69. Mit jelent nekünk a szent Szellem értelmet megvilágosító munkája?
Azt jelenti, hogy tudósok, művészek, papok, mérnökök, orvosok, államférfiak, hadvezérek, kormányzók, iparosok, földművesek, pásztorok Istentől kapják tehetségüket munkájukhoz és Isten segítsége nélkül tehetetlenek. A Szellem úgy osztja mindenkinek az értelmi világosságot, mint ahogy Isten megkülönböztetés nélkül ád esőt jók és gonoszok vetésére. De annak, aki bölcsességért imádkozik Hozzá, szívesen ád többet az értelem világosságából; attól ellenben, aki Őt megveti, esetleg elvonja a világosság közönséges mértékét is. Ha megvonja az embertől az értelmi világosságot, elmebaj, vagyis értelmi sötétség borul arra. Valami elmebaj minden hitetlen és istentelen emberen van; valami árnya a sötétségnek mindnyájunkat beárnyékol. A teljes világosság csak akkor lesz részünk, amikor szemtől szembe fogunk Istennel állani.
70. Mit hoz nekünk a Szellem erkölcsi azaz szellemi téren végzett munkája?
Szeretetet, hűséget, barátságot, bátorságot, nemességet és minden erkölcsi tulajdonságot, ami a jóságból folyik. Mindezeknek természettől nyoma sincs meg bennünk és éppen úgy csak Istentől kaphatjuk meg őket, ahogy igazi, tiszta örömöt és boldogságot is csak Ő adhat. A jóságnak éppen úgy van utánzata, mint az örömnek, s vallásos utánzatok sokszor eltakarják bennünk az erkölcsi romlottságot, a bűnt. Egy bizonyos, általános erkölcsi épséget minden emberben Isten Szelleme tart fenn. Ahhoz, hogy erkölcsi zűrzavarba ne essünk, s a szenvedélyek játékszerévé ne váljunk, kapjuk azt a mindenkinek kijáró erkölcsi erőt, melyet a Szellem ad és tart fenn bennünk, s ez ugyanolyan állandó szellemi hatás bennünk, mint a testi élet vagy az értelmi látás. Nem csak állandóan Isten kezében van az ember, hanem mindenkiben állandóan dolgozik is Isten Szelleme; s még azt az értelmi látást, azt az erkölcsi bátorságot, azt a testi erőt is Istentől kapjuk, amellyel Őt megátkozzuk: ennyire hosszú-tűrő és bennünket elhordozó az isteni Szellem. Jön azonban egy idő, midőn Isten meg fogja vonni az erkölcsi erőt az istentelenektől, s ekkor soha nem látott erkölcsi romlás vesz erőt az emberiségen; amidőn meg fogja vonni az értelmi világosságot és az egész föld olyan lesz, mint az őrültek háza; amikor vissza fogja tartani a testi életerőt és a földön minden mértéket felül fog haladni a halálozások száma. Ez lesz az az éjszaka, amelynek legsötétebb éjféli órájában a Vőlegény megérkezik majd, hogy menyasszonyát magához vegye örök szeretet frigyére, hogy az életerő, az értelmi fény és a szellemi képességek soha nem ismert folyamát öntse majd a világra.
71. Hogy viszi véghez a Szellem ezt a négyszeres munkáját?
A Szellem munkáját az angyalok végzik. A Szellem erejét a Szentírás a kerubok négy arcával szemlélteti; az oroszlán-arc a fizikai erőt, a bika a testi életerőt, az ember az értelmi erőt, a repülő sas a szárnyaló szellem erejét jelképezi. Azt mondja a Biblia, hogy Isten szelekké, tűzlánggá teszi angyalait. (Zsid. 1,7) De éppen így mondhatjuk, hogy életerővé, értelmi fénnyé s erkölcsi erővé teszi őket. Az Írás gyakran beszél arról, hogy az angyalok az emberek történetébe beavatkoznak. A Szellem négyszeres ereje angyalokon keresztül jut a teremtésbe; ők viszik azokat széjjel; ezért nevezik őket követeknek, azaz angyaloknak. (V. ö. Luk. 22,43) Őket sejtette meg a pogány mitológia, mikor a természet minden tárgya mögött láthatatlan szellemeket gondolt. Ők vigyáznak a gyermekekre és a tehetetlenekre. Ők állnak királyok és vezérek eltökélései mögött, úgy, hogy a próféta Perzsia vagy Görögország angyaláról beszél s a zsidók fejedelméről (Dán. 10,13. 20. 21.). Munkájukból áll elő a történelem. Jól látta ezt Pál apostol, ezért mondotta: „Nem test és vér ellen van tusakodásunk, hanem fejedelmek, hatalmak e sötét élet világurai, gonosz szellemei ellen!” (Ef. 6,12) Tiszta és tisztátalan szellemi hatalmak harca áll a földi események mögött, s nem emberek elhatározása vagy éppen ereje dönti el a történelem fordulóit. Azért az imádságnak nagyobb hatalma van, mint a szuronynak.
72. Milyen vég felé halad az emberi történelem?
Kettős vég felé: ítélet és szabadulás felé. A visszatérő Krisztus elítéli az istenteleneket és megszabadítja a tőlük gyötört választottakat. E kettős vég előrevetíti árnyékát és a kétféle emberiség mind élesebben különválik. Ez a különválás a történelem valóságos tartalma. János evangéliuma szerint Jézus útja a zsidóságon keresztül szétválasztó ítélet volt. Az egyház története is az ítélet szétrostáló munkáját tárja elénk. Az emberiség két csoportra válását világosan jövendöli a konkoly és búza példázata. A történelmet értelmező egyéb emberi nézetek mind tévelygések emellett az isteni magyarázat mellett. Mindkét vetés megérik a történelem folyamán, a lázadás és hálaadás is. Mikor az aratók az angyalok, a korszak végén megjelennek, összeszedik a világból a botránkozásokat s tűzre vetik őket; összeszedik a választottakat és Isten csűrjébe takarják. S azontúl a gonosz nem keserítheti meg az igazságosnak életét. Ez lesz a szabadítás!
73. Látják-e az emberek a történelemnek ezt az igazi célját?
A világosság fiai, akik nappal járnak, mert az isteni Szellem fénye beragyogja őket; ráébrednek a történelem igazi értelmére, s elkészülnek a Vőlegény fogadására, menyasszonyaként felékesítik magukat a menyegzőre, Uruk visszajövetelére. De a sötétség fiainak sejtelmük sincs a közeledő végről. Elbizakodottan, önhittel néznek a jövővel szembe; hamis biztonsággal csalják meg magukat, mint egykor a sodomabeliek vagy Noé kortársai, hogy Isten nélkül meg tudják valósítani a földön az örök béke világát. Az egyházat is az emberi dicsőség építésére akarják felhasználni, sőt kényszeríteni, és sokan lesznek, akik beállanak az emberektől megvalósítandó béke apostolai közé, noha a világ való lényege az erőszak marad és egysége csak olyan, mint a vas és cserép egyessége. A világ és a hűtlen egyház törekvéseit egy-egy fenevad képébe öltöztette a Szentírás; egyik a Jelenések könyvében említett fenevad, másik a hamis próféta. A hamis próféta persze azt hiszi magáról, hogy ő az igazi egyház. Az egyházat is két képben ábrázolja a Biblia: a világi hatalomnak hízelgő hamis egyházat veres fenevadon ülő részeg paráznának, a Krisztushoz hű egyházat napba öltözött tiszta asszonynak. A világ hatalmi őrjöngésétől megrészegített földi gazdagságra, tekintélyre, hatalomra törő egyház és az égi erőkbe öltöző diadalmas egyház, mely a földi hatalom kísértését legyőzi és szolgálatra készül fel, válnak el lassankint egymástól. Két cél felé történő két különböző fejlődés tölti be a történelmet. (V. ö. Jel. 12; 13; 17.)
74. Várhatjuk-e hát, hogy a világ lassankint megjavul és Isten országává változik át?
Minden ilyen várakozás hamis és Isten igéjével merőben ellenkező. Az Istenhez meg nem térő emberiség nem a jót termeli ki magából, hanem a gonoszt. Lassankint levetik magukról Isten törvényének nem szívesen hordott láncait és teljesen a gyűlölet, tisztátalanság és kevélység gonosz szellemei töltik meg őket. Erkölcsi lazaságukat erkölcsi felbomlás fogja követni, úgy, hogy az utolsó idő emberei igen gonoszakká lesznek, ám gonoszságukat a kegyesség bizonyos látszatával leplezni fogják. Végül ezt a látszatot levetik és Isten ellen való nyílt lázadás tölti be a világot. A Hamis és tiszta egyház elszakadnak egymástól, amaz a földi hatalom árnyékába bújik, emez mennyei erőkbe öltözik; amaz hazug lesz, emez égi olajat vásárol magának. A nagy szakadást követni fogja a gonosz teljes kiérése. Ezt éri utol az ítélet. A gonosz üldözni fogja a jót, a hamis egyház a tiszta egyházat, s ennek megszabadítására jön vissza Krisztus.
75. Hogyan kell Krisztus visszavárnunk?
A tíz szűz példázata szerint mind a tíz szűz, tehát az egész egyház el fog aludni, azaz Jézus visszavárását abbahagyják. Krisztus visszajövetele előtt felébred az egyház és lámpást gyújt, azaz bibliai ismeretet igyekszik szerezni. Az egyház utolsó idejét ez a komoly és mélyreható bibliakutatás fogja betölteni; tárgya Krisztus visszajövetele lesz. Ezt a kutatást azonban egyesek a Szellem olajával, mások az emberi értelem világosságával fogják végezni. A Szellemtől megvilágított bibliakutatással és imádkozással mintegy beleöltözünk a napba, azaz a mennynek erőibe és világosságába. Isten világosságával és erejével bátran mehetünk az antikrisztusi kor nagy küzdelmeibe, a „nagy nyomorúságba”, mely Krisztus eljövetelét az Írás jövendölése szerint megelőzi. Ez a nagy nyomorúság részint a keresztyének üldözéséből, részint az istentelen világot érő utolsó csapásokból áll elő, melyekből azonban Isten csodálatosan ki fogja szabadítani övéit. A nagy nyomorúság egyik szálat a másik után fogja elszakítani azokból a kapcsolatokból, amelyek az igaz egyház tagjait ehhez a világhoz fűzik. Ezekbe az elszakadásokba örömmel belenyugodni és Krisztus mellett végig megállni: ez Krisztus helyes várása!
76. Megelégszik-e Isten azzal, hogy a nagy embervilágból csak a választottakat mentse meg s a ki nem választottakat kárhozatba veti-e?
Bár most Isten tényleg csak egyesek hív ki a világból és ezekből alkot gyülekezetet, melynek neve: ekklésia, azaz kihívottak gyülekezete: ennek a kihívott gyülekezetnek felépítése mégis csak ideiglenes állomás nagy tevei megvalósításának útján. Ahogy a választottak száma betelik – mint láttuk – Isten az elvetett zsidó néphez fordul, s az keserű bűnbánattal ösmeri majd fel, hogy Isten választott népe helyett a Messiás gyilkosa és átok népe lett, mint az Írás mondja, Sátán zsinagógája (Zak. 12,10 skk; Jel. 2,9; 3,9) Sírva ösmerik fel, hogy templomukat azért vette el az Isten, mert azt kalmárság házává, sőt latrok barlangjává tették, mint ezt róluk Jézus mondotta. (Ján. 2,16; Luk. 19,41) A megtérő Izrael az isteni igazságosság és szeretet hirdetésével a világ többi nemzeteinek fogja mutatni a megtérés útját. (Csel. 15,16-17; Róm. 11, 15-32) A bibliai jövendölés tehát nem egyezik a középkori egyház hiedelmével, mely szerint Isten lemondott a látható teremtésről, a földről, úgy, hogy azt a pusztulásnak dobta oda; róla, akit lehet, kiment, a többieket veszni hagyja. A Biblia szerint Isten a választottakat csak zsengének tekinti, azaz a megszabadítottak első csoportjának s az a célja velök, hogy további mentő célok eszközei legyenek. Isten szeretete tehát sokkal nagyobb, kiterjedtebb, átfogóbb, mint az emberek, mint az egyház tekintete.
77. A nagy isteni terv keresésében mi jelentősége van a Tíz Parancsolatnak?
A Tíz Parancsolat a törvény rövid foglalata, mellyel Isten a Neki szolgálni akaró zsidó néppel akaratát megismertette. Nekünk a törvény nem az üdvözülés útja, hanem az elkárhozásé. Igyekezetünk, hogy a törvényt megtartsuk, kudarccal végződik, mert az elesett embernek Isten törvényének megtevésére nincs ereje. A Tíz Parancsolat tehát csak a magunk elítélésének útjára vihet bennünket; gőgünk megalázásával készít elő a kegyelem hívő elfogadására. Az első parancsolat elítéli a mai idő legfeltűnőbb bűnét, az embermagasztalást s azt a várakozást, hogy földi, bűnös, sokszor istentagadó emberek hozhatnak jobb sorsot a világ meggyötört népeinek. A második parancsolat elítéli az emberek kigondolta hamis vallást, mely a vallást a politika vagy más emberi érdekek, pénzvágy, papi gőg szolgálatába állítja; Isten gondolatait emberi gondolatokkal toldja meg vagy éppen kicseréli s hamis, hazug várakozásra biztat. A harmadik parancsolat megfedd azért, hogy Isten nevének és a szent törvénynek meggyalázása ellen nem emeltük fel szavunkat. A negyedik parancsolat rámutat szívünk nyugtalanságára, mely onnan van, hogy Isten szombatját, a Jézusban való megnyugvást elhagyván, az emberi mozgalmak zűrzavarába vetettük magunkat. Az ötödik parancsolat a családi élet feldúlásáért, a felelősség ellen való lázadásért ítéli el korunkat. A hatodik parancsolat a világban levő gyilkos gyűlöletet s azzal szemben megalkuvó, gyáva hallgatásunkat ítéli el. A hetedik parancsolat a szemérem elvetését, a művészet cégére alatt az erkölcs rombolását s mindezzel szemben közönyünket és megalkuvásunkat dorgálja. A nyolcadik parancsolat a világban levő munkaviszonyt és az ebből folyó rablóvágyat leplezi le. A kilencedik parancsolat a hazug szájat ítéli el, mely könnyen vádolja meg azt, aki útjában áll; a korunkban mind jobban elharapódzó rágalom-propagandát. A tizedik parancsolat minden vétkezés belső forrására, kívánságainkra mutat rá, melyeknek szánalmas rabjai vagyunk. Íme, olyan ez a 10 tanítás, mintha éppen korunkra szabták volna reá! Mikor az őszinte ember ebbe a tükörbe pillant, megszégyenülve Krisztushoz menekül bűneinek bocsánatáért.
78. Mit foglalnak magukban a Miatyánk szavai?
Az imádságnak nem az adja meg az értelmét, hogy Istent kitanítsuk arra, hogy mit kell tennie, mert Isten azt nélkülünk is jól tudja, annyira, hogy Szelleme által inkább Ő segít nekünk imádkozni. (Róm. 8,26) Az imádságnak az ad erőt, hogy szavaival állást foglalunk és vallást teszünk a jó mellett, hogy ellene fordulunk a gonosznak s magunkat Istenre bízzuk. Mikor Isten imádkozásunkból látja, hogy a jó mellé állottunk, Ő is mellénk áll és megsegít bennünket. Sőt, gyarló imádságunk szavát Krisztus és a mennyei seregek könyörgése erősíti meg. (Jel. 8,3) A Miatyánk szavaival vallást teszünk arról, hogy a mennybéli Istent atyánknak ismerjük s tudjuk Róla, hogy szívesen hallgat gyermekei szavára. Mennybélinek mondjuk Őt, mert a felső szellemvilág minden erejével rendelkezik, s ezekkel bennünket segít. Az első kéréssel szembeszegülünk a vallástalan és istentelen világgal, mely Istent, hitet, ítéletet és minden szentet megtagad. A második kéréssel a világ igazi királya, Jézus mellé állunk. A harmadik kéréssel szembeszegülünk a világ akaratával és helyébe a tiszta égi világ akaratát kívánjuk a földre, hogy itt is minden térd Isten előtt és ne emberek előtt hajoljon meg. A negyedik kéréssel vallást teszünk arról, hogy Istent többnek tartjuk az anyagnál, Tőle várjuk minden testi szükségletünk kielégítését és úgy Rá bízzuk magunkat, hogy szemünket a ma szükségletén túl nem emeljük. Az ötödik kéréssel vallást teszünk arról, hogy ezt a világot csak a szeretet és megbocsátás gyógyíthatja meg; elsősorban Isten bocsánata, azután a mi megbocsátásunk egymással szemben. A hatodik kéréssel vallást teszünk gyengeségünkről, mely a kísértésnek ellenállni nem tud, a hetedik kéréssel vallást teszünk arról az Istenről, ki a kísértésből is ki tudja szabadítani a Benne bízót, még ha a Sátán már le is igázta őt. A Miatyánk záró szavaival vallást teszünk Isten egyedülálló jogáról, hogy a föld királya legyen; hatalmáról mely ezt meg is fogja valósítani és a dicsőségéről, mely az Ő birodalmát a mi dicsőségünkre be fogja tölteni. S minderre rányomjuk az Ámen pecsétjét, kifejezve ezzel, hogy sem kérésünkből, sem bizonyságtételünkből egy i betűcskét vissza nem vonunk. Senki oly röviden, oly erőteljesen össze nem foglalta az imádság összes lehető tárgyait, mint Jézus tette az Úri imádság szavaiban.
79. Mi volt az első keresztyén hitvallás?
Tulajdonképpen ez a név: Krisztus! Krisztus nevének magukra vételével vallották az első tanívlányok magukat Krisztus követőinek. A „keresztyén” név krisztusfélét, krisztusit jelent. Eleinte ugyan csúfolták őket e szóval; de ők örömmel fogadták e nevet. Mikor a tévtanok szaporodtak, különösen a gnoszticizmus terjedésekor szükségesnek érezték, hogy a hitvallás ne csak Krisztus személyére, hanem néhány fontos tantételre is kiterjedjen, s ezekből a tantételekből rakódott össze néhány századon át az úgynevezett Apostoli Hitforma. Az, hogy a pusztán személyhez fűződő hitvallást később tantételekből álló hitvallás váltotta fel, mutatja, hogy a Krisztushoz tartozó tudatát később a helyes tan vallása, még később az egyházhoz tartozás hangoztatása pótolta. A Hiszekegy nemes, tömör összefoglalása a keresztyén tanításnak; de egy hidegebb kor terméke, mint amilyenben az apostolok éltek. A Szentháromság három személyéhez csatlakozva, helyesen osztja fel a hit tételeit; de amikor az Atyáról beszél, nem említi annak szeretetét; amikor a Fiú szenvedéséről szól, nem említi, hogy értünk szenvedett; mikor a Szellem, munkásságáról szól, nem említi a legfontosabb ígéretet, hogy Krisztus eljön e „földre”, hogy itt országát felállítsa.
80. Mivel magyarázható az Apostoli Hitforma e hárma hiánya?
Azzal, hogy amikor ez a hitvallás végleges alakját nyerte, Krisztust a keresztyének messzebb érezték maguktól, úgy gondoltak Rá, mint egy messze költözött kedves ismerősre. Lassankint a Krisztussal való személyes és közvetlen kapcsolat elhomályosult, s ezzel együtt hidegebb s távolibb lett az a kapcsolat is, mely az egyház tagjait fűzte össze. Az egyház tagjai közt a szeretet helyébe a kényszer lépett. A hitvallást császári parancs (dogma) rendelte el; az üdvösség kérdését nem Krisztushoz, hanem az egyházhoz való tartozás döntötte el. Először azt mondták: „Akinek Isten atyja, annak az egyház anyja.”; később így fogalmaztak: „Akinek az egyház anyja, annak az Isten Atyja”. Az apostolok idejében az egyházba való felvétel feltétele a Krisztussal való személyes kapcsolat volt; később úgy képzelték, hogy az egyházhoz való csatlakozás juttat Krisztussal közösségbe. Az Apostoli Hitforma igaz és egészséges tanokat tartalmaz, csak éppen mintha távol látnánk magunktól Krisztus szeretetét és dicsőségét. Már közel volt az idő, mikor Isten dicsősége helyét majd az egyház dicsősége foglalja el. Az elhidegülés tovább folytatódott. A bizalom és melegség a szentek és Mária felé fordult, s az élő Krisztusból puszta dogma lett. Ma az Apostoli Hitforma átgondolt és meggyőződéses vallása helyett ez a régi szép emlék az istentisztelet szertartásos része lett. Az ilyen szertartásnál az istentisztelet résztvevői nem szoktak arra gondolni, hogy amit elmondanak, igaz-e; hanem a régi szavak, melyek a modern idővel való kapcsolatukat elvesztették, varázsszavakká változnak, melyekkel nem embertársainkat, hanem Istent akarjuk meggyőzni, s lelkünket az értelem jelenléte nélkül megnyugtatni. Az élő hitvallást ellenben teljes értelmünkkel s teljes akaratunkkal mondjuk. Minden idő hitvallásának a kor lelkéből és szükségeiből kell fakadnia. A szenteknek ki kell lépniök az ereklyetartókból, újra közöttünk kell élniök és mártírhalált halniok.
Forrás: Csia Lajos – Bibliai káté © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2005
Saját példányból lejegyezve: 41–50. oldal
Azt jelenti, hogy tudósok, művészek, papok, mérnökök, orvosok, államférfiak, hadvezérek, kormányzók, iparosok, földművesek, pásztorok Istentől kapják tehetségüket munkájukhoz és Isten segítsége nélkül tehetetlenek. A Szellem úgy osztja mindenkinek az értelmi világosságot, mint ahogy Isten megkülönböztetés nélkül ád esőt jók és gonoszok vetésére. De annak, aki bölcsességért imádkozik Hozzá, szívesen ád többet az értelem világosságából; attól ellenben, aki Őt megveti, esetleg elvonja a világosság közönséges mértékét is. Ha megvonja az embertől az értelmi világosságot, elmebaj, vagyis értelmi sötétség borul arra. Valami elmebaj minden hitetlen és istentelen emberen van; valami árnya a sötétségnek mindnyájunkat beárnyékol. A teljes világosság csak akkor lesz részünk, amikor szemtől szembe fogunk Istennel állani.
70. Mit hoz nekünk a Szellem erkölcsi azaz szellemi téren végzett munkája?
Szeretetet, hűséget, barátságot, bátorságot, nemességet és minden erkölcsi tulajdonságot, ami a jóságból folyik. Mindezeknek természettől nyoma sincs meg bennünk és éppen úgy csak Istentől kaphatjuk meg őket, ahogy igazi, tiszta örömöt és boldogságot is csak Ő adhat. A jóságnak éppen úgy van utánzata, mint az örömnek, s vallásos utánzatok sokszor eltakarják bennünk az erkölcsi romlottságot, a bűnt. Egy bizonyos, általános erkölcsi épséget minden emberben Isten Szelleme tart fenn. Ahhoz, hogy erkölcsi zűrzavarba ne essünk, s a szenvedélyek játékszerévé ne váljunk, kapjuk azt a mindenkinek kijáró erkölcsi erőt, melyet a Szellem ad és tart fenn bennünk, s ez ugyanolyan állandó szellemi hatás bennünk, mint a testi élet vagy az értelmi látás. Nem csak állandóan Isten kezében van az ember, hanem mindenkiben állandóan dolgozik is Isten Szelleme; s még azt az értelmi látást, azt az erkölcsi bátorságot, azt a testi erőt is Istentől kapjuk, amellyel Őt megátkozzuk: ennyire hosszú-tűrő és bennünket elhordozó az isteni Szellem. Jön azonban egy idő, midőn Isten meg fogja vonni az erkölcsi erőt az istentelenektől, s ekkor soha nem látott erkölcsi romlás vesz erőt az emberiségen; amidőn meg fogja vonni az értelmi világosságot és az egész föld olyan lesz, mint az őrültek háza; amikor vissza fogja tartani a testi életerőt és a földön minden mértéket felül fog haladni a halálozások száma. Ez lesz az az éjszaka, amelynek legsötétebb éjféli órájában a Vőlegény megérkezik majd, hogy menyasszonyát magához vegye örök szeretet frigyére, hogy az életerő, az értelmi fény és a szellemi képességek soha nem ismert folyamát öntse majd a világra.
71. Hogy viszi véghez a Szellem ezt a négyszeres munkáját?
A Szellem munkáját az angyalok végzik. A Szellem erejét a Szentírás a kerubok négy arcával szemlélteti; az oroszlán-arc a fizikai erőt, a bika a testi életerőt, az ember az értelmi erőt, a repülő sas a szárnyaló szellem erejét jelképezi. Azt mondja a Biblia, hogy Isten szelekké, tűzlánggá teszi angyalait. (Zsid. 1,7) De éppen így mondhatjuk, hogy életerővé, értelmi fénnyé s erkölcsi erővé teszi őket. Az Írás gyakran beszél arról, hogy az angyalok az emberek történetébe beavatkoznak. A Szellem négyszeres ereje angyalokon keresztül jut a teremtésbe; ők viszik azokat széjjel; ezért nevezik őket követeknek, azaz angyaloknak. (V. ö. Luk. 22,43) Őket sejtette meg a pogány mitológia, mikor a természet minden tárgya mögött láthatatlan szellemeket gondolt. Ők vigyáznak a gyermekekre és a tehetetlenekre. Ők állnak királyok és vezérek eltökélései mögött, úgy, hogy a próféta Perzsia vagy Görögország angyaláról beszél s a zsidók fejedelméről (Dán. 10,13. 20. 21.). Munkájukból áll elő a történelem. Jól látta ezt Pál apostol, ezért mondotta: „Nem test és vér ellen van tusakodásunk, hanem fejedelmek, hatalmak e sötét élet világurai, gonosz szellemei ellen!” (Ef. 6,12) Tiszta és tisztátalan szellemi hatalmak harca áll a földi események mögött, s nem emberek elhatározása vagy éppen ereje dönti el a történelem fordulóit. Azért az imádságnak nagyobb hatalma van, mint a szuronynak.
72. Milyen vég felé halad az emberi történelem?
Kettős vég felé: ítélet és szabadulás felé. A visszatérő Krisztus elítéli az istenteleneket és megszabadítja a tőlük gyötört választottakat. E kettős vég előrevetíti árnyékát és a kétféle emberiség mind élesebben különválik. Ez a különválás a történelem valóságos tartalma. János evangéliuma szerint Jézus útja a zsidóságon keresztül szétválasztó ítélet volt. Az egyház története is az ítélet szétrostáló munkáját tárja elénk. Az emberiség két csoportra válását világosan jövendöli a konkoly és búza példázata. A történelmet értelmező egyéb emberi nézetek mind tévelygések emellett az isteni magyarázat mellett. Mindkét vetés megérik a történelem folyamán, a lázadás és hálaadás is. Mikor az aratók az angyalok, a korszak végén megjelennek, összeszedik a világból a botránkozásokat s tűzre vetik őket; összeszedik a választottakat és Isten csűrjébe takarják. S azontúl a gonosz nem keserítheti meg az igazságosnak életét. Ez lesz a szabadítás!
73. Látják-e az emberek a történelemnek ezt az igazi célját?
A világosság fiai, akik nappal járnak, mert az isteni Szellem fénye beragyogja őket; ráébrednek a történelem igazi értelmére, s elkészülnek a Vőlegény fogadására, menyasszonyaként felékesítik magukat a menyegzőre, Uruk visszajövetelére. De a sötétség fiainak sejtelmük sincs a közeledő végről. Elbizakodottan, önhittel néznek a jövővel szembe; hamis biztonsággal csalják meg magukat, mint egykor a sodomabeliek vagy Noé kortársai, hogy Isten nélkül meg tudják valósítani a földön az örök béke világát. Az egyházat is az emberi dicsőség építésére akarják felhasználni, sőt kényszeríteni, és sokan lesznek, akik beállanak az emberektől megvalósítandó béke apostolai közé, noha a világ való lényege az erőszak marad és egysége csak olyan, mint a vas és cserép egyessége. A világ és a hűtlen egyház törekvéseit egy-egy fenevad képébe öltöztette a Szentírás; egyik a Jelenések könyvében említett fenevad, másik a hamis próféta. A hamis próféta persze azt hiszi magáról, hogy ő az igazi egyház. Az egyházat is két képben ábrázolja a Biblia: a világi hatalomnak hízelgő hamis egyházat veres fenevadon ülő részeg paráznának, a Krisztushoz hű egyházat napba öltözött tiszta asszonynak. A világ hatalmi őrjöngésétől megrészegített földi gazdagságra, tekintélyre, hatalomra törő egyház és az égi erőkbe öltöző diadalmas egyház, mely a földi hatalom kísértését legyőzi és szolgálatra készül fel, válnak el lassankint egymástól. Két cél felé történő két különböző fejlődés tölti be a történelmet. (V. ö. Jel. 12; 13; 17.)
74. Várhatjuk-e hát, hogy a világ lassankint megjavul és Isten országává változik át?
Minden ilyen várakozás hamis és Isten igéjével merőben ellenkező. Az Istenhez meg nem térő emberiség nem a jót termeli ki magából, hanem a gonoszt. Lassankint levetik magukról Isten törvényének nem szívesen hordott láncait és teljesen a gyűlölet, tisztátalanság és kevélység gonosz szellemei töltik meg őket. Erkölcsi lazaságukat erkölcsi felbomlás fogja követni, úgy, hogy az utolsó idő emberei igen gonoszakká lesznek, ám gonoszságukat a kegyesség bizonyos látszatával leplezni fogják. Végül ezt a látszatot levetik és Isten ellen való nyílt lázadás tölti be a világot. A Hamis és tiszta egyház elszakadnak egymástól, amaz a földi hatalom árnyékába bújik, emez mennyei erőkbe öltözik; amaz hazug lesz, emez égi olajat vásárol magának. A nagy szakadást követni fogja a gonosz teljes kiérése. Ezt éri utol az ítélet. A gonosz üldözni fogja a jót, a hamis egyház a tiszta egyházat, s ennek megszabadítására jön vissza Krisztus.
75. Hogyan kell Krisztus visszavárnunk?
A tíz szűz példázata szerint mind a tíz szűz, tehát az egész egyház el fog aludni, azaz Jézus visszavárását abbahagyják. Krisztus visszajövetele előtt felébred az egyház és lámpást gyújt, azaz bibliai ismeretet igyekszik szerezni. Az egyház utolsó idejét ez a komoly és mélyreható bibliakutatás fogja betölteni; tárgya Krisztus visszajövetele lesz. Ezt a kutatást azonban egyesek a Szellem olajával, mások az emberi értelem világosságával fogják végezni. A Szellemtől megvilágított bibliakutatással és imádkozással mintegy beleöltözünk a napba, azaz a mennynek erőibe és világosságába. Isten világosságával és erejével bátran mehetünk az antikrisztusi kor nagy küzdelmeibe, a „nagy nyomorúságba”, mely Krisztus eljövetelét az Írás jövendölése szerint megelőzi. Ez a nagy nyomorúság részint a keresztyének üldözéséből, részint az istentelen világot érő utolsó csapásokból áll elő, melyekből azonban Isten csodálatosan ki fogja szabadítani övéit. A nagy nyomorúság egyik szálat a másik után fogja elszakítani azokból a kapcsolatokból, amelyek az igaz egyház tagjait ehhez a világhoz fűzik. Ezekbe az elszakadásokba örömmel belenyugodni és Krisztus mellett végig megállni: ez Krisztus helyes várása!
76. Megelégszik-e Isten azzal, hogy a nagy embervilágból csak a választottakat mentse meg s a ki nem választottakat kárhozatba veti-e?
Bár most Isten tényleg csak egyesek hív ki a világból és ezekből alkot gyülekezetet, melynek neve: ekklésia, azaz kihívottak gyülekezete: ennek a kihívott gyülekezetnek felépítése mégis csak ideiglenes állomás nagy tevei megvalósításának útján. Ahogy a választottak száma betelik – mint láttuk – Isten az elvetett zsidó néphez fordul, s az keserű bűnbánattal ösmeri majd fel, hogy Isten választott népe helyett a Messiás gyilkosa és átok népe lett, mint az Írás mondja, Sátán zsinagógája (Zak. 12,10 skk; Jel. 2,9; 3,9) Sírva ösmerik fel, hogy templomukat azért vette el az Isten, mert azt kalmárság házává, sőt latrok barlangjává tették, mint ezt róluk Jézus mondotta. (Ján. 2,16; Luk. 19,41) A megtérő Izrael az isteni igazságosság és szeretet hirdetésével a világ többi nemzeteinek fogja mutatni a megtérés útját. (Csel. 15,16-17; Róm. 11, 15-32) A bibliai jövendölés tehát nem egyezik a középkori egyház hiedelmével, mely szerint Isten lemondott a látható teremtésről, a földről, úgy, hogy azt a pusztulásnak dobta oda; róla, akit lehet, kiment, a többieket veszni hagyja. A Biblia szerint Isten a választottakat csak zsengének tekinti, azaz a megszabadítottak első csoportjának s az a célja velök, hogy további mentő célok eszközei legyenek. Isten szeretete tehát sokkal nagyobb, kiterjedtebb, átfogóbb, mint az emberek, mint az egyház tekintete.
77. A nagy isteni terv keresésében mi jelentősége van a Tíz Parancsolatnak?
A Tíz Parancsolat a törvény rövid foglalata, mellyel Isten a Neki szolgálni akaró zsidó néppel akaratát megismertette. Nekünk a törvény nem az üdvözülés útja, hanem az elkárhozásé. Igyekezetünk, hogy a törvényt megtartsuk, kudarccal végződik, mert az elesett embernek Isten törvényének megtevésére nincs ereje. A Tíz Parancsolat tehát csak a magunk elítélésének útjára vihet bennünket; gőgünk megalázásával készít elő a kegyelem hívő elfogadására. Az első parancsolat elítéli a mai idő legfeltűnőbb bűnét, az embermagasztalást s azt a várakozást, hogy földi, bűnös, sokszor istentagadó emberek hozhatnak jobb sorsot a világ meggyötört népeinek. A második parancsolat elítéli az emberek kigondolta hamis vallást, mely a vallást a politika vagy más emberi érdekek, pénzvágy, papi gőg szolgálatába állítja; Isten gondolatait emberi gondolatokkal toldja meg vagy éppen kicseréli s hamis, hazug várakozásra biztat. A harmadik parancsolat megfedd azért, hogy Isten nevének és a szent törvénynek meggyalázása ellen nem emeltük fel szavunkat. A negyedik parancsolat rámutat szívünk nyugtalanságára, mely onnan van, hogy Isten szombatját, a Jézusban való megnyugvást elhagyván, az emberi mozgalmak zűrzavarába vetettük magunkat. Az ötödik parancsolat a családi élet feldúlásáért, a felelősség ellen való lázadásért ítéli el korunkat. A hatodik parancsolat a világban levő gyilkos gyűlöletet s azzal szemben megalkuvó, gyáva hallgatásunkat ítéli el. A hetedik parancsolat a szemérem elvetését, a művészet cégére alatt az erkölcs rombolását s mindezzel szemben közönyünket és megalkuvásunkat dorgálja. A nyolcadik parancsolat a világban levő munkaviszonyt és az ebből folyó rablóvágyat leplezi le. A kilencedik parancsolat a hazug szájat ítéli el, mely könnyen vádolja meg azt, aki útjában áll; a korunkban mind jobban elharapódzó rágalom-propagandát. A tizedik parancsolat minden vétkezés belső forrására, kívánságainkra mutat rá, melyeknek szánalmas rabjai vagyunk. Íme, olyan ez a 10 tanítás, mintha éppen korunkra szabták volna reá! Mikor az őszinte ember ebbe a tükörbe pillant, megszégyenülve Krisztushoz menekül bűneinek bocsánatáért.
78. Mit foglalnak magukban a Miatyánk szavai?
Az imádságnak nem az adja meg az értelmét, hogy Istent kitanítsuk arra, hogy mit kell tennie, mert Isten azt nélkülünk is jól tudja, annyira, hogy Szelleme által inkább Ő segít nekünk imádkozni. (Róm. 8,26) Az imádságnak az ad erőt, hogy szavaival állást foglalunk és vallást teszünk a jó mellett, hogy ellene fordulunk a gonosznak s magunkat Istenre bízzuk. Mikor Isten imádkozásunkból látja, hogy a jó mellé állottunk, Ő is mellénk áll és megsegít bennünket. Sőt, gyarló imádságunk szavát Krisztus és a mennyei seregek könyörgése erősíti meg. (Jel. 8,3) A Miatyánk szavaival vallást teszünk arról, hogy a mennybéli Istent atyánknak ismerjük s tudjuk Róla, hogy szívesen hallgat gyermekei szavára. Mennybélinek mondjuk Őt, mert a felső szellemvilág minden erejével rendelkezik, s ezekkel bennünket segít. Az első kéréssel szembeszegülünk a vallástalan és istentelen világgal, mely Istent, hitet, ítéletet és minden szentet megtagad. A második kéréssel a világ igazi királya, Jézus mellé állunk. A harmadik kéréssel szembeszegülünk a világ akaratával és helyébe a tiszta égi világ akaratát kívánjuk a földre, hogy itt is minden térd Isten előtt és ne emberek előtt hajoljon meg. A negyedik kéréssel vallást teszünk arról, hogy Istent többnek tartjuk az anyagnál, Tőle várjuk minden testi szükségletünk kielégítését és úgy Rá bízzuk magunkat, hogy szemünket a ma szükségletén túl nem emeljük. Az ötödik kéréssel vallást teszünk arról, hogy ezt a világot csak a szeretet és megbocsátás gyógyíthatja meg; elsősorban Isten bocsánata, azután a mi megbocsátásunk egymással szemben. A hatodik kéréssel vallást teszünk gyengeségünkről, mely a kísértésnek ellenállni nem tud, a hetedik kéréssel vallást teszünk arról az Istenről, ki a kísértésből is ki tudja szabadítani a Benne bízót, még ha a Sátán már le is igázta őt. A Miatyánk záró szavaival vallást teszünk Isten egyedülálló jogáról, hogy a föld királya legyen; hatalmáról mely ezt meg is fogja valósítani és a dicsőségéről, mely az Ő birodalmát a mi dicsőségünkre be fogja tölteni. S minderre rányomjuk az Ámen pecsétjét, kifejezve ezzel, hogy sem kérésünkből, sem bizonyságtételünkből egy i betűcskét vissza nem vonunk. Senki oly röviden, oly erőteljesen össze nem foglalta az imádság összes lehető tárgyait, mint Jézus tette az Úri imádság szavaiban.
79. Mi volt az első keresztyén hitvallás?
Tulajdonképpen ez a név: Krisztus! Krisztus nevének magukra vételével vallották az első tanívlányok magukat Krisztus követőinek. A „keresztyén” név krisztusfélét, krisztusit jelent. Eleinte ugyan csúfolták őket e szóval; de ők örömmel fogadták e nevet. Mikor a tévtanok szaporodtak, különösen a gnoszticizmus terjedésekor szükségesnek érezték, hogy a hitvallás ne csak Krisztus személyére, hanem néhány fontos tantételre is kiterjedjen, s ezekből a tantételekből rakódott össze néhány századon át az úgynevezett Apostoli Hitforma. Az, hogy a pusztán személyhez fűződő hitvallást később tantételekből álló hitvallás váltotta fel, mutatja, hogy a Krisztushoz tartozó tudatát később a helyes tan vallása, még később az egyházhoz tartozás hangoztatása pótolta. A Hiszekegy nemes, tömör összefoglalása a keresztyén tanításnak; de egy hidegebb kor terméke, mint amilyenben az apostolok éltek. A Szentháromság három személyéhez csatlakozva, helyesen osztja fel a hit tételeit; de amikor az Atyáról beszél, nem említi annak szeretetét; amikor a Fiú szenvedéséről szól, nem említi, hogy értünk szenvedett; mikor a Szellem, munkásságáról szól, nem említi a legfontosabb ígéretet, hogy Krisztus eljön e „földre”, hogy itt országát felállítsa.
80. Mivel magyarázható az Apostoli Hitforma e hárma hiánya?
Azzal, hogy amikor ez a hitvallás végleges alakját nyerte, Krisztust a keresztyének messzebb érezték maguktól, úgy gondoltak Rá, mint egy messze költözött kedves ismerősre. Lassankint a Krisztussal való személyes és közvetlen kapcsolat elhomályosult, s ezzel együtt hidegebb s távolibb lett az a kapcsolat is, mely az egyház tagjait fűzte össze. Az egyház tagjai közt a szeretet helyébe a kényszer lépett. A hitvallást császári parancs (dogma) rendelte el; az üdvösség kérdését nem Krisztushoz, hanem az egyházhoz való tartozás döntötte el. Először azt mondták: „Akinek Isten atyja, annak az egyház anyja.”; később így fogalmaztak: „Akinek az egyház anyja, annak az Isten Atyja”. Az apostolok idejében az egyházba való felvétel feltétele a Krisztussal való személyes kapcsolat volt; később úgy képzelték, hogy az egyházhoz való csatlakozás juttat Krisztussal közösségbe. Az Apostoli Hitforma igaz és egészséges tanokat tartalmaz, csak éppen mintha távol látnánk magunktól Krisztus szeretetét és dicsőségét. Már közel volt az idő, mikor Isten dicsősége helyét majd az egyház dicsősége foglalja el. Az elhidegülés tovább folytatódott. A bizalom és melegség a szentek és Mária felé fordult, s az élő Krisztusból puszta dogma lett. Ma az Apostoli Hitforma átgondolt és meggyőződéses vallása helyett ez a régi szép emlék az istentisztelet szertartásos része lett. Az ilyen szertartásnál az istentisztelet résztvevői nem szoktak arra gondolni, hogy amit elmondanak, igaz-e; hanem a régi szavak, melyek a modern idővel való kapcsolatukat elvesztették, varázsszavakká változnak, melyekkel nem embertársainkat, hanem Istent akarjuk meggyőzni, s lelkünket az értelem jelenléte nélkül megnyugtatni. Az élő hitvallást ellenben teljes értelmünkkel s teljes akaratunkkal mondjuk. Minden idő hitvallásának a kor lelkéből és szükségeiből kell fakadnia. A szenteknek ki kell lépniök az ereklyetartókból, újra közöttünk kell élniök és mártírhalált halniok.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Bibliai káté © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2005
Saját példányból lejegyezve: 41–50. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése