Harmadik rész
Folytatás
20. vers. A király számolt azzal, hogy az áldozatoknak még a tűzbevetése is rendkívüli feladattá vált annak következtében, hogy a kemencét hétszeres erővel fűtötték be; azért hadseregéből kiválasztotta a legerősebb katonákat, hogy az elítélteket kötözzék meg, vigyék a kemence felső járatához, és onnan felülről vessék be a tűzbe. A király elővigyázatossága azonban nem volt elegendő. A feladattal ezek a legerősebbek sem tudtak megbirkózni, s a király büntetéséhez tartozott, seregének legkiválóbbjait el kellett vesztenie. Drágán fizetett meg elvakultságáért.
21. vers. Az, hogy a három férfit nem vetkőztették le, hanem úgy, ahogy voltak, összes ruháikkal együtt vetették őket a tüzes kemencébe, egyrészt a rettentő sietséget mutatja, hogy a király felindulását a gyors végrehajtással csillapítsák; másrészt Isten intézkedésének tulajdonítandó, ki azt akarta, hogy a három férfi teljes méltósággal sétáljon ki a borzalmas tűzzel égő kemencéből.
A felsorolás egyúttal elárulja, hogy a babiloni ruhadivat milyen ruhadarabokból állott: nekik is voltak alsó ruháik, azokon egy felső ruha volt, s hidegben vagy előkelő megjelenéskor, még egy köpenyféle is rájuk került. Az egyéb ruhák szandálból, fejfödémből állhattak. A júdabeli ifjak tehát teljes díszükben vettettek a kemencébe, de ennek a teljes dísznek a méltóságában jöttek is onnan elő.
22. vers. A király rendkívüli dühe, melyet csak hiúsága és rossz lelkiismerete táplált, súlyos meggondolatlanságra ragadta a bosszúállókat: s nem a három júdabeli ifjú, hanem a király engedelmes szolgái szenvedték ennek kárát. A három ifjút ugyanis az isteni hatalom, mely őrzésükre volt kiküldve – s ez a hatalom személyes volt, egy angyal hatalma volt, ki később a kemencében is velük időzött és láthatóvá is vált – a három ifjút már a közeledéskor is őrizte.
Ez az őrizés azonban nem terjedt ki a hóhérokra, akik őket a kemence szájához vitték. Ott pedig a hőség oly elviselhetetlen volt, hogy azok a katonák, kik a megkötözött férfiakat vitték, elájultak, azután a rettentő hőségben meghaltak. A csodát növelte, hogy a három ifjúról csak a kötelek égtek le; minden ruhadarabjuk sértetlen maradt. Ami történt, semmiféle természetes módon meg nem magyarázható csoda volt! Ám éppen az által az ellentét által, mely a katonák és az ifjak sorsában jelentkezett, vált láthatóvá a király és az igaz Isten hatalmának különbözősége.
23. vers. A katonák a királyi parancs teljesítésében rendkívüli hősiességet tanúsítottak: a halálra ítélteket, nem törődve a gyilkos hőséggel, egészen a kemence torkáig vitték, és ott a kemencébe beledobták: a parancsot tehát végrehajtották, bár az életükbe került.
A keleti emberre jellemző, ez az életével nem törődés. Nem vizsgálták, hogy jó vagy rossz cél érdekében adják oda erejüket és életüket. A mai nyugati ember útközben kijelentette volna, hogy a parancs teljesíthetetlen. Méltatlan ügy vak szolgálatában inkább gyengeség, mint erény a hősiesség! Lelki gyengeség az oktalansággal és igazságtalansággal szembe nem szállani! De nemcsak a katonák teljesítették kötelességüket, hanem az angyal is. A tüzes kemence úgy volt elkészítve, hogy a nézők annak belsejébe láthattak. A király és a környezetében levő legfőbb urak az ifjaknak a kemencébe való belezuhanását láthatták.
Nem tudjuk, mikor ébredt fel először valami bűnbánat a királyban; hogy megkönnyebbülést vagy vádat érzett-e akkor, amikor a férfiakat alázuhanni látta. Ha már ekkor volt benne valami nyoma a bánatnak: mekkora lehetett megdöbbenése, amikor azt látta, hogy az ifjak éppen érkeznek le a kemence aljára; az angyal ugyanis nemcsak a tűztől óvta meg a ifjakat, hanem a lezuhanással járó sérülésektől is.
24. vers. A király semmiképpen sem volt arra elkészülve, amit most látott. Ahelyett, hogy a rettentő tűz azonnal felemésztette volna a belehulló ifjakat, azok éppen aláérkezvén, nyugodtan, sértetlenül járkáltak a tűzben. A nagyobb megdöbbenést azonban nem az kelti benne, hogy az ifjaknak semmi bajuk nem történt, hanem az, hogy a három ifjú mellett egy titokzatos negyedik alak jelent meg a kemencében. Abból, amit olvasunk, az tűnik ki, hogy a kemence nyílása előtt székek voltak elhelyezve, melyeken a király és főemberei ültek, hogy a ritka látványnak tanúi lehessenek; természetesen kissé távolabb, hogy a hőséget el tudják viselni.
Hatalmas uraknak külön gyönyörűsége, hogy áldozataik végső kínjában gyönyörködjenek. De a gyönyörűségből most kín lett! A király a rémülettől elhidegülve ugrik fel székéről és izgatottan, a valóság ellen a valóságtól kérve támaszt, kérdezi a vele együtt ülő tanácsosoktól, hogy „Ugye három embert vetettünk megkötözve a tűzbe?!”
A hangsúly itt két szón van: „három” és „megkötözve”. Ez a két látás okozza a király rémületét, hogy az ifjak szabadon járkálnak a tűzben, és hogy négyen vannak. Ez a két megfigyelés mutatja az emberfölötti hatalom beavatkozását, mely a királynak eddig tudatán kívül is aggodalmat okozott, s mely most a királyt a képzelt korlátlan hatalom magasságából egyszerre a tehetetlen félelem várakozásába vetette alá.
Mi jön még, ha a jelenben ily érthetetlen és emberileg képtelen dolgok történnek?! A lehetetlen tények láttára a királynak még az is bizonytalannak tűnik fel, amit egészen bizonyosan tud, s azért kérdi a tanácsosoktól, hogy jól emlékszik-e, hogy a férfiak hárman voltak, és meg voltak kötözve.
A tanácsosok nem vétkesek a történetben, legfeljebb annyiban, hogy részvételükkel a király tévelygését megerősítették és osztották; mindamellett szintén megdöbbenve nézték a történetet, és siettek a királyt arról biztosítani, hogy amire emlékszik, az a valóságnak megfelel.
„Bizonyosan!” – felelik a királynak, de ezzel a bizonyossággal nem lesz a szív biztosabbá, hanem annál bizonytalanabbnak tűnik fel a jelenben.
25. Vers. A bizonyossá tett múlttal most még egyszer összehasonlítja a király a rettegést okozó jelent:
1) négy embert lát három helyett;
2) feloldva látja őket, nem megkötözve, ahogy a tűzbe vetették őket;
3) járnak a tűzben, tehát a tűz semmi ártalommal nincs rájuk;
4) nem látszik rajtuk semmi sérelem a zuhanás és a katonákat megölő rettentő tűz ellenére sem;
5) a negyedik tűzben járkáló alak nem olyan, mint a három ifjú, hanem arca földöntúli, mintha nem emberek fia volna, hanem istenek fia.
Ebből az öt tényből megállapítható, hogy rejtélyes és a láthatatlan Istentől, vagy ahogy a király gondolja, istenektől jövő segítség történt, melyet egy, az istenek fiához hasonló lény hajtott végre, s mely abban állott, hogy feloldozta a halálraítélteket, a tűz erejét velük szemben kioltotta, és az esés sérelmétől megóvta őket. A láthatatlan Isten tehát felelt a király elbizakodott kijelentésére: „Melyik az az Isten, aki majd kiszabadít titeket az én kezemből?!” (15. v.) Dánielnek és három társának Isten jelentkezett; elküldte követét, és a király dühe tehetetlennek bizonyult. És ennek a kudarcnak mindazok a kormányzók, főemberek és előkelők tanúi voltak, kiket Nabukodonozor éppen hatalmának és dicsőségének szemlélésére hívott össze!
Ő maga hívta össze őket a saját gyalázatára! Ám a király annyira meg van rendülve a túlvilág jelentkezésétől, hogy eszébe sem jut szégyene: őt a túlvilág érdekli, mely most hozzá újra közel lépett, mint tette már, amikor az álmot mutatta, s amikor megjelentette Dánielen át az elfelejtett álmot. „Istenek fia” alatt a király olyan lényt értett, aki nem az emberek, hanem a láthatatlan istenek családjába tartozik, tehát emberfölötti, túlvilági lényt, kinek hatalmával az emberek nem versenghetnek.
Nabukodonozor okos ember volt; ennek következtében most nem elveszített tekintélye helyrehozásán törte a fejét, nem is gyászolja azt, hanem, mintha korábbi hangulatát elmetszették volna, egyszerre barátságossá válik az előbb még gyilkos dühvel gyűlölt ifjak iránt, és fensőbbségéből leszállván, alázatosan és nyájasan beszél velük.
26. vers. Ez az alázatosság és nyájasság mindenekelőtt abban nyilatkozik meg, hogy méltóságáról megfeledkezvén, ő közelít hozzájuk, s nem törődve a nagy hőséggel, közel megy a tüzes kemencéhez.
A kemence izzón égett; a király tehát egészen nem közelíthette meg a kemence nyílását, melynek alja a földdel lehetett egy szinten. A katonáknak föld feletti folyosón kellett a áldozatokat a kemence felső nyílásához vinniök. Bent a kemencében, amelyet a király megközelíteni nem tud, a négy férfi oly jól érezte magát, mintha híves sétányon járkálnának.
A királynak mélyen kell éreznie azok fölényét és a saját tehetetlenségét. Erre a megalázásra szüksége volt a királynak. S ő elfogadta ezt az új megalázó viszonyt. A király tulajdonképpen a júdabeli ifjak Istenének hajol meg. A három júdabeli ifjú mögött ott van a hatalmas Isten, az egyetlen igaz Isten; ezt tudja a király, azért szólítja így meg az ifjakat: „Sidrák, Misák, Abednégó, ti a legmagasabb Istennek szolgái!”
A júdabeli férfiak Istenét tehát még mindig a legmagasabb, de nem az egyetlen Istennek tartja; pogány sok-isten hívésén az átélt tapasztalatok változtatni nem tudtak. A király újra elismeri a júdabeli Isten legfőbb hatalmát, s kényszerből megalázkodik előtte; de ez nem jelenti, hogy belsejével, törekvéseivel is melléje állana.
A júdabeli ifjakkal azonban visszaállítja a régi viszonyt, s azok tovább is hatalmon maradnak; saját pogány istenei mellett a király jónak látja még a zsidók Istenének a segítségét is megszerezni. Nem lehet azonban a királyt alantas haszonleséssel vádolni. Kényszerűségből enged, de meggyőződéssel, és meggyőződéseinek következményeit, amennyire pogány lelke engedi, becsületesen vonja le. Ennek jele mindenekelőtt az ifjakkal való szíves viszonyának helyreállítása; sőt a réginél sokkal meghittebb viszony létesítése.
Ő maga közelít hozzájuk, és szíves szavakkal hívja őket: „Jöjjetek ki, lépjetek ide!” E szavak világosan mutatják, hogy a király lelkében fölengedés, megkönnyebbülés, sőt öröm foglalták el a korábbi harag helyét, melynek, mint láttuk, nem volt mély gyökere a király lelkében. A király most egy nehéz lelkiismeret tehertől szabadult meg. Minden gyűlölet és harag nélkül szívéből örült annak, hogy Sidrák, Misák és Abednégó sértetlenül léptek ki a tűzből. Ez a teljes változás a király kedélyének nemességét bizonyítja.
27. vers. A király mozdulatait nagy figyelemmel nézték a jelenlévő előkelőségek, s a rendkívüli helyzet és a király eddigi méltóságos viselkedésének megváltozása felbátorította őket, hogy külön a király hívása nélkül kíváncsian odagyűljenek a kemencéhez, és az abból kilépő ifjakat megvizsgálják.
A vizsgálat eredménye meglepő és megdöbbentő volt: semmiféle égési sebet a testen, semmifél pörzsölődést a hajon, semmiféle változást a ruhán nem találtak, sőt még a legkisebb füstszagot sem érezték az ifjakon. A király annyira meg volt indulva, hogy pillanatnyilag alkalmatlan volt arra, hogy ilyen józanságot feltételező megfigyeléseket tegyen. S már csak azért is a meghívott előkelőségeknek kellett ezeket a megállapításosak leszögezniök, mert őket hívták egybe, hogy az ellenkező történésnek, a tűz hatalmának, az ifjak halálának, a királyi tekintély ellen vétők megbüntetésének legyenek szemtanúi. Ehelyett a király megalázásának lettek szemtanúivá; a júdabeliek Istenének dicsőségét látták meg azok, akiket a király dicsőségét szemlélni szólítottak össze a birodalom legtávolibb részeiből.
A király most a megszégyenülést sem érzi; annyira kiszorított szívéből minden más érzést a félelem, a megdöbbenés és a csodálat, amelyeket a nem várt fordulat okozott. Az előkelőségek megállapításai csak fokozzák lelkében ezt a zavart. Becsületére legyen mondva a királynak, nem a megszégyenülés járt az eszében; csak a való tényekkel foglalkozott és azokhoz igazította megváltozott viselkedését. Sőt azt is elmondhatjuk a királyról, hogy, mint ahogy a következő nyilatkozata elárulja, másokra nézve jobban megértette a helyzetet, csak maga nem tudott abba mindenestől beleigazodni.
28. vers. A király lelkében nem látszik nyoma sem a neheztelésnek azokkal az ifjakkal szemben, kiknek győzelme a királynak keserves megszégyenülést jelentett. Ellenkezőleg, a király láthatóan örül annak, hogy tévedése kiderült, s a valóságot megismerte.
Ez az elfogulatlansága mutatja, hogy nagy uralkodó volt, mert a valóságot többre becsülte, mint a hízelgő tévedést. Nem gondol ellenségesen a júdabeli ifjak Istenére sem, ki nem állott melléje; ellenkezőleg áldja ezt az Istent, ki angyalát elküldte, és az ő kezéből megmentette azokat, akik Istenre bízták magukat. Ami miatt ez előbb fékezhetetlen düh fogta el, az ifjak engedetlensége miatt, most már nem neheztel; sőt dicséri őket érte, hogy parancsát nem teljesítették, s testi életüket is kockára vetették, hogy ne kelljen istene előtt meghajolniok, mint saját Istenük előtt.
Ami előbb lázadásnak, pártütésnek tűnt fel neki, azt most a hűség próbájának látja. Ugyan nem mondja magáról, hogy ő is odaáll ennek a hatalmas Istennek szolgálatába, még kevésbé, hogy az ő szolgálatába áll, mint ezt a három júdabeli ifjú teszi; de a három ifjú álláspontját kitűnően érti, s most már méltányolja is. Azok nem borulhatnak le más isten előtt, mint saját Istenük előtt; ez természetesnek látszik előtte, és áldja azt az Istent, aki ebben a törekvésükben melléjük állott, mert érzi ennek az Istennek igazát, és mert imponál neki a dolog. Csodálatos megkötözöttség, hogy ennyi meglátás ellenére mégsem tud egészen az ifjak oldalára állani.
29. vers. A pogány lelkülethez tartozik, hogy egyszerre több istennek is tud szolgálni, és esetleg az idegen Istent többre becsüli, mint a maga istenét. A mi Géza fejedelmünk elég gazdagnak érezte magát arra, hogy pogány istene mellett még a keresztyének Istenének is áldozzon. Rómában összegyűjtötték a meghódított népek isteneit, és a Pantheont, a minden istenek templomát emelték nekik. A kínaiak egyszerre ápolják saját régi vallásukat, tisztelik filozófusaikat, és tartják a buddhizmus tanításait, imádják Buddhát.
A király, akinek nincs szándékában elhagyni pogány istenét, most buzogni kezd Sidrák, Misák és Abednégó Istenéért, mert annak hatalmáról és hűségéről meggyőződött. Elhatározta, hogy rendeletet ád ki, mely a legszigorúbb büntetéssel fogja mindazokat sújtani, akik ugyanazt a bűnt követik el a zsidók Istene ellen, amelyet előbb ő maga a király követett el: akik valami tiszteletlent mondanak ez ellen a hatalmas Isten ellen. Ez a büntetés a legkegyetlenebb s megalázóbb lesz: darabokra tépik a vétkest, és szemétdombbá teszik a házát.
Érdekes, hogy megokolásul a király nem azt mondja, hogy nincs más isten, csak a zsidók Istene, amit a három ifjú mondana; hanem azt mondja, hogy nincs más isten, aki úgy tudna szabadítani; tehát vannak más istenek is, de ezek nem oly hatalmasak és nem oly hűségesek. És mégsem áll a király a leghatalmasabb és legjóságosabb Isten mellé egyedül! Mily ereje van a földi érdekeket kiszolgáló pogány tévelygéseknek, hogy ennyire meg tudja csalni az egyik legértelmesebb főt, Nabukodonozornak egyebekben világosan gondolkodó fejét!
30. vers. Mindamellett a király megbecsüli a zsidók Istenét és fel akarja használni Annak áldását saját birodalmának építésében és fenntartásában: azért nem csak visszahelyezi korábbi helyükre a júdabeli férfiakat, hanem még magasabb polcokra emeli őket. Visszatér tehát korábban már elfoglalt álláspontjához, melyet a kaldeusok tanácsára elhagyott, s pogány megbízhatatlanságból felcserélt. Látja, hogy az ilyen hűséges és Istentől megáldott emberek többet tudnak birodalma javára tenni, mint a cselszövő s tehetetlen kaldeusok. Sajnos a pogány lelkülettel együtt jár, hogy a király újra elessék; de azért majd jobban kell már lakolnia! Ennek a súlyosabb elesésnek történetét maga a király beszéli el a következőkben.
31. vers. Az itt kezdődő királyi levél nem az előző történet folyománya, hanem egy új megalázkodásról és új isteni könyörületről szóló vallomás. Az új fejezetnek ennél a versénél újabb felfuvalkodásról s azt követő isteni büntetésről.
A megtérő király maga beszéli el a szomorú történetet. Bűnbánatához hozzátartozik, hogy egész birodalmának minden népe előtt megalázkodjék, és előttük a megbántott Isten nagyságát elösmerje. A király rövidlátásához tartozik, hogy írását az egész földön lakó népek, nemzetek és nyelvek összességéhez intézi, mintha birodalma mindezeket egyesítené. Annyi igaz, hogy birodalma alá tartoztak mindazok a népek, amelyek akkor a népek közös életében nagyobb szerepet játszottak. A mai Európában élő népek akkor még inkább csak készültek a népek közös életében játszó szerepükre. Már mondtam, hogy Nabukodonozor előtt még legföljebb a szándék lehetett meg arra, hogy a föld összes népeit egy birodalomba foglalja össze. Ez a szándék ösztökélte valaha az embereket Bábel híres tornyának építésére. Bábel tornyának építését, mielőtt egész elkészült volna, Isten megakadályozta. A világ összes népét egyesítő birodalom eszméjét sem engedte Isten soha teljesedni, s mikor majd egyszer csaknem megvalósul ez a szándék, a végső világbirodalom, az olyan ingatag lesz (vas és agyag keveréke), hogy teljes kifejlődéséhez és megmaradásához ereje nem lesz.
A király csak előlegezi magának azt, amit a világbirodalom mindig meg akart valósítani. Igaz az is, hogy Dániel a később ismertetendő álom magyarázatában szintén úgy beszél a királyról, hogy annak dicsősége az égig, s hatalma a föld végéig terjed (4,19), de ezzel a próféta egyrészt az akkor divatos udvari (curiális) stílust alkalmazta; másrészt, mint láttuk, annyiban igaza is volt ennek a felfogásnak, hogy az akkor számottevő országok mind a király hatalma alá tartoztak; ami nem tartozott hozzá, félreesett, jelentéktelennek látszott.
Itt találjuk különben a Jelenések könyvében oly gyakran ismétlődő „népek, nemzetek, nyelvek és törzsek” ősalakját rövidebben: a népeket, nemzeteket és nyelveket; a „törzs” szó hiányzik. Nemzetek alatt egy közös őstől származó embereket értünk. Mikor a nemzetek fiai szétköltöznek, az együvé települő emberek alkotnak egy népet. A nyelv lehet egy népnél többféle is, viszont a népkeret határán túl is elterjedhet egy nyelv.
Mikor Dániel könyvét írta, a nemzetek, vagyis a közös őstől származó emberek már akkor régen népekké egyesültek, de azért a népek később keletkező kereteiből alulról felcsillantak a nemzeti összetartozások. A hatalmas birodalom tarkaságát még jobban szolgálta a nyelvek zavara. Babilon használta a kihalt szumír nyelvet, sokban rokon volt az asszírral, sokat átvett a szomszéd nyelvekből, mint a perzsából, s még görög jövevényszavakkal is találkozunk. Már Dániel korában a közös nyelv azonos művelődési kört jelentett; a nyelv esetleg népeket foglalt össze, s nemzeteket választott széjjel. A három fogalom az emberiség közös fejlődésének három irányát jelzi:
1) a nemzet szó a közös eredet azaz rokonság fönntartását jelenti;
2) a nép a közös életkörülmények megszabta közös érdekek ápolása;
3) a nyelv a kifejlődő közös eszmekör együttes fejlesztését.
E három, az emberiség életében uralkodó szempont szerint szólítja a király alattvalóit. A törzs fogalma ekkor még hiányzott, mert az együtt élő kisebb egységek keletkezése későbbi időben történt, s az agyag képe alatt megjelenő bomlasztó tényezővé vált. Nabukodonozor idejében a király lehetett kíméletlen hódító, de a hódoló népekkel szemben nem volt rideg zsarnok, hanem szeretett volna a népek atyja lenni, s azért az uralkodó s alattvalók érintkezésének hangja olyan bizalmas, meleg, jóakaró volt, mint Nabukodonozor e levele mutatja.
Az uralkodó jóakaratát fejezi ki a levél beköszönő néhány szava: „Békességetek nagy legyen!” Ami ellen az emberek Bábel tornyának építésével védekezni akartak, az éppen az ellenség fenyegetése miatt való aggodalom volt. Az ember jól ismeri a benne lakó gonosz indulatokat, s azok megfékezését várta az államtól. A világbirodalom mindenkor a félelemnek megszüntetését, a békesség nyugalmát ígérte. A világuralkodó legtermészetesebb kívánsága tehát népeihez, hogy békességük legyen. Ebben a békességben lehetnek fokozatok: a király sok békességet, nagy békességet kíván. Ennek megvalósítását látja feladatának. Ha a későbbi „vas” birodalom csak falni, zabálni akar majd, s amit nem tud felfalni, azt széttiporja (7,7): Nabukodonozor még abba veti becsvágyát, hogy a népeket megtartsa. Az első világbirodalomban sokkal több volt az emberkímélet és az istenfélelem, mint a későbbiekben. Ez tűnik ki ebből a levélben és a történetből.
32. vers. Mindjárt azzal kezdi levelét a király, hogy a „legfelsőbb” Istennek vele tett jeleiről és csodáiról számol be, azaz elösmeri, hogy ez a legfelsőbb Isten, ki egyébként a júdabeli száműzöttek Istene, hatalmasabb, mint ő, a földi isten, ki alattvalóitól Istent megillető tiszteletet vár el.
A „jelek” Isten működésének jelei: a „csodák” a legfelső Istennek az emberi ható- és látókört felülmúló hatalmát mutatják. A király tehát minden alattvalója előtt ki akarja nyilvánítani, hogy van nálánál s az ő isteneinél magasabb, legfelsőbb Isten, ki a király életében megmutatta, hogy van és uralkodik.
A király „jónak látja” ennek nyilvánosságra hozását, s ezzel együtt saját hatalmának és dicsőségének korlátoltságára mutat rá. Egyrészt az elszenvedett megaláztatás kényszeríti a királyt erre, másrészt igazságszeretete kívánja ezt a közlést; harmadszor a király érzi, hogy népeinek ehhez a legfelsőbb Istenhez a király üdvéért imádkozniok kell. A király tehát megaláztatott, s ezt becsületesen el is ösmeri, amennyire pogánysága engedi, a Neki járó tiszteletet megadja; de azért a földi istennek szokásos tiszteletet továbbra is elfogadja, megalázkodása tehát csak részleges.
33. vers. Abban azonban őszinte a király, hogy még a levélben bámulatát fejezi ki a legfelsőbb Isten iránt; jeleit nagyoknak, csodáit hatalmasoknak magasztalja; azaz működésének földi nyomai szerint ő a legnagyobb, a leghatalmasabb.
Nagyság és hatalom az emberi gőg legfőbb vágyai: most a király elismeri, hogy Isten hatalma és nagysága felülmúlja az övét. Sátán ősi ígérete, hogy az ember olyan lesz, mint az Isten, e pillanatban a király belátásán megtörik. A pogány istenekkel szemben ez a hódolat hiányzik; azok tehetetlensége kihívta azt, hogy ez az uralkodó magát velük egyrangúnak nézze.
De a tüzes kemencénél tapasztalt nagyság és hatalom a király szemében a júdabeliek Istenét a legfelsőbb Istenné teszi. E nagyság és hatalom azzal jár együtt, hogy Isten király és uralkodik. A király azt is elösmeri, hogy a legfelsőbb Isten királysága örök, hogy uralkodása szüntelenül tart, mert királyságát senki Tőle el nem veheti, miután nálánál hatalmasabb nincs. Az is benne van ebben az elösmerésben, hogy Istenben nincs változás; ennélfogva királyságában és uralkodói hatalmában sem következhetik változás. Ő van legfelül és ő marad legfelül.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 60–67. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése