81. Ha tehát a régi hitvallások lassankint ereklyékké változnak, el kell-e szakadnunk tőlük és a „fejlődés” útjára lépnünk?
A hitvallások az egyháznak egy régebbi tanbeli és hitbeli állapotát tükrözik vissza, tehát nem mondhatók Isten megdönthetetlen kijelentésének, hanem csak az Isten kijelentéséről alkotott emberi meggyőződéseknek. A Biblia után keletkezett s az egyháztól elfogadott tanítások alkotják az úgynevezett tradíciót vagy hagyományt. A római egyház a tradíciót a Biblia mellett kötelezőnek tartja, sokszor a Biblia fölé emeli, mert a Bibliát annak értelmében magyarázza. Ezzel a római állásponttal szemben áll a fejlődés híveinek álláspontja, mely nem őrzi a múlt emlékeit, hanem tőlük elszakad, s a kor divatos eszmeáramlataihoz szabja a keresztyén tanítást, mint ahogy ma az egyház szociális és demokratikus voltát igyekszik igazolni.
A hitvallások az egyháznak egy régebbi tanbeli és hitbeli állapotát tükrözik vissza, tehát nem mondhatók Isten megdönthetetlen kijelentésének, hanem csak az Isten kijelentéséről alkotott emberi meggyőződéseknek. A Biblia után keletkezett s az egyháztól elfogadott tanítások alkotják az úgynevezett tradíciót vagy hagyományt. A római egyház a tradíciót a Biblia mellett kötelezőnek tartja, sokszor a Biblia fölé emeli, mert a Bibliát annak értelmében magyarázza. Ezzel a római állásponttal szemben áll a fejlődés híveinek álláspontja, mely nem őrzi a múlt emlékeit, hanem tőlük elszakad, s a kor divatos eszmeáramlataihoz szabja a keresztyén tanítást, mint ahogy ma az egyház szociális és demokratikus voltát igyekszik igazolni.
Mindkét esetben lemondtunk arról a reformátori alapelvről, hogy a Biblia az Isten teljes és mindenkorra elegendő kijelentése és az isteni kijelentéshez emberi véleményeket csatolunk, minek az az eredménye, hogy az emberi vélemények túlburjánozzák az isteni tanítást és azt elnyomják vagy ereklyetartóba zárják, a szertartások ereklyetartójába, hogy aztán egy napon ereklyetartót is, ereklyét is az utcára dobjanak. Mi azért egy harmadik álláspontot képviselünk, a reformátorok álláspontját; szüntelenül visszatérünk a bibliai tanításhoz és az egyházat a Biblia fényében állandóan reformáljuk, visszaalakítjuk a krisztusi alapra. Ecclesia semper reformari debet!
82. El kell-e vetnünk hát a tradíciót (hagyományt)?
Mindenestől nem szabad elvetnünk, hanem vissza kell járnunk hozzá tanulni. Az emberi élet nem csak az egyes ember életében, hanem az egész emberiség életében is folyton növekvő egész, melyben a későbbi a korábbira épül. Ha ezt a folytonos ráépítést elhagyjuk, és forradalmi lépéssel egészen újrakezdjük az életet, talajt veszítünk a lábunk alól, s a mai emberek zavaros és ki nem próbált véleményére építjük a jövőt. Nem lehet nélkülözni a múltat, hanem föl kell azt keresnünk és tanulnunk tévedéseiből is, igazaiból is. Apáink azért éltek, csalódtak és küzdöttek, hogy ne járjunk még egyszer azon az úton, melyen ők eltévedtek, s hogy példájukat kövessük abban, amire a jóban eljutottak. Mert a múlt nem csak tévedett, hanem épített is. A világ Teremtője nem egy nemzedékre bízta az ország felépítését, hanem az össze emberi nemzedékekre. A föld meghódítása a paradicsomban kezdődött el, hol Isten az ember elé vezette az állatokat és az ember nevet adott nekik. Ma az egész föld, sőt szinte a mindenség az ember lakóhelye és az ember sorra járja, hogy mindent megvizsgáljon benne s mindennek nevet adjon. Nem egy embernek, nem egy emberi nemzedéknek való munka ez, hanem az egész emberiség élete megy rá. Mindenre szükségünk van, amit az emberek eddig gondoltak és kipróbáltak. Az isteni intézkedés, hogy az emberek nemzetekre, vallás tekintetében pedig felekezetekre szakadva éljenek, mert minden nemzetnek és minden felekezetnek kijelölte a maga területét, működésének, gondolkodásának határait, hogy azokban éljenek, tevékenykedjenek és munkájuk gyümölcsét egymás javára összerakják. Egy nemzet és egy felekezet sem élhet a többitől elkülönülve külön életet. A magukba begubózó nemzetek és felekezetek úgy járnak, mint az egymásba házasodó régi királyi családok, életerejüket vesztik el. Keressük az igazságot és alázatosan el kell fogadnunk, amire a másik jutott el: de állandóan vissza is kell tekintenünk, hogy a már eddig megtaláltat el ne veszítsük. Ne ereklyeként őrizzük a múltat aranyszekrénybe zárva, hanem kézikönyvtárunkba tegyük s gyakran járjunk el hozzá tanulni. Azért helytelen nemzetünket vagy felekezetünket kényszer és ok nélkül elhagyni és helytelen minden áron újat kezdeni is, mert az új, melyet alkotunk, csak silányabb lesz, mert gyökértelen. A régi egyházaktól elszakadó szektákban kevesebb a megtartó erő, gyorsabban rontják meg őket a betegségek. „Mindeneket megvizsgáljatok, ami jó azt megtartsátok!” De minden vizsgálat próbaköve: Isten megbízható kijelentése, a Szentírás.
83. El kell-e zárkóznunk a fejlődéstől?
Az alma magjában benne van a fa gondolata, mely belőle nőni fog; az embrióban a későbbi élet terve: fejlődni annyit jelent, mint a már meglévőnek kibomlania, a mozdulatlanságból kimozdulnia, várakozóból cselekvővé lennie. E világban végbemenő fejlődés nem emelkedés! Az önző, bűnös emberi élet sem lesz soha magosabb életszínvonallá, mert abban mindig az önzés bűnös erői fognak dolgozni; azért semmiféle jelszó vagy emberi változtatás nem fogja megszüntetni a kizsákmányolás szomorú valóságát. Újonnan-születés nélkül nincs új emberiség; újonnan-születés pedig nincs bűnbánat és Istenhez való visszatérés nélkül. Az emberiség, mióta a paradicsomban vétkezett, mindig újra azzal ámította magát, hogy „ezentúl szebb lesz a világ”, ehelyett azonban mindig szabadabban kezdtek működni az önzés, bosszúállás, gyűlölet erői. Isten régi prófétái csalóknak mondták azokat a prófétákat, akik azt hirdették: „Biztonság van!” Az igazság az, hogy Isten ítélete közeledik a világra. Isten nélkül a fejlődés lefelé zuhanást jelent. Mégsem zárkózhatunk el közönyös megvetéssel a világban végbemenő fejlődéstől, hanem alkalmazkodnunk kell minden következő újhoz, mert össze vagyunk nőve az emberiséggel és annak minden nyavalyája ami betegségünk is. Jó orvosként a beteghez kell szabnunk a gyógyítás módját. Ami emberi, az nem lehet nekünk idegen. Hűségesen kell a tévelygők után mennünk, s őket a gyógyulás egyetlen forrásához: Istenhez vezetnünk. Ám aki beáll hamis reménységet prédikálni, az hamis próféta. A búza össze van nőve a konkollyal s nem tudjuk magunk közül a konkolyt kitépni az aratásig. Azért embertársainkkal együtt szenvedve, népünk nyavalyáját megosztva, szeretetet, az evangélium békességét kell széjjel vinnünk.
84. Miért vesztette el tekintélyét az egyház és miért vetik meg a papokat?
A világ akkor vetette meg az egyházat és benne a papokat, amikor azok olyanok lettek, mint a világ maga és ahelyett, hogy gyógyulást hoztak volna neki, hasznot akartak húzni abból. Ezt úgy mondják: „mikor az egyház elvilágiasodott”. A világ azt kívánja az egyháztól, hogy olyan legyen, mint ő: de megveti, mikor az egyház ezt megteszi. Mert az egyháznak nem a világhoz kell szabnia magát és nem a világ fejlődését követnie, hanem erős sziklán állnia és ennek a soha el nem múló, meg nem rendülő sziklának, Istennek szabadítását hirdetnie, arról üldöztetve, vértanúhalált halva bizonyságot tennie. A vértanú és hitvalló egyházat üldözik, de tiszteletet adnak neki. Aki a keresztyén egyház papjaként nem vállalja az Üdvözítő útját, hanem a világ hasznából akar részesedni, s az idő nyújtotta előnyöket ki akarja használni, hogy gazdagságban, világi tekintélyben, hatalomban emelkedjék, az megérdemli, hogy úgy tekintsék, mint a zászló árulóját. Mert a keresztyén egyház zászlajára a töviskoronás Krisztus arca van írva.
85. Mi hát a keresztyén egyház hivatása a mai korban?
Megérteni a szenvedő és tévelygő világot és utána menni az eltévedt juhoknak, mint az isteni Pásztor utánunk jött, eltévedt juhok után, mert nem változott meg Isten és a világ is ugyanaz maradt. Isten ma is Jehova, azaz szent és könyörülő Isten. A világ ma is eltévedt tékozló fiakból áll. A mennyei Atya ma is hazavárja tékozló fiait és szerető szívének üzenetét rábízta az egyházra, hogy hívogasson és bizonyságot tegyen. Ez az üzenet pedig örömüzenet; de nem azt tartalmazza, hogy Istennek országlása egy vagy más emberi mozgalommal vagy valamely egyházzal már elkezdődött e világban; hanem azt tartalmazza, hogy Krisztus visszajöjjön, a világnak igazi Ura és akkor, de nem előbb Vele együtt mi is dicsőségre jutunk. Ez a dicsőség pedig a szeretet szabad és akadálytalan szolgálata lesz. A szeretet már ma is köztünk van és hat, de koldusruhában, megvádoltan, megrágalmazottan, üldözötten, halálba kergetetten. A szeretet azonban keresztre feszítve is boldogságot jelent mindazoknak, akik hiszik, hogy a világot csak a szeretet mentheti meg. Akik a Szeretet hírvivői, azoknak semmi része nem lehet a gyűlölet gyümölcstelen átkos cselekedeteiben. A keresztyén egyház mai hitvallása ez a régi imádság: Bocsásd meg a mi vétkeinket, mint mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek! Vallást teszünk arról, hogy Isten csak akkor könyörül meg rajtunk, ha mi is megkönyörülünk a szenvedőkön, s akkor áll mellénk, ha a Názáreti Jézus áldott lábnyomaiba illesztjük lépteinket.
Forrás: Csia Lajos – Bibliai káté © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2005
Saját példányból lejegyezve: 51–55. oldal
82. El kell-e vetnünk hát a tradíciót (hagyományt)?
Mindenestől nem szabad elvetnünk, hanem vissza kell járnunk hozzá tanulni. Az emberi élet nem csak az egyes ember életében, hanem az egész emberiség életében is folyton növekvő egész, melyben a későbbi a korábbira épül. Ha ezt a folytonos ráépítést elhagyjuk, és forradalmi lépéssel egészen újrakezdjük az életet, talajt veszítünk a lábunk alól, s a mai emberek zavaros és ki nem próbált véleményére építjük a jövőt. Nem lehet nélkülözni a múltat, hanem föl kell azt keresnünk és tanulnunk tévedéseiből is, igazaiból is. Apáink azért éltek, csalódtak és küzdöttek, hogy ne járjunk még egyszer azon az úton, melyen ők eltévedtek, s hogy példájukat kövessük abban, amire a jóban eljutottak. Mert a múlt nem csak tévedett, hanem épített is. A világ Teremtője nem egy nemzedékre bízta az ország felépítését, hanem az össze emberi nemzedékekre. A föld meghódítása a paradicsomban kezdődött el, hol Isten az ember elé vezette az állatokat és az ember nevet adott nekik. Ma az egész föld, sőt szinte a mindenség az ember lakóhelye és az ember sorra járja, hogy mindent megvizsgáljon benne s mindennek nevet adjon. Nem egy embernek, nem egy emberi nemzedéknek való munka ez, hanem az egész emberiség élete megy rá. Mindenre szükségünk van, amit az emberek eddig gondoltak és kipróbáltak. Az isteni intézkedés, hogy az emberek nemzetekre, vallás tekintetében pedig felekezetekre szakadva éljenek, mert minden nemzetnek és minden felekezetnek kijelölte a maga területét, működésének, gondolkodásának határait, hogy azokban éljenek, tevékenykedjenek és munkájuk gyümölcsét egymás javára összerakják. Egy nemzet és egy felekezet sem élhet a többitől elkülönülve külön életet. A magukba begubózó nemzetek és felekezetek úgy járnak, mint az egymásba házasodó régi királyi családok, életerejüket vesztik el. Keressük az igazságot és alázatosan el kell fogadnunk, amire a másik jutott el: de állandóan vissza is kell tekintenünk, hogy a már eddig megtaláltat el ne veszítsük. Ne ereklyeként őrizzük a múltat aranyszekrénybe zárva, hanem kézikönyvtárunkba tegyük s gyakran járjunk el hozzá tanulni. Azért helytelen nemzetünket vagy felekezetünket kényszer és ok nélkül elhagyni és helytelen minden áron újat kezdeni is, mert az új, melyet alkotunk, csak silányabb lesz, mert gyökértelen. A régi egyházaktól elszakadó szektákban kevesebb a megtartó erő, gyorsabban rontják meg őket a betegségek. „Mindeneket megvizsgáljatok, ami jó azt megtartsátok!” De minden vizsgálat próbaköve: Isten megbízható kijelentése, a Szentírás.
83. El kell-e zárkóznunk a fejlődéstől?
Az alma magjában benne van a fa gondolata, mely belőle nőni fog; az embrióban a későbbi élet terve: fejlődni annyit jelent, mint a már meglévőnek kibomlania, a mozdulatlanságból kimozdulnia, várakozóból cselekvővé lennie. E világban végbemenő fejlődés nem emelkedés! Az önző, bűnös emberi élet sem lesz soha magosabb életszínvonallá, mert abban mindig az önzés bűnös erői fognak dolgozni; azért semmiféle jelszó vagy emberi változtatás nem fogja megszüntetni a kizsákmányolás szomorú valóságát. Újonnan-születés nélkül nincs új emberiség; újonnan-születés pedig nincs bűnbánat és Istenhez való visszatérés nélkül. Az emberiség, mióta a paradicsomban vétkezett, mindig újra azzal ámította magát, hogy „ezentúl szebb lesz a világ”, ehelyett azonban mindig szabadabban kezdtek működni az önzés, bosszúállás, gyűlölet erői. Isten régi prófétái csalóknak mondták azokat a prófétákat, akik azt hirdették: „Biztonság van!” Az igazság az, hogy Isten ítélete közeledik a világra. Isten nélkül a fejlődés lefelé zuhanást jelent. Mégsem zárkózhatunk el közönyös megvetéssel a világban végbemenő fejlődéstől, hanem alkalmazkodnunk kell minden következő újhoz, mert össze vagyunk nőve az emberiséggel és annak minden nyavalyája ami betegségünk is. Jó orvosként a beteghez kell szabnunk a gyógyítás módját. Ami emberi, az nem lehet nekünk idegen. Hűségesen kell a tévelygők után mennünk, s őket a gyógyulás egyetlen forrásához: Istenhez vezetnünk. Ám aki beáll hamis reménységet prédikálni, az hamis próféta. A búza össze van nőve a konkollyal s nem tudjuk magunk közül a konkolyt kitépni az aratásig. Azért embertársainkkal együtt szenvedve, népünk nyavalyáját megosztva, szeretetet, az evangélium békességét kell széjjel vinnünk.
84. Miért vesztette el tekintélyét az egyház és miért vetik meg a papokat?
A világ akkor vetette meg az egyházat és benne a papokat, amikor azok olyanok lettek, mint a világ maga és ahelyett, hogy gyógyulást hoztak volna neki, hasznot akartak húzni abból. Ezt úgy mondják: „mikor az egyház elvilágiasodott”. A világ azt kívánja az egyháztól, hogy olyan legyen, mint ő: de megveti, mikor az egyház ezt megteszi. Mert az egyháznak nem a világhoz kell szabnia magát és nem a világ fejlődését követnie, hanem erős sziklán állnia és ennek a soha el nem múló, meg nem rendülő sziklának, Istennek szabadítását hirdetnie, arról üldöztetve, vértanúhalált halva bizonyságot tennie. A vértanú és hitvalló egyházat üldözik, de tiszteletet adnak neki. Aki a keresztyén egyház papjaként nem vállalja az Üdvözítő útját, hanem a világ hasznából akar részesedni, s az idő nyújtotta előnyöket ki akarja használni, hogy gazdagságban, világi tekintélyben, hatalomban emelkedjék, az megérdemli, hogy úgy tekintsék, mint a zászló árulóját. Mert a keresztyén egyház zászlajára a töviskoronás Krisztus arca van írva.
85. Mi hát a keresztyén egyház hivatása a mai korban?
Megérteni a szenvedő és tévelygő világot és utána menni az eltévedt juhoknak, mint az isteni Pásztor utánunk jött, eltévedt juhok után, mert nem változott meg Isten és a világ is ugyanaz maradt. Isten ma is Jehova, azaz szent és könyörülő Isten. A világ ma is eltévedt tékozló fiakból áll. A mennyei Atya ma is hazavárja tékozló fiait és szerető szívének üzenetét rábízta az egyházra, hogy hívogasson és bizonyságot tegyen. Ez az üzenet pedig örömüzenet; de nem azt tartalmazza, hogy Istennek országlása egy vagy más emberi mozgalommal vagy valamely egyházzal már elkezdődött e világban; hanem azt tartalmazza, hogy Krisztus visszajöjjön, a világnak igazi Ura és akkor, de nem előbb Vele együtt mi is dicsőségre jutunk. Ez a dicsőség pedig a szeretet szabad és akadálytalan szolgálata lesz. A szeretet már ma is köztünk van és hat, de koldusruhában, megvádoltan, megrágalmazottan, üldözötten, halálba kergetetten. A szeretet azonban keresztre feszítve is boldogságot jelent mindazoknak, akik hiszik, hogy a világot csak a szeretet mentheti meg. Akik a Szeretet hírvivői, azoknak semmi része nem lehet a gyűlölet gyümölcstelen átkos cselekedeteiben. A keresztyén egyház mai hitvallása ez a régi imádság: Bocsásd meg a mi vétkeinket, mint mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek! Vallást teszünk arról, hogy Isten csak akkor könyörül meg rajtunk, ha mi is megkönyörülünk a szenvedőkön, s akkor áll mellénk, ha a Názáreti Jézus áldott lábnyomaiba illesztjük lépteinket.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Bibliai káté © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2005
Saját példányból lejegyezve: 51–55. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése