Az emberek nagy többsége lenézi a hitet. „Hát olyan egyszerű az üdvösség útja, hogy oda a hit is elég?!” mondják. Nem veszik észre, hogy éppen ezzel árulják el, hogy nem képesek hinni. Csak abban tudunk bízni, akit szeretünk. Nincs semmi, amivel a jó és a kegyelmes Istent annyira megtisztelnők, mint azzal, hogy hiszünk Neki. A hívő rábízza magát Istenre, hogy amit ő nem tud elvégezni, azt Isten vigye véghez. A hívő megfogja Isten kezét, hogy ő vezesse. Így, a hit az engedelmesség útja, az igazságosság útja, az egyetlen út, amelyen a bűnös ember Istenhez eljuthat. Az ember többre, mint hitre, nem képes, de ez elég!
34. Mi a megszentelődés?
Megszentelődni annyi, mint Istent tulajdonává lenni. Krisztus vérével vásárolt meg bennünket Istennek. Aki Krisztusban hisz, ezzel Istennek rendeli magát alá. De az emberre más is jogot tart. Embertársai azt követelik, hogy céljaiban, meggyőződéseiben, mulatságaiban hozzájuk szabja magát. A gyűlölet és hazugság atyja, Sátán, azt követeli, hogy a világ gyűlöletével és hazugságával eggyé tegye magát. Megszentelődni annyi, mint minden mástól elfordulni, s egyedül Istennek engedelmeskedni. Az engedelmeskedés első lépése a teljes Isten felé fordulás, melyet megtérésnek nevezünk. A megtérő Istennek szenteli az életét: emberi gondolatait isteni gondolatokkal cseréli fel (metanoia). A megszentelődés ennek az első megtérésnek annyiszor való megismétlése, ahányszor emberek, körülmények, Sátán követelése őt Istentől elszakítani próbálják. A megszentelődést tehát megtérések, Isten mellett való megszilárdulások láncolata.*
* Sokan idegenkednek az egész életre kiterjedő megtérés fogalmától és azt lutheránus tévedésnek tartják. A Jelenések könyve 2. és 3. fejezetében lévő üzenetek régi keresztyéneket szólítanak fel megtérésre, kik az igazságtól valamiben eltérnek. Ilyen eltérések igen gyakoriak a keresztyén életben, sokszor érkezik hát hozzánk az isteni felszólítás, hogy tévedésünkből térjünk meg. Én nem hiszek az egész életre kiterjedő, egy hosszú megtérésben, hanem az eredeti egyetlen kezdő megtérésnek megismétlésében, megerősítésében, megszilárdításában. Szöget nem mindig lehet egyetlen ütéssel bevernünk, hanem arra több ütést kell mérnünk. Ez semmit sem von le annak az igazságnak érvényéből, hogy az első nagy Istenhez fordulás minden későbbi Istenhez térésnek őse, példája és ezzel az első megtéréssel nem a megtérés egy részét tesszük meg, hogy későbbi megtérésekkel folytassuk, s életünk végén befejezzük a megtérést, hanem az első megtéréssel egészen Istenhez kell csatlakoznunk s a megtérés megújításával ezt a teljes Istenhez fordulást megismételnünk.
35. Mit jelent Krisztus gyalázatát viselni?
Krisztust az emberek azért ölték meg, mert szeretete, Istennek való engedelmeskedése teljesen idegen volt nekik. Mivel Jézus tisztasága lelkiismeretüket sértette: hogy a bűn álmát nyugodtan álmodhassák tovább, elhallgattatták belsejükben a figyelmeztető szót. Aki Krisztus nyomdokain jár, ugyanolyan idegen és gyűlölt lesz az emberek előtt, s ugyanarra a sorsra jut, mint Mestere. De ha egyszer részt akarunk kapni dicsőségéből, most részt kell fogadnunk gyalázatából. Abban a világban, mely Krisztust megölte, követőire is gyalázat és nyomorúság vár.
36. Miért kell magunkat megaláznunk?
Jézus szavai szerint „aki magát felmagasztalja, meg fog egyszer aláztatni, s aki magát megalázza, azt fel fogják magasztalni”. A hegyi beszédet Krisztus nem törvénnyé tette, hanem benne az üdvösség útját mutatta meg, s ez az út a megalázkodás útja. A hívő koldusként áll Isten előtt, s ebben a kolduslelkületben boldog, mert Isten végtelen gazdagságával számolhat. A koldusoké lesz Isten királysága. Aki tudja, hogy az ítélet közeledik, s ahelyett, hogy együtt kacagna a könnyelműekkel, bűneiért gyászol, azt meg fogják vigasztalni. Aki nem tolong a világ előnyeiért, hanem szelíden félreáll s engedi, hogy a földi koncokért folyó harcban másoké legyen az elsőség, az egyszer örököli fogja a földet. Aki nincs magával megelégedve, hanem éhezi, szomjúhozza azt az igazságosságot, mellyel Isten megelégedik, az egyszer kielégítve fogja látni, hogy Isten leveszi róla a bűn láncait, szabad, boldog lesz. Aki engedi, hogy szívét Isten irgalmassága töltse be, s megosztja kevesét azzal, akinek még kevesebbje van, az még több irgalmasságot kap Istentől, s nem lesz elhagyatottá. Aki szívét, azaz tudatát, viselkedését, elhatározásait megtisztítja, minden ítéletében és elhatározásában magát Istennek szenteli, az egykor meglátja Istent, azaz el fogja tudni viselni Isten jelenlétét. Aki e gyűlölettel teli világban embert emberrel megbékíteni igyekszik, azt olyannak látják majd az emberek, mint Istent, Isten Fiának. Aki a világ gyűlöletét, üldözését, szidalmát elviseli, s úgy hordozza Krisztus gyalázatát, az egyszer Krisztussal együtt uralkodni fog. Mikor a keresztyén Krisztus iránti szeretetből koldussá, síróvá, alázatossá és szelíddé, magával elégületlenné, másokon könyörülővé, tiszta-szívűvé, békesség-készítővé és Krisztusért szidalom tárgyává válik, akkor olyan boldogság költözik szívébe, amelyet a világ nem ösmer. Tanuld meg a hegyi beszéd boldogságigéit (Máté 5,3-12)-ből!
37. Miben nyilatkozik meg a keresztyén ember komolysága?
A világ könnyelműségével szemben, mely Isten közeledő ítéletével nem törődik, az istenfélő ember még embertársai sorsát is szent komolysággal nézi s értük felelősséget érez. Kain gonosz kérdése helyett: „Őrizője vagyok e testvéremnek?!” mindenkinek, akinek közelébe jut, lelkét menteni igyekszik. Mint ahogy egykor Énokh, Noé, Illés, Dániel, Keresztelő János, a próféták és apostolok figyelmeztették az embereket, hogy Isten ítélete közeledik, úgy hangzik fel az ő komoly intése is az elbizakodott világban. Ez az ítéletvárás tökéletes ellentéte annak a könnyelműségnek, amellyel Ádám és Éva a paradicsom kertjében Isten parancsát általhágták. E szerint komolyság más neve: istenfélelem.
38. Vajon valami ítéletnek komor s félelmes várásával terheli meg Isten a Hozzá visszatérő embert?
Szent komolyság és istenfélelem nélkül nem lehet Istenhez közeledni. Péter először ezt mondta Krisztusnak: „Eredj tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” Még később is keserves sírással kellett gyengeségét megsiratnia, mert Mesterét megtagadta s fogadalma ellenére mellette kitartani nem volt képes. De a bűnt bánónak Krisztus megbocsát; a sírónak szívébe önti szeretetét, mely olyan, mint drága olajnak illata. Isten tehát síráson át örömre hívja a megtérőket. Komorság helyett a hála viszont szeretetében és örömében olvad fel a szív. De ez az öröm sohasem lesz tétlen vagy léha. Már a paradicsomi boldogság sem zárta ki, hogy az ember dolgozzék s a kertet őrizze. Az örök élet sem Istent dicsérő énekeknek tétlen zengése lesz, hanem boldogító diadalmas munka. A munkát és kötelességteljesítést éppen a háládatosság teszi örömmé; ami szeretetből jő, az terhes vagy unalmas sohasem lehet. A visszanyert paradicsomban Isten kijelentésének végtelen sora fogja az üdvözülteket örök kutatásra serkenteni. S az üdvözültek ajkáról szüntelen kiáltás fog hangzani: Íme, jó! Íme, igen jó!
39. Mi az Isten kijelentése és mit nyerhetünk általa?
Amit kijelentésnek mondunk, azt a görög biblia apokalüpszisnek, lelepleződésnek mondja. Istent fátyol takarja előlünk: Isten ezt a fátyolt fokról-fokra fellebbenti, s mi Isten lényébe bepillanthatunk. Ma még csak földi képeken át mintegy tükörben látjuk Istent, de miénk az ígéret, hogy egyszer szemtől szembe fogunk Vele nézni. S ha Isten teremtésének szemlélete már most is ajkunkra csábítja a szót: Jó és szép! mennyivel dicsőbb és boldogítóbb lesz magát a Teremtőt látni és megösmerni! Az a boldogság, melyet Isten az Őt szeretőknek készített, a kijelentés. Egyszer azt fogjuk látni, amit szem látott, fül nem hallott, emberi értelem fel nem fogott!
40. Mikor jelentett ki magát Isten először?
Mindjárt az első embernek, Ádámnak. Mert nem az ember találta ki Isten fogalmát; nem is következtetés útján jutott rá, hanem Isten megösmertette magát vele. Az ember Isten mellől indult ki és nem az állatok közül emelkedett föl „fejlődés” útján. Az őskijelentést a pogány vallások története is igazolja: mennél korábbi időre megyünk vissza a vallások történelmében, annál tisztább, nemesebb erkölcsi tulajdonságokkal megtöltött istenfogalmat találunk.
41. Mi a pogányság?
„Pogány” latin szó (paganus) és tanyait jelent, azaz elmaradt embert. Mikor a keresztyénség szabad terjeszkedését üldözés már nem akadályozta, legtovább az elmaradt falusiak őrizték meg az ősi sokistenimádást. A zsidók a „nemzetek” (gójok) kifejezéssel jelölték azokat, akik az Isten igaz kijelentését nem ösmerték, mert ilyen kijelentést nem kaptak. Mindamellett a pogányoknak vagy nemzeteknek vallásában is sok volt az igaz elem és ez az ősi paradicsomi kijelentésből maradt meg. Ez az ősi vallásosság lassan elfogyott. Ezért van, hogy a régi pogány vallások többet tudnak a menny jóságos Istenéről, míg a későbbi pogány vallásokban Isten a tudatlan természettel lesz azonos. Az emberiség nem közeledik, hanem távolodik Istentől.
42. Miért éppen a zsidóknak jelentett ki magát Isten különösképpen?
A Biblia azt mondja, hogy nem azért, mintha a zsidók különb nép lettek volna a többinél. A zsidók megtagadták Mózest és annak menekülnie kellett; üldözték a prófétákat; elárulták és keresztre feszítettél a Messiást. Mégis őket választotta ki Isten, mert rajtuk akarta megmutatni szeretetét, mely a véreskezű hitvallót teremtette magának: Saulusból Pált, a bűnösök között az elsőből a legtöbbet dolgozó, a legtöbbet szenvedő apostolt. Jézus azt mondta, hogy a vámszedők (a nép árulói) és a paráznák meg fogják előzni Isten országában a farizeusokat és írástudókat, a legvallásosabb zsidókat. Isten kegyelme előtt a bűn nem akadály. Dávid, aki Betsabéért Uriást megölette, lett Isten kedveltje, a zsoltáros király. Így az Ellene lázadó zsidó népre bízta Isten a kijelentést. Az Üdvözítő tanítványai halászok voltak, egyszerű vámszedők, nem művelt görögök, vagy a világ megszervezéséhez értő rómaiak. Ezért aztán az evangélium diadala sem emberi erények vagy kiválóságok eredménye lett, hanem a kegyelem csodája. A szeret meghódította azokat, akik Istent nem szerették. Isten a maga könyörületének nagyságát akarta megmutatni és azért tette a zsidókat választott népévé.
43. Hányféleképpen jelentette ki magát Isten?
Isten saját magát is háromféleképpen jelentette ki, ahogy törvényét: a teremtésben, a történelemben és szóbeli kijelentésben. Ha a teremtett világ gazdag és szép, milyen lehetett az, akiből ez a gazdagság és szépség eredt? A teremtésbe az Alkotó dicsérete van beleépítve. Még gazdagabbnak mutatja a Gondviselőt a történelem! Hányféleképp jelent meg, hányféle ajándékkal indultak el! E népek és tehetségeik együtt építették fel azt a műveltséget, amelyet most oly könnyelműen pusztítanak el a háborúk. De a legtisztábban és legérthetőbben Isten a Bibliában jelentett ki magát, ebben a kétezer esztendő alatt írt csodálatos egységű könyvben, melynek első és utolsó lapja is egy szerzőnek a munkáját mutatja, még ha az emberi írók különbözők voltak is. Különféle volt a foglalkozásuk és különböző időknek voltak a gyermekei. A biblia egyetlen tárgy körül mozog és ez: Isten szeretete az emberhez. Évezredek alatt sokszor akarták ezt a könyvet elpusztítani, valami csodálatos hatalom mindig megőrizte. Megrágalmazták, papok csalásának nyilvánították, utólag még a föld alól előkerülő városok kövei is a Bibliát igazolták.
44. Milyennek mondja a Biblia Istent?
Az az Isten, aki ezt a gazdag és szép világot teremtette, aki végtelen változatban alkotott növényt, állatot, embert és népeket: önmagában kell, hogy leggazdagabb legyen. Az Isten csak minden emberi értelmet messze fölülmúló lehet. Lényének e kikutathatatlan és megérthetetlen mélységét mutatja, hogy a Biblia úgy beszél Róla, mint háromról és mégis egyetlen egyről. Az Isten Atyja, Fiú és szent Szelleme. A hármat együtt szent Háromságnak nevezzük. A régi keresztyének a színpad nyelvén próbálták az isteni háromságot megmagyarázni. A régi görög színpadon kevés színész játszott s a különböző szerepeket a feltett álarcok különböztették meg. Az álarc neve persona volt; magyarra „personá”-t a „személy” szóval fordítjuk. A „személy” szónak Istenre alkalmazása nem bibliai. Mégis közelebb visz az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy ez az egy Isten nekünk három személyként jelenik meg, nem három szerepben, hanem három tulajdonságban, mégis úgy, hogy a három egy és ugyanaz. (Még az embernél is az álomban két tudat áll egymással szembe: egy, amely az álmot mutatja és egy, amely az álmot látja.)
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Bibliai káté © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2005
Saját példányból lejegyezve: 14–25. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése