Kettős természetűnek teremtette; a föld porából formált neki testet és a leheletéből lehelt belé szellemet (I. Móz. 2,7), hogy a földhöz is, a mennyhez is tartozzék; amazon uralkodjék, ennek engedelmeskedjék; hogy Isten természetét hordozza az anyagi világban, a szellemi világ akaratának végrehajtója legyen a földön.
14. Mi hát az ember, anyag e vagy szellem?*
Az ember sem nem anyag, sem nem szellem, hanem kettős, (anyagi és szellemi természetet) hordozó élő lélek, azaz személyiség. Az ember testi érzékei és tagjai útján a testi világban tájékozódik és
tevékenykedik; szellemi érzékei és tagjai révén, azaz lelkiismeretén és az imádságon keresztül a szellemi világból kap értesüléseket és abban tesz vallást hálájáról vagy hálátlanságáról. Az ember vagy csatorna ég és föld között, melyen áldás ömlik alá; vagy ennek az áldásnak feltartója, átok, ki a földet megrontja. Az ember felelős azért, hogy mit cselekszik a földön. Istenhez éppen az teszi őt hasonlóvá, hogy felelős.** Ezért kerül ítéletre. A felelősség tudata teszi az embert személyiséggé.
* A szellem szó sokaknak idegenszerű, de igazságtalanul. Szellet alakjában ősi magyar szó s a nyelvújításkori szellem sem kell, hogy kísértet benyomását tegye, miután az esprit-nek nem lehet jobb magyar fordítása. Az „üzleti szellem”-et senki nem mondja üzleti léleknek; ebben a kifejezésben benne van a szellem szónak, mint lelki töltésnek teljes értelme. A Biblia eredeti nyelvei és az összes művelt nyelvek két szót használnak ott, ahol makacs magyarok csak egy fogalmat akarnak látni s ezzel összezavarják egy csomó bibliai hely értelmét. Akik persze nem kutatják a Bibliát, mint életük forrását, csak liturgikus könyvet látnak benne, mindegy, hogy mi az értelme, mert értelmet nem is keresnek a Szentírásban. Akit a szellem-lélek viszonya érdekelt, olvassa el szerzőnek Római levél című füzetének függelékében található kis lélektani összefoglalását.
** Némelyeknek talán különösnek tűnik fel, hogy Isten felelősségéről beszélek. Felelős csak az lehet, aki fölött valaki van, akinek felelős. Isten fölött senki sincsen! Isten önmagának felelős, saját igazságosságának, szeretetének. Éppen ez az isteni benne, a megközelíthetetlen; ez benne a soha nem változó, a Jehovaszerű!
15. Mi az emberi lélek legfontosabb része?
A tudata, amellyel az érzékelt dolgokat megítéli és tetteit elhatározza. A tudat teszi az embert személyiséggé. A tudat a lélekben van. A tudatot másként szívnek is nevezzük. Mint ahogy a test életének középpontja a szív: képletesen az ítélő és elhatározó tudatot is szívnek nevezi a régiek nyelve. A lelki és testi szív nem ugyanaz. A tudat, azaz a lelki szív, ha tiszta, olyan mint egy tükör s ebben a tükörben Isten képe látszik. Ez azt jelenti, hogy az ember tud Istenről, ki őt a maga hasonlatosságára teremtette. Emiatt gyönyörködött az Isten az emberben jobban, mint a többi teremtményében. Az állatok ösztönszerűen érzik és teszik a jót; az ember tudja a jót és annak ellent is állhat, mert akaratát Isten szabadnak teremtette. Az állat nem felelős tetteiért, de az ember igen. Ez a felelősség vagy a legnagyobb boldogságnak, vagy a legnagyobb boldogtalanságnak, a kárhozat érzésének forrása. Az ember akkor boldog, ha szíve tiszta tükrében Isten képét látja.
16. Hová helyezte Isten az embert?
Egy csodálatos kertbe, melyet a teremtő külön neki ültetett. Benne az ember egyrészt a legnagyobb boldogságot találta, másrészt iskolát, melyben felelősségét, hűségét és azzal együtt boldogságát mindig magasabbra fejleszthette. Evégett különös rendeltetésű fákat ültetett Isten a kertbe: az élet fáját, mely arra tanította az embert, hogy az élet forrása nincs az emberben s így az életet állandóan mástól kell kapnia; továbbá a jó és gonosz ösmeretének fáját, mely tiltva volt tőle, s e tilalom hűségének állandó próbája, felelősségének gyakorló eszköze volt.
17. Nem tette-é az embert boldogtalanná, hogy a kertben valami tiltva volt neki? Nem volt-e a tilalom a félelem forrása?
Ellenkezőleg! Akit szeretünk, annak engedelmeskedni öröm s így a tilalomfa a mindennapos öröm forrása volt. Akit szeretünk, attól nem félünk, mert a szeretet kiűzi a félelmet. Boldogtalanság és félelem akkor szakadt az emberre, mikor jóságos Teremtőjének parancsát általhágta s megösmerte a halált. Ha az ember engedelmes maradt volna, örökké élt volna és boldogságban mindig gazdagabbá lett volna. Boldogtalanság és félelem csak addig gyötrik az embert, míg Istentől elszakadva él.
18. Mi a halál?
Istentől való elszakadás. Az ember testi és szellemi életet él; van tehát testi és szellemi halál. A testi halál olyan, mint az álom: az embernek megmarad öntudata, de megszűnik a testi külvilággal való kapcsolata. A halott ember csak emlékeiből meríthet és akaratát nem tudja keresztül vinni; azért a halál hasonlít a tömlöchöz. A szellemi halál az istentudatot törli ki a szívből; a szellemi halott tehát olyan, mint az iránytű nélküli hajó, mely soha haza a boldogságba, az elveszett paradicsomba jutni nem tud. Az Istentől elszakított ember egész történelmén át kereste a boldogságot, de azt soha nem találta meg, mert nem Istenben kereste. A hűtlen ember akkor lesz újra boldog, ha mint a tékozló fiú, hazatér az atyai házba. Ott az Isten atyai szívén lassanként visszanyeri az elveszett paradicsomot.
19. Van-e a halálban tisztító tűz?
A tűz a lélek égő fájdalmának jelképe, a megnyugodni nem tudó lelkiismeret gyötrődése, mely a szellemi halállal jár együtt. Ez az égető nyugtalanság az embert átkíséri a testi halálba; mert a sír nem hoz megkönnyebbülést az istentelen embernek. A szenvedés sohasem tisztít, csak beégeti a lélekbe annak tartalmát, vagy az istenességet, vagy az istentelenséget, mint a fizikai tűz beégeti a porcelánba a festéket, rajzot, mely rajta van. Valami azonban történik a halál börtönében, az ami a nyugodtan álló borral: a lélek felderül. A halál kikényszerített nyugalmában és tétlenségében kiderül a lélek igazi állapota; istenes vagy istentelen természete; a hazugság leülepedik, s kiderül az igazság. A halálban a lélek ítéletre érik.
20. Mit tett Isten a teremtés hetedik napján?
Megnyugodott, és azzal, hogy megszentelte, az ember számára is nyugalom napjává tette ezt a napot. Ez a megszentelés azzal történt, hogy a hetedik napot magáénak mondta. Szent az, ami Istennek el van különítve. A hetedik nap megszentelése újabb jelképes tanítás volt: arra tanította az embert, hogy a nyugalmat egyedül Istenben találhatja meg, Istennek odaszentelt állapotában. A hetedik nap megszentelése is azt mutatja, hogy az Isten előre látta, hogy az ember el fog veszni, s ezzel a tanítással a Hozzá visszavivő utat mutatta meg az embernek.
21. Megszakította-e valami a hetedik nap nyugalmát?
Az ember vétke és engedetlensége szakította meg, mely az embert boldogtalanná és rettegővé tette. Az embert Isten megbüntette, de tovább szerette, s mivel boldogtalanságából ki akarta menteni és a félelmet ki akarta szívéből űzni, újra munkához látott. Ez az új munka a megváltás és az új teremtés. Az új kezdésnek is van egy ünnepe, a vasárnap, mely nem a szombat helyére, hanem mellé lépett; nem a hét utolsó, hanem első napja, tehát nem befejezésre, hanem kezdésre mutat. A vasárnap a Megváltó feltámadásának ünnepe, mely az új teremtés első ténye és alapja.
22. Mi a vétek?
Vétek alatt az ember igazi céljának és rendeltetésének elvétését értjük. Hasonlót jelentenek a véteknek megfelelő héber és görög szavak is. Az ember rendeltetése az volt, hogy Teremtőjének képe és képviselője legyen a földön, s annak minden üdvözítő akaratát megvalósítsa. Ezt a célt elvétette s a Teremtő helyét kívánta meg. Azt hitte, hogy olyanná lehet, mint maga az Isten: független, önmagában dicső.
23. Hogy jutott az ember erre a vétkes gondolatra?
Valaki megkísértette. A kísértő kígyó képében csúszott hozzá: kétségbe vonta Isten igazmondását; hazug ígérettel csábította az embert. Azzal csalogatta, hogy olyan lesz, mint az Isten. Az ember pedig inkább hitt a kísértő szavaknak, mint a jóságos Teremtő intésének. Ezzel a rút hálátlanság gonosz bűnét követte el!
24. Egyedül vétkezett-e az ember?
Nem egyedül, mert az Isten az első embert egy nagy embercsalád fejévé teremtette; az egész emberiséget egy egymásért minden tagjában felelős nagy családdá tette. Az ember abban is Isten képe, hogy nem akar és nem tud egyedül élni. A paradicsomkertben Isten először az egyedüllétet éreztette meg az emberrel. Mikor a kertben az állatokat hozzá vezette, az ember birtokba vette azokat azzal, hogy mindeniknek nevet adott. Boldoggá tette őt hatalma, de annál jobban érezte egyedülvalóságát. Akkor Isten álomban láttatta vele, hogy egy belőle kivett csontból kiegészítő társat formál neki, ki életének fele, felesége lesz. Az asszonytól gyerekek voltak születendők, kiknek gondja a szülők felelőssége volt. A vétket a két szülő követte el, s átöröklődött gyermekeikre. Az embernek tehát feleségéért is, gyermekeiért is viselnie kellett a felelősséget.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Bibliai káté © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2005
Saját példányból lejegyezve: 9–14. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése