értelmünket mozgatja, hanem kedélyünket, hangulatvilágunkat is; ennek a hatásnak hatalmas eszköze az apokaliptikus kijelentés.

Az elragadtatás

Az apokaliptikus nyelv lényegének kifejtésénél láttuk, hogy ezt a sajátságos közlési módot nem a kijelentést elfogadó ember készíti gondolatainak kifejezésére, hanem a felsőbb szellemi világ alkotja az emberi gondolatok fölkeltésére és azoknak érzelmi nyomatékkal való ellátására. Ezzel a megállapítással nem mondom ki azt, hogy minden apokaliptikus képhasználat szellemi eredetű; mert lehet ezt a nyelvet utánozni is, a méhek azonban nem szállanak a csinált virágra, csak az igazira, azért a csinált apokalipszisekben senki sem keres és talál vigasztalást, annál inkább az igaziban. Azért az utánzott apokalipszisekről alig tudja valaki, hogy egyáltalán léteznek-e. Írtak Péter, Pál és Tamás neve alatt apokalipsziseket, melyek feledésbe mentek. Az ál-apokalipsziseket kigondolták szerzőik, az igaziakat látták prófétáik. Az igazi apokalipszisek úgy keletkeznek, hogy a próféták látomásokban látszólag a testi világhoz tartozó alakokat és eseményeket láttak, amelyeknek azonban nem volt testi állaga, mert belső látomások voltak, s az anyagi külvilágban alakok és mozgások nem voltak jelen, a prófétákon kívül más nem láthatta volna őket. A próféták tehát azt írták le, amit láttak, és szigorúan ügyeltek arra, hogy a látottakból semmit el ne vegyenek, azokhoz semmit hozzá ne tegyenek (Vö. Jel, 22,18).

Ha a közvetítés csupán szolgai leírás volt, azt gondolhatnánk, hogy az ilyen közvetítéshez nem kellett prófétai lelkület, hanem akármilyen okkult jelenségek felvételére alkalmas médiumon keresztül közölhetők voltak. Ez azonban nem így van. Az apokaliptikus látomás és általában a prófétai látás nem a szellemi világ mágikus lámpájának varázslata, hanem villámfény, amely két egymás felé fordult sarok között ütődik ki, több annál: két élet találkozása, egy elvesző életé, mely segítségért terjeszti fel kezét az élet forrása felé és szabadító életé, amely alányúl, hogy az imádságra feleljen. Az emberiségnek van lélekközössége; a prófétai lélek ebben a közösségben az a csúcs, amely felé a kegyelem aláhajló csúcsa villámát küldheti. A prófétának alkalmas kell lennie a szellemi világgal való érintkezésre. A tiszta szellemi világgal való érintkezés előtt bűnünket Isten elveszi (Ézs. 6, 5-7); nem a bűntelenség tehát a feltétel, hanem a hozzánk közeledő Isten elvárja, hogy mi is közeledjünk hozzá, kérjünk, keressünk, zörgessünk ajtaján. A próféta azonban nem csak Istené, hanem a népé is: Isten nem küld mást népéhez, csak azt, akinek szíve nem közönyös a nép iránt, hanem annak terhét magára veszi, mint ahogy Dániel magára vette népe terhét (9,3). Hogy a Jelenések könyvének írója sem volt közönyös az emberiség közös sorsa, szabadulása iránt, azt a látomások többször elárulják (5,4; 10,10; 19,10; 22, 8-18). A próféta hozzátartozik ahhoz a teremtéshez, amely megfeszülten várja Isten fiai dicsőségének megjelenését (Róma 8, 15-26). A Jelenések könyve tele van megdöbbent, csodálkozó és örvendező fölkiáltásokkal, amelyek bizonyára a szerzőtől származnak (1,3, 6, 7; 6,17; 13,10, 18; 14,13; 17,9; 22,20-21). Az a próféta, akit keserű sírásra fakaszt az a hír, hogy senki sem méltó arra, hogy az Isten üdvözítő tervét tartalmazó könyvet felnyissa, akit égről földre, földről égbe, ki a pusztába, majd a tenger partjára visz magával a kijelentést mutató angyal, s aki az Úr visszajövetelének hallatára a földre borul, s a hírt hozó angyalt imádni akarja, annyira beleolvad a látott események sodrába, hogy együtt élni, s együtt halni látszik az éledő reménnyel és feszítő kétségekkel. A 12 apostol közül az utolsó, aki életben maradt, majdnem 100 éves aggastyán, aki annyira élő bizonyság még a földön, hogy az üldöző hatalom eredményt vár attól, hogy magányos sziklaszigetre száműzze, magában hordva a földön járó Üdvözítő emlékét, látva őt sebeivel győztesen a trónra emelkedni és ellenállhatatlan hatalommal visszajönni a földre: magában hordozta az emberiség várakozásának minden félelmét, aggodalmát és reményét; csakugyan az a kiálló tűhegy volt a sóvárgó emberiségben, amelybe az égi villámnak bele kellett csapnia. Nem tudjuk, hogy az efézusi és ázsiai gyülekezetek terhét hordozva hányszor kért, keresett, zörgetett a mennynek ajtaján; nem tudjuk, hogy hogyan állott az Eget tanúnak híva fel Patmosz sziklatalaján, mintha ugyanolyan kemény volna az Ég fölötte, mint a talaj lába alatt; csak azt tudjuk, hogy az Ég meghasadt, s a kijelentés angyala leszállt az elhagyott apostolhoz, hogy közölje vele az Ég szándékait. Az apostol elindult a hét gyülekezet talajáról, átsuhant az egyház történelmén, látta a visszatérő Urat, s megállva a két világ határán, megpillantotta a hegyen épített várost.

Hol voltak mindezek az események, dolgok, hol volt ez a jövendő akkor, amikor az apostol tanúja lett a történendőknek? Ott volt annak lelkébe beírva, aki mindent előre látott, eleve elrendelt és a maga idejében mindent előhívni, helyreigazítani és megdicsőíteni készült. A nemlétező jövőbe nem vihette el az apostolt Isten, de felragadhatta magához és megnyithatta lelke mélységeit előtte. Ez az isteni magasságokba való elragadás volt a kijelentés módja, mely az apostolnak részéül jutott. Mikor az Úr leszállott hozzá, és megmutatta, hogy ott jár a hét ázsiai gyülekezet között, még nem látott többet, mint amennyit más próféták is láttak. De aztán ez a szó hangzott hozzá: Jöjj fel! Ide! (4,1), s ekkor ragadtatott fel oda, ahol előtte már egy másik apostol is járt, a harmadik égbe (II. Kor. 12, 1-4.) A Pál elragadtatását jelentő görög szó: hérpagé, csakugyan siető megragadást és elvitelt jelent, nem saját lelki erőből való fölemelkedést. Mint Pált, Jánost is láthatatlan szellemi erők ragadták meg és vitték valahová olyan elfordult tudattal, amelyben Pál nem érezte többé, hogy testben van-e, vagy testen kívül; annyira szellemi erők hordozták, hogy a testi benyomások észrevétlenül elmaradtak mögötte. Az elragadtatás olyan állapotot fejez ki, amelyben az elragadtatott oly erővel vitetik, amely minden más emberi érzést, vagy földi benyomást kizár. Világos tehát, hogy ebben az állapotban minden testi érzékszervnek pihennie kell: a test alszik, de a lélek éber, sőt éberségét hatalmas szellemi erők a földön sohase tapasztalt fokra emelik.

Különbséget kell tennünk a rendes prófétai ihletés és az elragadtatás között, nem is beszélve arról a köznapi beszédmodorról, mely bármilyen csodálkozást elragadtatásnak mond. Illés élete végén elragadtatott, de ez egyszer történt életében. Ézsaiáshoz Isten alászállott, és úgy mutatta meg királyi méltóságát. Prófétai látást ellenben sokszor kaptak a próféták. Prófétai látást kapni és elragadtatni nem ugyanaz az isteni ajándék, még távolabb áll az elragadtatástól a megszállottság, vagy médiumitás. A megszállottságban tisztátalan szellemi erő száll az emberre, amely erőben nincs éltető képesség, mint az igazi prófétákat megszálló isteni Szellemben. Vannak a tisztátalan szellemvilágnak erőtelen, téveteg szellemei a halottak világából. Mikor ezek szállják meg az embert, mint ez a spiritiszta szeánszokon, pogány jóstemplomokban történik, nemcsak, hogy nem erőt hoznak, hanem erőt visznek el, a megszállott ember lelki erejét aknázzák ki, szívják fel. A megszállásnak ez a fajtája kiszipolyozza, elgyengíti, beteggé teszi, lelki erejétől fosztja meg az áldozatot, úgy, hogy a sokszori kihasználás a lelki élet teljes összeomlásában őrültségbe viszi azt bele. Mikor Isten Szelleme ragadja meg az embert, gyógyító erők áramlanak abba, megelevenítik, bár az erők első hatása sokszor lesújtó hatással van a prófétára, úgyhogy azt hiszi, hogy ki sem bírja, szinte halottá válik (Ézs. 6,5; Dán. 10,9; Jel. 1,7). Ilyenkor újabb erőtöltés érkezik a szellemi világból, s az élettelen próféta lábra áll. Eszerint az ihletés alkalmával a szellemi világ kettős hatást gyakorol a próféta lelkére: 1) erősíti, életerővel tölti meg azt; 2) képeket, lejátszódó eseményeket rajzol eléje, s azokat a próféta átéli, azoknak tanújává válik. E kettős hatást gyakorolta a szellemvilág a Jelenések látnokára is.

Említettem, hogy a szellemvilág az emberi lélek tudattalan részén át hatol belénk, s így csak hatásának eredményeit szemléljük, de magának a hatásnak útját nem követhetjük. Az ember lényének az a pontja, ahol a szellemi hatás az emberbe belefogódzik, a szellem. Az ember szelleme abban különbözik a rá hatást gyakorló isteni szellemtől, hogy az ember szelleme tisztán alaki szerv, olyan, mint egy fölvevő és leadó rádiókészülék, mely ráható sugarak és elektromos erő nélkül néma és tehetetlen. Vele szemben az isteni Szellem olyan leadó készüléknek bizonyul, amely erőt és közléseket ad át az ember szellemének. Isten Szelleme és a mi szellemünk tehát rokonlényegűek, de teljes ellentétei egymásnak. Egyetlen más szellemnek sincs erőközlő hatása, csak Isten Szellemének, ellenben kijelentéseket más szellemek is adhatnak az emberi szellemnek. Mindezek a szellemek észrevétlenül közelítik meg az embert és jelenlétüket csak akkor vesszük észre, amikor jelenlétük hatásai a lélekben tudatosakká válnak. Az ember maga nem védekezhetik az ellen, hogy a szellemek megkeressék és hatást gyakoroljanak rá; még azt sem gátolhatja az ember, hogy támadó tisztátalan szellemek megszállottá, ördöngössé tegyék; a menekülésnek és szabadon maradásnak egyetlen módja van: Ha Isten Szelleme őrzi és tölti meg az ember szellemét. Isten szellemétől ugyan kijelentéseket engedetlen próféták is kaphatnak, mint Bálám (IV. Mózes 24,13); de állandó szellemhatás alatt csak azok lehetnek, akik Istent szeretik (Róma 8,14). A szellemvilág tehát nemcsak rajtunk kívül képez ismeretlen országot számunkra, hanem bennünk is. Minden szellemi eredetű jeladás bizonyos homályban érkezik hozzánk, s ez a homály természetszerűleg kíséri a Jelenések könyvének képeit is. De mit változtat a híradás lényegén az, hogy zárt ajtók mögött kopogtattak, s aztán anélkül, hogy kinyílt volna az ajtó, bekiáltották nekünk a hírt. A szó éppúgy hozzánk érkezett, mintha megnyílt volna az ajtó s látnók a beszélőt; a szó valósága bizonyos, még ha a szólót nem látjuk is. A Jelenések könyve zárt ajtó mögött bekiáltott szó. A látnok látott ugyan fénylő hatalmas, vagy rettenetes alakokat, megfigyelt ugyan eseményeket, de amit látott, mind csak kifejezés nyelve volt, s nem a szellemi valóság. A szellemvilág az ajtó mögött maradt, igazi lényét nem mutatta meg. Földi, testi képekbe burkolózott, s ezek a földi képek nemcsak ruhaként vették körül, hanem betűk is voltak, amelyekbe az izenet volt beleírva; de az izenetküldőről tudjuk, hogy lénye oly dicső, oly fenséges, oly hatalmas, hogy hozzá hasonlót földi szem nem láthat, nem hallhat, ember értelme föl nem foghat. Valódi arcának fényét nem bírnók el, azért borított fátyolt magára, s ha volt is fátyol, amelyet félrevont, maradt még elég lepel rajta, hogy fedje lényét. A szellem titokzatos homályból szól hozzánk; szava homályos, mint a tükörmutatta kép, de ád annyi értemet, amennyire nekünk értenünk kell és lehet.

Azzal a ténnyel, hogy emberek és emberek között az értesítő, rábeszélő szón kívül még más úton is lehetséges összeköttetés, s ezen az összeköttetésen át ember emberre rátolhatja akaratát, közölheti lelke tartalmát, elég gyakran találkozunk, s ez az összeköttetés állandó tudományos vizsgálat tárgya is. Ennek a rejtett, titokzatos ráhatásnak enyhébb alakját szuggesztiónak, teljesebb, erősebb alakját hipnózisnak nevezzük. Mindkét hatás esetében látjuk a megindulást és látjuk az eredményt; e kettőt megfigyelhetjük és le is mérhetjük, de nem látjuk a hatás véghezvitelének útját és ennek az útnak megfigyelése dacol minden tudományos megfigyeléssel is. Kétségtelen, hogy ez az ember és ember közötti összeköttetés is ama homályos világhoz tartozik, melyet a szellem világának nevezünk. Ha már most a szuggesztiót, vagy hipnózist alkalmazó felet ugyanebbe a rejtett szellemi világba helyezzük, úgy, hogy a hatás forrását ugyanaz a homály fedi, mint a ráhatás útját, akkor előttünk áll a kijelentés ténye. Nyugtalanokká leszünk, félünk, örülünk, bízunk s az ébredő érzelemnek a testi világban semmi okát nem találjuk: a szellemvilág közeledett hozzánk, s közölte velünk szellemi töltését, tartalmát. Rejtve van előttünk az álomképeket rendező értelem személyisége és lakóhelye, de az álomképek keletkezése kétségtelenné teszi, hogy ilyen rendező értelemnek léteznie kell és valami úton hatni tud ránk, de személye és a hatás útja titok marad. Nincs más megfejtés: ugyanahhoz a rejtett szellemvilághoz tartozik ez az értelem is, az álmok a szellemünk játékai. Szellemünket indíthatja saját lelki életünk is, és akkor álmaink saját lelki életünkből erednek és éppen olyan rendezetlenek és csapongóak, mint mikor fáradt tűnődésnek adjuk magunkat, mert a vezető szerepet ilyenkor is az emberi szellem veszi át a fáradt értelem helyett. Az emberi szellemről azonban azt állapítottuk meg, hogy csak alaki szerv, melynek tartalma nincs és azért magára hagyatva mást nem tud tenni, mint az ember lelki tartalmát rendezni, vagy szeszélyesen kavarni. Így keletkeznek jelentéktelen álmaink és tűnődéseink. Lehetséges azonban, hogy szellemlény áll szellemünk mellé és az vezeti álmaink képződését: így állanak elő a kijelentő álmok. A szellem úgy áll ilyenkor a szellemünk mellé, mint a szuggeráló vagy hipnotizáló embertárs. Ha ember félre tudja tolni az ember akaratát és közölni tudja vele saját gondolatát, ha ember álomba tudja ejteni embertársát s kényszeríteni tudja őt és ez mindennapos jelenség közöttünk: akkor miért volna lehetetlen, hogy az embernél sokkal hatalmasabb és a szellemi világban otthonosabb lények ne tudnának éber állapotunkban sugalmakat adni és miért ne tudnának kidobni a földi érzékelés köréből és átvinni egy más érzékelés világába, melyet szellemi érzékelésnek nevezünk? Miért ne tudna a Leghatalmasabb Szellem magához emelni emberi lelkeket a szellemi érzékelés síkján? Ez a prófétai sugallat, a prófétai látás és az elragadtatás lehetősége. Természetes, hogy a túlvilági szellemnek is le kell szállnia az emberhez ilyenkor, s olyan képzetekben és fogalmakban közölnie velünk akaratát és gondolatait, amilyeneket mi megérthetünk. Ezékiel, Dániel, Zakariás és a Jelenések látnoka emberi, földi, testi képeket, melyek azonban a mennyei fogalmak és képek példázatai voltak. A közönséges álom és a prófétai látás között tehát csak a terület közös, amelyen a hatás végbemegy, csak a közeg közös, amely ember részéről a hatást elfogadja, de merőben más a hatás létrehozója és ezért mindennapos álmaink és a prófétai kijelentés álomképei között akkora a különbség, mint fáradt és zavart lelkünk és az embert teremtő isteni Szellem között.

Kép, példázat, jelkép és jelképes beszéd, típus, árnykép

Noha a címben foglalt négy fogalmat már eddig is érintettem, a Jelenések könyvében való használatukat részletesebben is meg kell világítanom. Mindenekelőtt azonban a címbéli négy fogalmat egymástól el kell különítenem. Említettem azt a feltevést, hogy a nekünk ismeretlen szellemi világban nemcsak ugyanolyan törvények uralkodnak, mint az érzékeink mutatta testi világban, hanem, hogy a tárgyak és a dolgok között is párhuzam van. Minden földi, testi dolognak van valami égi, szellemi megfelelője. A földi színek, hangok, illatok, ízek és tapintások a szellemi világ valamilyen színeinek, hangjainak, ízeinek, illatainak és tapintásainak lefokozott gyönyörűségét adják csak, a szellemi világ dolgai sokkal dicsőbbek. A földi szervezetnek megfelelő szellemi szervezetek a mennyben is vannak. A szellemi világ dolgainak a földi dolgok halvány másai, képei csak, noha megmondani nem tudjuk, hogy a szellemiek a testiektől miben különböznek, csak annyit közöl velünk a kijelentés, hogy minden, ami szellemi, az anyagnál dicsőbb és valóságosabb, egyúttal gazdagabb is.

Mikor Jézus szellemi testben megjelent tanítványainak, azok, ha nem is rögtön, de megismerték őt; azonban egészen idegennek találták, a szellemi világ idegenségét érezték rajta. A lélek világa nem a szellemé. Jézus maga hárította el magdalai Máriát, amikor lelki érzelmekkel a szellemet a földi világban akarta tartani (Vö. Ján. 21,4; Luk. 24,31; Máté 28, 16-17; Ján. 20, 16-17). Ennek a párhuzamnak következményei, hogy a szellemi világot a földi dolgok tükrében szemlélhetjük, és homályosan megérthetjük.

A szellemi és testi világnak ez az összefüggése hozta létre a képet, melynél valamely földi táj, vagy esemény úgy szerepel, mint a szellemi világ valamely fogalmának, vagy folyamatának tükre. A testi élet működésének középpontja, a szív, tükörként mutatja, hogy a lelki élet is egy középpontból indul ki és oda tér vissza: így lesz a testi szív a lelki szív képe; ugyanezt a szót használhatjuk mindkét fogalom kifejezésére. A szilárd földi tárgyakra való támaszkodás biztonságot ad, és a szellemi világban szilárd szellemi tekintélyre való hallgatás biztonságot nyújt; ezért a héber nyelv a hit fogalmát a támaszkodás szóval fejezi ki, a támaszkodást a hívés tükrének tekinti. Nemcsak tárgyak, egész történések is megfelelhetnek egymásnak; ha földi történet tükrében mutatjuk az égi történést, akkor példázatot alkottunk. Példázatnak a történetté nőtt képet nevezzük. Állandóan használt kép a szimbólum, vagy jelkép. (A görög sünballó – összevet, ti. két egymásnak megfelelő fogalmat). Jelképül használt képek tehát állandóan jelölik a szellemi fogalmat, az ilyen képek neveit szinte már úgy használjuk a szimbolikus nyelvben, mintha a szellemi fogalmak nevei volnának. Megtörténik, hogy a szimbólumról többé nem is érezzük, hogy nem a szellemi fogalom eredeti neve, így van ez a szív szó esetében, ahol már a testi és szellemi fogalmak egymásba átmennek: pedig eredetileg a szív szó csak jelkép volt. Ha a jelképek használata egész eseménysoron megy át, így maga a történet is jelképessé válik, előáll a jelképes történet, görögül: allegória. (Allo agoreüein = mást tárgyal a szó, mint az értelem.) Jelképek egyik külön fajtája a típus (veret, bélyeg), mely a megfigyelésen alapszik, hogy bizonyos fogalmak, jellemek, jellemből folyó cselekvésmódok, egyjellemű események ismételten valósulnak meg a történelemben. Minthogy az ilyen ismétlődésnek oka az, hogy Istennek egy-egy örök gondolata a végső megvalósulás előtt ideiglenesen és előzetesen is megvalósult, a végső teljes megvalósulásra tekintettel a típust ideiglenes megvalósulásaiban árnyképnek, vagy előképnek is nevezzük.

Könnyű belátni, hogy amikor általánosságban foglalkozunk a Jelenések könyve hasonlataival, akkor elsősorban az álladó képek, azaz a jelképek érdekelnek bennünket; közöttük természetesen a típusok is. Nem különálló képekről van szó; a jelképek egymással összefüggő rendszert képeznek. A látnok a szellemi és testi világot nem két különálló világnak fogja fel; a szellemi világ behatol az anyagi világba és azt általhatja, az anyagi világ képeit ott találjuk a szellemi világban; olykor nem lehet eldönteni mindjárt, hogy egy-egy testi tünemény az anyagi világba tartozik-e, vagy szellemi folyamatnak a képe. Az élők, azaz a kerubok egyaránt szétviszik az anyagi, a testileg élő, a lelki és szellemi világ erőit s a villámok, amelyek követik őket, habár a szellemi sötétséget átható szózatoknak bizonyulnak is, nem tudják levetni fizikai mivoltukat, hiszen a mennydörgő hang, amellyel megszólalnak, úgy tetszik, a próféta fülébe hangzik. Az égitestek, a földi a tenger és a társadalmi viszonyok megrendülése egymásba folyik, mert minden mögött ugyanaz az angyal-világ tejesíti Isten parancsait. Fenevadként említi a könyv a szellemi és földi hatalmakat: a fenevad szájából kijövő három béka szellemi befolyást jelez, mely a lelket mérgezi, mégis szabadulni tudunk-e a földi fenevadak képétől, amikor rájuk gondolunk és a testi utálattól, mikor a lázadásoktól elfordulunk? Szellemi és testi érzéseink keverednek egymással éppen úgy, mint a könyvben a testi képek és azok szellemi jelentése. Mint ahogy a keruboknak négy arca van s a négy arc egyszerre fordul a fizikai, az élő, a lelki és a szellemi világ felé, úgy mi is egyszerre élünk benne mind a négy világban és alig érezzük, hogy négyfelé szakadva folyik le életünk. A teremtés egysége a Jelenések könyvének egyik leglényegesebb vonása, de azért lehetetlen észre nem venni a könyv szellemi irányzatát: az utolsó képben majdnem tisztán testi rajzok, anyagi pompa jelennek meg a mennyből alászálló városban és mégsem érezzük többé az anyagi világot, mindenestől fogva a szellem látókörébe érkezünk meg: az anyag végtelen könnyűvé lesz, minden csupa fénnyé változott: a szellem pillangója kibújt az anyag lárvájából! Az új természet, a szeretet világít.

Hogy a könyv szellemiségét megértsük, el kell azt különítenünk a görög filozófiai elvonás szellemiségétől, amely szellemet az anyag minden tulajdonságától megfosztotta, annyira megüresítette, hogy a kigondolt szellemvilág tetejére a minden tulajdonságot nélkülöző, minden tartalom nélküli létet tette. A Jelenések könyvének szellemvilágában, szellemi átírásban ott találjuk a tengert és a szárazat, a várost és a sivatagot, a mélységet és a magasságot, a villámot, a mennydörgést, tüzet, vizet, ködöt: új értelmet nyernek benne a földrajzi helyek, mint Babilon, Eufrátés, Jeruzsálem, Harmageddon és Sodoma: hallunk szellemi napról, holdról, csillagokról, fényről, sötétségről, felhőről, ködről, eget elborító füstről, folyóról, mocsárról, zúgó vízárról: megjelennek az állatok szellemi képei: bárány, oroszlán, sárkány, kígyó, fenevadak, sáska, skorpió, ragadozó madarak, ló: szellemi vonatkozásban hallunk fejről, farokról, homlokról, jobb kézről, vérről, begyógyult sebről, terhességről, vajúdásról, pálmáról, zsengéről, fákról: szellemi jelentést kapnak az arany, a drágakövek fajtái, a gyémánt, az üveg, a kristály, a homályos jácint, a bűzös kénkő, a vas, a bor, az üröm, tömjén, a szemgyógyító kenőcs, a gyolcs: a szellemi világ tárgyaivá változnak a trón, a lépcső, a szék, a korona, a diadém, a könyv, a pecsét, a kürt, az oltár, a láda, a tömjénező, az áldozati csésze, az íj, a szabja, a mérleg, a szavazó kövecske, a lánc, a kút, az ágy, a kulcs, a mérővessző, a vasvessző, a hárfa és a zsákruha, a zabla, a templom, a sátor, a fal, az oszlop, a papi ruha, a sajtó és a sarló; trón emelkedik fel az égben, s a trón egyszerre megjelenik az összes halottaknak és élőknek; a templom szent csendje ül az égen, az angyalpap kezében tömjénezőt látunk, imádságuk tömjénfüstje száll az ég felé egyszerre az oltár parazsából, s a tömjénező parazsából tűzeső hull a földre: az elzárt templom függönye föllebben s a frigyláda láthatóvá válik; aratók, szüretelők mennek ki, hogy megszedjék az embertermést; csata dúl sz égben, s a legyőzött ellenfél alázuhan, mindezek fölött 24 vén tanácskozik a trón körül; legvégül egy tökéletes város száll alá az égből a földre s annak fénye mögött feltűnnek a föld nemzetei, hogy részt kapjanak a város dicsőségéből. Az anyag létrává lesz, hogy fölkapaszkodjunk rajta a szellemi létbe. De az anyag szegény, és csak kagylónyi részét mutatja a végtelen óceánnak, a gyémánt, a smaragd, a szárdiusz, a gyöngy, az arany elhomályosulnak, amikor feltűnik fölöttük a legdrágább valóság: a bárány szeretete! A testi képek bátor alkalmazása mutatja azt a szilárdságot, amellyel a látnok a szellemi világ talaján áll. Nem képzelt, nem testiből elvont világ az ő világa, hanem isteni ígéretek biztos sziklatalaja. Az isteni ítéletek és szabadítás földjén állva, eltűnni látja a földet és eget: de egy percig sem gondolja, hogy minden elveszett: az ítélet fehér trónusán ülő bíró a biztosíték neki és azoknak, akik az élet könyvébe beírattak, hogy fel fog hangzani az isteni szó: „Íme mindent újjá teszek!”

A Jelenések könyvében a legmagasabb erkölcsi érdekek, az emberi szívbe legmélyebben belevágó kérdések állanak harcban a legördögibb ravaszsággal, a legdurvább fenevad-éhséggel, s legkegyetlenebb megfélemlítéssel. Akinek szeme az emberi lét legmagasabb kérdéseit meglátta, az nem lehet az anyagi légkör foglya. Szabadságát mutatja az a bátorság, amellyel az anyaggal bánt, amikor a legszellemibb véget a leganyagiasabb rajzban mutatta be. Így az beszél, aki példázatot ír. Az anyagtól az szabad, aki nem fél tőle: a bűnön az uralkodik, akit a bűn érintése nem szennyez be. A jelenések könyvének szellemisége úgy nyeli az anyagot, mint ahogy a Krisztus eljövetelét élve megérőkben azt, ami halandó, el fogja nyelni az élet (II. Kor. 5,4). Az elvont görög filozófiai iskolán felnőtt, a szellemi gazdagságban nem hívő emberek gyanakodva nézik a Jelenések könyvének gazdagságát, amikor az anyagi világ minden dicsőségét összeszedi, hogy megsejteti velük azt, amit a szellem adni fog. De az Isten gazdagságában hívő leborul e látomás után az első szellemi lény előtt, akit lát és imádni akarja azért, amit látott (Jel. 22,8). A Jelenések könyve a bibliai kijelentés utolsó könyve, a kijelentés csúcspontja. A földi ember magasabbra nem hágott a szellemi világban, mint amikor azt látta, hogy e mai világban az utolsó, a Bárány, az az új világban a nap helyén fog állni (Jel. 21,13).

Ha tehát a Jelenések könyve képeit helyesen akarjuk értelmezni, a szellemnek az anyag fölött aratott ebből a diadalából kell kiindulnunk: de figyelembe kel vennünk a szellemnek és anyagnak a közös Teremtőn keresztül való összetartozását is, a két világnak egymásra-hatását és azt a bibliai igazságot, amely a pogány felfogásnak merő ellentéte, hogy sohasem az anyag bűnös, hanem a bűn a szellemi világból származik, az Istentől teremtett testet a megromlott és lázadó szellem teszi fenevad testévé. Amikor a Jelenések könyve a gonosz és a jó döntő harcát az égben vívja meg (12, 7-9), mikor a leggonoszabb embert a tisztátalan szellemi világ földi képviselőjeként mutatja be, akkor a legmagasabb szellemiségről tesz tanúbizonyságot. De ez a legmagasabb szellemiség nem nézi le, nem veti el az anyagot, hanem újjáteremti és megdicsőíti azt. Szellemi és testi csapások karöltve, egymásba átfolyva végzik Isten munkáját a könyvben, s az anyag dicsősége lesz képe a szellemi dicsőségnek. A szellem azzal ül diadalt az anyagon, hogy magához emeli. A szellemi folyamatoknak testi képekben való ábrázolása tehát nem bántó annak, aki a könyv szellemiségébe beleélte magát. Az anyag úgy tűnik fel, mint egy függöny, amely átlátszóan mutatja a mögötte lefolyó történést. A hasonlatok nem erőltetettek többé: nem két ellentétes világot kényszerít össze a prófécia: az anyag a szellem ruhája itt, s pontosan mutatja annak vonalait. S ebben nincs meglepő. Az anyag engedelmesen követi teremtőjét. Az anyagról az mond le, aki visszaél vele. A Jelenések könyve egy szóval sem árulja el, hogy lemondana az anyagról és azt mutatja, hogy a könyv szerzője az, aki az anyagot teremtette, akinek drága és kedves az anyag, mert saját művét látta benne. A könyv otthonosan mozog az anyag világában és szellemi fogalmait természetszerűleg öltözteti testi képek ruhájába.

Az égi trónterem nem hat képtelenül, amikor földi trónterem képét ölti magára, noha a trónba beépített élőlények elárulják, hogy a szellemvilágban a tárgyak is élnek és öntudatosan tükrözik vissza Isten fenségét: éppen magatartásukkal válnak Istent kiemelő trónképpé. Éppen a teremtmények képviselőinek, a négy kerubnak csodálata, isteni fenség ébresztett tekintély a szellemvilág trónusa. Ez az isteni tekintély emeli a teremtett lények legtökéletesebbjeit, 24 vént trónusra a világ fölött, mit ők azzal fejeznek ki, koronájukat csak a teremtéssel szemben viselik, de a Teremtő előtt földre vetik. A korona a főnek, a gondolkozó értelemnek szétágazó sugara, amelynek a szellemek világában nem kell külön jelvény: maga a értelem világít koronaként azok feje körül, akiket Isten maga mellé emelt, hogy a teremtés gondját vele megosszák. A szellemvilágban a jelvények az élet világosságai: ez azt jelenti, hogy szellemi síkon nincs arra szükség, hogy belső tulajdonságot, állapotot vagy helyzetet külső jellel érzékeltessünk, mert a belső kívül is látszik s a dicsőséget nem egy, az emberre ráakasztott idegen test fejezi ki, hanem saját belső lénye tündöklése látszik. A belső dicsőségnek ezt a külső áramlását fejezi ki a színek képe, mely a trónon ülőből szóródik környezetére. Minden szín bizonyos érzést kelt, s a szellemvilágban a tulajdonságok minden egyes színének is szintén bizonyos érzelmek felelnek meg. A zöld megnyugtató, hűvös érzést kelt; a piros ingerlő, meleg érzést; a veres perzsel; míg a fehér szín gyémánt sugárzása a megközelíthetetlen tisztaság és szentség dicsőségét érezteti; a kék az ég nyugalmát érezteti velünk; a szivárvány sokszínű csillogása a játszi, megbékélő mosoly üdülését nyújtja. Isten jelenlétében mindezeket az érzéseket érezzük, amennyire természetünk szentségének jelenlétét el tudja viselni: a földi érzék úgy képzeli, hogy fehér, piros, zöld és szivárványos ragyogás veszi körül, mikor Istent érezi. Hét lobogó fáklya lángolása azt hirdeti, hogy a fény támadásra indul a sötétség legyőzésére s egy kristály-tenger, mely lelkekből áll, azt mutatja, hogy a szellemvilág nem mozdulatlan, a lelkek szívverése szabadon hullámzik: de a szabadság ott nem jelent zűrzavart, mert bár minden mozog és létezik, a lélektenger mégis olyan átlátszó, mint az üveg. Mily könnyedén, szinte milyen kecsesen alkalmazkodnak a földi képek, hogy a mennyei trónterem alkotásait leírják! Érezzük, hogy az anyag nem ellenséges elem a szellem birodalmában, s akkor nálunk a földön sem kellene annak lennie; csak Bitorló vétek teszi az anyagot a szellem ellenségévé, a lázadás várává.

Az eltorzult anyag is ott szerepel a könyv kifejező kelléktárában. A feneketlen mélység kútja a hitetlenség támasztalanságát jelképezi: érezzük, hogy kell annak alázuhannia, aki nem tud bízni Teremtőjében. E szétzilált, kétségbeesett lelkek alkalmatlanoknak látszanak arra, hogy egységes terv értelmében felhasználhassa őket valaki! De mégsem. Valaki ismeri a lelkükhöz vivő utat, s kulcsot ad át egy sötét szellemnek, hogy a talaj nélkül ingó lelkekhez hozzáférhessen. Ennek a sötét szellemnek neve Vesztő, mert amit építeni akar, az szétesik átkozott keze között. A szellemi kulccsal együtt megkapja az engedelmet és képességet, hogy a kétségbeesésből országot építsen magának. Megnyitja a feneketlen mélység száját, hogy kiszabadítsa a bele rekesztett lázadást. A kút szájából nem kristálytenger ömlik ki, hanem fekete füst, melyből csak lassan válnak ki megkülönböztethető alakok, először a pusztítást hozó sáskák, aztán támadó harci lovak. Az elnyomó tömeg, a szennyet takaró sötétség, a támadó falánkság, a harcra kész szilajság érzete támad bennünk, amikor ezeket az alakokat magunk elé állítjuk. Vajon a gonosz természetét hordozza magán itt az anyag? Nem! Hanem a gonosz ítéletét: Isten csúffá tette a bitorolt anyagot, a vétekre használt testet; a megrontott anyag nem a gonosz hatalmát, hanem Isten dicsőségét, szentségét hirdeti. Ezt az ítéletet hirdeti a sárkány, vagy kígyótest, amelyet az angyalok lázadó fejedelme viselni kénytelen; a fenevad alak, amelyen az Antikrisztus és a hamis próféta a látnok előtt megjelennek; a békatest, amelyet a rágalom és hazugság, propagandaszellemei viselnek a látomásban. Íme, hogy hajlik a szellemhez az anyag annak kezében, aki mindkét világot teremtette. S nem egymás ellen, hanem egymásért teremtette! Szinte érezzük, hogy lázad az anyag, mikor a vizek angyalának szavát hallják, nem sajnálva vérré rontott vizet: Igazságos vagy Uram... hogy ítéltél! Szentek és próféták vérét ontották, s Te vért adtál nekik inni (16, 5-6).

De hogy villog, ragyog, szinte ujjongó örömében az anyag, amikor a megáldott szellemiség dicsőségét kell tükröznie az új Jeruzsálemben! A nehéz arany átlátszóvá válik, mint a kristály; a győzelmes gyülekezet igaz voltából, azaz gyémántfényből épült falak áteresztik a drágakövekként világító apostolok tanításának sokszínű fényét; a város sokszínű fénye lefokozottan világít a kapukon keresztül, melyek, mint egy-egy gyöngyszem Jákob bűnös fiainak nevét viselik, hirdetve, hogy az emberből Isten bocsánata drága gyöngyöt alkot. De olvassuk, hogy ebben a fényvárosban minden sötét volna, ha az alvó drágaköveket életre nem gyújtaná a Bárány szeretetének arany napfénye, mely az egész várost általjárja, mint élet, boldogság és erő! S a szeretet nemcsak fényként árad széjjel a városban, hanem az élet üdítő vizeként is az életfák üdítő gyümölcseként is. A város átlátszósága azt hirdeti, hogy itt nincs többé titok, ami a nagy Babilon homlokára volt írva, itt nem fáj a fény, mert a világosság gyógyít s aki kap belőle, örömmel és hiány nélkül adja tovább, s a sok tanúságtétel még gazdagabbá, még szikrázóbbá, gyönyörteljesebbé teszi az Isten ismeretét, mely a szellemi világ napsugara. Példázat ez, melyben az anyag szikrázik a szellem jelenlététől. Aki ezt a festményt festette, maga készített hozzá a színeket.

De hogy változik át a művész kezében ugyanaz az anyag, a fényt terjesztő tűz, amikor azok sorsát festi le, akik az élettel visszaéltek, s akikben emésztő kívánság és szenvedély tüzévé változott az életerő! Itt nem boldogít a tűz, hanem a kénkő undorát terjeszti s alattomosan, lappangva, tespedve éget szüntelenül, változatlanul, egyformán, mint tüzes mocsár. Mert kínzónkká lesz a visszautasított szeretet és mocsárrá az élet, amelynek világossága sötétségre változott! Anyaggal nem festettek még ily megdöbbentő kínt, ily visszariasztóan.

Mindez néhány példa a színek ama gazdag tárából, amelyet a Jelenések könyve álomképeinek festésére használt a kijelentés angyala, aki János előtt a szellemi eseményeket „jelekké változtatta át” (1,1 esémanan), János nem a szellemi történést látta, hanem a jeleket és azokat hűséggel közölte a gyülekezettel. Kétségtelen, hogy úgy olvasta a jeleket, mint József a Fáraó álmát, vagy Dániel Nebukadnezárét. Nem azt adta át, amit leolvasott, hanem amit elolvasott, s a gyülekezet még többet olvashat ki belőle.

Ha a biblia apokaliptikus képei mellé odaállítjuk azokat a tapasztalatokat, amelyeket különösen haldoklók és haldoklók hozzátartozói a láthatatlan világba való átmenetkor tesznek, a csodálatos finom zenét, ragyogó fényárt, végtelen űrnek a képzetét, amelyben a szivárvány színei tobzódnak, akkor lehetetlen arra nem gondolnunk, hogy a szellemi jelenések és a testi alakok és színek között valami olyan összefüggésnek kell lenni, amelyet mi nem ismerünk; de amely szorosabb és természetesebb, mint ahogy az anyag és szellem pogány szétválasztásának hatása alatt általában gondolni szoktuk. Az apokaliptikus képek mögött olyan rejtélyek lappanganak, amelyeket mai tudásunk szerint megfejteni nem tudunk. Ahogy a szilárd valóságnak hitt anyag ma atommagok és elektronok naprendszerévé vált szét, a materializmus elvesztette lába alól a talajt és hihetővé vált, hogy az anyag csak a szellem ruhája, melyet akarata szerint tud formálni, magára ölteni, vagy magáról levenni. S ha így volna, az anyag képeiből joggal következtethetünk a szellemvilág alkatára, az anyag csak képpé válik, a szellem valósággá, az anyag úgy követi a szellemet, mint árnyék a testet.

Számjelképtan

Az emberi bölcselet régen fölfedezte, hogy az anyag világában csak egy dolog ismerhető meg teljes bizonyossággal: a törvény, vagyis a tünemények rendje. Ha rend helyébe a viszony szót tesszük, s ezt az arány szóval helyettesítjük, akkor megérkezünk a számok világához. Amit az újabb filozófia törvénynek nevezett, azt a régi görög bölcselet számnak mondta. A görög természetbölcselők a létezők alapját, a magában létezőt keresték és Pitagorasz ezt a számban találta meg. De már messze Pitagorasz előtt sejtelmes bűvkör vette körül a számot. Bizonyos számok régen úgy szerepeltek, mint rejtélyek titkos kulcsai, megoldói. Nem szeszély szülte, hogy az órát 60 percre osztották, hogy négyszer hat órából áll a nap, hogy a babiloniaknál 60 nap alkotott egy kettős hónapot, 600 esztendő egy nagy világkorszakot, s, hogy a 60-as szám méréseikben fontos szerepet játszott.

A számítás világában megközelíthetetlen ősi világban két számrendszer alakult ki, előbb a 12-es, melynek emlékét több nyelvben a 12-ig menő tőszámnevek (zwölf, twelve, douze) tovább a mértékrendszerek őrzik; azután a tízes, mely ma általában divatban van. Számításra a tízes számrendszer bizonyult alkalmasabbnak, de a 12-es számrendszer szabályosabb, mert a 12-nek több az osztója. A 10 osztói: 2 és 5, a 12 osztói: 2, 3 4, 6, de összeadás útján ebben a számrendszerbe tartozik a 7 is, azaz a 3, meg a 4. A régiek legtökéletesebb idoma a kocka és a négyzet, melyeknek osztószámai a 3 és a 4, a kockáé még a 6, a 3 és 4 összege a 7, szorzata a 12. Mint mondottam, a régiek a számviszonyoknak bizonyos bűverőt tulajdonítottak, e számok szerintük uralkodnak a teremtésen, mely képzet semmivel sem áll hátrább ama modern szólásmódnál, hogy a természeti és erkölcsi törvények uralkodnak a világon. A Biblia szerint Isten uralkodik a világon, teremtményei pedig annyiban, amennyiben Isten nekik erre hatalmat (exousia) ad, törvények és számok ellenben legföljebb az uralkodás szabályait fejezik ki, melyeket egy felsőbb akarat fölfüggeszthet, de semmi esetre sincs a törvényeknek és számoknak erejük, vagy hatalmuk az uralkodásra. A babona és a varázslás világa azonban elválasztotta a számokat Istentől és önálló hatalmat adott nekik. A Biblia sohasem beszél arról, hogy a számoknak hatalmuk volna, ellenben a számokat az előfordulás rendjének tartja. Az apokaliptikus képek bizonyos számok állandó rendjében jelenek meg, s e számtörvények ellen a látomások sohasem vétenek. Ha a babona és varázslás országát elhagyjuk, a számoknak a fizikai világban csak egy szerepük marad: arányt, törvényszerűséget fejeznek ki, bizonyos viszonyokat azonban állandó számok jelölnek.

A szellemi és anyagi világnak kapcsolatában azonban még egy szerepük támad a számoknak: éppen olyan képekké válnak, mint amilyenné válik az arany, a drágakő, a tűz, a szín, tenger stb. A jelképes számok is állandó számok és így illeszkednek az apokaliptikus nyelvbe, mely bizonyos számokkal mindig ugyanazokat a viszonyokat jelöli. Az állandó számok lelki vonatkozásait megtaláljuk különben a népköltésben is. Bizonyos feladat elvégzésére rendesen hárman vállalkoznak, s a három közös feladat egy egészet alkot; a királynak is, a szegény embernek is három fia indul kalandokra és kalandok száma is három. A király és szegény ember három lánya között oszlik meg a várakozás, három abroncs a hű János szívén, három fonó asszony tudja felfonni a királyné gyapját. Mily különös, hogy a teremtés is az istenség három személye között oszlik meg, valahogy ennek a számnak igen mélyen kellett az emberi lélekbe beíródnia. A mesében is két világ van, egy felső és egy alsó, amelybe esetleg egy kúton át lehet eljutni, mint ahogy a bibliai számszimbolikában is kettő a világa száma; a kutat is megtaláljuk, amely az alvilágot a felsőbe vezeti, az is előfordul, hogy a másik világ odafönn van és egy hatalmas fán kell fölmászni, hogy a hős oda felérjen. A tájékozódás még a tudományban is négyfelé történik és nem három, vagy ötfelé; az anyagi teremtés száma tehát a négy. Fontos szerepe van a nép képzeletében a 7-es számnak. A világrend ehhez a számhoz van kötve, az anyag világában dolgozó törpék száma 7 és 7 gida képez egy kecskecsaládot. A hetes szám a siker biztosítéka, ha ez a szám kettétörik, a sikertelenséget, a hiábavaló várakozást jelenti, mint a népdal nem találomra mondja: három alma meg egy fél... kérettelek nem jöttél! A 6-os szám két jelentéssel fordul elő a népmesében, mint a Bibliában is: 3 x 2, azaz 6 ló volt a hűséges János kocsija elé fogva, mint a kerubok szárnyainak száma is: 2 x 3, azaz 6; ámde osztás nélkül 6 az elátkozott hattyúk száma, mint a hétköznapoké. Mikor nem feladat végzésről van szó, hanem teljességről, akkor 12 a törvényes szám: 12 táncoló királykisasszonyért, 12 királyfi jön el és Csipkerózsika meséjében a világ bölcsességét 12 öregasszony őrzi, mint a mennyei vének száma is kétszer 12, azaz 24. Még a rablók is akkor érik el a teljes számot, ha tizenketten vannak.

Sajátságos, hogy a bibliai számképtan ugyanilyen értelemben használja a számokat.
1 annak a száma, amiből csak egy van a világon és ez Isten.
2 a többség száma, tehát a teremtésé, amelyben minden többször fordul elő.
3 a világot alakító, a világon dolgozó istenség száma, a szentháromságé.
4 a világ száma, ahogy Istentől megváltan abban tájékozódunk; 4 az Istennel ellenséges világ száma is: 40 évi vándorlás és 40 napi böjt a pusztában, 4 a világgal Isten erejét közlő kerubok száma.
6 mint láttuk, a kerubszárnyak száma, a megátkozott munka száma is: a 666.
7 a világban dolgozó isteni erők száma, a szent Szellem száma: 7 fáklya, 7 szem.
12 a teljesség, a befejezettség száma: 12 törzs, 12 kapu a mennyei város falán, 12 alap alatta, 12-szer 12000, azaz 144.000 a tökéletességre jutó gyülekezet, a győzedelmesek, vagy választottak száma. Így az isteni munka megindításának száma: a 3 közeledése a négyhez, (istenség közeledése a világhoz): 3 meg 4 = 7, az isteni munka befejezésének száma, 3 x 4 = 12, melyben az istenség áthatja a világot.

Mindezek a számok a 12-es számrendszerhez tartoznak. Valahányszor az apokaliptikus jövendölés az emberi történésből folyó és nem az Isten teremtéséből, vagy munkájából következő történés idejét, vagy e történéshez tartozó tömegek nagyságát határozza meg, a 10-es számrendszer számait használja, a 2 x 5-nek összetételeit: 1000, 10.000. E számok kapcsolatba léphetnek a 12-es számrendszer számaival a tömeg kifejezésére: 144.000. E szám két számrendszerbe és ezért két gondolatkörbe tartozik: a 12-es szám benne a teljesség kifejezője; az ezres szám egyszerűen a tömeg kifejezője; számértékéhez ragaszkodni hát a képes értelem elvetésével és arra gondolni, hogy pontosan 144.000 az elpecsételtek száma, durva testi felfogásra mutat.

Hasonlóan értelmezendők a tört számok: 1/3, 1/4, 1/10; az elsőnél az isteni tényező az osztószám, a másodiknál a világi tényező, a harmadiknál az esetlegesség. A részletes értelmezést az egyes előfordulásoknál fogom adni.

A számok jelképes értelmének használata kétségtelenül azt a célt szolgálja, amit Jézus a példázatok használatának céljául is megjelölt, hogy elrejtse az ismeretet, a pontos tudást, de itt nem a hitetlenek, vagy kívül-valók elől rejtegeti az isteni bölcsességet, hanem a hívők elől, akiknek avégett, hogy állandóan késze legyenek, szükségük van arra, hogy ne tudják a napját és óráját a bekövetkező eseményeknek. Ez persze nem zárja ki, hogy a képes értelmű számok ne fejeznék ki megközelítőleg a való időtartamot, mint ahogy Jézus is arra intette tanítványait, hogy figyeljék az idők jeleit és azokból állapítsák meg azt, hogy az esemény közel van. Hogy ennyit tudunk, az nem ellenkezik Isten akaratával (Máté 24,32; 25,6); sőt természetes, hogy amikor az éj legsötétebb, felébrednek a szüzek és készülnek a vőlegény fogadására. Azonban a szüzeknek nem számítás alapján kell észrevenniök, hogy az idő közel, hanem a belső elmélyedés, a jelek felösmerése által, ehhez pedig ismertet kell gyűjteniök, a külső környezet istentelenségével szemben állást foglalniok, azt megtagadniok és belső, lelki irányukat a kijelentéshez alkalmazniok. Ehhez az alkalmazkodáshoz igen jó segítséget nyújt az olyan kijelentés, amely nem külső, a hitetlen ember értelmével is megfejthető számításokra indít, hanem belső állásfoglalásra. Ha a 666 Néron Kaisart jelent héber betűk számértékével kifejezve, akkor ebből a kívülállók is okosak lehetnek, márpedig tudjuk, hogy micsoda világzavar lett abból, hogy a testi értelmű emberek az 1000-ik és elmúltával várták az utolsó ítéletet, mennyi szentségtelen kapkodás, vak rettegés ült a világra, de ha a 666 alatt a szombat nélküli munkahetet értjük, akkor abból fogjuk felösmerni, hogy itt az utolsó idő, hogy a emberek nem Isten áldásából, hanem Isten megvetésével, saját erőlködésüktől fogják várni a világ célhoz jutását. Ha pedig a 144000-es számot testileg vesszük, mi más lesz belőle, mint amit egy szekta csinál vele, mely azzal gyűjti tagjait, hogy merészen hirdeti, hogy akik hozzájuk csatlakoznak, azok kerülnek be a 144.000 közé, míg ha a 144000-es számot képnek vesszük, mely a számképek két számrendszeréhez tartozik s egyik rendszer szerint a teljes isteni munka befejezésére utal, másik rendszer szerint e világi történéshez utal bennünket: akkor megértjük, hogy Isten ebben a tökéletlen, hiányos világban tökéletes munkát végez és azt véghez is viszi; akkor nem egy földi szektához való csatlakozástól fogjuk várni sorsunk tökéletes alakítását, hanem Isten munkájától, s földi kapkodás helyett, zavaros emberi ígérgetések helyett Istenre bízzuk magunkat. Számok, dátumok helyett Isten hűségén fogunk nyugodni.

A könyv szerzője, a szereztetés ideje

Maga a könyv Jánosnak mondja a szerzőt és azt állítja róla, hogy nem kigondolta a könyvben foglaltakat, hanem látta és hallotta őket (1,4, 9; 22,8); ő egyszerű tanúja az isteni kijelentésnek (1,2; 22,8); saját személyével kezeskedik a látottak és hallottak változtatás nélküli közléséért. A könyv tanúsága alapján a szerzőről azt kell megállapítanunk, hogy Ázsia tartományban írt, az ottani keresztyén gyülekezetek pásztora volt és akkora tekintélyt élvezett, hogy erről a különben gyakori névről rá lehetett ismerni. Régen is (alexandriai Dyonysios), újabban is gondoltak arra, hogy Márk János a szerző, de Márkot János név alatt éppen úgy nem ösmerték a régiek, mint Pált Saulus néven. János név alatt nagy tekintéllyel élő ember egy volt akkor Ázsiában és ez János apostol volt, aki az evangéliumot és a három levelet is írta. Ezt az állítást megerősíti a régi hagyomány is.

Hogy a szerző nem nevezi magát apostolnak, az nem jelenti azt, hogy nem volt apostol. Pál sok levelében nem apostolként mutatkozik be. A Jelenések könyve tartalmához nem apostolként van neki köze, hanem prófétaként és tanúként és tanúnak nevezi magát. Olyan tanúnak, aki nem akkor egyszer jutott Jézussal érintkezésbe. Mikor az Úr első megjelenésekor a földre rogyik, Jézus úgy szólítja meg, mint régi ismerőst: Ne félj, én vagyok! (1,7). Így csak olyanhoz szólhatott az Úr, aki már látta, sőt tapintotta őt (I. Ján. 1, 1-3). Azt sem lehet komoly érvként felhozni, hogy a Jelenések könyvének stílusa más, mint az evangéliumé és a leveleké; emezek stílusa sem a legtisztább görög, de a Jelenések könyvének stílusa kötve volt ama látomásokhoz, amelyeket az író készen kapott a látomásokhoz tartozó szózatokkal együtt. Lehetséges, hogy a látomások nyelve az arám volt, s a leírás görögül történt, az eredeti szavak hatása alatt, mi az erősebb hebraizmusokat magyarázná. Döntőnek látszik ellenben, hogy Jézus neve a látomásokban Isten Igéje, ami csak János írásaiban fordul elő.

Az apostol szerzősége ellen nemcsak e könyvnél tiltakozik a magát észelvűnek mondó tudósvilág. Az ige tekintélyét azzal csorbíthatónak vélik, hogy a Biblia egyes könyveit később írott zugműnek tüntetik fel, melyeknek szerzői szívesen bújtak el korábbi nagy nevek mögé. De az írások oly egyedülállóak hatásukban is, minőségükben is a világirodalomban, hogy az írások több tekintélyt képviselnek, mint az apostoli név. Az írások tekintélye isteni tekintély, ha azt a hatást nézzük, amelyet két évezreden át az emberiségre kifejtettek, s ebben a Jelenések könyve nem áll utolsó helyen. Hol van e könyv óriás távlata, nagyszerű előadása, csodálatos szerkezete, gondolatainak mély-értelműsége, drámai kifejtésének megdöbbentő valósága azoktól a kicsinyeskedésektől, amelyekkel rosszindulatú támadói körülcsaholják? Jól mondja Zahn: kritikusainak János régtől fogva nem tudott eleget tenni. Hanem nevezi meg magát világosan, becsületes nevén, mint ahogy evangéliumában és leveleiben történik, akkor ez annak jele, hogy oka van bujósdit játszani; ha pedig megnevezi magát, mint a Jelenések könyvében, akkor ez kellemetlen törtetés jele. Ha szemtanú voltát hangsúlyozza, mint ezt János 19,35-ben és I. Ján. 1,4-ben történik, akkor ez gyanús szándékosságra vall; ha Jézussal való történeti viszonyára fátyolt borít, ez annak bizonyítéka, hogy ilyen viszony sohasem volt. Ha tárgyilagosan a 12 apostolról beszél, ez éppen annak bizonyítéka, hogy nem volt apostol, mint az, ha magát presbiternek nevezi. Az ún. racionalizmus előre megrendeli az ítéletet, amelyet a hitetlenek tudománya aztán kimond, s ez az ítélet így hangzik: Le kell törni az isteni iratok tekintélyét! Ha az íróasztal mellett tollukat rágva ülő tudósok feladata nem az, hogy igazságos verdiktet hozzanak, hanem az, hogy a megrendelt ítéletet tudományosan megokolják, úgy okolják meg, ahogy tudják, s aztán az igazság és tudomány tekintélyét emlegetik. Mi közük nekik az igazsághoz?

Az az ítélet, amelyet a Jelenések könyve mond ki az istentelen világra, annak fejedelmére, a Sátánra, a világbirodalom rabló és gyilkos éhségére, a neki hízelgő parázna egyházra és annak főpapjára, a hamis prófétára, az igazság ítélete. Ez az igazság ennek a könyvnek a szerzője és János csak tanúja volt annak, amikor az Igazság beszélt. A világ birodalmának, a hazug egyháznak és a Rágalmazónak (Diabolos) oka van arra, hogy erre a könyvre különösen haragudjék. Sötét, baljóslatú könyv ez mindazoknak, akik az igazságot megcsúfolják, de felszabadulás csodás ígérete azoknak, akik a igazságot egész szívükkel keresik. Azért a kijelentés ellenségei mindent elkövettek, hogy a könyvet szűk látókörű, elfogult zsidós képzelgéssé nyilvánítsák, mely kora látóhatárán nem látott túl. Ez volt az indító ok a könyv kortörténeti magyarázására. E magyarázók szerint a könyv Néró eltűnésének idején keletkezett, s jövendölése a császár babonás visszavárásán alapszik, azon a várakozáson, hogy az Antikrisztus, ki a könyv írása idején halott volt, de régebben a világban volt már, újra eljön. Az az ítélet, hogy a világ nem mozdul előre, hogy a legnagyobbnak elhíresztelt alkotója csak a régit, az elmúltat és elkopottat hozza vissza s az ítélet jeleit, egy halálos seb hegét fogja hordozni e világban: igaz ítélet, mely az emberi fejlődés tudományos tételét megsemmisíti. Azt mondja ez az ítélet, hogy az Isten nélküli világ fejlődik, de a halál felé, lelki elaljasodás, testi nyomorúság és kétségbeesés felé. Az Isten nélküli ember ebbe bele nem nyugodhatik és ha Istenhez téréssel nem menekül e világ elől, akkor a jövendölés szavahihetőségét kell kétségessé tennie. Ez a könyv ellen támadások és gyűlölet lelki rugója.

A könyvben jövendölt hét hegy, hét fej, mely hét királyt jelent, nem lehet egy birodalom hét egymás után következő királya, mert akkor értelmetlen volna az a jövendölés, hogy a könyv írása idején nem élt fenevad. A fenevad élt, mert a római birodalomról senki sem mondhatta, hogy halott, ha egy ideig a császári trónért versengtek is, nem lehetett tehát a halálos sebet viselő fejedelem Néró, még ha a néphit visszavárta is őt. A könyv látóhatára sokkal tágasabb. A hét fél: hét világbirodalom, melyeknek története Dániel négy világbirodalmával kezdődik. A halálos sebet kapó uralkodó csak Antiochus Epiphanes lehet, kit a zsidó történelem az antikrisztusi szellem képviselőjének tekintett, s másra János sem gondolhatott. A jövőben várt második Antikrisztus, aki nyolcadiknak jő el, de a hét közül való, nem emberi következtetés szülötte, hanem az isteni kijelentés leleplezettje. János nem azt írta le, amit a földön látott, hanem azt, amit az égben mutattak neki. Amit a földön látott, az a hét ázsiai gyülekezet volt és azoknak sorsa. Amit róluk írt, az részben kortörténet, de az emberiség végső kifejlése látomás volt, melynek e világi okát és alapját hiába keressük.

Ezek után semmi akadálya annak, hogy a hagyomány állítását elfogadjuk, hogy a Jelenések könyve Domitianus császár keresztyén üldözése idején íródott, Krisztus után 95-ben. Az utolsó apostol ezzel a végrendelettel búcsúzott el a gyülekezettől, s Istennek szentelt életét az mutatja tisztán, hogy ez a végső búcsúzó Krisztus üzenete volt az apostol útján. Krisztus még egyszer, utoljára szólott kedves és hű szolgája útján a gyülekezethez; ennek az üzenetnek az Úr eddigi kijelentéseit felülmúlja, hogy indokolva legyen az Úr megjelenése és az apostol elragadtatása, a kijelentés-adásnak ez a megkülönböztetett és egészen rendkívüli módja.

A könyv valódi szerzője tehát nem János, hanem Jézus maga, az égi Király, aki előre látva jövőbe, két évezred távolában megpillantja az egyház útját, harcát, megpróbáltatását és győzelmét. Megpillantja azt, amit eleve elvégzett. Tulajdonképpen ő az, aki búcsúzik a gyülekezettől és végrendeletet ad, János, az utolsó apostol halálával egy korszak záródik le, amelyben Isten különösen közel volt az emberekhez. A gyülekezet sok tagjának éppen olyan terhes volt ez a közelség, mint a zsidóknak Jehova közvetlen beszéde. A gyülekezet vágyott emberibbé lenni, vágyott tovább tanulni Istentől, mert a kijelentés közelsége állandó feszültségben tartotta. A gyülekezeten már erőt kezdenek venni az Istentől eltávolító erők. Jól mutatja ezt a hét gyülekezethez írt hét üzenet. De az Úr látja a visszatérést is. És most az Úr mintegy saját lábára állítja a gyülekezetet, mely vágyik is a maga lábán járni. Azzal a tudattal bocsátja el közvetlen közelségéből, hogy a gyülekezet útja a tékozló fiú útja lesz és ha a gyülekezet ismét meg akar gyógyulni, akkor vissza kell térnie az elhagyott forráshoz, az első szeretethez. Az, aki előre látta a jövőt, előre hirdette a gyülekezetnek a visszatérés útját, aki most távolodik, egyszer közeledni fog újra. Ki lett volna ennek az üzenetnek közvetítésére alkalmasabb, mint az utolsó apostol, aki a földi életben is legközelebb volt szívéhez, aki a keblén feküdt? Az Urat mindig kevésbé megértő gyülekezetben ott volt még ez az utolsó, aki őt megértette. Az Úrnak szüksége volt valakire, aki egész szívével követni tudja őt a jövőbe. Ez volt János. Amikor a gyülekezet a zsidó közösségből különvált, mintegy újra született, azt az apostolt, aki ezt titkon megértette, Isten a harmadik égbe ragadta el. Hogy a gyülekezet földi végét megmutathassa, ahhoz szintén apostol kellett és azt szintén a harmadik égig, trónusáig kellett elragadnia. A látomás oly nagy volt, hogy a közvetítőnek ahhoz kellett nőnie. Ezért a Jelenések könyvének emberi szerzője nem lehetett más, mint az utolsó, földön élő apostol és szereztetési ideje, mint amikor az apostol elköltözik e világból és helyét olyanoknak adja át, akik egyelőre ennek a végrendeletnek igazi értelmét megérteni nem tudják. Mi pedig csak csodálni tudjuk Isten bölcsességét, mely ezt a könyvet nekünk adta, s így adta nekünk.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 7-36. oldal.

Üldözött Egyház : Győztes Egyház

A napokban láttam egy Paul Washer-től származó rövid videóüzenetet, melynek címe: „Az üldözött egyház.” Itt megtekinthető: http://soospeter.blogspot.hu/2014/08/titeket-is-uldoznek-majd-uldozo-vagy.html Testvérünk üzenete kapcsán felvetődött bennem néhány gondolat, melyeket alább szeretnék röviden megosztani veled kedves Olvasó!


Korunk kereszténységének jelentős része szellemében elalélt, majd elaludt Isten valóságának felismerésére; a gyülekezetek, s bennük a hívők valós állapotának felismerésére, és értelmezésére nézve. A Pünkösdi Karizmatikus Mozgalomban (melynek e sorok írója két évtizeden át volt tagja) az elmúlt húsz évben az alvás tovább mélyült, s időnként láttunk édes álmokat arról, hogy a gyülekezetünkben, a hívő életünkben, családjainkban, gyermekeinkkel kapcsolatosan minden rendben van. Gondoltuk (úgy gondoltatták velünk „a sorok között beszélők”), most már csak énekelgetünk, hallelujázunk, ha kérdeznek, gondolkozás nélkül mindenre hangos áment mondunk, fizetjük a tizedet, és adakozunk „Isten munkája” számára, alávetjük magunkat engedelmesen a „tekintélynek”, viszkető füleinket vakarászó prédikációkat hallgatunk, melyekből megtanuljuk jogainkat, megismerjük mindazt, ami nekünk jár, igyekezve begyűjteni Isten ajándékait; s habként a tortán, már csak ki kell várnunk valahogy – lehetőleg a földi életben meggazdagodva – azt a napot, amelyen Isten a nagy nyomorúság elől minket a világból kiemel, és magához vesz. Időközben, minthogy mély eszmélet –, és emlékezetvesztés sújtott minket (ami egyébként szükségszerűen otthonos olyan helyeken, ahol Jézabelt engedik tanítani, ahol a nikolaiták tanítása meghonosodott, ahol Simon mágusok, hamis próféták és hamis tanítók szívesen látott vendégek, sőt már gyülekezeti tagok is), elfeledkeztünk élet-forrásunkról, Jézus Krisztusról. Kényelmes gyülekezeti házainkban, sportcsarnokainkban bóbiskolva (melyekben megfagyott az Isten –, ember –, és testvérszeretet, s emiatt épületeink hidegekké, ridegekké váltak mint egy kripta, amit még az alkalmanként egy, másfél óráig elnyújtott lelki-testi produkció – az Istentől az Újszövetségben nem kívánt –, énekelgetés sem tudott felmelegíteni), teljesen elszigetelve a vesztébe rohanó világtól, megfeledkeztünk az abban élő, elveszett emberekről, sőt saját, még Isten nélkül élő családtagjainkról is. Megfeledkeztünk üldözött testvéreinkről is.
Ezek a mi szégyenfoltjaink, melyeket – bűnbánatot, és megtérést követően – csak Jézus Krisztus szent vére képes lemosni rólunk.

Előbb leírt álmodozásainkra fájdalmas ébredést hozhat Paul Washer üzenete. S ha engedjük szertefoszlani az illúziót, üzenete hozzájárulhat ahhoz, hogy felébredjünk az álomból a valóságra, és kijózanodjunk.

S ha imént megpillantott alvó állapotunkat felismerve sem ébredünk fel, és nem tér vissza az eszméletünk, és emlékezetünk, akkor vajon mi kellene még ahhoz, hogy az egykor Isten által „felegyenesített derekunk”, és „szilárddá tett térdeink” időközben bezáródott, mozgás és hajlás képtelenné vált ízületei újra meghajoljanak a Mindenható Isten előtt? Amikor majd újra engedjük Isten beszédét elhatni a velők és ízek megoszlásáig, akkor újra élő vízhez jutnak porckorongjaink és térdízületeink, és amikor majd újra szabadon mozgunk mint régen, akkor azonnal essünk újra térdeinkre, vagy mint Illés, rejtsük arcunkat térdeink közé, vagy homlokunkkal a földet érintve ismerjük el újra és véglegesen, hogy: „ Az Úr az Isten! Az Úr az Isten!” – nem az ember.


Testvérek, ébredjünk fel az álomból, támadjunk fel a halálból, hogy felragyogjon nekünk a Krisztus! Csak a vak nem látja; vagy az, aki nem akarja látni; vagy akinek nem engedik látni, hogy nagyon súlyos belső válságban van a kereszténység világszerte, és hazánkban, Magyarországon is. Nem csak az úgynevezett történelmi egyházakban, de mint korábban utaltam rá a Pünkösdi Karizmatikus gyülekezetekben is, sajnálatos módon – mély fájdalommal mondom ezt – még Budapesten, a Gyömrői úton is.

Eljön hamar az idő, amikor azok, akik jelenleg az Államegyházak (államilag elismert egyházak) látszólagos, hamis biztonságát választották az üldözés elkerülése érdekében, tragikusan szembesülnek majd azzal, hogy a nagy parázna tagjaiként, részesülniük kell annak ítéletéből. Hacsak még ez előtt meg nem térnek, és engedelmeskedve Isten parancsának, ki nem jönnek a parázna egyházból: „Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból.” (Jel. 18,4)


Külsőleg pedig erősödik az üldözés, amely hamar el fogja érni Európát is. Ez nem félelemkeltés, hanem józanság. „Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek: Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd. De mindezt az én nevemért cselekszik veletek, mivelhogy nem ismerik azt, aki küldött engem.” (János 15, 20-21). „Titeket is üldöznek majd... az én nevemért...” A történelem tanúsága szerint Jézus igaz követőit minden korban üldözték, csakúgy mint napjainkban, és az üldözés folytatódni fog egészen addig, míg el nem jönnek azok a napok, melyeket majd Istennek meg kell rövidítenie azért, hogy ki ne pusztuljon az egész emberiség: „És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg; de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok.” (Máté 24,22) A nagy nyomorúság idején itt lesz az egyház. Ez egy olyan tény, amely Isten szeretetéből fakad. Egyrészt Isten nem fogja a legnagyobb nyomorúságban, a legfontosabb döntés völgyében bizonyságtevők nélkül magára hagyni a bűneikben elveszett embereket, akiket Jézus drága vérén váltott meg. Másrészt a nyomorúság által neveli ki Isten az Ő emberi győzteseit, akik közül első az ember Jézus Krisztus volt.

Tehát a kérdés ma a nagy nyomorúsággal kapcsolatosan nem az, hogy itt leszünk-e vagy sem, hanem ez: üldöző, vagy üldözött leszel?

Ezekben a napokban sok testvérünk, akik már döntöttek, és ezért kitartanak hűségesen Jézus, és az Ő beszéde, az igazság mellett, és bátran hirdetik is Isten szavát, világszerte ténylegesen az életükkel fizetnek a Jézus Krisztusban való hitükért. Ennek ellenére, vagy éppen ezért Ők győztesek! Mert bár emberek fizikai életüket tőlük elvették, örök életük el van rejtve „együtt a Krisztussal az Istenben.” Ők már hazatértek az Atyához. Ők már legyőzték a vádlót, Sátánt a Bárány vérével, s tanúságtételük szavával, és azzal, hogy életüket nem kímélték, nem szerették jobban Krisztusnál mindhalálig.

Imádkozzunk üldözött testévereinkért!, és a Máté 5,44 szerint imádkozzunk azokért is, akik őket üldözik! S ha a keresztény üldözés már hozzánk is elért, vagy ha majd a jövőben elér minket is – Jézus nevéért –, emlékezzünk meg arról, hogyan szólt, hogyan könyörgött a Szeretet, az Úr Jézus a kereszten függve Atyjához: "Atyám! bocsásd meg nekik; mert nem tudják mit cselekszenek." (Luk. 23,24)


Isten elkezdett mindent megrázni, ami megrázható, ami állhatatlan, hogy csak az maradjon meg, ami maradandó, ami kibírja az Úr Jézus által gerjesztett tüzet! „Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak: és mit akarok, ha az immár meggerjedett?” (Luk. 12,49) Szemeimben az, aki így szólt, nem hasonlít a manapság hirdetett „Hamis Jézus”-ra. Sokkal inkább egy teljhatalmú Istent látok Benne magam előtt, Aki képes volt első eljövetelekor az akkori világot tűzbe borítani, és ezt a tüzet hamarosan még intenzívebbé, perzselőbbé teszi!

A Szent Szellem keresztséget (bemerítést), az Ő ajándékait örömmel elfogadta az egyház. Keresztelő János azonban nem csak azt hirdette, hogy Jézus Krisztus Szent Szellemmel keresztel, hanem azt is, hogy tűzbe is bemerít bennünket, hívőket (Luk. 3,16). Ezt a bemerítést is örömmel kell fogadnunk!

Ahhoz, hogy megtisztítsa népét, Isten tűzbe merít bennünket: felhasználva a belső válságot, és az üldözést (külsőt és belsőt) egyaránt. De nem a tűz, hanem Jézus vére tisztít meg minket. A tűz pedig kiégeti az életünkből mindazt, ami széna, szalma, és pozdorja. Mindenkiről nyilvánvalóvá kell válnia Isten és önmaga számára is, hogy melyik oldalhoz tartozik: Isten, vagy az ördög oldalán áll-e? Isten, vagy az ördög királyságát építi-e?

Figyelem! Jézus Krisztus másodszor nem Megváltóként érkezik a Földre, hanem Bíróként! „Aki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: Azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel; Azoknak pedig, akik versengők és akik nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, búsulással és haraggal. Nyomorúság és ínség minden gonoszt cselekedő ember lelkének, zsidónak először meg görögnek; Dicsőség pedig, tisztesség és békesség minden jót cselekedőnek, zsidónak először meg görögnek: Mert nincsen Isten előtt személyválogatás.” (Róma 2, 6-11) Krisztus ítélőszéke előtt mindnyájunknak meg kell majd jelennünk személyesen, egyedül. Akkor nem lesz mellettünk pásztorunk, papunk, lelkészünk, és elégtelen lesz rájuk hivatkoznunk, ezt mondva: „Mi hittünk és engedelmeskedtünk tanítóinknak”. Mert ezt mondja Isten beszéde: „Mindent megpróbáljatok (megvizsgáljatok); a mi jó, azt megtartsátok! Mindentől, ami gonosznak látszik, őrizkedjetek!” (1. Thessz. 5, 21-22). Szörnyű lesz annak felismerése, hogy az Istenfélelem helyett, embertől való félelem miatt, emberekben bízva (ami az ige szerint automatikusan átkot eredményez, mert „Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve!” Jeremiás 17,5), embereknek engedelmeskedve tévesztettük el az isteni célt. Távol legyen!


A belső válságból csak valódi, mély, szívbeli bűnbánat, megtérés, az igazi Jézusban, és az igazi Evangéliumban való hit által vezetheti ki Isten a hívőket, és a helyi gyülekezeteket.
Az üldözés közepette pedig az Őbelé vetett bizalommal, a hit nemes harcát kitartással folytatva lehet megmaradni hívőként, és bemenni az Ő országába (királyi uralmába). „Aki győz” – mondta Jézus ismételten a Jelenések Könyvében. Nincs üdvözítő egyház! Jézus az Üdvözítő! Nincs testületi győzelem általános értelemben, mert még egy győzteseket tartalmazó helyi gyülekezet sem teszi a közösség minden tagját győztessé. Isten az Ő beszéde, és Szelleme által képezi ki gyermekeit egyenként győztesekké, s ezekből a győztesekből áll elő a győztes egyház. „Aki győz” – mondta Jézus. Megtérés, hit az Evangéliumban, és újjászületés, az első lépések. Ezután hitben való járás, parancsolatának („Ez pedig az ő parancsolata, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint megparancsolta nékünk.” 1. Ján. 3,23) való engedelmesség, Neki teljesen átadott élet, vagyis önmagunk megtagadása, keresztünk hordozása, az Ő követése a tanítványság, a győzelem, a megmenekülés egyetlen útja.

Az, Aki a mennyei trónteremben a királyi széken ül, ezt mondja: „Meglett. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Én a szomjazónak adok az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem.” (Jelenések 21, 6-7)

-<>-

Üldözött Egyház : Győztes Egyház – Ökrös Ferenc

Rendelt-e Isten valakit kárhozatra? - Csia Lajos

Amíg az embereket a teológiai felvetések izgatták, sokakat foglalkoztatott a fenti kérdés. Az egyik ember kötelességének tartotta, hogy Istennek megadja a tisztességet azzal, hogy nem vitatja, hogy Istennek még ehhez is feltétlen joga van. A másik ember szörnyülködve hallotta, hogy Istenről ilyen igazságtalanságot és szeretetlenséget feltételeznek. A hű kálvinisták Istenük, vallásuk és tanítójuk dicsőségét látták abban, hogy minél merevebben fogalmazzák meg a kárhozatra való eleve elrendelés dogmáját, és valósággal érdemet láttak abban, hogy egy érthetetlen isten-képet rajzoljanak az emberek elé. A hű római katolikusok a predesztináció, vagyis eleve elrendelés hitét is egészen elvetették, hogy minél élesebben vonják meg a vonalat maguk közt és a kegyetlen kálvinisták közt, s elfelejtkeztek arról, hogy az eleve elrendelést saját egyházuk is tanítja. Jó ilyen esetben a Bibliához fordulni, s belőle tudakolni, hogy nincs-e oly megoldás, amely a kárhozatra való eleve elrendelést éppen Isten szeretetéből vezeti le. Hallgassuk meg tehát a Bibliát!

Pál Ézsaiással együtt vitatja, hogy az isteni Fazekasnak joga (exuszia) van arra, hogy ugyanabból a anyagból egyik edényt tisztességre, a másikat tisztességtelen célra készítse (Róma 9,21; Ézs. 45,9) és Mózesnél (2 Móz 9,12) azt olvassuk, hogy Isten maga keményítette meg a fáraó szívét, hogy Isten akaratának ellenálljon, és ezzel vesztébe rohanjon. Ha nem Isten mondaná, szinte kihívónak éreznénk az isteni szót: „Azért állítottalak talpra téged, hogy rajtad láttassam hatalmamat, és hogy Nevemet az egész Földön hirdessék! (2 Móz 9,16)

A vad, nyugati kálvinisták ezt olvasva a mindenbe belenyugvó kelettel együtt ujjongtak, s hirdetik az ő istenünknek dicsőségét, aki szeszélye szerint azt csinál, amit akar, s levonják a következtetést: nem tehetek semmit Isten ellen, ha Ő kárhozatra rendelt engem, bele kell nyugodnom. S csakugyan, e belenyugvás után nyugodtan élvezik tovább az egyházi megnyugtatást, vagy a teológiai professzori fizetést, egészen addig míg az egészségüket közvetlen veszély nem fenyegeti, s amíg felelőtlenül lehet nagyokat mondani. Kérdés, hogy haláluk órájában is éppen olyan könnyű szívvel menekülnek-e ehhez a kegyetlen és pogány predesztináció tanításhoz.

Pogány és kegyetlen az ilyen predesztináció tanítás, mert az egyház évezredeken át hamis értelmet adott annak a bibliai helyeknek, amelyek azt látszanak bizonyítani, hogy Isten bárkit is örök, azaz végtelen kárhozatra ítélt volna anélkül, hogy erre való érdemességét tekintetbe vette volna. Az utolsó ítélet jövendölésekor az ige világosan mondja, hogy az ítéletre előálló halottakat tetteik alapján ítélik el, tehát nem önkényes szeszélyből (Jel. 20,12): Pál éppen olyan világosan mondja, hogy, ha valaki saját magát elítéli, azt az isteni ítélet már nem fenyegeti. (Az 1 Kor. 11,31-ben nincs feltételes mód, ahogy a hibás fordításban leljük.) Ha én azzal, hogy kimondom magam fölött az ítéletet, elkerülhetem Isten ítéletét, akkor nincs megfellebbezhetetlen isteni kárhoztatás! A Biblia nem mond ellent önmagának! Vajon csak a legnagyobb szorongattatásban volna érvénytelen Isten csodálatos ígérete: „Hívj fel engem a szorongattatás napján, és én kimentelek!?” (Zsolt. 50,15) Csak üres beszéd vajon Jézus számtalan hívogatása, mint pl. az is, hogy „Aki hozzám jön, azt én ki nem vetem?” (Jn. 6,37) Vagy hogyan egyeztethető össze a szeszélyből történt kárhozatra rendelés azzal az igazán isteni igével: „Isten azt akarja, hogy minden ember megmentessék és az igazság ismeretére eljusson?” (1 Tim. 2,4) Ha Isten ezt akarja, akkor, hogy rendelhetne bárkit is akarata ellenére örök kárhozatra?

Isten igazolására felületes lelkek azt az érvet hozzák elő, hogy Isten mindent előre látott, azt is, hogy ki fog hinni, vagy ki nem, s ennek alapján rendelte egyik embert üdvösségre, a másikat kárhozatra. Ez azonban dőre beszéd, mert ha valaki engedetlen, azaz hitetlen marad, az saját magát rendelte kárhozatra, s nem Isten eleve elrendeléséből ered a kárhoztató ítélet. Éppen az ellenkezője az igaz: amikor valaki magát kárhozatra rendeli, akkor Isten mindent elkövet, hogy az illetőt ennek az akaratnak a megváltoztatására bírja, s távol áll attól, hogy még Ő maga erősítse meg az ilyen botor akarást. Isten újra meg újra elküldi az ellenálló világhoz az evangélium hírnökeit, s Ő maga ajánlja fel az engesztelődést az ellenálló, konok bűnösöknek. (2 Kor. 5, 18-21) A Bibliában szó sincs arról, hogy Isten eleve elrendelésekkel nehezítené az emberek helyzetét, hogy a szabadító Istenhez térjenek és az életet megtalálják. Csak egy kiáltó szót vár és azonnal segítségünkre jön!

Mit jelent hát akkor, hogy Isten egyeseket tisztességre, másokat becstelenségre készített, s így vannak harag edényei, akiket elveszésre alkottak? (Róma 9,21-22) A „harag” edényei kifejezés nem azt jelenti, hogy ha Isten valakire haragszik, arra vég nélkül haragudni fog, tehát a harag edényeiből lehet még megbecsült edény. Az elveszés nem jelent vég nélküli állapotot, mert Jézus utána ment az elveszetteknek és az elveszettet visszahozhatja. Két nagy tévedés vonul át az egyház évezredes meglátásain. Az egyik az, hogy a testi halál állapotát az ember véglegesnek tartja, holott Isten munkáját a testi halál csak áthelyezi, de nem szakítja meg. A másik az, hogy az örök (aióniosz) szónak a „végtelen” jelentést adta, holott a régi görög nyelvben a szónak ez az értelme nincs meg, csak később tulajdonították neki. Az aióniosz szó az aión-ból származik, s „aiónhoz tartozót” jelent. Mivel pedig az aión „kort” is (nem korszakot) jelent, s a Biblia beszél aiónról, amelyet más aión vált fel, továbbá beszél egymást követő aiónokról, azért az aióniosz olyan örökösséget is jelent, amelyet egy másik örökösség vált fel. Aióniosz az isteni-mennyei időtelés jelzője, szemben az emberi-földivel. Nem a végtelenen van itt a hangsúly, hanem a változatlanon, az örökösön, amit a magyar örök szó is kifejez. Az „örök” (aióniosz) szó a változó, ingatag emberi történésből kivont valóságokra vonatkozik. Az örök tűz, örök lakolás, örök ítélet tehát változatlanul tart, de belőlük Isten a lelkeket éppen úgy kiemelheti, mint ahogy az élet könyvéből is kitörölhet valakit (Jel. 3,5). Isten hatalma örök, a jövendő kor (aión) dicsősége is örök (aióniosz), de elveszíthető. (Zsolt. 6,5) Éppen úgy Isten tüze örök, de abból Isten kegyelme kiemelhet. A tűz örök, de nem örök az embernek abban való léte. Az élet örök, de nem örök az élvezése. Isten haragja a bűn ellen örök, mert Isten mindig fog haragudni az aljasságra és a pártütésre, de nem örökké tart haragja az emberen. Isten soha nem fog a bűnnel megalkudni, a bűnhöz ragaszkodó emberen tehát örökösen rajta marad az isteni harag is. Az ilyen kifejezések tehát, mint „örök tűz”, „örök ítélet”, „örök lakolás” az isteni változatlanságot jelentik, nem az ember sorsának változhatatlanságát. Harag edénye tehát az az ember, akit Isten a bűn ellen folyton égő isteni haragba vet bele, hogy abban égve tanulja meg, milyen komoly és megalkuvást kizáró az isteni szentség, hogy amíg a hús veszedelembe jut, addig a szellem megmentessék az Úrnak napján (1 Kor. 5,5). Éppen ez a bibliai hely mutatja élesen, hogy az örök veszedelemből, a harag örök tüzéből van menekülés az Úrnak napján, vagyis akkor, amikor Sátántól átveszi az uralkodást. (v.ö. Jel. 1,10). Az Úr napja az az időpont, amelyen az isteni irgalom cselekedni kezd, és az „erős” házából kihozza a visszahódított zsákmányt. Ismétlem azonban, hogy Isten a bűnnel soha nem alkuszik meg, s az engedetlenség ellen folyton, szüntelenül, tehát örökké égni fog haragja. Ameddig az engedetlenséghez ragaszkodunk, addig örök tűz és örök lakolás a sorsunk. A testi halállal nem dől el az ember sorsa egyszer s mindenkorra, mint ezt 1 Péter 3, 19-20; 4,6; 1 Kor. 5,5 és Máté 12,32 világosan bizonyítják. A kárhozat (katakrima) szó nem azt jelenti, amit az egyházi szóhasználat tulajdonított neki: nem jelenti az úgynevezett örök kárhozatot, amelyből többé nincs szabadulás. Kárhozatot, azaz isteni ítéletet hordoznak magukon a vétkezők már testi életükben (Róma 5, 16-18). Ez az ítélet leesik róluk, amikor Isten bocsánatában részesülnek (János 3,18), de azokról, akik a Noé idejében voltak engedetlenek, csak a halál után eshetett le (1 Péter 3,21).

Lehetséges, hogy valakit Isten a földi élet tartamára harag edényévé tett, mint a Noé idejében engedetleneket, utóbb azonban a bűnbocsánat örömhírét hirdettette nekik. Tehát, lehet, hogy Isten valakit a harag edényévé formál, azaz sorsát úgy alakítja, hogy Isten haragját kell viselnie, később azonban „tűzön át megmentetik”. (1 Kor. 3, 12-15) A tűz nem tisztít, mint ezt a római egyház tisztító tüzéről halljuk, hanem pusztít és eléget. Csak Isten Fia vérének van tisztító hatalma. Ámde lehetséges, hogy amikor a tűz minden hazug reményt és látszatot kiégetett lelkünkből, a kárvallott lélek Istenhez kiált és akkor a Bárány szent vére lemossa az elítélt vétket.

Az eleve elrendeléssel kapcsolatos fogalmakra a görög Szentírás különböző neveket használ, amelyeket a magyar fordítás nem különít el kellőképpen, és ezért nem lehetséges az eredeti fogalmakat tisztán megismernünk és széjjelválasztanunk. Az idevonatkozó görög szavak: eklogé, eklogeszthai, eklektoi, protheszisz, protithesztai, prooridzein. Eklogé kiválogatást jelent, amelyet az eleve ismerés előz meg (prognoszisz, progignoszkein). Még mielőtt Isten a világ teremtésébe fogott volna, maga előtt látta az összes földre születő embert, jellemüket, belső kialakulásukat, irányzatukat, ébredő törekvéseiket. Annak érdekében, hogy Isten a történelemben célját elérje, minthogy azt az embereken keresztül akarta megvalósítani, céljára kiszemelte és kiválogatta a megfelelő emberi eszközöket. (Az edénnyel fordított szkeüosz tulajdonképpen eszközt jelent.) Isten tehát, amikor az embereket lelki egyéniségekké gyúrta, megfelelő eszközöket alkotott céljainak keresztülvitelére. Ezeket a maga előtt látott eszközöket már eleve elválasztotta egymástól, hogy mindegyiket a maga helyén tudja majd alkalmazni (Róma 8, 29-31; Ef. 1,5; 1,11). Így választotta el már előre az eseményeket (Csel. 4,28) és a tudást (1 Kor. 2,7) is. Amit azután Isten így előre kiválogatott és szétválasztott azt egy előre megalkotott tervbe (protheszisz) beillesztette, azaz a történelemben a maga helyére rendelte. (Róma 9,11; Ef, 1,11; 3,11; 2 Tim. 1,9). Vagyis Isten mindent előre pontosan kigondolt terv szerint cselekszik, és nem kapkodva, pillanatnyi meglátással veszi elő eszközeit. Az eleve-elrendelés tehát nem az ember halál utáni sorsára, végső rendeltetésére vonatkozik, hanem a földi történet kialakítására, arra, hogy az egyes embereket a történelem isteni kialakításában hogyan veszi használatba.

Sehol egyetlen bibliai helyet nem találunk, amely arról tanúskodnék, hogy Isten egyeseket eleve bűnbocsánatra jelölt volna ki, vagy arra, hogy ne kapjanak bocsánatot. Nem olvasunk vég nélküli üdvösségre, vagy vég nélküli kárhozatra való kijelölésről, vagy eleve-elrendelésről. A predesztinált személyek, vagy népek, földi, e-világi rendeltetését vette tervbe és rendelte el a Teremtő. A fáraónak, Ézsaunak, Jákóbnak, a zsidó népnek földi sorsát látta előre és rendelte el Isten. Az egyháznak s az egyház egyes tagjainak szolgálattételére vonatkozik az isteni elválasztás és elrendelés, nem arra, hogy vég-nélküli kárhozatra, vagy üdvösségre jutnak-e. Az idők háztartásának teljessége lebegett az eleve-elrendelő Isten előtt, tehát a történelemben kifejlődő szolgálat (Ef. 1,9), amelyet az egyháznak végeznie kell. Erre vonatkozik az isteni eleve-elrendelés. Az örök tűz, örök ítélet, örök lakolás mind csak eszközök Isten kezében arra, hogy szertettől sugallt irgalmas teveit megvalósítsa, hogy egyszer mindenben Ő lehessen minden, aki az Élet!

A vég nélküli kárhozatra való rendelés gyűlöletes fogalma tehát a Bibliában nem található. Félelmetes a Bibliában az ítéletről, a halálról és a büntetésről adott kép, de ezt a félelmetes vihart nem szennyezi be egy szeszélyből, pusztán önkényből vég nélküli szenvedésre ítélő Istennek a képe, amelyet a tanítók nem a Bibliából, hanem saját lelkük könyörtelenségéből merítettek. Távol áll tőlem azt hinni, hogy sok önzetlenül szolgáló igehirdető, aki a hamis predesztinációt a többi tanító nyomán hirdette, tényleg át is gondolta, mit tesz. Mégis, azok a tanítások, amelyekben az örök sorsnak a testi halállal egy időben való eldőlése, egyeseknek örök kárhozatra való vettetése foglaltatik, azt a célt szolgálják, hogy az emberek egy kiszámíthatatlan és örök rettegésben tartó Istenben higgyenek, akivel az emberek ügyét elintézni csak a papok tudják. A kárhozatra való predesztinálás olyan, mint az a rémítő álarc, amelyet a fétis-ember vesz magára, hogy előbb halálra ijessze a közönséges embert, azután maga alá törje és kizsákmányolja. Isten nem olyan, amilyennek a papi álarc mutatja. Isten világos, irgalmas, amellett igazságos és a bűnnel meg nem alkuvó lény, akinek megközelítésére nem kell papi közbenjárás, mert csak egy közbenjárónk van: Jézus. Evangéliumhirdetőkre van szükségünk, pásztorokra, akik mindenki számára könnyen érthetővé és járhatóvá teszik az Istenhez vivő utat. Abban, amit a Szentírás az eleve elrendelésről tanít, nincs semmi érthetetlen, semmi megdöbbentően sötét, sokkal inkább az isteni szeretet jelenik meg benne, amely munkatársakat keres és választ ki, különít el és rendel különböző feladatokra. Isten nem szörnyeteg, aki a viharos tengeren a vízbefúló kezét lesöpri a csónak párkányáról, amikor az menekülést keres. Isten azt akarja, hogy mindenki megmeneküljön.

Eleve elrendelésről, egyébiránt, igen keveset beszél a Biblia, ellenben sokat foglalkozik a kiválasztással és a választottakkal. Az azonban nem igaz, hogy a kiválasztottak az üdvözülők volnának, s aki nincs kiválasztva, az mind menthetetlenül elkárhozna. A Szentírás üdvösségről sem beszél soha, csak menekülésről, ám a menekülés sem mindig örök sorsra, hanem ideiglenes, átmeneti állapotra vonatkozik. Tehát üdvösségre való elrendelésről nem tud a Biblia semmit, ez is emberi találmány. A kiválasztás célja a szolgálat. Isten szolgálatra választ ki, különít el. Ebben is feltűnik a különbség a szerető Isten és önző szolgái között, mert ők arra ösztönzik híveiket, hogy a maguk üdvösségére gondoljanak. Isten ezzel szemben szolgálatra, mások szolgálatára választja ki őket. Jézus először tizenkét apostolt választott ki, s már ez is mutatja, mi a kiválasztás isten célja. A különböző felekezetek tagjai nem mind kiválasztottak. A külső egyház, a gyalom, az elhívottakból áll, kiknek java részét visszadobálják a halászok. A belső, igazi egyházat a kiválasztottak alkotják. Ennek a kiválasztott népnek rendeltetése azokat szolgálni, akik nem választattak ki. Tehát nem csak a kiválasztottak jutnak el az életre, hanem ezek közt a választottak csak az első zsengét képezik. A választottak bemenetele után egész Izrael sorra kerül. Izrael után a földön lakó összes nemzetek, mint ezt Pál a Róma 11-ben elbeszéli. Az egyházra vonatkozó kiválasztás elkülönítése és elrendelése tehát nem az üdvösséget, hanem a szolgálatot célozza.

Ez a Krisztusi mondat: „Sokan vannak az elhívottak, kevesen a kiválasztottak”, a gyalom-egyház és a kiválasztott egyház közti különbséget szemlélteti. A visszahajított halak az ostoba szüzek: a kiválasztott egyház az okos szüzek. A kiválasztottak szenvednek Isten ügyéért ezért veszi őket körül Isten gyöngéd szeretete és Sátán dühe. (Máté 24, 22.24.31; Róma 8,33; 1 Péter 2, 4.9). Ők jutnak az első feltámadásra, de az ő bemenetelük után az élet könyve újra megnyittatik, és az új földet az Új Jeruzsálem, azaz a választottak mellett a később életre jutó nemzetik is benépesítik. (Jel. 20,12; 21,10; 22,2). Ezen az új földön tehát ott lesznek azok is, akik kiválasztás nélkül nyerték el az életet. Itt semmivé válik a kiválasztás hamis tana.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Rendelt-e Isten valakit kárhozatra? © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Megjelent A bálvány, babona és varázslás című kötetben
Saját példányból lejegyezve: 41-48. oldal.

Bálvány, babona és varázslás - 4. Rész

Ki áll a háttérben?

Az első világháború idején a háborútól meggyötört és megfélemlített lakosság mindenütt hőn várta a békét. E békevágyra feleletül Portugáliában három pásztorgyerek látomást látott, egy tündöklő nőt, aki nem túl jelentékeny dolgokat mondott nekik: olyasmit, amit a gyerekek is ki tudtak okoskodni az otthon hallott beszélgetésekből és a szűkösen kapott vallásos oktatásból. A béke útját a rózsafüzéres imádkozásban jelölte meg a látomás. Csakhamar tízezrek zarándokoltak el a helyszínre. Kettő a kis látnokok közül meghalt, a harmadikat kolostorba dugták és ott mindenkitől hermetikusan elzárták a papok, a búcsújárás igazgatását pedig átvették ők. A püspök megvásárolta az egész területet. De nem tudták megakadályozni a második, még véresebb világháborút, sem a harmadik világháborúra való, még több borzalmat ígérő készülődést. Ezt a látomást nevezik a fatimai szűznek, mivel a látomás Fatima helység határában látszott. A sikertelenségtől eltekintve igen komoly aggodalom merül fel a látomással szemben, a határozatlanság és titkolózás.

Isten kijelentései mindig határozottak és rejtegetés nélküliek. Először is a látomás nem akarta mindjárt megmondani a nevét, másodszor, a gyermekek titkolni igyekeztek, és aztán mégsem titkolták el, amit láttak. S éppen azt, ami leginkább felrázó hatással lehetett volna környezetükre – a pokol látomást – végig titokként kezelték. Harmadszor, a két kisebb pásztorka halála után az egyház a megmaradt, élő tanút úgy elrejtette, hogy még az utána kereső papok elől is titkolnia kellett kilétét, holott éppen a látnok bizonyságtételére lett volna a legnagyobb szükség, már csak azért is, hogy a dolgot megfelelően és megnyugtatóan ellenőrizni lehessen. Ez a többszörös titkolózás felkelti a gyanút, hogy a látomás körül nem minden ment tisztán végbe, hogy elrejteni való tények és körülmények is voltak. Azt mutatja ez a titkolózás, hogy sem a látnokok, sem a látomást az egyház számára kihasználó papok nem voltak egészen tisztában afelől, hogy mi történt itt. A titkolózás mögött pedig nem az Igaz, hanem a hazug szokott állani, ki az igazságot a hamissággal, a fényt a homállyal keverni szokta. Fénynek mondhatjuk itt Jézust, aki azonban csak mellékesen kapott az egész történetben szerepet. Fénynek mondhatjuk Mária mindnyájunk előtt kedves és szűzi alakját, de az alázatos szűz itt csillogó úrnőként jelent meg, ami Mária sohasem volt. A szenvedés hangsúlyozását nem mondhatjuk világosságnak, mert a szenvedést a tiszta és a tisztátalan szellemvilág egyaránt ki tudja használni céljai elérésére, és azért, mert valaki szenved, még nem szent. Ellenben határozottan a homály világába tartozik a rózsafüzérhez való tapadás, és a gyermekek szenvedésének olyan feltüntetése, hogy az engesztelésül, Isten lefegyverzésére és a háború démonjainak megfékezésére szolgált.

Csak egy jótálló és engesztelő szenvedés volt ebben a világban: az, amelyet Urunk, a názáreti Jézus szenvedett. Nekünk is szükségünk van a szenvedésre, de a mi szenvedésünk kizárólag a mi javunkra szolgál, mert csak a mi lelkünk sebén át tud velünk összenőni az értünk sebet kapott Jézus. A két seben át a két lény összenő, de az egyik sebnek okvetlenül az Ő sebének kell lennie, és a pásztorgyerek sebével való összenövés nem váltja meg a világot. A rózsafüzérrel való imádkozásról maguk a gyerekek ismerik be, hogy csalással történt: először nem mondták végig az imádságokat, és ha később ezt meg is tették, kérdés, értették-e az angyali üdvözlet és a Miatyánk felséges szavait, vagy akár a Hiszekegyet, mert a szellemek világában Isten előtt csak az értelemnek van polgárjoga. Az értelmet nélkülöző hang az anyagi világhoz tartozik, és annak a mennyekbe bejárása nincs. A történet adatai szerint éppen ez az értelme hiányzott a gyermekeknél.

Az ima gépies elmondása értéktelen, de az értelmetlen elmondása is az! A gyermekek fő gondolata a helyettesítő szenvedés volt, melyet embertársaikért, sőt Istenért vállaltak. Ez a gondolat a keresztyénség gondolkodásával a legélesebb ellentétben áll, mert csak egy közbenjáró van, az igazságos Jézus Krisztus! Hitető vagy elhitetett mindenki, aki közbenjárásra, közbenjáró szenvedés elviselésére vállalkozik. Nem nehéz felismerni, hogy Jézust Máriával, és Jézus kiengesztelő szenvedését vétkező emberek szenvedésével akarja a lelkek figyelméből kitolni az emberiség ősi elhitetője, a Sátán. Némely szekták módszeréhez tartozik, hogy amikor küldötteik az emberek ajtaján kopogtatnak, nem mindjárt mondják meg, hogy kik ők és kitől jöttek, hanem általánosságban beszélnek, hogy az egyház küldi őket és a lelkész megbízásából jönnek. Azt nem mondják meg, milyen egyház és melyik pap küldte őket. Ugyanilyen habozás veszi körül a fatimai bizonyságtételt is: itt a csoda volt a fontos, nem az értelem. Jézus pedig a csodát titkoltatta a meggyógyítottakkal, de bizonyságot tenni visszaküldte a megtisztított ördöngöst.

A fatimai esetben a papság eldugta a bizonyságtevőt, de kihasználta a csodát: ez nem a világosság útja!

A csodának ilyen kihasználása az egyház tekintélyéért történt és nem a lelkeknek az igazságra való vezetéséért, ez esetben nem kellett volna a csoda meglátóját zárdában elrejteni. De ez mindig így volt, amióta az isteni igazságokat olyan papok kezelik, akik tekintélyük, hatalmuk és gazdagodásuk kérdéseit az igazság megtalálásának elébe helyezik. A papság nem az igazságot karolta fel, hanem a nélküle előállott helyzetet hatalmi szempontból értékesítette. Nagyon fontos ez esetben a gyermekek készsége arra, hogy félreálljanak, sőt arra is, hogy szenvedjenek. Ha hazugok lettek volna, akkor ez a vallásos készség nem jelentkezett volna náluk. Tévedésben voltak, de azon az úton mentek, amin az egyház vezette őket. Egy láncszem voltak abban a hosszú összefüggésben, amely évszázadok, sőt másfél évezred óta halad előre. Ebben a fejlődésben az egyház mind inkább kivette az ember sorsát az Isten kezéből, s áttette azt emberek, papok kezébe. A fatimai kis pásztorok már egész gyermekként vállalták magukra azt, amit Isten Fia vállalt: a másokért való szenvedést. A régi nemes pénz igen devalválódott, és hogy nevetségessé ne váljék, a gyermekeket félre kellett rakni. Bizonyos, hogy a gyermekek jóhiszeműen végezték a megváltó tevékenységet, és sejtelmük sem volt róla, hogy milyen nagy dolgok kérdése – a megváltás – játékká lett a kezükben. Ahogyan a rózsafüzért sem vették komolyan, úgy azt sem értették, hogy a másokért való szenvedést nem lehet azzal elintézni, hogy kötelet csavarnak a derekukra, ebédjüket állatoknak, és más gyermekeknek engedik át, amikor arra komoly szükségük nem volt.

Ha bepillanthattak az elkárhozottak szenvedéseibe, a látomásuk eltitkolása senkinek sem állott érdekében, csak a Sátánnak. Titkuk elhallgatása miatt a polgármester üldözésének kihívása értelmetlen volt. Valami gyermekes csíny volt ezzel összekötve, amit érdek volt elhallgatni, és beleképzelték magukat a mártír szerepébe. Nem a nagy isteni igazságok kiderülésének lettek az eszközeivé, hanem a babona terjesztésének. Alig tudjuk másnak, mint babonának nevezni az ilyen imádkozást, mely csak a szavak ismétléséből áll, és az olyan szenvedésekben való édelgést, melyek senkinek sem hasznosak. Egy nagy megtévesztés tudatlan eszközei voltak, de mögöttük állt egy náluk értelmesebb, nagyobb hatalom. Ez az értelmesebb és nagyobb hatalom mindenek előtt a hatalmat és befolyást kereső papság volt, amely hamis irányba terelte a gyermekek istenes buzgalmát, azután félretolta őket, és a helyzetet kihasználta. Lehetetlen azonban nem elhinni azt, hogy a papok közül is sokan azt hitték, hogy amit csinálnak, az istenes és helyes.

Még tovább kell mennünk az ok keresésében, és így el kell jutnunk arra, hogy az egyház évszázados fejlődése és eltévedése volt az a hatalom, amely a fatimai szenzációt létrehozta és lehetővé tette. Ez a fejlődés nem volt vak és véletlen vagy esetleges, mert egy világos gondolatmenetet lehet felfedezni az egyháznak az evangéliumtól való lassú eltávolodásában, és abban, ahogyan Isten helyébe embert igyekszik odaültetni.

Valaki azt az ígéretet tette az emberi történelem hajnalán, hogy az ember olyan lesz, mint az Isten, és most már ideje mutatkozik, hogy beváltsa ígéretét. A „fatimai beváltás” nevetségesen kicsinyes és ostoba volt, de tízezrek hittek benne, és vándoroltak oda látására. A cél nem az, hogy a beváltás valóságos legyen, hanem az, hogy az emberek elhiggyék, hogy ez megtörtént. Ezzel nincs lezárva a Sátán ígérete beváltásának munkája, sőt talán annak inkább az elején vagyunk. Ha további tízezrek, majd százezrek, sőt milliók fognak bedőlni ehhez hasonló, igazán senkitől sem ellenőrizett csodáknak – melyeket nem éppen vallás terén, és nem csak az egyház területén fognak láthatatlan hatalmak létrehozni – akkor készül el annak a bibliai jövendölésnek az útja, hogy egy politikai kalandor, aki sokat ígér és semmit sem hoz a tarisznyájában, el tudja majd hitetni, hogy az emberiség minden sebére elhozza a gyógyírt. Az emberiség vakon, lelkesedve fogja követni, és elhiszi azt, hogy ami Istennek nem sikerült, azt az ember fogja majd megoldani saját erején.

A fatimai kis pásztorgyerekek esete mutatja, hogy a tömegeket nem az értelem mozgatja, hanem a szuggesztió. Jelentéktelen okokból tömegmozgalom támad, amelynek nagyságát nem a látható kis ok adja meg, hanem a láthatatlan vezetés, amely rejtve marad. Ilyen láthatatlan vezetés vonul végig az egész emberi történelem: minduntalan hasonló esetekkel találkozunk! Kicsiny kezdetekből, jelentéktelen okokból új irányok születnek, új korszakok támadnak. Néhány a keresztyénséget gyűlölő pogány bölcs és zsidó rabbi mondásából az újkorban megindul a bibliakritikának nevezett mozgalom, és bár kifejlődésében nincs ésszerűség – mert egyik képviselője a másikat cáfolta meg – a mozgalom mégis naggyá dagad. Valami láthatatlan hatalom szuggesztiója alatt a teológusok folyton tovább fújják szappanbuborékaikat, maguk alatt vágva ezzel a fát.

A bibliakritikát, a hitetlen bölcseket, a tudomány hazug következtetéseit nem az ész sugallja, még kevésbé az igazságszeretet, hanem egy belső sugallat, amely az embert vakon viszi téves utakon előre egy tőle nem ismert cél felé, amely a vesztét jelenti – az emberi élet felbomlását –, és mégis viszi magával. Az emberi történelem fölött ott áll ez a kérlelhetetlen tévelyítő, és láthatatlanul üti a taktust egy tánchoz, amelyről az ember azt hiszi, hogy a saját kedvére táncolja.

Amikor az ember megtagadja jóságos Teremtőjét, és Tőle függetleníti magát – mint a tékozló fiú – akkor az ember azt mondja: felvilágosodtam! Amikor kíméletlen osztályharcot kezd, és az emberszeretetet sutba dobja, akkor azt mondja: építem a társas együttlétet (szocializmust).

Minél távolabb jut az ember a szeretet Istenétől, annál jobban beborul az ég fölötte, annál hidegebb, sötétebb, kínnal tejesebb lesz a világ, és az ember mégis tovább megy saját veszedelmében előre. Egy hatalmas varázsló szuggesztiója kényszeríti, és ő nem lát, nem hall intést, visszahívást: mennie kell elvarázsoltan, és ő azt hiszi, hogy nemsokára a legboldogabb hajnal virul fel rá, noha minden ennek az ellenkezőjét beszéli. A lélek sebeit csak a szeretet gyógyíthatja meg, és az ember mégis meg van róla győződve, hogy csak háborúval szerezheti meg a békét. Jogtalanság jogtalanságot hív ki, az elnyomás lázadásra tüzel, de az ember azért csak elnyomni igyekszik embertársait, noha buzgón szavalja annak ellentétét, amit cselekszik. Törvényt hoz, hogy meg ne tartsa, erkölcsöt hirdet, tudva, hogy nem fogja teljesíteni, szeretetintézményeket létesít, és amit alkotott, többnyire szélhámosokra vesztegeti el. Esztelensége újra meg újra lelepleződik, és még mindig csinálja ugyanazt, mert egy hatalom befogja a szemét, és fényes délben nem látja a napot.

Tudja, tanítja, hogy az Isten Fia a bűnösökért – őérette – halt meg, hogy Isten szeretetébe a Keresztre-feszített az egyetlen út, mégis Máriát teszi meg a Fiú engesztelőjévé, és a vétkes ember áldozat-teljes felajánlásaitól várja Isten megbékítését. A bölcselet magaslatain nem tudja felérni az Istent, de a rózsafüzér szellemtelen imádkozását olyasminek hirdeti, amiben Isten gyönyörködik.

A protestáns lenézi a római katolikust, a gyakorlatban pedig eldobja a reformátorok hagyatékát és utánozza a megvetett katolikust. Hogyan teheti ezt?

Más magyarázat nincs, mint az, hogy meg van igézve! Olyan ködben jár, melyben három lépésre nem lát a bódultság esztelenségében, elvakultan. A varázsló szól, és az ember mindent úgy lát, ahogyan mondják neki!

De hogyan lehet az, hogy az ember saját kárára igazságnak fogadja el a nyilvánvaló hazugságot? Ha a hazugság túl erősen jelentkezik és szembetűnően ellenkezik az igazság akkori alakjával, akkor az ember azt visszautasítja. A nagy varázsló tehát fokról-fokra adja be hazugságait, mindig egy kicsivel tolja odébb az igazság mérlegének nyelvét, és a „békeszerető” ember ennyit elfogad, azért, hogy az „egyezséget” és az „egyetértést” fenntartsa. Kis hazugság elviselhető! De az egyik kis hazugság után másik kis hazugság következik, és ezek időről-időre egymásra halmozódnak és óriásira nőnek. A közember ezt nem veszi észre, hanem igazságnak fogadja el a köztudatot, amely a korszellemet szüli, és amelyet a korszellem támogat. Csak kevesen, a reformátorok, a próféták látják a igazságot, de ezeket veszedelmes újítókként, nyugtalan forradalmárokként, a fennálló rend ellenségeiként elnémítják. A köztudatot mindenki más elfogadja igazságnak, mert ez a legkényelmesebb és nem jár üldözéssel.

Szuggesztív, erős, parancsoló hang állítja, hogy a köztudat az igazság, és a varázslónak igazat adnak. Százak, ezrek, majd százezrek, és milliók fogadják el igazságnak azt, amit senki alaposan meg nem próbált, mert nem is mert megpróbálni. Pedig ez a köztudat nem más, mint babona, egy Sátántól sugallt hazug és hamis elmélet, mely egy embernek sem szolgálja javát, de, hogy a kényelmesebb utat választhassák, belenyugodnak, és úgy látják, hogy egy kicsit a „békesség” kedvéért, „szeretetből” lehet engedni a hazugságnak.

Senkinek sem jó a lelkiismerete, de idővel a lelkiismeret megszokja ezt a nyomást, mint a fejünk a maga fölött hordott óriási légréteget. Ezt a lelki nyomást gondoljuk „természetes állapotnak”, és félünk, igen félünk a tiszta hegyi levegőtől! A varázsló szól, és a megigézettek engedelmeskednek. A hazugságnak is van vallása, vannak papjai. Ezek a papok kezükbe veszik a féligazságot és megmagyarázzák, hogy ez az egyetlen üdvözítő igazság. Elveszik jutalmukat ebben a világban, minként azok is, akik nekik hisznek.

A világ pedig megy vakon, elnémítottan, olykor lelkesedve és örömtáncok között a végső veszedelem felé!

Az egész világot telezúgják azzal a propagandával, amely a Sátán szavait igazolja: az ember a technika által olyan lett, mint Isten!

A varázsló pedig jót nevet a markába...

Vége

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Bálvány, babona és varázslás © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Saját példányból lejegyezve: 31-38. oldal.

Bálvány, babona és varázslás - 3. Rész

Keresztyén varázslás

A babonáról és különösen a bálványról mondottak azt a kérdést vetik fel bennünk, hogy van-e egyáltalán szüksége és értelme annak, hogy az ember valamit cselekedjék szabadulása érdekében, vagy minden cselekvést Istenre kell hagyni s az embernek egyszerűen várnia kell, míg Isten cselekszik: magyarul megmondva, míg a sült galamb a szájába repül. Felvetődik ezzel kapcsolatban az a régi teológiai kérdés: Istent kell-e hagyni egyedül dolgozni vagy nekünk is együtt kell dolgoznunk Istennel?

A synergizmus (együtt dolgozás) kérdésével szorosan összefügg a varázslás fogalmának meghatározása. A synergizmus kérdésével összefügg továbbá az is, hogy az ember tejesen romlott és használhatatlan-e Isten céljaira, vagy pedig az ember tud Isten számára jót cselekedni. A felelet ezekre a kérdésekre nem olyan nehéz, mint amilyennek az évezredes vita minduntalan megújuló fejezetei mutatják. A Szentírás nem csak hitet követel, hanem beszél a hit engedelmességéről is, tehát a hit cselekvő természetű. Az Istentől kívánt hit nem az a hit, amelyet mai divatos evangélisták hallgatóiktól elvárnak, vagy amelyet az úrvacsorai ágendák követelnek, mert ezek megelégszenek azzal, hogy valaki szájjal utána mondja a hittételt a tanítónak vagy a lelkésznek. A bibliai hit cselekvő hit, éspedig főleg belső cselekvést követel. Belső cselekvés a bizalom, amellyel a hívő úgy rábízza magát Istenre, hogy élete vezetését egészen Reá hagyja s megszűnik a maga útján járni. Ilyen belső cselekvés a megtérés is, melyet erre való tekintettel metanoia-nak, azaz gondolkodásváltozásnak is nevez a szentírás. Holt cselekedeteknek nevezi a Héberekhez írt levél azokat az emberi tetteket, amelyek nem az Istenben való megnyugvásból erednek, hanem abból az emberi nyugtalanságból és igyekezetből, hogy saját elgondolásával is segítse Isten munkáját.

Mi az tehát amit Isten követel és mi az, amit elutasít? Isten követeli, hogy Vele együtt, de Őt követve tegyük mindazt, amit nekünk parancsol: de elutasítja, hogy saját elgondolásaink értelmében kiegészítsük, sőt kiigazítsuk, amit Ő cselekszik. Mikor Jézus a gutaütöttet – kit négyen vittek Hozzá – meggyógyította, azt parancsolta a betegnek: „Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!” Ezt megelőzve, amikor még semmit sem cselekedett, közölte vele: „Vétkeid meg vannak bocsátva!” A bűnbocsánat elnyeréséhez semmiféle cselekedet vagy munka az ember részéről nem volt szükséges, ezt Jézus a hozzá folyamodók hitének láttára megadta és ez a bűnbocsánat volt a kiinduló pontja, sőt alapja mindannak, amit Jézus a beteggel cselekedett. (Mk. 2,5; 2,10-12.)

A beteg engedelmeskedett, de engedelmességében nem volt semmi érdemszerű, mert az a gyógyulás érdekében történt. A beteg cselekvését még az Úr felszólítása is megelőzte: „Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!” E három cselekvésre a beteg addig nem volt képes. Mikor Jézus a parancsot kiadta, a paranccsal együtt megadta a véghezvitel lehetőségét is, tehát a gyógyítás is megelőzte a cselekvést, de követte a hitet. Az ember tehát cselekvésével mindig utána megy Istennek, és a saját cselekvéséhez, a hit engedelmességéhez hívja segítségül Istent. Isten vezet minket, nem mi Istent! Látható tehát, hogy az ember mai természetes állapotában teljesen képtelen arra, hogy magától bármit elgondoljon vagy tegyen, s csak akkor tud helyesen cselekedni, ha Isten neki erre a képességet és a vezetést megadja. Az ember tehát használhatatlanra romlott s használhatósága Isten gyógyító munkájának következménye. A gyógyulás birtokában az embernek cselekednie kell, a kapott ajándékot használnia, forgatnia kell, különben elveszíti, amit kapott.

Amit a gutaütött tett, istentisztelet volt, vagy Istennek szolgálás (Gottesdiens, görögül: thréskeia). A görög thréskeia szertartásos szolgálatot jelent s Jakab rögtön meg is mondja, hogy a keresztyének Istenét milyen szertartásokkal lehet tisztelni: meglátogatni az özvegyeket és árvákat nyomorúságukban és feddhetetlenül megőrizni magunkat a világtól. A keresztyének Istene soha nem kívánta, hogy összegyűlve Neki énekeket énekeljünk, vagy szertartásokat teljesítsünk: de igenis nekünk van rá szükségünk, hogy az igét hallgassuk, tanuljunk és az ének szavaival vagy prózai beszéddel imádkozzunk. Olyan ez, mint a lélegzés, evés-ivás a testi életben: igehallgatással, imádkozással, énekléssel tehát nem Istent szolgáljuk, hanem táplálkozunk. (Jak. 1,26-27.)

Mint ahogy a testi étkezés sem Istenért végzett szertartás, úgy a szellemi eledel evése sem lehet istentisztelet, hanem erő és fényvétel, azaz táplálkozás.

Mint ahogy a testi étkezést sem teszi előnyösebbé a szertartás-etikett, úgy a lélek étkezése sincs etiketthez, azaz szertartáshoz kötve, hanem tisztán a hasznot kell, hogy szolgálja. A testi étkezésnél fontos, hogy bölcs legyen a szakács az ételek megválogatásában és előállításában. A szellemi étkezésnél is vannak szakácsok, kiknek feladata nem az etikett, a szertartás meghatározása, hanem annak kitalálása, mire van szüksége a keresztyén gyülekezetnek: milyen igazságokra, milyen tanításokra, milyen eledelre. Az etikett, a szertartás nem táplál, tehát haszontalan. A keresztyén gyülekezet egybegyűlése a közös táplálkozás végett történik. Isten szolgálatának célja nem a táplálkozás, hanem a nyert táplálék felhasználása, alkalmazása, gyümölcsöztetése, ami a nyomorultak szükségletének kielégítésével és a tiszta élet élesével történik. A szellemi szakács, azaz az igehirdető – pásztor, felügyelő vén, tanító és kormányzó – azt keresi, hogy mi az Isten akarata, melyet az egyháznak teljesítenie kell és ugyanerre törekszik a tanított gyülekezet is. A tanító Istennel csatázik, hogy mutassa meg a szükséges igét és tanítani valót, a gyülekezet Istennel, hogy adja a tanítóknak is a szükséges világosságot. Ez a harc imádsággal történik: az imádság tehát nem szertartás, melynek szavait ágendás könyvvel előre meg lehet határozni, hanem mindig új helyzetekkel számol, mindig friss és mindig Istentől vezetett tusakodás. Ha liturgiás könyvvel Istennek elébe írjuk, hogy mire hallgasson, ha az igék előzetes megállapításával (perikopa) elébe vágunk Isten vezetésének és megakadályozzuk, hogy Isten vezessen az eledel elkészítésében, akkor már elkövetjük a holt cselekedetet, amelynek gyümölcse is csak halál lehet, a gyülekezet elélettelenedése. A keresztyén gyülekezet életének minden pontján Istennek kell elől járnia s nekünk keresve, kutatva kell követnünk Őt. Igen nagy tévedése az az egyháznak, hogy ezt a két dolgot: a táplálkozást és az Isten-szolgálatot, vagy a magyar szó szerinti istentiszteletet összezavarta és a táplálkozást tette meg istenszolgálásnak, mi által mind a kettőt megrontotta.

Az özvegyek és árvák meglátogatása nyomorúságukban és a tiszta élet elvesztette a jelentőségét, amennyiben a táplálkozással helyettesítik, s ezért vagy elhagyták, vagy az engedelmességből érdemszerző cselekményt csináltak, mely körülbelül a felesleges jó cselekedet értelmét kapta meg. A táplálkozás, amely istenszolgálattá változott, elvesztette azt a szükségérzetet, hogy az éppen aznapra szükséges isteni vezetést megkapja s ennek helyébe az a tudat lépett, Istennek teszünk azzal szolgálatot, hogy egy óra hosszat éneklünk, beszédet hallgatunk és szertartásokat nézünk, vagy azokban részt is veszünk. A végén elégülten távozunk, hogy Istennek szolgálatot tettünk s a papok igyekeznek is felvilágosítani, hogy mindegy, ki beszél, kapunk-e a beszédből táplálékot, vagy nem: a fő dolog, hogy ott legyünk a templomban. Ez a tanítás aztán végleg elvette az úgynevezett istentisztelet eredeti értelmét.

Ezzel a cserével a hazugság atyjának sikerült az egyházi életet üressé és hazuggá tenni, mert nem Istennek szolgálunk, ha táplálkozunk, hanem magunknak, mert csak olyan ember lehet igehirdető, aki táplálni tudja hallgatóit, és mert az engedelmességet sikerült a hitből eltávolítani, a hitből pedig szellemtelen után-mondást vagy értelmi után-gondolást csinálni.

Bizonyos, hogy vagy másfél óra hosszat egy díszes csarnokban ülni, ott beszédet hallgatni vagy mutatványt nézni, esetleg művészi énekben, zenében gyönyörködni nem olyan áldozat, mint özvegyeket, árvákat pénzünkkel segíteni és a tisztátalan kísértésekkel megküzdeni. Tehát amikor az utóbbit az előbbivel helyettesítette az egyház, körülbelül azt a manővert alkalmazta, melyet a zsidó papok, amikor a szülők eltartása és a nekik való engedelmesség helyett megelégedtek azzal, hogy a gyermek a szülőért áldozatot fizetett be, miből aztán a papnak, és nem a szülőnek volt haszna. Az istentiszteleti persely és az igehirdető – szertartásvezető – körülrajongása szintén főleg a papok érdekeit szolgálja. Ez a meggondolás azonban nem az egyetlen volt akkor, amikor az istenszolgálatot eredeti értelméből kiforgatták. Micsoda változáson menne keresztül az egyházi élet, az igekutatás és a papképzés, ha visszaállítanák az istentisztelet és igeolvasás eredeti értelmét és célját, és ennek a célnak becsületesen megfelelni igyekeznének!

De sem a papok, sem a papok hallgatói nem tudnának könnyen lemondani a mai gyakorlatról, és annak a fenti „haszon” mellett még egy különös oka van. Ez az ok a varázslás!

A papnak – ha igehirdető – az értékét tudása és kegyessége adja meg, mert kegyesség nélkül az igét megérteni és táplálékká változtatni nem lehet. De a papnak – aki szertartásvégző, és akinek a munkájában az ige is csak szertartási kellék – a hallgatói, illetve nézői szemében nem a tudása és kegyessége adja meg a súlyt, hanem állítólagos hatalma, mely a szertartás végzésére csak őt teszi hivatottá, és aki őt ige, feloldozás és szakramentumok által az üdvösség és bűnbocsánat közlőjévé teszi. A papnak hatalma van rá, hogy feloldozással vagy úrvacsora-osztással Isten kegyelmét közvetítse. Ilyen, csak a papoknak adott hatalomról ugyan a Biblia semmit sem tud, de ki az, aki ennek a Bibliában utána tud és mer nézni?

A „hívőnek” nem Istennel, hanem a pappal van dolga, ki neki az Isten kegyelmét beszerzi és elhozza. Ennek a „hívő” is örül, mert a bűnösnek kényelmesebb a szintén bűnös pappal megegyezni, mint a szent és ítélő Istennel. A valóságban Isten kegyelmének elnyeréséhez nem kell más közbenjáró, mint a Felkent Jézus. A hívő megkapja a kegyelmet, mert hisz, mint a gutaütött története is mutatja. A papnak nem volna szabad mást tennie, mint a hívőket Jézushoz elvezetni. De legtöbbször a pap a templomba, és ott a szertartáshoz vezeti a lelkeket és arról hallgat, hogy a bűnbocsánat elnyeréséhez sem templom, sem úrvacsora sem papi feloldozás nem szükséges, ha a lélek őszinte szívvel közeledik az Istenhez. A pap inkább arról igyekszik meggyőzni a neki hívőt, hogy ő és a szertartásai elengedhetetlenül szükségesek: a teremtmény a Teremtő megnyerésére, az anyag, a kőépület, a kenyér és a víz pedig a szellemi áldás elnyerésére. Ez azonban nem más, mint varázslás és súlyos visszaélés, amely a kegyelemnek, a hitnek és a keresztyénségnek a lényegét hamisítja meg Jézus ama szavának értelmében, hogy „az Isten szellem, és Őt szellemben és valóságban” lehet megközelíteni. Nem a templom a fontos, nem a pap, nem a szertartás, hanem Istennek szent és szabadon lengő Szelleme, ki földi dolgokhoz nincs kötve!

A varázslás gondolata és gyakorlata a nagy és kis egyházak, az úgynevezett hívők és hitetlenek vallásos életének minden pórusán behatolt már és egész keresztyénségünket megmérgezte. Annyira benne élünk, hogy nem is ismerjük fel a veszedelmet, és a keresztyén élet szempontjából természetesnek tartjuk azt, ami természetellenes. Ne feledjük, hogy hinni annyit jelent, mint Istent előre engedni, mint lemondani arról, hogy magunk tervezzük el életünk folyását: ehelyett Isten akaratát nyomozzuk szüntelen. Mégis természetesnek látjuk, hogy mi tervezzünk s az általunk választott célok eléréséhez és az általunk választott eszközök felhasználásához utólag Isten segítségét kérjük. Az ilyen imádság Isten kényszerítése, hogy a mi utainkon járjon, tehát közönséges varázslás, erőszaktétel Istenen. Ha nyilvános imaórákon az imádságot hallgatjuk, megfigyelhetjük, hogy az imák túlnyomó részt előadások, és nem az ima gondolatával, hanem az ima tényével akarnak hatni Istenre. Mi ez, ha nem varázslás? A nyilvános éneklés hanghordozása, az éneklés módja, a szöveg elsikkadása mutatja, hogy az ének nem imádság, hanem hanggyakorlat, verklizés, és mégis azt gondolja az éneklő, hogy Istennek tetsző dolgot hajt végre éneklésével. Az ének szellemisége elvész és anyagisága győz!

Mi ez az éneklés, mely a hangjával hat, ha nem varázslás?

Bibliaolvasásunkból hiányzik a kutatása annak, hogy Isten mit szól az ige által. A kijelölt bibliai részt elolvassuk, úgy, mint a rózsafüzérrel imádkozó elmondja értelem nélkül a kijelölt imát. A szellemit itt is félreszorítja az anyagi, a materiális oldal. A fizikai ténnyel ki akarjuk elégíteni Istent s ezzel megint varázslókká lettünk! Az Isten szellem, és akik Őt imádják, szükséges, hogy szellemben és igazságban imádják! De hol van a mi imánk, éneklésünk és igeolvasásunk attól, amit szelleminek lehet nevezni, és attól ami igaz és való?! Azt hisszük, hogy elég a materiális oldal, a beszéd, a hang, a külső cselekmény és ezzel alábecsüljük Istent, aki Szellem. Hogy a varázslás gondolata mennyire meghódította az úgynevezett pietista vagy kegyeskedő embereket is, azt szemléltetően mutatja az a gyakran használt kifejezés: „imádság által való gyógyítás”, vagy: „ezt, vagy azt meggyógyított az ima”. Az imádság senkit sem gyógyít meg, ezt Isten teheti, aki az imádságot vagy meghallgatja, vagy nem: ahogyan ezt Ő jónak látja. Az ilyen keresztyének azonban Istent materiálisan fogják fel, és azt gondolják, hogy az ima elhangzása után Isten gépiesen cselekszik, mint ahogyan egy húsz filléres bedobásakor az automata okvetlenül kidobja a bonbont, vagy a hajkenőcsöt.

Annyira semmibe veszik Istent, hogy ha valaki nem gyógyul meg, eszükbe sem jut azt kutatni, hogy Isten valami okból másként határozott, mint azt az imádkozó (ráimádkozó) elgondolta, hanem az után kutatnak, hogy a gyógyító gépezet hol volt hibás. Vádolják a beteget, hitetlennek vagy bűnt rejtegetőnek mondják, csak az nem jut eszükbe, hogy a hiba az ő felfogásukban is lehet. Az ilyen ráimádkozások tökéletesen megfelelnek a pogány babonának, és varázslásnak.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Bálvány, babona és varázslás © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Saját példányból lejegyezve: 23-31. oldal.

Bálvány, babona és varázlás - 2. Rész

Hamis Istentisztelet

Marx Károly állítására, hogy az embert élete folyamán gazdasági okok vezérlik, alaposan rácáfol az elfogulatlan vizsgálat, mert ez azt bizonyítja, hogy az embert az istentisztelete mozgatja. Annyira természetes az embernek, hogy Teremtő Istenét szolgálja, hogy amikor valami gonosz varázslat következtében az igazi Istent elhagyja, megtagadja, akkor teremt magának isteneket, hogy legyen kit szolgálnia. Az ember rendeltetése, ha a ma gyakorlatát nézzük, az, hogy az őt megrontó zsarnokoknak, az őt gyönyörködtető csepűrágóknak, futballhősöknek és varieté isteneknek dicsőségét szolgálja: hogy megszálljon százezreknek épített sportszentélyeket és hajba kapjon egymással amiatt, hogy melyik fél rúgja jobban a labdát vagy az ellenfelét. A sportrajongást és a mozilátogatást tekinthetjük a mai kor istentiszteletének, mert itt találja meg hőseit, kiket imádni, kikben gyönyörködni hivatásának érzi. Amíg az Isten tiszta angyalai megrendülten és szent kíváncsiságtól töltve lesték a betlehemi istállót, állták körül a Golgota halmát, fedezték a mennybe szállót, kísérték figyelemmel az egyháztörténelem fordulatait s gyönyörködtek a szellem diadalában az anyag fölött, s istentisztelet tárgyává tették a teremtett világ nagy színpadát, addig a tőlük nézett ember azt mérte, hogy hősei hány milliméterrel ugrálták túl egymást s hogy az anyag, a hús hogyan győzi le a magasra elhívott szellemet.

Divina comedia! Isteni színjáték! S vele szemben az emberektől körülrajongott sátáni komédia!

Sokan túlzottnak látják ezt az összevetést: az ilyeneket arra kérem, vizsgálják meg, mi áll a mai emberi élet és érdeklődés csúcspontjában, mi lelkesíti, mi vonzza a mai tömegeket. Nem áll-e az embervilág fölött egy gonosz varázsló, aki elrejti előle a nemeset, a valóban nagyot s nem elégíti-e ki moslékkal azt, akit nektárt ízlelni hívott el a világ Teremtője. Mindig így tett-e az emberiség?

Azt lehet mondani, hogy a nagy tömeg mindig durva volt és mindig volt szellemi előkelőség, amely a nemeset kereste. A római császárok idején is enni akart és vérengző színjátékot nézni a római csőcselék, s ehhez a csőcselékhez sokszor a császár is hozzá tartozott. Ugyanakkor kiáltotta a durva zsidó tömeg a „feszíts meg”-et!, s ezt a csőcseléket a főpapok ingerelték erre. Ez mind igaz! De mindkét jelenet két fejlődést zárt le és mindkét jelenetet ugyanaz a vég követte. Jeruzsálem pusztulása s a római birodalom széthordása. Vajon mi fogja követni a mai hősök kultuszát?

Nézzük csak, mit várt ugyanez a tömeg hőseitől a múltban, mely fejlődésben a mát megelőzte!

100 évvel ezelőtt ez a tömeg esőben lelkesedve hallgatta a „Talpra magyart” s a mai színészek magyar ősei valamivel előbb szenvedtek azért, hogy magyarok és szabadok lehessenek. Félezer évvel ezelőtt a tömeg a reformátorok és ellen-reformátorok vitáját hallgatta s az érdekelte, hogy melyik fél hirdeti neki nyomorúságában az igazi vigasztalást. 1000 évvel ezelőtt ugyanennek a tömegnek vezérei templomokkal ajándékozták meg a tőlük vezetett népet s hősei a gyengék védelmét látták feladatuknak. Akkor az emberi élet csúcspontján az égi dolgok álltak: akár őszintén, akár képmutatással, akár megértve, akár megértetlenül a túlvilág kérdései voltak az érdeklődés és megbecsülés csúcspontján. Miképp változhatott ekkorát a világ?

Természetes fejlődés, hogy a dómok helyén ma arénák épülnek s a lovagok helyén elbizakodott és gőgös ugró és rúgó bajnokok állnak?

Természetes fejlődés, hogy a középkori lovagot az újkor tükrében Cervantes már bohócnak s szánalmas gúny tárgyának látja?

Nemesebb lett a világ, melynek a nagy spanyol költő, félig a lovagot, félig az olvasókat gúnyoló költeményét írta?

Nemessé tette az amerikai arany a spanyol népet? Ez az arany lett e népnek istene s az amerikai tengeri utak, az indiánok legyilkolása lett az istentisztelete.

Melyik Wagner volt a nemesebb, a forradalmár vagy a Szent Grál költője? Vagy forradalmár is csak azért lett Wagner, mert kora a szent serleget már kiejtette a kezéből? Ez a kehely ma a szemétdombra került: de nem hatol-e el a szemétdomb oda is, ahol a kelyhet elhajították?

Melyik istentisztelet a nemesebb, az igazabb: az-e, amely Wagnert, Handelt, Bachot lelkesítette, vagy amely a ma divatos dalszerzőket lelkesíti?

Azzal a régi ideállal együtt az emberiség nem veszítette-e el a lelkét is? Mikor megnyerte a világot, nem vallott-e kárt a lelkében? Ezekre a kérdésekre nem nehéz annak felelnie, akiben még él a régi nemes gondolat, de lehetetlen felelnie annak, akiből ezt a gondolatot elkapkodták a példázatbeli madarak. Ne értse félre az olvasó! Távol áll tőlem kifogásolni, hogy valaki szabadidejében labdát rúgjon, teniszezzen, magasat vagy hosszút ugorjék, súlyt, korongot vagy kalapácsot dobáljon – kivéve, ha ez valakinek a fejére eshetik – vagy bármilyen más egészséges és ésszerű sportot űzzön. De értelmetlen és esztelen dolognak tartom, hogy 70.000 ember izgulva nézze, hogyan rúgja 22 ember a labdát, hogyan úszik és fut. Esztelen dolognak tartom, hogy annak komoly értéket tulajdonítsanak, hogy valaki hosszabbat ugrik, mint a másik, vagy jobban rúgja a labdát. Esztelen és vétkes az én látásom szerint, hogy komoly munkára képes ember egész életét arra szánja, hogy az ilyen nem termelő sportot gyakorolja ahelyett, hogy embertársai javára dolgozzék. Esztelenségnek tartom azt, hogy milliók azon izguljanak, hogy néhány ember milyen eredménnyel tornázik. Ebben a lelkesedésben van valami egészségtelen vallásos elem. Az emberhez hozzá van nőve, hogy az istent tiszteletben részesítse, mint természetéhez tartozik, hogy tisztelje atyját és anyját, az öregeket és elöljáróit. Ha valaki az Istennek járó tiszteletet megtagadja, az kénytelen más egészségtelen és értelmetlen rajongással pótolni lelkének ezt a szükségletét s az ilyeneknél változik át a sport, a tudomány, a művészet vallássá, helyesebben vallást pótló pótszerré. Az ilyen ember torzító tükrök előtt áll, melyek Istent, a túlvilágot, utolsó ítéletet, isteni szeretetet kicsinynek mutatják, a sportbajnokot és filmszínésznőt pedig nagyságnak. Valaki ott áll ezek mögött és mondja: Isten, vallás jelentéktelen dolgok – sport, anyag, étel, ruha, élvezet fontosak. Az ember hallja a szuggesztív szavakat és hozzájárul, mert kellemesen érintik, elveszik a lelkiismeret felelősségérzetét, ami kellemetlen. Nemsokára hiszi is az ember, amit azelőtt maga is képtelennek tartott volna. Hozzájárul az elhívés varázslatához a tömegszuggesztió is. Így állnak elő: a sportvallás, a tudományvallás, művészetvallás és színházvallásosság. Az orvos vallásos tisztelettel beszél tudásáról, a művész művészetéről, a színész játékáról, a sportoló teljesítményéről: mindenkinél meghatottság észlelhető, amikor arról beszél – mondjuk rádió előtt –, hogy foglalkozásában mit teljesített és mik a tervei. Érthető volna a meghatottság, ha a beszélőt saját dicsősége hatja meg és tölti be lelkesedéssel. Itt kezdődik a hamis vallás, a hamis istentisztelet! Hamis és hazug, ha valaki önmagának a papja!

Mindezt azért tárgyaltam részletesebben, hogy megmagyarázhassam, hogy ugyanilyen hamis istentisztelet áll elő a templomokban, a Biblia olvasása közben vagy térden elmondott imádságnál, ha az Isten előtt álló ember nem Isten dicsőségét szolgálja, hanem a maga dicsőségére gondol, mint tette ezt a példázatbeli farizeus, ki egyszerre imádkozott a vámszedővel. Jézus a farizeus imádságát értéktelennek mondotta, mert önmagával foglalkozott. A vámszedő imádságát, hatalmasnak, megigazítónak, mert Isten kegyelméhez folyamodott s azt tekintette fontosnak.

Imádkozol és közben a magad erénye jár az eszedben? Hamis az istentiszteleted!

Bibliát olvasol és földi célok zsonganak szívedben? Hamis az istentiszteleted!

Templomba mégy és az emberek személye érdekel, az igehirdető vagy akik ott látnak téged? Hazug az istentiszteleted és jobban tetted volna, ha nem imádkoztál, nem olvastál volna Bibliát és nem mentél volna el a templomba, mert mindez vétkeid számát növelte.

Azt hinni, hogy a sporteredmények az élet nagy dolgai közé számítanak: durva babona.

Azt hinni, hogy bármiféle külső szent cselekmény hasznos a kegyességre: hazug babona!

Íme a babona sokkal elterjedtebb, mint ahogy az emberek gondolják!

Sátán birodalma sokkal kiterjedtebb, mint ahogy azzal rendesen számolnak és sokszor az, amit egyháznak, Isten országának neveznek: Sátán birodalma!

Ha a modern babonák után kutatunk, nem szabad megállnunk a 13-as számnál. A csomót kötő javasasszonynál, a csillagjósnál, ki a vurstliban árulja jóslatait, a spiritiszta szeánsznál, hanem be kell látogatnunk a vallásos egyletekbe, a szektaműhelyekbe és megfigyelnünk, hogy az emberek mitől vannak meghatva, mi foglalkoztatja tudatukat, képzeletüket.

Ahol az emberek Isten és Jézus helyett az „egyház” szót ejtik ki tisztelettel, ott durva babona járja, mert nem a külső egyház szent, hanem az azt megszentelő Isten!

Ahol az emberek a felnőtt keresztséget, vagy a szombatot, a nyelveken szólást vagy a dogmákat, hitvallásokat tartják a menny kapujának, ott hazug babona van az emberi lelkekben, az igehirdetőkben, mert ezek közül egyik sem visz közelebb Istenhez. Ahol megtérni nem azt jelenti, hogy a bűnös Isten kegyelméhez és a Golgota Szenvedőjéhez menekül, hanem azt jelenti, hogy bizonyos emberi törvényeket elfogadunk és követünk, s aki nem dohányzik, moziba nem jár, véres hurkát nem eszik, szombatot ül, fegyvert nem fog, a szent egyletbe jár és tizedet fizet, azt tekintjük megtértnek, ott hamis istentiszteletet folytatnak az emberek.

Megtérni annyit jelent, mint az élő Istent megtalálni s nem annyit, hogy egy egyletbe beiratkozunk s a prédikátornak és papnak magunkat alávessük. Mindaz, ami nem az élő Istenre figyelés és a Neki való engedelmeskedés: üres, gyümölcstelen és káros babona!

A babona lényege abban áll, hogy az istenit kicseréljük az emberivel, mert ez felel meg annak a sátáni ígéretnek, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten”, és az istenit ti fogjátok művelni, véghez vinni. Isten Fia meghalt a Golgotán, és egyszeri áldozatával örökre szabadulást szerzett azoknak, akik Bene hisznek, azaz magukat Reá bízzák. Itt a hangsúly azon van, hogy Isten Fia mindent elvégzett s az embernek hozzá tennie semmit sem szükséges és nem is lehet. Sátán kétségbe vonja, hogy Isten mindent elvégzett volna, hogy a Golgotán elhangzott kiáltás – elvégeztetett – igaz volna s arra tanította a vallás vezéreit, hogy a vétkes embereknek meg kell ismételnie azt, amit Jézus tett: vagy saját munkájával és szertartásával ki kell azt egészítenie. A pap megismétli és szolgálatával újra elvégzi a Fiú megáldozását, a protestáns hívő úrvacsorát vesz, hogy megehesse és megihassa, saját cselekedetével hatóvá tehesse a bűnbocsánatot. A bemerítkező a szertartástól teszi függővé üdvösségét, a megtérő arra építi üdvbizonyosságát, hogy ő megtért: mindenütt az a fontos, amit az ember tesz. Ez a babona, ez a hamis istentisztelet!

Néha igen durva formában jelentkezik a kegyes babona. Vannak, akik olyan bűverejűnek tartják azt, amit az ember cselekszik, hogy azt állítják, hogy aki megtért – és ez alatt egy dogma ésszel történő elfogadását vagy szóval történő elmondását értik – annak előre megbocsáttatnak később elkövetendő összes vétkei is. Ez a tétel nem más, mint a bűnös felbátorítása a nyugodt vétkezésre. Íme ilyen eltévelyedésbe visz a hamis istentisztelet, mely nem Isten, hanem az ember dicsőségét szolgálja, mikor az ember cselekvésének és megtérésének több hatalmat tulajdonít, mint Isten tettének. Mert a Golgotának csak arra van hatalma, hogy a megbánt vétket eltörölje, de a megtérésnek a meg nem bánt vétek eltörlésére is hatalma van. Ez ördögi csalás, babona! Mindebből láthatjuk, hogy a babona fogalma sokkal tágabb körű, mint ahogy azt gondolni szoktuk.

Babonának nevezünk minden olyan gondolatot, amely a teremtményt a Teremtő, a teremtmény tettét a Teremtő munkája elé helyezi és azt tanítja, hogy a teremtménynek hatalma van a Teremtő fölött s a teremtmény cselekvése kényszerítheti a Teremtőt valamire.

De ezzel máris átléptünk mai megfigyelésünk utolsó szakaszába, mert a szelleminek az anyagival, a Teremtőnek a teremtmény tettével való kényszerítését nevezzük varázslásnak.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Bálvány, babona és varázslás © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Saját példányból lejegyezve: 17-23. oldal.