A kegyelem - 09. Rész

KEGYELEM AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN

Isten kegyelmének óceánján az utolsó állomáshoz érkeztünk el; ahhoz az utolsó állomáshoz, amelyet a földről kereső tekintetünk még elérhet. Hogy ez a tőlünk látott cél nem az utolsó; hogy az örökkévalóságban korszak korszak után fog következni, melynek tartalma felől a leghalványabb sejtelmünk sem lehet, azt elárulja nekünk az a kifejezés, amelyet a görögből a magyar „örökkön örökké” kifejezéssel szoktak fordítani; de amelynek pontos jelentése: be a korszakok korszakaiba (eis tous aiónas tón aiónón). Az örökkévalóság tehát korszakokra fog oszlani; körökből körökbe fogunk feljebb emelkedni.



Nem lesz egyoldalúság, egyformaság, nyomasztó sivataglevegő, hanem mindig magasabbra ragadó, kinyíló és mindig többet befogadni tudó lelkünknek mindig nagyobbat, mindig újabb tartalmat ígérő élet. Sivataglevegő a gonosztevők közt, a Bibliától halálos büntetéssel tiltott spiritizmusban, az istentelen társadalomjavítók örök kudarcaiban van; de ott, ahol Isten kedvessége, örök kegyelme alakítja az emberi sorsot, változatosság, növekedő boldogság, mindent betöltő szeretet tölti meg örömmel az életet. Ott, ahol Istenből várunk mindent, titokteljes bölcsesség mélységeibe, az isteni hatalom csodáiba, a kedélyélet végtelen változataiba hatolunk mindig beljebb. Az elkövetkező korszakokban a csoda természetessé válik. Boldog, örömteljes várakozással, dobogó szívvel zörgetünk az örökkévalóság ajtaján, mint egy gyermek áll a karácsonyfát rejtő szoba ajtaja előtt. A nagy hatalomba belefáradunk; a végtelen bölcsesség megerőlteti szemünket, de Isten kedvessége mindent ingyen ígér, s mi örök üdvösséggel fogunk az isteni hatalom és bölcsesség útján feljebb és feljebb emelkedni. Minden reménységünket a kegyelembe vetjük!

Megkeseríti azonban várakozó örömünket az a tény, hogy elsőnek nem az isteni kegyelem örökkévalósága közeledik felénk, hanem az egyháztörténelem legnehezebb korszaka, az antikrisztusi idő. E keserűségben azonban több a hitetlenség, mint a józanság. Nincs okunk rá, hogy a közeledő antikrisztusi idő átélésére úgy tekintsünk, mint kétségbeejtően nehéz, sőt lehetetlen feladatra. Sőt, lelkünknek boldog várakozással kell afelé tekintenie, hogy Isten kegyelme ezekben a nehéz időkben is milyen kimenekedő utat fog adni népének. A múlt században keletkezett egy reménység, melyet azóta az Isten igéjébe elmerülő komoly, mély keresztyének elvetettek (l. Stockmayernek magyarul is megjelent életrajzát); e szerint egy győzelmes keresztyén csapat a nagy nyomorúság elől égbe ragadtatik, az Antikrisztus idejét rejtetten ott éli át, és csak a nehéz idő elmúltával tér vissza, hogy Krisztussal együtt uralkodásra jusson. Ez a tanítás körülbelül egy forrásból való azzal a doketista (Ókori görög filozófián alapuló felfogás, mely azt tanította, hogy Krisztus csak látszatból evett, ivott, aludt, mert Istennek ilyesmire szüksége nem lehetett; a keresztfára pedig helyette egy embert feszítettek.) tanítással, hogy a Fiú isteni része, melynek neve Krisztus, a keresztre feszítés előtt otthagyta emberi testét, és így a Golgota szenvedéseit nem érezte. Krisztusnak szenvedések között kellett meghalnia, az egyháznak szenvedések között kell Krisztus mellett hitet tennie. A doketista tanítás a megváltás minden komolyságát elveszi; a nehézségek nélkül tett hitvallás pedig a kipróbáltság értékét veszíti el. Ez a modern doketista tanítás a Bibliában komoly igazolást nem talál. Az igazolásra idézett bibliai helyeket nem az eredeti szövegből, hanem téves fordításokból közlik. Hogy Isten csodálatos megóvásaira számíthatunk-e legnehezebb időben, azt már láttuk; de a testi feltámadásban és az azt követő elragadtatásban egy csoport sem előzi meg a másikat. Bátran, a hit örömével kell tehát a nehéz küszöbön általlépnünk, mely után a kegyelem zsilipjei felnyílnak; mindig hívő szemünk előtt kell tartanunk, hogy mennél nagyobb lesz a próbatétel, annál közelebb lesz Isten kegyelme, s annál csodálatosabb az isteni segítség. Túl kell néznünk a nagy nyomorúságon, és férfias bátorsággal az utána ígért kegyelembe vetnünk reménységünket, mint Jézus túltekintett a keresztfa kínján az utána következő dicsőségre. Meg kell azt is gondolnunk, hogy éppen e legnehezebb külső körülmények közt következik el az egyháztörténet legdicsőbb korszaka; ekkor valósul meg a gyülekezet külső egysége a Krisztusról tett vallástételben. Soha oly meleg, soha oly boldogító, soha oly tiszta nem volt a testvéri közösség, mint akkor lesz! Akkor kapja meg újra mély és igaz értelmét az az apostoli intés, hogy saját gyülekezetét senki el ne hagyja. Ma ezt az intést a vezetők birtokállományának védésére használják a közösségvezetők, s egyik keresztyén csoportból a másik keresztyén csoportba való átmenést, egyik igehirdetőtől a másik igehirdetőhöz való átjárás vagy több igehirdető hallgatását tiltják vele; akkor megértjük majd, hogy az üldözött keresztyén közösséghez való hűséget jelenti, mert az a mi „saját” gyülekezetünk, s a pogányok soraiba való visszatérést tiltja. Akkor annyira a Mester jelenlétében fogunk élni, hogy a keresztyén gyülekezetvezetőknek a lelkekhez való jogáról nem ejtődik több szó, hanem akik szolgálnak, ingyen szolgálnak, és a Krisztus szabadságára megnyert lelkeket az Úrnak engedik át. Akkor eltűnik a vezetők féltékenysége, versengése, a beteges érzékenykedés, s keresztyén a keresztyénhez Isten kedvességével fog fordulni. Akkor örömmel fogja a szívet eltölteni, ha új keresztyén testvérre bukkanunk, s nem zárkózunk el önző, külön hagyományokat követő csoportokba. Akkor keresztyénnek lenni annyit jelent majd, mint Krisztusénak lenni. Akkor éljük meg majd a keresztyén életélmény beteljesedését. Dicső idő lesz ez, telve boldog, férfias, üde, romlatlan várakozással. Amitől most visszariadunk, az akkor az isteni kegyelemnek napról napra, óráról órára való diadalmas megélése lesz. Akkor a szomszéd szobában leszünk csak; egy vékony fal fog csupán a kegyelemnek, azaz az Úrnak látható jelenlététől elválasztani.

Azután jő egy csodálatos találkozás. Mikor mindaz, ami édeset addig az Istenből kaptunk és átéltünk, egy személlyé változik át: Jézussá. S a bűn sötét éjszakája után megjelenik a fehér lovas. A bűzhödt, miazmás levegő után hegyi levegő frissessége hatol be a földi tájakra. Az a két angyal, akik a mennybemenetel után a tanítványokhoz léptek, azt mondták, hogy Jézus ugyanúgy jő majd el, ahogy Őt a tanítványok fölmenni látták. Felhők mögül előtűnik a várva várt Király, s mennyei seregek fogják fehér ruhában követni. Megérkezik az ország, a hatalom és a dicsőség! Hogy ezt megélhessük, nem baj, ha előbb a keserű orvosságot bevesszük! Ha látva Őt, lábához borulhatunk, ruháját érinthetjük, tűzszemébe belepillanthatunk, s abból nem rémítést, hanem irgalmat olvashatunk ki. Ha itt lesz mellettünk, s többé nem kell megválnunk Tőle soha! De először a holt szentek fognak föltámadni, s velük találkozunk. Ábrahám, Izsák és Jákob, József és Júda, Mózes, Sámuel és Dávid, Rásháb és Ruth, Illés Ézsaiás, Dániel, Keresztelő János, az apostolok s reformátorok végtelen sora. Luther és Kálvin, s az újabb időben megholt győzelmes testvérsereg a földön lesznek újra! S ebben a társaságban magunk is új testet öltünk, és tudni fogjuk, hogy azonnal itt lesz az Úr! Óh mindennél nagyobb kegyelem, hogy megérhetjük ezt a pillanatot!

Azután ezer esztendeig Krisztus uralkodik. Vasvesszővel, de annak keménységét csak az ellenállók fogják érezni. Mert a földet a kegyelem fogja betölteni; a világgyűlöletet mindenki kedvessége váltja fel. Mosolygó arcok viszik szét a nagy szabadulás hírét megkínzott, sóvár szemű embereknek. A föld szociális kérdései megoldódnak, mert mindenki sérelme gyógyulni fog. Igazságosság tölti be a földet, s azért szabadság, testvériség és Isten előtt egyenlőség lesz. Akkor nem kell többé félnünk bizalmunkkal visszaélő árulóktól. Akkor az idegenben is testvért fogunk találni. Akkor nem lesznek üldözött rétegek, gyűlölködő osztályok, kiváltságos csoportok. Akkor a szeretet igazságossága fog diadalmaskodni: a leggyengébbet a legjobban fogják védeni! Hogy pontosan 1000 évig fog ez az uralkodás tartani? Nem a számérték itt a fontos; e szám is jelkép csupán; hosszú befejezett korszakot jelöl csupán, mely ha elvégezte feladatát, még dicsőbbnek, nagyobb csodákkal teltebbnek ád helyet. Ennek az 1000 éves uralkodásnak az lesz a feladata, hogy bebizonyítsa, mit értek volna el az emberek, ha tőrvető, kísértő szélhámosok helyett Isten kedvességére hallgattak volna. Mert ez 1000 esztendő alatt kötözve lesz a kísértő, bár utána rövid időre felszabadul még, hogy az utolsó ítélet előtt még egyszer szóhoz jusson.

Az utolsó nagy megkísértés után Isten kegyelme élőkön és holtakon megvalósítja a szétválasztást. Isten kegyelme fogja ezt véghezvinni, noha azt az isteni cselekedetet, mely a szelídeket megszabadítja az erőszakosok bántalmazásától, ítéletnek nevezik. Az ítélet is szabadulás, tehát kegyelem! Az ítélet ki fog terjedni az összes élőkre és holtakra, ha ugyan őszinte megtéréssel már földi életükben maguk ki nem mondták magukra az ítéletet. Mert aki magát elítélte, az többé nem ítéltetik el. Az ítélet könyveivel együtt az élet könyve is ki fog nyílni, és sok-sok milliárd lélek, kinek első feltámadásban nem volt része, a halál tömlöcéből életre jut. Akkor meg fogják ismerni annak kegyelmét, aki csak azért rekesztett mindeneket engedetlenség alá, hogy mindeneken könyörüljön. Akkor megszégyenül sok szeretetlen igehirdető, kik a pogányokat kirekesztették az üdvözülés lehetőségéből, és örök kárhozat alá vetettek mindenkit, aki az ő szavukra az igazságot nem tudta elfogadni. Az utolsó ítélet is a kegyelem diadalát fogja hirdetni, Isten irgalmának kifogyhatatlan gazdagságát.

Minden vihar után üdébb a levegő; minden ítélet után tisztább és termékenyítőbb a kegyelem hatása. Isten kegyelme mindig ugyanaz; bennünk az akadály, hogy nem ömölhet teljes hatalmával az emberi lélekbe. Az emberekre elkövetkező utolsó ítélet után az eget és a földet fogja érni az ítélet, amely a lázadást látta. Nem az isteni harag fogja elemészteni őket, hanem az isteni kegyelem nyeli el a régit, hogy mindenestől fogva újat teremthessen. Az új ég és új föld teremtése a kegyelemnek olyan tette lesz, amilyen kedvesség volt Istentől az, hogy az első embernek kertet ültetett Édenben. Az új ég méltó lesz azokhoz a tervekhez, amelyeket Isten a Sátántól és követőitől megtisztított angyalvilággal akar véghezvinni. Az új föld meg fogja adni lakóinak mindazt a gyönyörűséget, amelyet Isten kegyelme a gyötrelem hosszú ideje utánra teremtményeinek vigasztalására kigondolt; azt, amit szem nem látott, fül nem hallott, és ami soha emberi értelembe föl nem ötlött.

Még a kénköves és tüzes mocsár is Isten kegyelmét hirdeti. Ha meggondoljuk, hogy a kénkő undora, a tűz emésztő lángja és a mocsár tespedése nem Isten alkotásai, hanem magukból az elítélt lelkekből áradnak ki; ezeknek Istennel szemben való ellenállása, megátalkodottsága, önvádjai és kétségbeesése ömlenek majd ki, s válnak az utálat és emésztő önvád tespedő mocsarává. Az ember maga készíti ítéletét. S hogy aztán Isten ezt a mocsárlevegőt nem engedi az új égre és földre áradni, hanem különrekeszti, csak azok iránt való kegyelmét hirdeti, kiknek akaratuk ellenére sokat kellett emiatt akkor szenvedniök, amikor Isten hosszú-tűrő kegyelme várt a megátalkodott vétkezők megtérésére. Isten kegyelme lesz hát, hogy majd „kívül maradnak az ebek, a varázslók, a paráznák, a gyilkosok, a bálványimádók és mindaz, aki hazugságot szeret és cselekszik!”

Isten kegyelme lesz az is, hogy a régi életből Isten kegyelme semmit el nem töröl, ami nem gonosz; hiszen még a nemzeteket is ott fogjuk találni az új földön; tehát nem pusztul el a nemes nemzeti érzés. Van bűntől megrontott nemzeti érzés, átkos szűkkeblűség, türelmetlenség és versengés; de ez ott átváltozik emberszeretetté, segítő vággyá és versengő készséggé, hogy ki tudja a másikat a magáéval jobban szolgálni. Minden nemzetnek más a sajátsága, más az adománya, más a szolgálata: Isten nem teremtett bennünket egyformákká. Ezek a különbségek az új földön is meglesznek; de arra fognak szolgálni, hogy a nemzetek egymást segítsék, és örömüket, gazdagságukat kölcsönös szolgálattal fokozzák. Olvassuk, hogy az élet fájának leveleit „a nemzetek gyógyítására” fogják a szent városból kivinni. De mindezek képek! Ha egyenes beszédre átfordítjuk, azt kell mondanunk, hogy az élet fája az ige, s az új Jeruzsálemből kihangzó isteni kijelentés fogja gyógyítani a népeket. Hát betegség is lesz az új földön? Semmiképp sem! Gyógyulnia, megerősödnie azonban a lábadozónak is kell, ki voltaképpen meggyógyult már. Közvetlenül az egyetemes feltámadás után, mikor e népek valójában az első lépéseket fogják tenni a kegyelemben, a nemzeteknek szükségük lesz a lábadozóknak kijáró támogatásra. S ezt a szerető támogatást azok világosságából fogják meríteni, kik valaha közülük mentek ki, hogy első zsenge gyanánt Krisztus templomává épüljenek össze; kik minden nemzetből egy szellemi néppé, papi királyokká, királyokból álló papsággá egyesültek, s most Isten közelében élnek, mint égből alászálló Új Jeruzsálem. Úgy látszik azonban, hogy ez a szellemi nép sem vesztette el összeköttetését és vonzalmát azokhoz a testi nemzetekhez, amelyekből Isten kegyelme kihívta őket; mert az új földön rajtuk keresztül fog e nemzetekhez az Isten kegyelmének árja folyni.

S nem természetes-é, hogy Isten kegyelme az új világban azokon keresztül áradjon szét az új emberiségbe, akik a megpróbáltatás idején reménységüket egészen ebbe a kegyelembe vetették, és azért minden egyebet szemétnek ítéltek?! Most ők fogják a kapcsolatot fenntartani az új ég és az új föld között; Istennek és a Báránynak trónusa bent lesz az ő városukban; a királyok a Báránynak szánt dicsőséget ebbe a városba viszik be, és a gyógyulás e városból árad szét a nemzetekre. Ez a város lesz az akkori élet középpontja. Ezt a várost azonban nem földrajzi városnak kell gondolnunk, hanem szellemi közösségnek; olyan magasabb szellemi gyűrűnek, mely az ég és föld között leszállóban van, hogy állandóan az ég hatalmát közölje a földdel. Akkor is megtartja tehát e várost alkotó közösség mai kétfelé tartozását: Isten kiválasztottai lesznek, a kegyelem ismerői és tanúi; de azért régi nemzetük fiai is maradnak kötelességérzettel azok iránt, kik közül Isten egykor kiszólította őket; a kegyelem szétvivői lesznek azokhoz, akiknek most még ehhez a kegyelemhez útjuk el van zárva. Az új ég és új föld élete tehát Isten kegyelem körül fog mozogni. Isten szeretete fogja nap helyett ezt a várost, azaz a várost alkotó lelkeket beragyogni; szeretet fog azon át az új földön lakókra szétsugározni. Olvassuk, hogy templom sem lesz ebben a városban. Mert a templom fal és függöny Istennek elrejtésére a szentségtelen nép között. Akkor nem lesz többé szentségtelen nép; nem lesz szükség az elrejtésére: Istent szemtől szembe láthatják, akik Őt megkeresni mennek. A város napjának egyik neve Bárány lesz, azaz a szeretet áldozata; a másik neve Isten lesz, a Mindenek Felett Való. A városból életfolyam fog kiáradni, s e folyam a Trónustól indul ki; azaz a Bárány és Isten uralkodása lesz az élet forrása: az élet azokba hatol be, akik Néki magukat alávetik. Az ige áradó folyama mellett élet cserjéje fog virulni, minden hónapban gyümölcsöt teremni: azaz újra csak bizonyságtételeken át fog az élet a szívekhez eljutni. Ezek az emberi bizonyságtevők nem lesznek színtelenül egyformák, mert a város 12 drágakő talapzatára épül majd, melyek mind más színűek lesznek úgy, ahogy ki-ki az igét saját lelkén átereszti; de színét mindenki a város egyetemes fényébe elegyíti, mely a szeretet aranyló ragyogása lesz. A város kapui éjjel nappal nyitva lesznek, bár éjjel ott nem lesz és minden kapu egy-egy gyöngyszemből készül, abból a drágakőből, mely egy állat sebéből keletkezik. Ez azt jelenti, hogy a régi bizonyságtevő szenvedések, a kegyelem régi emlékei, a régi földön vívott harcokban szerzett szent Krisztus-közösség és az apostolok tanításai lesznek az új életközösség alapjai és útjai. Semmi nem vész el a múltból, amiben érték volt. „Most azért megmarad a hit, a reménység és a szeretet; de a legnagyobb a szeretet!” Megmaradnak a hit küzdelmei, a reménység könnyei és a kegyelem munkája, amely alkalmazott szeretet. Titokteljes képek árulják el, hogy ama város új lesz és mégis ugyanaz a kegyelem fog benne is fényt árasztani, amely itt már megörvendeztette, betöltötte szívünket. Már ma kezünkben a szál, melyet fogva bemehetünk a jövendő dicsőségbe.

Ez a város azonban nem az utolsó híradás, amelyet az örökkévalóságból előreküldtek nekünk, amaz eljövendő városnak e régi földön küzdő polgáraihoz. Még egy további korszakra veti előre fényét a kijelentés. Rejtélyes szavakkal arról beszél az apostol, hogy a Fiú át fogja adni a királyságát az Atyának, s a Fiú külön országlásának ez lesz a vége (I. Kor. 15,24). Ez lehet ama titokzatos szavaknak értelme: az a hasadás, mely a Báránynak a világ teremtése előtt való megölésével keletkezett, azzal, hogy a Fiú aláveti magát az Atyának, felolvad az istenségben. Csak a Fiú külön szerepe szűnik meg; bár ez a szent Háromság lényében változást nem jelenthet. A Bárány Jézus ettől fogva nem fog az embereknek „közelebbit” jelenteni, mint a teremtő Isten. A fölöttünk levő Isten oly közel jön hozzánk, mint a Bárány. Végképp és örökre el fog tűnni a teremtésből az a tartózkodás, hogy Istentől bensőnket, örömeinket takarni kell. Ez a különben szent szégyenkezés ma még a lábukat szárnyukat takaró szeráfok lényében is benne van. Akkor bizalommal tárul ki az egész világmindenség, s ennek a bizalomnak a felszabadítója a Bárány föld és ég számára. Isten kegyelmének napsugarai akadálytalanul fognak minden szívhez eljutni, és a kegyelem, az isteni kedvesség boldogsága be fogja tölteni az összes teremtményeket. Isten lesz a világmindenség egyetlen napja, a maga lényét besugározza minden teremtményébe. S ez a csodálatos sugárzás korszakról korszakra fog tartani, s minden korszaknak új tartalma lesz. Korszakok korszakok után fognak következni, és az Isten gazdagsága kifogyni nem fog. Isten mintegy beleömlik a világba anélkül, hogy azzal eggyé válnék. Mindent áthat, mindent elmerít, mindent betölt Isten kegyelme.

Szavak, erőtlen emberi szavak ezek csupán, halvány földi képek, amelyeken keresztül elérkezik hozzánk az örökkévalóság üzenete. Még sejteni sem tudjuk, hogy mi lesz akkor, amikor a szavak után feltűnik az örök valóság, az örök isteni kegyelem. A kegyelem az örökkévalóságból jött, amint a próféta mondta: Öröktől fogva való szeretettel szerettelek téged! És a kegyelem az örökkévalóságba kísér által. Fehér szál, mely áthúzódik az időn. Bűneink láttára megszomorodva, ellenségektől kergetve, Krisztus véres nyomdokain járva rátekintünk e fényes fehér fonálra és megvidámulunk: Öröktől fogva szerettelek téged és az örökkévalóságba átkísér az Én kegyelmem. És megértjük: Elég neked az Én kegyelmem!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A kegyelem © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. 2007. Budapest
Saját példányból lejegyezve: 114–125. oldal