Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 7. Rész

Szabadelvűek

Szabadelvűség alatt Istentől és a bibliai erkölcstől való felszabadultságot értik. Az előbbi fejezet már eléggé megmutatta, hogy a keresztyén erkölcsi eszmétől való megválás nem szabadságot hozott, hanem borzalmas rabságot és teljes bizonytalanságot. Azt is láttuk az előbbi fejezetben, hogy akik a papzsáktól akarnak megszabadulni, azok hibásan azonosították a telhetetlen papokat a názáreti Jézussal, aki mindenét odaadta az emberekért. Láttuk, hogy akik az inkvizítor papoktól menekültek, az istentelenségben viszontlátták az átkeresztelt papzsák mellett az inkvizíció minden borzalmát, az új világ személyi kultuszának híveiben. Ha már nem szükséges bizonyítgatni, hogy a telhetetlenek és gyilkosok éppen olyan jól érzik magukat a személyi kultusz védelmében, mint érezték az Istent gyakorlatilag megtagadó papság oltalmában; az egyik éppoly „szabadelvű” volt, mint a másik, Isten törvényétől szabad. Nem az elkoptatott szóhasználat íratta fel a fejezet címéül a szabadelvűséget, melynek szülőanyja az istentagadás, és tápláló emlője az anyagelvűség.

Nem lehet tagadni, hogy a XIX. században volt egy elég hosszú idő, amelyben az emberek nemesebbik részének sok tagja a szabadelvűségben (liberalizmusban) tényleg szabadelvűséget látott. Ennek oka az a maradiság, konzervativizmus volt, amellyel az egyház korábbi álláspontjához ragaszkodott, s minden változtatástól reszketett. A reformációnak ezzel a maradisággal kellett megküzdenie. Utóbb azonban éppen olyan maradi lett, mint a római egyház. A protestáns egyház maradiságának neve ortodoxia volt (helyes-véleményűség); a reformációt az ige hirdetése hozta létre, maradisága is az ige őrzése körül mutatkozott. Elkövette azonban azt a hibát, hogy a helyes tanításnak nem a tartalmát őrizte, hanem a formáját. A hitvallás szavaihoz ragaszkodott, s amit a középkori egyház az ereklyékkel tett, azt tette a protestantizmus a hitvallásokkal. Bebalzsamozta őket, azután eltette az egyház sírkamráiba: a liturgiákba – nagy tisztelettel. Azért nevezem a liturgiát sírkamrának, mert amit szertartásképpen mondanak, annak tartalma felől alig gondolkodik valaki, tehát felbontatlanul, emésztetlenül megy át a tudaton. Amikor a reneszánsz pogány kovásza hatni kezdett az európai gondolkodásban, gondolkodni kezdtek az emberek, összehasonlítgatni, válogatni. Ez megzavarta a maradiakat s egyszerre félteni kezdték a régi formákat. Nem a tartalmat féltették, mert ők is megszűntek gondolkodni, hanem csak a bebalzsamozott formákat. A papság megijedt azon, hogy egyáltalában valaki gondolkodni mert és akart. A reformáció először épen a gondolkodást sürgette, később azonban, amikor a reformátorok utódai elrestültek és csak a kivívottakat akarták őrizni, de tovább dolgozni rajta megszűntek, itt is előállott az ellentét a gondolkozni akarók és a maradiak között. A Biblia eltűnt a hitvallások mögött. A mozogni, élni akaró emberi elme nem bibliai gondolatokkal találta magát szemben, hanem változatlan dogmával, szajkózott liturgiával, idejét múlta káté-szöveggel. Ettől akartak szabadulni! A mennyek felséges és mindenható Istene azonosult egy, a múlton élősködő, elrestült, dolgozni nem, csak enni akaró papsággal, annál inkább, mert ez a papság akarta is, hangoztatta is ezt a hasonulást. Mivel azonban az ember értelme felületes és csacska, a meggyűlölt és megvetett régivel szemben minden jó volt neki, ami új, a „szabad” címke alatt került eladásra és fiatalos nyegleséggel habzsolta az ostobát, a hazugot, a felületest. Hogy a szabadelvűség evangéliumának papjai szintén csalók, és híveik hiszékenységére számítók voltak, nem vették észre és nem is vizsgálták, mert csak a régi a papos (klerikális) elleni gyűlölet mozgatta őket. Az egyházba, – főleg a protestánsba – szintén bekerült a szabadelvűnek nevezett szabadoskodás és új teológiát alkotott magának. Ennek az új teológiának rosszhiszeműségét már az is elárulta, hogy szemben a reformáció egyetemes gondolkodásával és fellépésével ezoterikus (csak a belső körnek szóló) lett. Ez arra mutat, hogy ennek a liberális, szabadelvű teológiának a vallói rossz lelkiismeretű emberek voltak, akik tudták, vagy sejtették a csalást, melyet annak a szerkesztői elkövettek és azért nem merték azt mindenkinek az ítélőszéke elé vinni, csak a céhtagonak hozták tudomására. Ha ők is reformátorok, és a nép igaz barátai lettek volna; ha meg lettek volna győződve igazuk felől, akkor mindenen át hajtották volna a meggyőződésüket, mint azt Luther és Kálvin tették. Ők azonban a régi, papi csalásnak nyilvánított teológiát benne hagyták a liturgiában, s mint működő lelkészek, ők is hordozták az ünnepi körmenetben a koporsóba zárt reformátori hitvallást. Csúnya játék volt ez és csúnya játék ma is! Természetes, hogy az ilyen papok, a felvilágosultak, a szabadelvűek, az első szóra megtagadják a keresztyénséget, mihelyt érdekeik úgy parancsolják. Hazugság az, ha valaki emberi könyvnek tartja a Bibliát, a szószékről mégis úgy beszél róla, mintha isteni kijelentés volna. Hazugság az, ha egy pap ugyanannak a szónak két értelmet ad: egyik értelmét a népnek adja, mikor Jézust Isten Fiának mondja, másik értelmet magának és a céhnek tartja fenn s mefisztói mosollyal így magyarázza: Mi is azok vagyunk! Az ilyen teológiának az első támadásra el kellett esnie, mert ezt a teológiát a születése első pillanatától kezdve rohasztotta a belső hazugság. Ma már a régészeti ásatások ezerszámra hozzák napvilágra történelmi cáfolatait annak, amit a szabadelvű teológia a múltban megdönthetetlen igazságként hirdetett; de ezek a liberálisak nem állanak elő azzal a bűnvallással: Tévedtünk! Tovább is hirdetik, tovább is fenntartják a tudomány infallibilitását (csalhatatlanságát). A szellemi Isten szavát, a Bibliát gúny tárgyává tették, de ha egyszer el fog jönni az Antikrisztus személyi kultusza, az elsők lesznek annak hirdetésében, hogy az csodát tett. Amint azt a Biblia a szabadelvűség, azaz az Istentől magát szabaddá tevő emberiség végső fejlődéseképp leírja (Jel 13,13). megtörtént már, hogy azok, akik kereskedni akartak Izrael népével, kereskedői fogásképp azt kiáltották Izrael akkori uralkodójának szavát meghallva: Isten szava ez, nem emberé! (Csel. 12,22) Ugyanilyen kiáltásokat hallottunk nem régen a már kárhoztatott személyi kultuszban költők ajkáról, kik a szabadelvűséget képviselték. Ebben a magasztalásban az egyház vezetői is részt vettek. Megérjük még, hogy liberálisok, ortodoxok, selyem papi ruhába öltözöttek és szektavezérek együtt fogják üdvözült hangon kiáltani: A Fenevad szobra megszólalt! Mert a szabadelvűségnek nem az fáj, hogy bálványok beszélnek, papjaik hazudnak és a népet félrevezetik, hanem az fáj, hogy a Biblia szent Istene szól. Az Ő hangját akarják elhallgattatni, mert bántja, zavarja őket, amikor a vallás körül kereskedést akarnak folytatni, kötelezettség nélküli papi jövedelmet és tekintélyt élvezni. Jó az emberimádó babona a szabadelvű teológusoknak, csak a tízparancsolat szent Istene nem kell nekik.

Az egészséges keresztyénség, mint már rámutattunk, szabadelvű. Egészséges keresztyén nem vet el senkit azért, mert csecsemőt keresztel, de azt sem, aki felnőttet merít be; elviseli, ha valaki disznóhúst nem eszik, de azt is, aki jóllakik véres hurkával; ha szombaton nyugszik meg, vagy ha vasárnap megy igét hallgatni; esztelenség ily külsőségek körül csoportosítani vagy szétszakítani a keresztyénséget. Egészséges keresztyén ember elviseli azt, aki sohasem jár világi szórakozóhelyekre s aki annak komolyabb megnyilatkozásait megnézi. Aki nem iszik bort és aki ebben Pált követi, aki igénybe veszi az orvostudományt s aki a betegségében hittel várja Isten segítségét. Egészséges keresztyén ember türelmes a másként gondolkodóval szemben, míg azt becsületesnek látja. Szabadelvűek vagyunk: aki eszik az Úrért eszik, aki nem eszik, az Úrért nem eszik. De a keresztyénség üldözését, az Istenben hívőknek hátraszorítását, a gyermekeit vallásoktatásra járató szülőknek állásvesztéssel való fenyegetését, papoknak politikai meggyőződésük miatt állásukból való elűzését nem tartjuk szabadelvűségnek. Pedig a szabadelvűségnek voltak ilyen gyümölcsei. Ellenben azt a papot, aki nem hisz a Golgotán szenvedő Jézus vérének bűnt eltörlő hatalmában és mégis úrvacsorát oszt, képmutatónak tartjuk s azt hisszük, hogy a hazugoknak nincs joguk papi székekben ülni. Vajon a szabadelvűek nem a papi hazugság ellen tiltakoznak?

Az ortodoxia, mint betegség

Az ortodoxia, magyarul helyes véleményűség nem okvetlenül betegség, hiszen mindannyiunknak törekedni kell arra, hogy helyesen tanítsunk. De annak, aki helyes véleményűségre törekszik, tudnia kell, hogy ez mostani állapotunkban elérhetetlen. Különbség van ugyanis tények, fogalmak és szavak között. A világ való tényeit mi nem látjuk, mert a látható világ nem mutatja a dolgok valóságát, hiszen a látható a láthatatlanból lett (Héb. 11,3). Soha még ez a bibliai igazság oly megkapó igazolást nem nyert, mint amikor az atomfizika egyszerre eltüntette az anyagot, s helyébe, mint a kútba leszálló ember a népmesében, egy ismeretlen és csodálatosan gazdag, picinységében is óriási kiterjedésű világot tárt elénk. Nem tudjuk, mi az anyag. Hogy tudhatnánk akkor, hogy nincs más, csak anyag? Pál szerint rész szerint való, azaz csak egyes részekben ismerhető a tudás. Hatásaikból, tüneteikből ismerjük a dolgokat. Ezekből alkotunk lelkünkben fogalmat róluk, azaz lelkünkben élő képeket. Ezeknek a képeknek neveket adunk, azok a szavak. Mivel azonban a tényeket csak részeikben ismerjük meg, a róluk alkotott képek minden embernél különbözőek. Fogalmaink tehát nem azonosak. Ha mégis közös szóval nevezzük őket, ezek a szavak nem ugyanazt jelentik s így az, aki szavaimat hallja, nem pontosan ugyanazt látja a szavak hallásakor, amit én látok. Vegyük hozzá, hogy a bensőmben látott képeket is csak tökéletlenül tudom szavakkal kifejezni. Vakon tapogatózunk eben a világban! Csak ostoba ember kívánhatja a másik vaktól, hogy a tőle látottakat pontosan azokkal a szavakkal fejezze ki. Ellenkezőleg, örülnünk kellene a másik kifejezésének, mert az eltérés segítségünkre jöhet saját képzeteink kiegészítésében. Az ember azonban mégis olyan ostoba, hogy nemcsak saját látását, hanem az arról alkotott szavakat is rá akarja kényszeríteni felebarátjára, s ha az önálló akar lenni, saját helyesnek hitt véleményét el akarja vele fogadtatni. Ez bizony nem szabadelvűség! Nos, ez az erőszakos rabságra kötelezés a beteg ortodoxia. Az egymással harcoló ortodoxok rendszerint maguk is téves véleményűek és így nem az igazságot, hanem egyéni tévedéseiket erőszakolják embertársaikra.

De hát egyáltalában nincs biztos tudás? Van, csakhogy ez nem a tények leírására, hanem arra vonatkozik, hogy létezésünk vagy megtörténtünk igaz-e vagy sem. Jézus vére eltörli a bűnét a hívőnek, ez tény, s ebben nem is kételkedünk; de hogy a vér alatt, mely csak kép a szellemvilágban, mit kell értenünk, homályos és alig meghatározható. Jézusnak volt vére, ezt a vért értünk hullatta, s ebben a cselekedetben Istennek hozzánk való szeretete leplezte le magát: ez három tény! A vér a három tényt együtt jelenti, azért kép. Nem felelne meg a valóságnak, ha azt mondanám: Isten szeretete eltörli a vétket, mert van vétek, melyet nem töröl el. Nem felelne meg a valóságnak: eltörli a bűnt az a tény, hogy valaki a vérét ontotta, mert sokan ontottak vért, de Jézus vére mögött Isten szeretete volt, az Ő vére omlása mást jelent, mint Júdás vérének kiömlése. Nem igaz, hogy a hit eltörli a vétket. De igaz, hogy amikor Isten szeretete, Jézus halála és az én hitem összetalálkoznak, akkor vétkemnek emléke Isten előtt eltöröltetik.

Hogy a szent s a mindent látó Isten ne lássa többé vétkemet, elképzelhetetlen csoda és mégis hiszem. De milyen történet, micsoda küzdelem, a gyűlöletnek és szeretetnek micsoda összeütközése, mennyi jövendölés, mily várakozás, mennyi kétség és mily változhatatlan isteni akarat van e mögött a mondat mögött: Jézusnak vére eltörli vétkemet. Ezt a csodát felfogni, megmagyarázni alig vagyok képes és mégis biztosan tudom! Biztosabban, mint bármit a világon! Biztosabban, mert ott áll előttem a bizonyság: a golgotai kereszt. Hányféleképpen lehet ezt az igazságot kifejezni és mennyi tévedés csúszhat ez igazság alkalmazása köré! Nem a szavak itt a döntők, hanem a tény, melyről csak halvány fogalmat tudok magamnak alkotni. Milyen szegényes az igazság mellett az a forma, melyet különböző emberek alkotni tudnak róla. Mélyebben látó ember elmélyed az igazság szemléletében; a felületes szavakat alkot és a szavakban látja az igazság biztosítékát.

Az erőszakos ortodoxiához eszerint bizonyos korlátozottság, bizonyos alacsonyrendűség, de mindenesetre óriási adag gőg szükséges, mely a legnagyobb isteni tény helyébe oda tud rakni egy silány emberi kifejezést és annak erőszakolásában látja a szabadulást. Az ortodox-beteg éppen olyan felületes, mint a liberális tévelygő: a külsőn akad meg mind a kettő: az egyiknek a csillogó „szabadság” szó tetszik meg valóságos szabadság nélkül, a másiknak az emberi vélemény kell az isteni tényekről, mely ennak ragyogása nélkül csak homályt terjeszthet. Nem a szavak, hanem a Szellem fénye mutatja meg a tények dicsőségét. Azonban a tényeket nem látja sem a szabadelvű, sem a beteg-ortodox. Mindkettő önmagával van elfoglalva és megelégedve, s ezért mindkettő gyűlöli azokat, akik az ő emberi korlátozottságukat s alacsonyságukat messze felülmúló kijelentés-fényről tudnak; ennek valóságát kétségbe vonják, tagadják. Ezért áll előttünk az a különös jelenség, hogy az ortodox teológus könnyebben nyújt kezet a Biblia isteni eredetét tagadó liberálisnak, mint az újonnan születést hirdető Biblia-hívőnek, s ezzel tanúságot tesz arról, hogy neki nem az isteni eredet a fontos, hanem az a tudat, hogy ortodox álláspontja őt a többi embernél különbbé teszi. Mindkét emberfajtánál az értelem gőgje vezet.

Említettem már, hogy igazi liberalizmus, azaz a szabadelvűség csak a hívő keresztyén embernél lehetséges, mert őt az isteni Kéz, amely tartja, s amelyre rábízza magát, oly biztonságban tartja, amely mentessé teszi emberi áramlattól és ostromoktól. Az egészséges keresztyén hívő nem köti magát a betűhöz, mint az ortodox és nem esik zavarba amiatt, hogy Bibliájának szövege csak emberi tévedésekkel telítve maradt rá, mint ez a Biblia kritikai szövegeiből világos. A hívő tudja és tapasztalatból is át-átéli, hogy az isteni Szellem fénye keresztül tör e gyarlóságokon. A másolási hibák nem zavarják lényegesen az isteni gondolatot, mely az Isten prófétáinak és apostolainak adatott. Azt is tudja a bibliai egészséges keresztyén, hogy a tanítás nem a betűből, hanem a betű által jön, s mit sem ér a betű, ha át nem világítja a Szellem. Egészséges keresztyén lélek nem felejti a régi igazságot: (ecclésia semper reformáti debet) az eklézsiának a Bibliára való visszavitele folytonos kell, hogy legyen, s ez lehetetlenné teszi, hogy bármely időben is örök érvényű szabályozó könyveket hitvallásokat készítsenek. Tudja, hogy akik érinthetetlennek tartják a hitvallásukat, azok csakugyan nem sokszor érintik őket, azaz életüket nem szabályoztatják velük. Csak másoknak az életét nehezítik velük, mint tették azt a régi írástudók, kik a másokra rakott terhet maguk újjal sem érintették (Mt. 23,4). Mert nagy teher az olyan hitvallás, mely a szabad bibliakutatást akadályozza. Tiszteljük és épüléssel olvassuk atyáink munkáit, de emberi és nem csalhatatlan műveknek tartjuk őket.

Mi éppen a hitvallások értelmében áthághatatlan különbséget látunk a Biblia és a hitvallások között. A reformátorok azt mondták: Ha valaki minket a Bibliából jobbra tanít meg, annak engedni fogunk. Soha sem szólottak azonban saját maguk által készített hitvallásaikról így: s nem hallottuk, hogy valaha, valaki azt merte volna mondani: ha valaki a Helvét, vagy ágostai hitvallásból jobbra tanít meg, annak engedni fogunk. Mégis a hivatalos egyházak jobban őrködnek a hitvallások tiszteletben tartásán, mint a Biblián. Teológiai főiskolákon ugyanis szabadon kicsinyítik Isten szent könyvét, s ez nem nagyon fáj a hitvallásokkal bálványozó ortodoxoknak. Legalábbis a múltban alig emelték fel ez ellen szavukat s ha akadt, aki fölemelte, azt kiadták a liberálisok haragjának. Mi tiszteletben tartjuk a hitvallásokat, szívesen tanulunk belőlük, de szabályozó erejűeknek nem tartjuk őket. Annál inkább annak tartjuk a Bibliát, melyben Isten szelleme leng s hatalmas erőként illet mindenkit, aki szomjasan és hittel közeledik hozzá. A liberálisok a „tudományt” részesítik ilyen tiszteletben, melyet ők maguk alkotnak és így tulajdonképpen maguknak követelik az Istennek kijáró tiszteletet, mint ahogy sz ortodoxok is emberi műveknek követelik azt a tekintélyt, amely csak Istent illeti. Könnyű belátni ezek után, hogy miért kedvesebbek az ortodoxoknak a liberálisok, mint a hívő keresztyének s az érzékeny pont mindkét csoportnál ugyanaz: az emberi hiúság, mely magát a többi ember fölé emeli, egyik a „tudással”, másik hitvallásos gőggel. Mert mindenkinek kell, ami őt a többi ember fölé emeli, és mindig az a hitvallás a legkülönb, amelyiket én vallok. Csodálatos hatása van a hitvallásoknak: egy hittankönyvben olvastam, hogy a református diák jobban fényképez, mint a többi. A könyv szerzője erősen vonzódott egyik pogány valláshoz és annak alapítóját szoborban naponként maga előtt láthatta.

Beteges evangelizálás

Bizonyos fajtájú evangélizálásban az ortodoxia tört be hívő keresztyénségbe; ugyanakkor a liturgikus és akarati tévelygés is nagy szerephez jutott. Magam hallottam az evangélizáció ilyen leírását: evangélista az utóösszejövetelen: „Aki elfogadja, hogy Krisztus meghalt a bűnösökért, az üdvözül.” Egy szerencsétlen: „De én nem tudom ezt elhinni. Nincs bizonyosságom afelől, hogy éppen énérettem is meghalt Jézus.” Evangélista: „Nem kell más, csak mondja: Krisztus meghalt érettem, ha ezt mondja, magáé az üdvösség.” Szerencsétlen: „De én nem tudom ezt elhinni.” Evangélista: „Nem is kell, csak mondja azt, hogy Krisztus magáért meghalt, ez elég!” Szerencsétlen: „Krisztus meghalt értem!” Evangélista: „Úgy én most feloldozom magát, a bűnei meg vannak bocsájtva!” – az evangélista beírta a szerencsétlent azok közé, akik őáltala találták meg az Urat.

Az ortodoxok, amikor az Úr asztalához járulnak, legalább igyekeznek magukból kierőltetni olyasféle érzést, hogy ők hisznek. Ez az evangélista még ezt sem tartotta szükségesnek arra, hogy egy név a noteszébe kerüljön.

Nem nehéz meglátni, hogy az ilyen evangélizációkon milyen felületes és lelkiismeretlen játék folyik. Az apostolok sosem valami hittétel elismerésére hívták fel hallgatóikat, hanem megtérésre, tehát nemcsak értelmi, hanem akarati tevékenységre is. A megtérés pedig olyan fontos volt nekik, hogy két szóval is körül írták. Az epistrepheinnel és a metanoeinnel. Az előbbi megfordulást jelent, egy akarati elhatározást, az utóbbi a gondolkodásmód megváltoztatását, tehát elme-ténykedést, értelmi döntést. Ez az utóbbi a fontosabb, mert maga után vonja a másikat. Az ember azt teszi, amin gondolkodik; azt, amivel tele van a szíve. A megtérőnek el kell határoznia, hogy egészen megváltoztatja Istenről, a világról és a bűnről táplált eddigi gondolkodását s új emberként áll az Isten elé; ha ezt őszintén elhatározza, Isten megújítja. Ami azzal kezdődik, hogy újonnan születik. Értelmetlen, ostoba után mondása a legtisztább és leghelyesebb dogmának is eredménytelen és céltalan. Az ilyen evangélisták nem az elme megújulására törnek (Róma 12,2), hanem a megtérésből ostoba, értelmetlen szertartást, liturgiát csinálnak, ami azért jobb nekik, mert szertartással sokkal könnyebb a megtérőket szaporítani, s a statisztikát növelni, mint becsületes munkával. Mert mint ahogy az egyházi keresztyénség fokmérője az, hogy hányan vesznek úrvacsorát, úgy az evangélizáció „áldásos” voltát a megtérők száma igazolja. Mennél silányabb az evangélista munkája, annál nagyobb a „termelékenysége”. A selejtet itt a másik gyár nem küldi vissza.

Ugyanilyen természetű az önevangelizálás, mely abban áll, hogy az ember belebiztatja, valósággal beleszuggerálja magába, hogy Isten megbocsátotta vétkeit, vagy éppen az akkor frissiben elkövetett vétkeit, melyekkel megtérése után vétkezik. Kétségtelen, hogy Isten a megbánt és elítélt bűnt megbocsátja, ha a vétkező a szellemi menedékvárosba, a Golgotára menekül. Ilyenkor Isten Szelleme adja a felmentést és nem én magam szuggerálom ezt magamba. Isten a megbocsátásnak, a szabadulásnak örömét önti a magát megítélő szívébe. Ez az öröm isteni munka, isteni csoda bennünk, s minden erőlködés nélkül válik részünkké. Sokszor várni kell reá és a várás kínos; de az a várás is különös áldást hoz arra, aki Istenére vár. Sokszor a vétkező vakon hiszi, hogy Jézus megbocsátott neki; de igen komolyan veszi a várást, az isteni feloldást. Vannak azonban szemtelen emberek, akik könnyen túlteszik magukat ezen és könnyen kimondják, hogy Isten nekik előre mindent megbocsájtott.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 44–55. oldal

Dalszövegek

A megtérésemet és újjászületésemet megelőző tizenöt évben kerestem, kutattam, hogy megtaláljam az Igazságot, az emberi élet értelmét, benne a saját életem értelmét, célját is. Ez idő alatt - ateistaként - dalszövegeket, verseket, novellákat írtam; filozófiai, vallási témájú felismeréseimet, gondolataimat rendre papírra vetettem. 1992. év végén rám talált Jézus Krisztus, megmentett, és elkezdett tanítani beszédéből, s idővel minden kérdésemre választ kaptam Tőle. Ezért minden addigi írásomat megsemmisítettem, és szándékosan évekig nem írtam egy sort sem. Évek múltán ismét írni kezdtem, de most már az új életemben megtapasztalt valóság, és az Ő beszéde alapján. Viszont amit kaptam, sajnos egy időre elástam. De most, néhány felismerésem dalszövegekbe foglalt részét az alábbiakban, a legkorábbival kezdve a sort, megosztom veled kedves Olvasó. Legyenek épülésedre és áldásodra!

Köszönet, és dicsőség Jézus Krisztusnak a lehetőségért!

Ne hidd el ember

Ne hidd el ember, hogy járod az utat;
A széles ösvény pokolra juttat!
A hegytetőre csak egy út vezet,
Jézus az Út, s Ő tényleg szeret.

Hiába meditálsz keresve magad.
A horoszkóptól? - a jövőd meghasad.
Igazságot nem találsz az ég alatt,
Jézus az Igazság, Ő megszabadíthat.

Az ember egyszer él, s nincs új esély.
Aztán az ítélet, felkészültél?
Régóta alszol, most ébresztelek,
Jézus az Élet, s Ő meghalt érted.

De feltámadott, az egeken áthatolt,
Ott ül Isten jobbján, most érted közben jár.
Csak a Fiú által mehetsz az Atyához.
Jézus az Út, az Igazság és az Élet. Ébredj! Térj meg!

Hittem, hogy megtalálom

Hittem, hogy megtalálom
Az Igazságot az ég alatt;
Kerestem, kutattam, de hiába.

Embereknél, könyvek mélyén,
Vallásokban, eszmék mentén;
Kerestem, kutattam, de vak maradtam.

Mindenem megvolt az életben,
De egy koldus éhezett bennem,
Néhány napra volt tőlem az éhhalál.

A nagy tömegben eltévedtem,
De haza találtam, mert jöttél értem,
Világosságot gyújtottál a szívemben.

Jézus, Te vagy az Igazság!
Jézus, örök világosság.
Jézus nálad a bölcsesség.
Jézus nálad az eszesség.

Jézus eljött:
Hogy hirdessen a szegényeknek örömhírt.
Hogy megnyissa a vakoknak szemeit.
Hogy meggyógyítsa a megtört szívűeket.
Hogy szabadon bocsássa a lesújtottakat.

Ha szegény vagy, neked szól az örömhír.
Ha vak vagy, itt a szemgyógyító ír.
Ha megtört a szíved, itt a gyógyulás.
Ha lesújtott vagy, itt a szabadulás.

Ma kijöhetsz

Neked lassan teltek az évek,
Otthon peregtek az élet képek.
Csak egészség legyen! Szép ez a gyermek.
Hallgattad, csodáltad a felnőtteket.

Kisfiúként vágytál nagyfiú lenni,
Nagykorúként vágytál független lenni,
S akkor hozzád így szólt az élet:
Fiú, neked nem jutott főszerep.

Élet váróterem: hetven, nyolcvan év,
Nagy része gyötrelem, de gyorsan elszáll, mintha repülnél.
Egyszer csak: Eltelt az élet! – és átöltöztetnek.
Végig statisztáltad az egész életed.
Nem jöttél rá, hogy mi volt a lényeg.

De most egy hang szól: Figyelem, figyelem!
Tájékoztatjuk tisztelt utasainkat,
Hogy a várakozási idő eltelt.
Elközelített az Isten országa:
Térjenek meg és higgyenek az evangéliumban.

Ma kijöhetsz a váróteremből.
Ma kijöhetsz a gyötrelmekből.
Ma kijöhetsz a statiszta szerepből.
Igyál ingyen az Élet vizéből!

Ma beléphetsz Isten országába.
Ma beléphetsz a valóságba.
Ma beléphetsz az örök életbe.
Hagyd ott a múltat, lépj a jövőbe!

Nem tudtam én

Nem tudtam én mi az élet,
Csak léteztem, de már élek.
Megváltottál, feltámadtam.
Örök életet Tőled kaptam.

Már nem félek, öröm az élet,
Bízom Benned, jót remélek.
Elterveztél, megalkottál,
Életemnek értelmet adtál.

Minden megváltozott, Jézus kézen fogott,
Ö benne van elrejtve az életem örökre.

Ó, Jézus, Te vagy életem,
Igazságom, Üdvösségem.
Igéd bennem gyümölcsöt terem,
Dicsérem neved szüntelen.

Egy kisember

Egy kisember a nyirkos hidegben,
Láncra fűzve kuporog a szívedben.
Se napfény, se víz, se vigasz, se társ;
Csak jönne már az üzenet, amit régóta vár!

Átjut most egy szó a fülön, az agyon,
Lefut a szívbe át a zárakon,
Fény önti el, a cella felragyog,
Lehull a béklyó, megszabadul a foglyod.

Ő az benned, aki keresi az Urat.
Ő az, aki belőled keresi a kiutat.
Ő lesz az erős, ő lesz a bátor,
Ő volt a fogoly, de szabad mától.

Az Úré a szabadítás, Ő a feltámadás.
Az Úrnál van a szó, ami mindenre megoldás.
Az Úré a dicsőség, övé a hálaadás:
Mert a kisember felnő, és örökké él Atyjánál.

A bűn

Nem a szomszéd, nem a postás, nem az ellenőr, és nem a számlás,
Nem a munka, nem a főnök, nem az adó az ami a földhöz köt.
Nem a család, nem a gyerek, nem az anyós, és nem a nejed,
Nem a barát, nem az ellenség szívja el belőled az életet.

Hanem a  bűn. A bűn, ami ott van benned legbelül.
A véredben, a gondolataidban, a tagjaidban ott feszül.
A bűn. A bűn, az tesz tönkre belülről,
A szívedben, a fő helyen egy lázadó ember ül.

- Mindannyian, mint juhok eltévelyedtünk,
Mindannyian a magunk útjára tértünk;
De Isten mindannyiunk vétkét Jézusra helyezte.
És Ő megsebesíttetett a mi bűneinkért,
Megrontatott a mi vétkeinkért,
Békességünknek büntetése rajta van,
Az Ő sebeiben gyógyultunk meg. - (Ézsaiás 53)

Kiálts Istenhez! Atyám én vétkeztem!
Uram kérlek bocsásd meg, töröld el minden bűnömet!
Hiszek Jézus Krisztusban, mint egyszülött Fiadban.
Hiszek az Ő vérében, ami váltságdíj értem.

Van Valaki

Van valaki, aki attól kezdve, hogy megfogantál
Vigyáz rád , Ő vigyáz rád.
Nem baleset, nem véletlen, hogy megszülettél
Ezt Ő tervezte el, Ő tervezett el.

Tudod nagyon nagy öröm, hogy még itt vagy a földön.
Amíg a lélegzet átjár, addig egy új kezdet vár.

Ne dobd el magadtól az életet, ismerd meg Őt,
aki úgy szeretett, hogy életét adta azért, hogy élj.

Soha ne add fel!

Soha ne add fel, őrizd meg, tápláld a reményt!
Mikor nagyon vág, szorítsd még jobban az eke szarvát!
Tudod, van azért jó is a szántásban,
Az, hogy követi majd a vetés, az aratás.

Nyomd, nyomd az ekét, mélyen a föld testébe,
Ne a felszínt kapard, te (csak) szánts jó mélyre!
Szórd, szórd a magot, plántálj ma a jövőbe,
Ne add a holnapod a máért cserébe!

Soha ne add fel, ne hagyd veszni az álmodat!
Ha kiszáradt már, vesd el újra a magodat!
Tudod, az nagyon jó a vetésben,
Hogy idővel követi majd az aratás.

Nyomd, nyomd az ekét, mélyen a föld testébe;
Ne a felszínt kapard, te (csak) szánts jó mélyre!
Szórd, szórd a magot, plántálj ma a jövőbe;
Ne add a holnapod a máért cserébe!
Soha ne add fel, soha ne add fel, soha ne add fel a reményt!
Soha ne add fel (mikor szántasz), soha ne add fel (szórd a magot),
Soha ne add fel, várd az aratást!

Egy napon felszínre tör, és szárba szökken,
Levele zöldül a lágy esőben,
Virágba borul az illatos szélben,
Ontja gyümölcsét, nézd, itt az aratás!

Soha nem vagyok egyedül

Soha nem vagyok egyedül, mióta bennem élsz.
Nálam laksz és bennem maradsz, amíg tart az éj.

Soha nem kell félnem már, felbátorítottál.
Tudom, mindig velem vagy, elhagyott a magány.

Soha nem nem vagyok ugyanaz, naponta változom,
Szereteted átformál, köszönöm Pártfogóm.

Ó, Szent Szellem, Úr vagy és Isten,
Vigasztalóm, erőm és kincsem.
Ó, Szent Szellem, tölts be engem!
Tegyél olyanná, mint a Mesterem!

Átkeltél velem

Átkeltél velem a siralom völgyén,
Sötét árnyak ölében ültünk,
Hol értem nyúlt a halál, Te velem maradtál.

Volt ott valaki, róla nem tudtunk,
Ő üzent értünk, hogy haza jussunk,
Az Élet várt még ránk, hárman mentünk tovább.

Betöltöttél dicséreteddel

Betöltöttél dicséreteddel,
Hogy lelkemben ne legyen másnak hely,
Dicsérlek, imádlak szüntelen, én Istenem.

Nappal dalom száll fel Hozzád,
Éjjelente szívem keres tovább,
Dicsérlek, imádlak szüntelen, én Istenem.

Vágyom meglátni dicsőségedet!
Nem tudok már tovább élni nélküled.
Dicsérlek, imádlak szüntelen, én Istenem.

Mindig Rád gondolok

Mindig Rád gondolok. Szellemed szólít engem.
Máris indulok, hogy Veled legyek.
Jelenlétedben szólsz és én megértem,
Azért születtem, hogy dolgodat tegyem.

Hiszek az Atyában, hiszek a Fiában,
Hiszek a Szellemben, az örök Istenben.

Megyek Uram, szólom amit mondasz,
Teszem Uram, amit mutatsz,
Érett a mező, munkásra vár.

Látom sírnak az emberek legbelül,
A magány kötele rajtuk feszül:
Mert a lélek kezdettől Ellened áll,
De a szív tudja, Te vagy kire vár.

Megyek Uram, szólom amit mondasz,
Teszem Uram, amit mutatsz.
Érett a mező; munkásra vár.

Küldj Atyánk több aratót! Adj még időt, tűrj!
Ne vesszen el a mező! Konkoly közt drága gabona vár!

Szeretlek téged Istenem

Szeretlek téged Istenem,
Mert Te jó és hűséges vagy.
Értem adtad Krisztust, Fiadat,
Szerettél, most is megtartasz.

- Nem vádolsz soha semmiért,
A szeretet mindent remél,
Mindent elfedez, mindent eltűr,
Mindent hisz, soha nem fogy el. - (1 Kor 13)

Tudd meg!

Utcákon, tereken, egy aluljáró belében,
Erdő mélyén, vagy kapualjban,
A téren egy kis padon van az otthon.
Hosszú a nappal, hosszú az éjjel.
Mikor jön a hajnal? Mikor jön az éjjel? Egy álmot vár.
Álmában újra van családja. Álmában édes otthon várja.
Álmában valaki rá is számít. Álmában van jövője: vár.

Reggeltől estig munka, aztán zuhanás az ágyba:
a gyerek közben felnőtt,
nem volt elég idő megismerni őt.
Hosszú a nappal, rövid az éjjel.
Megint itt a hajnal. Mikor jön az éjjel? Egy álmot vár.
Álmában újra van családja. Álmában édes otthon várja.
Álmában valaki rá is számít. Álmában van jövője: vár.

Reggel fitness terem, napközben a business terem,
A pénz már torkig ér,
súlyos magány az ár, ez így mit ér?
Rövid a nappal, rövid az éjjel.
Újra itt a hajnal. Mikor jön az éjjel? Egy álmot vár.
Álmában újra van családja. Álmában édes otthon várja.
Álmában valaki rá is számít. Álmában van jövője: vár.

Tudd meg! Felkelt érted is a Hajnalcsillag,
Ő beragyogja neked az éjszakád.
Ő az a küldött, akit az Atya elküldött,
Hogy megkeressen téged, mert Ő haza vár.

- Amit szem nem látott, amit fül nem hallott,
Amire emberi szív soha nem gondolt,
Egy olyan országot, egy olyan otthont
Készített Isten az Őt szeretőknek. - (1 Kor 2,9)

Ébredj az álomból!

a) Amikor eljön

Amikor eljön, utolsó földi napod vége,
Amikor eljön, végleg foglyul ejt a halál.
Amikor jönnek megtört szívű rokonok, szólnál...
Még ki sem hűltél, de már látod őt, aki érted jött.

Sötét angyal jött érted, te fényeset vártál.
Bűnbánat nélkül éltél, tetted amit jónak láttál.

Akkor nem kell, hogy mondják,
Már nem mondják: Hidd el!
Magad látod odaát:
Hús és vér nélkül is tovább létezel.

b) Mit tennél?

Mi tennél, ha tudnád,
Most kezdődik el utolsó órád?

Örülnél vagy búsulnál?
Kész lennél vagy készülődnél?
Elengednél vagy markolnál?
Érkeznél vagy távolodnál?
Megosztanál vagy megfosztanál?
Ültetnél vagy szaggatnál?
Építenél vagy rombolnál?
Jót tennél vagy ártanál?

Mondd, utolsó órádon mit tennél?
Mondd, ha most kezdődne, mit tennél?

Szeretnél vagy gyűlölnél?
Ölelnél vagy eltolnál?
Segítenél vagy otthagynál?
Lehajolnál vagy eltaposnál?
Kiáltanál vagy elbújnál?
Elrejtenél vagy elárulnál?
Felmentenél vagy vádolnál?
Megmentenél vagy gyilkolnál?

Mondd, utolsó órádon mit tennél?
Mondd, ha most kezdődne, mit tennél?

Hallgatnál vagy szidalmaznál?
Áldanál vagy átkoznál?
Mutogatnál vagy beismernél?
Nyakas lennél vagy megtérnél?

Mondd, utolsó órádon mit tennél?
Mondd, ha most kezdődne, mit tennél?

c) Neked sokba kerül

Ülsz foteledben bálványod előtt,
Várod, hogy megsegítsen.
Nem látod, hogy neki sem sikerült,
De tanácsot osztogat pénzen.

Neked sokba kerül ez a képmutatás:
Mégse jön tőle az életedre megoldás.

Láttad ezerszer, de nem unod még,
A szívedbe magát bezárta.
Elhitted, élhetsz még ott ahol ő,
A vágyaktól űzött világban.

Neked sokba kerül ez az érzékiség:
Így nem jöhet hozzád fentről a segítség.

d) Ébredj az álomból

- Ébredj az álomból, támadj fel a halálból:
És felragyog neked a Krisztus! - (Efézus 5,14)

Te nem vagy a sötétség fia, hanem a fényé.
Tanácsosod az Úr legyen, ne az internet, ne a tv!
Mert azok Isten fiai, akiket Szent Szelleme vezet,
Azok az Úréi, akik megfeszítették a testüket.

Te nem vagy e világból való, hanem a mennyből.
Gerjeszd fel az ajándékod, és nézz fel a testből!
Oda hol szárnyalunk szabadon Szellemben, fentről nézünk le a hegyre.
Állj az Úr mögé újra, és maradj vele örökre.

Mondd velem:
Meg kell térnem, elhívásom van és küldetésem!
Meg kell térnem, elhívásom van és küldetésem!
A mennyben értem ott van a vér, lemosta vétkem.
Meg kell térnem, elhívásom van és küldetésem!

Ébredj az álomból, támadj fel a halálból:
És felragyog neked a Krisztus!

-<>-

Ökrös Ferenc – Dalszövegek © Ökrös Ferenc | Minden jog fenntartva

Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 6. Rész

A lélek betegségei

A lélek maga az ember. Ezt jól érzi a magyar ember is, mert az embereket nem testnek, nem is szellemnek mondja, hanem lélekszámról beszél. Ahány lélek, annyi ember. Ha valaki életét áldozza fel, azt mondjuk: lelkét adta oda. Mindamellett az ember több, mint a lelke, mert van teste is és szelleme is; de a fájdalmat és az örömöt nem a test és nem a szellem érzik, hanem a lélek. Ha tehát eddig testi és szellemi betegségekről beszéltünk is, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy tulajdonképpen a lélek beteg olyankor is, mikor a betegség helyét a testben vagy a szellemben jelöljük meg. Láttuk már, hogy a vallásos „testi” betegségek tulajdonképpen a szellem megbetegedései, mert úgy jönnek létre, hogy a testet szellemi megtévesztettsége miatt hamisan szemléli a lélek. A vallás testi betegségeiben a testi, anyagi dolgok méltatlan fontossághoz jutnak, a lélek bálványoz ilyenkor. A szellemi hatalommal tévesen felruházott anyagi dolgot nevezzük bálványnak. A szellem megbetegedhet, mert beteg az olyan szellem, amely hamisan mutat valamit a léleknek; de a megromlott szellem romlásának oka rendesen a lélekben, annak engedetlenségében keresendő. Láttuk azonban, hogy vannak esetek, amikor a lélek hozzájárulása nélkül betegszik meg a szellem; ilyen természetű az ördöngösség, vagy megszállottság harmadik és általában első fajtája, melyeknél a megbetegítő hatás olykor egy idegen és erős szellemiség működéséből áll elő. A lélek megbetegedése alatt a következőkben oly eseteket fogunk érteni, amelyekben a betegség a lélekben keletkezik és az betegíti meg a testet vagy a szellemet, vagy mindkettőt. Mint láttuk, némelyik ilyen betegség szellemi megbetegedésnek is tekinthető, esetleg testinek.

Hogy a lélek megbetegedéseit megértsük, ahhoz szükséges valamennyire a lélek szerkezetével megismerkednünk. A lélek két különböző nagyságú területre oszlik fel: a kisebbik, a tudatos lélek, mely a Bibliában a szív nevet viseli; míg a nagyobbik, tudattalan lelket, sokszor nevezi a Biblia egyszerűen léleknek; de ilyenkor a lélek szónak egy szűkebb körű alkalmazásával találkozunk. Van tehát egy ilyen szűk körű szív és egy ilyen nagy kiterjedésű (szűkebb értelemben vett) lélek. A szív, mint mondottam, tudatos, a szűkebb értelemben vett lélek felel meg egy részben enne a fogalomnak, melyet a lélektanok Unbewussten-nek, vagy Unterbewusst-nak neveznek, a tudattalannak, vagy tudatalattinak. A tudattalannak a Bibliától eltérő meghatározása hibás, mert egy fogalommá foglal össze két igen eltérő dolgot: a tudattalan lelket és az emberi szellemet, mely egészen más, mint a lélek, s melynek a lélekkel való összekavarása igen helytelen következtetésre ad alkalmat. Rendesen ebben a fogalomzavarban élnek és következtetnek az ún. ideg- vagy elmeorvosok, s a lélekre alkalmazott hatással akarják gyógyítani azt, ami szellemi természetű s éppen ezért csak szellemi úton gyógyítható. Persze ezek az orvosok tagadják mind a tisztátalan, mind a tiszta szellemvilág létezését. Azzal azonban nem múlik el a veszély, hogy a farkas előtt behunyjuk a szemünket, s állítjuk, hogy farkas nincs.

Még súlyosabb és végzetesebb a tévedésünk, ha azt állítjuk, hogy nincs szellem-Isten, hanem csak bróm, szevenál, sokkok vannak, mert ott, ahol a szellemi gyógyítás rövidesen segítene, mérgeikkel a testet is, a lelket is rombolják az orvosok.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a tiszta szellemi környezet mit segít gyengeelméjűeken, elmebetegeken és kedélybetegeken. Hazug, tisztátalan környezet mit ront rajtuk, mégis az anyagi mérgekbe vetjük a bizalmunkat. Az Isten a hitetlenséget és istentelenséget nem hagyja büntetés nélkül. Erről az idegorvosi működés szomorú eredménytelensége tesz tanúságot. De éppen elme- és idegorvosok tehetnek tanúságot a lelki és szellemi hatások különbözőségéről! Ők jól tudják, hogy értelmi rábeszéléssel, a kedély, vagy elmebetegeken segíteni nem lehet. Csak a szuggesztív és hipnotikus hatással lehet valamit elérni, melynél mellékesebb az, amit az orvos mond, és fontosabb az, ahogy mondja. Szuggesztív hatású orvos több hatást ér el, mint okos beszédű orvos. Márpedig az okos beszéd a lelki ráhatást képezi, a szuggesztió és hipnózis pedig a szellemit. Az ember szellemi ráhatása erősebb, mint lelki ráhatása a betegekre. Erősebb, de rombolóbb is. De micsoda különbség van az emberi és az isteni (magasabb szellemi) ráhatás között! Tudjuk, hogy a német Bad-Bollban, Teichwohlframsdorfban, a svájci Männerdorfban sohasem gyógyítottak rábeszéléssel, hanem csak az igehirdetéssel, imádkozással, tehát szellemi ráhatással, melynél az emberi visszahúzódott, s tág teret adott az isteninek. Van tehát lelki és szellemi ráhatás és e kettő természete igen különböző. Sátáni szellemi légkörben romlanak a betegek; isteni imádság-biztosította tiszta szellemi légkörben feltétlenül gyógyulnak azok, akik az igazságnak és isteni igazságosságnak szándékosan ellent nem állnak. A levegőt tisztító igehirdetésnek nem kell a beteg képzetekkel foglalkozniuk, mert nem az észérvek hatnak, hanem a szellemi tisztaság. Sőt sokszor nem is jó, ha a beteggel szemben érvelünk, s az emberi és isteni hatást keverjük. Az említett Svájcban és Németországba lévő evangéliumi üdülőhelyeken (Erholungsheime) ügyelnek arra, hogy minden emberi működés távol maradjon a gyógyító munkából; az igehirdetés nyugodt és lelkesítéstől mentes volt.

Az egészséges keresztyén ember tehát gyógyulását egy egészségesebb, vagyis tiszta szellemi légkörbe való felemelkedésre keresi. Erre a felemelkedésre saját lelki erővel, de szellemi erővel sem képes. Mert az ember szellemisége inkább elfogadásra, mint adásra van berendezkedve; hanem a magasabb szellemi világ (Isten és a tiszta angyalok) ereszkednek le az emberhez, mikor az ember hívó (bízó) közeledése ezt a leereszkedést kihívja; sőt anélkül is, ha az ember vágyakozó, kereső akarata a felső világ felé fordul. Az ég elvárja az embertől, hogy az ember akarata megmozduljon vagy keresésre, vagy feleletre, amikor az ég keresi őt. Az égnek és az embernek közeledéséből áll elő a gyógyulás. Ez az emberi megindulás lelki természetű; a léleknek tehát igen fontos szerepe van az ember gyógyulásában. Kérni, keresni, zörgetni kell, hogy kapjunk, találjunk és a szellemi világ megnyíljék előttünk. A tisztátalan szellemvilág állandóan rajtunk ül és hogy hatását kifejtse rajtunk, ahhoz sem kérés, sem keresés, sem zörgetés nem szükséges. Bár bizonyos, hogy az emberi kezdeményezésre még erősebb tisztátalan szellemi hatás a felelet. Istent ellenben csak az találja meg, aki azt keresi. Világos mindebből, hogy a keresztyén embernek állandóan akarnia, keresnie kell a tiszta szellemvilág kapcsolatát. Ennek a hívő keresésnek, vagy akarásnak azonban semmi köze nincs az ember szuggesztív hatásához, mely szellemi természetű, vagyis az emberi szellem hatása. Akarás, hit a szívre tartozik, tehát lelki mozgalom. Az őszinte keresztyén hit nem téveszthető össze az önszuggesztióval, melyet az újonnan születést nem ismerő és nem értő hitetlen világ a vallásos élet létrehozójának tekint s nem is alaptalanul azoknál, kik a keresztyén ember életét megpróbálják utánozni, s emberi hamisítvánnyal pótolni. Sokszor az ún. áhítat nem egyéb, mint az igehirdető szuggesztiója, a gyülekezet tömegszuggesztiója és felcsigázott önszuggesztió. Az ún. pünkösdi mozgalom állítólagos nyelvbeszéde legtöbbször ilyen szuggesztió által létrehozott egzaltáció, melyet többnyire tömegőrületté fokoz az artikulátlan ordítozás, amelyet az egyes embernek elfogadhatóvá tesz az a körülmény, hogy a jelenlévők mind ordítanak. A nyelvbeszédnek tartott idétlen kiáltozás szellemi jelenség, de létrehozója lelki akarat, s így a lélek megbetegedése közé tartozik.

Ezt a nyelveken szólást nem egészen a pünkösdi gyülekezetek találták ki; az se volt egy hasonló értelmetlenség, mely más gyülekezetekben vált szokássá: az egész gyülekezet hangosan, egyszerre imádkozott, ami idétlen lármát képezett, közös imádságnak azonban azért nem tartható, mert senki sem érti a másik imádságát és így nem teheti azt magáévá. Ennek a visszaélésnek abban látják a hasznát, hogy mindenki „tevőlegesen” részt vesz az „istentiszteleten”. Hogy aztán kinek mi haszna van ebből az értelmetlenségből, az kérdés marad. Ha az értelmetlenség lesz az a szellemi magaslat, ahová az embert az áhítat felemeli, akkor ennek semmi köze a bibliai szellemiséghez, amellyel kapcsolatosan az Írás rendkívül sokszor hangoztatja az értelmet, felismerést és tudást. Ez az értelmetlen kiáltozás pedig kizár minden értelmet és tudást. Ám ugyanazon vallásos emberek szokták hangoztatni, hogy a tanulás árt a keresztyénségnek, s hogy Istentől vezetett szónoknak nem szabad a beszédjére felkészülnie. Vajon kinek áll érdekében a tudatlanságot a megismerés helyébe tenni, s a keresztyénséget az értelmes gondolkodástól megfosztania? Annak, aki nem akarja, hogy az emberek az igazságot megismerjék! Annak, aki a nép értelmetlenségét a saját zsákjának a megtömésére használja ki. Papzsáknak nevezik azt a zsákot; de nem gyakorta élnek-e a nép tudatlanságából szektavezérek is, missziós laikusok, szent-egyleti titkárok, akik az Újtestamentum-ellenesen szedett tizedet élvezetekre, könnyű életre költik akkor, amikor a tizedfizető emberek sokszor nehezen vonják meg maguktól a kínosan szerzett filléreket s amikor a szektavezér utasítására a feleség a férj megcsalásával lopja el a prédikátornak az „Istennek járó” tizedet, melyet Isten ilyen úton sohasem kért az emberektől. A szándékosan fenntartott butaság az ilyen igények kielégítésére kell. Itt a tudatos, értelmi keresztyénség helyére sötét, tudatlan, gonosz szellemiség lép, mely szellemiséget az ember lelke maga kelti magában, s azért sötét, mert az ember szellemi tudatlanságot képes ugyan felidézni magában, de világosságot adni önmagának nem tud. Rokon ez a szellemiség a spiritiszta gyűlések médiumkeltette szellemiségével, mely a tudatlanságtól és tudálékosságtól hemzsegő spiritiszta kijelentéseket termeli. Ezért van, hogy az extatikus összejöveteleken nehéz megkülönböztetni, hogy valamely jelenségnek a vezető-igehirdető, az öntudatlanságba ragadott hallgató-e a létrehozója, vagy valamely tisztátalan szellem, mely a gonosz lelkiismeret hagyta réseken könnyen és szívesen lopódzik a zsákmányszedők és kizsákmányoltak e furcsa szellemiségébe be. Ennek a félrevezető és félrevezetett vallásosságnak, melynek beteg volta kétségtelen, semmi köze az egészséges keresztyénséghez. Mégis ezt a beteg szellemiséget a lélek betegségei között tárgyaljuk, mely létrehozója a lélek, mely csal és megcsalatja magát. A betegség oka a prédikátor kapzsisága, lelkiismeretlensége, mely a kegyelemajándékok hiányát csalással pótolja és sokszor a hallgatók rossz lelkiismerete, amely szándékosan figyel oly prédikátorokra, akik a saját gonoszságuk takargatására használják az ilyen szellemiséget, mert az ilyen prédikátorok vezetése alatt a hallgatók is találnak elég mentséget, hogy ébredező lelkiismeretüket elhallgattassák. Ám a léleknek nem csak szellemiséget megrontó hatása van, hanem megronthatja saját eszközeit is, melyek által lelki tevékenységét végzi. Ezek az eszközök, az ész, vagy elme, a hangulat és a törekvés, vagy annak megnyilvánulása, az akarat. Ez a három tehetség mind a szívben, vagyis a tudatban, mind a tudattalan lélekben hátra hagyja nyomait; de a lélek megbetegedése munkájukat megzavarja, sőt lehetetlenné is teszi. Nézzünk utána, mik a betegségek és mi lehet a betegségek előidézője?

Az elme betegségei

Az emberi lélek szellemi eredetű és így tehetségei is szellemi eredetűek. Lelkiekké tehát nem az teszi a lelket és tehetségeit, hogy a test és szellem mellett a lélek harmadik alapvalóság (szubsztancia) volna, hanem az, hogy a lélek egyéniesült, személyesült és ezáltal a világmindenségben egy kis világgá lett. Önálló, külön központú világgá, melynek központjává egy-egy „én” lett és ehhez az énhez igazodott, egyénivé vált a lélek maga és váltak tehetségei is.

Ezt a külön központúságot nevezzünk személyiségnek. Ennek a személyiségnek legfőbb alakítója az elme, helyesebben az elmét használó „én”. Az elme (nous) a lélek szeme. Ha ez a szem megromol, a látás hamis lesz.

Az emberben hármas látásról beszélhetünk. Van az embernek testi szeme, mely az anyagi világot nézi; van szellemi szeme, mely Istent, a szellemi világot, a szellemi dolgokat látja, és végre van a léleknek lelki szeme, mely ráismer a dolgokra; ez a ráismerő szem a nous, vagy elme (ész). Úgy születtünk, hogy nem látjuk a szellemvilágot, az angyalokat, bár egyes esetekben Isten megnyithatja ezt a látásmódunkat, s torz alakban a spiritizmus és okkultizmus is adhat bizonyos szellemi látást (halottnézés, szellemlátás, távolba nézés, gondolatolvasás, múltba látás, jövőbe látás stb.). Ettől a látástól meg kell különböztetnünk a lélek látását, mely nem a testi vagy szellemi tárgyakat látja, hanem a rokonságra vagy különbözőségre, az egységre vagy többségre, a közeliségre vagy távoliságra, a viszonyra vagy szétesettségre, a rendre vagy zűrzavarra ismer rá. Ezt a lelki látóképességünket a bűneset által el nem veszítettük; de még elveszíthetjük, vagy korlátozottá tehetjük, ha használatukkal visszaélünk. Például valami okból nem használjuk őket. A vakond a föld alatt él, tehát – bár szemképletek láthatók rajta – nem lát. A szellemi világot az anyag megkívánásáért megtagadtuk; következőleg nem látjuk a szellemi világot. Értelmünkkel, mely az elme elfogadó képessége, nem akarunk látni bizonyos igazságokat: bizonyos ebben az esetben, hogy elveszítjük elménknek ezt a látóképességét és nem fogjuk látni a igazságot, sőt azt is el tudjuk hitetni magunkkal, hogy ebben a „nem” látásban őszinték vagyunk. Igen sok lelki vak van, akik az igazság megvetése miatt nem látnak többé; a lelki vakság oka az elme megbetegedésének.

Istentelenség és anyagelvűség

Vajon ez is beteg vallásosság? Az! Mert vallásos kultusz nélkül egy ember sem élhet, s ha Istent nem akarja látni; ha a szellemiséget megtagadja, akkor mindig kifelé más vallásos kultuszt keres. Az orosz kommunisták XX. pártkongresszusa élesen megrótta a személyi kultuszt, amely az istentagadó világban megvalósult, és a pártkongresszus határozata szerint olyan áldozatokat kívánt, amelyben a kommunizmusnak saját hősei estek el, sőt milliók nyomora fejlődött ki; tehát az istentagadás vallási kultuszaként fejlődött ki; a nyomor és a félelem intézményessé lett. Helytelen az az állítás, mely ezt a személyi kultuszt egyesek számlájára írja, mert a személyi kultusz nem egy-két kimagasló személyhez fűződött, hanem a lapok nyilatkozatai és a legfőbb pártvezérek látása szerint tömegjelenséggé vált és számtalan párttitkár körül ismétlődött. A dolog magyarázata egyszerű és egyáltalán nem bűnös; az emberi lélekkel együtt születik a tekintélytisztelet, mely az istentiszteletből fakad. Tisztelni, becsülni, követni a vezetésre érdemeseket egyáltalán nem vétek, hanem erény; a vétek ott kezdődik, amikor az ember hamis, hazug, vérengző, rabló és önző személyeket választ tisztelete tárgyául, azaz amikor az ember nem ítéli el a lopást, a gyilkolást, rágalmazást, hazugságot. Vajon jobb lesz az emberiség sorsa, ha a személyi kultusz kivész (ami lehetetlen!), de megmaradnak a rablók, gyilkosok és hazugok? A pártkongresszus határozataihoz tehát hozzá kell tenni, hogy az emberrontást kíméletlenül üldözni kell, még ha az személyi kultusz nélkül jelentkezik is, amit – el kell ismerni – sok kommunista meggyőződésű ember tesz is, vagy tenni akar. Abban volt a baj, hogy amint Napóleon hatalomra jutott, imádói támadtak és ez lehetővé tette Napóleonnak, hogy a világot felforgassa. Abba volt a baj, hogy Hitler követői csak a tehetséges vezért nézték, s megbocsájtották neki, hogy milliókat gyilkolt s rabolt ki; nem a Hitler-kultusz volt a fő baj, hanem a bűn iránti közöny. Az volt a baj, hogy a most pellengérre állított nagy kommunista vezérnek környezete vele együtt végezte, amit most csak a vezérnél kifogásolnak, s ezzel a gyávasággal, mely a haszonban és a hatalomban való részesedést is jelentette számukra, belecsalogatták a vezért a rémuralomba. Többet tettek: egyházi kultusszal vették őt is körül, s a magukat keresztyéneknek nevező egyházak vezetői siettek az egyház nyilvános tanításait az új kultuszhoz és annak következményeihez hozzáformálni. Sok kommunista látja és hangoztatja a társfelelősséget.

Ha pedig a bűn nem a személyi kultusz volt, hanem a bűn iránt való közöny és a bűnnel való megalkuvás, akkor ebből egy másik, igen fontos igazság következik. Azok, akik az igazságtalan zsarnokot elnézően támogatják, mert gyávák, vagy mert a támogatásból hasznuk van, zsákmányban és hatalomban részesednek, azok bizonyos, hogy nem fognak támogatni olyan uralkodót, aki nem ad nekik igazságtalan hasznot és nem őket, hanem a becsületeseket, önzetleneket ülteti a hatalom trónjára. Az Isten igazságosságával való elégedetlenség az Isten-tagadás igazi oka. Nem tagadom, hogy vannak igazságot hirdető istentelenek, de ezeket vagy bizonyos államférfiúi okosság vezeti, amennyiben tudják, hogy igazságosság nélkül birodalom fenn nem állhat: (justitia regnorum fundamentum), s így ezek nem igazi istentagadók, mert elismerik azt, aki az igazságosságra alapította az embervilág létezését. Vagy azért lettek csak istentagadókká, mert azok, akik magukat Isten szolgáinak nevezték, mert akkor az adott nekik hatalmat és kenyeret, mikor a kocka fordul, megtagadják az igazságosságot, és tudnak az igazságtalanság dicsőítői is lenni; sokan lettek istentagadókká, mert Isten állítólagos szolgái képmutatók voltak. Ám azokban, akik emiatt megtagadják Istent, látási hiba van, mert Isten sohasem vallotta ezeket a képmutatókat a maga szolgáinak. Az istenimádat tehát az emberi természethez tartozik, s az istentagadás oka a hamisítás, a vakság.

Hasonló az eset az anyagelvűségnél. Akik a szellemvilágot tagadják és csak az anyagban hisznek, az anyagot szellemi erővel és tulajdonsággal ruházzák fel és valóságos vallási tisztelettel veszik körül. Olyan féltékenység van bennük az anyag kultuszával szemben, mint amilyen féltékenyen védik a szellemiséget az istenfélők. De éppen a kifejlődő és soha ki nem küszöbölhető személyi kultusz ténye mutatja, hogy az anyagimádás mellett az emberek személyi kultusznak is szükségét érzik és ez már vallás.

Különben is keresztyénség és antiszocializmus között semmiféle eszme – és tett – közösség nincsen! A szocializmusnak azaz a felebaráti szeretetnek nemesebb, igazabb és bátrabb hirdetője a názáreti Jézusnál nem volt, és az őskeresztyének kommunizmusban éltek. A XX. századi kommunista társadalomnak a bibliai keresztyénségnek legbecsületesebb dolgozói voltak felekezeti különbségre való tekintet nélkül. De csak a bibliai keresztyének! Ők a letűnt világgal semmit sem vesztettek attól eltekintve, hogy hitük kiélése ebben a társadalomban nehezebb lett; de ennek oka nem a kommunista eszmény volt, hanem az, amit a pártkongresszus személyi kultusznak bélyegzett, vagyis a szabadságnak a kultusz követői által való elvetése. Bátran kimondhatjuk, hogy a kommunizmus csak keresztyén társadalomban valósulhat meg, vagyis ott, ahol nem zsarnok embert tesznek meg imádat tárgyául és legfőbb jóul, hanem az igazságos és szerető Istent. Amíg a legfőbb jó az anyag, addig az emberek az anyag törvénye alatt élnek. Az anyag törvénye pedig ez: mennél több anyagi kincsed van, annál boldogabb vagy! Azért az anyagelvűeknek szükségképpen kapitalistákká kel lenniük, vagyis anyagi kincsek halmozóinak. A szellemi világ törvénye pedig ez: mennél többet adsz másnak, annál több a kincsed, s annál boldogabb vagy! Ezen az erkölcsi alapon épülhet fel egyedül a kommunizmus. Bibliai, tehát igaz keresztyének pedig teljesen ezen az alapon állnak, mert kincsük az élő és hű gyermekeinek megfizető Isten. Keresztyén ember ott is a köz javáért küzd, ahol ő maga az üldözés tárgya.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 34–44. oldal.

Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 5. Rész

A megszállottság

A megszállottság általánosságban csak tüneteiben súlyosabb, mint az eladottság, de nem a betegség veszedelmességében és gyógyíthatóságában. Kivéve, ha a megszállottság alapja az eladottság, ami sajnos igen gyakori eset. A megszállottság sokszor csak a magyarázatát adja az eladottság súlyos tüneteinek és makacs fennállásának. De hogy ezt megértsük, tisztába kell jönnünk a megszállottság mibenlétével.

A megszállottság felfokozott alakja egy elég közönséges emberi tüneménynek, melyet enyhébb fokán szuggesztiónak, durvább alakján hipnózisnak nevezünk. Ha egyik ember a másikat szuggerálja, vagy hipnotizálja, akkor a hipnotizáló a hipnotizáltnak a lelkét akarja helyéből kitolni, s annak lelkébe saját lelkét helyezni. A hipnotizáló saját gondolkodását, hangulatát, törekvését igyekszik a másik ember lelkébe bevinni, s ezzel annak gondolkodását, hangulatát és akarását kiütni. A szuggerálásnál megmarad a szuggerált ember tudata, a hipnotizálásnál a hipnotizált ember tudata is megszűnik és amíg a hipnotizálás folyik, a hipnotizált tudattalan. Amikor a hipnotizálás megszűnik, olyan állapot áll elő a hipnotizáltban, amelyben az megtesz, gondol és érez dolgokat, de nem tudja miért, tehát a tudattalanság részben megmarad. Mindenki könnyen beláthatja, hogy mindkét cselekmény merénylet embertársaink szabadsága ellen, s hogy nem félretolnunk kell a másik ember lelkét, hanem azt helyreállítanunk, nemesítenünk. A szuggesztió, de különösen a hipnózis rombolja a másik ember lelki, akarati erejét, tehát képtelenebbé teszi a lelket arra, hogy a veszedelmes hatásokkal maga szálljon szembe. Az az érv, hogy a beteg lélek félretolásával a hipnotizőrnek saját, egészséges felfogását, érzelmét és akaratát van alkalma a beteg lélek helyébe csempészni, több oknál fogva tarthatatlan.

1. A beteg embernek nem a gondolkodását, hangulatát kell gyógyítani, mert ezek csak tünetek, s a tüneti gyógyítás hamis; hanem a lelkét kell meggyógyítani, amely gondolkodik, érez és akar; márpedig a lélek nem gyógyul meg, ha életműködéséből kizárjuk;

2. A szuggesztió is, a hipnózis is azzal zárja ki az idegen lelket a működésből, hogy annak erejét lenyűgözi, megtöri, lerombolja, s így a lelket ellenálló képességétől megfosztja.
Az istentelen világ, melynek célja csak az, hogy kellemesen töltse életét, s a küzdelemből megszabaduljon, nem lát abban veszélyt, hogy a lélek ellenálló ereje gyengül; Sátán még kevésbé, mert hiszen neki éppen az a célja, hogy az emberi akaratot meggyengítse, s a meggyengült embert hatalma alá vegye.
Keresztyén felfogás szerint a földi élet célja Sátánnal, bűnnel, csábító világgal szemben a harcot győzelmesen megvívni, s ebben a harcban az embernek egész lelkére, egész gondolkodására, egész szívére és minden erejére szüksége van. Ilyen harcról az istentelen világ nem tud és nem is akar tudni. Ezen a ponton tehát a hitetlen orvosok és az Istenhez tért keresztyének között áthidalhatatlan szakadék van.

3. Abban a módban, ahogy a tisztátalan és gonosz világ, s ahogy a tiszta, isteni világ az embert meggyőzi s a maga oldalára állítani akarja, lényegi különbség van. A Biblia sokszor hangsúlyozza, hogy Isten felszabadítja a hozzá térő lelket és azt kívánja, hogy a lélek világos tudattal, szabadon álljon melléje. Isten tehát csak szabad lényeket akar maga mellett tűrni, s ha az apostolok magukat Jézus rabszolgáinak nevezik is, tudjuk, hogy percről-percre szabadon választott, önkéntes rabszolgaságról van szó. Sátán azonban csak akkor győzhet, ha követői előtt elhomályosítja a célt, a következő veszélyt; Sátán tehát elkábít, megtöri követőinek akaratát, rabbá tesz. Sátán eszköze az értelmetlenül fogadott propaganda, mely nem igazságával, hanem folytonos ismétléseivel hat, azzal, hogy elkábítja, agyonbeszéli a hallgatókat. Sátán propagandája nem tűri az ellentmondást, az önálló gondolkodást, a kritikát; ehelyett mindig önbírálatot sürget, vagyis az egyén saját véleményének és álláspontjának feladását, mert ezt értik önbírálat alatt. Isten nem haragszik az őszinte ellentmondásért, mint ezt Jób keserves panaszaiból látjuk. Sátán tudja, hogy nincs igaza, ezért szolgái, akik ezt szintén sejtik, a lelkeket elzsongítják, azaz szuggerálják és elkábítják, azaz hipnotizálják. Hogy így bánnak az emberi lelkekkel, azt mutatja, hogy akik a szuggerálás és hipnotizálás eszközéhez nyúlnak, maguk is egy rettentő, kegyetlen és ellenállhatatlan szuggesztió hatása alatt állanak.

4. Ha egy zsebórába egy hozzá nem értő ember bicskájával belenyúl, ott csak károkat okozhat. Az emberi lélek szerkezete sokkal finomabb, mint egy óra szerkezete. Ha Isten nyúl a lelkembe, keze nyomán gyógyulás támad; ha ember nyúl a lelkembe, az csak kárt okozhat ott, hacsak nincs Isten különös vezetése alatt; hacsak imádság nem előzte meg munkáját. Ez az oka annak, hogy a mai idegorvosi kezelés annyi kárt okoz a lelkekben. Amikor különféle sokkokkal, altatással, szuggesztióval, hipnózissal saját lelküket erőszakolják a betegre. Isten őrizzen meg mindenkit az emberektől akkor, amikor Isten gyógyító orvosunk akar lenni, s lesz is Orvosa annak, aki hittel rábízza magát! De mint a testi betegségekben is, az emberek túlnyomó többsége a lelki bajokban is inkább kívánja a kellemetlen tünetek eltávozását, mint a gyökeres gyógyulást, amely esetleg több fájdalommal jár!

A megszállottság sátáni hipnózis és szuggesztió! Ha ember tud szuggerálni és hipnotizálni, mennyivel inkább a hatalmas és az emberi szellemet könnyebben megközelítő szellemek, akár tiszták, akár tisztátalanok. Mégis van valami különbség a tiszta és tisztátalan szellemi befolyás között. A tiszta, tehát az Isten igazságosságának megfelelő szellemi befolyás megfelel a lélek alkatának, mert a lelket is, a befolyást is Isten alkotta. Ő igazítja, így a befolyás természete megfelel a lélek természetének. Tiszta szellemek nem erőltetik rá magukat szellemtársaikra; ők szerényebbek és szemérmesebbek! Ha egy próféta a kijelentő angyallal érintkezik, akit Isten küldött hozzá, a próféta szelleme és lelke megerősödik ebben a találkozásban (Dán. 10, 9-10; 10, 17-19). A tisztátalan szellemek lénye, irányzata szemben áll Istennel, tehát az isteni igazságossággal is; ez a befolyás tehát csak kárára válhat a léleknek; csak rombolólag hathat rá. Csakugyan a spiritiszta médiumok rendesen idegbetegekké lesznek, elmegyógyintézetben végzik életüket, mint azok a betegek is, akik istentelen elmeorvosok kezére kerülnek. Az idegbajnak és elmebajnak oka legtöbbször a bűn, mint Freud kutatásaiból is látszik; a rossz lelkiismeret okozza az ideg és elmebajt. Freud ezt azzal gyógyította, hogy a lelkiismeretet rombolta szét a betegben és a beteget felszabadította arra, hogy nyugodtan vétkezzék; sőt bizonyos ideggyógyászok azzal gyógyítanak, hogy magukba szerelmessé teszik a beteget. Az ilyen gyógyítás eredménye a teljes lelki szétesés. Aki tehát egészséges keresztyén életet keres, Istennel fogja azt keresni, azok közt, akikben az isteni igazságosság lakik és nem oly orvosoknál, akik Istentől el és bűnbe beviszik a betegeket. A lelkiismeret a lélek iránytűje, s az csak Isten közelében gyógyulhat meg, nem az istentelenek mellett, nem az Istentől elfordult világban. Beteg vagy? Menj arra, amerre lelkiismereted iránytűje mutat s akkor megtalálod a gyógyulás Forrását! Ő könyörülő, irgalmas, bűnt megbocsátó Isten!

Isten nem hipnózissal gyógyít! Nem veszi el a beteg öntudatát, akaratát; nem ültet lelkébe zavart, indokolatlan érzelmeket, melyekhez neki alig van köze; ellenkezőleg: azt hozza ki belőle, ami legbensőbb lényege, hogy amit titkon, s rejtett házban gondolt, azt a házak tetejéről, a piacon kiabálják ki. Isten előtt és Isten kezében mindenkinek meztelenre kell vetkőznie és önmagából kiindulva, minden idegen befolyástól szabadon kell döntenie, hogy Isten mellé akar-e állani, vagy inkább ellene fordulni? Ez az, amit Sátán sohasem tud Istennek utána csinálni. Sátánnak éppen azok az emberek kellenek, akiktől Isten elfordul: a nem őszinte emberek. Ezeket persze nem őszinte választás elé állítja, hanem elkábítja őket és hagyja őket abba tetszelegni, hogy ők az igazság bajnokai. Ezért hazug világgal veszi őket körül, s a hazug világban, mely a jót hirdeti s a rosszat teszi, megtanítja őket képmutatóskodni, nemes elveket hirdetni szájjal, s ezerszer elkövetteti velük azt a bűnt, melyet tele szájjal feddenek másoknál. Az emberek védőinek mondják magukat s gyilkolnak; kiuzsorázással vádolnak másokat, s ők könyörtelenül zsákmányolják ki a gyengéket és tehetetleneket. Erkölcstelennek bélyegzik ellenfeleiket, s ők példát adnak az erkölcsi aljasoknak. Hogy jön létre ez a hazug világ? Szuggesztióval. Sátán szellemi úton hív el, sugallással vezet egyeseket; ezek teli torokkal kiabálva propaganda szólamaikat, közvéleményt csinálnak, s mikor a közvélemény korszellemnek bizonyul, az emberek nyugodtan vétkeznek, mert mindenki vétkezik. Mit tesznek orvostársai azzal az orvossal, ki Istenben mer hinni? Kigúnyolják, tudománytalansággal gyanúsítják, félreszorítják, s ugyanez történik minden pályán. Jaj a lelkésznek, aki elhiszi, hogy a Biblia mindenestől Isten kijelentése és jaj a lelkésznek, aki nem hiszi, hogy az emberektől csinált hitvallások megváltoztathatatlanok! Egyes választottak tisztátalan inspirációiból tömegszuggesztió és közvélemény lesz! Akik igazi, belső meggyőződés nélkül együtt üvöltik a tömeggel a sátáni propaganda szavait, azok Sátán szuggeráltjai, enyhébb értelemben megszállottjai.

Mert van Sátánnak egy másik, mélyebbre ható megszállása is. Ebben a megszállásban az ember eszméletét is elveszti, és úgy lesz a tisztátalan szellemvilág megszállottja. Ezeket nevezik helyesen médiumoknak, mert ők a közbensők. Spiritiszta médiumok, pogány jósok és varázslók tartoznak e megszállottak közé. Mivel munkájukat öntudatlanul végzik, a felelősség kisebb rajtuk, mint azokon, akik enyhébb megszállással tudatosan hirdetik Sátán propagandáját. Mennél nagyobb a tudatosság, annál nagyobb a felelősség és gonoszság! De mennél nagyobb a tudatlanság, annál alkalmasabb az egyén sátáni gondolatok közvetítésére. Ezért Sátánnak szüksége van olyanokra, kik a megszállottságnak e második formáját vállalják, sokszor nem is tudva tudatosan, minek állanak a szolgálatában. Az Antikrisztus és Hamis Próféta a megszállottságnak ezen két különböző fajtáját képviseli. De az Antikrisztus a gonoszabb.

Van azután a megszállottságnak egy harmadik fajtája: az ördöngös betegeké. Ezek a nyomait és következményeit viselik az előbbi két megszállottságnak: vagyis mivel vannak emberek, akik tudatosan megengedik, vagy kívánják, hogy Sátán ebben a teremtett világban működhessék, mint tette ezt a megkísértéskor Éva és Káin (I. Mózes 4, 5-8): ezért Sátán jogot nyert arra, hogy egyes embereknek a szellemét elfoglalja, s onnan kiindulva egész lelki világukra ránehezedjék. Az előbbi csoporttal azért nem lehet őket egybefoglalni, mert nem bocsátották magukat tudatosan Sátán rendelkezésére, mint a médiumok, varázslók, jósok, hanem úgy érte őket a megszállás, mint egy betegség. Továbbá nem kijelentő médiumok, hanem csak a megszállottság megnyomorítottai, kik sokszor akaratuk nélkül, vagy akaratuk ellenére kénytelenek a megszállottság következményeit, különböző betegségeket hordozni, mik annak következményei, hogy az emberi lélek nem képes, illetőleg nem mindig egyformán képes tisztátalan szellemek jelenlétét hordozni, s abba különféle módokon, különösen bénulásokban belebetegszik. Ezért az ördögök, vagy ördögi szellemek (daimonia) távozásakor a betegségek is távoznak. Az ilyen ördöngösség sátáni célja az, hogy kezét benn tarthassa az emberi világban. Az alkalom erre a halottaknak félelme attól, hogy a halál birodalmába menjenek, s inkább akarnak a földi élet valamilyen kapcsolatában az élők közt, vagy azok közelében maradni. Ezért akiknél lehet, lakást vesznek emberi szellemekben, félreszorítják az illető megszállottaknak lelkét, s helyettük az illetők testében ők tevékenykednek. E betegekre nézve igen oktatók azok a jelenségek, melyek Jézus ördögűzései alkalmával mutatkoztak. Voltak szellemek, kik még a disznókba is képesek voltak beköltözni, csakhogy a mélységbe ne kelljen alászállaniuk. Ezeken a szerencsétlen megszállottakon keresztül nem folyhat olyan sátáni propaganda, mint azokon át, akik tudatosan teszik ki magukat a tisztátalan szellemvilág szuggesztiójának, vagy hipnózisának. Azonban Sátán ezeken át is tért foglal az embervilágban. Ilyen szánalmas és inkább betegség számba menő esetek ott támadnak és szaporodnak, ahol a sátáni szuggesztiónak az emberek több tért engednek, s ahol az emberek a tisztátalan szellemvilág felé nyújtják ki a kezüket, onnan várva segítséget, mint ezt Saul király tette (I. Sám. 28, 16-18).

Ott van és uralkodik egészséges keresztyénség, ahol az emberek Isten felé fordulnak; Tőle, s nem a liturgiáktól, szertartásszerű imádságoktól várják segítségüket. Mihelyt valahol a keresztyén emberek letérnek az isteni utakról és sátáni utakat választanak, azonnal kapu nyílik sátáni megszállásra. Ehhez egyáltalán nincs szükség arra, hogy valaki Sátánt válassza, vagy hívja, elég, ha Istent nem azon az úton közelíti meg, ahogy azt Isten kívánja. Isten tudatos és szabad közösségbe hívja az embereket. Ahol Isten, vagy éppen Jézus nevét használva az emberek a tudattalant, a megkötöttet, az értelmetlent és okkultat választják, mert azzal összefér a titkos vétkek rejtegetése is, ott minden keresztyén hangzat és hitvallásosság, ortodoxia, pietista imádkozások és énekelgetések, evangélizáció és igehirdetés ellenére sátáni megszállottságok jönnek létre! Ahol úrvacsorából, keresztségből értelmetlen szertartás lesz; ahol a testi cselekményektől szellemi hatást várnak, úrvacsorából bűn-elengedést, keresztségtől újonnan-születést; ahol a liturgiát növelik és dagasztják az igemagyarázat rovására, ahol azt tanítják, mindegy, hogy ki prédikál, csak az a fontos, hogy testileg ott légy az istentiszteleten, ahol a lélek odaadottsága nélkül az ajak imádkozik, s az imádság inkább prédikálássá válik; ahol az éneklés többé nem imádság; ahol az imádságtól várnak gyógyulást és nem Istentől; ahol a golgotai dogma értelmi elfogadását megtérésnek tekintik; és nem követelik a megtérőtől a teljes frontváltoztatást; ahol egy emberi cselekménynek, a megtérésnek olyan hatalmat tulajdonítanak, hogy ez biztosítja a múlt, jelen, jövő vétkeinek bocsánatát; röviden: ahol a lélek nem az élő Istennel találkozik, hanem valamilyen emberi, vagy éppen testi művelettel, vagy tárggyal, ott mindenütt fokozott mértékben fennáll a lehetőség, hogy Sátán az embervilágba behatol és abba lakozást vesz. Ily imádkozás, evangélizáció, úrvacsorázás, vagy keresztelés megszállottakká tehet gyülekezeteket, s azokban egyeseket.

Egészséges keresztyénség ott van, ahol tudatosság, szabadság és teljes odaadottság van! De ez az odaadottság tudatos és szabad s nem foglyul ejtettség, hanem önkéntes rabságba állás. Mindenütt, ahol öntudatlanság, elernyedtség, tétlen felelősségeldobás jelentkezik, megnyílik az út a sátáni bevonulás lehetősége lőtt. Ezért olyan fontos az Úrnak és apostoloknak sokszor hangoztatott intése: Virrasszatok! Legyetek éberek! A sátáni megszállás szörnyű veszedelme enyhébb vagy terhesebb alakjában állandó veszedelmet jelent és különösen ott fenyeget, ahol a keresztyének az éberséget eldobják és alvásba, közönybe, tunyaságba süllyednek. Kicsiny réseken szivárog először be; azután először észrevétlenül, azután mindig szemtelenebbül, állandóan több és több helyet igényel magának a gyülekezetben és az egyes lelkekben; mindazok fertőződnek, akik álszeretetből, hamis kíméletből, gyengeségből, közönyből eltűrik a tisztátalanságot; végül a Sátán a lakás ura lesz (Bálzebul; zöbül lakást jelent). Sátán is, szellemei is lakást keresnek az embervilágban; sőt az egész emberiséget saját lakásukká akarják átformálni.

Ezzel a sátáni törekvéssel szemben áll az egészséges keresztyénség, mely az egyházat Isten templomává, lakhelyévé akarja tenni. Az ótestamentumi szent sátor és templom az Istennek az emberek közt való lakását példázták és jövendölték. Jézus kopogtat a szívek ajtaján és be akar oda menni, hogy azokban lakást nyerjen. (Jel. 3,20) Jézus kopogtat, tehát az ember tudta és beleegyezése nélkül nem akar az emberi életbe bevonulni, s ebben is különbözik a Sátántól, aki nem kopogtat, hanem észrevétlenül vonul be a szívbe és a gyülekezetbe. Minden léleknek a maga szívében ajtónállónak kell lenni és megnyitni annak, aki a Juhok Pásztora; ki „nevükön szólítja juhait”, mert egyénenként tartja őket számon (János 10, 2-3). Sátán tömegeket hajt magával. Neki mellékes az egyén. Beteg minden irányzat, munka, hol az egyén mellékes; ahol tömeghatásokra dolgoznak.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 25–33. oldal

Jézus sebeivel meggyógyultunk - Bizonyságok 1. Rész

Az itt következőkben a megtérésünket követő években személyesen átélt gyógyulásokról osztok meg néhány bizonyságot, azzal a reménységgel, hogy olvasásuk által felbuzdulsz kedves Olvasó, és ha gyógyulásra van szükséged, talán először, vagy újra bizalommal oda fordulsz a nagy Doktorhoz, Jézus Krisztushoz! "Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: akinek sebeivel gyógyultatok meg." (I. Péter 2,24)

Nátha

„Karácsony és szilveszter között feleségem, Bernadett hirtelen nagyon náthás lett. Szokás sze­rint éjjel is olvastam, és egyszer csak feltűnt, hogy Bernadett mellettem ülve alszik az ágyban. Csak így tudott annyi levegőhöz jutni, hogy aludni tudjon. Nagyon megszántam helyzetében, és bosszantott, hogy a nátha miatt nem tud normális testhelyzetben, nyu­godtan pihenni éjszaka. Ekkor valahogy eszembe ötlött, hogy amikor Isten népe a Bib­liában valami aka­dályba ütközött, mindig Istenhez fordultak segítségért. Hogy is van­nak ezek a dolgok? Kezdett felderengeni bennem, hogy Isten gyógyította is az embere­ket. Igen! Amikor Mózes nővére Miriám leprás beteg lett, Mózes Isten elé állt és így ki­áltott: „Isten, kérlek, gyógyítsd meg őt!” (IV. Mózes 12,13) S az Úr meggyógyította Miriá­mot.

Isten maga mondta egy helyen; én vagyok az Úr, a te gyógyítód. Ezt én teljesen el is hittem, így nem volt más hátra, mint megkérni Őt, hogy gyógyítsa meg Bernadettet a náthából. Megkértem Istent: „Isten, kérlek, gyógyíts meg Bernadettet!” Olvastam to­vább.

Reggelre ébredve látom ám, hogy szegénykémből csak úgy ömlik az a bizonyos vá­ladék. Ezen egy pillanatra meglepődtem. De most már nem igazán zavart a dolog, mivel megkértem éjjel Istent, hogy gyógyítsa meg Bernadettet, ezzel számomra lezárult az ügy. Csak idő kérdése – gondoltam. Neki nem is szóltam semmit a dologról. Bernadett elment dolgozni, én folytattam a Biblia olvasást. Olvastam, olvastam és olvastam. Csak ak­kor álltam le az olvasással, amikor Berna­dett a szokott idő előtt hazaérkezett a munká­ból. Elmondta, hogy reggel a munkahelyén be is lázasodott, és nagyon rosszul érezte magát. Ezért délelőtt megkérte a főnökét, hadd jöhessen haza kúrálgatni magát. Emiatt indult el valamivel korábban aznap. Ám mialatt jött hazafelé, hirtelen sokkal jobban lett. És mire hazaért, gyakorlatilag meggyógyult. El­múlt a láza is. Ezután még egyet- kettőt fújt az orrán és vége lett a náthá­nak. Nem tudta mire vélni a dolgot. Elmondtam neki, hogy még éjjel, látva az állapotát, megkértem Istent, hogy gyógyítsa meg őt. Ez az eset komoly bizonyság volt számunkra arról, hogy Isten valóságosan beavatkozik a dolgokba azok oldalán, akik Őt hittel segítségül hívják. Nagyon örültünk. Olvastam tovább." (1993)

Egy „műtét”

 

„Eközben tavasszal csodálatos dolog történt velünk. Szokásunk szerint kettesben is az Úr elé járultunk imában. Egy ilyen közös ima alkalmával az volt a szívemben, hogy imádkozzak Bernadett hátrahajló méhének helyreállásáért.Az agyamban meg ez volt: – Még csak három hónapja tértél meg és ilyen gyógyu­lásért akarsz imádkozni? Ez nem csak egy nyavalyás kis nátha. Hát ki vagy te? – Erre már a szívem válaszolt. Isten gyermeke vagyok. Újonnan született, új életben járó, Krisztus Szellemével felkent ember vagyok. „És nektek kenetetek van a Szenttől” (I. János levél 2,20/a) – jött segítségemre az Ige. Jézus nevét jogosan használó hívő vagyok. „Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen”. (János 16,24) – jött még egy ige. Meg van írva – folytattam magamban a harcot – „Azokat pedig, akik hisznek, ilyen je­lek követik: az én nevemben… betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak.” (Márk 16,17–18) Meg van írva: a hitnek elég ennyit tudni. Nincs más hátra a hitetlenség számára, csak a teljes vereség. Megszűnt bennem minden kétely és bizonytalanság. Aki hisz, vagyis ebben az esetben én, teljes bizonyossággal imádkozhat gyógyulásért Istenhez. Jézus Krisztus nevében most azonnal imádkozni fogok Bernadett méhének gyógyulásáért, helyreállásáért! – erősítettem meg magamban.

Az van a szívemben – szóltam Bernadetthez –, hogy imádkozzak a méhed helyreál­lásáért. Örömmel beleegyezett az imába. Most már nem csak magamban, de őbenne is hitet „éreztem”. Letérdeltünk Isten elé. Miközben rajta tartottam a kezemet a méhe fö­lötti területen, kértem az Urat, hogy – „Kérlek, Uram, most gyógyítsd meg őt Jézus Krisztus nevében!” Szinte azonnal megszólalt Bernadett – „Olyan fura mozgást érzek a méhem terüle­tén.” Nem is tudva, hogy mit mondok – „Szent Szellem most teszi helyére a méhedet. Halleluja!”

Ezt a kijelentésemet mindketten az Úrnak tulajdonítottuk és valós tényként kezeltük ezután mindig, ha szóba került ez a „műtét”. Hálát adtunk Istennek, és dicsértük Őt, amiért Ő a mai napokban is ugyanúgy gyógyít, mint majd kétezer évvel ezelőtt, amikor itt járt a földön testben, a Názáreti Jé­zus emberi formájában.

Ez a csodálatos gyógyulás új lendületet adott a gyermeknemzés ránk tartozó részé­nek betöltéséhez.

Na de hol van ennek a gyógyulásnak az orvosi igazolása? – kérdezheted. Amikor az ima elhangzott és a természetfölötti kijelentés jött a gyógyulásról, a méh helyreállításáról, Bernadett és én, hit által átvettük Isten áldását. Ez mindig így megy. Először a hit, amely mindig a nem láthatóra irányul, mert amit lát az ember, abban nem kell hi­tet gyakorolni. Azután következik a fizikai megvalósulás; a hitre válaszul Isten a láthatóba szólítja a dolgot.

A hit pedig a remélt dolgoknak valósága, és a nem látott

dolgokról való meggyőződés. (Zsidó 11,1)

A méh fizikai helyreállítása azonnal, az ima közben megtörtént, de fizikailag akkor vált láthatóvá, amikor Bernadett másodszor szült. Ugyanis kérdésére válaszolva nőgyó­gyászunk megerősítette, hogy Bernadett méhe teljesen normális módon, és helyzetben foglal helyet hasüregében. Dicsőség ezért Istennek!” (1993)

Gyógyulásom

„Mint korábban felsoroltam mániás depresszió, tömegiszony, pánikbetegség, döfés­szerű szívfájás, egész fejfelületet szaggató fejfájásrohamok néha döfésszerű fájdalom­mal a fej belsejében, alig elviselhető szélgörcsök gyengítették, keserítették életemet.

A Bernadett előbb említett gyógyulását követő hetekben jöttem rá, hogy mind ezek eltűntek az életemből. Anélkül, hogy bármilyen formában kerestem volna a fenti tünetekből való gyógyulást, meggyógyultam. Nem imádkoztam kifejezetten egyik be­tegség ellen sem, de mindennapos közösségben voltam Isten Igéjével, bibliám által, amely beszédben benne van Isten élete. Jézus Krisztus így tanít erről:

A szellem az, aki megelevenít, a test nem használ semmit:

a beszédek, amelyeket én szólok nektek, szellem és élet.

(János 6,63)

Hetente kétszer, de ha adódott rá alkalom, többször is részt vettünk Istentiszteleten a gyülekezetünkben, ahol hittel hallgattuk Isten beszédét s a prédikált ige közvetítette felénk Isten életét, kenetét, gyógyító, szabadító erejét. Ahogy a gyülekezetben, és a hétköznapokban is gyakorolt új, hívő életem folyamán áramlott belém nap mint nap az isteni élet, a beteg­ség úgy szorult ki belőlem. Végül néhány hónap leforgása alatt teljesen tünetmentes let­tem.

Minden előző nyavalyából teljesen és végleg kigyógyultam Isten szellemet, és éle­tet tartalmazó beszéde által. Dicsőség Istennek, a Gyógyítónak!” (1993)

Egy imakérés

„Szinte szokásunkká vált Bernadettel, hogy az Istentiszteletek végén, a záró ima és pásztorunk elbocsátó áldása után, még egy kicsit nézelődtünk az istentiszteleteknek he­lyet adó sportcsarnok lelátója fölötti közlekedőn megállva. Nehezünkre esett elhagyni a helyet, ahol rendszeresen beléphettünk Isten valóságos jelenlétébe, hallgathattuk a prédikált Igét és közösen dicsérhettük testvéreinkkel együtt az Urat.

Egy ilyen alkalommal szólított meg egy kedves testvérem András azzal, hogy len­ne hozzám egy kérése. Tudtam róla, hogy házas ember, felesége azonban nem volt vele.

Feleségemmel együtt szeretném, hogy gyermekünk szülessen, de természetes mó­don nem lehet gyermekünk – kezdett bele mondandójába. Ezért részt veszünk egy prog­ramban egy ideje. A program részeként voltunk már többször különböző intézetekben és genetikusnál. Több hétvégét töltöttünk egy intézetben, de eddig nem jött létre terhesség. Neked már van egy fiad. Szeretném, ha imádkoznál értünk, hogy legyen nekünk is gyer­mekünk!

Együtt éreztem testvéremmel, hiszen nekünk is meg volt a magunk harca, mire Ná­tán megfogant és megszületett. Kérése annyira meglepett, hogy körül néztem, biztosan hozzám beszél–e egyáltalán. Majd a pulpitus és a még ott lévő pásztorok és szolgálótestvérek felé mutatva megkérdeztem.

– Én imádkozzam érted? Ott lenn, a színpad előtt, több pásztor és szolgáló testvér most is éppen imádkozik más testvérek szükségeivel kapcsolatban?

– Igen. Azt szeretném, ha te imádkoznál értünk!

– De hát miért én?

– Mert jó szíved van.

– Ezt meg honnan veszed? Nincs énbennem semmi jó!

– Jó szíved van. A hétfő hajnali imaalkalmon hallottalak imádkozni.

– Hát, ha van bennem jó, az csak az Úrtól lehet. Egyedül Isten jó.

– Szeretném, ha imádkoznál azért, hogy legyen nekünk is gyermekünk!

Nyilván kértek már mástól is imát – gondoltam át a dolgot –, de ha arra van hite, hogy én (mint laikus, „jó szívű” hívő) imádkozzam, nem tagadhatom meg a kérését. Vé­gül is – ötlött fel bennem egy gondolat – a Bibliában az van megírva, hogy imádkozzunk egymásért, hogy meggyógyuljunk. Az Úr Jézus Krisztus a betegekért történő ima egyet­len feltételeként a hitet szabta meg.

„Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben…

betegekre teszik a kezeiket és azok meggyógyulnak.” (Márk ev. 16. 17–18)

– Rendben. Nagyon szívesem imádkozom érted és a feleségedért, hogy megáldjon az Úr ­ ben­neteket egy gyermekkel.

Miután imádkoztam értük az Úrhoz, elköszöntünk és örömmel indultunk hazafelé, ki–ki az ő útján. Úgy alakult, hogy egy ideig nem találkoztam újra Andrással, de nagy várakozással voltam az ima eredményét illetően. Egy ideje már Bernadettel mi is kerestük az Urat, következő gyermekünk megfoganása érdeké­ben, és nagy örömmel tettük a mi részünket.

Nőgyógyászunk azt javasolta, hogy első gyermekünk, Nátán születésétől, második gyer­mekünk megfoganásáig teljen el egy teljes év. Mi ezt a tanácsot olyan mértékben meg­fogadtuk, hogy Nátán születése után egyáltalán nem használtunk semmilyen fogamzásgátló módszert. A magyarázat: egyértelmű volt ugyanis számunkra, hogy az orvosunktól kapott tanács az Úrtól van, tehát a fogamzásgátlással nem terheltük Berna­dett szervezetét.

Néhány hét elteltével újra találkoztam Andrással. Ahogy közeledtünk egymás felé, láttam rajta, csak úgy ragyog az örömtől.

– Az Úr áldjon meg! – köszöntött. – Képzeld, a feleségem áldott állapotban van!

– Dicsőség az Úrnak! – kiáltottam fel.

– Miután imádkoztál velem, néhány nap múlva megfogant a gyermek! Emlékszel? Mondtam neked, hogy az orvosok szerint nem foganhatott gyermekünk természetes úton. Az ima után, az otthonunkban teljesen szokott módon éltünk házas életet, és terhes lett a feleségem.

– Ez nagyszerű! Gratulálok! – szorítottam meg András kezét. Hála és dicsőség az Úr­nak! Az én feleségem is terhes lett időközben.

– Halleluja! Dicsőség az Úrnak! – gratulált most András nekem.

Amikor emberek kijelentik valamivel kapcsolatban, hogy lehetetlen, „Az orvosok szerint nem foganhat gyermekünk természetes módon.” – mondta András –, ez csupán annyit jelent, hogy nincs emberi megoldás. Nincs emberi segítség. Ez így is marad mindaddig, amíg teljesen kihagyjuk a probléma megoldásából az Élő Istent. De az Isten­ben hívő ember számára éppen ekkor nyílik meg az Út a csoda felé; amennyiben Is­tenbe veti a bizalmát és Őhozzá fordul segítségért. Álljon itt erre két Igei bizonyíték ar­ról, mire képes az Úr.

„Íme, én az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajon
van–e valami lehetetlen nekem?” (Jeremiás 32,27)
Erre a válasz, természetesen az, hogy:
„Az Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lukács 1,37)

Íme, a teljes kijelentés arról, hogy az Úr képes megoldani egy az emberek oldaláról nézve megoldhatatlan helyzetet:
„És íme, Erzsébet, a te rokonod, ő is fogant fiút az ő vénségében;
és ez már a hatodik hónapja neki, akit meddőnek hívtak:
Mert az Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lukács 1,36–37)

Dicsőség Istennek!

Mindkettőnk feleségénél rendben lefolyt a terhesség. A szülések után egyeztettük fiaink születési idejét. Kiderült, hogy András fia két héttel idősebb második fiunknál, Leventénél. Vagyis az értük mondott ima után megfogant gyermekük és mintegy két hétre rá, Bernadett is áldott állapotba került.
Ez számomra azért is figyelemre méltó, mert azt is látom a történtekből, hogy ha az ember vet, akkor idővel arat is. Ha valaki ad, akkor neki is adnak. Ebben az esetben az ima által vetés, adás történt, és a fizikai aratás, két gyermek lett. Dicsőség az Úrnak!” (1995)

Idézetek az általam írt, Meddőből Szülő – Hogyan született mégis gyermekünk? című bizonyságtevő könyvből.

-<>-

Ökrös Ferenc - Jézus sebeivel meggyógyultunk 1. Rész © Ökrös Ferenc

Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 4. Rész

Kísértésben lévő keresztyének

Nemcsak a testnek, vagy anyagnak van káprázata, mely a beteg lelkű embert igézetében tartja, hanem a véteknek, a bűnnek is, és aki ilyen tisztátalan hatalom alá jut, az képtelen a kísértésnek ellenállni, hanem a kísértés jelentkezésekor azonnal elesik, a bűn rabszolgájának bizonyul. A lélek azért beteg ilyenkor, mert a szelleme a kísértő foglya; a kísértésben levés tehát szellemi betegség. Jézus erre az imádságra tanított bennünket: „Ne vígy minket a kísértésbe!” – ennek a kérésnek az a tény áll a háta mögött, hogy van egy állapot: a kísértésben levés, melyben a véteknek feltétlen hatalma van a lelken. Kísértésben van az iszákos a szeszes itallal szemben, a parázna a meztelenséggel vagy bizonyos parázna kísértésekkel szemben; a kapzsi a vagyon látására; a veszekedő, indulatos ember az ingerlő esetekben; a hiú ember a hízelkedők társaságában; a falánk, amikor vendégségbe hívják vagy amikor pénzhez jut, melyet eledelre költhet; a képmutató, amikor alkalma van rá magát mutogatni; az ábrándos, ha képzeletét valami olyan érinti, amiről gondolkozni szeret stb. Mikor a kísértő tárgy vagy esemény feltűnik, a beteg szelleme azonnal működésbe lép, a kísértő gondolatot a lélek elé vetíti, s ezen át mintegy pórázon viszi a lelket a tett elkövetésére. A lélek ebben a betegségben fogoly és ellenállásra képtelen, mert meg van szokva a kísértés útján végigmenni, hogy amikor végigment, keserű bűnbánattal okolja magát az elkövetett bűn miatt. Ha a kísértő alkalom nem ébred, akkor elmarad a vétkezés; azért a kísértésben levőnek állandóan kiáltania kell; „Uram, ne vígy engem Kísértésbe!” Azaz, tartsd távol tőlem a kísértőt. Az ily imádságot, ha komoly és őszinte, Isten meghallgatja, s a lélek elszokással kijut a megkísértettség állapotából. A kísértésben levés az Isten nélkül élő lelkek állandó állapota; persze, ahány ember, annyi -féle a megkísértettség. Egyes bűnökben szabad marad az ember, a másikban megkötözött fogoly. Amiben szabad, abban megveti a másikat, aki rab, és feledi, hogy más bűnökben meg ő a megkötözött. Aki abban nézi le a másikat, amiben ő is rab, azt képmutatónak szoktuk nevezni, s az ilyen ember a szóba forgó bűn mellett még a hazugságnak is rabja. A megkísértettség állapota túléli a megtérést, ha megtérésünk után engedetlenek leszünk. Ha valaki az ily kísértésben jutást azzal intézi el, hogy hiszen Isten megbocsátja neki a bűnt, vagy hogy egy még durvább tévelygésre gondoljunk, megtéréskor már előre megbocsátotta elkövetkezendő vétkeit is, akkor a magát hamis vigasztalással megcsaló ember nem szabadulhat a megkísértettségből, míg újra meg nem tér és a vétekkel nem szakít. A szakítás nem azt jelenti, hogy elhagyja a bűnt, mert arra magától senki sem képes; hanem azt jelenti, hogy a vétket elítéli és tőle Isten előtt elfordul. Ismételt, új megtérésre akkor van szükség, amikor a lélek kísértésbe jut. Ha nem vagyunk kísértésben, akkor mihelyt bűnt észlelünk magunkban, elég a Megváltóra való tekintés és arra emlékezés, hogy megígérte, hogy lábunkat meg fogja mosni, amíg e világnak terein járunk (Ján 13, 8-11). Júdásra ez az ígéret nem vonatkozott, mert ő már kísértésbe jutott, neki meg kellett volna térnie; de csak a tett elkövetése után és csak a megbánásig jutott el, nem a hitig, melynek feltétele az önmagával is szakítás lett volna.

Az egészséges keresztyén ember állandóan jár oda, ahol olajat, azaz Szent Szellemet árulnak, s ez a Szellemmel való telítettség megőrzi a kísértésbe jutástól, mert állandó éberségre teszi képessé, állandó könyörgésre; Ne vígy engem kísértésbe, hanem tölts meg a te Szent Szellemeddel!

A kísértésbe jutástól, vagy kísértésbe levéstől meg kell különböztetnünk a megkísértetést. A kísértés olyan, mint egy vizsga. Kísértésre szükségünk van, hogy Isten a hűségünket próbára tegye; ugyanakkor Istennek gondja van rá, hogy erején felül senki se kísértessék, aki őszintén áll Isten mellett, s ha kísértésbe enged, akkor elkészíti mindig a kimenekedés útját is az őszintéknek (I.. Kor 10,13), ha néha addig engedi is feszülni a húrt, míg az majdnem elpattan (II. Kor 1,8). Az ilyen kísértéstől tehát nem kell félnünk, csak akkor, ha kísértésbe jutunk, azaz a kísértés belülre hat, a belsőnkbe, lelkünk alkotó részévé változik, azaz magunkat a kísértés megkedvelésével a kísértés barátaivá tesszük, ha kívánjuk a kísértést. Ez az a bűnös világszeretet, amelytől az apostol óv (I. Ján 2, 15-17). Ha a világszeretetet kidobjuk a szívünkből, könnyű lesz a kísértésből kimenekülnünk; amellett félelem nélkül járhatunk a világban. Az egészséges keresztyén életben hiányzik a világ szeretete, s azzal megszűnik a lehetőség, hogy kísértésbe jussunk. Ennek azonban ára van. Oda kell adnunk a hús kívánságát, azaz az anyagiságtól megbűvölt lelkületet meg kell utálnunk; le kell mondanunk a szemek kívánságáról”, azaz nem kell nézegetnünk, amit a világ kínál, és meg kell vetnünk az élet kérkedését, azaz a világi címekkel, az emberek hódolatával, a földi vagyon tekintélyével való dicsekvést. A díszes papi ruha, a papi gőg, a felcicomázott liturgia, a hatásokra törő szónoklás, az olyan imádságok, melyekben a szép frázisok megölték az őszinteséget. A külső, a kenetes modor, a szeretetteljes beszédmód, mely a veszélyben lévő lelket veszni hagyja: mind az élet kérkedéséhez tartoznak. Élet (bios) alatt nem az Istentől jövő életet (dzóé) kell érteni, hanem az emberektől kialakított életformákat.

Az eladottság

A megkísértettség állapotában a kívánságtól vonva jut az ember, sokszor akarata ellenére, mindenesetre fogoly akarattal. Vannak azonban esetek, mikor az ember tudatosan eladja magát a gonosznak. Mikor az a veszély fenyeget, hogy addigi jólétemet elveszítem, vagy az a remény kecsegtet, hogy feljebb jutok a világi jólét ranglétráján, s megjavíthatom sorsomat, akkor történik meg, hogy az ember elhallgatja Istenhez való tartozását, megtagadja korábbi társait, materialisták előtt elhallgatja istenhitét, erkölcstelen viccek hallatára a világ gyermekeivel együtt nevet; megtagadja az üldözöttől a segítséget, hogy az üldöző haragját magára ne vonja, együtt üvölt a farkasokkal, a gonoszok hamis propagandájával, nem törődve azzal, hogy ezáltal ártatlan emberek szenvedését súlyosbítja, sőt vetélytársait az istentelenek segítségével félreteszi, árulóvá, besúgóvá lesz. Az ilyen tettekkel biztosan eladjuk magunkat Sátánnak, s olyan lelkiállapotba kerülünk, amelyben nincs többé szabadságunk arra, hogy magunkkal rendelkezzünk. Sátán fogságában kénytelenek vagyunk a gonoszokkal együtt haladni. Az eladott ember nem rendelkezhetik szabadon önmagával, tehát képtelen az Istenhez való őszinte megtérésre is. Ilyen eladott állapotban van az, aki a hamis úton szerzett vagyont magánál tartja, s tulajdonosának vissza nem adja, aki embertársát megrágalmazta és rágalmát azok előtt, kiknek mondta, magát megítélve vissza nem vonta, aki hamisan tanított, s ezért hallgatói előtt meg nem alázkodott; aki bármilyen bűnt elkövetett és azt jóvá nem tette, vagy meg nem próbálta jóvá tenni; aki spiritisztákkal, tévtanítókkal összeállott és velük teljesen nem szakított; aki bűnös úton szerzett vagyonától meg nem vált; aki olyan állást tölt be, amelynek ellátásához tehetsége nincs; és nem adja át helyét olyannak, akinek arra Istentől kapott tehetsége van; aki mást kitúrt helyéről, sőt esetleg oly módon távolította el az illetőt, amellyel az illetőnek ártott, s az így elrabolt helyhez ragaszkodik; aki gyülekezetéből igazságtalanul eltávolított egy testvért, mert az útjában volt és gonoszságát le nem leplezte; stb, stb. Ezek, s az ezekhez hasonló bűnök olyan súlyosak, hogy amíg azokat helyre nem hozzuk, megakadályozza viszonyunknak Istennel való rendezését. Amíg vissza nem csinálunk mindent, vagy minden erőnkkel és tehetségünkkel meg nem próbáltuk az elkövetett súlyos bűn következményeinek elhárítását, addig eladott foglyok vagyunk Sátán kezébe adva, s Isten benne hagy minket Sátán kezében; s addig Sátánnak, s a hitetlen világnak a kötelékeit le nem rázhatjuk magunkról.

Ilyen esetekben a lélek fogoly, mint ahogy a megkísértettség állapotában is, a lélek szenved. Mivel azonban Sátánnal szellemünkön át vagyunk összeköttetésben, és Sátán szellemünkön át tartja kezét benne életünkben, azért a betegség alapja szellemi. Szellemileg kell meggyógyulnunk, s akkor magától, szinte egészen hirtelen áll be a lélek gyógyulása is. A szellemi világban a jognak sokkal erősebb a hatalma, mint a mi testi világunkban, noha az istentelenek azt képzelik, hogy a szellemi régiókban a jognak hatalma nincs és a „felvilágosultak”, a tudomány által „emancipáltak” túl vannak a kötelesség és jog határán. Ellenkezőleg! A szellemi világban, az Isten egében a jog áthághatatlan és szilárd, s amíg eladottságunkból ki nem lépünk, addig imádságaink visszahullanak ránk az égből. Isten Fiának a Golgotán kellett meghalnia, hogy az embert, ki eladta magát, újra kivásárolja. Jézusnak megváltóvá kellett lennie.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 19–24. oldal.