A kegyelem - 6. Rész

KEGYELEM AZ EGYHÁZBAN

Folytatás

Két szél (két szellemi hatás) fúj ebben a világban. Más képpel úgy mondta ezt Jézus, hogy két magvetés történik. Egyik magvetés a kegyelem magvetése, a másik a gonosznak magvetése.

A kétféle magvetés nyomán az Istentől elidegenedett nagy embervilágból kétféle ember támad a földön; a kegyelem szabad fiai és a harag fiai, a gonosz rabszolgái. Pontosabban vizsgálva a dolgot



azonban nem két, hanem három csoportot kell megkülönböztetnünk: 1. akik felszabadult szívük tudatos választásával elfogadták, elhitték Isten megbocsátó kegyelmét; 2. akik teljes tudattal és szabadon elvetették ezt a kegyelmet, s ezzel Isten Szelleme ellen vétkeztek; 3. akik ezt a végleges döntést még nem tették meg, noha esetleg ellenálltak a kegyelem hívogatásának, s ezzel Isten haragját és ítéletét ideiglenesen kihívták. Végleg két táborra az utolsó ítéletkor bomlik az emberiség. Amíg a három csoportból kettő nem lesz, addig meg nem szűnik munkálkodni az isteni kegyelem. Hogy a kegyelem miért nem vonzó minden ember számára; miért utasítják vissza egyesek végleg, mások ideiglenesen: annak különböző okai vannak. A kegyelem elfogadása az ember önző lényének felszámolását jelenti; új korszak kezdődik, amelyben a kegyelembe fogadott maga is kegyelembe fogad másokat, tehát a rábízott szeretetet továbbadja. Ezzel teljesen új életirányt ölt a szív; egyfelől rábízza magát Istenre, s ezzel a felelősséget életéért átadja Neki; másrészt magára vállalja azokért a felelősséget, akiket szeret, hordozza ezeknek terhét. Akik a kegyelmet végleg elutasítják, nem vállalják mások terhének hordozását, mert a szeretet ostobának, férfiatlannak tűnik fel önző, fennhéjázó, gőgös szívüknek, s gyűlölik azokat, akik szeretnek; gyűlöletüket üldözésben mutatják meg azok iránt, akik kegyelemben élnek. A harmadik csoport nem méltatja a kegyelmet annyira, hogy érte üldözést viseljen el; de nem áll ellent a kegyelemnek úgy, hogy azt végleg kizárná szívéből; enged a világban levő kényszernek, de azzal magát csak külsőleg teszi eggyé; lehetőség van rá, hogy határozatlanságát, vagy félénkségét egyszer könnyek között bánja meg. Ide tartoznak a rendezetlen életűek, kik magukat feltétlenül, teljes szívvel Istenre bízni nem merik; a teljes áldozatot meg nem hozzák. Hosszú, lassú munkával igyekszik Isten ezeket tudatos határozatra segíteni, vagy végleg gyáváknak fognak bizonyulni, kiknek helye Isten világában nem lesz (Jel. 21,8). Az első csoportból támad az igaz egyház, a Jelenések könyve napba öltözött asszonya; az Istenre néző filadelfiai gyülekezet (Jel. 3,7 skk). A második csoportból áll az antikrisztusi világ. A harmadik csoportból lesz a parázna egyház, a laodiceai gyülekezet (Jel. 3,14-17). Az első csoportból hősök nevelődnek, akik szelíden életüket áldozzák Megváltójukért és testvéreikért. A második csoportból megromlott, oktalan állatok lesznek, szennyfoltok; kik álomba merülten káromolják azt, ami nemes és magasztos (Júd. 8.10.12). A harmadik csoport Sátán rabszíjon tartott, külső sötétségben, félelemben élő rabszolgái lesznek, kik bűnbánó sírással és örömmel fogják egyszer az Úr megjelenését fogadni, s Előtte meghajolnak (Zak. 12,10-14; I: Kor. 5,5; 3,14-15; I. Pét. 3,19-20). Az utóbbi csoport tagjai részben a nagy népegyházak tagjaiból kerülnek ki, akik szívesen őriztek meg bizonyos külső vallásosságot, de megtérésig, megszentelődésig, Krisztus mellett való bizonyságtételig soha nem törtek előre. Az előretörők, akiket az Írás hol választottaknak, hol győzelmeseknek, hol híveknek nevez, egy földi határokkal nem határolt, de Istentől jól ismert és szellemi határokkal őrzött gyülekezetet alkotnak (II. Tim. 2,19), a Gal. 4,26 szabad egyházat mely külső formáktól szabadon egyedül égi Urának engedelmeskedik és szolgál. Láthatatlan forrásból táplálkoznak, magaslati levegőt szívnak; míg testileg a többi emberrel együtt élnek, egy magasabb ország polgárai. Emberi szervezkedés nélkül láthatatlan és tőlük sem áttekinthető szellemi szervezetük van a nekik adott kegyelemajándékoknak és Szellem-parancsoknak megfelelően. Ha Krisztus egyszer visszajő, az angyalok fogják őket a többi ember közül összeszedni és Krisztushoz felragadni, egyiket a kézi malom mellől, másikat az ágyasházból, harmadikat a mezőről, míg el nem készült társukat otthagyják (I. Kor. 12; Ef. 2,6; Fil. 3,20; I. Tessz. 4,13-18; Mt. 24,31; Luk. 17,35-36). Ezek az üdvözülők zsengéi, azaz elsői; Istentől jól ismert, befejezett szám, melynek elkészítése után új korszak kezdődik a földön (I. Kor. 15,23; Róm. 11,24 skk). Ezek a kegyelem fiai, az igazi, szellemi egyház, melyet Isten az örökkévalóság kőszikla-alapján, az isteni elválasztáson és eleve elrendelésen, az időben a Szellem gyűjtő, elhívó, nevelő, megszentelő munkájával épít fel és csatol a szeretet egységébe. Ez az egyház egyetlen földi felekezettel, testi egyházzal nem azonos; de bármelyikükből születhetnek belé tagok. Testi leszármazás, külső keresztség, emberi akarat nem visznek be senkit ebbe az egyházba, mert abba Szellemtől kell születni.

Az igazi egyház tagjai nem úgy gyűlnek össze, hogy elmegyünk valamelyik városba vagy községbe, és ott összeszedjük azokat, akiknek apjuk vagy nagyapjuk ilyen vagy olyan felekezethez tartozott, és ezeket megszervezzük ilyen vagy olyan nevű egyháznak; mert így csak földi felekezetet csinálhatunk. Az igazi egyház összeszedése úgy történik, hogy papoknak és „laikusoknak” egyaránt hirdetjük Isten bocsánatát, mely megtérésre kötelez, s azok, akiknek a szeretet igazsága iránt érzékük van, maguktól elő fognak jönni abban a rendben, ahogy Isten bölcsessége a Szellem belső szava által őket szólítani fogja. S amikor jönni fognak egyik a másik után, ahogy Istennek hívása vonja őket, nem fogunk közöttük felekezetek szerint különbséget tenni, hanem mind egyformán kedves testvér lesz. Az isteni kegyelem mindnyájunkat egyforma szeretettel várja és fogadja. Előírni sem lehet, hogy Isten mikor szólítsa el őket az önzés és bűn szolgálatából a felszabadító igazságra. Istennek útjait nem lehet földi sablonokba belekényszeríteni. A kegyelem szabad, és útja is szabad. Ez az igazi egyház nem fog az emberektől neki elkészített formákba beleömleni; az ébredés nem fog felekezeti határokhoz igazodni. Hitből hitbe fogják átadni a megtalált igazságot, mert a hirdetett ige képezi az egyház alapját, és nem az átöröklött szervezet, a testi leszármazás vagy bármilyen apostolica successio. (Apostoli leszármazás.) Némelyek dicsekedve említik, hogy ároni családból származnak; ez lehet, de Hofni és Pineás, Éli fiai is ároni családból származtak; attól lehettek paráznák, erőszakosak, és elveszíthette őket Isten ítélete. Azért, ha valóságos egyházépítést akarunk végezni, akkor ne a testi, hanem a szellemi kapcsolatokat keressük! Pálnak is át kellett mennie ezen a forradalmon; csodálkozva látta meg, hogy Isten lerombolta a leszármazás építette falat zsidók és pogányok között (Ef. 2,11 skk); Péter pedig ugyanazzal a meglepetéssel idézi a próféta szavát: „Akik hajdan nem nép voltatok, most Istennek népe vagytok; akik kegyelmet nem nyertetek, most megkegyelmezettek vagytok!” (I. Pét. 2,10) Ilyen meglepetésekből születik meg az igazi egyház: Kajafás, a főpap, ellensége lesz, és a rablógyilkos elsőnek megy be a paradicsomba: paráznák és vámszedők megelőzik a vallás tanítóit.

De nemcsak az egyház tagjainak összeszedése történik az isteni Szellem szabad választása szerint, hanem az egyház különböző feladatú munkásainak kiválasztása, munkára való felkészítése és szétküldése is. „Különbözők a kegyelem ajándékai, de ugyanaz a Szellem! Különböző szolgálatok vannak, de ugyanaz az Úr! Különbözők a hatások, de ugyanaz az Isten, aki mindent mindenekben munkál. Minden egyesnek adatik a Szellem megnyilvánulása haszonra; egyiknek bölcsesség szava a Szellem által, a másiknak ismeret szava ugyan aszerint a Szellem szerint; másiknak hit ugyanabban a Szellemben; megint másnak gyógyítások kegyelemajándékai egy Szellemben; másnak erők hatásai; másiknak prófétálás; másnak szellemek megkülönböztetése; másnak nyelvek nemei; megint másnak nyelvek magyarázata. De mindezeket egy és ugyanaz a Szellem munkálja, mindenkinek a maga mértékében úgy osztva szét, ahogy akarja.” Ügyes liturgikusokról, azaz szertartásvégzőkről, elragadó szónokokról, szervező zsenikről, egyházi fejedelmekről, kijárókról, statisztikai kérdőívek leleményes kitöltőiről itt nem hallunk; ezek nem tartoznak az egyház építői közé. Ellenben olvasunk bölcsekről, kik szerények szoktak lenni; hallunk tudósokról, kik nyilván Isten dolgait kutatták s nem matematikát vagy filozófiát; aztán hallunk olyanokról, kik hitükkel csodálatos tetteket hajtanak végre, betegeket gyógyítanak meg; olvasunk megnyílt szemű prófétákról, akik Isten mélységeibe belátnak, s emberekről, kiknek nyelvét Isten Szelleme mozgatja kijelentések közlésére. Ilyenek hirdették az igét az apostolok egyházában; milyen más berendezésük van a mai egyházaknak! Nem az a különbség a hajdan és most között, hogy hajdan a vének kézrátételével kapták ajándékaikat az egyház munkásai, ma pedig iskolákban tanulnak, mert Isten Szellemét iskolákban is meg lehet kapni; hanem az, hogy ma nem imádkoznak könnyek közt, böjtölve a teológusok, hogy Isten szent Szellemét öntse ki rájuk; a professzorok sem mindig vetik kezöket imádkozás közben tanítványaikra, mert nincs bennük átadni való isteni kegyelem. Sok helyen éppen a kételkedés és hitetlenség gonosz mérgét csepegtetik a tanítványokba. Olvassuk, hogy az apostoli egyház munkásai kegyelemajándékokat kaptak (charismata); isteni válogatás szerint Isten kedvességéből ingyen kaptak olyan tehetségeket, amelyeket tanulással nem lehet megszerezni, s amely ajándékok nélkül, ha a világ összes könyveit végigtanulnák, sem tudnának a kijelentés titkaiba behatolni. Azt is olvassuk, hogy Isten Szellem úgy osztotta szét ezeket az ajándékokat, ahogyan éppen akarta, és ebben nem engedte, hogy valamilyen földi egyházfő a dolgába belebeszéljen. Azt is olvassuk, hogy az egyháznak kivétel nélkül minden tagja kapott ilyen ajándékot abból az ingyen való kegyelemből; nem volt tehát kiváltságos papi osztály a szolgálatra; Isten egyházában mindenkire szolgálat várt, és ha ezt a szolgálatot tűvel vagy seprővel végezte is valaki, ha Isten kedvességével hálából végezte azt, papi szolgálat lett belőle. Mert a Biblia is, mint a reformátorok, az egyetemes papságot tanítja. Ha az apostolok idejében így dolgozott Isten Szelleme, valószínű, hogy ma sem dolgozik másként. És ha ma Isten szerint meg nem keseredünk amiatt, hogy a Szellem ajándékait elveszítettük és emberi képességekkel pótoltuk őket, ha zsákban és hamuban térdelve nem fogunk Isten bocsánatáért könyörögni és Tőle szent Szellemet kérni, akkor halál lesz köreinkben, és nem egyházépítés. Mert az egyházat nem lehet földi tudománnyal, pénzzel és hatalmas emberek pártfogásával építeni, hanem csak a kegyelem ajándékaival!

Mi tehát a teendő? Az, hogy megkülönböztetés nélkül mindenkinek egyforma kedvességgel hirdessük Isten bűnbocsátó kegyelmét, s ha valakiben Isten Szellemének munkáját látjuk, annak testvéri kezünket nyújtsuk, s vele összekapcsolódjunk. S akkor anélkül, hogy mi kormányoznók, anélkül hogy Uzza-ujjal a frigyládához nyúlnánk (II. Sám. 6,6 skk), épülni kezd Istennek gyülekezete; holt csontokból élők támadnak fel, s a szeretet, a kölcsönös kedvesség kapcsaival egybekapcsolódnak szent szeretetben. Mi csak nézni fogjuk, mi csak csodálni fogjuk, hogy nő ki a földből e csodálatos isteni növény; hogy ékesül ártatlan, szende hajadonná, Krisztus menyasszonyává a szentek közössége. Ebben a gyülekezetben minden kegyelemből fog születni, minden tag kegyelemből kapja megbízatását és munkásságát; minden kapcsolat a kegyelem hatalmával fűz össze egymást talán sohasem ismerő, egymással talán addig ellenséges szíveket. Ami nem kegyelemből született, ami csak pénzszagú, ami a világ hatalmasságainak kegyéből ered, ami emberi kérkedés eszköze csupán: annak az egyházépítésben nincs helye; nemcsak nem hasznos, hanem hibás, omlatag kő, melyet ha el nem távolítunk az épületből, az épület össze fog omlani. Az egyház építésében csak azokat használhatja Isten, akiknek karizmája van és Neki föltétlenül engedelmeskednek. Amit Isten ád, az arany, ezüst és drágakő, s amit az ember ád hozzá, az fa, széna és pozdorja. Jönni fog az ítélet tüze, mert Isten megpróbálás nélkül nem hagyja az egyházat, és akkor megég, összedűl, amit nem Isten épített be a falakba (I. Kor. 3,12-14). Egyszer az örökkévalóság fényében ki fog tűnni, hogy egy beteg szobájának kiseprése többet épített Isten templomában, mint egy ragyogó szónoklat; egyszer égett ronggyá lesz a selyem vagy bársony papi ruha, és ragyogó köntössé válik a szeretet, mely egy éhezőnek enni adott. Mert nem igaz, hogy a szoba kiseprése testi szolgálat, az ige hirdetése pedig szellemi munka; mert a testi munkát szellemivé teszi az irgalom, mely azt indította, s a szónoklatot húsnak teljesítményévé teszi a hiúság és gőg, amely előadta. A szellemi és lelki, vagy éppen húsból való másként válik széjjel, mint ahogy gondolják. Bibliamagyarázatot lexikonokból is össze lehet állítani, de az üldözöttet veszélyünkre megsegíteni csak szeretetből lehet, és a szeretet a Szellem legkiválóbb ajándéka. Amit Jézus szava szerint mindenütt hirdetni fognak, ahol csak az evangélium szól, az egy illatszeres edényke tartalmának kitöltése volt; de az alabástrompalack egy a halál hatalma ellen küzdő szerető szív bizonyságtétele volt. Tehát minden papi szolgálat értékét az a kegyelem vagy kedvesség szabja meg, amellyel azt a szolgálatot az oltárra helyezték. Az emberi kedvesség neve: hála. Bizony ahhoz, hogy az egyházi mannát így tudjuk értékelni, le kell tennünk hátunkról egy nagy batyut, amelyben emberi dicsőség és büszkélkedés hitvány rongyai vannak összegyűjtve, és úgy mennünk át egy szoros kapun, amelyen át a püspöknek, még a római pápának is át kell mennie, ha az Isten királyságának legszerényebb, legkisebb tagjává akar lenni.

Így nem emberek tudásából vagy erejéből, hanem csak Isten kegyelméből épül fel Isten szellemi egyháza, amelynek dicsőségét csak azok látják, akiknek szemét szellemi látásra az a Szellem nyitotta meg, akinek csak a Bárány Jézus számára van dicsőítő szava. Ez a szellemi egyház a mi anyánk; és ehhez az egyházhoz akkor leszünk hűek, ha minden dicsőséget és engedelmességet az egyház fejének, Jézusnak adunk. Két egyházról beszélt Pál is a galata levélben; egyről, amely szolgaszellemű, s melynek őse a rabszolgáló Hágár és a Sínai hegy, ahol Isten a törvényt adta – s egyről, amely szabad, s amelynek őse Sára és a Sion hegye, ahol Isten kegyelmét jelentette ki (Gal. 4,21-31). A szolgaszellemű egyház képét a Jelenések könyve a laodiceai gyülekezetben rajzolja meg, amely gazdagnak mondja magát; kincsei, ragyogó szónokai, pártfogói vannak, és mindig azon fárad, hogy bebizonyítsa, hogy milyen gazdag. Valószínű, hogy evégett óriási tömegben töltet ki vagyonáról, munkáiról, teljesítményeiről statisztikai íveket, melyeken nem a valóság, hanem a számok nagysága a fontos. Az Istennek tetsző gyülekezetet pedig a filadelfiai gyülekezetben mutatja be az Úr, mely kicsiny, gyenge e világ szemében, mely előtt minden ajtót elzárnak e világban, s csak felfelé, Isten felé nyílt meg számára egy ajtó. Ennek a kicsiny, megvetett gyülekezetnek ígéri az Úr az eredményes zsidó-missziót, hogy a szidók megalázkodva, igaz megtéréssel fogják lábánál Krisztus örömhírét hallgatni; míg a fényes laodiceai gyülekezetnek csak azt ígéri az Úr, hogy ki fogja okádni szájából. Jó ezt az isteni jövendölést megszívlelni, s a kegyelemre többet bízni, mint emberekre! Jó nem dicsekedni s az emberi érdemeket számolgatni, mint a templomban a farizeus tette; hanem meghúzódni a templom sarkában, és a kegyelem Forrásához így fordulni: Légy segítségül nekem, vétkesnek!

Az egyháztörténelem tehát nem egy egyháznak, hanem két egyháznak a története: a Krisztus menyasszonyáé és a paráznáé. Kétféle egyháztörténetet lehet írni és tanítani: vannak olyan tanítók, akiket csak a Nagy Parázna története érdekel és az egyháztörténelem cím alatt erőszakkal térítő uralkodókat, hatalomra törekvő főpapokat, ezeknek egymással való villongását, az egyháznak pogánysággal való megtelését, protestáns hitvitákat, felekezeteknek egymással való harcát tudnak csak elénk állítani. Ezek az egyháztörténetírók azzal foglalkoznak, hogy mit tett Sátán az egyház történelmében. Vannak ellenben olyan egyháztörténetírók, akik Isten tettei keresik az egyház történelmében: az Istenhez hű bizonyságtevők életével, tanításaival, a reformációnak az egész egyháztörténelmen átható isteni mozgalmával, az új élet fel-feltöréseivel, a Krisztus missziójának diadalaival törődnek; azzal, amit az isteni kegyelem tett az egyházzal. Az előbbi történetírók kezében az egyháztörténet világi történetté lesz; az utóbbiak kezében Isten hűségének felséges bizonyságtételévé, az egyház tanítójává, bölccsé tevőjévé. Nem állítom, hogy Sátán tetteinek ismerete nem szükséges az egyház bölccsé tételéhez; de ha a hatalomra törő, önző papokat és az egyház ügyeibe jogtalanul beavatkozó uralkodókat mint az egyház egyetlen tényezőit tüntetjük fel, vagy ezek nagyságát dicsérjük, akkor elhomályosítjuk, vagy éppen meghamisítjuk a valódi történelmi igazságot. Jó Sátán cselvetéseit megismerni, de úgy, mint kívülről jövő ármányos és gonosz támadásokat, de nem úgy, mintha ez volna az egyháztörténet. Ezek ugyan a templomudvarán mentek végbe, de a szent helyhez közük nincs. Mi azonban inkább az egyház szentélyének történetét akarjuk megösmerni és Isten kegyelmének bizonyságtételeit hallani! Nekünk azt tanítsák az egyháztörténetírók, hogy Isten soha sem hagyta el egyházát, hanem minden időben támasztott bizonyságtevőket, akik visszamutattak a kezdethez és várták, hogy az emberek után végre Isten a cselekvés porondjára lépjen.

Az igazi egyháztörténelem, mely Isten kegyelmének története, meg fogja mutatni nekünk, hogy az egyház mindjárt az apostolok után, ha nem még az apostolok idejében elálmosodott, és a kegyelmet elhagyván, a törvény útjára lépett. Az első keresztyén írások, melyek az apostoli kort követő évtizedekben megjelentek, híven tükrözik azt a folyamatot, mely az evangéliumból törvényt csinált; mely a papság különválásával és megszervezésével iparkodott az egyház egységét és tisztaságát megtartani, és Isten királysága helyébe földi királyokat kívánt magának, mint egykor a zsidók Sault. Az igazi egyháztörténelem többet fog foglalkozni Ambróziusszal, mint Konstantinnal; többet Chrysostomusszal, mint a bizánci udvarnak a hitvitákba való beavatkozásával; Assisi Ferencnek a szegénységgel kötött házasságáról, mint III. Incének kora uralkodóin való tiprásáról; syenai Katalinról, mint a pápák babiloni fogságáról, és Baseli Miklósról, flüei Miklósról, mint a reneszánsz pápákról; fel fogja fedezni a reformátorok hosszú menetét az egyháztörténelmen át, s ki fogja kutatni azokat az okokat, amelyek nemcsak papokból, hanem kereskedőkből is reformátorokat csináltak; elénk fogja tárni Luther belső vívódásait, melyek sokkal fontosabbak, mint életének külső eseményei, melyekkel az egyháztörténet foglalkozni szokott, s le fogja rajzolni nekünk a büntető Kálvin mellé a szerető Kálvint, akiről nem szoktunk hallani; több szava lesz Arndt Igaz Keresztyénségéről, mint a Formula Consordiae-ről, s Gerhard Pál életéről és költészetéről, mint külső egyház-egyesítési mozgalmakról; többet fog beszélni az olasz és spanyol reformátorokról, kikről sohasem hallunk, mint a tridenti zsinatról; sokat fog szólani arról, hogy hogyan állott elő puszta imádságból a hallei árvaház; száműzöttek gyötrődéseiből a cseh-morva atyafiak külmissziója; bevezet bennünket Isten titokteljes műhelyébe; megtudjuk, hogy Blumhardt ördöngösökért, betegekért vívott halált-megvető küzdelméből hogy született meg az új idő új reménysége, Jézus visszajövetelének várása. Ha az egyház történetírása így átalakul, akkor jobban ki fog bontakozni szemünk előtt a világnak szépet tevő parázna s a Jézust visszaváró menyasszony-gyülekezet elütő két alakja, s a történelem minden lapjáról felénk fog kiáltani a kegyelem hűsége, amelynek munkáját a Vádló és Rágalmazó a teológiai írók tollán keresztül is gondosan igyekszik véka alá rejteni. Ha majd a külső események mögött nyitott szemmel fogjuk látni a reformáció igazi lényegét, a pogányságba visszahulló embert Magához hívogató Isteni Kegyelem munkáját, akkor más felekezetekről nem fogunk oly magas lóról beszélni talán, hanem mélységes alázattal fogjuk beösmerni, hogy bár megszégyenítésünkre a római egyház is átvett tőlünk sok reformátori elemet, azonban sokkal több reformációellenes tévelygést vettünk vissza mi a megtagadott múltból, miután megrestültünk az Isten követésében. S akkor, ha ez a megszégyenülés lelkünket szomorúsággal tölti meg, s újra reformátorokat kérünk az örökké hű Istentől, bizonnyal felénk hajlik majd az örök Kegyelem, és megtörténik, hogy laodiceai gyülekezetünk filadelfiaivá változik!

Ez a megreformált egyháztörténet vissza fogja idézni a múlt sok eltemetett igazságát. Megtudjuk majd azt is, hogy Luther és Kálvin idejében nem voltak lutheri és kálvini felekezetek, hanem e reformátorok egy keresztyén egyházhoz tartozóknak tudták magukat; Kálvin Luther reformátori mozgalmában működött, mint közéjük tartozó. Ha a reformátori vívmányokból nem a szétválasztó, emberi felülemelkedést és dicsekvést szolgáló látszatokat fogjuk kiemelni, hanem magunk is megleljük a reformáció újra kiásott kincsét, Isten ingyen kegyelmét, akkor majd nem azt fogjuk más felekezet felé fitogtatni, hogy miben vagyunk különbek náluk, hanem a Krisztus kedvességével fordulunk feléjük; azzal, amit Krisztus ránk bízott, szolgálni igyekszünk nekik, s elfogadjuk a jót tőlük, melyet nekik adott az a szent Szellem, aki úgy osztja a maga kegyelmes ajándékait, ahogy akarja. Mert akinek nincs adni valója, attól az is elvétetik, amije van, amit nem mások hasznára, hanem önző dicsekvésre fordít.

Azt is megtanuljuk az igazi egyháztörténetből, hogy a reformátorok, bár legfontosabb hirdetni valójuk Isten kedvessége volt, mégis kivétel nélkül mindannyian harcos és nem megbúvó, megalkuvó emberek voltak; egy sem volt közülük abból a fajtából, amelyik igen vigyáz arra, hogy meggyőződéseire annyi homályt borítson, amennyi elég az üldözés elkerülésére. Ezt a homályt Isten kegyelmére is ráborítják ezek az óvatosak. Bizonytalanná teszik a trombita szavát, mert félnek attól, hogy a seregek meg találnak indulni, mikor trombitálnak. A próféta néma ebeknek nevezi az igazságnak rejtegetőit. Ne hívjuk ki hát Isten ítéletét, hanem állítsuk mécslábra a fényt, amelyet Isten szent Szelleme szívünkbe adott; ne ássuk el a ránk bízott talentumot, mert egyszer számon kérik tőlünk! Ma újra reformációra van szükség, mint egyszer Zwingli, Luther és Kálvin napjaiban, mert Isten kegyelmét emberi építmények újra eltakarták az emberek szeme elől. Ma újra a régi szemfényvesztés folyik az egyház fogalmával, sokan Krisztus igazságának hirdetését az egyház iránti hűség hangoztatásával hallgattatják el; de egyház alatt nem a mártíroknak és Krisztus kicsinyeinek gyülekezetét értik, hanem e világ nagyjainak dicsőségét és uralkodását, kik fenyegetve érzik magukat, uralkodásukat, ha az emberek nem az ő dicsőségüket fogják magasztalni, hanem a Názáreti kedvességében gyönyörködnek. Krisztusnak Kajafás és az írástudók voltak legnagyobb ellenségei; szerzetesek csinálták az inkvizíciót; pápa volt VI. Sándor; de szerzetes volt Assisi Ferenc, Kempis Tamás, Savonarola; szerzetesből lett Luther, pap volt Kálvin; papok szenvedtek a gályákon; lelkész volt Spener, Francke, Blumhardt, Müller György, Stockmayer. A kegyelem igéje áldássá lesz, vagy nagyon megkeményít. Minden igazi reformáció a kegyelem reformációja; a kegyelem szabadságát és a hit alázatosságát ajándékozza az embereknek.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A kegyelem © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. 2007. Budapest
Saját példányból lejegyezve: 82–96. oldal