Negyedik rész
1. vers. Az a halálos ítélet, melyet Isten az első bűnesetkor a lázadó emberre kimondott, nem teljesült azonnal, illetőleg a végrehajtása elkezdődött, de nem fejeződött be rögtön. A halál lassú folyamat, mely részenként veszi birtokába az emberi életet. Mielőtt munkája teljessé válnék, lehetnek korszakok, mind az egyes embernek, mind az egész emberiségnek életében, melyekben az élet egyenesen túltengeni látszik.
Csalóka látszatok ezek, melyek csak elfedik az ember elől a halál kérlelhetetlen közeledését! Mikor az élet virágzik bennünk, könnyelműen megtűrjük magunkban a vétket, a halál útkészítőjét. A csalárd életígéret után egyszerre váratlanul jön a betegség, a halál előhírnöke. Virágaink hervadni kezdenek, lekonyulnak.
Elbeszélése szerint ilyen virágzó állapotban volt a király is. Tervei rendre megvalósultak; győzelmek koszorúja ékítette fejét; alattvalói tisztelték; ellenség nem volt láthatáron leveretlenül. A király nyugalmát semmi sem zavarta, s érezte magában a virágzó, friss élet erejét. Korábbi megaláztatását elfelejtette; a figyelmeztető isteni álom eltűnt szeme elől; a tüzes kemence tanulságára nem gondolt. E felületes önelégültségben a kísértő újra felkereste és felfuvalkodásra csábította. Új isteni ítélet volt közeledőben. Isten azonban az ítélet előtt meginti az elbizakodottakat.
2. vers. A király is kapott intést álom által. Ez a második álom hamarosan beteljesedett, s a megrendült király elbeszéli az álmot népeinek tanulságul. Ha a király megfogadja az álomban foglalt intést, a beteljesülés nem következett volna be; de a király az álom után is könnyelmű maradt.
Feledékeny volt a király. Az álom csak ideig-óráig hatott, új benyomások kifújták a király szívéből az egészséges riadalmat. Sajnos, a félelem nem változtatja meg az ember belsejét; azért azok, akik pusztán félelem keltésével akarják a lelkeket megtérésre kényszeríteni, eredménytelen munkát végeznek. Egy időre mégis megvolt az álomnak a maga üdvös hatása! A hatás elbeszélése igen érdekes.
A király ágyában feküdt, s az éjszaka csöndjében tűnődni kezdett. A fejből, azaz az értelemből képek szálltak föl szívébe (tudatába). Egyszerre egy látomás állott előtte, mintha az előbbi értelmi képek folytatása lett volna!
Az álomképek sokszor egy-egy minket megközelítő szellem érintésére ébrednek bennünk. Az idegen szellem az emberi szellemet érinti, s az ember saját szelleme hozza létre az álom képeit. Sokszor már fél-éber állapotban, a tűnődésben befolyásolja gondolatainkat az idegen (tiszta vagy tisztátalan) szellem, s a mi szellemünk fehér vásznára vetíti, amit láttatni akar. Olyan volt a hirtelen támadó álom, mint egy nyugvó tóba belevetett kő. A király előbbi békességének egyszerre vége lett. Milyen hatalommá változik egy röpke álom, ha arra a Mindenható ráteszi ujját! Nabukodonozor újra találkozott Dániel Istenével.
3. vers. A vízbe dobott kő gyűrűket ver, s azok egy ideig mozgásban tartják a víz felszínét. Így mozgott a király lelke is. Keresett, kutatott, meg akarta tudni az álom értelmét és megfejtését. De már nem azzal az ellenállhatatlan akarattal kereste az álom értelmét, amellyel az aranyszobor titkának megfejtése után kutatott. Most is beidézte Babilon bölcseit, de Dánielért nem mennek azonnal, noha a királynak korábbi tapasztalatai alapján oka lett volna őt először hívatni, sőt csak őt hívatni. Egyelőre újra a már kudarcot valló babiloni pogány bölcsekkel kísérletezik a király.
Elmondja nekik álmát, s ezzel is segítségükre akar lenni, hogy valami megnyugtató magyarázattal kielégítsék. Előző esetben halálbüntetés terhe alatt követelte, hogy magát az álmot is mondják el a bölcsek. Most a király, hogy a hosszú nyugalmat és saját életének kivirágzását megszerette, kelletlen már arra, hogy Isten útjait kutassa; ezért könnyen meggyőzhetőnek mutatkozik.
4. vers. Nem így van a bölcsekkel! Ezek, miután meghallgatták az álmot, a korábban átszenvedett halálfélelmektől terhelten, szintén, de másféle okból, kelletlenül állnak a király előtt. Most már nem mernek hamis magyarázatot adni; az álomfejtés felelősségét szívesen átengedik Dánielnek.
Úgy látszik, kereken kijelentették, hogy a megfejtést nem tudják megadni.
Talán sejtették is az álom komor, sötét célzatát és ezért sem akartak vele foglalkozni. A király rákényszerül Dániel előhívására, ami azért kínos számára, mert ő maga is megsejdített valamit abból a sötétségből és rémületből, amely az álomból kiáradt. Félt annak értelmével szembenézni. Volt azonban annak, hogy Dánielt nem hívták azonnal, más oka is. A babiloni bölcsek sehogyan sem tudtak abba belenyugodni, hogy Dániel legyen a fejük, hogy az idegen júdabeli ifjúnak engedelmeskedjenek. Ahogy az élet régi menete visszatért, Dánielre, úgy látszott, nem volt már akkora szükség. Maga a király is szívesen engedte, hogy az udvari intrika Dánielt visszaszorítsa. Így történhetett, hogy bár ő volt a fej, mégis mellőzték. De mikor a szükség kívánta, a király és a bölcsek rágondoltak a prófétára.
5. vers. A király tehát rákényszerült, hogy Dánielt hívassa. A szégyenkezés emiatt még akkor is a királyon volt, amikor a levelet írta, mert nem említi, hogy ő hívatta a prófétát. Úgy mondja el, hogy azt is lehet gondolni, hogy az első hívás alapján későn érkezett volna meg. A prófétát a régi nevén nevezi meg, de hozzáteszi, hogy az udvari nyelven a neve Baltazárnak hangzik.
Ez a régi névhez való visszatérés kis hűtlenségnek látszik saját bálványistenéhez, amelyről a Baltazár nevet kapta Dániel. De az álom beteljesedésének szörnyű hatása rajta ül a királyon, és hajlik ahhoz, hogy legfelső Isten nevét tartalmazó Dániel névben valami fensőbbséget pillantson meg, mint amit a Baltazár név jelent. Valami honvágyféle ébredhetett a királyban, amikor a Dániel név mögött valami olyat sejtett, amit érdemes volna megragadni. Ezért használja talán újra a régi nevet; de mindjárt igazolja magát alattvalói előtt, s megemlíti a pogány nevet is; megjegyzi, hogy a pogány névben az ő istenének neve van benne, tehát ez a pogány név van hozzá a legközelebb. Ezzel aztán azt a fölemelkedő vágyat egy tisztultabb, jobb látás felé el is tompította magában. A király még megemlíti Dánielről, hogy benne szent isteneknek szelleme van. Mivel az Isten név (Elóhim) az igaz Istenre vonatkozólag is többesszámban áll, noha egyesszámú jelentésű, e hely így is fordítható volna: „kiben a szent Istennek szellem van”, de az Isten neve nem áll status emphaticusban (nincs névelője); már azért is helyesebbnek látszik arra gondolnunk, hogy a király a legfelsőbb Istent is az istenvilág egyik tagjának tartja, s így Dánielben az egész istenkórus szellemi tartalmát sejti.
Embereket megszálló magasabb szellemi hatásokról vagy éppen szellemekről a pogányok is tudtak. Ily szellemi hatás alatt, úgy vélték, az emberekben több fény támad, több értés az isteni dolgok felé.
Persze a pogányság az okkult világ szellemi látását összekeveri a tiszta szellemvilág világosságával, s a kettő közt különbséget tenni nem tud. A királynak volna oka rá, hogy különbséget tegyen a babiloni bölcsek fényforrása és Dániel világosságának forrása között, de a király hivatalból nem tehet különbséget; neki a pogány vallás őrének kell maradnia, s így a jobb világosságot kénytelen elfojtani magában.
6. vers. A király most részletesen elmondja, mily szavakkal fordult az addig elmellőzött Dánielhez, kit pedig elsősorban kellett volna megkérdeznie, mert hiszen maga a király említi, hogy a próféta régebbi kinevezése még érvényben van; ő volt az írástudók feje (vö. 2,48).
Mint mondottam, a babiloni papság egy idő múlva megkezdhette az idegennek s betolakodónak tartott Dániel félretolását; megszólással, gyanúsítgatásokkal lassanként a királyt is ellen hangolták; úgyhogy bár a király még jól emlékezett érdemeire, lehet, ő maga is szívesen mellőzte a prófétát, kinek komolysága a ledér pogány élet ítélete volt.
Most azonban, hogy újra szükség van rá, megkapja teljes címét, s akkora dicséretet, amekkorát Dániel nemcsak hogy nem kívánt, hanem egyenesen visszautasított volna. Az igaz, hogy Dánielnek az álommagyarázások nem okoztak fejtörést, mert kijelentésben kapta meg őket; de ez nem azt jelenti, hogy Dániel saját kiválóságánál fogva magyarázza az álmokat; ez ellen Dániel határozottan tiltakozott a király előtt (2,30).
Most azonban már nem tartja szükségesnek tiltakozni a dicséret ellen, nem veszteget rá szükségtelen szavakat, mert a király belerögződött pogányos felfogásába. Nem is illenék megszakítania a király beszédét, ki azonnal álmának elbeszélésére tér át, megkérve Dánielt, hogy ennek magyarázatát terjessze eléje.
7. vers. A király elkezdi látásának elbeszélését. A látás a király elbeszélése szerint azzal kezdődött, hogy a király „látóvá lett”. Mint kaldeus, a király jól tudta a révület módozatait, s tudta, hogy kétféle látás van: a rendes, ún. ébren-látás mellett van egy álomlátás is, mely hol alvás közben álomként lepi meg az embert, hol éber állapotban a rendes tudat hirtelen kikapcsolásával történik, amikor is a rendesen látott világ helyett egy másik világot mutat. Az utóbbi módon látó embert nevezték a régiek „látónak” (róe, chóze), mint ahogy Sámuel prófétáról is úgy beszéltek az emberek, hogy „Itt a néző (látó)?” (I. Sám. 9,11) Mikor tehát a király azt mondja: „Látóvá lettem”, a prófétai látásba való merülését fejezi ki vele. Ez a második látás egészen más törvények között megy végbe, mint az első, (az ébren-látás). Anélkül, hogy valaki megmondaná sokszor tudjuk, mit látunk, noha a látott dolgot nem ismerjük, s tájékozódni tudunk ott, ahol éber állapotban nem igazodnánk el.
A király álmában tudja, hogy a föld közepét látja, s azon lát egy rendkívül magas fát. A fa a keleti emberre nézve egészen mást jelent, mint nekünk, kik északibb országban élünk. Két-három olajfa sokféleképpen használható termésével elláthatott egy szerényebb családot egész esztendőre, mert az olajat zsír helyett élelmül, orvosságul, világításra, kenetként a testi vidámság fokozására, a termés egy részének eladásával pénzszerzésre s más bevásárlások lehetővé tételére használhatták.
A fa Nabukodonozornak a népék életének feltételeit jelenthette. A fa rendkívüli nagysága pedig az áldásos hatásának nagy mértékben való teljesítését.
8. vers. Még erőteljesebben kiemeli a király azt a hatást, amelyet a fa nagysága rá tett: hangsúlyozza, hogy a fa olyan nagy és erős volt, hogy csúcsa elérte az eget és kerülete a föld határait.
Éber látásban ily nagyságot mérni nem lehet; de a másik látás, az álom lehetőségei megadják a módot az ily észrevételek megtevésére; az álomlehetőségek messze felülmúlják az éber állapot lehetőségeit. A király úgy látta, hogy a fa az égig ér s a föld széléig terjed ki, noha éber állapotban soha az eget el nem érte és a föld széleit nem látta. A fa hatása tehát az álom szerint az egész emberiségre kiterjed.
9. vers. A fa nemcsak óriási volt, hanem különösen szép látványt is nyújtott. Lombja dús és eleven volt; pompás zöld színével gyönyörködtette azt, aki ránézett. A zöld lombok közül rengeteg gyümölcs kandikált elő, melyek az evésre kínálták magukat. A fa láttára fölkelt a vágy a nézőben: ennek a fának közelében lakhatni. Irigység az ott lakókban nem támadhatott: bőven volt mindenki számára ennivaló. És csakugyan lakóknak nagy tömege tűnt elő a szemlélő szemébe: a fa alatt állatok húzódtak meg az árnyas sűrűségben; a lombok közt madarak fészkeltek, s a látnok mintha mindenhova belátott volna, szinte meg tudta mérni az egész óriási fa lakóinak számát. Ilyen látás csak álomban lehetséges, amikor egy láthatatlan álomrendező vezeti a látó szemét, vagy inkább értelmét.
10. vers. Eddig tartott a fa szemlélete. Most újabb tárgy készült magára venni a király figyelmét, s ezért az álmodó uralkodó újabb szellemlökést kap, s ennek következtében újra, vagy az eddiginél sokkal erősebben látóvá lesz.
Eddig földi dolgokat látott, most több fegyverzetre van szüksége, mert mennyei dolgokat kell látnia. Feje látásait látva, az értelme fehér vásznán megjelenik egy angyal, kit a látó virrasztónak és szentnek nevez. Olyan világból száll alá a történetnek ez az új szereplője, amelyben nincs alvás, nincs fáradás, tehát pihenésre szükség nincsen.
Mialatt a földön az emberek alusznak, ezek a csodás églakók akkor és szüntelenül éberen figyelik a földi eseményeket és azokba belefolynak. Isten földi gyermekei elfáradnak, de ők tovább virrasztanak és vigyáznak rájuk. Mialatt az Isten ellen lázadó ember a sötétség leple alatt készíti elő gonosz terveit, ezek a „virrasztók” résen vannak és meghiúsítják a hús-ember terveit. Mindig készen állanak segítésre, oltalomra: ezért virrasztók. Látják a veszélyt, melyet mi nem látunk; látják keletkezésében és cselekszenek, mikor még a veszélyt nem is sejtve nyugszunk.
A „virrasztó” név alatt az angyalokat a földiekhez való viszonyukban érinti. A „szent” szó ellenben Istenhez való viszonyukra mutat. Bár a teremtésbe szétküldve végzik munkájukat, bár az embereket szolgálják, mégis minden mozdulatuk Istenért van és minden percük az Övé. Ezt az Istenhez tartozóságot jelenti ez a szó: szent.
Ahol csak megjelennek, mindenhová Isten tróntermének levegőjét viszik magukkal, mely a bűnt elítéli és tisztaságot parancsol. Ahol csak megjelennek, ott mintha Isten jelen volna! Ennek a szentségnek közeledését érezte a király. Érzékein lázadás futott által, de fenség és hatalom képzete is feltámadt benne. Egy angyal szállt alá az égből.
11. vers. Mikor az alászálló angyal hangtávolságra érkezett, erős hangon parancsot hirdetett, melyet azonnal láthatatlan kezek hajtottak végre. A parancs úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Előbb még a csodálatos fa szépségében, elevenségében és hasznában gyönyörködött a néző, s most egyszerre borzalmas ítélet hangja hallatszik: „Vágjátok ki a fát!” ezt az óriási páratlan tüneményt. „Szabdaljátok le ágait!” Azt a mindenfelé szertenyúló rengeteget, amelynek szövevényei annyi titkot takartak. „Szedjétek le lombját!” A pompás levélzetet, mely eltakarta a fa belsejét, s melynek hűs árnyékában boldog élők rejtőzködtek. „Szórjátok szét gyümölcsét!” Minden értékét a fának; azt, aminek a fa és lakói örültek, ami megélhetésüket lehetővé tette. „Hadd meneküljön alóla a vad és ágai közül a madár!” A szörnyű pusztulás, a fa ledőlése, az ágak levágása, a lomb lefosztása, a gyümölcsök szétszórása rettentő ijedtséggel töltötte el az állatokat, melyek a fa alatt bújtak, s a madarakat, melyek a fa ágai között pihentek. Egyszerre futni kezdtek az állatok, előrepültek a madarak, hogy a szörnyű pusztulásból puszta életüket mentsék.
12. vers. A pusztulás azonban nem volt a végső! Enyhült a parancsoló szigor! A hatalmas törzs ugyan aljától elválván, a földre bukott alá, de a törzsök, azaz a törzsnek földből kiálló alsó része s a föld alatti részek, a törzsökkel összefüggő gyökérzet kegyelmet kaptak. Mindez megmaradt, hogy egyszer talán újra kihajtson a fa, s a pusztulás helyén új ágak, új lomb nőjenek. Addig azonban szégyent kell hordoznia annak, akit a csonka törzs jelképez: az ítélet jeléül vas- és rézbilincsek kerülnek reá, jelezve, hogy az elítélt ítéletének helyéről nem mozdulhat el.
A vas és réz a negyedik birodalom jelvényei, melyek alsóbb rendűek, mint az arany, az elítélt Nabukodonozor féme. Ez arra mutat, hogy egy alacsonyabb elem jut uralkodásra: a tanácsosok.
A látomás ezen a ponton elveszti természetes jellegét. Eddig a megszokott világ rendjében történtek a dolgok, ahogy egy fával bánni szoktak, de most úgy bánnak a fa törzsökével, mintha ember volna: fát nem szoktak bilincsekbe verni; fának nem kell ítélet, ha zöld mező közepette van, ha az ég harmatjával ázik és az állatok van együtt.
Az ítéletnek ez a része azt mutatja, hogy az elítélt és a fától példázott király emberi volta alá aljasodik. Éppen ebben áll a rá kimondott ítélet: zöld füvet egyék, mint az állatok, de még azoknál is mostohább legyen része, mert az állatnak van menedéke, hová bújjon, de ennek a fatörzsnek ne legyen. Eddig a menedék ő maga volt, most neki se legyen menedéke, az ég harmatja szabadon áztassa!
13. vers. A következő szavak világosan mutatják, hogy a fa ember; emberről mondja ki ítéletét az angyal, aki virrasztó és szent. Az elbeszélés a következőkben elmondja, hogy az elítéltnek emberszíve van, de ennek az emberi szívnek most át kell változnia állati szívvé.
Az átváltozás új természetfölötti áldással történik: „Állati szívet adjanak neki!” A fatörzsöktől ábrázolt király tehát új lelki tulajdonságokat fog kapni, s ezek az új tulajdonságok természetessé fogják tenni számára az állati sorsot, tehát állatnak fogja érezni és tudni magát.
Ebben az állapotban hét időnek kell a fatörzsök fölött elmennie. A meghatározatlan „idő” szó csak évet jelenthet, mert egy év a természet rendes fordulója. Itt künn a természet ölén nem lesz más időmérő, csak a télnek és nyárnak változása. A hetes szám a teremtésben munkálkodó Istennek száma, a világban ható szentség jelképe. Hét időn át fogja a földben hagyott törzsök a szent Isten lépéseit hallani. Az Isten el fogja végezni, be fogja fejezni munkáját: a hét idő ki fog telni.
14. vers. A kihirdetett ítélet további részében halljuk, hogy az égből leszálló virrasztó, aki szent, nem áll egyedül, hanem társai vannak, kikkel együtt ítélkezni szokott. Úgy látszik, ama 24 vén közül egyikkel van itt dolgunk, kikről a Jelenések könyve gyakran emlékezik.
Ők az égben uralkodnak s Istennel együtt tanácskoznak. Tanácskozásuk eredménye, tehát ítéletmondásuk eredménye az a rendelkezés, melyet ez az égből leszálló főangyal kihirdetett. A király is tanácsosainak körében szokott ülni, s ezek ítéletét figyelembe véve hirdeti ki a maga rendeletét.
Megdöbbenve értesül, hogy van egy tanács magasságban is, mint az ő királyi trónusa, és annak a tanácsnak végzése ellen ő, a hatalmas király nem fellebbezhet! Ez a tanács elveheti tőle a királyságot, és annak adja, akinek akarja; esetleg az emberek alját választja ki és ülteti a dicső, hatalmas király helyébe.
Mintha arra célozna ez a mondat, hogy eljő majd egy idő, talán akkor, amikor a vas és az agyag keveredni fognak, hogy egy, az emberiség aljából kikerülő ember, a legundokabb és legalávalóbb, fogja kezébe kapni a királyságot; vagy talán arra céloz, hogy egyszer az emberek a legnemesebbet, a legkedvesebbet legalacsonyabbá fogják tenni, bitófára szögezik, s Isten mégis az embereknek erre a legaljára fogja a királyi uralkodást bízni.
Mindenesetre abból, amit ez az álom jövendöl, az emberek meg fogják tudni, hogy nem a földi uralkodó a legmagasabb, hanem a még Magasabbnak, a mennyei Istennek kezében van a legfelső hatalom, s meg fogja ezt tudni az is, aki most az álmot nézi, Nabukodonozor király.
15. vers. A király jelzi, hogy nincs több mondanivalója; most már Dánielen a sor, hogy beszéljen. A király megismétli, hogy királyságának összes bölcsei képtelenek voltak az álmot megfejteni; így hát Dánielre vár ez a feladat, miután benne a szent isteneknek szelleme van, és az a szellem képessé teszi arra, hogy a rejtett titkokat kiderítse.
Évekkel előbb Dániel megmondotta, hogy képesség dolgában nem áll a babiloni bölcsek fölött, mert esetről esetre Isten adja neki a látást, a király mégis ragaszkodott pogány felfogásához, mely az isteni ajándékot állandónak tekinti, a megajándékozott egyén elidegeníthetetlen, örök birtokának (vö. Dán. 2,30).
A király azt hiszi, mit a babiloni bölcsek felől is gondolt, hogy akármikor lehet követelni tőlük a rejtett titkok megfejtését. De ha Dánielnek az álomfejtés nem is volt állandó birtoka, Isten ez alkalommal is hű marad hű szolgájához: most is megmutatja neki az álom értelmét, a próféta Istentől megnyitott szemmel látja a jövendőt.
16. vers. Az elbeszélés itt hirtelen az első személyről harmadik személyre fordul át, mintha a király levelének itt vége volna, s történeti elbeszélésnek adná át a helyet. Azonban valószínűleg maga a király folytatja harmadik személyben az elbeszélést, mely a 33. versben megint első személyű lesz. A király tárgyilagosan nézi a történetet, mintha az mással történt volna meg, s ő levelében csak az elbeszélő volna. Ez a tárgyilagosság is bizonyítéka a király magasabb látókörének, melyben a vele történők is történetté lesznek; melyben nincs személy, egyén, csak történet van. Hogy csakugyan a király beszél tovább, azt valószínűvé teszi a próféta szokott megnevezése, kit mint előbb ismét Dánielnek említ az uralkodó, de a zsidó név mellett megmondja a babiloni nevet is, melyet az udvartartás kötelezővé tesz.
A király leírja, amit Dánielen az álom hatásaképpen megfigyelt. A próféta vagy egy óra hosszat némán állott a király előtt, s homlokát komor felhők borították. Mintha megdermedt volna, oly mozdulatlan maradt! Arcán ijedtség látszott. A király, kit magát is megriasztották a Dánielen látottak, maga kezdte biztatni a prófétát, hogy az álom és annak értelme ne riasszák meg őt. E biztatásban újra feltűnik a király emberi nagysága, mely a nyilván rá vonatkozó komor jóslat terhe alól a prófétát fel akarja menteni, és szembe akar nézni a jövővel. Férfias lélek, mely felelősséget és rossz sorsot egyaránt tud hordozni! Ekkor Baltazár, azaz Dániel végre megszólal. Válasza annak a király iránt való hűségét mutatja. Kívánsága, hogy bár a király ellenségeinek szólna az álom, s azoknak, kik a királyt gyűlölik, az álom értelme, őszinte óhajtás. Dániel rég megszerette a sok nemes tulajdonsággal rendelkező uralkodóját, ki jóakarója volt a prófétának, s ennek javát nemcsak kívánta, hanem szolgálta is.
17. vers. A királynak most a prófétától elismételve újra kell hallania az egész álmot, melyet ő előbb elmondott Dánielnek; de most már egészen másként hangzanak a mondatok a király fülében. Minden személyessé válik; minden a királyt ostromolja az Istentől megmondott jövőnek félelmes közeledésével.
A király érzi, hogy itt a történelem legnagyobb dolgairól van szó. Felelősséget érez! Szédülést okozó tudat ott fenn a magasban lenni! Amíg a király magát érezte a legmagasabbnak s csak lefelé tekintett, csak magánál gyöngébbet látott. De most, hogy a virrasztók és szentek végzése elhangzik fölötte; most, amikor számol vele, hogy fölötte egy nálánál hatalmasabb uralkodó szabja a törvényt: uralkodásának tettei másként tűnnek föl előtte. Az óriási fa, amely csúcsával az eget érte el, s a föld széléig ellátszott, egy egész világ gondját helyezi rá.
18. vers. A földön lakó millió és millió ember mind élni akar, boldog kíván lenni, otthonra vágyik, eledelt keres. S íme a földön, mely szinte az ő birodalmával egy, van élet, vannak otthonok, van eledel. És neki sok része van ebben! Hatalmas keze tartja fenn a békét. De ez a kész most reszket! Óh, ha meg találna lazulni, ha erőtlenül hullana alá! Micsoda zűrzavar támadna! Hogy futnának szét a nagy birodalom lakói!
19. vers. Egyszer csak a próféta kimondja a végzet-teljes szót: Te vagy az a nagy fa! Csakugyan róla van szó! Ő az, kinek hatalma nőttön nő, míg betöltötte a földet. Valósággal földi istennek érezte már magát, úgyhogy az aranyszobor felállításával istenként tiszteltette is magát. Eddig úgy tűnt fel neki, mintha saját tehetsége törte volna előtte ezt a széles utat: most azt hallja, hogy egy felsőbb égi tanács akarata osztja a hatalmat, s ahogy adja, úgy el is veheti; annak adhatja, akinek akarja, s holnap talán a nép megvetett fia foglalhatja el a királyi trónust.
20. vers. Ha ő a fa, akkor övé az ítélet! S a próféta ajkán kérlelhetetlenül sorakoznak a szavak. A nagy fa után egy annál még nagyobb jelenség tűnik fel a király előtt: a mennyei jelenség. Ez a mennyei jelenés testi méretben jóval kisebbnek látszik ugyan, mint az óriás fa; csakhogy a mennyei alak szellem volt, a fa meg csak test, hús-ember jelképe. S a szellem kimondja az ítéletet azon, ami hús: vágjátok ki, pusztítsátok el! S az óriás kolosszust ledönti a szellemi szózat! De csak előzetes ítéletről van szó; a világbirodalom vége nem érkezett el: törzsökét gyökerestül hagyjátok bent a földben. A fa megmarad, de fogva lesz, nem mozdulhat, oda lesz szögezve a megaláztatáshoz! S a király a próféta beszéde közben a pompás királyi palota helyett kint látja magát a szabad ég alatt, a mezőn, harmattal öntözötten, a föld vadainak társaságában, míg hét idő telik el fölötte! Még a birodalom legszegényebbjeinek is van kunyhója, sátora, s neki, a királynak a vad állatokkal együtt lesz lakása és élelme! Miért jön ez a kegyetlen sors?
21. vers. A megfejtés a felsőbbeknek, azaz az égieknek határozatát közli, kik a király fölött vannak, s kiknek ellenállni a király sem képes. Az ítélet elhangzott, a sors kérlelhetetlenül közeledik! Nem földi királyokkal s azok hadseregeivel áll szemben most a király, hanem az ég Urával és seregeivel, kiket nem lát és nem ösmer!
S az ég szellemhada ellen nem lehet földi hadseregekkel, testi fegyverekkel harcolni! Az Ég láthatatlanul viszi keresztül akaratát, annak nincs hol ellenállni.
22. vers. Íme tehát a megfejtés: a király nem legalulra jut, az emberi társadalom aljára, hanem lejjebb: kitaszítják az emberek közül is; mélyebbre száll, mint a legalsó ember. A Mező vadjával fog együtt lakni, nem emberekkel! Az állatok eledele ízleni fog neki, természete ki lesz cserélve, emberi természetét állati természettel cseréli ki. Természetes lesz neki, hogy az ég harmatja öntözi. Félelmetes hét idő fog eltelni fölötte ebben az állapotban. Az őrültség borzalmas ideje alatt azonban emberi tudata nem fog egészen elveszni, vagy lesznek világosabb pillanatai.
Tudatában lesz, hogy gőgje miatt érte a büntetés. Lassanként valami bűnbánatféle csillan föl lelke homályában. Lassankint megtörik és meghajlani készül a magasabb isteni kéz alá. S mikor a dacos szív széjjeltörik, az elveszett öntudat visszatér újra: emberi belátás támad benne. S a leckét nem felejti el: megaláztatása után jól fogja tudni, hogy a Magasságosnak hatalma van az emberek fiain, s a királyságot annak adja, akinek akarja.
E percben azonban Nabukodonozor nagyon messze van még az alázatos királytól! A mostani király még azzal álmodik, hogy ő az aranyfej. A tüzes kemence titkát elfelejtette már! Elbizakodottan magában gyönyörködik. De ezt az elbizakodottságot súlyos csapás fogja érni! Meg fogja tudni, hogy álma hazug, kívánsága csaló, gőgje Isten büntetését hívja ki.
23. vers. Ám az Ég nem lesz vég nélkül irgalmatlan a királlyal szemben: nem pusztul el végképp; nyomorúsága nem lesz állandó, szabadulás jön még! Ugyanarra a polcra fog visszakerülni a király, amelyről letaszították: királysága megmarad neki! S éppen ez az irgalom fogja mindennél erősebben mutatni, hogy a hatalom mindenestől Isten kezében van.
24. vers. A kemény sors szánalomra ösztönzi a prófétát. Keresi, van-e szabadulás ettől a jövőtől. S megtalálja azt az Isten bocsánatában ahhoz, aki bűnbánattal megtér. A megtérővel szemben Isten meg szokta változtatni már kimondott ítéletét! Tanácsot ad a királynak a szívében lévő vétket és elhajlást illetően. Vétket követett el a király, azaz elvétette a célt, eltévedt, mikor magát tekintette a létezők céljának és nem Istent. Elhajolt az igazságos hittől, amikor a szobrot felállíttatta, s annak képében magát imádtatván, a vétkes gondolatot tetté változtatta. A nagyravágyás és elbizakodottság bűnét hordozta magában, szeme rövidlátó. De ezeket a bűnöket félre lehet tolni, hatástalanná lehet tenni azáltal, hogy a király megtér és az ellenkezőjét teszi annak, amit eddig tett. Mint a 9. fejezet magyarázatánál látni fogjuk, a próféta nem tanítja, hogy a bűnös élet abbahagyásával a haragvó Istent kiengesztelhetjük. De a megtérés, a gondolkodás kicserélése is szükséges! Ösmerje el a király az Ég uralmát és szeszély helyett igazságosságot gyakoroljon, elnyomás helyett irgalommal forduljon a nép felé. Legyen tényleg oltalma, táplálója népének, mint a nagy fa ígérte.
Íme az Ég a földön lakó emberek békességét, jólétét kívánja; íme az Ég igazságos és irgalmas. Az embert Isten saját hasonlatosságára teremtette. A földi uralkodóknak is olyannak kell lennie, mint amilyen az Ég Uralkodója; annak akaratát kell véghezvinnie! S ha a király megtér és elkezd az Éghez alkalmazkodni, talán hosszú időre elfordul tőle az Ég haragja, hiszen a büntetés időpontját nem mondta meg az álom. A próféta mégis érzi, hogy a királyon az intés nem fog fogni; hogy gőgje újra hatalmába keríti. Az ítélet végleges elmaradását nem helyezi kilátásba!
25. vers. A király megdöbbentő tárgyilagossággal számol be, hogy a bűn és a büntetés nem is maradt el: „Mindez elérte Nabukodonozor királyt!” A próféta hiába figyelmeztette. A bűnnek is megvan a maga törvénye: meg kell érnie, teljesen napvilágra kell jönnie, mint a poklosságnak. A bűn törvénye szerint most még lehetetlen volt a visszatérés! Az intés csak rövid időre használt. Nyugodt napokban a király elfelejtette az isteni figyelmeztetést és gőgjét elhatalmasodni hagyta. S akkor elérte minden fenyegetés a királyt!
26. vers. Éppen egy esztendő telt azután, s a király egy másik látomást látott. De azt a látomást nem az Ég küldte a szerencsétlen királyra, hanem saját gőgös szívének vágya. Nabukodonozor hatalmas építményekkel gazdagította birodalma fővárosát; Borsippában befejezte az óriási 7 emeletes templomot, Bábel tornyát; egyéb templomokat s palotákat épített; végül egy mesterséges domb tetején, melyet kedves méd feleségének örömére 15 nap alatt hordatott össze, csodaszép királyi palotát emelt s gyönyörű függőkerteket létesített. E függőkertekből nézhetett a király a nagy városra: maga alatt látta a hatalmas fővárost, melynek óriási méreteit a király akarta s valósította meg.
27. vers. S a király éppen arra gondolt, hogy ezt az óriási méretű várost ő tervezte, ő alkotta. Látomást látott: saját dicsőségét egy hatalmas város elképzelhetetlen méreteibe beleöntve. Ez a hatalmas város: ez volt ő, a király! Az ő dicsőségét sugározza széjjel. Íme az Isten nélkül építő ember álma megvalósult: Bábel tornya, mely több mint másfél évezrede befejezetlenül hevert, készen állott. S ő onnan a maga készítette magasságból néz alá az óriási műre; az alkotó nézi alkotását. Most úgy érezte, hogy nálánál nagyobb nincs a teremtésben. Az a város, mely ott alant elterült, az ő alkotása. Saját hatalmával, amelyet népek meghódításával, kincsek összegyűjtésével szerzett, ő építette ily remekké, ilyen óriássá. S hogy megnőtt ez építéssel a király fensége, a népeknek iránta való tisztelete! Nem volt még város ily nagy, mint az övé, és nem is lesz. Ott érezte magát minden fölött s maga fölött e pillanatban nem látott senkit. A virrasztók és szentek végzése nem jutott eszébe; Istennek nem adott dicsőséget.
28. vers. Még ajkán volt a büszke, dicsekvő szó, amikor szózatot hallott anélkül, hogy beszélőt látott volna. A szózat megismételte a virrasztó szentek végzését, melyet a király elfelejtett: „Neked szól a mondás, Nabukodonozor király, királyságod elhagy téged!” S a király egyszerre érezni kezdi, hogy az óriási város, melyben az imént gyönyörködött, távozni kezd szeme elől. Eltűnnek az óriási falak, elhalványodnak a házak, s ő kénytelen figyelni azokra a szavakra, melyek megmondhatatlan forrásból hangzanak feléje.
A király érezni kezdte, hogy valaki van fölötte, s ő annak hatalmába került. Vagy ott is volt eddig is, csak királyságának földi dicsősége eltakarta szeme elől. Most azonban rémülve érzi, hogy nem a házak, a falak a valóság, hanem az a hatalom, amely bensejében dolgozni kezd.
29. vers. S amint hömpölyögnek feléje a súlyos szavak egymás után, minden szó beteljesedik rajta. „Az emberek közül kitaszítanak.” S ő érzi, hogy nemcsak az óriási város falai tűnnek el szeme elől, hanem a benne lakó emberekkel való összetartozás érzése is. Mindtől elszakasztva, egészen egyedül érzi magát. „A mező vadjával lesz együtt-lakozásod!” Azt érzi belsejében, hogy ő az állatokhoz tartozik, mélyen lent az emberi szint alatt az állatok szintjére süllyed.
„Fűben az étked, mint a baromnak...” valami ösztön ébred benne, hogy legeljen, mint a barmok. S mint akit hullámok ragadnak el a partról messze a tenger belsejébe, s még egy szót hall a partról, melyet utána kiáltanak, hallja ő is: „Hét idő telik el fölötted, míglen megtudod, hogy a Magasságos uralma alá tartozik az emberek királysága, és annak adja, akinek akarja.” Amit előbb nem látott, nem érzett, most látja tisztán, hogy van fölötte még egy magasabb hatalom; sőt most már csak ezt a hatalmat érzi maga fölött. Ez az érzés volt az utolsó, amelyet emberi szívvel érzett. Mint vízbe fúló egy szalmaszál után, ragadt utána. De már késő volt.
Ez az emberi érzés is eltűnt belőle, s emberi tudata elveszett. Állatnak érezte magát. Mikor megint visszakapta tudatát, ez az érzés volt az első, amelyet érzett; ez a gondolat volt az emberi gondolata: A Magasságos uralkodik fölötte s annak hatalmában van! A középkorban hasonló betegséget jegyeztek föl. Emberek állatoknak érezték magukat; álmukban farkasokként jártak széjjel, s juhokat, embereket téptek szét. Legalábbis így álmodták.
A királyt az őrültségnek egy sajátos fajtája lepte meg. De az utolsó gondolat, amely megtérő szívét elfoglalhatta, tudat alatt benne maradt, és később, sokára, egyszer győzedelmeskedett az állati tudaton. A király Istenre gondolva vesztette el eszét, s Istenre gondolt, amikor újra észre tért.
30. vers. Az isteni ítélet végrehajtása gyors ütemben következett be. Az udvari emberek irtózva látták a király megváltozását. Bamba, értelmetlen arca, mozdulatai, a szabad mező utáni vágya megpecsételték sorsát. Oda vitték, ahová kívánt menni: a szabad mezőre, s ott, mint akkor az őrültekkel szokás volt tenni, erős láncokkal kötözték meg. „Az emberek közül kitaszították tehát, füvet evett, mint a barmok; testét az ég harmatja áztatta.” S ő mindezt tűrte; ez így volt természetes neki akkori hajlamai szerint. A mosakodás hiánya, testének ápolatlansága lassankint még a testét is állatokéhoz hasonlóvá tette. Testén megnőtt a szőr s úgy csüngött róla, mint saskeselyű tolla; körme is megnőtt, olyanra görbült, mint a madarak karma. Ijesztő, állati alakká változott, s értelmes szóra értelmes választ adni nem tudott. Magára hagyták, s csak olykor-olykor néztek feléje, hogy él-e még.
31. vers. Mikor eltelt a mennyei végzésben kimondott idő, a király visszaváltozott, s újra emberi gondolat kezdett tanyázni szívében. Az első értelmes gondolat Istenhez emelte lelkét, kinek ítélete hét időn keresztül nehezedett rá.
Mikor elveszítette tudatát, utolsó gondolata segélykiáltás lehetett Isten felé; most, amikor visszanyerte emberi tudatát, hála töltötte meg szívét, s ezt a hálát küldte áldás alakjában Istenhez. Most már nem lefelé néz, a hatalmas Babilonra, hanem fölfelé a magasságos Istenre, s azt áldja a betegségért, amelyet rá küldött; a megaláztatásért, amellyel az állatok közé alázta. Áldotta az Istent, mert most sokkal messzebb látott, mint azelőtt, s ezt a látást jobban tudta hasznosítani, mint azokat a gondolatokat, amelyek figyelmét önmagára irányították. Nemes, az igazság befogadására hajló lélek lakozott a királyban. A király most már látja, hogy istenfélelemmel járni jobb, mint elbizakodottságban, s Isten alatt, tőle függve élni jobb, mint egymagában imbolyogni földi magasságban. Most gyengeségében erősebbnek érezte magát, mint azelőtt ereje túltengésében. Azért őszinte szívből adott tisztességet a Magasságosnak. A király, akit így köszöntöttek: Korszakokig élj! Most ezt a dicsőséget átadja az Istennek, s Róla mondja: „uralkodása örökké tart, s királysága nemzedékről nemzedékre.”
Ő maga elenyészik, erőtelenül aláhull; de Isten uralkodik tovább; nemzedék nemzedék után távozik el az élők közül, de Isten akkor is király lesz az emberek fölött! Büntetése előtt édes hazugságot látott a király, most örök igazságot lát, mely meg nem rendül, s a király nagyságát mutatja, hogy örül ennek a változásnak, jól érzi magát az igazság levegőjében, és nem kívánja vissza a régit.
32. vers. Büntetése előtt hatalmát és dicsőségét Babilon nagyságán mérte meg; most szeme messzebb néz a föld összes lakóira, s azt mondja, hogy ezek mind semmik Istenhez mérve. Ha a föld összes lakói Isten ellen fordulnának, mit érnének el?! Isten „az ég seregében és a föld lakói közt úgy cselekszik, ahogy akar, és nincs, ki kezét visszatarthatná vagy azt mondhatná Neki: Mit cselekedtél?!” Ezt tapasztalta ő akkor, mikor a betegség rájött, s ő tehetetlenül hanyatlott az öntudatlan állati létbe. Ezt tapasztalta, amikor tudata újra világítani kezdett anélkül, hogy ennek munkálásában a legkevesebb része is lett volna.
Isten kezét nem tudta visszatartani, hogy meg ne büntesse, és Isten kezét nem tudta megmozdítani, hogy megsegítse. Míg a büntetés alatt volt, arra nem volt képes, hogy számon kérje Tőle: Mit cselekedtél?! És most el kell ismernie, hogy jól cselekedett, mert ezzel a csapással még nagyobb pusztulástól tartotta őt vissza. Nem segítettek a királyon saját istenei sem; azokat képzeli még mindig a mennybe, ők az „ég serege”! Nincs egyetlen hatalom, mely Istennek ellent tudna állani.
33. vers. Úgy kell felfogni, hogy Nabukodonozor nem egyszerre nyerte vissza emberi tudatát. Először csak folytatta azt a gondolatot, amelynél emberi tudata elveszett. Félálomszerűen foglalkozott az egyetlen tárggyal, amely benne volt, amikor tudata elborult: Isten hatalmával. De amikor az előtt a hatalom előtt meghajolt, s magát nemcsak megalázta, hanem hálásan, készséggel alázta meg, akkor a lelkére nehezedő nyomás eltűnt: értelme teljesen visszatért, és egész figyelme működni kezdett. Mindenestől meggyógyult. Mintegy tudatának önmagához való visszatérését akarja a király azzal is jelezni, hogy visszatért az első személyben való elbeszéléshez. Az a tisztelet, amely mint királyt megillette őt, újra övé lett: Isten teljesen helyreállította. Eltűnt az állatiasság, és helyét a régi fenség foglalta el, egész lényében, viselkedésében, szavaiban. Az emberek újra úgy néztek rá, mint dicsőséges uralkodóra.
Államtanácsosai és főemberei ugyanis értesülést szereztek a király állapotának javulásáról és kimentek hozzá. S amikor látták, hogy a hír igaz, azonnal kiszabadították kényszerű helyzetéből, s örömmel vitték vissza palotájába. Hosszas távolléte alatt mind jobban nélkülözték. A közügyek nem mentek úgy, mint azelőtt. Nehéz helyzetekben hiányzott Nabukodonozor éleslátása és biztos akarása. Azzal a fenséggel, azzal a bölcsességgel, azzal az eréllyel senki sem tudta a király helyét betölteni, ahogy ő vezette az állam ügyeit.
Most hát örvendve vitték vissza helyére. De a király nemcsak azt nyerte vissza, amit elveszített. Úgy járt, mint Jób! Azt mondja: „Rendkívüli nagyság adatott nekem!” Isten magasabbra emelte mint ahol volt. Alattvalói dicsérték és magasztalták; ő pedig Istennek adta a dicsőséget. Különben ez az egész kép magán viseli ama régi kornak bélyegét. Ma elmegyógyintézetbe vitték volna a királyt; orvosok adtak volna róla jelentéseket. Akkor engedték, hogy hajlamai szerint éljen a mezőn; csupán azt akadályozták meg, hogy a vándorlási ösztön el ne ragadja, s ha dühöngővé válnék, kárt ne tegyen. Kitudja, hogy a régi primitívebb felfogás olykor nem volt-e egészségesebb a betegnek? Azt hiszem, kevesebb kár történt így a lelkében.
34. vers. Valószínű, hogy ez esemény után a király élete nem tartott már sokáig. De e hátralévő idő alatt a király aligha feledkezett már meg az isteni leckéről, melyet többször meg kellett tanulnia, mivel pogányságáról teljesen le nem mondott, s az mindig újra megmérgezte lelkét. Ez a néphez intézett levél új utat szabott a király elé: az istenfélelem útját. Istent nemcsak dicséri, magasztalja most már, hanem féli is.
Isten előbb csak álommal figyelmeztette, amikor a csodálatos szoborban a világbirodalom sorsát megmutatta neki. Azután birodalmának legkiválóbbjai, mondhatnánk, az egész világ előtt megszégyenítette, amikor a tüzes kemence sem tudott ártani Isten választottainak.
Most legutoljára a legsúlyosabb csapást mérte a királyra az Isten. A király sokszor megégette kezét: volt alapos oka arra, hogy félje az Istent. A király ugyan minden alkalommal okult, de az okulás nem tartott sokáig, mert a király életéből a kísértő mozzanatok, a pogány élet csábításai komoly megtérés hiánya következtében sohasem kerültek ki.
A megtéréshez nemcsak a szív átalakulás a szükséges, hanem az istentelen viszonyok közül való kimenekülés is (vö. II. Kor. 6,14-18). A király megtérése azonban most igazabbnak látszik, mint megelőzőleg. Az Ótestamentum nyelve a pogány bálványokat semmiségeknek mondja (elilim), s most a király a Dániel Istenéről azt mondja, hogy „minden alkotása igazság”. A büntetés előtt többször láthatta a király, hogy a bálványistenek bölcsei milyen képtelenek, és a nagy veszedelemben milyen tehetetlenek.
Amit Isten Dánielen át kinyilatkoztatott, az újra szó szerint bekövetkezett. Amit a király kapott, megérdemelte; hiszen előre figyelmeztetést kapott; a veszedelmet kikerülhette volna, ha Isten dicsőségét nem rabolja el magának. Isten ítélt és ítélete igazságos volt! Isten nem tűri, hogy az emberek között hamis nagyságok emelkedjenek a földön lakó emberek fölé; ezért a magasban járókat lealacsonyítja, Így tett ővele is. Amerre Isten elmegy, nyomát ítélet jelzi!
Isten ösvényei ítéletek! És ezért az ítéletért a király áldja az Istent. Nem szolgai meghunyászkodásból teszi, őszinte szívvel köszöni Istennek a verést. A világbirodalom hajnalán az első igazi világuralkodó azt a végrendeletet teszi, hogy akik utána következnek, tanuljanak az ő sorsából. Vajon tanultak? A történelem az ellenkezőjét bizonyítja, mindjárt az uralkodását közvetlenül követő események!
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 68–80. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése