Dániel könyvének magyarázata - 04. Rész

Második rész

Folytatás

37. vers. Dániel a következőkben sorra megfejti az álomkép egyes részeit. Míg eddig az apokaliptikus nyelv természetéből levont következtetésekkel azt próbáltam magyarázatul adni, ami kijelentés nélkül is természetesen következik az álomképekből, most a kijelentett értelmezést fogjuk követni. A próféta a meglátás rendjében, tehát az először látott aranyfejjel kezdi a megfejtést.

Bár az egész szobor ott volt, az álom az egyes részletek meglátását is vezeti, s az észrevevés rendje a történés időrendjének bizonyul. A szobor egyes részei jelképekként az elkövetkező időben egymás után fellépő személyeket és birodalmakat jelentenek. Ám inkább uralkodókat! Megfigyelendő, hogy Dániel nem elvont fogalmakat lát a jövőben, mint uralkodó rendszert, alkotmányt, intézményeket; nem is eseményeket jelképeznek a szoborrészek, hanem személyek jelennek meg a próféta előtt, kik egyéniségüknél fogva bizonyos tulajdonságokat képviselnek, s kik e tulajdonságoknak megfelelő eseményeket vonnak maguk után.

Az elvont fogalmaknak nincs húsa, valósága; az események elröpülnek és meg nem foghatjuk őket; a személyek egyrészt valahol megmaradnak, másrészt hatásukat a színpadról való letűnésük után is éreztetik. Isten személyekben gondolkodik, nem elvont fogalmakban vagy múló eseményekben. Mindamellett szól Dániel elvont fogalmakról is, de csak mint ajándékokról, melyeket Isten véges emberekre ruház: így uralomról, gazdagságról, erőről és méltóságról. Ezek a fogalmak személytelen létben, önmagukban nincsenek meg, önálló életet nem élnek: hanem mindig egy személy alkatából kell őket elvonnunk.

Az uralom alapja a hatalom. Hatalom alatt azt a képességet és lehetőséget kell értenünk, mellyel valaki szíve rejtett akaratát a külső világra átvinni s abban megvalósítani tudja. A hatalomhoz tehát két dolog szükséges: 1) lelki adomány, azaz belső képesség, és 2) külső lehetőség, az eseményeknek a hatalmas ember akaratához való alakítása.

Mindkettőt Isten adja, s Nabukodonozor mindkét isteni adománnyal rendelkezett. Uralom a hatalom érvényesítése; a hatalom fogalmának körét tehát tovább viszi: mert a hatalom érvényesítése külön tudomány és így külön isteni ajándék. Úgy mondjuk, Nabukodonozor uralkodásra termett ember volt, azaz Isten felruházta az uralkodás képességével.

A gazdagság egészen külső ajándéknak látszik; valósággal ennek is van megfelelő belső lelki feltétele. Nem mindenki ért a gazdagság felhasználásához, gyűjtéséhez és megtartásához; Nabukodonozor értett, s ez is isteni ajándék volt benne. A belső képességhez járult a gazdagság külső ajándéka.

Erő sokféle van ebben a világban: testi erő; lelki erő, mely a viszontagságoknak ellenáll; uralkodó erő vagy parancsolni tudás.

Nabukodonozor ezt az utolsó erőt kapta Istentől ajándékba. Itt is megkülönböztetjük a belső parancsolni tudást és a külső lehetőségét ennek; elgyengült népeket, melyek önként hajlanak az engedelmességre vagy éppen szolgaságra. A méltóság az embereknek irántunk való tiszteletét felébresztő cím, rang, állás, helyzet, mely kívülről adódik, tehát külső ajándék. De van belső tulajdonság, mely kihívja az emberek tiszteletét és hódolatát, és a belső méltóság nélkül a külső hamar utálttá lesz. A külső és belső méltóságot is ajándékba kapta a király. Látni fogjuk, hogy Nabukodonozor később felfuvalkodik s magát csodálja. Ekkor Isten elveszi tőle az uralkodás, gazdagság, erő és méltóság belső ajándékait; a király megőrül, s annak következtében elveszti ezeknek megfelelő külső ajándékait is, letaszítják trónjáról. Dániel most figyelmezteti a királyt, hogy az uralom, gazdagság, erő és méltóság, melyek ma belső tulajdonságképpen és külső hatalom gyanánt jutottak részéül, mind Isten ajándékai, tehát csak istenfélelemmel és Isten jóvoltából tarthatók meg.

38. vers. Hogy az uralom, gazdagság, erő és méltóság nemcsak belső tulajdonság gyanánt a királyéi, hanem külső hatalomként is a király rendelkezésére állanak, annak hangsúlyozásául elmondja a próféta, hogy e föld lakásul szolgáló helyeit, ahol csak ezen a világon emberek, állatok és madarak laknak, s a tőlük használt mezőt mindenütt a királynak adta, a királyt mindezeken úrrá tette.

A mező, amelyen az állatok élnek, s amelyen fészket, lakóhelyet talál a madár is, mindenütt emberek tulajdona; az ember Istentől kapott tehetségei révén úrrá lesz mindezeken; mivel pedig az emberek Nabukodonozort urukul fogadják el, rajtuk keresztül a király állatokon, madarakon és mezőn is uralkodik. Hogy a király milyen korlátlan úr az embereken, azt mutatja az a rendelet, amellyel Nabukodonozor országának leghatalmasabb rendjét, a babiloni bölcseket egyetlen kimondott szóval halálba tudta volna küldeni, ha Dánielen keresztül Isten ezt meg nem akadályozza. Akármennyire bántotta is a királyi parancsolat Áriókot, kire a végrehajtás volt bízva, megtette volna, amit a király rendelt. Az óriási birodalomban mindenütt korlátlan hatalmat nyert a király Istentől, s ezt a hatalmat csak Isten vehette el tőle. Ez a rendkívüli méltóság a legdrágább fém jelképében nyert kifejezést, az aranyban. De még fokozza a kép erejét, hogy nem a mell, nem a has, nem a láb jelöli a királyt, hanem a fej, mely az egész testen uralkodik: „Te vagy az arany fej!”

A fej azonban nemcsak az uralkodást fejezi ki a képes nyelven, hanem a kezdetet is. A Biblia „kezdetben” (börésith) szava is a fej (rós) szóból képződött a héberben. Kezdetet fejez ki a forrás másik magyar neve a „kútfő” vagy „kútfej” is. Vajon csakugyan Nabukodonozor volt az a kútfő, melyből a világbirodalom eszméje és léte kiindult? Kétségtelenül előtte is voltak hatalmas uralkodók, mint az első babiloni királyság urai, az egyiptomi fáraók, az asszír királyok és sok más apróbb fejedelem, kik nagy birodalmakat is alkottak, helyesebben raboltak össze, és népeket tettek adófizetőkké. De ezek nem alkottak világbirodalmat abban az értelemben, ahogy Nabukodonozor, hanem csak a maguk uralmát erőltették rá idegen népekre. Az első világbirodalom, mely az emberi életet nem kirabolni, hanem kormányozni akarta, s mely az uralkodásban művészetet látott és használni akart, úgyhogy benne külön iskolát állítottak fel a népeket kormányzó vezérek kiképzésére: a második babiloni birodalom volt, melynek valódi megalapítójaként Nabukodonozor tekintendő.

A tudománnyá fejlesztett uralkodás elvei és hagyományai innen indultak ki, s innen szálltak a következő utódokra, úgy hogy ettől kezdve a világbirodalom folytonos volt, csak az egyik kézről a másikra szállott.. Nem az volt többé vitás, hogy legyen-e birodalom, vagy ne, hanem csak az, hogy ki üljön annak tetején a birodalom uraként.

Nabukodonozor tehát minden tekintetben fő volt: kormányzó ész is, de eredet volt, kútfő is, melyből a világbirodalom története kiindult.

39. vers. Nabukodonozor halálát követően, néhány törpe utódtól eltekintve, új uralkodóház vette át a hatalmat, s e változásban nem a birodalom változott, hanem annak kormánya: az erkölcseiben megromlott és lelkiségében kifáradt babiloni uralkodóháztól a méd-perzsa birodalom tetterős királya, Küros vette át az uralkodást.

Erről a második királyságról azt a megjegyzést adja Dániel, hogy az Nabukodonozor uralmánál föld felé tartóbb, vagyis alábbvaló lesz. Hogy az arám (aráminnák) szónak, mely, mint a héber erec, földet jelent, szimbolikus jelentését megkaptuk, vissza kell emlékeznünk a szoborban a lábfejet alkotó egyik anyagra, az agyagra, mely tulajdonképpen föld, a talajból való. Erre céloz a magyarázat. Ezüstön, rézen, vason át az agyag, a föld felé történik a fejlődés, az aranyból, az ég felé, a magasságba tekintő fejtől. A világbirodalom földjét, talaját azok alkotják, akiken a világuralkodó uralkodik, a nép fiai, ezek szintje felé süllyed hát a birodalom, ami azt jelenti, hogy a kormányzott nép mindig nagyobb szerepet kap az uralkodásban, s a királyi teljhatalom kevesbül. A könyv későbbi részéből látjuk is, hogy miben állott ez a lefelé haladás, melyet a királyi teljhatalom szempontjából kell mérnünk.

A 6. fejezetben a méd Dárius király valósággal vergődött, hogy Dánielt attól a haláltól megmentse, amelyet tanácsosaitól félrevezetve korábbi rendeletével ő maga mondott ki a prófétára. Az alattvalók ellenőrzése következtében a királyi rendelet erősebbnek mutatkozott, mint maga a király, s a király nem tudta megakadályozni, hogy a prófétát az oroszlánok vermébe ne vessék. Nabukodonozornak ilyen problémái még nem voltak. Ő a kaldeusokra kimondott halálos ítéletet minden ellenszólás nélkül visszavehette.

De a következő uralkodóház idejében a törvény már a király fölé emelkedett; az írásban rögzített törvény pedig, ha az nem a királynak esetről-esetre kimondott akarata, hanem leírt szabály, melynek alkotásába a király tanácsosai is befolynak, a királyi hatalom csorbulását jelenti.

A harmadik birodalomnak a második helyébe lépését megint egy új nép fiának uralomra jutása hozta el, a makedón Nagy Sándoré. Erről a harmadik birodalomról azt mondja a Dánielnek adott magyarázat, hogy az az egész földre ki fog terjedni. A perzsa hódítás, mint tudjuk, megtört a kis görög nép ellenállásán. Ezzel a korlátozott világbirodalommal szemben Nagy Sándor előtt nem merült fel ilyen akadály. Hadjáratai győztesen vitték őt Egyiptomba, Perzsián át Indiába, s a görögséggel együtt a nyugatot is hatalma alá kapta: birodalma tehát az akkori látóhatár szerint csakugyan az egész föld kerekségére kiterjedt. Róma akkor még nem volt jelentékeny. Hogy a második birodalom a méd-perzsa birodalommal, a harmadik a makedón birodalommal azonos, bizonyítják azok a látomások, amelyeket félszázad múltán maga Dániel látott; ezek a látomások a megfelelő képekkel kapcsolatban a méd-perzsa birodalom és Görögország (Iónia) nevét említik is (Dán. 8,20-21).

Ha tehát a makedón birodalom a látomás harmadik birodalmával azonos, akkor a negyedik birodalomnak a makedón birodalom hagyatékát átvevő római birodalomnak kell lennie. Látni fogjuk, hogy „föld felé tartás” iránya a harmadik és negyedik birodalomban fokozódik.

40. vers. Az a jellemzés, melyet az álomfejtés a negyedik birodalomról ad, egészen megfelel a római birodalom rajzának. A megelőző birodalmak közül oly mértékben, mint a rómairól, egyről sem lehetett elmondani, hogy erős lesz mint a vas, hogy mindent megőröl és széjjelzúz, ami az említett fémek közül éppen a vasra jellemző.

Az ősvilágot a római uralom csakugyan egységes, egyetlen birodalommá őrölte össze; annak népei fejlődtek tovább; egy kultúra, s főleg egy civilizáció részesei lettek, s ugyanannak a rothadásnak esetek áldozatul, míg aztán a népvándorlás a birodalom kivénhedett népeinek helyét új, még el nem fáradt népekkel töltötte fel.

De ha a régi népeket újak váltották is fel, az őket összefogó vas-erő megmaradt, s a birodalom részekre szakadtan fennállott. A középkor és újkor államai a római birodalom hagyományait tartották fenn.

Ez a mindent összeőrlő és egyformává tevő vaserő a törvény ereje volt, melyet Róma minden népre rákényszerített, s mely a római birodalomhoz úgy hozzá tartozott, mint egy más birodalomhoz sem. A törvény azonban, mint láttuk, a királyi hatalom csorbítását jelenti, az alattvalók hatalmának növekedését az uralkodóval szemben; azért Róma birodalma a legközönségesebb és legkevésbé dicsőséges fémből valónak mutatkozott. Róma összezúzta, egybeőrölte a régit, s újat alkotott belőle.

A vas zúzó hatalmát nem a szabadság igazi szeretete adta a birodalomnak, hanem egy nép uralkodásvágya. Az, aki embertársának nem adja meg azt, amit magának megkövetel, képmutatóvá és hazuggá lesz. Ebben a hazug légkörben minden gonoszság kifejlődik. A rabszolgává tevő szabad Róma alkalmassá vált arra, hogy amint azt később Dániel látomásai bemutatták, a bűn a maga uralmát megvalósítsa benne és általa. A 7. fejezetben olvassuk, hogy ez a negyedik birodalom a legsötétebb időt hozza majd el az emberiségre.

41. vers. A lábfejben és az ujjakban feltűnő új anyag, a fazekas agyaga, a talaj anyagát viszi bele a történelembe, ez pedig a világbirodalomban a nép; szemben a királyi hatalommal, melynek csökkenő és emelkedő tulajdonságait az arany, ezüst, réz és vas érzékeltetik, a sáros agyag a népuralmat (demokráciát) szemlélteti. Az uralkodó hatalmát korlátozó törvény (államtörvény) már régebben, a perzsa birodalomban megkezdte működését, és ennek következtében az alattvalók fokozódó jogai csökkentették az arany birodalom értékét, úgyhogy ezüst, réz és vas lett belőle.

A demokrácia hatása egyelőre csak mérséklő volt. Az ezüst, réz és vas birodalmakban az uralkodó hatalma mindig elég erős volt ahhoz, hogy az uralom szilárdságát megtartsa. Az idők végén azonban a jóslat szerint a népuralom egyesülése alkalmatlanul, az uralkodás elvével szembeszegülve fog jelentkezni, s ebben a megjelenésében erőtlen sárnak, agyagnak fog bizonyulni, oly anyagnak, melynek semmi összetartó ereje nincs, mely, mivel az uralkodás elvével többé keveredni nem tud, a birodalmat törékennyé teszi. Tudjuk, hogy a különféle szocializmusok alakjában ez az agyagkorszak a mi korunkban elérkezett s megvalósult; mindamellett megmaradt mellette a másik elv, az uralkodás vaskényszere is, de úgy, hogy a kettő kibékítetlenül, egymást többé nem kiegyenlítve, hanem fenyegetve s megsemmisíteni akarva áll egymással szemben.

Ezt az egyesülni nem tudó kettősséget jelenti ez a kifejezés: „megosztott királyság lesz”. Ebben az állapotban még mindig van a „vas szilárdságából valami”, de az uralom, ha pillanatnyilag szilárdnak látszik is, bizonytalan, akármikor összetörhetik, mert a vas cseréppel, a kényszer a felszabadított erkölcsök féktelenségével többé kiegyezni nem tud. Ahogy az ég arany-tekintélye helyébe az agyag földi uralma lépett, a biztonság megszűnt.

42. vers. Ennek a bizonytalanságnak az oka az lesz, hogy a végső idők államában a királynak (imperializmusnak, mely akár egyeduralmi, akár köztársasági alakot is ölthet) elvész az a képessége, hogy a népuralmi törekvéseket magába fölvegye, mert az istentelenné váló népet többé fegyelemre, engedelmességre, mások jogainak és érdekeinek elismerésére semmi sem fogja rábírni, s így a birodalom egy részében vas lesz, azaz uralomra törekvő, egy részében pedig agyag vagy sár, azaz uralmat el nem viselő.

Azok, akik az uralmat érdekekből elismerik, mert előnyöket húznak belőle, képezik a birodalom szilárd részét; azok, akik az előnyökből kimaradnak s így érdekeiket az uralom fenntartásával ellenkezőnek látják, képezik a birodalom törékeny részét. Az ilyen birodalom egyes időkben megbonthatatlanul szilárdnak látszik; de hirtelen, szinte átmenet nélkül törékennyé válhatik.

43. vers. Visszaemlékezve a régi birodalmak szilárdságára, az utolsó időben is az uralom szilárdságára fognak törekedni; meg fogják próbálni a két elem egyesítését: népuralmi (demokratikus) alapon önkényuralom létesítését; vas és agyag tehát emberi mag által, azaz ember által, egy hatalmas uralkodó által, ki az utolsó idők legjellegzetesebb fejedelme lesz, „összekeverednek, mégsem fognak egymáshoz ragaszkodni, mint ahogy a vas nem keveredhetik az agyaggal.”

Ki fog tűnni, hogy amit a múltban az embereknek adott isteni tekintély megvalósított, azt az isteni tekintély elvetése után emberi mag vissza nem állíthatja. Istenfélő embereket lehet engedelmes alattvalókká tenni, de istentelen emberekkel tekintélyt elismertetni csak addig, ameddig abból hasznuk van, vagy ameddig vaskényszer alatt állanak.

Mihelyt a vaskényszer alábbhagy vagy gyengül, a lázadás réme megjelenik. Istenfélő ember nem lázad a hatóság ellen, hanem egész erejével dolgozik a közjóért. A nép tehát azáltal válik az állami összetartás szempontjából sáros agyaggá, hogy belőle az istenfélelmet kiölik. Hogy az utolsó időknek ama jellegzetes fejedelme tényleg az istentelenséget fogja terjeszteni, azt világosan megmondja a Dánieltől látott későbbi jelenés (Dán. 7,24-25). Nabukodonozor azonban egyelőre ezeket a titkos összefüggéseket nem érti; csak a királyi hatalom sorsa fogja meg érdeklődését: dicső megindulás után bukás fog következni. A titkosabb belső összefüggéseket később, sok idővel Nabukodonozor halála után a próféta látja meg, de nem saját korának, hanem hogy a jövendölést félretegye azok számára, akik az utolsó időkben fognak élni (Vö. Dániel 12,4).

Mivel azonban az utolsó idők népének a két kijelentésre egyaránt szüksége lesz, azért elkerülhetetlen, hogy mindjárt az első kijelentés szemlélésénél az egymást kiegészítő kijelentéseket némileg párhuzamba állítsuk.

44. vers. A Nabukodonozor királynak mutatott álomkép megfejtése ugyan az egyes világbirodalmak tárgyalásánál nem tér ki arra, hogy a szobor tagjainak kettősségéből az egy fejet kivéve, valami következik-e, mégis a beteljesülés világosan mutatja, hogy a fejtől jelképezett egységes babiloni birodalmat kivéve a következő birodalmak mind két-két részből fognak állani.

Ez a kettősség jelenik meg a két karban, mely a második birodalomnak méd és perzsa ágára mutat. Az egy törzsből kinyúló két comb (csípő kettőssége) szintén két oldalt mutat, s csakugyan Nagy Sándor birodalmából a négy részre szakadás után két királyság emelkedik ki, melyek egymással versengeni fognak. A két lábszár a negyedik birodalom kétfelé oszlását jövendöli, mely keleti és nyugati római birodalomra meg is történt. Végig az egész történelmen kelet a nyugattal egyesülni nem tudott. A lábfejhez érve egyszerre 10 ujj áll előttünk, s halljuk, hogy az utolsó időben „királyok” lesznek, kiknek számát a Dán. 7,24 állapítja meg.

Hogy a látomás nem az utolsó király napjairól szól, hanem a királyokról, azt mutatja, hogy bár e tíz király egy királyt maga fölött el fog ösmerni, az egyesülés mégsem lesz oly szilárd, hogy a tíz király hatalma végleg s mindenestül eltűnnék. A negyedik birodalom tehát több egymás mellett uralkodó király uralmára szakad szét éppen úgy, mint ahogy Nagy Sándor birodalma négy országra. De mint ahogy a Nagy Sándor birodalmából kinövő négy fejedelemség nem számít külön birodalomnak, hanem együtt a harmadik birodalomnak, úgy az idők végén előálló 10 királyság is e negyedik birodalom kebelébe tartozik, mert annak kultúráját, jogrendszerét és természetét örökli.

Ama királyok napjaiban fog megtörténni, hogy a mennyek Istene – nyilván megelégelvén a földön elterjesztett istentelenséget – „egy örökkévaló királyságot fog támasztani”. Ez a királyság különbözni fog az összes addigiaktól, mert

1) emberi kéz érintése nélkül (34.v.) a mennyek Istene fogja alapítani, nem földi ember; tehát nem fogja osztani a korábbi királyságok föld felé vivő irányzatát;

2) a mennyből fog alászállani, mint ama kis kő, melynek „kéz nélkül” való leszakadásáról a látomás szólott, ennélfogva a mennyek szellemét, lelkületét fogja magával hozni s a földön megvalósítani;

3) örök királyság lesz, mely el nem pusztul; nemcsak királya marad meg, hanem népe is; úgyhogy ez a királyság nem fog más népre szállani;

4) nem tűr maga mellett más királyságot, tehát az össze eddigi királyságot össze fogja zúzni, s azokból semmi a földön nem marad; a földi múlt minden sötétsége eltűnik a mennyei jövő világosságából;

5) az örök korszakra szól, tehát végtelen jövő kilátásával és reménységével kezdi meg útját ebben a világban.

A mennyek királyságának jövetele tehát a lábujjaktól jelképezett tíz király idejében fog történni. Ez a „10” jelképes szám, azaz meghatározatlan többességet jelent, nem pontosan 10-et.

A hangsúly itt azon van, hogy az akkori körülmények lehetővé fogják tenni, hogy 10 királyság együtt álljon fenn, de mind a negyedik birodalom rendszerét fogja örökölni.

Fontos annak leszögezése, hogy mind a négy királyságnak lesz egy vezető népe: az első királyság vezető népe a babiloni, a másodiké a méd-perzsa, a harmadiké a makedón, s a negyediké a római. A mennyei királyság vezető népe mennyei nép lesz.

Hogy ez hogyan lehetséges, arra az Újszövetség adja meg a választ, mely itt a földön egy mennyei rendeltetésű népnek, az egyháznak kiválasztásáról és fölneveléséről, uralkodásra való előkészítéséről beszél. Isten olyan népet fog nevelni magának, mely egy örök birodalom vezetésére alkalmas (Csel. 15,14).

Dániel álomfejtése szerint, amikor ez a nép a kormányt kezébe veszi majd, minden korábbi államrendszer félretétetik, s helyüket az új államrendszer tölti be. Az új királyság idejét nem egyenletes történés fogja betölteni, hanem a történést egymást felváltó korszakok fogják megszakítani, s nyilván különböző tartalommal betölteni.

45. vers. A királynak az álomból levonható legfontosabb tanulságképpen azt kell számításba vennie, hogy egy emberileg ki nem számítható s a földi történelemben meg nem okolt esemény következtében („annak megfelelően, hogy a hegyről kéz nélkül egy követ látott leválni) az a birodalom, melynek arany feje, első tagja, kútfeje ő, el fog pusztulni, hogy mindenki a pusztulásnak épít, aki nem a mennyei királyság elvei szerint uralkodik. Mert az idők végén beálló változás nemcsak az akkor fennálló vasbirodalmat fogja elpusztítani, hanem vele együtt visszamenőleg az összes többit, tehát a rezet, a cserepet, az ezüstöt és az aranyat is.

Másként aligha lehet ezt a visszafelé menő pusztítást megérteni, hacsak nem úgy, hogy

1) a későbbi királyságok rendszerükben, tapasztalataikban, felfogásukban magukban fogják őrizni a korábbi királyságok rendszerét, tapasztalatait és felfogásait, tehát a korábbi az utolsóban benne lesz;

2) emellett maguk a korábbi királyok is valahol valamennyire a történelemnek szemlélői maradnak, s ítéletüket azon a napon látják meg, amikor az a kis kő a mennyből leszakad majd; akkor fogják látni, hogy munkájukat Isten megvetette, föl nem használhatja, s egészen új alapokon kell egy új, örök királyságot felállítani.

A 34. vers tárgyalásánál felvetődött értelmetlenségek így nyernek megoldást. Ott érthetetlennek láttuk, hogy egy kis kő és egy óriás szobor összeütközésénél az óriás szobor törik össze, és a kis kő lesz a győztes. Ezt a látszólagos értelmetlenséget a szellemi világ törvényei oszlatják el.

Tudjuk, hogy egy szemernyi igazságnak több ereje van, mint hazugságok tömegének. Tudjuk, hogy Istennek egy szava teremtett világokat, s egy szava el is pusztítja azokat. Tudjuk, hogy a visszatérő Jézus egy leheletével el fogja pusztítani az istentelent. Szintén érthetetlennek találtuk, hogy a szobor félőrlődése hogyan történhetett alulról felfelé, holott az ellenkező volna a természetes. Azóta láttuk, hogy az „alsó” a földet jelenti, a mennyeinek ellentétét, s az ítélet legelőször és leginkább azt fogja érni, ami a mennyeivel legjobban ellenkezik, amiben az ember legélesebben szembe helyeződött a mennyei renddel, mely rendben a felsőbbeknek való engedelmeskedés a világ fennállásának alapja (vö. Jud. 9). Mert az aranyból vas és aztán agyag lett, azért pusztítja el Isten először a lázadás csíráját magában hordó „földi” agyagbirodalmakat.

Végül érthetetlennek láttuk azt, hogy először a legkésőbbi birodalom vész el, és csak azután visszafelé a korábbi többi birodalom. Ennek az értelmetlenségnek lélektani magyarázata van. Az emberiség egy család, s története egy összefüggő fejlődés. A későbbi nemzedékek emlékezetükben, szokásaikban, rendszereikben magukkal hordozzák azt, amit a korábbiak gondoltak és alkottak: a kultúrák és civilizációk egymásból és egymásra épülnek fel. Innen van, hogy minden gondolkodásunk sokkal bonyolultabb, mint a régieké volt; hogy a görög gondolkodás szinte kiirthatatlanul be van építve a jelenkori európai gondolkodásba, s a régi indiai gondolkodás a mai hindu gondolkodásba. A világbirodalmak egymásnak adják át tapasztalataikat, s a későbbi birodalmak növekvő erejét a megindított test fokozódó mozgási súlya adja.

Mikor tehát az utolsó napokban Isten ítélete az akkori kultúrát, államrendszert fogja érni, azokban az ítélet eléri a korábbiakat is, melyek lassanként fel fognak számolódni egész a kezdetig, melynek még arany volt isteni eredetében a ragyogása. Mert az emberiség Istentől eredt, s nem az állattól; de az állatiság, sőt a fenevad természet felé halad, s nem isteni magasságok felé.

Az emberi „haladás” abban áll, hogy növekedik a szeretetlenség és kíméletlenség. Ezt a haladó kultúrát a krisztusi lelkület nem fogja soha áthatni, hanem azt Krisztus visszajövetele szét fogja tépni, el fogja metszeni. Krisztus visszajövetelekor az emberi gondolkodás, államrend és kultúra felülről az égből újonnan fog születni úgy, hogy a régiből semmi sem marad meg. Akkor hitelét fogja veszteni az egész emberi múlt. S a múltnak ezt a hitelvesztését fejezi ki az a kép, hogy az égből lezuhanó kis kő, az isteni igazság össze fogja zúzni az egész addigi fejlődést, nyom nélkül megsemmisíti az emberiség hazug álmát, az arany fejű szobrot.

Nabukodonozor álma a mennyei világból jött, s azért biztos az, és mivel a magyarázatot szintén ugyanaz az Isten adta felülről, megbízható az álom megfejtése is. A mennyei kijelentésnek, az isteni igének kőszikla-természete a vasat is szétzúzó hatalom biztonságával hangzik a megrémült király lelkéhez. A biztonság, amellyel Dániel a király álmát a feledésből visszahozta, a megfejtés valószínűsége a királyt vasmarokkal szorították. A király lelke visszhangozza Dániel szavait: „az álom, és annak megfejtése megbízható”.

46. vers. Amit Dániel szavai után a király csinált, az tökéletesen jellemző a pogány ember hangulatára és magatartására. A pogányok Istent közelebb hozzák az emberhez, s az embert az Istenhez, míg a kettő közti különbség elenyészik, s egyik létfok a másikba általmegy.

A Biblia is közel hozza Istent az emberhez szeretetben; emellett azonban Isten nagysága és az ember kicsinysége között a különbség áthidalhatatlan marad. A pogány ellenben lenyirbálja istenének nagyságát, és felemeli kicsinységéből az embert, amikor Isten és az ember közé félig isteni, félig emberi lényeket helyez, ún. félisteneket, héroszokat. Ilyen felmagasztosított embereket aztán imádni is képes a pogány, például uralkodói előtt borul le, mintha istenek volnának.

Nabukodonozor Dánielben, ki az álmot megmondta, szintén ilyen félistent lát: leborul előtte, sőt áldozatot vitet neki, a füstölő áldozat mellett, melyben jó illatú fűszerek voltak, valószínűleg ételáldozatot. Ezzel az istennek kijáró tisztelettel próbálja Dániel kegyét magának biztosítani.

47. vers. Nabukodonozor azonban mégis különbséget tesz Dániel és annak Istene között, s Dániel fölött Dániel Istenének tulajdonítja a titok közlését, s azért őt az égi istenek istenének és a földi királyok urának mondja. De pogány felfogása itt is kinyilvánul. A saját bálványisteneit a zsidók Istenének legmagasabbra helyezésével még nem ejti el a király; csupán annyit ismer el, hogy Dániel Istene nagyobb, mint Babilon istenei.

Nabukodonozort a rendkívüli esemény még nem teszi monoteistává; csak henoteistává: azaz olyan felfogás vallójává, mely szerint sok isten fölött egy legfőbb isten van. A zsidók Istene szerinte „az istenek Istene”, és nemcsak saját népével rendelkezik, mit ahogy a pogány istenekről tartották, hogy saját népük területén rendelkeznek csupán, hanem Dániel Istene az összes földi „királyok ura”.

A sors rejtett titkait Dániel Istene ösmeri, és képes ezeket szolgája előtt leleplezni. Csak e feltétellel juthatott Dániel oly titkok birtokába, mely a babiloni bölcsek előtt zárva maradt.

Ez az elismerés nem zárja ki, hogy a király tovább áldozzék babiloni isteneknek is; tovább folytassa pogány életét, mely minden esetre kényelmesebb volt, mint a láthatatlan szellem Istennek való szolgálat. A király nem tér meg az igaz Istenhez, csak hódol Neki, hogy ezzel büntető kezét elkerülje. Ehhez a hódolathoz tartozik, hogy elismerését a nagy Isten szolgái iránt is kifejezi.

48. vers. A király nem maradt meg a hódolatnál. Nemcsak királyi elismerést jelent, hogy a legfőbb Istennek szolgáját, Dánielt alattvalói fölé a legmagasabb polcra emelte a király, hanem a király gyakorlati érzékét is elárulja, hogy a legfontosabb helyre a legalkalmasabbat teszi. Dániel megtiszteltetése hármas volt: először is sok és nagy ajándékot kapott a királytól; másodszor Babilon egész területén, azaz a Bábel városához tartozó egész megyében (tartományban) kormányzóvá tette a prófétát, tehát politikai tisztséghez juttatta, s tekintve, hogy a fővárosról volt szó, egész birodalmában a legmegtisztelőbb helyre helyezte; harmadszor vallási tisztséget bízott rá, a legnagyobbat e téren: őt tette az előbb még halálra ítélt összes babiloni bölcsek fölé, a legfőbb papi tisztbe.

Ennyit ért a királynak az álom megfejtése. Ám nemcsak a jutalmazás szándéka és a praktikus érdek vezette a királyt; saját érdekének szolgálata, még egy cél lebeghetett előtte, bár lehet, hogy ezt magával sem tisztázta: közel akarta maga mellett tudni azt az embert, ki a legnagyobb szolgálatot teheti neki, mire biztosíték már a kezében volt.

Volt valami a király cselekedetében, amivel mintha oltalmat keresett volna Dánielnél.

49. vers. Dániel általlátta a király szándékát, és szívesen állott annak rendelkezésére, hogy Istentől adott képességeivel a királyt segítse. E végett szükségesnek tartotta, hogy állandóan a király mellett maradhasson.

Indítványára tehát a király Sidrákot, Misákot és Abednégót (itt a kinevezési neveken említi a három ifjút a könyv) Dániel helyettesítésével bízza meg, hogy Babilon területét kormányozzák.

Dániel ezzel két célt ért el; először is társait fontos állásokhoz juttatta, s ezzel gondoskodott róluk, mit azok hűséggel meg is érdemeltek; másodszor ős is megbízható segítőket kapott egyik fontos megbízatásában, úgyhogy a politikai szolgálat terhétől magrészt megmenekült.

Dániel ott maradt a király palotájában, éspedig annak „kapujában”, azaz a királyi palota lakóinak és látogatóinak ügyeit intéző helyiségben, mely a kapuépületben volt elhelyezve éppen úgy, mint ahogy a városháza is a kapu volt a régieknél.

Evégett a kapukat hatalmas épületekké fejlesztették ki. Nemrég még használatos volt a „fényes porta” elnevezés, mely a török birodalom kormányát jelentette. Dániel tehát palatinus-féle is lehetett, a királyi palota kormányzója.

Dániel ez óriási hatalom birtokában nem szédült el, hanem Istent tovább félte, és ezzel alkalmas időben csakugyan nagy szolgálatokat teljesíthetett a királynak. Nem csodálhatjuk azonban, ha e kitüntetések miatt e négy férfiúnak sok irigye támadt, s a bölcsek, kik papok is voltak, politikai állások birtokosai is, hamar elfelejtették, hogy mit köszönhetnek Dánielnek és Dániel Istenének. Nem csodálhatjuk, ha udvari intrikák egy idő múlva a királlyal is elfelejtették az első nagy benyomást annál inkább, mivel igaz megtérésen nem ment által, hanem pogány szívét megőrizte. A pogány főhivatalnokok intrikáinak első sorban ő vált áldozatává. Azok az Istennek tett hódolások, melyek a pillanat hatás alatt jönnek létre, de a szív teljes átfordulását nem idézik fel, csak ideig-óráig hatnak életünkben, s nem tudják megakadályozni, hogy csakhamar a régi kitaposott utakon térjünk vissza.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 40–50. oldal