Hatodik rész
1. vers. A népek új pásztora csak ideiglenesen és átmenetileg volt a méd Dárius; közelebbi nevén: Küakszárész. Istennek nagyobb, új tervei voltak azonban annak vejével és utódjával, a perzsa Kóressel (görögül: Kürosz, latinul: Cyrus). Belsazár legyőzője nem Dárius, hanem Kürosz volt; Xenophon szerint Kürosz Babilont nem magának foglalta el, hanem nagybátyjának és későbbi apósának, a méd II. Küakszárésznek, az utolsó méd uralkodónak.
Halála után az uralom a méd ágról a perzsa ágra ment át. A Dárius név sok uralkodónak a mellékneve volt; így kapta Küakszárész is. Csak két évig uralkodott, s helyét vejének adta át, de e két év mégis fontos volt a világbirodalom életében, mert alatta a világbirodalom függetlenebbé lett a világuralkodótól. Személyes birtokból oly intézménnyé vagy szellemi hatalommá vált a világbirodalom, amelyben titokzatos erők sodorták magukkal az embert, s többé láthatóan nem az ember csinálta a világuralmat, hanem a titokzatos szellemi háttérben már azelőtt is működő szellemi nehézkedési erő. Pontosabban: kitűnt, hogy az emberek mögött szellemi hatalmak vannak, és azok intézik a történelmet. E szellemi hatalmak kezében mindinkább tehetetlen eszközzé vált maga az ember.
2. vers. Mikor Dárius a babiloni birodalom élére került, 62 éves volt, tehát idős ember, ki ekkora birodalom vezetésébe nem lassanként nőtt bele, mint Nabukodonozor. Azzal kezdte az uralkodást, hogy a birodalmat felosztotta, és abban 120 kormányzóságot létesített. Ezzel részben eltörölte a régi országhatárokat s a birodalmat jobban összeolvasztotta; egyúttal jobban függetlenítette magától is. Király és alattvalók messzebb jutottak egymástól; közéjük kiskirályok kerültek, a szatrapák.
3. vers. Még egy nevezetes intézkedést tett: „hogy a birodalom kárt ne szenvedjen”, a szatrapák fölé 3 főtanácsost helyezett; ezzel azonban még jobban eltávolította a világbirodalom urát népétől; viszont a jobb kormányzás elérésére keveset tett, mert egy-egy főtanácsosra 60-60 kormányzóság esett, túl sok arra, hogy a főtanácsosok az egyes kormányzóságok ügyeit kellőképp ellenőrizni tudják. A főtanácsosok egyikéül Dánielt választotta.
Ha igaz az, hogy embert barátjáról lehet megismerni, éppen annyira igaz az is, hogy az uralkodó jellemére tanácsosainak jelleméből következtethetünk. Ha az igaz Isten szolgája kell egy uralkodónak, akkor ez az igaz Isten is rokonszenves kell, hogy legyen neki. Derék uralkodók kívánták maguk mellé Dánielt; hitvány királyok félretoltak.
4. vers. Küakszárész jóravalóságát, de egyúttal gyámoltalanságát mi sem mutatja jobban, mint hogy egy idő múlva tervezgetni kezdte, hogy az egész birodalom főfelügyeletének gondját is átadja egy embernek, s ennek az embernek Dánielt választotta ki. Az ügyesség és lelkiismeretesség, amellyel Dániel hivatalát betöltötte, világossá tette a király előtt, hogy ez az ember az ő gondjait is levehetné róla.
Két vonását látjuk az uralkodónak: fölismerte és kívánta az istenfélelem szülte megbízhatóságot; továbbá átengedte a hatalmat és a hatalommal járó terhet magánál alkalmasabbnak. Nem volt hatalomra vágyó, inkább kényelemszerető, de kényelemvágyása egyúttal nem tette lelkiismeretlenné is, mert hiszen csak Dániel megbízhatóságának felismerése tette arra hajlandóvá, hogy a hatalmat kezéből nagyrészt kiengedje. Küakszárész is fölismerte azt a „magas szellemet”, amely Dánielben lakott, s mely őt fölébe emelte a kicsinyes földi érdekeknek, de azoknak az embereknek is, akiket ilyen érdekek vezetnek.
Dániel magasabb világban élt, mint az átlagember, s ezt jól látta és szerette a király. Azért nemcsak megbízott Dánielben, hanem szerette is. Dániel elvesztése igen nagy csapás lett volna a királynak. Ezt a későbbi történet kimutatja.
5. vers. Az alantas szellemmel együtt jár, hogy a nemesebbet nem tűri maga mellett, még kevésbé maga fölött. A nemes szellem a másikat szereti és becsüli; a magasabb szellemű az alacsonyabbat fölemelni igyekszik magához. Az alacsonyabb szellemmel ellenben együtt jár a kizárólagosság, a féltékenység; az alacsonyabb szellemű ember önző, a másikat lenyomni igyekszik maga mellől.
Ideig-óráig az alacsonyabb ember is szövetkezik másokkal, de legtöbbször csak egy harmadiknak, egy nemesebbnek és nagyobbnak a megbuktatására. Dániel két főtanácsos társának és a szatrapáknak Dániel igazságossága sehogy sem ízlett; a próféta becsületessége önző manipulációikban gátolta őket, s így önkéntelen és természetes szövetség alakult ki köztük.
Kezdték a prófétát megfigyelni, hogy ellen valami ürügyet találjanak, hogy azzal a király előtt bevádolhassák, mert nagyon szerették volna elbukva látni. Ám semmiféle hanyagságot vagy rosszaságot nem találtak életében és működésében. Dániel feddhetetlenségének okát a könyv abban találja, hogy hű volt; nem szemnek szolgált, hanem szívből, s így akaratlanul is mindent jól csinált, hisz szeretetből csinálta.
6. vers. Mikor aztán egy ideig hiába leselkedtek utána, hibát benne találniok nem sikerült; akkor összedugták fejüket, s tanácsot tartottak afelől, hogy mit tehetnek ellene. Miután igazságos úton a prófétát elejteni nem lehetett, kelepcét akartak állítani neki. Volt egy pont, ahol a próféta ejthető volt, az a pont, ahol benne kétféle hűség találkozott: Istene és királya iránt való hűsége. Ha ezt a két hűséget egymás ellen lehet fordítani, s a próféta az Isten iránt való hűséget fogja választani; akkor bevádolhatják a király előtt.
A gonosz sokszor azért tanulmányozza az igaz Isten törvényét, hogy az ártatlant el tudja ejteni. Ilyen bibliatanulmányozás is van. Találtak is ilyen sebezhető pontot Dániel ellen is: az imádkozást.
7. vers. A tervet kifőzték, a szerepeket elosztották és betanulták. Mutatniok kellett a király érdekéért való erős buzgalmukat. Ebben a buzgóságban el kellett érniök, sőt felül kellett múlniok Dánielt, és ez azért kecsegtetett sikerrel, mert Dániel nem mutogatta buzgalmát; csak cselekedett; cselekedett rejtve, szerényen: a mutogatott buzgóság feltűnőbb volt, mint az ő csendes hűsége. Azért a jó iránti buzgóság látszatával sürögve siettek a király elé, és illendőképpen megszólították: „Dárius király, korszakokig élj!” Hosszú, ma úgy mondanók: örök életet kívántak neki, mi az ókorban az uralkodóknak kijárt. A közembernek nem járt ki a hosszú élet; azért például Egyiptomban csak a főembert balzsamozták be, a közembert nem; annak teste megtartásáért nem fáradtak a papok.
8. vers. Az összeesküvők azonban nemcsak Isten törvényét tanulmányozták, amint az Dániel életében megjelent, hanem az uralkodót magát is, és nem volt nehéz észrevenniök, hogy a kissé gyönge király legjobban uralkodói hatalmának és tekintélyének megsértésére érzékeny. Gyöngébb emberek nem tudnak nagy tekintélyt tartani, s e ponton Küakszárésznek volt oka panaszkodnia.
A cselvetők azzal a hazugsággal jöttek, hogy a király összes főtanácsosai, szatrapái, helytartói, államtanácsosai és kormányzói a királyi tekintély emelése végett jónak látták tanácskozni, s annak alapján szükségesnek gondolják, hogy a király egy rendeletet adjon ki, mely a királyi tekintélyt minden más tekintély fölé emeli, s a birodalomból kiveszti azokat, akik a királyi méltóságot kicsinyítik.
Ezt az által lehet a legjobban elérni, ha megparancsolják, hogy egy hónapig senki se kérjen semmit senkitől sem, csak a királytól. Küakszárész király pogány volt, s pogány embernek, ki az istenekhez nem szokott fordulni imádságban, mert annak célját nem látja, eszébe sem jut, hogy az igaz Isten imádója az ily tilalom következtében milyen helyzetbe jut, különben megkímélte volna legkedvesebb alattvalóját, Dánielt a haláltól, és főleg magát Dániel elvesztésétől.
Ravasz és gonosz emberek hátsó gondolatait becsületes, őszinte emberek nem mindjárt látják át, mert természetükben van, hogy ne gondoljanak hamisságra, cselre. Első pillanatra az indítvány célra-vivőnek látszott a király előtt. A királyi parancs megszegőinek büntetésére közel volt az eszköz. Hatalmas uralkodók személyének szeszélyei közé tartozik, hogy hatalmuk fitogtatása végett az állatvilág hatalmasain szívesen mutogatják hatalmukat, s így vagy vadásznak a dúló fenevadakra, vagy fogságban tartják őket.
Középkori fejedelmeknek, mint a mi Mátyás királyunk, szintén voltak fogoly oroszlánjai. A középkori uralkodók magas várfalak között, az ókori uralkodók mély vermekben tartották a fogoly állatokat. Ezeknek táplálékra volt szükségük, és nem volt nehéz kitalálni, hogy jó kivégzésmód bizonyos bűnösöket az oroszlánok közé hajítani. Az ilyen látványosság gyönyörűséget is okoz kegyetlen lelkeknek; az állatokat is kielégíti. Az indítvány tehát nagyon korszerű volt.
9. vers. A szolgálatkész és előrelátó főhivatalnokoknak nem volt hatalmuk arra, hogy a királyi tekintély elismerésére ily törvényt hozzanak; ahhoz a királynak kellett rendeletet kiadnia. A király sem volt azonban ekkor már korlátlan hatalmú: ha valamely rendeletet kiadott, azt visszavonni nem lehetett; az érvényes törvény maradt, úgyhogy az alattvalók a kiadott királyi rendelethez alkalmazhatták életüket, s nem kellett királyi önkénytől tartaniok úgy, mint a babiloni királyok idejében. Ezt az alkotmányt nevezték a „médek és perzsák visszavonhatatlan törvényének”, mely szerint a király rendeleteivel önmagát is megkötötte. Egyúttal ez volt az ok, amely miatt a babiloni aranykirályság a médek és perzsák idejében már csak ezüstnek volt tekinthető: a királyi mindenhatóság csökkent, Nabukodonozor és a világuralkodók szempontjából tehát az uralkodás értéke is csökkent.
De éppen ezt az alkotmányt vették számításba az udvar főemberei is: a királyt magát is meg akarták kötni, hogy Dániel érdekében, ha egyszer már kezükbe kaparintották semmit se tehessen.
10. vers. Dárius Küakszárész nem vette észre a cselt, és gyanútlanul aláírta, azaz pecsétjével ellátta a rendeletet, pontosabban tilalmat. Ez a gyanútlanság is azt mutatta, hogy a méd király nem volt olyan éles-látó, uralkodásra termett ember, mint Nabukodonozor, kit udvaroncai nem csavarhattak volna ilyen könnyen ujjukra.
11. vers. Mikor Dániel utólag tudomást szerzett a dologról, mert a királynak volt oka elmulasztani, hogy azt vele előre közölje, azonnal átlátta, hogy mi a rendelet következménye. Miután azonban a királyi rendelet visszavonhatatlan volt, meg sem próbált a királynál ellene tenni valamit; ehelyett hazament és éppen úgy kegyelemért könyörgött Istenéhez, mint ahogy azelőtt mindennap.
A királyban, aki előbb a királyi tekintély emelésére tényleg alkalmasnak találta a rendeletet, utólag sejtelmek ébredtek, hogy Dániel azt nem fogja helyeselni, és azért elhallgatta azt előtte. Arra, hogy a rendelet egyenesen Dániel életébe kerülhet, a pogány gondolkodású király, ki nem nagy dolgot csinált saját istenei iránt való kis hűtlenségéből, nem gondolt. Gyenge embereknek vannak önállósági rohamaik, különösen azokkal szemben, akiknek legtöbbet köszönhetnek; erre a függetlenségre azonban a király most nagyon ráfizetett. A próféta tudniillik nem alkudott, és a rendelet után is éppen úgy kérte Istenének segítségét, mint azelőtt. Még csak ablakát sem takarta el az e célra szolgáló faráccsal; ablaküveg ugyanis, vagy más teljesen záró alkalmatosság a perzsa épületeken még nem volt, s nem is volt szükséges az ott uralkodó meleg miatt.
Voltak emellett a palotának oly hatalmas termei is, melyeknek ablakuk nem volt. Azelőtt naponként háromszor láthatták a kémkedő perzsa főemberek, hogy Dániel Istenéhez imádkozik; meg voltak győződve róla, hogy most is ugyanezt fogja tenni. A prófétában nem volt sem megalkuvás, sem félelem.
12. vers. Az imádkozás tudott óráiban a kémek már ott sürgölődtek Dániel lakása körül, és figyelték a történendőket. Nem soká kellett várniok, hamar megtudták, amit tudni akartak. Dániel semmi óvatossági rendszabályt nem alkalmazott. Az ősz prófétának nem volt mit áldoznia ebben az életben, s ha lett volna, sem vált volna hűtlenné Istene iránt, aki annyi éven át állott mellette. A főemberek rajtakapták Dánielt, hogy Istenéhez imádkozik.
13. vers. Ahogy ezt megtudták, egy pillanatig sem késlekedtek; azonnal mentek a királyhoz, hogy tudtára adják Dániel engedetlenségét. Hazug természetük azonban még ekkor is kitűnt abból, hogy nem egyenesen adták elő mondanivalójukat, hanem úgy tettek, mintha nem volnának egészen tájékozódva a király rendelete felől; ily módon a rendeletért a felelősséget egészen a királyra hárították. Ezzel az aljas viselkedéssel aljasságuknak újabb bizonyítékát adták, s az most már a király figyelmét sem kerülte el.
Újabb csalásuk tehát már kezdett ellenük dolgozni. A gonoszok rendszerint azzal esnek tőrbe, hogy túllőnek a célon: túl jól intézik a dolgokat, s ezzel fölkeltik maguk ellen a gyanút. „Ugye, hogy tilalmat írattál?” kérdezik a királyt, holott a király jól tudja, hogy a kérdezők íratták a tilalmat. Az ő indítványuk volt, hogy 30 napon át senkinek se legyen szabad semmit sem kérnie; sem istentől, sem embertől a királyon kívül.
Egyelőre azonban a király még nem feszegeti a dolgot, hanem rájuk hagyja: „Kiment a parancsolat a médek és perzsák változatlan törvénye szerint!” A király állja a parancsot, mert még nem látja, hogy hova céloznak túlbuzgó alattvalói.
14. vers. Miután a király vállalja a rendeletért a felelősséget, azonnal közlik a királlyal, hogy Dániel a rendeletet áthágta. Az elbeszélés megint hazug, s a király azt által is látja. A vádlók, mikor a királlyal a tilalmat kiadatták, jól tudták, hogy Dániel Istene ellen nem fog vétkezni; ha tehát a király parancsát által fogja is hágni, ezt csak Istene iránt való hűsége fogja neki diktálni, de nem a király személyének vagy rendeletének megvetése. Hiszen éppen erre az Isten iránt való hűségre építették fel az egész tervet.
Most azonban a királyt úgy tájékoztatják, hogy a prófétát a király személyének megvetése, a király rendeletével való nemtörődés vezeti; tehát a tekintélyére féltékeny király előtt a legkedvezőtlenebb színben akarják a prófétát bemutatni. Azt azonban a király is tudta, hogy a próféta, amikor naponként háromszor segítségül hívja Istenét, csak azt csinálja, amit eddig is mindig csinált, s hogy ezt most is megteszi, annak oka nem az, hogy semmit sem törődik a királlyal és annak parancsával. Ez a vád már olyan átlátszó volt, hogy lehetetlen volt a hamisságot azonnal át nem látni. Ennél a durva hazugságnál végképp lehullt a király szeméről a hályog.
15. vers. Küakszárész nagyon jól ismerte Dániel szívét, s a főemberek erőltetett buzgalma, a Dániel iránt való gyűlölet leplezetlensége s a vád hazug kiszínezése lassanként az egész cselszövényről levonták a leplet a király előtt. Most már átlátta a vádaskodók szándékának teljes aljasságát.
„Amint azért meghallotta a dolgot”, egy percig sem hitte el Dánielről a vádat, hanem „nagyon ellenére volt és egész szívét arra tette föl, hogy Dánielt megmentse”. Most már a király vált buzgóvá, s ez abban jelentkezett, hogy szívének egész akarásával Dániel megmentésén kezdett dolgozni. A szív egyrészt a tudat helye, azaz az értelem, érzelem benyomásainak tudatosulási központja; továbbá az indulatok, ösztönzések jelentkezési állomása; végül a tudatos döntéseket és elhatározásokat előállító műhely. Mint értelmi központ, a szív a figyelem helye is.
Egész szívvel figyelni annyit jelent, mint minden más benyomástól elfordulni, s minden akaratot a figyelem tárgyára irányítani. Egész szívünket egy ügyre tenni rá annyit jelent, mint egész figyelmünkkel azt az ügyet nézni, és egész elhatározó képességünket annak az ügynek szolgálatába állítani. Ezt tette a király, amikor észrevette, hogy a főemberek ravaszsága mily veszedelmet hozott Dániel fejére.
A nap hátralévő egész részén át igyekezett a próféta feje felül a bajt elhárítani; ez azonban nem volt másként lehetséges, csak úgy, ha a rendeletet visszavonják; ezt pedig a médeknél és perzsáknál fennálló jogszabály szerint megtenni nem lehetett. Napnyugtáig kereste a módot, s próbálta a főembereket rávenni Dániel megmentésére; de minden kísérlete hiábavaló volt.
16. vers. „Azok a férfiak”, amikor a király szándékát észrevették, „megostromolták (ostrom alá vették) a királyt”, s emlékeztették a médek és perzsák törvényére, mely szerint „semmiféle tilalmat vagy rendeletet, amelyet a király hozott, megváltoztatni nem lehet”. Most volt megalázva aztán igazán a királyi tekintély! A főemberek követelőzve léptek föl, s a királyt törvényszegéssel voltak készek vádolni.
A királyt a gyalázatos és otromba rászedés miatt emésztette a méltatlankodás, a harag és az önvád. Ámde tehetetlen volt. Fogva volt a kelepcében, amelyet gyalázatos udvaroncai nemcsak Dáneilnek, hanem neki is készítettek. A helyzet az volt, hogy ha nem akarta trónját elveszíteni, végre kellett hajtania saját rendeletét, s így nehéz szívvel maga elé hozatta Dáneilt, hogy kihirdesse előtte az ítéletet, hogy a prófétát az oroszlánok vermébe vessék. A király gyenge volt arra, hogy trónját veszítse el, s Dánielt ezzel megmentse.
17. vers. Estére tehát kiadta a király a parancsot, hogy az ítéletet végre kell hajtani. Furcsa jelenség volt a bíró, ki az elítéltnek jót kívánt; azt, hogy ítélete ne fogjon rajta, s az az Isten, akihez Dániel kitartóan imádkozik, szabadítsa meg a prófétát. A király szavában nem volt semmi gúny, amikor így szólt: „A te Istened, akihez állandóan imádkozol, szabadítson meg téged!” Ellenkezőleg, eddig is mély hatást tehetett az uralkodóra az a feltétlen bizalom a kitartás, amellyel Dániel Jeruzsálem felé nyílt ablakokkal, tehát Jeruzsálemért imádkozott.
Most itt volt az óra, melyben ki kellett tűnnie, hogy Dániel hiába bízott és hiába imádkozott-e. A király most hozzájárult az imádsághoz. Egész szívével kívánta, hogy úgy legyen, ahogy mondta, mint ez a történet későbbi folytatásából is kiderül. Tényleg valami gyönge hit vagy várakozás is volt pogány szívében, hogy Dániel hatalmas Istenének van hatalma szolgájának csodálatos megmentésére. Pogány szívben is ébred néha hitnek valami csírája, ha a szív őszinte. Márpedig Küakszárész őszintén kívánta Dániel szabadulását.
18. vers. A verem, amelyben az oroszlánok el voltak helyezve, a föld alatt volt. Valószínűleg fedetlen, mély gödör volt, melynek mellvédjétől látni lehetett az állatokat, s ezen a mellvéden kellet olyan résnek lennie, melyen át élelmet s az elítélteket a verembe lehetett vetni. Ennek a résnek betömését szolgálhatta az a kő, amelyet az elítélt bevetése után lepecsételtek. A mellvéd oly magas lehetett, hogy a kő kimozdítása nélkül nem lehetett a verembe dobott embert kiszabadítani.
Hogy tehát senki a prófétát lebocsátott kötéllel kihúzni meg nem próbálja, a kő és mellvéd találkozására a király és a főemberek egyenként ráütötték pecsétjüket. Ebben az időben olyan pecséteket használtak, melyeken már név is volt, a név mellett azonban kép vagy képek. A király pecsétje egyedül nem volt elég; ebben az időben már őt is ellenőrizni kellett, s ezért a főemberek is ráütötték pecsétjüket a kőre; ez is mutatja a királyi hatalom csökkenését és a miniszterek hatalmának növekedését.
19. vers. Következett az éjszaka, melynek némasága és sötétsége még hangosabbá teszi a szív hangjait, mint ahogy nappal halljuk őket. A próféta elvesztésének szomorúsága, az önvád, hogy meggondolatlansága miatt részes volt abban; a hinni akaró s mégis bizonytalan reménykedés; a szörnyű halálra való gondolás; a lehetetlenség, hogy valaki az éhes oroszlánok rettentő közeléből kikerüljön élve: ráfeküdtek a király lelkére, s a visszatérő gondolatok keserűen marták.
Máskor a hatalmas uralkodó éjszakáit nappal megtagadott örömök töltötték be; ezek közül most egyiket sem kívánta, mert a ránehezedő bánatot mindenik még rikítóbbá, még fájóbbá tette volna. Amellett elaludni sem hagyták a zaklató gondolatok. Álmatlan gyötrődésben telt el az éjszaka. Ez a gyötrődés mutatja, mennyire félrevezették a tanácsosok a gyanútlan uralkodót.
20. vers. Alig múlt el az éjszaka sötétebb része, derengő hajnali világosságban a király talpon volt; nem tudta tovább állani a bizonytalanságot. Sietve ment a veremhez, hogy megtudja, él-e még Dániel. Az éjszaka szenvedése még erősebbé tette a próféta után való vágyakozását, iránta való szeretetét.
Nem nézett a király méltóságára és tekintélyére, melyek megkövetelték volna, hogy az elítélttel ne törődjék; vagy legalább azt, hogy küldöttek útján győződjék meg a valóságról. Ő maga sietett, hogy lelke forró vágyát kielégítse; megtudja, hogy hátha él a próféta mégis.
21. vers. Még ott sem volt a veremnél, máris szomorú hangon hívta a prófétát, s így kiáltott feléje: „Dániel! Az élő Isten szolgája!” Ezt a jelzőt: az „élő” a király nyilván Dánieltől tanulta. Ő tovább ment, mint Nabukodonozor. Ezzel a jelzővel a pogányok isteneit hát bálványokká nyilvánította; vagy ha erre a következtetésre nem is gondolt, Dániel Istenében élő, cselekvő Istent látott. Nincs benne most már semmi neheztelés emiatt, hogy Dániel az élő Istennek inkább volt szolgája, mint neki. Nincs, mert hiszen ebben az élő Istenben keresett az elmúlt nehéz éjszakán ő is reménységet, hogy amit ő nem tudott megakadályozni, azt megteheti az Isten, aki nem holt, mint pogány bálványaik, hanem él, lát hall, segíteni képes, imádságot meghallgat.
Hiszen emiatt az imádság miatt jutott Dániel is a halál révére, s most íme ő, a király is ugyanazt a tiltott dolgot cselekszi, máshoz fordul, mint a királyhoz. Kétkedő, reménykedő szomorúsággal kérdi a király: „Vajon a te Istened, akinek oly kitartóan szolgáltál, meg tudott-e téged szabadítani az oroszlánoktól?!” A király pogány, s mindenestől megtérnie az élő Istenhez már csak azért sem lehetséges, mert az uralkodás össze volt szőve a pogányság ezer szálával; de ha ő maga nem lehetett is ennek az élő Istennek szolgájává, meg tudta becsülni ennek az Istennek szolgálatát annál, aki egész szívével szolgálta azt.
Megfigyelte. Hogy Dániel szüntelenül ennek az Istennek jelenlétében élt és neki engedelmeskedett; megfigyelte, hogy Dánielt ennek az Istennek a szolgálata szüntelenül boldoggá tette, s hogy úgy élt vele együtt, mint egy élő lénnyel szokás; hallotta, hogy ez az Isten milyen csodálatosan szabadította meg Dániel társait a tüzes kemencéből, s milyen súlyosan büntette Nabukodonozor királyt.
Mivel azonban ő maga nem élt ennek az Istennek jelenlétében, mert pogány volt, nem tudott annak segítségében feltétlenül bízni sem. Mondhatjuk, a palota kényelmében ülő király kínlódott, s az oroszlánok vermébe vetett Dániel nyugodt volt. És ezt a nyugalmat nem a hinni akaró erőfeszítés termeli ki, hanem a sok éves hű szolgálata Istennek.
Erre a szolgálatra hivatkozik a király is. A látható világ ereje lenyomja az Isten nélkül élő embert, s nem engedi a magasba tekinteni. A király Dániel hitére támaszkodva próbálja hinni, hogy Isten erősebb az oroszlánoknál. Próbálja! Azért kérdi: meg tudott-e szabadítani? Mert az oroszlánok erejét gyakorlatból ismeri, de a láthatatlan Istenét még nem!
22. vers. A próféta él! Lélekjelenlétét, lelke nyugalmát mutatja, hogy még az oroszlánok verméből is a kötelező szertartásossággal szólítja meg a királyt: „Király, korszakokon át élj!” Szívében semmi harag, semmi felgerjedés az ellen, akinek meggondolatlansága életveszedelembe sodorta.
A kívánság szívéből jő, de ő nem a pogány felfogást követi, mely szerint a király istenekhez hasonlón embert felülmúló korhatárig él. Hanem Isten titokzatos hatalmára gondol, mely a halálon túl is megkeresi és életre hozhatja azokat, akiket akar. Ugyanaz a köszöntés milyen más értelmet kaphat pogány szájában és az igaz Isten hívének ajkán!
23. vers. A Szentírás más részeiből értesülünk, hogy Isten angyalait küldi széjjel a világba, hogy azok a természeti erőket igazgassák, és az embereket szolgálják. Úgy látszik, hozzáférnek az élőlények lelkivilágához, s vissza tudják tartani azok természetes ösztöneit. Ilyen angyalt küldött Isten Dániel védelmére, ki láthatatlanul hatott az oroszlánokra, s azok az angyal hipnotikus hatása alatt szelíd bárányokként vették körül a közéjük dobott prófétát. Ezt tudatja Dániel a királlyal. Az oroszlánok szájának bezárása képes beszéd; mélyebben fogta meg az angyal az oroszlánokat, vágyaikat fordította el.
Azt is hozzáteszi Dániel, hogy Isten szabadítása azért történt, mert Isten tisztának találta szívét. Gyakran megtörténik, hogy Isten gyermekei összeütközésbe kerülnek a világi uralkodók akaratával, mikor Istennek engedelmeskednek. Isten gyermekei az emberek véleménye szerint vétkesek ilyenkor, de Isten tisztáknak látja őket. Ilyen volt az az eset is, amelyről ezt a vallomást tették az apostolok: „Inkább kell Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek!”
Mikor azonban Isten gyermekei a világ helyett Istennek engedelmeskednek, akkor a világ ellen sem vétenek, noha a világ mást vár tőlük; mert amit Isten gyermekei Isten akarata szerint tesznek, inkább szolgálja a világ érdekét, mint amit a világ akar. Ezért mondhatta Dániel a királynak, noha nyilvánvalóan általhágta a király rendeletét: „Veled szemben sem tettem semmi jogtalanságot, oh király!” Ha Dániel engedelmeskedett volna a királyi parancsnak, akkor tett volna az ember örök érdekébe ütköző vétket a király ellen.
24. vers. A király nem okoskodik, nem felel Dániel szavaira, őt most egyedül az érdekli, hogy Dániel megszabadult. Azonnal parancsot ad, hogy Dánielt húzzák fel a veremből. Neki ez most fontos. Rendkívüli öröm tölti el. A szomorú tegnapi nap és az azt követő még szomorúbb éjszaka most derűs, boldog reggelnek adta át helyét. Mennél nagyobb volt előbb a király bánata, annál kitörőbb most öröme. Ez az öröm most nem okoskodik, hanem cselekszik. S kitűnt, hogy Dánielt Istene úgy megőrizte, hogy nemcsak ép maradt az oroszlánok között, hanem akkor sem esett rajta sértés, amikor közéjük aládobták. A könyv megjegyzi: „mert bízott Istenében”. Isten segítsége az úgynevezett ótestamentumi időben éppen úgy a hiten alapult, mint az újtestamentumi isteni háztartásban.
Vagyis a prófétákkal Isten újtestamentumi alapon bánt, és nem ótestamentumi módon, nem a törvény alapján. Dániel hitt, és azért Isten megszabadította. Isten szabadítása pedig tökéletes: úgy szabadította meg, hogy „semmi sérelem sem találtatott rajta”. Amit Isten tesz, az tökéletes!
25. vers. Dánielnek a veremből való kivonásával azonban nem volt még elintézve minden. A megelőző napon a Dániel megszabadításáért folytatott hiábavaló küzdelem eléggé megmutatta a királynak, hogy kik azok az emberek, akik látszólag a király tekintélyéért, valósággal saját gonosz cselekvéseik szabadságáért a király leghűségesebb szolgáját el akarták az útból tenni.
Mennél kilátástalanabbnak látszott a küzdelem a gonosztevőkkel, annál több keserűség gyűlt össze a király szívében ellenük. S most, hogy Dánielt istenítélet szabadította ki a halálból, s mert az ítéletet végrehajtották, többé a törvénynek nem volt hatalma rajta: a király méltó haragja tartózkodás nélkül tört ki a gyilkosok ellen.
Ahogy Dániel kívül volt a veszedelmen, a király azonnal parancsot adott, hogy a vádlókat gyermekeikkel és feleségeikkel együtt vessék az oroszlánok vermébe. A büntetés kegyetlen volt; de a vétek sem mindennapos. A családostul való kiirtás pogány büntetés volt s annyi alapja volt, hogy a család bizonyos fokig, bár nem mindenkor, osztozni szokott a családtag bűnében és felelősségében. A büntetésnek ez a módja azonban nem feltétlenül igazságos, s ezért a próféták kijelentése arra az álláspontra helyezkedik, hogy minden lélek magáért felelős (Ez. 18,4). Ez lesz az utolsó ítélet alapja is.
E szerencsétlenek sorsa világosan mutatja azt a veszedelmet, amelyből Dánielt Istennek angyala kimentette: még nem értek a verem fenekéhez közel, még nem érintette talpuk a földet, mikor az oroszlánok rettentő éhségükben már elkapták és fogukkal szétszaggatták őket. Még csontjaikat is széjjelmorzsolták
26. vers. Az isteni szabadítás, melyben Dániel részesült, oly jelentőségteljes és a királynak oly boldogító volt, mint Nabukodonozornak az őrültségből való fölgyógyulás és azért Küakszárészben is meg volt a vágy arra, hogy örömében sokakat, egész népét részesítse, mint Nabukodonozor tette. Az alattvalókat illetőleg már Dánielnél megszokott hármas felsorolást találjuk itt is, mely a Jelenések könyvében négyessé változik.
A levél bevezetése is ugyanúgy hangzik, mint a babiloni király leveléé (3,31): „Békességetek nagy legyen!” A babiloni udvari stílus átszáll a méd birodalomra is azzal a felfogással együtt, hogy a világbirodalomnak az a célja, hogy a népeknek, nemzeteknek és nyelveknek, azaz a külön sors, külön eredet és külön műveltség által különbözőkké tett embereknek egymás közt békességet teremtsen. A békesség az igazságosság gyümölcse, azé az isteni igazságosságé, amely Dániel kiszabadításában és a gonoszok elveszésében most megnyilvánult. Ezt az igazságosságot az az Isten művelte, akihez Dániel oly kitartóan imádkozott, s kinek szabadítása a király lelkében igen mély nyomokat hagyott hátra.
27. vers. Dárius Küakszárész Dániel Istenének tiszteletét egész birodalmában el akarja terjeszteni. Pogány volta abban tűnik ki, hogy ennek az Istennek nem kizárólagos imádatot követel, hanem a többi isten mellett kívánja még a júdabeli Isten tisztelését is: imádják őt alattvalói, féljenek Tőle! Ennek az Istennek imádtatásában mindenesetre jóval túlmegy azon, ameddig Nabukodonozor eljutott: ha nem is ad parancsot arra, hogy más Istent ne tiszteljenek ezen az egyen kívül, de elismeri, hogy Jehova az egyetlen élő Isten, szemben a pogány bálványokkal; sőt átveszi Dániel szavait, amikor ezt mondja erről az Istenről, hogy ő korszakokon át megmarad; elösmeri továbbá, hogy ennek az Istennek uralkodása, helyesebben uralma, országa nem fog elpusztulni, hanem a „végig eltart”.
Hogy mit ért a vég alatt, a végtelen véget-é: nem tudhatjuk; az örökkévalóságról a régi keleti népeknek nem volt tiszta képzetük. Valami halvány benyomása mégis támadt az uralkodónak az Isten örökkévalóságáról, mert ami szót, kifejezést vele szemben alkalmaztak, az most Dániel Istenével kapcsolatban a levélben tartalmat nyer, valósággá válik. A király tapasztalta, tapintotta Isten lényét, csak nem engedte, hogy az rajta teljesen elhatalmasodjék.
28. vers. A király istentapasztalása azonban nemcsak a létre, a megmaradásra, az állandóságra terjedt ki, hanem Isten belső alkatára, tulajdonságaira is. Abban, amit Dániellel tett, megmutatkozott hűsége, szeretete, nyájassága, hatalma, igazságossága; mert mindezeket a tulajdonságokat magában foglalja ez a név: „szabadító, megmentő”.
A király nem volt olyan uralkodásra termett egyéniség, mint Nabukodonozor, de szívébe Nabukodonozornál mélyebben engedte be Isten sugarait, valamint mélyebben, odaadóbban szerette Dánielt is, ki ellen akarata ellenére súlyosan vétkezett, mert annak Istenét nem vette komolyan. Most már komolyan veszi, és gyönyörködve látja, hogy ez az élő Isten szabadító, megmentő! Nemcsak gyönyörködik, hanem elámul, megdöbben is azon a hatalmon, amely Dánielt az oroszlánok karmaitól megőrizte.
Az a falánkság és kegyetlenség, amellyel az oroszlánok az áruló főemberekkel és családjukkal elbántak, szintén mély benyomást tett a királyra; ezek sorsából látta, mi várt Dánielre, ha az élő Isten, Dániel Istene, nem szabadító és megmentő, s ha Isten nem tesz csodát és jelt Dánielért.
Megdöbbentő, szívet megállító, messze világító jel volt Istennek ez a csodálatos tette, s ennek be kellett volna világítania a világbirodalom történetébe, hogy a világuralkodók ettől az Istentől induljanak el és e felé az Isten felé törekedjenek, mikor uralkodásukat gyakorolják.
Küakszárész csak két évig uralkodott, s akkor veje, a perzsa Kóres (Kürosz, Cyrus) vette át tőle az uralmat, kit akkor tett vejévé, mikor az számára Babilont elfoglalta. A médekről békésen nem át az uralkodás a perzsákra; a két rokon nép együtt uralkodott; Kóres pedig veje volt az utolsó méd királynak.
Hallomásból mindkét uralkodó tudott Dániel korábbi életéről és jóslatairól; de az oroszlánok verméből való megszabadulása közvetlen élményük volt. Mivel mindkét király nemesebb lelkű volt, mindkettő nagy tiszteletben tartotta Dánielt és hűségét, tehetségét felhasználta. Dániel pedig minden öregsége mellett is tevékeny részt vett az állami életben, és munkáját Isten megáldotta. Sikeres életet élt! Munkásságát áldották kortársai és elösmerték királyai.
Küakszárész rövid uralmát átélte, s utána még évekig élt Kóres alatt (10,1). Boldog élet, mely még öregségében is hasznára tud lenni embertársainak! Ez a boldog, áldott élet a hűség jutalma volt.
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 93–103. oldal
2. vers. Mikor Dárius a babiloni birodalom élére került, 62 éves volt, tehát idős ember, ki ekkora birodalom vezetésébe nem lassanként nőtt bele, mint Nabukodonozor. Azzal kezdte az uralkodást, hogy a birodalmat felosztotta, és abban 120 kormányzóságot létesített. Ezzel részben eltörölte a régi országhatárokat s a birodalmat jobban összeolvasztotta; egyúttal jobban függetlenítette magától is. Király és alattvalók messzebb jutottak egymástól; közéjük kiskirályok kerültek, a szatrapák.
3. vers. Még egy nevezetes intézkedést tett: „hogy a birodalom kárt ne szenvedjen”, a szatrapák fölé 3 főtanácsost helyezett; ezzel azonban még jobban eltávolította a világbirodalom urát népétől; viszont a jobb kormányzás elérésére keveset tett, mert egy-egy főtanácsosra 60-60 kormányzóság esett, túl sok arra, hogy a főtanácsosok az egyes kormányzóságok ügyeit kellőképp ellenőrizni tudják. A főtanácsosok egyikéül Dánielt választotta.
Ha igaz az, hogy embert barátjáról lehet megismerni, éppen annyira igaz az is, hogy az uralkodó jellemére tanácsosainak jelleméből következtethetünk. Ha az igaz Isten szolgája kell egy uralkodónak, akkor ez az igaz Isten is rokonszenves kell, hogy legyen neki. Derék uralkodók kívánták maguk mellé Dánielt; hitvány királyok félretoltak.
4. vers. Küakszárész jóravalóságát, de egyúttal gyámoltalanságát mi sem mutatja jobban, mint hogy egy idő múlva tervezgetni kezdte, hogy az egész birodalom főfelügyeletének gondját is átadja egy embernek, s ennek az embernek Dánielt választotta ki. Az ügyesség és lelkiismeretesség, amellyel Dániel hivatalát betöltötte, világossá tette a király előtt, hogy ez az ember az ő gondjait is levehetné róla.
Két vonását látjuk az uralkodónak: fölismerte és kívánta az istenfélelem szülte megbízhatóságot; továbbá átengedte a hatalmat és a hatalommal járó terhet magánál alkalmasabbnak. Nem volt hatalomra vágyó, inkább kényelemszerető, de kényelemvágyása egyúttal nem tette lelkiismeretlenné is, mert hiszen csak Dániel megbízhatóságának felismerése tette arra hajlandóvá, hogy a hatalmat kezéből nagyrészt kiengedje. Küakszárész is fölismerte azt a „magas szellemet”, amely Dánielben lakott, s mely őt fölébe emelte a kicsinyes földi érdekeknek, de azoknak az embereknek is, akiket ilyen érdekek vezetnek.
Dániel magasabb világban élt, mint az átlagember, s ezt jól látta és szerette a király. Azért nemcsak megbízott Dánielben, hanem szerette is. Dániel elvesztése igen nagy csapás lett volna a királynak. Ezt a későbbi történet kimutatja.
5. vers. Az alantas szellemmel együtt jár, hogy a nemesebbet nem tűri maga mellett, még kevésbé maga fölött. A nemes szellem a másikat szereti és becsüli; a magasabb szellemű az alacsonyabbat fölemelni igyekszik magához. Az alacsonyabb szellemmel ellenben együtt jár a kizárólagosság, a féltékenység; az alacsonyabb szellemű ember önző, a másikat lenyomni igyekszik maga mellől.
Ideig-óráig az alacsonyabb ember is szövetkezik másokkal, de legtöbbször csak egy harmadiknak, egy nemesebbnek és nagyobbnak a megbuktatására. Dániel két főtanácsos társának és a szatrapáknak Dániel igazságossága sehogy sem ízlett; a próféta becsületessége önző manipulációikban gátolta őket, s így önkéntelen és természetes szövetség alakult ki köztük.
Kezdték a prófétát megfigyelni, hogy ellen valami ürügyet találjanak, hogy azzal a király előtt bevádolhassák, mert nagyon szerették volna elbukva látni. Ám semmiféle hanyagságot vagy rosszaságot nem találtak életében és működésében. Dániel feddhetetlenségének okát a könyv abban találja, hogy hű volt; nem szemnek szolgált, hanem szívből, s így akaratlanul is mindent jól csinált, hisz szeretetből csinálta.
6. vers. Mikor aztán egy ideig hiába leselkedtek utána, hibát benne találniok nem sikerült; akkor összedugták fejüket, s tanácsot tartottak afelől, hogy mit tehetnek ellene. Miután igazságos úton a prófétát elejteni nem lehetett, kelepcét akartak állítani neki. Volt egy pont, ahol a próféta ejthető volt, az a pont, ahol benne kétféle hűség találkozott: Istene és királya iránt való hűsége. Ha ezt a két hűséget egymás ellen lehet fordítani, s a próféta az Isten iránt való hűséget fogja választani; akkor bevádolhatják a király előtt.
A gonosz sokszor azért tanulmányozza az igaz Isten törvényét, hogy az ártatlant el tudja ejteni. Ilyen bibliatanulmányozás is van. Találtak is ilyen sebezhető pontot Dániel ellen is: az imádkozást.
7. vers. A tervet kifőzték, a szerepeket elosztották és betanulták. Mutatniok kellett a király érdekéért való erős buzgalmukat. Ebben a buzgóságban el kellett érniök, sőt felül kellett múlniok Dánielt, és ez azért kecsegtetett sikerrel, mert Dániel nem mutogatta buzgalmát; csak cselekedett; cselekedett rejtve, szerényen: a mutogatott buzgóság feltűnőbb volt, mint az ő csendes hűsége. Azért a jó iránti buzgóság látszatával sürögve siettek a király elé, és illendőképpen megszólították: „Dárius király, korszakokig élj!” Hosszú, ma úgy mondanók: örök életet kívántak neki, mi az ókorban az uralkodóknak kijárt. A közembernek nem járt ki a hosszú élet; azért például Egyiptomban csak a főembert balzsamozták be, a közembert nem; annak teste megtartásáért nem fáradtak a papok.
8. vers. Az összeesküvők azonban nemcsak Isten törvényét tanulmányozták, amint az Dániel életében megjelent, hanem az uralkodót magát is, és nem volt nehéz észrevenniök, hogy a kissé gyönge király legjobban uralkodói hatalmának és tekintélyének megsértésére érzékeny. Gyöngébb emberek nem tudnak nagy tekintélyt tartani, s e ponton Küakszárésznek volt oka panaszkodnia.
A cselvetők azzal a hazugsággal jöttek, hogy a király összes főtanácsosai, szatrapái, helytartói, államtanácsosai és kormányzói a királyi tekintély emelése végett jónak látták tanácskozni, s annak alapján szükségesnek gondolják, hogy a király egy rendeletet adjon ki, mely a királyi tekintélyt minden más tekintély fölé emeli, s a birodalomból kiveszti azokat, akik a királyi méltóságot kicsinyítik.
Ezt az által lehet a legjobban elérni, ha megparancsolják, hogy egy hónapig senki se kérjen semmit senkitől sem, csak a királytól. Küakszárész király pogány volt, s pogány embernek, ki az istenekhez nem szokott fordulni imádságban, mert annak célját nem látja, eszébe sem jut, hogy az igaz Isten imádója az ily tilalom következtében milyen helyzetbe jut, különben megkímélte volna legkedvesebb alattvalóját, Dánielt a haláltól, és főleg magát Dániel elvesztésétől.
Ravasz és gonosz emberek hátsó gondolatait becsületes, őszinte emberek nem mindjárt látják át, mert természetükben van, hogy ne gondoljanak hamisságra, cselre. Első pillanatra az indítvány célra-vivőnek látszott a király előtt. A királyi parancs megszegőinek büntetésére közel volt az eszköz. Hatalmas uralkodók személyének szeszélyei közé tartozik, hogy hatalmuk fitogtatása végett az állatvilág hatalmasain szívesen mutogatják hatalmukat, s így vagy vadásznak a dúló fenevadakra, vagy fogságban tartják őket.
Középkori fejedelmeknek, mint a mi Mátyás királyunk, szintén voltak fogoly oroszlánjai. A középkori uralkodók magas várfalak között, az ókori uralkodók mély vermekben tartották a fogoly állatokat. Ezeknek táplálékra volt szükségük, és nem volt nehéz kitalálni, hogy jó kivégzésmód bizonyos bűnösöket az oroszlánok közé hajítani. Az ilyen látványosság gyönyörűséget is okoz kegyetlen lelkeknek; az állatokat is kielégíti. Az indítvány tehát nagyon korszerű volt.
9. vers. A szolgálatkész és előrelátó főhivatalnokoknak nem volt hatalmuk arra, hogy a királyi tekintély elismerésére ily törvényt hozzanak; ahhoz a királynak kellett rendeletet kiadnia. A király sem volt azonban ekkor már korlátlan hatalmú: ha valamely rendeletet kiadott, azt visszavonni nem lehetett; az érvényes törvény maradt, úgyhogy az alattvalók a kiadott királyi rendelethez alkalmazhatták életüket, s nem kellett királyi önkénytől tartaniok úgy, mint a babiloni királyok idejében. Ezt az alkotmányt nevezték a „médek és perzsák visszavonhatatlan törvényének”, mely szerint a király rendeleteivel önmagát is megkötötte. Egyúttal ez volt az ok, amely miatt a babiloni aranykirályság a médek és perzsák idejében már csak ezüstnek volt tekinthető: a királyi mindenhatóság csökkent, Nabukodonozor és a világuralkodók szempontjából tehát az uralkodás értéke is csökkent.
De éppen ezt az alkotmányt vették számításba az udvar főemberei is: a királyt magát is meg akarták kötni, hogy Dániel érdekében, ha egyszer már kezükbe kaparintották semmit se tehessen.
10. vers. Dárius Küakszárész nem vette észre a cselt, és gyanútlanul aláírta, azaz pecsétjével ellátta a rendeletet, pontosabban tilalmat. Ez a gyanútlanság is azt mutatta, hogy a méd király nem volt olyan éles-látó, uralkodásra termett ember, mint Nabukodonozor, kit udvaroncai nem csavarhattak volna ilyen könnyen ujjukra.
11. vers. Mikor Dániel utólag tudomást szerzett a dologról, mert a királynak volt oka elmulasztani, hogy azt vele előre közölje, azonnal átlátta, hogy mi a rendelet következménye. Miután azonban a királyi rendelet visszavonhatatlan volt, meg sem próbált a királynál ellene tenni valamit; ehelyett hazament és éppen úgy kegyelemért könyörgött Istenéhez, mint ahogy azelőtt mindennap.
A királyban, aki előbb a királyi tekintély emelésére tényleg alkalmasnak találta a rendeletet, utólag sejtelmek ébredtek, hogy Dániel azt nem fogja helyeselni, és azért elhallgatta azt előtte. Arra, hogy a rendelet egyenesen Dániel életébe kerülhet, a pogány gondolkodású király, ki nem nagy dolgot csinált saját istenei iránt való kis hűtlenségéből, nem gondolt. Gyenge embereknek vannak önállósági rohamaik, különösen azokkal szemben, akiknek legtöbbet köszönhetnek; erre a függetlenségre azonban a király most nagyon ráfizetett. A próféta tudniillik nem alkudott, és a rendelet után is éppen úgy kérte Istenének segítségét, mint azelőtt. Még csak ablakát sem takarta el az e célra szolgáló faráccsal; ablaküveg ugyanis, vagy más teljesen záró alkalmatosság a perzsa épületeken még nem volt, s nem is volt szükséges az ott uralkodó meleg miatt.
Voltak emellett a palotának oly hatalmas termei is, melyeknek ablakuk nem volt. Azelőtt naponként háromszor láthatták a kémkedő perzsa főemberek, hogy Dániel Istenéhez imádkozik; meg voltak győződve róla, hogy most is ugyanezt fogja tenni. A prófétában nem volt sem megalkuvás, sem félelem.
12. vers. Az imádkozás tudott óráiban a kémek már ott sürgölődtek Dániel lakása körül, és figyelték a történendőket. Nem soká kellett várniok, hamar megtudták, amit tudni akartak. Dániel semmi óvatossági rendszabályt nem alkalmazott. Az ősz prófétának nem volt mit áldoznia ebben az életben, s ha lett volna, sem vált volna hűtlenné Istene iránt, aki annyi éven át állott mellette. A főemberek rajtakapták Dánielt, hogy Istenéhez imádkozik.
13. vers. Ahogy ezt megtudták, egy pillanatig sem késlekedtek; azonnal mentek a királyhoz, hogy tudtára adják Dániel engedetlenségét. Hazug természetük azonban még ekkor is kitűnt abból, hogy nem egyenesen adták elő mondanivalójukat, hanem úgy tettek, mintha nem volnának egészen tájékozódva a király rendelete felől; ily módon a rendeletért a felelősséget egészen a királyra hárították. Ezzel az aljas viselkedéssel aljasságuknak újabb bizonyítékát adták, s az most már a király figyelmét sem kerülte el.
Újabb csalásuk tehát már kezdett ellenük dolgozni. A gonoszok rendszerint azzal esnek tőrbe, hogy túllőnek a célon: túl jól intézik a dolgokat, s ezzel fölkeltik maguk ellen a gyanút. „Ugye, hogy tilalmat írattál?” kérdezik a királyt, holott a király jól tudja, hogy a kérdezők íratták a tilalmat. Az ő indítványuk volt, hogy 30 napon át senkinek se legyen szabad semmit sem kérnie; sem istentől, sem embertől a királyon kívül.
Egyelőre azonban a király még nem feszegeti a dolgot, hanem rájuk hagyja: „Kiment a parancsolat a médek és perzsák változatlan törvénye szerint!” A király állja a parancsot, mert még nem látja, hogy hova céloznak túlbuzgó alattvalói.
14. vers. Miután a király vállalja a rendeletért a felelősséget, azonnal közlik a királlyal, hogy Dániel a rendeletet áthágta. Az elbeszélés megint hazug, s a király azt által is látja. A vádlók, mikor a királlyal a tilalmat kiadatták, jól tudták, hogy Dániel Istene ellen nem fog vétkezni; ha tehát a király parancsát által fogja is hágni, ezt csak Istene iránt való hűsége fogja neki diktálni, de nem a király személyének vagy rendeletének megvetése. Hiszen éppen erre az Isten iránt való hűségre építették fel az egész tervet.
Most azonban a királyt úgy tájékoztatják, hogy a prófétát a király személyének megvetése, a király rendeletével való nemtörődés vezeti; tehát a tekintélyére féltékeny király előtt a legkedvezőtlenebb színben akarják a prófétát bemutatni. Azt azonban a király is tudta, hogy a próféta, amikor naponként háromszor segítségül hívja Istenét, csak azt csinálja, amit eddig is mindig csinált, s hogy ezt most is megteszi, annak oka nem az, hogy semmit sem törődik a királlyal és annak parancsával. Ez a vád már olyan átlátszó volt, hogy lehetetlen volt a hamisságot azonnal át nem látni. Ennél a durva hazugságnál végképp lehullt a király szeméről a hályog.
15. vers. Küakszárész nagyon jól ismerte Dániel szívét, s a főemberek erőltetett buzgalma, a Dániel iránt való gyűlölet leplezetlensége s a vád hazug kiszínezése lassanként az egész cselszövényről levonták a leplet a király előtt. Most már átlátta a vádaskodók szándékának teljes aljasságát.
„Amint azért meghallotta a dolgot”, egy percig sem hitte el Dánielről a vádat, hanem „nagyon ellenére volt és egész szívét arra tette föl, hogy Dánielt megmentse”. Most már a király vált buzgóvá, s ez abban jelentkezett, hogy szívének egész akarásával Dániel megmentésén kezdett dolgozni. A szív egyrészt a tudat helye, azaz az értelem, érzelem benyomásainak tudatosulási központja; továbbá az indulatok, ösztönzések jelentkezési állomása; végül a tudatos döntéseket és elhatározásokat előállító műhely. Mint értelmi központ, a szív a figyelem helye is.
Egész szívvel figyelni annyit jelent, mint minden más benyomástól elfordulni, s minden akaratot a figyelem tárgyára irányítani. Egész szívünket egy ügyre tenni rá annyit jelent, mint egész figyelmünkkel azt az ügyet nézni, és egész elhatározó képességünket annak az ügynek szolgálatába állítani. Ezt tette a király, amikor észrevette, hogy a főemberek ravaszsága mily veszedelmet hozott Dániel fejére.
A nap hátralévő egész részén át igyekezett a próféta feje felül a bajt elhárítani; ez azonban nem volt másként lehetséges, csak úgy, ha a rendeletet visszavonják; ezt pedig a médeknél és perzsáknál fennálló jogszabály szerint megtenni nem lehetett. Napnyugtáig kereste a módot, s próbálta a főembereket rávenni Dániel megmentésére; de minden kísérlete hiábavaló volt.
16. vers. „Azok a férfiak”, amikor a király szándékát észrevették, „megostromolták (ostrom alá vették) a királyt”, s emlékeztették a médek és perzsák törvényére, mely szerint „semmiféle tilalmat vagy rendeletet, amelyet a király hozott, megváltoztatni nem lehet”. Most volt megalázva aztán igazán a királyi tekintély! A főemberek követelőzve léptek föl, s a királyt törvényszegéssel voltak készek vádolni.
A királyt a gyalázatos és otromba rászedés miatt emésztette a méltatlankodás, a harag és az önvád. Ámde tehetetlen volt. Fogva volt a kelepcében, amelyet gyalázatos udvaroncai nemcsak Dáneilnek, hanem neki is készítettek. A helyzet az volt, hogy ha nem akarta trónját elveszíteni, végre kellett hajtania saját rendeletét, s így nehéz szívvel maga elé hozatta Dáneilt, hogy kihirdesse előtte az ítéletet, hogy a prófétát az oroszlánok vermébe vessék. A király gyenge volt arra, hogy trónját veszítse el, s Dánielt ezzel megmentse.
17. vers. Estére tehát kiadta a király a parancsot, hogy az ítéletet végre kell hajtani. Furcsa jelenség volt a bíró, ki az elítéltnek jót kívánt; azt, hogy ítélete ne fogjon rajta, s az az Isten, akihez Dániel kitartóan imádkozik, szabadítsa meg a prófétát. A király szavában nem volt semmi gúny, amikor így szólt: „A te Istened, akihez állandóan imádkozol, szabadítson meg téged!” Ellenkezőleg, eddig is mély hatást tehetett az uralkodóra az a feltétlen bizalom a kitartás, amellyel Dániel Jeruzsálem felé nyílt ablakokkal, tehát Jeruzsálemért imádkozott.
Most itt volt az óra, melyben ki kellett tűnnie, hogy Dániel hiába bízott és hiába imádkozott-e. A király most hozzájárult az imádsághoz. Egész szívével kívánta, hogy úgy legyen, ahogy mondta, mint ez a történet későbbi folytatásából is kiderül. Tényleg valami gyönge hit vagy várakozás is volt pogány szívében, hogy Dániel hatalmas Istenének van hatalma szolgájának csodálatos megmentésére. Pogány szívben is ébred néha hitnek valami csírája, ha a szív őszinte. Márpedig Küakszárész őszintén kívánta Dániel szabadulását.
18. vers. A verem, amelyben az oroszlánok el voltak helyezve, a föld alatt volt. Valószínűleg fedetlen, mély gödör volt, melynek mellvédjétől látni lehetett az állatokat, s ezen a mellvéden kellet olyan résnek lennie, melyen át élelmet s az elítélteket a verembe lehetett vetni. Ennek a résnek betömését szolgálhatta az a kő, amelyet az elítélt bevetése után lepecsételtek. A mellvéd oly magas lehetett, hogy a kő kimozdítása nélkül nem lehetett a verembe dobott embert kiszabadítani.
Hogy tehát senki a prófétát lebocsátott kötéllel kihúzni meg nem próbálja, a kő és mellvéd találkozására a király és a főemberek egyenként ráütötték pecsétjüket. Ebben az időben olyan pecséteket használtak, melyeken már név is volt, a név mellett azonban kép vagy képek. A király pecsétje egyedül nem volt elég; ebben az időben már őt is ellenőrizni kellett, s ezért a főemberek is ráütötték pecsétjüket a kőre; ez is mutatja a királyi hatalom csökkenését és a miniszterek hatalmának növekedését.
19. vers. Következett az éjszaka, melynek némasága és sötétsége még hangosabbá teszi a szív hangjait, mint ahogy nappal halljuk őket. A próféta elvesztésének szomorúsága, az önvád, hogy meggondolatlansága miatt részes volt abban; a hinni akaró s mégis bizonytalan reménykedés; a szörnyű halálra való gondolás; a lehetetlenség, hogy valaki az éhes oroszlánok rettentő közeléből kikerüljön élve: ráfeküdtek a király lelkére, s a visszatérő gondolatok keserűen marták.
Máskor a hatalmas uralkodó éjszakáit nappal megtagadott örömök töltötték be; ezek közül most egyiket sem kívánta, mert a ránehezedő bánatot mindenik még rikítóbbá, még fájóbbá tette volna. Amellett elaludni sem hagyták a zaklató gondolatok. Álmatlan gyötrődésben telt el az éjszaka. Ez a gyötrődés mutatja, mennyire félrevezették a tanácsosok a gyanútlan uralkodót.
20. vers. Alig múlt el az éjszaka sötétebb része, derengő hajnali világosságban a király talpon volt; nem tudta tovább állani a bizonytalanságot. Sietve ment a veremhez, hogy megtudja, él-e még Dániel. Az éjszaka szenvedése még erősebbé tette a próféta után való vágyakozását, iránta való szeretetét.
Nem nézett a király méltóságára és tekintélyére, melyek megkövetelték volna, hogy az elítélttel ne törődjék; vagy legalább azt, hogy küldöttek útján győződjék meg a valóságról. Ő maga sietett, hogy lelke forró vágyát kielégítse; megtudja, hogy hátha él a próféta mégis.
21. vers. Még ott sem volt a veremnél, máris szomorú hangon hívta a prófétát, s így kiáltott feléje: „Dániel! Az élő Isten szolgája!” Ezt a jelzőt: az „élő” a király nyilván Dánieltől tanulta. Ő tovább ment, mint Nabukodonozor. Ezzel a jelzővel a pogányok isteneit hát bálványokká nyilvánította; vagy ha erre a következtetésre nem is gondolt, Dániel Istenében élő, cselekvő Istent látott. Nincs benne most már semmi neheztelés emiatt, hogy Dániel az élő Istennek inkább volt szolgája, mint neki. Nincs, mert hiszen ebben az élő Istenben keresett az elmúlt nehéz éjszakán ő is reménységet, hogy amit ő nem tudott megakadályozni, azt megteheti az Isten, aki nem holt, mint pogány bálványaik, hanem él, lát hall, segíteni képes, imádságot meghallgat.
Hiszen emiatt az imádság miatt jutott Dániel is a halál révére, s most íme ő, a király is ugyanazt a tiltott dolgot cselekszi, máshoz fordul, mint a királyhoz. Kétkedő, reménykedő szomorúsággal kérdi a király: „Vajon a te Istened, akinek oly kitartóan szolgáltál, meg tudott-e téged szabadítani az oroszlánoktól?!” A király pogány, s mindenestől megtérnie az élő Istenhez már csak azért sem lehetséges, mert az uralkodás össze volt szőve a pogányság ezer szálával; de ha ő maga nem lehetett is ennek az élő Istennek szolgájává, meg tudta becsülni ennek az Istennek szolgálatát annál, aki egész szívével szolgálta azt.
Megfigyelte. Hogy Dániel szüntelenül ennek az Istennek jelenlétében élt és neki engedelmeskedett; megfigyelte, hogy Dánielt ennek az Istennek a szolgálata szüntelenül boldoggá tette, s hogy úgy élt vele együtt, mint egy élő lénnyel szokás; hallotta, hogy ez az Isten milyen csodálatosan szabadította meg Dániel társait a tüzes kemencéből, s milyen súlyosan büntette Nabukodonozor királyt.
Mivel azonban ő maga nem élt ennek az Istennek jelenlétében, mert pogány volt, nem tudott annak segítségében feltétlenül bízni sem. Mondhatjuk, a palota kényelmében ülő király kínlódott, s az oroszlánok vermébe vetett Dániel nyugodt volt. És ezt a nyugalmat nem a hinni akaró erőfeszítés termeli ki, hanem a sok éves hű szolgálata Istennek.
Erre a szolgálatra hivatkozik a király is. A látható világ ereje lenyomja az Isten nélkül élő embert, s nem engedi a magasba tekinteni. A király Dániel hitére támaszkodva próbálja hinni, hogy Isten erősebb az oroszlánoknál. Próbálja! Azért kérdi: meg tudott-e szabadítani? Mert az oroszlánok erejét gyakorlatból ismeri, de a láthatatlan Istenét még nem!
22. vers. A próféta él! Lélekjelenlétét, lelke nyugalmát mutatja, hogy még az oroszlánok verméből is a kötelező szertartásossággal szólítja meg a királyt: „Király, korszakokon át élj!” Szívében semmi harag, semmi felgerjedés az ellen, akinek meggondolatlansága életveszedelembe sodorta.
A kívánság szívéből jő, de ő nem a pogány felfogást követi, mely szerint a király istenekhez hasonlón embert felülmúló korhatárig él. Hanem Isten titokzatos hatalmára gondol, mely a halálon túl is megkeresi és életre hozhatja azokat, akiket akar. Ugyanaz a köszöntés milyen más értelmet kaphat pogány szájában és az igaz Isten hívének ajkán!
23. vers. A Szentírás más részeiből értesülünk, hogy Isten angyalait küldi széjjel a világba, hogy azok a természeti erőket igazgassák, és az embereket szolgálják. Úgy látszik, hozzáférnek az élőlények lelkivilágához, s vissza tudják tartani azok természetes ösztöneit. Ilyen angyalt küldött Isten Dániel védelmére, ki láthatatlanul hatott az oroszlánokra, s azok az angyal hipnotikus hatása alatt szelíd bárányokként vették körül a közéjük dobott prófétát. Ezt tudatja Dániel a királlyal. Az oroszlánok szájának bezárása képes beszéd; mélyebben fogta meg az angyal az oroszlánokat, vágyaikat fordította el.
Azt is hozzáteszi Dániel, hogy Isten szabadítása azért történt, mert Isten tisztának találta szívét. Gyakran megtörténik, hogy Isten gyermekei összeütközésbe kerülnek a világi uralkodók akaratával, mikor Istennek engedelmeskednek. Isten gyermekei az emberek véleménye szerint vétkesek ilyenkor, de Isten tisztáknak látja őket. Ilyen volt az az eset is, amelyről ezt a vallomást tették az apostolok: „Inkább kell Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek!”
Mikor azonban Isten gyermekei a világ helyett Istennek engedelmeskednek, akkor a világ ellen sem vétenek, noha a világ mást vár tőlük; mert amit Isten gyermekei Isten akarata szerint tesznek, inkább szolgálja a világ érdekét, mint amit a világ akar. Ezért mondhatta Dániel a királynak, noha nyilvánvalóan általhágta a király rendeletét: „Veled szemben sem tettem semmi jogtalanságot, oh király!” Ha Dániel engedelmeskedett volna a királyi parancsnak, akkor tett volna az ember örök érdekébe ütköző vétket a király ellen.
24. vers. A király nem okoskodik, nem felel Dániel szavaira, őt most egyedül az érdekli, hogy Dániel megszabadult. Azonnal parancsot ad, hogy Dánielt húzzák fel a veremből. Neki ez most fontos. Rendkívüli öröm tölti el. A szomorú tegnapi nap és az azt követő még szomorúbb éjszaka most derűs, boldog reggelnek adta át helyét. Mennél nagyobb volt előbb a király bánata, annál kitörőbb most öröme. Ez az öröm most nem okoskodik, hanem cselekszik. S kitűnt, hogy Dánielt Istene úgy megőrizte, hogy nemcsak ép maradt az oroszlánok között, hanem akkor sem esett rajta sértés, amikor közéjük aládobták. A könyv megjegyzi: „mert bízott Istenében”. Isten segítsége az úgynevezett ótestamentumi időben éppen úgy a hiten alapult, mint az újtestamentumi isteni háztartásban.
Vagyis a prófétákkal Isten újtestamentumi alapon bánt, és nem ótestamentumi módon, nem a törvény alapján. Dániel hitt, és azért Isten megszabadította. Isten szabadítása pedig tökéletes: úgy szabadította meg, hogy „semmi sérelem sem találtatott rajta”. Amit Isten tesz, az tökéletes!
25. vers. Dánielnek a veremből való kivonásával azonban nem volt még elintézve minden. A megelőző napon a Dániel megszabadításáért folytatott hiábavaló küzdelem eléggé megmutatta a királynak, hogy kik azok az emberek, akik látszólag a király tekintélyéért, valósággal saját gonosz cselekvéseik szabadságáért a király leghűségesebb szolgáját el akarták az útból tenni.
Mennél kilátástalanabbnak látszott a küzdelem a gonosztevőkkel, annál több keserűség gyűlt össze a király szívében ellenük. S most, hogy Dánielt istenítélet szabadította ki a halálból, s mert az ítéletet végrehajtották, többé a törvénynek nem volt hatalma rajta: a király méltó haragja tartózkodás nélkül tört ki a gyilkosok ellen.
Ahogy Dániel kívül volt a veszedelmen, a király azonnal parancsot adott, hogy a vádlókat gyermekeikkel és feleségeikkel együtt vessék az oroszlánok vermébe. A büntetés kegyetlen volt; de a vétek sem mindennapos. A családostul való kiirtás pogány büntetés volt s annyi alapja volt, hogy a család bizonyos fokig, bár nem mindenkor, osztozni szokott a családtag bűnében és felelősségében. A büntetésnek ez a módja azonban nem feltétlenül igazságos, s ezért a próféták kijelentése arra az álláspontra helyezkedik, hogy minden lélek magáért felelős (Ez. 18,4). Ez lesz az utolsó ítélet alapja is.
E szerencsétlenek sorsa világosan mutatja azt a veszedelmet, amelyből Dánielt Istennek angyala kimentette: még nem értek a verem fenekéhez közel, még nem érintette talpuk a földet, mikor az oroszlánok rettentő éhségükben már elkapták és fogukkal szétszaggatták őket. Még csontjaikat is széjjelmorzsolták
26. vers. Az isteni szabadítás, melyben Dániel részesült, oly jelentőségteljes és a királynak oly boldogító volt, mint Nabukodonozornak az őrültségből való fölgyógyulás és azért Küakszárészben is meg volt a vágy arra, hogy örömében sokakat, egész népét részesítse, mint Nabukodonozor tette. Az alattvalókat illetőleg már Dánielnél megszokott hármas felsorolást találjuk itt is, mely a Jelenések könyvében négyessé változik.
A levél bevezetése is ugyanúgy hangzik, mint a babiloni király leveléé (3,31): „Békességetek nagy legyen!” A babiloni udvari stílus átszáll a méd birodalomra is azzal a felfogással együtt, hogy a világbirodalomnak az a célja, hogy a népeknek, nemzeteknek és nyelveknek, azaz a külön sors, külön eredet és külön műveltség által különbözőkké tett embereknek egymás közt békességet teremtsen. A békesség az igazságosság gyümölcse, azé az isteni igazságosságé, amely Dániel kiszabadításában és a gonoszok elveszésében most megnyilvánult. Ezt az igazságosságot az az Isten művelte, akihez Dániel oly kitartóan imádkozott, s kinek szabadítása a király lelkében igen mély nyomokat hagyott hátra.
27. vers. Dárius Küakszárész Dániel Istenének tiszteletét egész birodalmában el akarja terjeszteni. Pogány volta abban tűnik ki, hogy ennek az Istennek nem kizárólagos imádatot követel, hanem a többi isten mellett kívánja még a júdabeli Isten tisztelését is: imádják őt alattvalói, féljenek Tőle! Ennek az Istennek imádtatásában mindenesetre jóval túlmegy azon, ameddig Nabukodonozor eljutott: ha nem is ad parancsot arra, hogy más Istent ne tiszteljenek ezen az egyen kívül, de elismeri, hogy Jehova az egyetlen élő Isten, szemben a pogány bálványokkal; sőt átveszi Dániel szavait, amikor ezt mondja erről az Istenről, hogy ő korszakokon át megmarad; elösmeri továbbá, hogy ennek az Istennek uralkodása, helyesebben uralma, országa nem fog elpusztulni, hanem a „végig eltart”.
Hogy mit ért a vég alatt, a végtelen véget-é: nem tudhatjuk; az örökkévalóságról a régi keleti népeknek nem volt tiszta képzetük. Valami halvány benyomása mégis támadt az uralkodónak az Isten örökkévalóságáról, mert ami szót, kifejezést vele szemben alkalmaztak, az most Dániel Istenével kapcsolatban a levélben tartalmat nyer, valósággá válik. A király tapasztalta, tapintotta Isten lényét, csak nem engedte, hogy az rajta teljesen elhatalmasodjék.
28. vers. A király istentapasztalása azonban nemcsak a létre, a megmaradásra, az állandóságra terjedt ki, hanem Isten belső alkatára, tulajdonságaira is. Abban, amit Dániellel tett, megmutatkozott hűsége, szeretete, nyájassága, hatalma, igazságossága; mert mindezeket a tulajdonságokat magában foglalja ez a név: „szabadító, megmentő”.
A király nem volt olyan uralkodásra termett egyéniség, mint Nabukodonozor, de szívébe Nabukodonozornál mélyebben engedte be Isten sugarait, valamint mélyebben, odaadóbban szerette Dánielt is, ki ellen akarata ellenére súlyosan vétkezett, mert annak Istenét nem vette komolyan. Most már komolyan veszi, és gyönyörködve látja, hogy ez az élő Isten szabadító, megmentő! Nemcsak gyönyörködik, hanem elámul, megdöbben is azon a hatalmon, amely Dánielt az oroszlánok karmaitól megőrizte.
Az a falánkság és kegyetlenség, amellyel az oroszlánok az áruló főemberekkel és családjukkal elbántak, szintén mély benyomást tett a királyra; ezek sorsából látta, mi várt Dánielre, ha az élő Isten, Dániel Istene, nem szabadító és megmentő, s ha Isten nem tesz csodát és jelt Dánielért.
Megdöbbentő, szívet megállító, messze világító jel volt Istennek ez a csodálatos tette, s ennek be kellett volna világítania a világbirodalom történetébe, hogy a világuralkodók ettől az Istentől induljanak el és e felé az Isten felé törekedjenek, mikor uralkodásukat gyakorolják.
Küakszárész csak két évig uralkodott, s akkor veje, a perzsa Kóres (Kürosz, Cyrus) vette át tőle az uralmat, kit akkor tett vejévé, mikor az számára Babilont elfoglalta. A médekről békésen nem át az uralkodás a perzsákra; a két rokon nép együtt uralkodott; Kóres pedig veje volt az utolsó méd királynak.
Hallomásból mindkét uralkodó tudott Dániel korábbi életéről és jóslatairól; de az oroszlánok verméből való megszabadulása közvetlen élményük volt. Mivel mindkét király nemesebb lelkű volt, mindkettő nagy tiszteletben tartotta Dánielt és hűségét, tehetségét felhasználta. Dániel pedig minden öregsége mellett is tevékeny részt vett az állami életben, és munkáját Isten megáldotta. Sikeres életet élt! Munkásságát áldották kortársai és elösmerték királyai.
Küakszárész rövid uralmát átélte, s utána még évekig élt Kóres alatt (10,1). Boldog élet, mely még öregségében is hasznára tud lenni embertársainak! Ez a boldog, áldott élet a hűség jutalma volt.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 93–103. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése