Harmadik rész
1. vers. Nabukodonozor is csakhamar visszatért a teljes pogányságba. Az álomban foglalt intés kitörlődött lelkéből, csak annyit tartott meg belőle, amennyi hízelgő volt számára, főleg ez a mondat: „Te vagy az aranyfej!” Hogy az isteni kijelentésnek ez a mondata állandóan emlékezetében maradjon, s dicsőségét hirdesse, az álomban látott hatalmas szobrot elkészíttette, de nem úgy, ahogy az álomban látta, hanem fejétől-lábáig aranyból. Az ezüstöt, rezet, vasat és agyagot a király felejteni akarta, azt, hogy az aranyból ezüst lesz, az ezüstből réz, a rézből vas, és azt törékennyé fogja tenni a közéje keveredő cserép. A király tehát ámítani kezdte magát; nem akarta látni Isten egész kijelentését. Ehhez az önámításhoz kellett a csupa arany szobor, melyről hiányzott a baljóslatú vég.
A szobor mérete óriási volt: 61 sing magas és 6 sing széles. A sing körülbelül a méter fele; 30 méter magas szobor kisebb felhőkarcolónak felel meg. Természetesen a talapzatával együtt volt 60 sing magas, a szobor maga a 6 sing szélességnek megfelelően sokkal kisebb. Az óriási szobor s talapzata nem készülhetett persze tömör aranyból, hanem csak arany lapokból álló borítás volt rajta.
Még így is óriási anyagmennyiség kellett a szobor elkészítéséhez. A szobrot egy síkságon (mély síkon) helyeztette el a király, mely a királyi palotától délre terült el, s melyből északnyugatra emelkedett a Nabukodonozortól befejezett Bábel városa. Ezen a síkságon ma is látható egy négyszögletű építmény, melyben a királyszobor talapzatát sejtik.
2. vers. Az önámításhoz azonban nem volt elég a szobor dicsősége maga; még emberek is kellettek, kik a szobor hirdette dicsőséget elismerik, hogy az ezrek és ezrek elismerése a királyban azt a meggyőződést keltse, hogy igaz az, amit annyian elösmernek.
Ennek a hatásnak az előidézésére a király elhatározta, hogy a szobor felavatásakor nagyszerű ünnepélyt rendez, és erre birodalmának összes főtisztviselőit meghívja. Bajos volna a közölt címek alapján ezeknek s felsorolt tisztviselőknek hatáskörét vagy méltóságát megállapítanunk; a címek fordítása eléggé megmutatja, hogy milyen fajtájú tisztviselőkre kell itt gondolnunk.
Nem kell felejtenünk, hogy ezeknek a hivatalnokoknak a politikai megbízáson kívül részben katonai, részben papi feladatuk is volt; mint láttuk, hogy Dánielt is a király Babilon kormányára és a papok élére rendelte egyszerre. Babilonban a papság nem alkotott olyan zárt rendet, mint Egyiptomban, és nem is volt a politikai tisztviselőktől elválasztva.
3. vers. Természetesen hosszú heteknek kellett eltelniök, amíg az előkelő tisztviselők a távoli tartományokból is megérkezhettek Babilonba; magának a meghívásnak is időre volt szüksége, amíg hozzájuk eljutott. Csak lassan gyülekeztek hát a meghívottak. Mikor azonban a felszentelésre kitűzött idő elérkezett, a felsorolt különböző hivatalnokok ott voltak már a Dura mezején, hol a szobor is teljes pompájában állott már.
A sokaság kíváncsian várta az ünnepséget, melynek lefolyására vonatkozólag királyi rendelet még nem jelent meg. Maga a király eltitkolta szándékát, hogy az meglepetésként érje az összegyűlteket, s a nyomán ébredő hirtelen elhatározás a tisztviselők lelkületét a király előtt leleplezze.
Ahogy korábban bölcseinek tudománya felől meg akart győződni az okos király, úgy most alattvalói indulatai felől akart tájékozódni. Nabukodonozor uralkodása idejében már kezdetét vette az a belső kényszer, mely az alattvalóktól megkívánta, hogy az uralkodó minden szeszélyéhez jó képet vágjanak; mely hivatva volt minden őszinte megnyilatkozást elfojtani.
Az összegyűlt sokaság előtt szólni kezdő herold a rémuralom hangját szólaltatta meg.
4. vers. „Megparancsolják nektek, ti népek, nemzetek és nyelvek...” Amit a király megparancsol, annak valósággal csak akkor van értéke, ha önként szakad a szívből fel; az imádatot, a csodálatot az emberre nem lehet ráparancsolni anélkül, hogy a kiparancsolt hódolat tettetéssé, hazugsággá nem változnék. Amikor egy uralkodó nem szíveknek őszinte megnyilvánulására vágyik, hanem kikényszeríti azt, amit hallani szeretne, akkor maga is az önámításnak útjára lép.
A parancs meglepetésszerűsége és mégis parancs-volta ellentétben vannak egymással, s ez az ellentét jellemzi azt a válaszutat, melyen e pillanatban a világbirodalom áll: akarja is tudni az igazat, el is tiltja a szív őszinte szavát; ki akarja irtani az ellenkező véleményűeket, s felejti, hogy a parancsszó még azokban is hazugsággá teszi az érzelem nyilvánulását, akik a világbirodalom ura mellett állanak.
Ha lehetséges volna olyan világbirodalom, melyben minden lélek szabadon nyilatkozhatik meg, akkor a világbirodalom tényleg oltalma volna minden ember boldogságának és békességének. De a világuralkodók szívében ott leselkedik a bizalmatlanság, mely lázadóktól és vetélytárstól állandóan retteg, s mivel hatalmát tartani akarja, saját félelmében másokat akar félelemben tartani; azért hatalmát féltő világbirodalom és szabadságukat szerető alattvalók egymás mellett nem élhetnek.
Világbirodalom és alattvalók békessége csak a bizalom légkörében férnek össze; aki a bizalmat hozza, az a világ jogos ura; Nabukodonozor akkor, amikor az aranyszobor imádatát rákényszerítette az emberekre, lemondott a bizalom légköréről.
Ezt tette már akkor, amikor a babiloni bölcseket halálos büntetéssel fenyegette meg. A király félelmének oka saját békétlensége volt; az igaz Istenben való bizalom hiánya, a pogány lelkület, mely azért imád csinált isteneket, hogy saját dicsőségéről lemondania ne kelljen.
A világbirodalom megölője, őrlő férge az a törekvés, hogy urai maguknak keresik a dicsőséget, és nem adják azt az igazi Úrnak, a láthatatlan igaz Istennek.
5. vers. A heroldtól kihirdetett királyi parancs a tiszteletnek legtúlzóbb fokát követeli a megjelenőktől, a földre esést, a testnek a földön való kinyúlásával, tehát a pornak teljes érintésével. A tiszteletnek ez a kinyilvánítása minden dicsőséget elvesz az imádótól, mikor azt a földdel teszi egyenlővé, s minden dicsőséget annak ad, akinek a tiszteletadás szól. A parancs szerint a tiszteletadás látszólag a szobornak szól. Mivel azonban a szobrot Nabukodonozor állíttatta, és ezt a tényt a herold külön hangsúlyozta is, a tiszteletadás voltaképpen annak szólt, akinek dicsőségét a szobor hirdetni hivatva volt, a királyét.
Őt ábrázolja a szobor! Az azonosságot az álom igazolja, amelyet a király látott; amelyhez az a borzalmas emlékű parancs fűződött, amely mindenütt híressé vált, és döbbenéssel töltötte meg az emberek. Az álomkép és a szobor ugyan nem voltak teljesen azonosak; a felállított szobor isteni igazolásában eszerint hiány volt; de a herold szavainak durva fenyegetése kipótolni látszott a valóság és a követelés különbségét. S ez a különbség mutatja éppen az induló világbirodalom lényegét: az öncsaláson alapuló elbizakodottságot.
A versben felsorolt hangszereknek részben görög neve van (citera, psaltérion, symphónia; utóbbi dudaszerű); ez nem azt mutatja, hogy Dániel könyvét Nagy Sándor hódítása után írták, mikor még a görög műveltség messze keleten is elterjedt, hanem azt, hogy a görög szellemi fölény már igen korán éreztette hatását többek közt a zenében; hangszereket vettek át, melyek görög találmányok voltak, s így görög néven váltak ismertekké.
A szambuké három szögletű, rövid húrokkal ellátott, igen éles hangú szerszám volt, melynek használata nem mutatott finom zenére. Ez mutatja, hogy a babiloni zene rikító, közönséges volt, tömeghatások elérésére szánt.
6. vers. Amikor az imádatot teljesítő lelkek tudatának hátterében ott áll a vészes fenyegetés, hogy egy meggyújtott s hatalmas lánggal égő kemencébe vettetnek, akkor ennek a lehetőségnek borzalma kiöl a lélekből minden önkéntességet és minden őszinteséget. A hódolat, melyet a nagy sokaság bemutat, csak hazug lehet, s az önkényuralom, mely e kikényszerített hódolattal beéri, csak önámító.
Az alattvalóknak és uralkodóknak ezzel a hazugságával indul meg hát a világbirodalom fejlődése. Verseny kezdődik az uralkodó kényszere és az alattvalóknak attól kiváltott szabadságvágya között. Az alattvalók természetes védekezés ösztönéből mindig jobban nyirbálni próbálják az uralkodó hatalmát, és sikereik a világbirodalom értékét mindig csekélyebbé fogják tenni; az uralkodók ennek megfelelően mindig keményebbé fogják tenni az uralmat, s ennek következtében a világuralom mindig kíméletlenebb lesz.
Az agyag és vas állnak majd a vég elközeledtével egymással szemben és egymás mellett; az ellentét azonban már a kezdetnél megvan; most még meglapulva bújik el abban a kényszerű engedelmeskedésben, amelyben a világuralkodó kierőszakolja magának a tiszteletet és az elismerést.
7. vers. Akármekkora is volt a hazugság a világbirodalom e fölszentelésén, mert a szoborban a világbirodalmat szentelték föl, az eredmény tökéletes volt: akik ott voltak, mind hasukon fekve csókolták a port, és megadták a szobornak és a szobor állítójának a dicsőséget. Ha külsőleg megadták, a belsőről senki sem kérdezősködött. Pedig ezt ösmerni tanulságos lett volna a királynak! Aki e szolgai imádásban részt vett, az mind keserű lélekkel távozott el onnan, ha a szabadságnak még valami kevés szerelme volt benne; csak a szolgalelkek tartották természetesnek, ami történt.
S vajon azok hódolata ért-e valamit a királynak? Az ünnepély külső fénye, a sok hangszer hangja olyanok volt ez ünnepélyen, mint a rothadó hullára helyezett virágok és koszorúk. Halotti szag áradt széjjel az ünneplő tömegen, s a halott az ünnepelt világbirodalom volt, mely csak éppen most született!
8. vers. Ugyanazok a kaldeusok, akiket Dániel megmentett a haláltól, hamar elfejtették a jótéteményt; vagy olyan emberek voltak, akiknek minden jótétemény a gőgjét sérti, s hála helyett engesztelhetetlen gyűlöletet hív ki. Irigyelték a júdabeliek megérdemelt magas kitüntetését, a befolyást, melyet Nabukodonozornál élveztek, s gyűlölték bennük az idegen betolakodókat. Hogy Dániel életüket megmentette, sértett hiúságuk nem engedte számba venni. Az aranyszobor felszentelése alkalmával nem mulasztották el, hogy jótevőjüket legérzékenyebb pontján sértsék meg: barátait vádolták meg. Dániel és három társa nem voltak annak okai, hogy a babiloni bölcsek, kik, mint láttuk, nagyrészt kaldeus eredetűek voltak, s kiket ezért általánosságban kaldeusoknak neveztek, kudarcot vallottak, s arról sem tehettek, hogy az ő Istenük hatalmasabb s nagyobb volt, mint a babiloniak képzelt, álistenei; hogy e hamis isteneke ereje sokszor csak az embereknek, a papoknak lelki erejében és képességeiben állott, tehát annyit tudtak tenni, amennyire a papok voltak képesek.
Rosszhiszeműségüket mutatja, hogy a verseny teljes eredménytelenségének tudata nem arra bírta ezeket a kaldeusokat, hogy Júda Istenének feljebb-valóságát elösmerjék, hanem arra az elhatározásra, hogy ennek az Istennek szolgáit félretegyék, ha lehet kiirtsák. Nagyon valószínű, hogy a féltékeny kaldeusok biztatására határozta el Nabukodonozor magát az arany szobor felállítására; ők voltak az ünnepély kigondolói és rendezői is.
Az is természetes, hogy a különben nagy hatalomra emelt Dánielt ennek az ünnepélynek rendezéséből a király kihagyta. A király is, a kaldeusok is jól tudták, hogy ez a szobor és annak felavató ünnepélye Dánielből és társaiból a legmélyebb és leghatározottabb visszatetszést váltják ki.
A király tovább nem törődött az üggyel; neki nem volt szándékában a júdabeli ifjak megsértése vagy éppen elvesztése, de a kaldeusok tovább szőtték terveiket, és föl akarták használni az alkalmat vetélytársaik félretételére.
A jól kieszelt csapdához tartozott, hogy meglesték a Babilonban tartózkodó három ifjút, hogy mit fognak tenni, amikor a felavató ünnepségen a birodalom nagyjai hódolatukat mutatják be. Dániellel szemben, ki a irályi palotában lakott, eljárniok nehezebb lett volna.
Sejtésük jónak bizonyult, s a kilesett eredménnyel szaladtak a királyhoz, és amíg a király lelkesültsége és elhatározottsága még erős volt, bevádolták előtte a júdabelieket.
9. vers. Nabukodonozor nem veszi észre, hogy mikor ezek a kaldeusok látszólag megadják neki a királynak kijáró tiszteletet, voltaképpen föléje kerültek, s ők kormányozták a király elhatározásait. Forma szerint a királyé a tisztelet, de az ünnep haszonélvezői a cselszövők.
Látszólag ők buzognak legjobban a király tisztességéért. Udvari körökben akkor mindenütt az volt a szokás, hogy a királynak hosszan tartó életet kívántak. Így olvassuk az egyiptomi feliratokban, hol a fáraó az élet jelképét királyi jelvényei között viselte. Az élet és halál kérdése a régi népeket erősen foglalkoztatta, s míg egyfelől egyeseknek, papoknak, uralkodóknak azt a hatalmat tulajdonították, hogy életüket a halál után is fenn tudják tartani; másfelől kutatták, keresték is az élet megtartásának az útjait és módjait.
Az élet leginkább az uralkodót illette meg; ezért az élet kívánása az uralkodó megszólításához tartozott. Említettem, hogy a babiloniak az időt nagy korszakokra osztották, s a mostani világkorszak után új, elkövetkező korszakokat vártak.
A királynak adott jó kívánság azt foglalja magában, hogy a király élete a halállal ne szűnjék meg, hanem korszakokon át tartson tovább. Ha tehát a megszokott a királynak kijáró köszöntést így fordítjuk: „király, örökké élj!” akkor az „örökké” kifejezés nem a végtelenséget jelenti, hanem a folytonosságot, melyet a halál megszakítani nem tud.
10. vers. A kaldeusok nem tudták megmondani a királynak az álmát, s a király legfontosabb, legégetőbb kérdésére felelni nem tudtak, de az emberek megtévesztéséhez, diplomatikus, csalárd utakhoz igen jól értettek. Természetes, hogy nem mondták meg őszintén; az az akaratunk, hogy a júdabeli férfiak pusztuljanak helyükről; e helyett arról beszélnek, hogy milyen parancsolatot adott ki a király; hogy nem ők a sértettek, hanem maga a király; hogy a sokfajta hangszer összeállítása, működésbe hozása nem a király gondolata volt, hanem az övék, hogy csak ők tudták a nagy feltűnést keltő ünnepélyt így elrendezni, az most feledve legyen; most mindent a király csinált; s aki a király cselekedetét nem méltányolja s parancsára le nem borul az aranyszobor előtt, az a felségsértés súlyos bűnét követi el.
A kaldeusoknak sikerül is azt a látszatot kelteni, hogy nem magukért szólalnak fel, csak a király tekintélyének érdekében! Közben hallgatnak arról, hogy éppen fellépésük által a király valódi tekintélye, igazi akaratának teljesülése milyen csorbát szenved. A királynak a következő fejezetben elbeszélt álma azt mutatja, hogy igazi akarata az volt, hogy hatalmas, békés birodalomban népeinek jótevőjeként üljön a legmagasabb polcon (4,17-19). A király Dániel útján megvalósíthatta volna álmát; de a kaldeusok révén elvesztette. Ugyanezek a kaldeusok taszították le trónjáról, miután azon az úton indult el, amelyen kaldeus tanácsosai ösztökélték (4, 27, 30, 33). A királyt megcsalja hiúsága, megvakítja a hízelkedő szó, a kaldeusoktól mutatott úton letér az istenfélelem ösvényéről, s a felfuvalkodás útján indul el. Szörnyű bukás volt a kaldeusok tanácsának közvetlen gyümölcse.
11. vers. Vajon látta-e a király, hogy amikor a szobor imádásának súlyos parancsát kiadja és halállal sújtja azokat, akik a király dicsőségét el nem ösmerik, akkor saját tekintélyét az élő Isten tekintélyével szegezi szembe? Nem látta, s azt sem gondolta meg, hogy ez a harc csak a teremtmény elbukásával végződhetik.
Azt sem látta-e, hogy amikor Isten tekintélyét megalázni készül, ugyanakkor maga fölé emeli tanácsosait? Nem látta a veszélyt, mert saját dicsőségének látása elvakította. El kellett esnie, mert hiú volt! Az a tüzes kemence, mely begyújtva várta áldozatait, a király tekintélyének ártott, s nem az áldozatoknak: a felszentelésre összegyűjtött fejedelmek szemében a készülő kudarc a királyt alázta meg s kényszerítette súlyos tévedésének beösmerésére (2,28-30).
A vétek teljes megösmerése rendszerint a tettet követi. A meggondolatlan parancs következményei most még rejtve vannak a király előtt, s a kaldeusok érvelése sikert ér el nála.
12. vers. Könnyű belátni, hogy mi fájt a kaldeusoknak; az, hogy Sidrákot, Misákot és Abednégót a király „a babiloni tartomány ügyeinek élére helyezte”, pedig e polcokra ők magukat jelölték.
Mint említettem, a papok és tudósok politikai állásokat is töltöttek be; ők voltak a legfőbb kormányzók. A júdabeliek az ő helyeiket foglalták el. Őket alátaszítani annyit jelent, mint helyüket elfoglalni.
A vád ellenük az, hogy a királyra ügyet sem vetnek, hogy a király isteneit nem tisztelik és a királytól felállított aranyszobor előtt földre nem borultak. Az utóbbi két vád igaz volt, az első hazug volt; de a két igaz vágynak ügyes előtérbe helyezésével elterelték a király figyelmét arról, hogy az első vád igaz volta felől a király meggyőződést szerezzen. Igaz volt, hogy a király pogány bálványait a három júdabeli ifjú nem tisztelte; de igazán nem tisztelték ezeket a király s a kaldeusok sem; mert különben a király nem a maga dicsőségének állította volna a szobrot, hanem istenei dicsőségének.
A pogányok hazug istenei nem kívánták azt a feltétlen tiszteletet és hódolást, mint amelyet Jehova kívánt saját népétől. Ezen a szoborünnepségen a legfelső helyen a király állott, nem a babiloni istenek; de a királynál is magasabban a kaldeus papok tekintélye, kik ezzel az ünnepséggel helyreállíthatónak hitték azt a tekintélycsorbulást, amelyet a király minapi álmának megfejtése körül szenvedtek.
A babiloni istenekre nem sok gondjuk volt azoknak, akik ezt az ünnepséget kitalálták és elrendelték. Az is igaz, hogy a három ifjú nem borult le a király dicsőségét ábrázoló hatalmas szobor előtt; azonban a király igazi tekintélyét az igaz Istentől adott álma adta, s nem az bitorolt tiszteletadás, amelyet az alattvalóknak Isten, s nem a földi király előtt kellett volna bemutatniok. A három ifjú helyesen cselekedett, amikor Istennek hódoltak, ki királyokat tesz és királyokat dönt, és nem ingatag dicsőségű embereknek.
Ők a királyt tiszteletben tartották, neki engedelmeskedtek; az a vád tehát, hogy ügyet sem vetnek a királyra, hazugság volt; csak a királynak nem járó tiszteletet tagadták meg, azt, amelyik egyedül Istennek jár.
A kaldeusok ügyesen eltakarták a valóságot a király elől. Tanácsosai csábítására a király vétkezett; mégis a jogtalan s Isten ellen lázadó parancs megszegésének tagadhatatlan ténye tényleg úgy állt a király előtt, mint a júdabeli ifjak bűnének kétségtelen bizonyítéka. Fokozta a látszatot a király sértett hiúsága s rossz lelkiismerete.
Mert a király sejtette, hogy rossz úton jár. A rossz lelkiismeret elfojtása akkor a legeredményesebb, ha vakon és indulattal megyünk előre a megkezdett hamis úton.
Rossz lelkiismeretű emberek sokkal türelmetlenebbek és erőszakosabbak, mint a tudatlanok; ezért a királynak vad dühebe kellett kitörnie, mikor a júdabeli ifjak hűsége a saját eltévedését éles világításba helyezte. Látni fogjuk, hogy csakugyan így történt.
13. vers. A király is előre tudhatta, mint a kaldeusok is tudták, hogy a júdabeli négy ifjú az Isten-hűségükkel ellenkező parancsnak nem fognak engedelmeskedni. Azért is érezhette a király, hogy ebben a négy ifjúnak igaza lesz; hiszen ennek a négy ifjúnak Istene adta az álmot, és ezzel Magát az egyedül igaz Istennek bizonyította. Nabukodonozor valamennyire tudhatta már, hogy a zsidók Istene nem tűr maga mellett más isteneket sem égben, sem földön; úgyhogy rendeletével az ifjaktól éppen annak az Istennek megtagadását kívánta, aki neki álmát és ezzel birodalmának egész jövőjét kijelentette.
A királynak nem lehetett jó a lelkiismerete, s mikor a lelkiismeret rossz, az ember ingerült minden olyan gondolatra, mely a kudarc lehetőségét állítja elénk. Láttuk, hogy rossz lelkiismeretéhez hiúsága, dicsőségszomja is társult, melyet ki akart elégíteni, s melyet éppen annak az Istennek részéről fenyegetett a megszégyenítés veszedelme.
Másoknak az ellenszegülése talán nem okozott volna akkora haragot a királyban, mint éppen azoké, akikről tudta, hogy igazuk van. Azért a méregtől reszketve (a rögaz szó eredeti jelentése: nyugtalanság, mozgás, reszketés) parancsot adott, hogy a férfiakat azonnal hozzák eléje.
A külső testi reszketés egy belső lelki folyamatnak kísérője, amelyben a lélek szintén imbolyog, mozgásban van, cselekedni szeretne, de még valami visszatartja. A test, a lélek hű rabszolgája, átveszi a lélek mozgalmát. A király parancsát szolgái teljesítették.
14. vers. Sajátságos, hogy a király a szobor előtti leborulás megtagadásával egynek veszi, hogy az ifjak a király isteneinek nem adtak tiszteletet. Világos, hogy a szobor a király dicsőségét hirdette („Te vagy az aranyfej!”), mégis látszólag a király istenének, Bélnek emeltette a szobrot, és annak megsértése a pogány istenség megsértéseképp számított. Maga a szobor is bálványnak, tehát istennek számított. A pogányság nem tisztázza becsületesen, hogy hol ér véget az embernek megkövetelt és istennek járó tisztelet. Dánielre nem terjedt ki sem a vád, sem az ítélet, mert Dániel ekkor már nem lakott társaival együtt, hanem a királyi palota kapuépületében, hol megfigyelése bajosabb, feltűnőbb volt; azért arról lemondtak a vádlók.
Mikor a három megvádolt ifjú a király előtt állott, a király azonnal uralkodott magán; önkéntelenül is tiszteletet érzett irántuk, és szerette volna elérni, hogy azok a férfiak engedelmeskedjenek neki, hogy ne kerüljön sor az ítélet végrehajtására.
Méltányos akart lenni hozzájuk; így hát megegyezésre készen szinte biztatta őket, hogy a parancsot teljesítsék. E gyors hangulatváltozások, melyeket a királynál megfigyelhetünk, azt bizonyítják, hogy a király ellentétes erők hatása alatt ellentétes hangulatok játékszere volt. A király mindenek előtt alkalmat ad az ifjaknak arra, hogy maguk tegyen vallást szándékukról, állásfoglalásukról; igaz-e, hogy nem akarják imádni istenét, Bélt, s hogy nem akarnak földre borulni a király dicsőségét ábrázoló szobor előtt.
A király nem azt kérdezi az ifjaktól, hogy elkövették-e az engedetlenséget: úgy látszik, ha az ifjak meggondolják magukat, előbbi engedetlenségüktől eltekintett volna a király. Ez a körülmény határozott engesztelődékenységre mutat a király részéről.
15. vers. A király felteszi a kérdést, hogy az ifjak a jelen pillanat hatásának engedve (köan) nem mutatkoznak-e késznek arra, hogy a vonzó és nagy pompájú ünnepélyen részt vegyenek, s a hangszerek biztató szavának engedelmeskedjenek. A király határozottan jelzi, hogy ebben az esetben a megelőző engedetlenségért nem bünteti őket, s a király bocsánata felől biztosak lehetnek. Ez az engedékenység azonban annál súlyosabbá teszi újabb engedetlenségüket: ha nem engedelmeskednek, könyörület nélkül végrehajtják rajtuk a büntetést, és bevetik őket a tüzes kemencébe. A király ezen a ponton megkeményíti magát; mert ha ez a kívánsága nem teljesül, ő maga mond le az álomról, melyet az Istentől rábocsátott álommal kapcsolatban ő maga álmodott magának. Hiszen ha az ifjak engednek, akkor valószínűnek látszik, hogy az a láthatatlan Isten is engedni fog, és az álom korrigációja lehetséges úgy, ahogy a király változtatott rajta; hogy t.i. végig arany lesz a világbirodalom sorsa; de ha az ifjak nem engedelmeskednek, akkor ellenállásukban ott lesz a láthatatlan Isten ellenállása.
Mint ahogy a sötétben levő gyermek kiabál, hogy bátorítsa magát, hogy nincs egyedül, mert valakihez beszél, úgy a lelki sötétségben levő király azzal erősített magát, hogy nagyot mondott, amit maga sem hitt el egészen: ha nem engedelmeskedtek, „melyik az az Isten, aki kiszabadíthat titeket az én kezemből?!” A királyt a vágy, hogy dicsősége korlátlan legyen, s a sejtés, hogy ebben a törekvésében el kell buknia, az őrültség felé kergeti. A különben istenfélelemre hajlamos uralkodó kihívja Istent. Ebben a versenyben a királynak el kell buknia, mégis e pillanatban azt hiszi még a király, hogy vakmerőséggel kikényszerítheti vágyának teljesülését. Mivel az Istennel nem birkózhatik, annak földi szolgáit támadja meg és kényszeríti arra, amire Istent szeretné kényszeríteni: igényeinek elismerésére.
A király vakmerő kihívására Isten felelni fog; felelete, ha a király meg nem tér, súlyos lesz; egyelőre ő is éppen olyan békülékeny, meggyőzéssel próbál a királyra hatni, mint a király beszélt a júdabeli ifjak lelkére. Egyelőre Isten nem tesz többet, minthogy hatalmát megmutatja azzal, hogy az Érette elítélt ifjakat megmenti.
16. vers. A három ifjú egyelőre nem tudja, hogy Istennek mi a szándéka velük; de elhatározásuk független attól, hogy Isten nyújt-e szabadulást a király kezéből, vagy nem. Ha Isten megszabadítja őket a veszedelemtől, a királlyal alkudni valójuk nincs; ha Isten engedi, hogy a király fenyegetése valóra váljék, ha vértanúságukat kívánja, akkor is Isten kezében vannak, s Istenért készek mindent elszenvedni: alkudniuk tehát akkor sem kell a királlyal. Szilárdan eltökélték, hogy a hűség útján végigmennek, arról le nem térnek. Nekik csak Istennel van dolguk, nem a királlyal: Isten azt teszi majd, ami Neki tetszik, s az úgy lesz jó! Ők egy magasabb Úrnak szolgái, mint amilyeneknek az elbizakodott babiloni király szolgál, s nekik csak ezzel a még hatalmasabbal van dolguk!
Azért bár szerényen, mégis leírhatatlan méltósággal, mely mellet eltörpül a király tétova, változó viselkedése, kijelentik: „Nem nekünk kell erre neked megfelelnünk!” Majd Isten fogja a királynak a feleletet megadni! Vagy azzal fogja Isten a feleletet megadni, hogy megszabadítja az ifjakat; vagy azzal, hogy elfogadja vértanúságukat, de ez a vértanúság a királynak igen drága árba fog kerülni, mert Isten ítéletét ki nem kerülheti! Tehát semmiképp sem az ifjaknak kell felelniök, majd Isten fog felelni helyettük és értük!
17. vers. Az ifjak nem most néznek először szembe a veszedelemmel, hanem szembe néztek azzal már akkor, amikor elhatározták, hogy ellent fognak szegülni. Bizonyos, hogy Dániellel is megbeszélték a dolgot, s ez most buzgón imádkozik értük. Amikor együtt megbeszélték az ellenállást, tisztázták, hogy mit várhatnak Istentől. Tisztában voltak azzal, hogy Istennek van hatalma őket a király kezéből megszabadítani, nemcsak akkor, amikor az ítéletet végre nem hajtották, hanem akkor is, ha az ítélet már végrehajtatott, tehát a tüzes kemencéből is kimentheti őket.
Elkészültek arra is, hogy bevetik őket a kemencébe. Ezt az elszántságukat megmondták a királynak: Nincs hatalmad rajtunk: Isten rögtön megszabadíthat a te kezedből és ha ezt nem teszi, ha bevettetel a kemencébe, a kemencéből is van hatalma kiszabadítani. A király tehát azt hallja, amire maga is gondolhatott volna: annak az Istennek, aki az álmot megmondta prófétájának, bizonyára arra is van hatalma, hogy a király tervét meghiúsítsa.
18. vers. Ám azzal is számot vetettek a júdabel ifjak, hogy Isten esetleg nem fogja őket megmenteni a haláltól: erre az esetre is elszánták magukat, s megfogadták, hogy Isten mellett végig kitartanak. Akármilyen büntetéssel is fenyegeti őket a király, ők nem fogják imádni a hamis isteneket, és nem borulnak le a király szobra előtt. Amit korábban együtt elhatároztak, most megmondják a királynak. Nyíltan, bár egyszerűen, s nem kihívó módon, mégis oly határozottan beszélnek, hogy a király teljes visszautasítást olvas ki a szavakból, s meg sem próbálja, hogy tovább nógassa vagy fenyegesse őket. Az ifjak beszédéből világosan látja a király, hogy el vannak szánva a legkínosabb halált halni inkább, mintsem hogy Istenük ellen vétsenek. De Istenhez való hűségük egyúttal a király parancsának megvetését is jelenti.
19. vers. Ha a király az ifjak vértanúságra való készségét látván, magába szállt volna, s meghódolt volna az előtt az Isten előtt, kinek ily imádói voltak, akkor királyi tekintélye növekedett volna, hiszen ez az Isten elismerte, hogy Nabukodonozor az aranyfő. De a király most már elvakultan rohan a lejtőn lefelé; visszafordulásról nem lehetett többé szó! A király dühét csak fokozta, hogy az idegen ifjak még jóakaratát is megvetették, méltányosságával is dacoltak. Királyi tekintélyének ez a megvetése dühét a végsőkig fokozta. Arra nem gondolt már, hogy az ifjak nem az ő tekintélyét akarják aláásni, hanem Istenük tekintélyét akarják magasra tartani. A király elbizakodottságában és önzésében csak magát nézte, csak az ellene elkövetett sérelmet.
Haragja oly mértéktelen volt, hogy arcának színe is elváltozott, és a már úgyis kegyetlen rendeletet még kegyetlenebbé fokozta: megparancsolta, hogy a kemencét hétszerte oly erősen fűtsék be, mint ahogy az előírásos volt. A hőség akkora lett a kemence körül, hogy közeledni sem lehetett már veszély nélkül a kemencéhez. Misem mutatja jobban, hogy Nabukodonozor csakugyan az aranyfő, mint az, hogy minden parancsát vakon teljesítették, még azt is, amely a teljesítőre vészt hozott.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 51–60. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése