A kegyelem - 07. Rész

KEGYELEM A SZORONGATTATÁSBAN

Szorongattatás vagy nyomorúság bibliai szó; görögül: thlipsis. Az ennek megfelelő ige: thlibein magyarul nyomást, sajtolást jelent. A szenvedés az emberre nyomasztó hatást gyakorol; úgy érezzük magunkat az üldözésben, mintha sajtóban volnánk. Az utolsó idők nyomorúságát a Jelenések könyve is emberek sajtójával jelképezi. A túlvilági szenvedést meg börtönhöz hasonlítja az Írás; de bizony ezt a szenvedésbe döntő, üldöző világot is börtönnek érezzük; szabadulni szeretnénk, de nem lehet; körülzár bennünket, elvágja vágyaink útját; emelkedni akarunk, és mázsás súlyként tart alant a kétségbeesésében. A húsember terjeszkedni akar, a magasban járni; Isten azonban rárakja a szenvedés súlyát, és alant járásra, alázatosságra kényszeríti. Más a szellem emelkedése, melynél az emberi szív megalázkodik, és más a hús emelkedése, melynél a szív fölemelkedik. Az utóbbit exaltatio-nak nevezik, s ennek nincs jó hangzása. Az exaltált ember csak képzeli magasságát, valójában alant maradt. Szemünket megérinti Isten Szelleme, s megértjük, hogy Isten azért rakja ránk a testi nyomorúságot, hogy megtanuljunk szellemi magasságokba emelkedni. Angyalszárnyakat a szenvedések sajtójában kapunk. Sub pondere crescit palma. (Teher alatt nő a pálma)



Szorongattatásainknak egy jó és egy gonosz oka van. A gonosz gyűlöli a jót; azért üldözi, nyomorgatja. A jó pedig, vagyis Isten, a jót el akarja szakítani a rossztól, azért engedi, hogy a rossz üldözze és gyötörje. Az a nyomorúság azonban, amelyet a gonosz a jó ellen kigondol, javára válik a jónak, ha a jót választja. A keserűből édes lesz, a gonoszból jó lesz. Péter levele, a szenvedők levele, arra figyelmeztet, hogy a szenvedést, melyet ő tűznek nevez, ne tekintsük magunktól idegennek, hanem barátkozzunk meg vele; tekintsük házunkhoz, mindennapi életünkhöz tartozónak, ami nélkül itt élni sem lehet, mert hozzátartozik ahhoz a gyógykezeléshez, melyet Isten végez rajtunk, s mely nélkül meg nem gyógyulhatunk soha. Isten gyülekezetének ebben a világban a szenvedés az a rokonlevegő, amelyben magát otthon érzi. Mikor a gonoszban haladunk előre, a világ nem üldöz bennünket. Mert igaz ugyan, hogy a világból nem halt ki még egészen a tisztesség, s a gonosztevők megbüntetésére készülnek törvények; igaz, hogy ezekhez a törvényekhez az istentelenek is hozzájárulnak; de az is igaz, hogy a kiváltságos gonosztevőknek ezer kibúvót is adnak a törvény megkerülésére; inkább a konkurenseket igyekeznek visszatartani, és sokszor inkább az ügyetlenséget büntetik, mint a gonoszságot. A világ leglelkiismeretlenebb emberei feddhetetlen polgárok; a legnagyobb gonosztevőket szokták leginkább csodálni. Nagy Heródesnek nevez a történelem egy gyilkost és vérengző zsarnokot, mert ápolta a „kultúrát”, előbbre vitte a „civilizációt”; benne tehát a történelem egyik leggonoszabb emberét tisztelték meg a Nagy jelzővel. Nagy Sándor, Caesar, Napóleon nem tettek jót, hanem csak hatalmukat növelték; mégis a történelem legnagyobbjai között emlegetik őket. Micsoda Hitler-kultusz volt a németeknél, és utána füstölgő romok maradtak és milliók átka! Ha Isten büntető keze utoléri is az ilyen ezrektől magasztalt gonosztevőket, a földön a bámulat mégis az övék volt. Nem ezeket gyűlöli a világ, hanem azokat, akik lelkiismeretességükkel a nyugalomtól fosztják meg embertársaikat, s bennük lelkiismeret háborgást idéznek elő. A világ is „kedvességet” keres; de nem a jó orvos kedvességét, aki késsel vág, ha szükséges, hanem a kuruzslók, elkenők kedvességét, akik keresni akarnak rajtunk, nem gyógyítani minket. Bizonyos egyházi körökben szabály, hogy a bajokat őszintén feltárni megbocsáthatatlan bűn; egyházi érdeknek mondják, hogy a nagy tekintélyű gonosztevőket megvédjék és tisztára mossák; bár sokat beszélnek reformokról; bár érzik, hogy van baj; de megszokták annak mindig melléje beszélni. Isten aztán, amikor gyógyítani akar, oda, ahol még van menteni való, a nyomorúságot küldi úttörőül; míg ott, ahol az emberek gyógyíthatatlanul meg vannak magukkal elégedve, meghagyja ideig-óráig a békességet. Áldott egy hely, ahol szenvednek, mert ott reménység van a szabadulásra. Áldott nyomorúság, Isten követe hozzánk! Az a „világ”, amely nem akar isteni utakra térni, nem szenvedheti, hogy békességét nyugtalan reformátorok megzavarják, és nyomorgatással felel annak, aki álmából ébresztgetni igyekszik. A világ azért nyomorgat, hogy ne gyógyítsák; Isten azért küld nyomorúságot, hogy gyógyítson.

Az álbékesség vágyán kívül van a világ lelkében mégy egy ok a szorongatásra: a hiúság, sértett gőg. A gőg nem tűri, hogy valaki saját soraiból fölébe emelkedjék; mint mondják: „Senki sem próféta a maga hazájában!” De még a jó idegent sem tűrik magukon az emberek. A világ nem tűri, hogy a jó uralkodjék rajta. Vakmerő önzők imponálnak. Idegenek azért kellenek, mert azok kíméletlenek. Olyan uralkodók kellenek, akik példájukkal felszabadítják a többi ember önzését és lelkiismeretlenségét. Az önzők és lelkiismeretlenek példája hihetetlenül vonzó. Sok szerény, jóakaratú ifjú vagy leány, ha valamennyire a többi ember fölé emelkedik, gőgjében alig veszi észre korábbi társait. A gőg letöri a kegyelem hímporát; a könnyű emelkedés, a „nagy urak” társasága elfojtják a nemes indulatokat. Isten, őrizd meg lelkünkben az alázatosságot, hogy a Te kedvességed szelíd derűjét semmi meg ne ölhesse bensőnkben. A felfuvalkodottakból, kik nem akarnak alászállani, hogy jobbat tanuljanak, lesznek az igazság üldözői, a próféták és a reformátorok nyomorgatói. Akiket saját dicsőségük álma ringatott el, azok haragszanak legjobban, ha ébresztgetik őket.

Pedig jó volna az istentelen világnak és az istentelen egyháznak, ami egyre megy, felébrednie, mert a világ állapota nem fölfelé, hanem alászáll. Ne beszéljenek a hatalmas és mindig dicsőségesebb technikai haladásról, mert éppen e téren fenyegeti a világot a legnagyobb veszedelem! A technika leginkább a gyilkoló eszközöket fejleszti. Az anyagi kultúra nem gyógyítja a szenvedő lelket. A gép szelleme kiöli a lelkiséget, és a lelketlen lélekből kivész az ember királyi természete, amelyet Isten az emberbe adott, mikor őt képére teremtette. Terjed a falanszterlélek, termeli a falanszterszellem, melyet a biblia Istene a Bábel tornya építésénél elítélt. Az egyházi misszióban is a falanszterszellem oltja ki Istennek Szellemét, és a gyár szelleme öli el a Szellem frissességét. Némelyek hinni próbálják, hogy parancsra, közös mintára, központi irányítással, statisztikai űrlapok kiállításával belmissziót lehet csinálni. A múlt században keletkezett belmissziói mozgalmat ma az a sors érte utol, amely az őskeresztyén misszióból ó-katolicizmust csinált. Akkor a missziói tüzet eloltotta a papuralom törvényeskedése. Ma két törekvés találkozik bizonyos papuralmi rendszerben. A komoly bibliakutatásra, keresztyén közösségre vágyódó missziói köröket a központosítás ugyanazzal a veszedelemmel fenyegeti, ha nem bíznak többé abban az ígéretben, hogy Isten Szelleme bennük és köztük van, és „mindenre megtanítja” őket (Ján. 14,26). Itt is felüti fejét egy-egy hódító, ki mindent maga alá akar hajtani; mindent ellenőriz; mindent a maga képére formál.

Az így keletkező missziói falanszterszellem meg fog ölni minden egyénit, és meg fogja akadályozni, hogy Isten Szellemének vezetése alatt önálló lelkek a maguk külön egyéni karizmájukat érvényesítsék. A szellem vezetése alatt álló bátrakat, akik a közös aluszékonysággal szembe mernek majd szállani, akik a begyökeresedett bajok ellen a reformátori harcot megkezdik, üldözni fogják. A vezetőket a féltékenység és hiúság ördöge szállja majd meg, és kíméletlenül fogják támadni azokat, akik nem olyanok, mint ők, és nem a központi uralom szolgálatában állnak. Ismerjük ezt a fejlődést: valamikor így alakult ki a papuralom. A világ szelleme mindig erősebben hatol be az egyházba, hogy megfojtsa abban Isten Szellemét. A Szellemtől vezetett emberekben a küldetés tudata összeütközik a földi vezetők féltékenységével és a tömeglelkű emberek fanatizmusával és megindul az üldözés. Világban és világi egyházban a gyári lelkülettel és falanszterszellemmel együtt nő az üldözési hajlam és alkalom.

Az üldözés szellemének egyik leghatalmasabb kitevője a diabolikus szellem. A diabolosz magyarra ördöggel fordítják, holott vádlót és rágalmazót jelent. Diabolosz a Sátán leggyakoribb neve a Bibliában, s jelzi a Sátán legjellemzőbb tulajdonságát és ösztönét; vádol, rágalmaz. Isten igéje maga jövendöli, hogy az utolsó napokban az emberek árulkodók és rágalmazók lesznek (prodotai, diaboloi). Az evangélium szólóinak rossz hírét fogják költeni (blasphémia), hogy tanúságtételüket hatástalanná tegyék. Magának az Istennek hitelét is igyekeznek elvenni. A hazugság világhatalommá lesz. A megrágalmazott keresztyéneket aztán közörömre rekesztik ki a közösségből, a társadalomból, sőt a világból is. Készül a történelem legnagyobb keresztyénüldözése, s erre válaszul Isten csapásai. Jön „ a nagy nyomorúság!” Az igazi békességből és nyugalomból mindig kevesebb lesz ebben a világban. A zavartalan, tiszta örömnek lassankint még a nyoma is eltűnik a világból; gond, aggodalom, félelem, Isten ítéletének rettenetes várása ömlik ki a lelkekből. Háborúk, háborús hírek töltik be az utolsó időt. Jézus így jövendöli a végső időben élő emberek lelki állapotát: „Nemzet nemzetre fog támadni, királyság királyságra... akkor nyomorúságra adnak el benneteket, megölnek, s minden nemzet gyűlölni fog titeket Énértem! Ekkor aztán sokan megbotlanak majd, elárulják és gyűlölik egymást... A törvénytelenség megnövekedése miatt meg fog fagyni sokaknak szeretete” (Máté 24,7 skk). A gyűlöletben, az ellenségeskedésben, a hazugságban, a rágalmazásban és árulásban előremegy a világ; ezekben lesz „haladás”! Isten tanúbizonyságait gyűlölni fogják, s mindent elkövetnek, hogy az útból eltegyék őket. A Jelenések könyve háromszor hét csapásban mutatja be, hogy az isteni ítélet is előre fog haladni; Isten mindig borzalmasabb csapásokkal fogja megpróbálni a világot. A Jelenések könyvében leírt csapások közül az első hét csapás még az egész egyháztörténelem idejére oszlik szét. Az alapcsapást egy fehér lovas jelöli: az evangélium azoknak, akik nem hisznek, sebző nyíllá lesz; lelkiismeretükben kínozza őket. Az Istennel való békességet szivökbe nem fogadván, nyugalomban és békességben nem tudnak élni a földön: az élni akarás alatt mindinkább egymás pusztítását fogják érteni, a többiek életéből akarnak élni majd; vezérük a veres lovas lesz, kinek nagy kardot adnak. A háborúban fogynak az élelmiszerek; széjjel kell osztani őket; de a szétosztás a gazdagok javára, a szegények kárára fog történni, s ebben az új vezér a mérleget tartó fekete lovas lesz. A háború s éhség pusztította emberiségben elvész az egyéni élet becse; könnyű lelkiismerettel áldoznak majd fel egyeseket, százakat, milliókat; a világ megtelik a gyalázatos gyilkosságok meg nem szűnő sorával. Az ötödik pecsét alól megszólalnak a megölt mártírok, s Isten igazságosságát hívják ki az önző, vérengző világ ellen. Majd a hatodik pecsét leszakításakor megindul a gyilkosok alatt a föld, mely nem tudja hordozni tovább a gyilkosok nemzedékét. A hetedik pecsét hét új csapást, hét trombitaszót rejt magában; egyetlen csapás idejére ekkor hét új csapás sűrűsödik, melyek közül mindenik sokkal súlyosabb, mint a korábbi hat együttvéve. A négy első kürtszóra a testi élet forrásait vágja el a megbántott Isten; az ötödik és hatodik kürtszóra a szellemi élet forrásától, Istentől szakad el az emberiség, és sötét alvilági hatalmak befolyása alá jut; a világ megtelik megszállottakkal. A hét kürtszó csapása már az utolsó időkben éri az emberiséget. De a csapások nem törik meg a lelkekben a gonosz hatalmát. Ekkor érik meg az emberi gonoszság annyira, hogy kitermeli magából sok kísérlet után az Antikrisztust. Az „Ellenkrisztustól”, minden idők e legnagyobb szélhámosától félrevezetett emberiséget éri a hetedik kürtszóba belefoglalt hét csésze csapása, melyeknek üteme tehát megint hétszerte sűrűbbé válik, mint amilyen a hét kürtszóé volt. Ekkor is előbb a testi életet, majd a szellemi életet érik a csapások. A szellemi csapások a világot szellemi sötétségbe borítják; itt az éjszaka!

Így jövendöli a Biblia az utolsó idők szörnyű nyomorúságát. De amint az Egyiptomot érő későbbi csapások alól Isten mentesítette a választott népet, úgy fogják az utolsó idők csapásai is mindjobban elkerülni Isten választottait. Üldöztetés, aggodalom azonban így is elég fogja érni őket. Isten kegyelme ebben az időben kétféleképpen fog megmutatkozni: Isten a kikerülhetetlen szenvedések között a választottakat megerősíti; erejüknél feljebb kísérteni azonban nem engedi, ezért a későbbi csapások alól mentesíti őket. Míg az istentelen világ átkozódva fordul Isten ellen, az igaz egyház gyülekezeteiben mind égőbben, mind több hálával telten fog a jó Teremtőhöz felszállani az imádság. Soha Isten kegyelme oly csodákat nem művelt a földön, mint amilyen csodáknak akkor lesz tanúja a gyülekezet. Az utolsó nagy nyomorúságban fog legnagyobbnak bizonyulni az isteni kegyelem.

A szorongatás vagy nyomorúság nem tartozik hozzá az isteni világteremtés rendjéhez; ez mindenestől a vétek gyümölcse, a bűneset utáni kor járuléka. Az emberi önzés, mely minden kegyetlenségre kész, ránehezedik a körülötte feltörekvő életekre és szorongatja, lenyomja őket. Az istentelen ember abban a tévhitben él, hogy több jut neki, ha a mellette levőnek kevesebbje lesz. Ami az önző embervilágból leginkább hiányzik, az éppen a kegyelem! Isten kedvessége úgy rendezte be ezt a világot, hogy az egyesnek élete annál jobban virágzik, mennél virágzóbb a közös élet. Nincs nagyobb boldogság a világon, mint kegyelmet, azaz kedvességet árasztani magunk körül! Jézus mondotta magáról, hogy az embernek Fia nem azért jött, hogy Neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon másoknak. Milliárd és milliárd életet nyert, amikor a Maga életét odaáldozta; saját egy életét elképzelhetetlenül megsokszorozva nyerte vissza. Mikor majd visszajön, megalapítandó országában az uralkodást olyanokra fogja bízni, akik a megelőző, azaz a mostani korszakban az utolsó hellyel megelégedtek. Akik itt koldusok, sírók, szelídek, éhezők, irgalmasok, tiszta szívűek, békecsinálók és üldözöttek voltak, azok lesznek alkalmasak arra, hogy egykor a többi emberen uralkodjanak. Mert ezek az üres szívek a szorongattatás ideje alatt annyi isteni kedvességet szívtak magukba, hogy azt a felszabadulás nagy pillanatában bőven fogják tudni kiárasztani embertársaikra. Ezek Krisztus uralkodásának hajnalán fel fognak támadni, s Krisztussal együtt uralkodni kezdenek. Mielőtt azonban ez a dicsőséges pillanat bekövetkeznék, a világ arca mindig sötétebb lesz; a világra rázúdul a bűn és nyomorúság éjszakája. Éjszaka közeledik, nem a világosság nagyobbodik! Azok a keresztyén igehirdetőktől ígérgetett álmok, hogy az egész világot átfogó nagy ébredésnek megyünk eléje, a Szentírásban igazolást nem találnak. A vétek teljes kifejlődésre jut a következő időben, s a szabadulás akkor jön el, mikor az a legtávolabbinak tűnik fel. Ebben az utolsó időben különösen vigasztaló feladat lesz nyomozni a kegyelem útjait, s ez a mi feladatunk is. Az isteni kedvességet az utolsó nyomorúságban két irányban nyomozhatjuk: a kegyelem megnyilatkozik a nyomorúság ellenére is, és maga a nyomorúság is kegyelemnek fog bizonyulni.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A kegyelem © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. 2007. Budapest
Saját példányból lejegyezve: 96–105. oldal