Ötödik rész
1. vers. Nabukodonozor után fia, Evil Merodach (Marduk szolgája) következett, ki igazságtalan és kicsapongó életével bőven rászolgált sorsára; uralkodásának második évében sógora meggyilkolta. Utána Nabonétosz lett a király, s ennek fia volt a Bibliában említett Belsazár.
Róla, mint Nabukodonozor fiáról és utódjáról a tudomány sokáig semmit sem tudott. De ez esetben is a Bibliának lett igaza. Később talált följegyzés értesít egy Belsazárról, ki tényleg Nabukodonozor leszármazottja, éspedig unokája volt. És ugyan nem az egész birodalmon, hanem csak Babilon városában uralkodott, tehát alkirály volt.
Bár Nabukodonozor nagyatyja volt, nem meglepő, hogy atyjának mondja a szöveg. Mikor a méd király hadvezére, a fiatal perzsa uralkodó, Küros, támadást indított Babilon ellen, Nabonétosz fejét vesztette, s fiának, Belsazárnak, Babilon urának adta át a csapatok vezényletét. A királyi család gonosz erkölcsei nála is jelentkeztek, mint azt a babiloni történet elbeszéli, s ahogy a következőkben szemlélni is fogjuk. A fiatal alkirályt történetünk éppen egy kicsapongó lakománál találja. A végveszély idején, mikor az atya s az egész babiloni birodalom ura, Nabonétosz fejét elvesztette; mikor az ellenség minden órában megérkezhetett: a fiatal Besazár nemcsak könnyelmű mulatással tölti idejét, hanem a láthatatlan Istent meri maga ellen kihívni, meggyalázva annak szent edényeit. Nabukodonozor utolsó istenfélő nyilatkozata után valóban nagy a zuhanás, amellyel a királyi család ebbe az erkölcsi fertőbe alámerült. Egyszerre ezer főembernek készíteni lakomát, s előttük az ivásnak mértéktelenül odaadni magát: igazán nem fejedelemhez méltó cselekedet volt. Pogány bálványok azonban más életet nem sugallnak imádóiknak. Ez a hallatlan pazarlás, hogy ezer embert a király fejedelmi módon egyszerre vendégelt meg, nem illett ahhoz a képhez, melyet Nabukodonozor a nagy fáról látott, mely eledelt és oltalmat adott az összes földön lakónak; a pazarlónak ehhez a lakomához mások eledelét kellett elvennie.
A világbirodalom tehát nem töltötte be többé feladatát, azért megérett az ítéletre, hogy más világbirodalomnak adja át helyét. A virrasztó szentek újra gyűlést tartottak Isten előtt, és megint egy égi határozat született meg, hogy a méltatlan uralkodó országát másnak adják oda.
2. vers. A bort Isten az ember áldására teremtette, de az ember az áldásból átkot csinál magának, s éppen azzal fogant meg Isten átka a hűtlen emberiségen, hogy kezében még az áldás is átokká változik. A mértéktelen borivás rossz gondolatok sugalmazója. Mámoros állapotban a király valami különösen érdekes és vitézi tette akar végrehajtani; bátorságát akarta megmutatni azzal, hogy a júdabeliek Istenével ujjat mer húzni. A választás azért esett éppen Dániel Istenére, mert a gonosz előkelőségek Dánielt különösen gyűlölték. Előhozatta tehát a király Dániel Istenének edényeit a király istenének kincstárából, hol azok elhelyezve voltak. Ezzel a tettével ugyan a zsidók Istenét s a babiloni főistent egyszerre sértette meg, mivel a szent eszközök Babilon istenének voltak felajánlva.
A vakmerő bűnbe magával készült rántani vendégeit, a főembereket, feleségeit és ágyasait. A királyi háremben ugyanis a rendes feleségek mellett ágyasok is voltak, mint ezek az ókorban Ábrahámnál, Jákobnál és Dávidnál is megtalálhatók (I. Móz. 16,1 skk; 30,4 9; II. Sám. 16.21), tehát az evangéliuminál alacsonyabb erkölcsi szinten a pogányság vagy a törvény félhomályában megengedhetők és elfogadottak voltak. A feleségek és ágyasok nagy száma azonban a ledérségnek oly fokára mutat, amely a király környezetét hitvány és aljas csőcselékké tette. Ez a népség ivott a királlyal együtt a szent edényekből. Kitűnt, hogy Nabukodonozor rablása, melyet a jeruzsálemi templomban elkövetett, átokká lett a birodalmon; csak az átok teljesedése soká váratott magára. S hogy átokká lett, az összefügg azzal a makacs ragaszkodással, amellyel Nabukodonozor a pogány istenek mellett megmaradt; ha gyermekeit az igaz Isten félelmében nevelte volna, elmaradt volna a borzasztó vég, mely Nabukodonozor birodalmát és utódait érte.
3. Vers. Babilon vezető embereinek s a királyi udvar tagjainak romlottságát mutatja, hogy ellenállás nélkül azonnal előhozták az edényeket a király istenének kincstárából (Dán. 1,2); nem tiltakozott ellene Nabukodonozor özvegye, az ősz királyné sem, kinek kedvéért férje 15 nap alatt egy mesterséges hegyet hordatott össze, hogy azon új királyi palotát építtessen; a lakoma vendégei pedig habozás nélkül ittak belőlük. Azért mindannyiukra el kellett jönnie az ítéletnek!
4. vers. Hogy a szentségtörő művelet alatt az arany-, ezüst-, réz-, fa-, kőisteneket dicsérték, ez nem vallásos buzgalomból történt, hanem dacos tüntetésből a júdabeli Isten ellen. A dicséret azonban őszinte volt. Sok magasztalót ugyan nem tudtak elmondani ezekről az aranyból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kőből készült istenek hatalmáról, sem arról a világosságról, melyet szolgáiknak adni képesek voltak, kik az emberek aljassága ellen nem igen tiltakoztak, és a király aljas dorbézolása ellen sem tettek semmit.
Az emberek szeretik a kényelmes vallást, a kényelmes papokat és a kényelmes isteneket; a szent Istentől ellenben irtóznak. Belsazár és csőcseléke tehát őszintén dicsérték a tehetetlen bálványokat.
5. vers. Az arany-, ezüst-, vas-, réz-, és kőistenek nem is jelentkeztek, hogy tiltakozzanak; jelentkezett azonban a júdabeli Dániel Istene. Nem mennydörgésben, nem villámban, nem földrengésben jelent meg, csak egy falon író egyszerű kézfejben, mely titokzatos jeleket jegyzett arra a falra, mely a királyi teremben elhelyezett hatalmas és ezer meg ezer mécslánggal égő óriási kandeláberrel szemben volt. Annak a falnak nagy részén fehér csík futhatott végig, melyet mésszel csináltak, s ezen a fehér felületen futott végig a magányos kézfej, betűket festve a falra, melyeket a jelenlevők nem értettek Pedig a meghívottak közt sok írástudó, kaldeus lehetett. E régi királyi palotákon ablak nem volt, csak ajtó; ami fény, levegő az ajtón bejött, annyival meg kellett elégniök a bent lakóknak. A termekben megrekedő rossz levegő és füst nem tették kellemessé a bent időzést. Más világító eszközt, mint a fáklyát és a kis lánggal égő olajmécsest, nem ösmertek. Úgy segítettek magukon, hogy ezeket a mécseseket százával, sőt ezrével helyezték el, s így nagyobb fényerőt nyertek.
A palota falai belül drága csillámló kövekkel voltak borítva. Pompa volt elég. A civilizáció magaslatán élt az utolsó babiloni király. De a civilizáció nem zárja ki, sőt sokszor magával hordja az erkölcsi romlást.
A civilizáció nem pótolhatta az erkölcsi erő hiányát. A pompa mellett a birodalom elgyengült.
Egy szelíd, író kéz, mely senkinek ártani nem látszik, egyszerre elrabolja a nyugalmat a társaságtól. A király mereven nézi az író kezet; szemét nem tudja levenni róla. Itt a szokatlan, a megmagyarázhatatlan egy rejtett világ közellétét hirdeti. Az ember akkor jön rá arra, hogy ez a világ létezik, mikor a megszokott élete rendjéből valami kiveti. Mily bátran vétkezett előbb a király, s mily gyorsan elfogyott bátorsága, mikor a megcsúfolt túlvilág jelentkezett!
6. vers. Mialatt a király mereven bámult az író kézre, rendkívüli rémület lett úrrá rajta. Arcáról eltűnt az élet fénye, tehát elsápadt. A vér elhagyja az arcot, mikor a szív működése gyengül. Lelke riasztó gondolatokat szült, és azok megjelentek szívében (tudatában).
Valami rendkívüli közeledett, s a király megrémült tőle, mert lelkiismerete nem mondott neki jót. A lelkiismeret, a szellem jeladásának tudatunkban való jelentkezése, sokszor szólal meg olyankor, amikor a lelki szív nem tudja rendes tevékenységét folytatni, s a tudat egy pillanatra kiürül. Ebbe a pillanatnyi űrbe, mely a végtelen csöndbe állítja az embert, belehallatszik az emberi szellemen át a túlvilág szava. Az emberi tudat rémülten figyel Istenre.
A rémület továbbmegy a szívből a lélekbe, azaz a lélek tudattalan részébe, s azt a lelki központot, mely a lélek szervezetét összetartja, s melyet a biblia képes nyelve a rekeszizommal jelöl (Rachamim, Phrén) meggyöngíti, úgy, hogy a lelki szervezet mintegy összeesni készül.
A lélek és test működése szoros kapcsolatban vannak egymással. A lélek felbomlása átmegy a testre is, az idegrendszer felmondja a szolgálatot, az inak, izmok nem működnek rendesen, s az ember úgy érzi, hogy csípőjében az ízületek megoldódnak; a térdek nem állanak szilárdan, hanem összeverődnek. A nagy félelem szokott jelenségei ezek.
7. vers. A lelki és testi szétbomlás jelensége az is, hogy a rémült ember nem tudja szabályozni hangjának erősségét, vagy alig ad ki hangot, vagy túl erősen kiált. A király kiáltva parancsolta meg, hogy vezessék be a varázslókat, a kaldeusokat és a jósokat, ami nem illett össze a királyi méltósággal. Mégis a parancsnak gyorsan tettek eleget, s akit elértek, a király elé vitték. De köztük nem volt ott Dániel. Dániel ekkor már talán 85 éves aggastyán volt, vagy annál is több; kora szerint is megillette a nyugalom, s így nem lehetett már a kaldeusok testületének élén. De az erkölcstelen királyi nemzedék nem is tűrte volna meg őt ott. Láttuk, hogy Belsazárnak a bálványistenek és azok szolgái kellettek. A király az akkor uralkodók szokása szerint kitüntetéseket ígért annak a bölcsnek, ki a falon lévő írást el tudja olvasni. A kitüntetés részben állás és rang, részben érdemjel vagy kitüntető ruha. A bíbor uralkodóknak ruhája volt, melyet más nem vehetett föl, csak akit állása és rangja arra képesített. Az arany karikának vagy abroncsnak kitüntető jellege olyan lehetett, mint ma az érdemjeleké vagy aranyláncé.
Harmadiknak lenni a király után bizonyos kormányzói állandó állás lehetett, melynek jellegével tisztában nem vagyunk; közismert állásjelzés lehetett: harmadik a király után. A bölcsek fogadás nem abban a teremben történhetett, amelyben a titkos írás megjelent, s amelyben az asztalok terítve álltak és a vendégek ültek. A király beszéde után mentek be csak a bölcsek a lakomázó terembe, és ott megnézték az írást. Erre mutat a
8. vers. kezdő mondata: „ekkor bementek Babilon összes bölcsei”. Ezek a bölcsek ugyanis már előzőleg bent voltak a palotában, és meghallgatták a király beszédét; ha tehát újra „bementek” valahová, akkor az csak egy másik, valószínűleg belsőbb helyiség lehetett. De hiába mentek be az íróterembe, mert nemcsak a felírt szavak jelentését nem tudták megmondani a királynak, hanem még elolvasni sem tudták az írást, nem ösmerték annak betűit. Valószínűleg zsidó betűk voltak, melyeknek alakját több emlékről ismerjük (nem a későbbi négyszögletes betűk voltak), de amelyek az ékírást használó kaldeusoknak ösmeretlenek voltak. Az ékírást messze földön ismereték még Egyiptomban is találtak ékírásos leveleket; a babiloni bölcsek nem voltak rászorulva, hogy jelentéktelen népek betűivel megösmerkedjenek. Kénytelenek hát bevallani, hogy képtelenek a felírást elolvasni.
9. vers. A bálványpapok tehetetlensége egyszerre még nagyobb riadalmat kelt a királyban, és nagy zavart a lakomán részt vevő főemberekben. Eddig azzal ámították magukat, hogy bálványisteneik védik és segítik őket; könnyelmű emberek könnyen vigasztalják magukat azzal is, amiben bízni komoly okuk nem volna.
Amíg a szép jelen tart, addig eltart a bizalom is. De az ilyen hamis bizalom azonnal szertefoszlik, mihelyt a megpróbáltatás ideje elérkezik; ilyenkor a hamis istenek tehetetleneknek bizonyulnak. Az a tény, hogy a bálványpapok nem tudtak a király kívánságának megfelelni, egyszerre a bálványistenek tehetetlenségét is megmutatta. Ekkor a rossz lelkiismeretű királynak eszébe jutott a megbántás, melyet bálványai tekintélyének védelmében a júdabeliek Istene ellen elkövetett. Félelmében újra elsápadt, s a hajlongó, lakájlelkű udvaroncok, kik lelkiismeretüket a királynál tartották, zavarodottan látják, hogy a földi isten zavarodottan áll előttük. Micsoda hatalomra mutat a tiszta szellemvilágnak részén az, hogy legkisebb mozdulatára a földi hatalmasok minden lelki tartásukat elveszítik! Micsoda tehetetlenségére annak a világnak, mely hazugságra építi fel életét!
10. vers. Mikor a jelennek erői összeroppannak, az elfelejtett múlt visszatér a jelenhez. A múltat Nabukodonozor özvegye hozza, az ősz királynő, ki úgy látszik, visszavonultan élt a királyi palotában, ki a tivornyákban nem vett részt; most azonban a rendkívüli esemény híre visszavonultságából őt is kimozdította. Egyszeriben eszébe jutottak hasonló jelenetek férje életéből; a nagy rémület, mely férjét érte, a babiloni bölcsek akkori tehetetlensége és a megoldás, mely mindjárt bekövetkezett, mihelyt a király Dánielhez fordult. Mikor a jelen tehetetlenül áll az eseményekkel szemben, megjelenik a múlt, és megmutatja a kivezető utat. A palota cselédsége, mint hírvivő posta, akkor is úgy működött, mint működni szokott mai udvarokban. A király nyilatkozatai, a főemberek zavart beszédei elérkeztek az ősz királyasszonyhoz, és azt arra indították, hogy tanáccsal szolgáljon unokájának. A királynő csak arra emlékezik, hogy férjének a végén mindig áldást és megkönnyebbülést hozott Dániel közbelépése. Azt gondolja, hogy a fiatal királlyal is így lesz. A pogány királynő, ha talán nem is helyeselte Belsazár tivornyáit és szentségtelen tetteit, de azok horderejével tisztában nem volt.
Így Dániel megjelenésétől csak jó fordulatot várhatott. Azért bátorító szóval lép a király elé, annak, mint uralkodónak megadva a tiszteletet, melyet még a szülő sem tagadhatott meg, különösen, ha nagy nyilvánosság előtt szólott az uralkodóhoz. Látván a zavart a király gondolataiban; látván sápadt arcát, így szólott: „Király, ne gondolj riasztó dolgokat, és arcod fényét el ne veszítsed”, azaz: el ne sápadj! A királynő nem úgy gondolja, hogy Belsazárnak módjában volna, hogy gondolatainak és a sápadtságnak parancsoljon; hanem azt hiszi, hogy amit ő mondani fog, a király terhes gondolatait elűzi, és sápadtságát megszünteti: a felszólítás tehát biztatás. A királyné a biztatót abban látja, amit mondani fog. A bevezetés tehát arra készíti elő a királyt, hogy nagyanyja vigasztaló, megnyugtató megoldást hoz magával.
11. vers. A megoldást egy férfiban látja. Nála újra előtűnik az a pogány felfogás, mintha az isteni világosság Dániel személyéhez hozzá volna kötve. Nem azt mondja a királyné, amit Dániel mondana: Van egy Isten, aki segíteni tud! Hanem ezt: Van egy férfi, akiben segítségre való isteni ajándékok nyugszanak! A királyné azzal indokolja Dániel képességét, amivel férje is mindig megokolta, hogy benne szent isteneknek szelleme van. A szavak nem azt jelentik, amit a Biblia nyelvén jelentenének. Ha valakiben Isten Szelleme lakik, akkor ez a szent Szellem nemcsak lakója, hanem Ura is annak, akire rászáll; ellenben a bálvány istenvilágból kiáradó szellemen az uralkodik, akiben az bent lakik. A pogány vallások mindig ellenállhatatlanul haladtak a pantheizmus álláspontja felé, mely szerint a világszellem öntudatlan, és ha erősebb is az embernél, akiben megjelenik, az ember, akiben e szellem öntudatossá válik, magasabb ennél a szellemnél. Hogy mily könnyen elbánik a bálványistenekkel a királyné, arra nézve jellemző az, amit a Dánielben levő világosságról, belátásról és bölcsességről mond, melyet éppen akkorának nyilvánít, mint amekkora az istenekben lakik. A királyné Dánielt az istenekkel egy sorba emeli. A király tud mindarról, amire a királyné figyelmét irányítja, a veszély pillanatában azonban a királyné jónak látja a királyt Dánielre emlékeztetni.
Emlékezteti például arra, hogy Nabukodonozor Dánielt az összes babiloni írástudók, varázslók, kaldeusok és jósok fölé emelte. Bár a király ezt is tudja, de az emlékeztetésnek értelme van, mert ebből az állásból Dánielt a későbbi uralkodók idején vetélytársai félretolták. Lehet, hogy a királynéban valami bűnbánatféle is volt a miatt, hogy amikor Dánielt mellőzték., a királyné nem próbálta megakadályozni ezt a lépést, amely királyi házára csak csapást hozhatott.
12. vers. Most elmondja azt a megokolást, melyet akkor is elmondhatott volna, ha idejében szót emel Dániel mellett, s annak áldásos befolyását a királyi családban megtarthatta volna, de amely megokolás most is világossá teszi, miért kell Belsazárnak ijedelmében s a babiloni bölcsek újabb kudarca után az agg prófétához fordulnia. Dániel korábbi befolyását a királyné szerint az indokolja, hogy Belsazár atyjának, helyesebben nagyatyjának idejében többször álmokat helyesen magyarázott, rejtett dolgokat megfejtett és nehéz feladatokat megoldott, s mindezzel a benne levő igen nagy szellemről, tudásról és belátásról tanúságot tett.
Az ember értelme szellemi eredetű képesség, melyet az emberben szelleme kelt föl és növel; azért a nagy értelem nagy szellemet tételez föl. A tudás a lélek szorgalmának következménye, de a szellem adta értelme nélkül nem szerezhető meg. Az értelem és tudás együtt a lelket belátással tölti meg, azzal a képességgel, hogy a kívüle s benne levő dolgok titkos összefüggéseit jól meglássa és megértse.
E három egymásból fakadó képesség: értelem, tudás, belátás teszik az embert alkalmassá arra, hogy Isten rejtett értelmű híradásait, az álmokat megmagyarázza; az élet rejtett dolgait kibontsa, s a nehéz feladatokat, melyek különösen egy király előtt merülnek fel, megoldja.
E képességek Dánielben már korán megmutatkoztak; azért adta a király neki a Baltazár nevet, melynek jelentése: Bél, védd meg életét! A júdabeli ifjú életét Nabukodonozor érdemesnek látta a legfőbb babiloni istenség védelme alá helyezni: a birodalom számára és a maga számára annyira értékesnek látta ezt az életet. Belsazár király tehát tegyen úgy, mint nagyatyja tett: hívassa Dánielt, az meg fogja adni a rejtélyes jelek megfejtését.
13. vers. A királyné, mielőtt a király elé ment volna, valószínűleg már el is küldött Dánielért, s így a király beleegyező szavára vagy intésére a próféta már meg is jelenhetett. Az esztelen király azonban most sem fordul alázatosan Isten emberéhez, hanem királyi fensőbbségét fitogtatja. Úgy tesz, mintha nem ismerné a prófétát: mintha annak személye oly jelentéktelen volna Babilon életében, hogy csak most a királyné ajánlása következtében szerezne róla tudomást. Annyit elárul, hogy tud azokról a foglyokról, akiket atyja Júdeából elhurcolt. Pedig ha ezek a foglyok valami miatt ismerősek voltak előtte, akkor az ok erre csakis Dániel működése lehetett. A király tehát még a veszély végső órájában is nagyzol. Fölényéből azonban csakhamar engedni fog.
14. vers. Hozzátartozik a király nagyzolásához az a fölényesség is, amellyel a király Dániel előtt megokolja, hogy miért nem fordult előbb hozzá: a királynak kényelmetlen a kaldeusok kudarca, s azon van, hogy az ne tűnjék fel az ő kudarcának; ezért mondja tehát, hogy a kaldeusok szereplése után hallotta csak, hogy Dánielben az istenek szelleme lakik, továbbá igen nagy világosság, belátás és bölcsesség is. Megelőzőleg a királyné, amikor a királlyal beszélt, nemcsak ezeket a tulajdonságokat említette, hanem utólag hozzájuk fűzte, hogy nagy szellem, tudás és belátás van Dánielben, s hogy Nabukodonozor azért tette őt a kaldeusok fejévé (12. v.).
E második tulajdonságcsoportból a világosság nem tartozik a lélek állandó és belső tulajdonságaihoz, tehát nem az embernek állandóan adott nagy szellem, azaz nagy szellemi képesség folyománya, tehát nem a lélek állandó sajátsága, hanem időről időre a kívülről adott fény. Mint ahogy a fizikai természetben is fény kell ahhoz, hogy lássunk, a szellemi világban is szükséges valamilyen fény a látáshoz, mely a fizikai fényhez fogható tünemény, de szellemi. Isten szívünkbe sugározza ezt a fényt. Olvassuk a Bibliát, s nem értjük. Egyszer csak világosság támad bennünk, s egyszerre megértünk dolgokat, melyek mellett máskor sokáig ültünk értelmetlenül. Ha ebben a szellemi világosságban vizsgáljuk a dolgokat, tudás jön létre bennünk. Ha a dolgok belső összefüggését mutatja meg a bennünk sugárzó fény, belátásra jutunk, ami már a lélek állandó sajátossága, és sokszor ezt nevezik világosságnak.
Ha sok belátás gyülemlik fel bennünk, bölcsességgé válik. Bölcs a sok belátású ember. Dániel sokat imádkozott Isten világosságáért és becsülettel tanult; ezért lett bölccsé, és ezért értett a titkos és rejtett dolgok kifejtéséhez. És Isten a szükséghez és alkalomhoz képest adta neki a világosságot. Belsazár teszi magát, mintha csak most hallott volna arról a nagy bölcsességről, mely Dánielben lakik.
15. vers. A király tovább játssza a hamis szerepet s úgy tünteti fel, mintha udvaroncai az ő akarta ellenére vezették volna eléje a bölcseket, ő szinte az áldozatuk volna. Hiszen volt is mit szégyellnie a pogány bálványkultusz papjainak kudarcán, kiknek arany-, ezüst-, réz-, vas-, fa- és kőbálványait csak éppen előbb magasztalták Belsazár és vendégei a kicsapongó lakoma alkalmával! De ha a király mossa is kezét a babiloni papok kudarca miatt, ez az ál-tárgyilagosság kevés hatást tesz a prófétára; a dicséret sem hatja meg, mely a király ajkáról feléje hangzik; sem azok a jutalmak, melyeket Belsazár előbb a bálványpapoknak is felajánlott.
16. vers. A király folytatja a fölényeskedő tájékozatlanság hangoztatását, Dániel meghívása is másnak a gondolata volt: „Rólad azt hallottam, hogy képes vagy megfejtéseket csinálni és nehéz feladatokat megoldani.” Tudott erről a király korábban is; hallott róla elégszer, hiszen nem zugolyában hangzottak el Dániel csodálatos jövendölései; hiszen éppen Dániel jövendöléseivel szállott szembe a király akkor, amikor Dániel Istenét megsértette, és annak szent edényeit meggyalázta. De mint a hitvány vakmerő embereknél történni szokott, azonnal nagy rémület fogta el, amikor látni kényszerült, hogy a pogány istenek, melyeket Dániel Istene fölé magasztalt, segíteni rajta nem tudnak. Most ott vergődött a durván megsértett Isten kezében, és mégis még most is fölényesen akarja elintézni az igaz Isten prófétáját: „Ha hát képes vagy az írást elolvasni és értelmét velem tudatni, bíborba öltözöl, arany karikát kapsz a nyakadra, s harmadikként fogsz uralkodni az országban.” A nyomorult, halálra ítélt bűnös a megsértett isteni Bíró szolgájával szemben hánytorgatja a nagylelkűséget! De megkapja rá a méltó választ.
17. vers. A király viselkedése „királyi” akart lenni, de csak kendőzte azt, ami királyi. A mellőzött szerény próféta válasza ezzel szemben királyi lesz, mert nemcsak fölébe emelkedik a hitvány királynak, elutasítva annak minden kegyét; hanem ő oszt ingyen kegyet, ingyen mondja meg, amire a királynak szüksége van. Dániel a következő választ adta a királynak: „Ajándékaid a tieid legyenek, s adományaidat másoknak oszd!” A próféta szavai elég nyersek, de megfeleltek annak a hitvány alaknak, aki királyi koronát viselt ugyan, de elég aljas volt ahhoz, hogy szolgáinak szeme láttára adja oda magát a mértéktelen ivásnak, s félrészegen ágyasaival együtt gyalázza meg Dániel Istenének szent edényeit. Nem csoda, ha a világbirodalom urát máskor mindig tisztelő próféta ezzel a hitvány uralkodóval minden közösséget megtagad.
Ugyanő Nabukodonozornak ezt mondta: „Szálljon az álom a te gyűlölőidre és megfejtése ellenségeidre!” (4,16) Amilyen a két elintézés, olyan a különbség a két uralkodó között! Mégis az ősz próféta egészen nem felejti, hogy Nabukodonozor unokájával áll szemben: megveti, de nem vonja meg tőle a kért segítséget, noha ez annak használni már nem fog! „Az írást mindamellett elolvasom a királynak, és megfejtését megmondom neki.”
18. vers. „A király”, megszólítás mellől elmarad a „korszakokig élj!” udvariaskodó kívánság: de mit is keresne ott ez a szó, mikor éppen a pusztulást készül hirdetni a próféta?! A király áltudatlanságát a próféta kiléte felől egyszerre eloszlatja Dániel azzal, hogy Nabukodonozor király legnagyobb megszégyenülését idézi az unoka emlékébe. Ezzel megmozgatja a királynak emlékezni nem akaró értelmét. A fiatal király nagysága csak örökség; nem ő szerezte, Isten nem neki adta azt, hanem nagyatyjának, kit egyszerűen csak atyjának említ a próféta is. „A te atyádnak, Nabukodonozornak adta a magasságos Isten a királyságot, a nagyságot, a tiszteletet, a fenséget!” Nabukodonozornak mind a négy birtokában volt; de hogy nyomorult utóda az ország egyik részének (Babilon város kerületének) birtoklása mellett még a lelki nagyságot, a tiszteletet és a fenséget is megkapta volna Istentől, nem állítja a próféta, mert a királynál semmi lelki nagyság nem észlelhető; a tiszteletet pedig tivornyákkal és istensértésekkel kiérdemelni nem lehet. Íme Dánieltől sem kapja meg a megbecsülést. A fenséget csak mímeli az uralkodó, mint amikor a hiányzó szépséget festékkel rakja fel magára a vénülő nő. De azért mégis a Jeruzsálemi templom kifosztójának, Nabukodonozornak bűnét is bünteti az igazságos Istent a hitvány utódban!
19. vers. Belsazár hatóköre alacsony királyság volt; csak Babilon városára terjedt ki: inkább csak királyi helytartóság volt, tehát tekintélyét csak oktalan pazarlással igyekezett fenntartani, s tartotta fenn a hozzá hasonló hitvány korhelyek szemében. Milyen más volt Nabukodonozor királyi nagysága, kinek nagyságát Isten az égig érő nagy fa képében példázta! A népek, nemzetek és nyelvek mind féltek tőle, mind reszkettek hatalmától; Nabukodonozor tekintélyét azért hangoztatja a próféta, hogy rámutasson a mély süllyedésre utódai alatt, kik aljas életmódjukkal csakhamar eltékozolták atyjuk tekintélyét. Igen hamar meglazultak a birodalmat összetartó kötelek; különösen a médek irályai törekedtek önállóságra, kiknek a perzsák rokon népe is hódolt. Mikor a babiloni birodalom gyengesége nyilvánvalóvá lett, nyílt lázadás tört ki, és a méd Küakszárész perzsa hadvezére, Kürösz (Cyrus) megindult Babilon, a főváros ellen. Mikor Belsazár az istentelen tivornyát rendezte, Kürosz seregei Babilon előtt voltak. Az elbizakodott Belsazár nem sejtette, hogy néhány óra leforgása után lázadó ellenségének kezében lesz! S a király ott van a tivornya asztala mellett, és kihívja maga ellen az égnek Istenét! Milyen más volt a nagyatyja, aki józanul nézett szembe a legnagyobb veszéllyel (vö. 4,16): Hiszen Nabukodonozor is tudott igazságtalan lenni, mikor például Babilon bölcseit Dániel mentette meg oktalan dühétől.
Nabukodonozor „tudott ölni, ha akart; tudott eleveníteni, ha akart; tudott fölemelni, ha akart”, sőt, az ősz prófétát is ő emelte fel magas tisztre; „tudott kicsinnyé tenni, ha akart”. De mire képes Belsazár?! Mit ér az a méltóság, melyet a király most este ád, már az éjjel, amikor a király már ellenségeinek kezében lesz?! Micsoda paródiája Belsazár uralkodása Nabukodonozor uralkodásának!
20. vers. Mi lesz a nyomorult Belsazárral, mikor az igazán királyi jellemű Nabukodonozor is, amikor fölemelte szívét Isten ellen, és dölyfössé lett, lezuhant a magas trónról, amelyen ült, fensége elvétetett tőle, alattvalói kivezették a mezőre, s az állatok sorsának részesévé tették?! Ezt az epizódot Nabukodonozor családja szívesen kifelejtette volna az uralkodóház történetéből; maga Nabukodonozor azonban nem szégyellte, hanem ország-világ tudomására hozta egy levélben, melyet a megelőző fejezetben közölt a próféta.
Az atya alázatosságát azonban szégyellte az utód, s azért a megalázó eseménnyel együtt félre tették azt a prófétát is, ki Nabukodonozornak a szörnyű sorsot megjövendölte, s azt az Istent is, aki e sorsot a királyra rámérte. De sem az Istent nem lehetett félretenni, sem Annak prófétáját, ki íme itt áll már a királyi utód előtt, hogy annak még keservesebb jövőt jósoljon!
Mi volt Nabukodonozor vétke Belsazár szörnyű bűne mellett! Micsoda dölyffel sértette meg Isten fenségét az utód, s mily magasra emelte föl szívét, amikor az atyját büntető Istent ki merte hívni, hogy vele szemben a saját hatalmát és bátorságát mutassa meg ezer alattvalója előtt, s ez alattvalók előtt e szemtelen vakmerőséggel hozza helyre ama csorbát, melyet atyja sorsa ejtett az utód szerint a királyi tekintélyen. Mert nagyon valószínű, hogy Belsazár ez Istent kihívó vakmerőségének és a királyi tekintély ily helyreállításának szemlélésére hívta össze az 1000 embert; hogy talán előre kigondolt terv volt a júdabeli Isten tekintélye ellen elkövetett merénylet!
21. vers. S íme most a próféta ajkáról mind az 1000 embernek újra hallania kell, amit úgy is jól tudnak, s amire a király nem akart emlékezni: hogy Belsazár őse, kinek Belsazár királyi hatalmát köszönheti, az emberek fiai közül kitaszítva élt, szíve az állatok szívéhez vált hasonlóvá; a vad szamárral lakott együtt, és füvet evett, mint a tulkok, meg az ég harmatja öntözte őt, mint a mező állatait. A próféta most még színesebben, megalázóbban adja elő a történetet, mint ahogy Nabukodonozor maga hallotta és leírta azt.
A megvetett vadszamárral való együttlakást a próféta most teszi hozzá a képhez, hogy annál mélyebben vágjon bele az Istent gyalázó királynak szívébe. Nagy volt a bűn, nagynak kellett lennie a büntetésnek!
22. vers. Isten nemcsak Nabukodonozorért tette e megaláztatást, hanem utódaiért is, hogy azok istenfélelmet tanuljanak, s kicsinnyé tegyék magukat a magasságos Isten mellett; hogy ennek az Istennek adják a dicsőséget, s királyi hatalmukat ennek az Istennek akarata szerint gyakorolják. S mit tett ehelyett Belsazár? Pontosan az ellenkezőjét! Noha mindezeket a dolgokat jól tudta, szívét nem tette kicsinnyé. Kicsinnyé úgy tesszük a szívet, hogy annak magasra törő vágyait lenyírjuk, s magunkat a kicsinyekhez tartjuk, mint Jézus tanította: Boldogok a nyomorultak! (Szegények, kevésbé helyes fordítás.) Belsazár Isten végzését félrerakta, Isten intésével dacolt, udvarának nagyjai előtt meggyalázta, kihívta Istent.
A veszély pillanatában azonban hasonlított a hitvány bűnöshöz, ki tettét tagadja; úgy akart feltűnni, mint aki semmit sem tud a múltról, az isteni intésről, amikor a prófétára rászorult, őt királyi magasságból próbálta elintézni. És most a próféta a tudni semmiről nem akaró királyra rábizonyítja: „te mindezeket tudtad!” Ezzel a szóval hazugnak bélyegezte a király eddigi viselkedését. Kíméletlen volt a próféta, de más nem is lehetett, hiszen az igazságos Istennek, az égi Bírónak képviseletében szólott a bűnös királyhoz, kiben a bűnbánatnak legkisebb jele sem látszott.
23. vers. A próféta tehát ráolvassa Belsazárra, hogy bár jól ösmerte Nabukodonozor megaláztatásának történetét, mégsem tette magáévá annak alázatosságra intő szavait (4,34) ellenkezőleg, „az ég Ura fölé emelte magát”, semmibe vette annak bosszúját; úgy bánt el az Istennel, mintha annak semmi hatalma sem volna Magáért bosszút állni.
Vakmerőn „maga elé hozatta szent edényeit, s ittak azokból ő, főemberei, feleségei és ágyasai”; nemcsak ő maga vétkezett súlyosan, ugyanabba a vétekbe belerántott azokat, akik fölnéztek rá, az uralkodóra. S amikor ily súlyosan sértette meg a láthatatlan valóságos Istent, ki létét s hatalmát kétségbevonhatatlanul mutatta meg Nabukodonozor életében, hogy a sértés még durvább legyen, az igaz Isten megcsúfolása közben magasztalta és magasztaltatta az ezüst-, arany-, réz-, fa-, és kőisteneket, amelyekről tudhatták, hogy „nem látnak, nem hallanak, nem értenek”, vagyis szemüket, fülüket emberek csinálták, s nincs bennük értő szív, mert holt anyagból készítette őket emberi kéz!
Aki pedig szörnyű ítélettel mutatta meg, hogy az embereknek lehelete kezében van: akinek Belsazár lehelete és minden útja is kezében van: azt az élő, valóságos Istent semmibe sem vették. Tette pedig a király ezt azért, mert megalázkodni nem akart, és azért inkább kellettek hazug, tehetetlen istenek neki, kikkel amit akar, azt teheti!
Ekkor jelentkezett a valóságos Isten, ki rajta is Úr; ki akkor veszi el leheletét, amikor akarja, és útját a halál birodalma felé hajlítja alá, ahogy neki tetszik.
Gőgös, felfújt szívből nem jő istentisztelet, csak olyan tüntető, hazug majmolása az igazi istentiszteletnek, amilyen a bálványistenek magasztalása. Belsazár a valóság helyébe a hazugságot tette!
24. vers. Nos, ez a nem létezőnek, ez a tehetetlennek nyilvánított Isten jelent meg a falon lévő kézírásban. Ő küldte el a kézfejet, mely a falra írta a király ítéletét. Mily csekély erőbe került a szellemvilágnak azt az író kézfejet odavarázsolni a király szeme elé, s három szót leíratni vele! Mégis e csekélység fölforgatta a király lelkét, teljes zavarba döntötte a vendégsereget, csúffá tette újra a babiloni bölcseket, és a királyt rákényszerítette, hogy a félretett ősz prófétához forduljon, tanácsért. Mit tesz Isten csupán kisujjának megmozdításával!
25. vers. Dániel e megszégyenítő beszéd után melyet más körülmények között a király nem tűrt volna el, de amelyet a lelkiismeretétől meggyőzött király kénytelen volt elszívlelni, elolvasta a titokzatos írást: Mene, mene tekel, ufárszin. Dániel írásjegyeket említ, mert az írás maga is ismeretlen volt a kaldeusok előtt. Mint mondtam, ezek valószínűleg akkor használt héber írásjegyek voltak, mint amilyeneket a kb. másfél századdal korábban készült Siloám-csatorna feliratán találhatunk.
Az elolvasott szavak ellenben érthetőek voltak a kaldeusoknak is, mert szír nyelven hangzottak, amelyet a király is ösmert, s amelyen Dániel könyvének ez a része is íródott (vö. 2,4). Nem értették azonban a kaldeusok, hogy e szavak mit jelentenek Belsazárral kapcsolatban, vagy nem akarták érteni. A próféta azonban bátran alkalmazza őket; szinte bíróként hirdeti ki a bennük foglalt ítéletet.
26. vers. Möné a möná ige participium passivuma, s megszámoltat jelent. A képzés egészen helyes; de kétféle értelmet állapít meg belőle a próféta:
1) azt jelenti a szó, hogy Isten számot vetett Belsazár napjaival; 2) azt jelenti, hogy befejezettnek találta őket az Isten; tehát elérkezett a halál órája. Hogy a szónak két értelme van, azt a szó megismétlése is mutatja. A magvas, tömör prófétai nyelvnek sajátossága, hogy a szavak alá többféle jelentést helyez. A möné szó tehát azt tudatja a királlyal, hogy a földi emberek életének napjait a magasságos Isten számolja, s hogy Belsazár király elérkezett napjainak végéhez.
27. vers. A tökél szintén arám, de ilyen képzés az ismert nyelvemlékekben nem fordul elő, grammatikailag helytelen, Ámde szándékosan helytelen, mert egy középalakot akart létesíteni a töqil és tiqqal között, melyek közül egyik, töqal participium passivuma és jelentése: megméretett; a másik qölal-tól származik, jelentése: könnyű. A szó értelme tehát szintén kettős: 1) Isten magát Belsazárt is megmérte, tehát nemcsak napjainak számát: de 2) a királyt túl könnyűnek találta, a mértéket nem ütötte meg!
28. vers. Pörész szintén kétértelmű: 1) a pörasz igétől származtatva jelentése: összetör; itt a pörisz part. pass. helyett áll, mint töqél. 2) Célzás a párasz, parszi szavakra, melyek perzsát, perzsákat jelentenek, s így a szó rámutat arra is, hogy a babiloni birodalmat kiknek fogja az isteni világkormányzat odaadni.
A három szó csodálatos tömörséggel és a kettős jelentések gazdagságával pontosan megjövendölte és megpecsételte a vétkező király közeli végét. A magyarázathoz természetesen szükséges volt a politikai események ismerete; csendes, magányos őrhelyéről ezt a próféta könnyen megszerezhette magának. Vizsgálódásai közben rájött arra, hogy a megromlott babiloni uralkodóház pusztításait az égi Uralkodó nem fogja soká tűrni, s olyan éles-látó férfi, mint Dániel, könnyen megláthatta, hogy a következő világuralkodó melyik nép kebeléből várható.
Szemét élesítette természetesen az istenadta bölcsesség, mely akkor senkinek sem jutott oly mértékben osztályrészül, mint neki. Gondolatait vezette Istennek szent Szelleme, ki benne lakott, s így könnyen és gyorsan átlátta a szavak értelmét.
29. vers. A magyarázat annyira találó volt, s az ítélet annyira magán hordozta az isteni bölcsességet, hogy Belsazár nem haragudhatott érte a prófétára, ki egyszerű tolmácsa volt az isteni üzenetnek. Ez a gonosz, könnyelmű király is Isten kezében volt már, s bár őszinte megtérésre képtelen volt, Isten kezének súlyát érezte s elösmerte.
Ezért is szavának állott, és Dánielnek mindent megadott, amit ígért: bíbor ruhába öltöztette. Ilyen ruhák, úgy látszik, mindig készen álltak a király rendelkezésére, s azok nem voltak annyira a testhez szabva, mint a mai angol-divatú öltözetek. Arany karikát, helyesebben: abroncsot is tétetett Dániel nyakára, s körülhordoztatta, mialatt a kikiáltó állandóan kiáltotta mellette, hogy a királyságban ő lett a harmadik. De mi értelme volt mindennek?! A királynak nem napjai, hanem órái voltak már csak számolhatók. Az ősz próféta helyén maradt, de
30. vers. Belsazárt azon az éjszakán megölték, s a méd Dárius vette át az országot 62 éves korában. A háború a babiloni uralkodók és a perzsák között már egy idő óta tartott, s a babiloniak vereségével folytatódott. Belsazár királynak bőséges oka lett volna tehát kicsapongó mulatság rendezése helyett magába szállni, és életének befejezéséhez készülni.
A király vad mulatságba fojtotta félelmét, s lázadó szíve vak dühével fordult a gondviselés ellen, melynek ellenséges közeledését érezte, de amely előtt meghajolni és amelynek követeléseihez megtérni nem akart. Isten volt a kőszikla, melyen Belsazárnak össze kellett törnie, mert ellenségesen fordult vele szembe. A gondviselésben űr nincs; Belsazár utóda már ki volt szemelve.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 81–92. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése