45. Miben különböznek egymástól az isteni személyek?
Az Atya olyan, mint a gondolat: láthatatlan. A Fiú olyan, mint a szó, vagy ige: benne a gondolat láthatóvá válik. A Szellem olyan, mint a cselekedet: általa a gondolat és a szó Istenen kívüli valósággá válik. A Szellem által az istenség belénk költözik és bennünket lényével megtölt. Isten gondolata és Istenszava Istenen belül való valóságok. Vegyük az építkezésről hasonlatot. A teremtés, a megváltás és az újjáteremtés nagy épületében az Atya a tervező, a Fiú a terv vagy modell s a Szellem az építő munkás. A három személyt soha egymás nélkül elgondolni nem lehet. Helytelen volna a teremtés, megváltás és az új szellemi teremtés, azaz a megszentelés munkáját a három személy közt úgy megosztani, hogy az Atya teremt, a Fiú megváltott és a Szellem megszentel, mert mind három isteni munkát
Az Atya olyan, mint a gondolat: láthatatlan. A Fiú olyan, mint a szó, vagy ige: benne a gondolat láthatóvá válik. A Szellem olyan, mint a cselekedet: általa a gondolat és a szó Istenen kívüli valósággá válik. A Szellem által az istenség belénk költözik és bennünket lényével megtölt. Isten gondolata és Istenszava Istenen belül való valóságok. Vegyük az építkezésről hasonlatot. A teremtés, a megváltás és az újjáteremtés nagy épületében az Atya a tervező, a Fiú a terv vagy modell s a Szellem az építő munkás. A három személyt soha egymás nélkül elgondolni nem lehet. Helytelen volna a teremtés, megváltás és az új szellemi teremtés, azaz a megszentelés munkáját a három személy közt úgy megosztani, hogy az Atya teremt, a Fiú megváltott és a Szellem megszentel, mert mind három isteni munkát
mind három személy közösen és együtt végzi. A teremtéskor először az Atyát szólani hallottuk. Rejtett gondolatai a kimondott igében jelentek meg, úgyhogy Isten szava mint egy modell rajzolódott a teremtést néző angyalok elé: Legyen világosság! Harmadszorra a Szellemet láttuk költőként ülni a folyékony teremtés fölött. A Megváltót az Atya küldte a földre és a Fiú az örökkévaló Szellem által áldozta fel magát. Megszentelődésünk az Atya akarata, de a Szellem szentel meg, miközben a Fiú arcára változtat át új teremtő munkával. E szerint Háromság személyei tehát nemcsak együtt munkálkodnak, hanem a munkájuk is ugyan az; ám munkájukban három tudatként képviselik az egy munkát.
46. Mi tartozik az Atya tudatára az isteni munkában?
Az istenség munkájában az Atya a rejtett gondolatok gondolója. Ő gondolta a teremtés, a helyreállítás, tehát a megváltás és új teremtés tervét. Mivel azonban Isten gondolata biztosabb és állandóbb, mint a földi történés, azért Istenben a gondolatok tettnek számítanak. „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak”, mondta Jézus, az Igévé lett isteni gondolat. Az Atya mindent eleve látott és eleve el is rendezett magában s az, amit Ő eleve elgondolt, még mielőtt a teremtésben megvalósult volna, befejezett tettnek számított. Isten előre látta, felbecsülte az embereket, akik születni fognak; mindenkinek elrendezte élete körülményeit és ezzel megszabta élete pályáját. Előre „elkészítette a cselekedeteket, amelyekben járnunk kell”. Ez az eleve-elrendelés, vagy predesztináció. Az eleve-elrendelés nemcsak az igazságosakra vonatkozik, hanem az igazságtalanokra is. Pogányokat, istentelen, elbizakodott embereket is választott ki céljainak elérésére, mint a fáraót, Nabukodonozort, Czirust. Az újszövetségi egyház tagjait is választottaknak nevezi az Írás; ez alatt a név alatt azonban nem a felekezetek tagjait, a megkeresztelteket kell érteni, hanem azokat, akikkel Isten eléri azt az eleve kitűzött célt, hogy minden kísértés és nyomorgatás között Mellette végig kitartanak. Éppen ezért a választottakat győzedelmeseknek is nevezi az Írás. Őket Isten előre látta, gondolatában a többi embertől elválasztotta, az idő teljességében a földi életben elhívja, megigazítja és megdicsőíti, azaz munkáját rajtuk teljesen befejezi. Ezt a munkát persze a Fiúval és Szellem együtt végzi.
48. Mi jut a Fiú tudatára az isteni munkából?
Abból, hogy az Atyát láthatatlan gondolatnak; a Fiút az Igének, azaz a láthatóvá vált gondolatnak nevezzük, következik, hogy az Isten belső valósága a Fiú tudatában lesz kijelentéssé. Ahol Isten láthatóvá válik, ott a Fiút kell keresnünk. A kijelentés csúcspontjának az emberrés levést kell tekintenünk, azt, hogy az Ige hússá lett. Isten emberré lett, földi apa nélkül, egy kiválasztott szűztől. Úgy mondjuk, szeplőtlenül született; de ez nem azt jelenti, hogy más születés szeplőt vetne az emberre. Ez a szeplőtlen születés csak azt akarja jelezni, hogy az ember eredendő bűnös hajlamát Jézus nem örökölte. Olvassuk, hogy mielőtt Jézus született, Máriát Isten Szellem árnyékolta be. Szüntelen isten titkok között járunk. Még a közönséges ember születését sem értjük; az élet születését senki mikroszkóppal sem figyelte még meg. Csak a fennhéjázó, könnyelmű-ostoba mondhatja, hogy mindent ért, ami van. A kijelentés körül tehát örök titok borong. Jézus egész földi életét ez a titokteljesség lengte körül. De ez a titokteljességen egyúttal csodálatos kedvesség ömlött el. Jézus földi élete Isten kegyelmének lelepleződése. Ezért ez az élet maga az evangélium, az örömhír. A Fiú munkája három irányban jelenik meg az evangéliumban: prófétai, papi és királyi tevékenységben.
49. Mi a Fiú prófétai tevékenysége?
A rejtett isteni gondolatoknak velünk való közlése. Őt kell keresni, mint isteni kedvességet, a teremtő isteni szózatokban, melyekben az eddig rejtett gondolat látható lett. A teremtésben lévő isteni gondolatot, az isteni derűt megrontotta az emberi bűn. Ezután a töviskoronás szenvedő Jézusban jelent meg az isteni gondolat, hogy általhassa az új teremtést. A magát feláldozó isteni gondolat jelenik meg Krisztus választottaiban, az új teremtés zsengéiben, kik éppen ezért Krisztus képviselői ebben a bűntől megrontott világban. Tehát minden a Fiút keresi. Rája vágyódik, Őt várja. A rejtve, titokban készülő új világot a prófétákon és apostolokon keresztül kijelenti, a választottakban megvalósítani s ezzel a jövendő teremtés célját mintegy modellben a világ elé állítani: ez a Fiú prófétai munkája. A Fiú zászló mely alatt az Isten láthatatlan serege összegyűl, hogy meghódítsa az egész teremtést.
50. Mi a Fiú papi tevékenysége?
A pap* közbenjáró Isten és emberek között. Szent Isten és bűnös ember nem találkozhatnak emennek pusztulása nélkül. Ezt a megemésztő tüzet, a törvényt és ítéletet hirdeti a pap az embernek s ebben Istent képviseli. De az embereket is képviseli Isten előtt s értük áldozatot visz Isten színe elé. A pap a nép előtt Isten szentségét képviseli, hogy a népet bűnbánatra bírja; Isten előtt pedig a népet képviseli, hogy Istent megengesztelje. Isten szentségéről és az engesztelés szükségességéről a pogányoknak is voltak sejtéseik; azért találunk náluk is papságot és áldozatokat. Mennél könyörtelenebbnek gondolták isteneiket, annál könyörtelenebb volt áldozatuk. Ábrahámot Isten eltiltotta ettől, hogy fiát feláldozza s ez arra mutatott, hogy egy tökéletes áldozat van útban. Ennek a tökéletes áldozatnak és az azt kiszolgáló papságnak útját egyengette a Mózestől felállított papság és a megszabott áldozat, melynek elégtelenségét azonban már a próféták átlátták és hirdették; Ézsaiás pedig előre látott egy fájdalmas férfiút, ki bűneinkért rontatott meg. A pogány és zsidó papság jövendölése és ígérete volt Krisztus papságának. Ő lett az igazi főpap és meglepetés volt, hogy önmagát vitte áldozatul Istennek. A golgotai áldozatot az emberi gyűlölet és nem Isten tette kegyetlenné. Isten szent és ártatlan Fia volt a mérleg egyik serpenyőjében, az összes bűnös emberek a másikon és az Isten szemében a Fiú lenyomta a mérleget, Isten az engesztelést elfogadta.
*Pap alatt, mely eredetileg atyát jelent, általában közbenjárót értünk Isten és emberek között, áldozatvivőt, Isten kijelentését közlő jóst vagy varázslót. Ebben az értelemben a protestáns lelkész nem pap, hanem prédikátor, azaz Isten kijelentésének hirdetője, tanító. A római egyház lelkésze pap, mert áldoz. Mivel egy igazi közbenjáró van, Jézus Krisztus, azért a protestáns pap könnyen lemondhat a pap elnevezésről és megelégedhetik a prédikátor, vagy lelkipásztor elnevezéssel, melyek nemesebb nevek, mert – ha méltán viselik – ezek a nevek igazak.
51. Mit jelent az, hogy Krisztus az egyetlen közbenjáró?
Ha Krisztus úgy szerette a bűnösöket, hogy magát értük adta s még gyilkosaiért is imádkozott, akkor durva hitetlenség még Őhozzá is közbenjárót, engesztelőt keresni és azt hinni, hogy Máriához kell imádkoznunk, hogy Fiát velünk kiengesztelje. Ha ő az Isten trónján értünk könyörög, akkor bálványimádás az értünk való imádkozásra embereket, élő vagy megholt szenteket kérnünk meg, hanem hinnünk kell, hogy az Ő könyörgése elég. Ha Isten a golgotai áldozatot elfogadta, akkor önhittség és magunk felemelése, ha előbb jók akarunk lenni és azután menni Istenhez. Bűnös voltunkban, ahogy vagyunk, kell Istenhez mennünk és Isten már kész bocsánatát hittel elfogadnunk.
52. Elkárhoznak-e az emberek, akik Jézus előtt éltek vagy a pogányok, akik a golgotai áldozatról sohasem hallottak?
Krisztusról a Szentírás úgy beszél, mint a világ fundamentumának felvetése előtt megölt Bárányról; ami azt jelenti, hogy áldozatát Isten elhatározta és elfogadta, még mielőtt embert teremtett volna. Az Atyánál már a gondolat is tett; az elhatározás már annyi, mint maga az áldozat. Az őszinte pogányok és zsidók közeledését Isten elfogadhatta tehát; bűnbánatukat szívesen nézte, mert a golgotai áldozatot látta maga előtt. Krisztus áldozatára tekintve fogadhatta szívesen az őszinte pogányok áldozatát is. Kegyelemmel tekint Isten arra is, aki Krisztusról nem tud; mert itt az a fontos, hogy Isten tud Róla. Az engesztelést az áldozat döntötte el, nem a mi róla való ismertünk. Az emberek lehetnek kegyetlenek, kik az Istent másként tisztelő embereket könnyen veszni hagynak; de Isten kegyelmes a tudatlanokhoz is; még a holtakhoz is elküldte evangéliumát. (I. Pét. 3,19; 4,6)
53. Mit kell tennünk, hogy Krisztus áldozatát s a Tőle szerzett bűnbocsánatot magunkévá tegyük?
Tennünk semmit sem kell azért, hogy Istent magunk iránt irgalomra indítsuk, sem azért, hogy magunkat Isten előtt érdemesekké tegyük. Erre Krisztus áldozata elég, s azt semmiféle papnak úrvacsorában vagy miseáldozatban megismételnie nem kell. Az úrvacsora nem engesztelés, hanem vallástétel a megtörtént engesztelésről. A bűnbocsánat Isten ingyen ajándéka. Valamit azonban mégis kell tennie az embernek, hogy a bűnbocsánat az övé legyen; körülbelül annyit, amennyit a zsidó áldozó tett, mikor kezét a tőle áldozatul vitt állat fejére tette. Szellemben mi is a golgotai Szenvedőre tesszük kezünket és azt mondjuk Istennek: „A mi urunkért, Jézus Krisztusért.” Ez a szellemi kézrátétel a hit. Az igaz és őszinte hit kizárja, hogy saját jóságunkban bízzunk, vagy más ember jóságában. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni; a hit azonban Isten szemében teljesen elég.
54. Mondhatjuk-e, hogy a hit érdemesekké tesz Isten kegyelmére?
A hit a gyengének az Erősre való támaszkodása és semmi érdem nincs, csak okosság van abban, ha a gyenge magának támaszt keres. A hit nem fehér ruha. Krisztus értem tűrt szenvedése olyan, mint fehér ruha s az fedi el az én rút meztelenségemet. A gyengeségünk, gyalázatunk elösmerése, Isten meg nem érdemelt szeretetének áhítása és dicsérete. A hit nem minket tesz érdemesekké, hanem Istent mondja ki érdemesnek arra, hogy mindenki Őt magasztalja.
55. Mi különbség van a hit és a hiszékenység között?
A hiszékenység gyáva magunk elengedése, magunk odaadása annak, aki, avagy ami éppen elénk akad. A hit annak óvatos és megfontolt kiválasztása, akiben bízni érdemes. A hiszékeny ember azon kap, amit mondanak: a hívő ember azt nézi, kinek hisz. A hiszékeny embert kapocs nem fűzi ahhoz, akinek hisz; de a hívő embert hite, bizalma a legszorosabb közösségbe fűzi azzal, akire rábízza magát. A hiszékenység tétlen sült galamb várás; a hit bátor tett. Hogy a hit tett, azt az is mutatja, hogy melléje állunk annak, akiben bízunk s ügyét a magunkénak ismerjük. Ezt a melléállást vallástételnek nevezzük. Vallástétel nélkül nincs igazi hit. A vallástétel teszi a hitet férfias tetté.
56. Vannak-e a hit megvallásának különös módjai?
Ilyenek az úgynevezett szentségek vagy szakramentumok, jelképes cselekvések, szertartások, melyek a szóval történő vallástételtől abban különböznek, hogy ünnepélyesek megfontoltak lévén, a vallástételnek különös nyomatékot adnak. Aki őket hamisan használja, vétkesebb, mert bűnét megfontoltabban követi el, mint aki csak szóval vétkezik. Utóbbi közönséges hazugság csupán, az előbbi okmányhamisítás. Ezért bünteti Isten betegséggel, sőt halállal azt, aki méltatlanul használja a szakramentumot. A római katolikusok hét szakramentumot ismernek, a protestáns felekezetek csak kettőt. A reformátorok ugyanis három feltételét szabták annak, hogy egy jelképes cselekmény szakramentummá lehessen: 1. Krisztus szerzését, 2. külső jelt, 3. a külső jelhez fűződő ígéretet. E három pedig csak a keresztségnél és az úrvacsoránál található.
46. Mi tartozik az Atya tudatára az isteni munkában?
Az istenség munkájában az Atya a rejtett gondolatok gondolója. Ő gondolta a teremtés, a helyreállítás, tehát a megváltás és új teremtés tervét. Mivel azonban Isten gondolata biztosabb és állandóbb, mint a földi történés, azért Istenben a gondolatok tettnek számítanak. „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak”, mondta Jézus, az Igévé lett isteni gondolat. Az Atya mindent eleve látott és eleve el is rendezett magában s az, amit Ő eleve elgondolt, még mielőtt a teremtésben megvalósult volna, befejezett tettnek számított. Isten előre látta, felbecsülte az embereket, akik születni fognak; mindenkinek elrendezte élete körülményeit és ezzel megszabta élete pályáját. Előre „elkészítette a cselekedeteket, amelyekben járnunk kell”. Ez az eleve-elrendelés, vagy predesztináció. Az eleve-elrendelés nemcsak az igazságosakra vonatkozik, hanem az igazságtalanokra is. Pogányokat, istentelen, elbizakodott embereket is választott ki céljainak elérésére, mint a fáraót, Nabukodonozort, Czirust. Az újszövetségi egyház tagjait is választottaknak nevezi az Írás; ez alatt a név alatt azonban nem a felekezetek tagjait, a megkeresztelteket kell érteni, hanem azokat, akikkel Isten eléri azt az eleve kitűzött célt, hogy minden kísértés és nyomorgatás között Mellette végig kitartanak. Éppen ezért a választottakat győzedelmeseknek is nevezi az Írás. Őket Isten előre látta, gondolatában a többi embertől elválasztotta, az idő teljességében a földi életben elhívja, megigazítja és megdicsőíti, azaz munkáját rajtuk teljesen befejezi. Ezt a munkát persze a Fiúval és Szellem együtt végzi.
48. Mi jut a Fiú tudatára az isteni munkából?
Abból, hogy az Atyát láthatatlan gondolatnak; a Fiút az Igének, azaz a láthatóvá vált gondolatnak nevezzük, következik, hogy az Isten belső valósága a Fiú tudatában lesz kijelentéssé. Ahol Isten láthatóvá válik, ott a Fiút kell keresnünk. A kijelentés csúcspontjának az emberrés levést kell tekintenünk, azt, hogy az Ige hússá lett. Isten emberré lett, földi apa nélkül, egy kiválasztott szűztől. Úgy mondjuk, szeplőtlenül született; de ez nem azt jelenti, hogy más születés szeplőt vetne az emberre. Ez a szeplőtlen születés csak azt akarja jelezni, hogy az ember eredendő bűnös hajlamát Jézus nem örökölte. Olvassuk, hogy mielőtt Jézus született, Máriát Isten Szellem árnyékolta be. Szüntelen isten titkok között járunk. Még a közönséges ember születését sem értjük; az élet születését senki mikroszkóppal sem figyelte még meg. Csak a fennhéjázó, könnyelmű-ostoba mondhatja, hogy mindent ért, ami van. A kijelentés körül tehát örök titok borong. Jézus egész földi életét ez a titokteljesség lengte körül. De ez a titokteljességen egyúttal csodálatos kedvesség ömlött el. Jézus földi élete Isten kegyelmének lelepleződése. Ezért ez az élet maga az evangélium, az örömhír. A Fiú munkája három irányban jelenik meg az evangéliumban: prófétai, papi és királyi tevékenységben.
49. Mi a Fiú prófétai tevékenysége?
A rejtett isteni gondolatoknak velünk való közlése. Őt kell keresni, mint isteni kedvességet, a teremtő isteni szózatokban, melyekben az eddig rejtett gondolat látható lett. A teremtésben lévő isteni gondolatot, az isteni derűt megrontotta az emberi bűn. Ezután a töviskoronás szenvedő Jézusban jelent meg az isteni gondolat, hogy általhassa az új teremtést. A magát feláldozó isteni gondolat jelenik meg Krisztus választottaiban, az új teremtés zsengéiben, kik éppen ezért Krisztus képviselői ebben a bűntől megrontott világban. Tehát minden a Fiút keresi. Rája vágyódik, Őt várja. A rejtve, titokban készülő új világot a prófétákon és apostolokon keresztül kijelenti, a választottakban megvalósítani s ezzel a jövendő teremtés célját mintegy modellben a világ elé állítani: ez a Fiú prófétai munkája. A Fiú zászló mely alatt az Isten láthatatlan serege összegyűl, hogy meghódítsa az egész teremtést.
50. Mi a Fiú papi tevékenysége?
A pap* közbenjáró Isten és emberek között. Szent Isten és bűnös ember nem találkozhatnak emennek pusztulása nélkül. Ezt a megemésztő tüzet, a törvényt és ítéletet hirdeti a pap az embernek s ebben Istent képviseli. De az embereket is képviseli Isten előtt s értük áldozatot visz Isten színe elé. A pap a nép előtt Isten szentségét képviseli, hogy a népet bűnbánatra bírja; Isten előtt pedig a népet képviseli, hogy Istent megengesztelje. Isten szentségéről és az engesztelés szükségességéről a pogányoknak is voltak sejtéseik; azért találunk náluk is papságot és áldozatokat. Mennél könyörtelenebbnek gondolták isteneiket, annál könyörtelenebb volt áldozatuk. Ábrahámot Isten eltiltotta ettől, hogy fiát feláldozza s ez arra mutatott, hogy egy tökéletes áldozat van útban. Ennek a tökéletes áldozatnak és az azt kiszolgáló papságnak útját egyengette a Mózestől felállított papság és a megszabott áldozat, melynek elégtelenségét azonban már a próféták átlátták és hirdették; Ézsaiás pedig előre látott egy fájdalmas férfiút, ki bűneinkért rontatott meg. A pogány és zsidó papság jövendölése és ígérete volt Krisztus papságának. Ő lett az igazi főpap és meglepetés volt, hogy önmagát vitte áldozatul Istennek. A golgotai áldozatot az emberi gyűlölet és nem Isten tette kegyetlenné. Isten szent és ártatlan Fia volt a mérleg egyik serpenyőjében, az összes bűnös emberek a másikon és az Isten szemében a Fiú lenyomta a mérleget, Isten az engesztelést elfogadta.
*Pap alatt, mely eredetileg atyát jelent, általában közbenjárót értünk Isten és emberek között, áldozatvivőt, Isten kijelentését közlő jóst vagy varázslót. Ebben az értelemben a protestáns lelkész nem pap, hanem prédikátor, azaz Isten kijelentésének hirdetője, tanító. A római egyház lelkésze pap, mert áldoz. Mivel egy igazi közbenjáró van, Jézus Krisztus, azért a protestáns pap könnyen lemondhat a pap elnevezésről és megelégedhetik a prédikátor, vagy lelkipásztor elnevezéssel, melyek nemesebb nevek, mert – ha méltán viselik – ezek a nevek igazak.
51. Mit jelent az, hogy Krisztus az egyetlen közbenjáró?
Ha Krisztus úgy szerette a bűnösöket, hogy magát értük adta s még gyilkosaiért is imádkozott, akkor durva hitetlenség még Őhozzá is közbenjárót, engesztelőt keresni és azt hinni, hogy Máriához kell imádkoznunk, hogy Fiát velünk kiengesztelje. Ha ő az Isten trónján értünk könyörög, akkor bálványimádás az értünk való imádkozásra embereket, élő vagy megholt szenteket kérnünk meg, hanem hinnünk kell, hogy az Ő könyörgése elég. Ha Isten a golgotai áldozatot elfogadta, akkor önhittség és magunk felemelése, ha előbb jók akarunk lenni és azután menni Istenhez. Bűnös voltunkban, ahogy vagyunk, kell Istenhez mennünk és Isten már kész bocsánatát hittel elfogadnunk.
52. Elkárhoznak-e az emberek, akik Jézus előtt éltek vagy a pogányok, akik a golgotai áldozatról sohasem hallottak?
Krisztusról a Szentírás úgy beszél, mint a világ fundamentumának felvetése előtt megölt Bárányról; ami azt jelenti, hogy áldozatát Isten elhatározta és elfogadta, még mielőtt embert teremtett volna. Az Atyánál már a gondolat is tett; az elhatározás már annyi, mint maga az áldozat. Az őszinte pogányok és zsidók közeledését Isten elfogadhatta tehát; bűnbánatukat szívesen nézte, mert a golgotai áldozatot látta maga előtt. Krisztus áldozatára tekintve fogadhatta szívesen az őszinte pogányok áldozatát is. Kegyelemmel tekint Isten arra is, aki Krisztusról nem tud; mert itt az a fontos, hogy Isten tud Róla. Az engesztelést az áldozat döntötte el, nem a mi róla való ismertünk. Az emberek lehetnek kegyetlenek, kik az Istent másként tisztelő embereket könnyen veszni hagynak; de Isten kegyelmes a tudatlanokhoz is; még a holtakhoz is elküldte evangéliumát. (I. Pét. 3,19; 4,6)
53. Mit kell tennünk, hogy Krisztus áldozatát s a Tőle szerzett bűnbocsánatot magunkévá tegyük?
Tennünk semmit sem kell azért, hogy Istent magunk iránt irgalomra indítsuk, sem azért, hogy magunkat Isten előtt érdemesekké tegyük. Erre Krisztus áldozata elég, s azt semmiféle papnak úrvacsorában vagy miseáldozatban megismételnie nem kell. Az úrvacsora nem engesztelés, hanem vallástétel a megtörtént engesztelésről. A bűnbocsánat Isten ingyen ajándéka. Valamit azonban mégis kell tennie az embernek, hogy a bűnbocsánat az övé legyen; körülbelül annyit, amennyit a zsidó áldozó tett, mikor kezét a tőle áldozatul vitt állat fejére tette. Szellemben mi is a golgotai Szenvedőre tesszük kezünket és azt mondjuk Istennek: „A mi urunkért, Jézus Krisztusért.” Ez a szellemi kézrátétel a hit. Az igaz és őszinte hit kizárja, hogy saját jóságunkban bízzunk, vagy más ember jóságában. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni; a hit azonban Isten szemében teljesen elég.
54. Mondhatjuk-e, hogy a hit érdemesekké tesz Isten kegyelmére?
A hit a gyengének az Erősre való támaszkodása és semmi érdem nincs, csak okosság van abban, ha a gyenge magának támaszt keres. A hit nem fehér ruha. Krisztus értem tűrt szenvedése olyan, mint fehér ruha s az fedi el az én rút meztelenségemet. A gyengeségünk, gyalázatunk elösmerése, Isten meg nem érdemelt szeretetének áhítása és dicsérete. A hit nem minket tesz érdemesekké, hanem Istent mondja ki érdemesnek arra, hogy mindenki Őt magasztalja.
55. Mi különbség van a hit és a hiszékenység között?
A hiszékenység gyáva magunk elengedése, magunk odaadása annak, aki, avagy ami éppen elénk akad. A hit annak óvatos és megfontolt kiválasztása, akiben bízni érdemes. A hiszékeny ember azon kap, amit mondanak: a hívő ember azt nézi, kinek hisz. A hiszékeny embert kapocs nem fűzi ahhoz, akinek hisz; de a hívő embert hite, bizalma a legszorosabb közösségbe fűzi azzal, akire rábízza magát. A hiszékenység tétlen sült galamb várás; a hit bátor tett. Hogy a hit tett, azt az is mutatja, hogy melléje állunk annak, akiben bízunk s ügyét a magunkénak ismerjük. Ezt a melléállást vallástételnek nevezzük. Vallástétel nélkül nincs igazi hit. A vallástétel teszi a hitet férfias tetté.
56. Vannak-e a hit megvallásának különös módjai?
Ilyenek az úgynevezett szentségek vagy szakramentumok, jelképes cselekvések, szertartások, melyek a szóval történő vallástételtől abban különböznek, hogy ünnepélyesek megfontoltak lévén, a vallástételnek különös nyomatékot adnak. Aki őket hamisan használja, vétkesebb, mert bűnét megfontoltabban követi el, mint aki csak szóval vétkezik. Utóbbi közönséges hazugság csupán, az előbbi okmányhamisítás. Ezért bünteti Isten betegséggel, sőt halállal azt, aki méltatlanul használja a szakramentumot. A római katolikusok hét szakramentumot ismernek, a protestáns felekezetek csak kettőt. A reformátorok ugyanis három feltételét szabták annak, hogy egy jelképes cselekmény szakramentummá lehessen: 1. Krisztus szerzését, 2. külső jelt, 3. a külső jelhez fűződő ígéretet. E három pedig csak a keresztségnél és az úrvacsoránál található.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Bibliai káté © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2005
Saját példányból lejegyezve: 25–32. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése