Dániel könyvének magyarázata - 02. Rész

Második rész

1. vers. Az első nevezetes alkalom, melyben a próféta bölcsessége ország-világ előtt nyilvánvalóvá lett, igen rövid idő múlva következett be. A könyv ezt az évet Nabukodonozor király második esztendejének mondja. E között az esztendő között és a fogoly ifjak elhurcolásának éve között azonban majdnem 3 esztendőnek el kellett múlnia, még ha a király a kitűzött időnél előbb ki is vette őket az iskolából, pedig Jer. 25,1 az elhurcolás évét mondja Nabukodonozor első esztendejének, egyúttal Jójákim negyedik évének; harmadik adatul vehetjük Dán. 1,1-et, mely szerint Nabukodonozor Jeruzsálem szorongatására Jójákim harmadik esztendejében vonult ki. (A héber „bó” ige nemcsak jövést, megérkezést, hanem menést, kivonulást is jelent.)

A látszólagos ellentmondások úgy oldódnak fel, ha feltételezzük, hogy bár Nabukodonozor Jójákim harmadik évében vonult ki földjéről Jeruzsálem ellen, de a negyedik évben hajtotta végre tervét; viszont Dán. 2,1 Nabukodonozor egyeduralkodásától számítja az éveket, Jeremiás pedig atyja oldalán való társuralkodásának idejétől. Ha a Dán. 1,1-ben jelzett idő a Kr.e. 606. év, akkor a 2,1-ben mondott év a 604, vagy 603. lehet. Ekkor történt az az esemény, amely Dániel prófétai működését megindította, s mely őt a világbirodalom és Isten országa közé állította mindkettőnek prófétájaként: az esemény egy álom volt, melyet a babiloni királyra Isten küldött.

A héberben álmokról van szó (chalomóth); a szó valószínűleg több részből összetett összefüggő álomsort jelent. Mint a későbbi tudósításból kitűnik, a király fölébredése után álmát elfelejtette, de az álom hatása egy erős szellemi lökés alakjában megmaradt. A héber „páam” ige lökést, taszítást, indítást jelent.

A lelki életet rendező, kiszolgáló s állandóan befolyásoló emberi szellemet a látott álom megindította, s működésének hatása alatt a király egy kínzó érzéstől, mely lelkére nehezedett, menekülni nem tudott. Homályos sejtelmek gyötörték, s ha e sejtelmeknek világos, olvasható alakja nem volt is, és a király nem tudta megmondani, mitől fél, a félelem mégis rajta ült. Az érzelmi lökés megmaradt, de az érzelmi elem, a látott álom eltűnt, elsuhant a király fölött. A héber kifejezés: „sönátó nihjötá áláv” igen homályos, talán a hasonló német kifejezés segít értelméhez: es war geschenen um ihm (megtörtént érette).

2. vers. Ha nem is mindjárt éjjel, de kora reggel, talán hajnalban a király összehívta a Babilonban lakó bölcseket, hogy a lelkét gyötrő aggodalom felől felvilágosítást kapjon tőlük. A bölcsek négy fajtáját sorolja fel a királyi parancs, melyek közül kettővel már megismerkedtünk, az írástudókkal és a jósokkal (susogókkal).

A harmadik fajtát a varázslók képezik, akik a különböző varázsigéket ösmerték és azokat alkalmazták. Amíg a jósok ördöngösök lehettek, kik a szellemvilággal érintkezést kerestek, addig a varázslók gyakorlati emberek voltak, kik a szellemi titkok ismeretét látható mutatványokra, fogásokra váltották át.

A tudósok negyedik fajtáját a kaszdim (kaldeusok) névvel jelöli a szöveg. Ez. 23,23 különbséget tesz Bábel (Babilon) gyermekei és a kaldeusok közt; ennélfogva a kaldeusok nem voltak semiták (babiloniak), hanem mint láttuk, az ország déli részét benépesítő őslakók. Ezektől származott a babiloni tudományosság; sőt az ő nyelvükön is maradt fenn a tudomány még sokkal azután is, hogy maga a kaldeus nyelv már nem volt élő nyelv. Dán. 5,30-ban a kaldeus szó nyilván népnév. A szónak népnévként való használata mellett a kaldeus elnevezés a tudósok egyik fajtáját, egy kasztot is jelenteni látszik, mint ezen a helyen is találjuk. A szó kétféle jelentése sokszor egybeesik. A kaldeusok külön nép maradtak, a régi kultúra birtokosai és ismerői. Ennek a kultúrának birtokában a később elszaporodó semita babiloniak fölött is fenntartották tekintélyüket; kezükben tartották a papi tisztségeket s ezen a néven az uralkodás hatalmát is. Nabupolasszár és fia Nabukodonozor, úgy látszik, szinté kaldeus eredetűek voltak. Az asszír uralom idején ők voltak a lázadók, kik Nabupolasszár vezetése alatt az asszír birodalmat megdöntötték és annak hatalmát magukhoz ragadták. A szó kétféle jelentése egy fejlődés állomásait jelzi: a kaldeusok népe, mint a régi vallás és tudomány őrzője, lassankint ennek a vallásnak és tudománynak kizárólagos ápolására adta magát és papi, tudóskaszttá lett.

Ebben a változásban bizonyára nem az egész kaldeus nép vett részt, hanem annak legalábbis nagy része, kik a kaldeus nevet megtartották. Foglalkozásuk a pogány babona ápolása volt, csillag, és egyéb jóslás, varázslás stb. A babiloni birodalom elhanyatlása után is megtartották ezt a foglalkozásukat, de akkor már politikai hatalom és papi teendők nélkül olyanféle népséggé süllyedtek, mint amilyenek ma a kártyavetők, kézből jósoló cigányok. Dániel korában azonban még megvolt régi hatalmuk és tekintélyük. Nyilván más származású papjaik is voltak a babiloniaknak, mint Dániel és három társa is. A babiloni papok és tudósok nagy rendjében egy csoportot képezték a kaldeusok, kik főleg csillagjóslással foglalkoztak. A Dán. 2,2 felsorolásában tehát a kaldeusok alatt a csillagjósokat érthetjük. Előfordul azonban a kaldeus név az összes babiloni bölcseket egybefoglaló értelemben is, váltakozva ezzel a megnevezéssel: Babilon bölcsei. Ebben az esetben a kaldeusok, mint a papi kaszt vezető elemei, mint a papi tudomány művelői, mint a legjelentősebb „rész” adják az egésznek nevét. A mindjárt következő 4. versben már az össze tudósokat összefoglalva jelenti a „kaldeus” szó.

A király eszerint négy forrásból kereste álmát és annak magyarázatát:

1) a babiloni szent írásokból annak ismerőin keresztül,

2) az okkult tudományokkal foglalkozó jósoktól, kik a mai spiritiszta médiumoknak felelnek meg,

3) a varázslóktól, kik gyakorlatilag alkalmazták a szellemvilágból szerzett vagy vélt hatalmat,

4) csillagjóslásból, melynek fő ismerője a kaldeusok népe volt.

A palotába hívott bölcsek csakugyan össze is gyűltek a király színe elé, s rangjuknál fogva ott nem vetették magukat a földre, hanem állva maradtak a király előtt.

3. vers. Természetesen illedelmesen hallgatnak, míg a király meg nem szólítja őket. Az uralkodó röviden szól. A szűkre szabott beszéd mutatja a király komor, felindult voltát, látszik, hogy szósallangokra kedve nem telik: „Álmot láttam és szellemem lökést kapott, hogy az álmot megösmerjem”, vagyis arra, hogy keressem az álmot, melyet elfelejtettem, és az álom értelmét.

A király jól vet számot a helyzettel: abból, hogy az álom mély benyomást gyakorol rá, az következik, hogy kik az álmot rája küldötték, arra akarták indítani, hogy komolyan foglalkozzék az álom értelmével. Egyelőre nem az álom maga mozgatja az uralkodót, melyet elfelejtett, hanem az álomlátás körülményei, melyeken szokatlan súlyt látott.

Hogy az álmot elfelejtette, ez a körülmény még jobban érezteti vele gyöngeségét és tehetetlenségét; még jobban érezteti vele, hogy láthatatlan hatalmak kezében van, s azoknak akaratát keresnie kell.

4. vers. A kaldeusok is izgatottak lehetnek a szokatlan időben való meghívás és a tömeg miatt, amelyben összeszólították őket. Vezetőik ezért kissé talán idegesen közbevágnak: Mondd meg szolgáidnak az álmot, és mi megjelentjük a megfejtést! Ezt a szinte utasítás szerű felszólítást azonban egy udvarias áldáskívánat előzi meg, amellyel a királyt köszönteni szokták: „Király! Korszakokig élj!” A babiloniak 600 évből álló nagy korszakokat különböztettek meg, melyek az ég életére nézve éppen úgy fennállottak, mint a föld életére vonatkozólag, mivel a föld és az ég története egymásnak megfeleltek. E szerint a király korszakokra kívánt élete inkább a túlvilágra volt szánva, mint e világra. A babiloni vallás túlvilági képzetei nem voltak tisztán kialakulva, a túlvilágot a föld alatt képzelték; de a boldogok lakóhelyét sokszor ezen a földön. Itt, a boldogok paradicsomában kívánták Nabukodonozornak is a korszakokig tartó életet. A babiloni bölcsek arámul, azaz a szír keleti ágán tartották beszédüket, mely Babilon anyanyelve volt. A beszéd föl volt eredeti nyelvén jegyezve; azért a könyv e része nem héber, hanem arám nyelven folytatódik, s ez a nyelv a 7. fejezet végéig meg is marad. Az ÁTMENETET jelzi a szöveg. A feleltet adó tudósokat itt már egyedül a kaldeusok (kaszdim) szó jelöli.

5. vers. A király a feleletet a kaldeusoknak adja, de nem a 2. versben felsorolt négy csoport közül az utolsónak, hanem mind a négynek; mivel a kaldeus szó itt tágabb értelemben áll, és a tudósok összes fajtáit jelöli, a király azonban még ingerültebb, mint bölcsei, s míg ezek megadni kényszerülnek a köteles tiszteletet, az uralkodó egyáltalában nem kíméli tanácsosait, amikor észreveszi, hogy éppen arra nem akarnak vállalkozni, amiért a király összehívta őket: az álomnak magának elmondására.

Röviden közli velük: „kiesett a dolog belőlem!” Mások szerint a mondat értelme ez: „Biztos (változhatatlan, szilárd) szó ment ki tőlem!” A király minden kételyt kizáróan adja tudtukra: Ha meg nem mondják az álmot és annak megfejtését, darabokra fogja tépetni (tehát egyik legmeggyalázóbb és legkínosabb halálnemmel pusztulnak el), és házatokat szemétdombbá fogják tenni! Babiloni szokás volt az elítélt iránt való megvetést azzal kifejezni, hogy háza helyét valami gyalázatos célra használják. A helynek ily használata sokáig fenntartotta a megbélyegzett ember szégyenét.

6. vers. A király azonban nem marad meg a fenyegetésnél. Mintha az álom kitalálása és annak megfejtése csak a bölcsek erőfeszítésétől függne, a megfélemlítő fenyegetés mellé erős biztatással is serkenti őket: ajándékot, adományt, magas kitüntetést ígér. Az ígéret nagysága mutatja, hogy a király mennyire érdekében állónak találja, hogy az álmot és annak megfejtését megtudja. Kétségtelen, hogy a a régi világban sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az álomnak, mint a modern észelvű emberek. Az álmot nem az ész hozza létre; sőt az álom tartalma sokszor az ésszel egyenesen ellenkezni látszik.

Az álom a szellem titokzatos világának jelentkezése tudatunkban, s az észelvű ember nem szereti a titkokat, hanem mindent világosan tudni szeretne. Vannak álmok, melyek elröpülnek, s nyomuk sem marad; de valószínűleg csak azért, mert nem értjük nyelvüket, ám vannak álmok, melyekben ama titkos világ üzenetei félreérthetetlen világossággal jelennek meg, s ezek az álmok tartós és mély benyomást gyakorolnak ránk. Nabukodonozor reszketve állott a rejtett világnak álomkapujánál, és pillanatnyilag élete legfontosabb feladatának látta megtudni, hogy az mit izent neki.

Élhetünk talán sokáig is magunk-bízottan Isten nélkül; érezhetjük magunkat biztonságban, de amely percben a túlsó világ kopogtat ajtónkon, egyszerre vége az önbizalomnak, az álbiztonság felborul, s mi, még ha államfők vagyunk is, reszketve vágyunk tudni, mi ama másik világ szándéka velünk.

7. vers. A pogány bölcsek a maguk pogány írásaiból s a tisztátalan szellemvilág állítólagos közléseiből, varázsló hatalmukkal, mely csak az ördögi világgal ígért kapcsolatot, s a fizikai csillagvilág képleteiből nem tudhatták meg a tiszta szellemvilág akaratát, Isten szándékait, s ezért tényleg kibúvót kerestek, amikor másodízben határozottan megismételték, hogy az álmot a király köteles megmondani, aki álmodott, ők csak a magyarázattal adósok. A megfejtést megígérték, könnyen tehették, mert az adott magyarázat helyességét ellenőrizni nem lehetett volna.

A pogány bölcsek tisztában voltak azzal, hogy az álmot meg nem mondhatják. De a király, aki nem tesz különbséget tiszta és tisztátalan szellemvilág között, mint erre például az egyiptomi pogány varázslók képesek voltak (II. Móz. 8,19), a maga szempontjából helyesen úgy gondolkozik, hogy aki a szellemvilággal kapcsolatban van, mint a papjai magukról ezt állítják, annak a szellemek megmutatják a szellemvilág akaratát. A királynak akkor még sejtelmes sincs arról, hogy az igaz Istennek éppen az az ismertető jele, hogy szentsége kizárja a pogány álistenekkel való közösséget.

A babiloni bölcseknek is tapasztalatból kell ezt rövidesen megtudniok. Most még ezek a bölcsek ahelyett, hogy megalázkodnának és tehetetlenségüket beösmernék, a király ellen fordulnak, s igazságtalansággal vádolják őt. Kitartanak álláspontjuk mellett, hogy a királynak kell a saját álláspontját megváltoztatnia. Helyzetük tényleg nehéz volt; vagy kudarcukat kellett beösmerniük, vagy a királlyal szembeszegülniök. Mindkettő egyformán veszélyt hozó volt.

8. vers. A király második nyilatkozata ugyanezt a merevséget mutatja, mint a bölcseké; ő sem engedhetett álláspontjából; hiszen az álom kiesett tudatából, és így a bölcsek kívánságát nem teljesíthette; viszont az álom mögött rejtőző titkot okvetlenül tudni akarta. A babiloni bölcseket azzal vádolja, hogy csak időt akarnak nyerni, mert látják, hogy nem emlékezik álmára. Hogy mihez akarnak időt nyerni, azt a király nem tisztázta, és bajosan is tisztázhatta volna, mert a szerencsétlen bölcsek később sem lettek volna abban a helyzetben, hogy az álmot kitalálják. Ha időt akartak is nyerni, legföljebb a király fenyegetésének valóra váltását akarták elodázni; egyébként reménytelenül néztek a jövőbe. Más választás nem maradt számukra, mint a király követelésének képtelenségét hangoztatni. Nem ravaszkodás vezette őket, hanem a helyzet reménytelen voltának felösmerése; csak éppen hogy ezt nem akarták beösmerni.

Nem akartak arról az egyetemes csalásról őszinte vallomást tenni, amellyel pogány varázslók, jósok a népet áltatják, hogy bennük valami túlvilágit, emberfölöttit lásson. A király sem volt őszintébb. Mivel ő is a kaldeusok nemzetéből való volt, tudnia kellett valamit azokról az eszközökről, amelyekkel a kaldeusok tekintélyüket a nép előtt fenntartották. De a király megostromolhatatlan túlvilággal állván szemben, a lehetetlent is erőltetni akarta, hogy valamit a kiszáradt pogányságból is kifacsarjon. Pogány képmutatás pogány képmutatással állott szemben, mint mikor a hitetlen egyháztag hitetlen lelkészével kerül szembe ma, és attól azt követeli, hogy jobb legyen, mint ő. A titok lezárt ajtaja mögött azonban Isten állott s közeledett, hogy hatalmát megmutassa.

9. vers. Hogy a király tudja, hogy mi van a babiloni bölcsek vonakodása mögött, azt nyomban elárulja, amikor a szakértő ítéletét mondja ki egész mesterkedésükről: hazug és romlott szóval akarják az álom megfejtését elintézni, ha egyszer az álmot megtudják, amelynél a csalást a király ellenőrizheti. A pogány jósok és bölcsek mondása sokszor hazug és romlott szó volt, ezt tudja a király. Ez esetre a király azt követeli, hogy igaz és egészséges szót mondjanak és ennek próbájaképpen mondják meg magát az álmot is; az álom megmondása lesz a bizonyítéka annak, hogy tudnak igaz, egészséges dolgot is mondani.

Ha egy hamis megfejtéssel a bölcsek az időt eltolhatják, nyugodtan várhatnak, mert a haladó idő elfeledteti hazugságukat. A babiloni bölcsek a világ megszokott politikáját követték: ígérni, még ha beváltani nem tudják is; a múló, változó idő a becsapott emberek figyelmét eltereli majd arról, amit ígértek. Ha a király hajlandó lett volna magába szállani, kíméletesebb lett volna bölcseihez; de a király éppen olyan színjátszó volt, mint tanácsosai, s ezt a szemben álló felek jól tudták egymásról.

A király sejtette, hogy a bölcsek kiirtásával alig lesz szegényebb a világ; ezért fenntartotta ellenük ítéletét, s közben a szigorú, következetes és igazságos király szerepét is játszhatta.

10. vers. Amit a bölcsek a királynak erre a nem egészen őszinte viselkedésére feleltül adtak, méltányosnak látszanék, ha ők maguk egészen őszinték lettek volna. Igazuk volt abban, hogy ember (az emas aram szó, mint a héber enós a gyenge, gyarló embert jelenti) a földön nem képes annak teljesítésére, amit a király követel. Ezzel a nyilatkozattal a babiloni bölcsek már el is ösmerték azt a mélyreható különbséget, mely köztük és a bibliai próféták közt volt. Utóbbiak látásukat Istentől kapták, emberi gyarlósággal tehát számolniok nem kellett. Sőt az ösmeretlen szellem-Isten ezt a helyzetet éppen azért teremtette, hogy a pogány hazugságot megszégyenítse, és övéit diadalra juttassa. Abban is igazuk volt a bölcseknek, hogy egyetlen földi király vagy uralkodó sem kívánt még oly vakmerőt, mint Nabukodonozor; igaz, hogy olyan nehéz helyzetben sem voltak, mint a király. A király sem ismerte az élő Isten hatalmát, különben azonnal annak szolgáihoz fordult volna, s nem a kiszáradt szivacsot nyomkodta volna.

A világban gyakran áll elő olyan helyzet, mikor a szemben álló felek közül mindegyik úgy látja, hogy igaza van, s álláspontjából nem enged. Ez a tragikus helyzet azért áll elő, mert a nagy központi hazugságot egyik sem érinti, s nem leplezi le a másikban, mert akkor magában is le kellene lepleznie: hogy az élő Istennek a világ nem ád tisztességet, hanem ezt a tisztességet Istentől elrabolván, magának veszi el.

A babiloni bölcsek a felsorolásban nem négy, hanem csak három tudósfajtát említenek, elhagyják a varázslókat, kik tényleg nem igen érthettek ilyen nehéz elméleti kérdések megoldásához; ellenben említik az írástudókat, a jósokat, a csillagászokat, azt a három foglalkozást, mely a rejtett titkok kikutatásával és nem szemfényvesztéssel foglalkozik. Feleltük tehát szakavatottabb, mint a király rendelet volt.

11. vers. Mégis a bölcsek azok, akik a kényszertől hajtva (a király a bölcsek részéről nem állhatott ily kényszer hatása alatt) valami beösmerésfélére hajlottak. Bevallották, hogy a király követelése őket nehezebb feladat elé állítja, mint amilyennek megoldására képesek; de hozzáteszik, hogy ezt a feladatot földi ember nem is végezheti el; csak az istenek képesek rá, akik azonban nem laknak a húsemberekkel együtt, s így ezektől meg nem közelíthetők, ki nem vallathatók. Ezzel a beismeréssel a bölcsek elárulják a királynak, amit a király is éppen olyan jól tudott, hogy a bölcsek istenei tehetetlenek, vagy a bölcseknek az állítólagos istenekkel való összeköttetése csalás, és az ily nehéz esetben felmondja a szolgálatot az a képesség, amelyet könnyebb helyzetekben szemfényvesztésképpen gyakoroltak.

„Hús” alatt itt nem erkölcsi romlottságot értenek a bölcsek, mint az Újszövetség rendszerint ebben az értelemben használja a szót, hanem csak a testi élettel összefüggő lelki gyengeséget, mely értelme a szónak az Ószövetségben gyakrabban található.

12. vers. A királynak neveltetésénél fogva jól kellett tudnia, hogy a babiloni bölcsek képessége korlátolt, s tekintélyük csak a köznép előtt tartható fenn; mégis mikor a bölcsek bevallják tehetetlenségüket, a király úgy viselkedik, mintha akkor győződnék meg erről. Ezért haragjának oka inkább a saját maga iránt érzett szánalom, mint a bölcsek tehetetlensége miatt való fölháborodás. Saját tehetetlensége miatt érzett rettentő mérgében mondja ki a legszigorúbb büntetést, hogy a babiloni bölcseket ki kell irtani. Valami világosságféle mégis dereng a király fejében: e pillanatban érzi, hogy e tehetetlen papi testület csak nyűg a népen, s ilyen herékre az államnak szüksége alig lehet. Haragja azonban nem egészen őszinte, mert amit most megtudott, azt elfogulatlan ítélettel korábban is megállapíthatta volna. Ő maga is részese volt ennek a testületnek fenntartásában: rendelete tehát zsarnoki volt.

13. vers. Az udvari hivatalnokok megfogalmazták a rendeletet; annak módja és rendje szerint kiadták; ezzel azonban idő telt el. Az elfogató parancs különben csak a Babilon területén lakó bölcsekre vonatkozott. Az ország többi vidékén lakókra nem. Dániel és társai Babilon területén laktak; ennek következtében csakhamar útban voltak a poroszlók vagy hóhérok, hogy elfogják őket is. Akaratukon és hibájukon kívül jutottak az ifjak e nehéz helyzetbe, mert a király elé őket valamilyen okból nem hívták meg.

Talán a babiloni származású bölcsek féltékenysége volt a mellőzés oka; de ebből a féltékenységből nemsokára rettentő kudarc, kínos megszégyenülés származott, végül azt a hála váltotta fel. Ha az ifjak ott lettek volna a kihallgatáson, melyen a király álma felől kérdezte a bölcseket, az a kihallgatás a babiloni bölcsekre nézve másként végződött volna.

A júdabeli ifjak nem voltak részesek a babiloni írástudók, jósok, varázslók és csillagvizsgálók csalásaiban; szerényen, kevéssel megelégedve szolgálták Istenüket és embertársaikat, s amit tettek, egész szívük őszinteségével tették.

Mégis a babiloni bölcsek ítélete elérte őket is. Hogy a király nem tett velük kivételt, gondatlanságból vagy vakságból tette; még nem ismerte őket és Istenüket igazán. Hogy Isten megengedte, hogy a baj őket is fenyegesse, azért történt, hogy megpróbálja, nevelje őket, s további feladataikra előkészítse őket, végül azért, hogy a Dánielen át jövő szabadulás annál feltűnőbb legyen.

Tehát nemcsak értük magukért történt ez így. Isten ennek az ellentétnek felidézésével akarta a király szívét összetörni s Isten ügye mellé állítani. A királynak a saját fajtájához tartozó bölcsek között s az istenfélő zsidó ifjak között levő nagy különbséget meg kellett látnia; ez a meglátás a király életében is sorsdöntő lett. Isten sokfelé tekint, mikor valamit cselekszik.

14. vers. Amint az események árnyéka Dánielre és társaira kezd borulni, meglepetve látják, hogy a fiatal Dániel nem ijed meg a halálos veszedelemtől. A szívét e nehéz órában eltöltő békesség oka az az Istennel eltöltött néhány esztendő, amely alatt nem alkudott meg a pogánysággal, hanem híven kitartott az igaz Isten mellett. Most ezt az Istent maga mellett tudta. A babiloni bölcsek összeszedésére kiküldött királyi hóhérok parancsnokával, Áriókkal, ki hozzá is elmegy és akinek nincs ínyére a király parancsolata, oly okosan (szóról-szóra „ízléssel”) beszélt, hogy annak az ifjú beszéde úgy tűnt fel, mint idején érkező tanács.

Az „ízes, ízletes, ízléses” szavaknak mind az újtestamentumi görögben, mind az ótestamentumi héberben és arámban számunkra idegen, különös értelme van; körülbelül azt jelenti ez a fogalom, mint a magyarban ez a szólásforma: ennek sava és borsa van. A nagyon célba találó szót, amelyen az isteni szellem világossága, értelmessége, ötletessége, mai kifejezéssel szellemisége meglátszik, illeti a Szentírás ezzel a szóval.

Így mondhatnánk: Dániel szellemtől ragyogó, értelmes módon beszélt Áriókkal. Természetesen hosszabb beszédre kell gondolnunk, s nem arra a következő versben található rövid mondatra, amely csak a beszélgetés végén hangozhatott el, annak következményeképpen. Dániel, amikor Áriók el akarta hurcolni társaival együtt, értelmesen és olyan szellemi erővel, mely Áriókra igen nagy hatást tett, s melyben annak okossága, valószerűsége, nemessége, szóval ízes volta miatt Árióknak gyönyörködnie kellett. Kifejtette Áriók előtt, hogy a királyi parancs elhirtelenkedett és igazságtalan, s hogy van arra mód, hogy a király kívánsága teljesedjék. Közben megkérdezte: Mi miatt ment ki ez a „hajlíthatatlan” parancs? Áriók elmondotta, amit tudott, s amit a történet velünk is közölt.

15. vers. Áriók a királynak hatalmas embere volt, valószínűleg olyan szerepet töltött be, melyben a főporkoláb és a börtönügy legfőbb felügyelője tisztét egyesítette. Magas és fontos állásánál fogva a király bizalmas embere volt; a fontos fogadások alkalmával jelen volt a királyi trónteremben, s így a bölcsek elítélésének és az előzményeknek pontos tudója volt. Dánielnek tehát hiteles és kimerítő felvilágosítást tudott adni. Értelmes, jóindulatú ember lévén, Dániel szabadon beszélhetett vele, s az ifjú nyugodt, biztos lénye nagyban ösztökélte a próféta kérésének teljesítésére.

16. vers. Áriók tehát elhalasztotta a királyi parancs végrehajtását, és időt engedett Dánielnek arra, hogy a király kívánságának teljesítését megpróbálja. Dánielnek ezután első dolga volt bemenni a királyhoz, s attól magától kért halasztást, míg az álom értelmét megtudja. A király, akinek mindennél fontosabb volt az álom jelentésének megösmerése, szívesen teljesítette Dániel kívánságát, s megadta a halasztást.

Ha Dániel nem bízott volna Istenének segítségében, aligha merészelt volna a királyban új reménységet kelteni, mert annak meghiúsulása a királyt még nagyobb haragra, s Dániel iránt nagyobb kegyetlenségre ingerelte volna. Dániel hite mentette meg három társának életét, továbbá amaz ifjak életét, akik a király asztalának ételét elfogadták s azzal magukat beszennyezték, végül az összes babiloni mágusok életét.

Erre volt jó a négy ifjúnak Istenhez való ragaszkodása, hűsége s Istennel való együtt járása: a veszély órájában biztosak voltak Isten hűsége felől, s azért mertek a király rendeletével szembeszegülni.

17. vers. Az Istennel való közösség egymás között is szoros közösségbe kötötte a négy ifjút: négyen imádkozó közösségben éltek egymással. Amint tehát Dániel hazaért, azonnal társait kereste, s velük útjának eredményét közölte. Hogy az ifjakat a történet most eredeti nevükön nevezi meg, arra mutat, hogy ők egymást maguk között ezeken a neveken szólították; az új nevek csak a babiloni udvarnak szóltak; ők ragaszkodtak a régi nevek kedves, Istentől megszentelt jelentéséhez. Most ebben a fenyegető órában jó hallani a régi szavakat: Jehova kegyelmes! Ki az, aki Jehova! Isten segít!

18. vers. Dániel éppen azért sietett közölni a kihallgatás eredményét, hogy a négy ifjú együtt imádkozhassék Istenéhez, ki valóban a mennyek Istene, mert ura az egeknek s ott mind ama csodálatos szellemi lényeknek, akiket Isten a mennyből a földre szokott küldeni az emberek megsegítésére. Dáneil és társai saját nevükből tudták, hogy ez a láthatatlan, hatalmas Isten nem fordul el kegyetlenül a magukat reá bízóktól, hanem, mint Chananjá neve mutatja, irgalmas szívvel nézi övéinek sorsát, s különbséget fog tenni a Benne bízók és Babilon szemfényvesztő, megcsalt és csábító mágusai között, hogy a négy ifjú el ne vesszen azokkal együtt. Nem aggodalmaskodtak, nem kerestek emberi segítséget, hanem Istenhez folyamodtak.

19. vers. Az imádkozás nem volt hiábavaló. Ahogy leszállt az éjszaka, s Dániel vigyázva figyelt Isten válaszára, éjszakai látomásban meglátta ugyanazt az álmot, melyet megelőző éjjel a király látott; csakhogy ő nem felejtette el, amit látott, hanem a látomás minden részlete élesen megmaradt emlékezetében.

Az isteni titok, mely egy rövid időre megnyílt Nabukodonozor előtt, s azután újra becsukódott, Dánielnek végképp kinyílott. A menny elrejtőzködik a föld elől; élete, tartalma, lakói titok az emberek számára. Isten tervei elzárt titkok; nem ismerjük a jövőt, melynek eléje megyünk. Titok a múlt, titok a jelen, titok a jövő! Ám Isten olykor belátást enged elrejtett titkaiba! Sokszor csak egy villanásban jelenik meg valami sejtelem; olykor világosan rajzolódik ki előttünk a jövőnk kicsiny részlete, vagy a múlt lepleződik le, s belátunk a teremtés vagy a történelmet alakító gondviselés munkájába.

Külön prófétai tehetség, titkokat észrevevő látás tesz egyeseket képesekké arra, hogy a mozdulatlan lepel mögül a rejtelmeket előhozzák. Mikor ezek a rejtelmek a földi értelemnek nagyon idegenek, s az emberi megszokottság vagy kívánkozás kísértésben van, hogy változtasson rajtuk, éjszaka, mikor az elme pihen, s az akaró szívet mintegy bénulás kötözi, jelenik meg a magát kijelenteni akaró titok. A szellem szabad-akaratú munkájának eredménye az is, hogy az egyik ember ezt a megnyíló titkot hamar elfelejti, a másik megőrizheti tudatában.

Dániel szelleme élesen őrizte az éjszakában látott dolgokat. Dániel várta az éjszakai látogatást; mégis mikor bekövetkezett, szíve hálával és túláradó örömmel telt meg, felmagasztosultan dicsérte a mennyek Istenét; ezt a hatalmas Istent, ki valóban megérdemelte, hogy mennyek Istenének nevezzék, nem úgy, mint a babiloniak erőtlen és tehetségtelen, holt istene, Amu vagy Bél, akiről Dániel új babiloni nevét kapta – Beltsaccár: Bél, védd az életét! Az áldás boldogság tulajdonítása annak, akit áldunk. Mily boldog lehet az az Isten, kiből ilyen világos, ilyen hű szeretet ömlik alá! Sötét, fonák, a gyűlölet boldogtalanságával telt világból, gyilkos akarások, remegő félelmek közül szállott fel az áldás, boldognak mondó imádság a mennybe, hol minden más, mint a földön. Mert nem úgy van, ahogy a babiloni pogányok gondolták, hogy a menny és a föld története együtt haladnak; a két történet egymás ellen fordul, és csak kicsiny csapat él a földön, melynek története belekapcsolódik az ég történetébe.

Ebben a pillanatban a négy ifjúnak a története kötődött össze újra az ég történetével. S mint ahogy Gósen földén, amikor Egyiptomra a három napos sötétség borult, világosság fénylett; úgy lakozott most boldogság és világosság a négy zsidó ifjú szállásán, míg künn a királynak és alattvalóinak hajlékain nyugtalanság, a jövő sötét várása, elégületlenség és kétségbeesés ültek.

20. vers. A csodálatos isteni segítség annyi hálával és csodálattal tölti meg a próféta szívét, hogy túláradt érzelmeit kénytelen Isten magasztalásába önteni ki. Ugyanilyen belső kényszer alatt Szent Szellem adta szavakkal magasztalta Istent később Zakariás, Mária és Erzsébet, mikor János és Jézus születésével kapcsolatban Isten öröme, ami a kegyelem, bővebben áradt az égből alá. A régi népeknél elterjedt volt az a hit, hogy a történelem a Teremtőtől meghatározott korszakokra oszlik, melyekben az Isten nem ugyanúgy intézi az emberek életét, hanem változó módszerrel, váltakozó „háztartásban” (oikonomia).

Egy-egy ilyen háztartás idejét nevezi a Biblia korszaknak (ólám – álám – aión). A próféták nem a végtelen időbe tekintettek bele, hanem jobban belátható korszakokba; Isten áldott világkormányzatát egyik korszakból a másikba folytatólag átnyúlni látták. Dániel tehát azt az áldást, melyet a király álmának megjelentésével Istentől kapott, most visszafordítja az ég felé, s mivel a kapott kijelentés egy elkövetkező új boldog korszakról beszél, az Isten felé küldött áldást ő is korszakból korszakra mondja. Isten a történelmet áldott kézzel vezeti. A világvezetés áldott volta az isteni bölcsesség és erő nyilvánulásának módjában mutatkozik.

Isten csodálatos bölcsességgel használja ki a gonoszat is arra, hogy a jót megvalósítsa. Hogy az elfelejtett álom Nabukodonozort megrettentette; a babiloni bölcsek tudatlansága vad haragra ingerelte; mindez arra volt jó, hogy Isten hatalma és dicsősége nyilvánvalóvá legyen, és a babiloni mágusokkal szemben saját szolgáira az isteni hitelesítés pecsétjét ráüsse.

Ez a Dánielnek adott kijelentés úgy hatott, mint az eseményeken átütő erő. A király büntetése óriási gépezetét a zsidó ifjú feltartotta, megállította. Dánielnek volt oka Istent magasztalni. Visszatérvén a verskezdetre, a magyar fordításban található „örökkön-örökké” kifejezés nem mindenestül helytelen; mégis nem fedi az eredetinek minden vonatkozását.

A vég nélküli örökkévalóság nem bibliai képzet; a végnélküliség görög filozófiai fogalom. De a végnélküliség képzete a magyar örök szóban sem volt eredetileg benne, mert ennek a szónak alapjelentése a folytonosság, s a végnélküliség csak utóbb, idegen hatásra társult az alapjelentéshez mellékjelentésül.

Az itt álló arám szó: Álám (megfelel a héber ólám-nak és a görög aión-nak): az előbbi kettő hosszú folytonosan tartó időt jelent, melynek azonban lesz vége, különben nem állana az eredetiben ez a kifejezés: min álömá vöád álömá, korszaktól korszakig; márpedig ami végződik s egy újnak ád helyet, az nem lehet vég nélküli. Az a korszak, mely egy következőnek ád helyet, a mostani világkorszak, melyben Nabukodonozor az arany fejnek felel meg; ez a király fénykora. A korszak, mely ennek helyére fog lépni, a Messiás-király korszaka, mely, mint a kis kő, össze fogja zúzni, őrölni a mostani királyságot. Nabukodonozor a jövőtől csak rosszat várhatott, azaz királyságának bukását: azért ennek a jövőnek csak ijesztő hatása lehetett a királyra; ezért volt a gyötrő nyugtalanság rajta még akkor is, mikor az álom tartalma kiesett emlékezetéből. Ellenben Dánielnek és társainak ez a mostani korszak volt ellenükre, nekik ez hordozott veszedelmet; a jövő korszak nekik szabadulást, diadalt, s örömöt jelentett csak; azért az álom meglátása és értelmének felfogása őket diadalmas, ujjongó örömre, hálára serkentette.

21. vers. A teremtett világot ez a két csodálatos hatalom tartja össze: az erő és a bölcsesség. Mindkettő a szellem tulajdonsága és nem az anyagé, s jelenlétük a szellem győzelmét és uralmát hirdeti az anyagon. De mindkettő csak tulajdonság, és nem önálló hatalom: mindkettő egy személyhez tartozik, aki erős és bölcs. Nem az erő és a bölcsesség kormányoznak, hanem egy bölcs és erős Személy. A teremtésben és történelemben látható bölcsesség és erő tehát a teremtő jelenlétét teszi nyilvánvalóvá a teremtésben. Ezt a régiek jól tudták, de a mai embernek sokszor úgy tűnik fel, mintha az értelem és a mozgató erő csak az anyag kiegészítője, annak tulajdonsága volna, s nem veszik észre e tulajdonságok magasabbrendűségét a tőlük leigázott anyagon.

Az anyag imádásában elmerülő ember az anyagi, fizikai világrendet fontosabbnak látja a lelkek világánál, melyből a történelem születik, s a történelmet a földrajzi, fizikai viszonyok eredményének tekinti, nem oknak, hanem következménynek.

Dániel másként látja, amikor magasztaló énekében a súlyt Istennek a történelemben való működésére helyezi, s abból állapítja meg Isten dicsőségét. Ő és társai a pogány király hatalmában vannak, hazájuktól elszakítva, istentelen babona földjén. De az álom megdöbbentő fényben mutatta meg, hogy a hatalmas király csak eszköz Isten kezében, s hatalma addig tart, ameddig Isten megengedi neki.

Isten változtatja meg a időtartamokat, vagyis hoz új korszakot, és az időpontokat, vagyis ő jelöli meg a változás időpontját, s az Istentől kijelölt határon túl az istentelenségnek hatalma nincs.

A király vergődve, gyötrődve néz a jövő elé, s rá van szorulva a próféták látására; de ezek a próféták is Istentől függenek: Ő ad bölcsességet a bölcseknek, értést is, hogy belátást tanuljanak. Itt három fogalom áll egymás mellett, egyik a másik alá rendelve: bölcsesség, értelem és belátás. A teremtett világ rendszerében mély értelem rejlik, mely a teremtésben tárgyi, de abban, aki a teremtést vizsgálja, általlátja, alanyi. A teremtésbe Isten bölcsessége helyezett értelmet, s az Istentől a teremtett világba belehelyezett tárgyi bölcsesség értés által válik újra a megfigyelő emberben alanyi bölcsességgé. Amikor az értés annyira fokozódik, hogy a teremtés egész rendszerének egy-egy területe megnyílni kezd az értő előtt, akkor az értelem belátássá változik; a belátás szüli a bölcsességet.

Isten értelmi bölcsességet ad, hogy az ember értsen; az értés belátásra tanítja az embert, s ez a belátás által bölcsességet kap; az értelemet, a belátást, a bölcsességet Isten méri ki, osztja szét az emberek között. Isten azonban nem deisztikus Isten, aki bizonyos értelmet elhelyezett a teremtésben, s aztán azt, mint egy automatát, magára hagyta, hanem teisztikus Isten, aki a történelemben benne tartja kezét, és akinek kezében az emberek sakkfigurák, amennyiben nem a saját örök sorsuk eldöntéséről, hanem a történelem alakításáról van szó.

A hatalmas Nabukodonozor is, ki most bölcsek tömegét küldi halálba, sakkfigura, kit Isten támasztott, s ő fogja ledönteni. Sőt a bölcsek is sakkfigurák: egyiktől megtagadja a bölcsességet, másiknak megadja. Belőle folyik a királyok ereje és a bölcsek bölcsessége. Dánielt nem teszi elbizakodottá a kapott bölcsesség: tudja, hogy ő kicsiny, és Isten egyedül nagy; de tudja, hogy a halálos ítéletet hozó király is kicsiny, s az is, ítélete is Isten kezében vannak, Isten ledöntheti s királyt, és megváltoztathatja ítéletét.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos

Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007

Saját példányból lejegyezve: 18–30. oldal