Második rész
Folytatás
22. vers. A történelemnek, a múltnak és a jövőnek rejtett dolgait Isten tárja fel az emberek előtt, ha jónak látja, s az előtt, akinek a bölcsességet rendeli. Erre a világra, nem a fizikai világra, hanem az emberek erkölcsi világára szellemi sötétség borul, éjszaka van! Dániel és három társa bent éltek a pogány éjszakában, titkok között, emberi bizonytalanságban; de ebben az emberi bizonytalanságban, a pogány éjszakában egyszerre világosság támadt, amikor Isten a királytól látott álmon keresztül belépett abba; Isten világosságot hozott magával, Istennel világosság lakik együtt!
De a világosság nem társként lakik Isten mellett, mint tőle független lény; hanem Istenből árad ki, azért kíséri állandóan. Isten világosság! A fizikai sötétség a fizikai fény hiánya; ellenben a szellemi sötétség nemcsak hiány, hanem ellenséges viselkedés is, támadás, a világosság megsemmisítésére való törekvés.
Az ellenséges pogány éjszakában Isten az ifjak mellett volt, s azért világosság volt velük. Dániel és társai nemcsak a látható világban éltek. Tudták, hogy ezt a világot a mélyben lent egy rejtett, hatalmas világ hordozza, mely magát olykor megmutatja. A mélyet, s rejtett Isten hozza onnan fel, mert ő maga rejtett és mély!
23. vers. Az általánosságban tartott kijelentések után Dániel egyszerre személyessé teszi a magasztalást, s ezzel az Istent magasztaló ének be is fejeződik: hálát ad azért, hogy a bölcsességnek és erőnek ez a csodálatos forrása éppen nekik adott kijelentést arról a bölcsességről és erőről, amellyel Isten a történelmet vezeti, s ezzel kérésüket meghallgatta, és a király ügyét, mely miatt mindnyájukat halálos veszedelem fenyegette, megmutatta nekik.
A többesszám, melyet Dániel itt használ, világosan mutatja, hogy az imádkozás igazi közösségben történt, melyben mind a négyen viselték az Isten közösen vállalt ügyéért a felelősséget, s ezért, bár a kijelentést Dániel kapta („kijelentést adtál nekem”) mégis a kijelentés mind a négynek szólt („tudomásunkra hoztad”) mert mind a négyen imádkoztak érte („amit kértünk Tőled). Ha Isten országában az, aki prófétát befogad, az a próféta jutalmát kapja: akkor még inkább a próféta jutalmát kapja az, aki vele imádkozik és küzd. Ebben az esetben a prófétai jutalom abban állott, hogy Isten a maga titkainak sáfárává tette őket, s ebben nemcsak Dániel részesült, hanem Dánielen keresztül mind a négy.
Az isteni titok a bölcsesség és erő titka volt. És csakugyan, mind a teremtett világban, mind a vezérelt történelemben a legcsodálatosabb jelenségek a bölcsesség, mely mindent rendez, és az erő, amely mindent mozgásban tart. Erről a két isteni tulajdonságról kaptak tehát a zsidó ifjak kijelentést, ezeknek a történelemben végzett munkájáról. Az isteni bölcsesség egyelőre úgy rendezte be a történelmet, hogy abban fogyjon a dicsőség, növekedjék az erőfeszítés (arany, ezüst, réz és vas), és hogy az erős vasat bizonytalanná tegye a közéje keveredő cserép, hogy így az emberi erő haszontalansága és az emberi munka reménytelensége nyilvánvalóvá legyen.
Az isteni erő töri majd össze az emberek haszontalan birodalmait, és állítja helyükre a kicsinyből naggyá növő isteni birodalmat. De addig is, amíg e végső isteni ítélet bekövetkezik, az isteni hatalom és bölcsesség működik a világ történelmében: rombolja a hazugságot, és építi az igazságot, félre teszi az isteni tekintély ellen lázadókat, összegyűjti és megőrzi az igazság bajnokait. Ezért ad hálát Dániel és a vele imádkozó három társa. Ez volt a király dolga, amennyiben az isteni erő és bölcsesség az éjjeli látomásban neki mutatkozott meg.
24. vers. Az isteni kijelentést tettek követték. Csodálatos, hogy a király vészt hozó parancsa nem keltett olyan szíves és erőteljes mozgalmat, mint a Dánielnek adott isteni világosság. Dániel azonnal indul Áriókhoz, akinek a király a babiloni bölcsek kiirtására az utasítást adta. Hajlékában kereste fel, „bement” hozzá. Dánielnek szüksége volt Áriókra, hogy a királyhoz gyorsan és könnyen bejusson. De hozzá kellett mennie azért is, hogy valami elhirtelenkedett cselekedetet megakadályozzon; hiszen Áriók akármikor hozzáfoghatott volna a babiloni bölcsek kiirtásához, miután a király erre vonatkozó parancsa megvolt.
E két okból tehát azután, hogy az isteni kijelentést elnyerte és a közös hálaadó imádságot elmondták, útja a királyi testőrök vagy hóhérok főparancsnokához vitte a prófétát. Az a hatalom, amellyel a királyi főembert kérése teljesítésére rá tudta venni, ez az ígéret volt: „Megmondom a királynak a megfejtést!” Az isteni kijelentés oly hatalmat adott Dánielnek, mely engedelmességre hajtotta a király egyik legfőbb és leghatalmasabb emberét, s mely megnyitotta előtte a királyi trónterem ajtaját és a király fülét. Csodálatos hatalmat ad Isten kijelentése.
25. vers. Láttuk, hogy Áriók, különben a király hű főembere, milyen ímmel-ámmal fogott hozzá a királyi parancs teljesítéséhez, amikor a babiloni bölcsek kiirtásáról volt szó. Most az ellentété látjuk: aggodalmas sietséggel viszi be Dánielt a királyhoz, s újságolja, hogy talált egy embert, aki a megfejtést és ezzel a babioni bölcsek számára a szabadítást hozza.
Mennyi vonakodás, mennyi habozás, amíg a gonosz munkára az embereket rá lehet venni! De mennyi készség, mennyi sietség, ha a gonosz munkáját tönkre lehet tenni! Nabukodonozort a sötétség vitte kérlelhetetlenségre, az a pogány sötétség, amely sokszor viszi kétségbeesésbe az embereket.
Áriók a világosságot látta Dániel közlésében, s örömmel vitte azt a király elé, hogy a sötét helyzetet felderítse. S míg a gyilkos sötétség lehangoltságot keltett, lassúvá tette a cselekvést: most a világosság sietséget idézett elő, mert reménnyel töltötte meg a kebleket. Áriók sietve vitte a király elé Dánielt, s maga Nabukodonozor is, ki csak önkéntelen rabja volt a sötétségnek, várakozással, emelkedett szívvel kész a prófétára figyelni. Pedig származása nem ajánlja sem a király, sem Áriók előtt. Valami megvetésféle hangzik abból, hogy a megfejtés hozója nem a született keldeusok közül való, hanem száműzött népség, Júda fiai közül. Áriók nem vállal felelősséget a közlésért; azért mondja óvatosan, hogy Dániel „majd megjelenti a királynak a megfejtést”. Másfelől hangsúlyozza a saját fontosságát, mikor azt mondja, hogy ő talált egy férfit, aki meg tudja fejteni az álmot, holott Dániel jelentkezett nála, s Dániel tartotta fel őt a gyilkolás végrehajtásában. Az ilyen hiúságból fakadó kis valótlanságok gyakoriak az államférfiak életében. Az elbeszélő alig vet rá ügyet.
26. vers. A király figyelme nem is akad meg ezeken a dolgokon; kiváló értelmét mutatja, hogy azonnal a főkérdésre tér: „Képes vagy-e tudatni velem az álmot és annak megfejtését?” Látni fogjuk, hogy Dániel visszautasítja a királynak azt a feltételezését, hogy benne akármilyen képesség is volna a titkok megfejtésére, a király azonban a pogány vallások felfogása szerint a természetfölötti képességeket az embereknek, a papoknak tulajdonította.
A király szemében az a kérdés, hogy a régi kaldeusok bírják-e a titoklátás képességét, vagy Dániel. Már az a tény, hogy a hajnali fogadáson Dániel és társai nem voltak jelen, mutatja, hogy itt tekintély-kérdésről is szó volt; a zsidó száműzöttekre csak akkor kerül sor, amikor a honi tudás egészen fölmondja a szolgálatot. Áriók csak a megfejtést említi, aminek megadására a babiloni bölcsek is vállalkoztak; a király azonban az álmot magát is követeli.
Áriók, bár nyilvánvalóan örül Dániel jelentkezésének, mert a babiloni bölcsek szabadulását várja a zsidó ifjú vállalkozásától, mégis a babiloni bölcsek szempontjából nézi a dolgot; a királyt ellenben egészen saját szempontja foglalja el. S ebben igaza is van! A titoklátás képességét az dönti el, hogy ki tudja magát az álmot is megmondani.
27. vers. Hogy az álom egy az emberektől ki nem található isteni titkot jelentett ki, azt Dániel első szavával mondja: „A titok, amelyet a király kérdez...” Természetesen „titok” alatt nemcsak az álomképeket, hanem a tőlük kifejezett eseményeket is érti. A világ látható folyása mögött a szellemi világ láthatatlan mozgalmai rejtőznek, amiről a babiloni bölcseknek is volt valami sejtelme, mert azt állították, hogy égben és földön ugyanazok az események történnek, és azért is a csillagok járásának törvényeiből a földi események is kikövetkeztethetők.
Ez a pogány babiloni csillagjóslás (astrologia) alapja. A bibliai álláspont távolról sem ez. A Biblia nem a fizikai eget veti a földi világ ellenébe, hanem a szellemi eget, és nem a teremtés törvényeiből számítja ki a jövőt, hanem Istentől kijelentésben fogadja el. A jövő titkai nincsenek a teremtésben elrejtve; azért semmiféle bölcs mechanikus úton ki nem számíthatják őket. Senkiben sincs olyan képesség, mely őt a rejtett isteni titkok látására képesítené. Csak alkalomról-alkalomra szóló külön kegyelemből kapnak Isten prófétái látásokat. Mégis Isten ragaszkodik hozzá, hű emberekhez, hogy titkait rájuk bízza. Ezek a próféták!
Nabukodonozor kijelentést kap, de a próféta nélkül nem boldogul. Ha álmát nem is felejtette volna el, megfejtésére nem lett volna képes. A rejtett szellemi világ titkaiba betekinteni a próféták kiváltsága. Már pogányok is bepillantottak Isten titkaiba. Mint a fáraó, de nála is próféta volt szükséges a látott dolgok megmagyarázására. Nabukodonozor esetében még magának a látomásnak felidézésére is. Az emberek nagyobb része nem akar tudomást venni a bennünket körülvevő titokzatos szellemvilágról, s a természetet titkok nélküli, s véletlenekből összehalmozott tömkelegnek tartja, melybe az ember viszi be a rendet.
A fizikai világ csodálatos rendje meghazudtolja ezt az elbizakodott felfogást, de az emberek nem lesznek okosabbakká. A felfedezők oly büszkék felfedezéseikre, mintha ők volnának az alkotók. Kevesen fedezik fel a látható világ mögött a titkos láthatatlant, mely ennek a látható világnak megfejtését adja. Néha döbbennek rá csak, mint ez esetben Nabukodonozor.
A király megdöbbenésének nagyságát mutatja, hogy ez esetben a babiloni bölcsek elbizakodott állításának, hogy a titkot megfejtik, ha a király az álmot közli, hitelt nem ad. Sokkal élénkebben foglalkoztatta a titkos világ jelentkezése, minthogy papjainak jól ismert mesterkedésére rá tudná magát bízni.
Kezd imponálni neki Dániel, ki nyíltan kimondja: „A titkot, amelyet a király kérdez, bölcsek, jósok, írástudók és csillagászok nem tudják megmondani a királynak”. Dániel nem azt mondja, hogy a babiloni bölcsek nem tudják megmondani a titkot, hanem semmiféle bölcs, jós, írástudó vagy csillagász nem képes erre: az ilyen mesteremberek alkalmatlanok ama titkos világ kikutatására. Máskor súlyos sértésnek tekintették volna a próféta szavait; jelenleg a tények fényesen igazolták azokat.
28. vers. A rejtett titokvilágban innen nem lehet beférkőzni; az út oda el van zárva. Ez a próféta álláspontja! De a túlsó oldalról, a titkok világából van út ide. S ott ama titkok csodálatos világában, hazájában, a mennyekben, él az Isten, a titkok leleplezője. Dániel ezt az Istent a mennyek istenének mondja, s ezzel nem fizikai helyet, nem térbeli fogalmat akar adni, hanem az emberek fölött álló lényeket jelöli meg, a „mennyek” vagyis a szellemi ég lakóit. Mikor Mózes első könyve azt mondja, hogy Isten kezdetben teremtette az egeket és a földet, az egek alatt azok lakóit, az angyalokat is érti. Dániel a mennyek Istene alatt azt az Istent érti, kit Jézus mennybéli Atyának mond, s kivel kapcsolatban imádságában azt kéri, hogy a földön éppen úgy legyen meg Isten akarata, mint a mennyben; a mennyek alatt tehát ő is személyeket, éspedig engedelmes lényeket, tiszta angyalokat ért. A tiszta angyalok világában él az az Isten, ki a mennyei világ titkait, s azokban a föld jövőjét le tudja leplezni, s övéinek kedvéért ezt meg is teszi.
Ez az Isten hajlandó a királynak tudtára adni azt, amit hiába várt a babiloni bölcsektől. Az eszköz erre Dániel, az élő Isten prófétája, ki a királynak elárulja, hogy az mire vonatkozik: a napok utolsójára. A látomás ugyan az egész emberi történelmet felöleli, mint majd látni fogjuk; de ebből a legfontosabb az, ami a napok végére vonatkozik; a többi csak előkészület ehhez. Ezzel a szóval azonban Dániel egy új s megdöbbentő gondolatot lök a király elé: a napok bizonyos előre meghatározott véghez fognak jutni, s aztán új napok következnek. Ez a célba érés, új kezdés és a kettőt összekötő nagy esemény az emberi sors és a történelem legfontosabb része; a kijelentés lényege tehát erre vonatkozik. Valami történni fog akkor, s ez a történés hozza el éppen a napok végét: vet véget a mostani világfejlődésnek. Nabukodonozornak tehát azzal kell számolnia, hogy egyszer eljön a vég, s akkor, amit most épít, elenyészik, hogy valami égből jövőnek adjon helyet.
A kegyelmes Isten le akarja venni a király szeméről a hályogot, hogy ne hiába éljen és munkálkodjék, hanem ezt a véget tartsa szem előtt. S a királyon keresztül a figyelmeztetés átmenjen a király utódaira és minden földi fejedelemre is. A fej a gondolatok, az értelem székhelyeként szerepel. Az álmot az ember szellem állítja az ember elé; a vászon azonban, amelyre az álom képeit levetíti, az értelem, a fej. Az álom tehát a szellem munkája és a fej látomása együtt; az értelem a felfogó és nem létrehozó. Az álomban a szív tudata kihagy; de a szellemtől ingerelt értelem tovább működik, s az álom képeiben új tudatot visz be a szívbe, melyre az álmodó szív mintegy ráébred. Van tehát álomra ébredés is, mely hasonlít a nappali ébredéshez.
Az álomban más tudat él bennünk; de az öntudat, azaz az én-azonosság ugyanaz marad. Tudat és öntudat nem ugyanaz: tudat alatt inkább környezettudatot értünk, amelyben az ember él, vagy élni látszik, s ez az álomban változik. Öntudat alatt a saját énünkre ismerést értjük, s ez az éntudat az álomban is ugyanaz marad. Az álombeli éntudat (öntudat) és a nappali öntudat tehát ugyanaz. Csak az ördöngösség esetében változik az öntudat, amennyiben itt a megszálló szellemnek éntudata a megszállott ember éntudatát kiszoríthatja.
29. vers. A nappali tudat és az álomtudat (környezettudat) között azonban kapcsolat lehetséges; az egyik a másikba folyhatik által, egyik a másik következményét képezheti, mind a nappali tudatból az álomtudatba, mind az álomtudatból a nappaliba. A király lefeküdt ágyába, és várta az álmot. Ebben az állapotban, bár az értelem még a nappali tudnál van, az álomtudat törvényei részlegesen, többé vagy kevésbé már érvényesülni szoktak. Az ember tűnődővé, töprengővé, ábrándozóvá, majd álmodozóvá válik, s a gondolatok nem logikai rendben, hanem érzelmi vezetés alatt szállnak föl a lélek belsejéből, mint ahogy az álomban történik. Érzelmeinket szellemünk kelti, vagy legalábbis is szabályozza, s hozza fel lelkünkből. A királyt lefekvéskor ágyán aggodalom fogta el: „mi történik ezután?” Az aggodalom mellett más érzelmek és indulatok is érvényesültek: vágyak szálltak fel és oly várakozások, melyek ezeknek a vágyaknak megfelelnek; kelletlen érzelmek emlékei szálltak fel, s ezekkel együtt kudarcok, akadályok jutottak eszébe.
A király nem volt oly biztos sikerei felől, mint nappali fényben szokott lenni, amikor cselekedni szokott. Az éjszaka csendjében más hangok is hallatszanak, mint saját akaratunk sürgető s minden mást elhallgattató indításai. Megszólalt a királyban, amit nappal elhallgattatott magában. A királyt kétségek gyötörték.
Ekkor az álom hirtelen elzárta a feltolakodó gondolatok útját, s a király eszméletlen lett, de a felszálló érzelmek hangulata uralmon maradt, és átment az álomba. Emberi szellemén keresztül már eddig is egy magasabb kéz intézte az indulatoknak és érzelmeknek a tudatba szállását. Most, amikor az álomtudat beáll, ugyanaz a kéz egy képet vetít értelmének vásznára: egy mindent elnyomó óriás szobrot, hasonlót azokhoz a királyszobrokhoz, amelyeket egyiptomi, asszír és babiloni királyok maguknak faragtatni szoktak. A pompás szobor felelet azokra a kérdésekre, melyek a királyt elalvásakor foglalkoztatták.
30. vers. Mielőtt Dániel az álom elbeszélésére és megfejtésére általtérne, saját helyzetét tisztázza az álomfejtés képességével, de különösen az álom titkának megtudásával szemben. Dániel nem magát állítja a tudatlanságukat eláruló babiloni bölcsekkel szembe, hanem Istent, akié a titok, s aki neki, Dánielnek csak azért adta tudomására az álmot, hogy annak magyarázatát a királlyal rajta keresztül közölhesse.
Nem Dániel a titoklátó, hanem Isten; nem Dániel az álomfejtő, hanem Isten. Istennel szemben Dániel a babiloni bölcsekkel áll egy vonalon, éppen olyan tehetetlen, mint azok; csak abban különbözik azoktól, hogy ő nem állítja magáról, hogy benne bölcsesség lakik, amely az elrejtett titkokat meglátja; ellenkezőleg, azt állítja, hogy ha ő valamilyen titkot meglát, az mindig az Isten ajándéka benne. Dániel egyik legszebb vonása az a szerénység, mely a rábízott hatalmas ajándékok mellett sem engedte felfuvalkodni, hanem alant tartotta az alázatosságban. Azt mondja, hogy nincs benne olyan bölcsesség, amely őt minden élő fölé helyezné! Az egész történetben nem Dániel a központ, hanem a király; a királyért küldetett Dániel, hogy a király megtudja az álom megfejtését, és megösmerje saját szíve gondolatait. Mert a király saját szíve gondolatait is az álomból fogja megösmerni.
Az álom tartalma adja meg annak magyarázatát, hogy mi nyugtalanította a királyt; miért fordult kíváncsi szemmel a jövő felé, s mi nehezedett rá ebből a jövőből. Isten királyi uralkodásának sejtése nehezedett a királyra; Isten akarta saját magára irányítani a király figyelmét, és Isten közelsége nyugtalanította a királyt.
Ezért mondta helyesen: „Szellemem lökést kapott!” A közeledő Isten „lökte meg szellemét”, s indította el gondolatait a jövő felé.
31. vers. Elalváskor az ember elveszíti állandó tudatát, s egy ideig rendesen úgy alszik, hogy semmit sem tud önmagáról. Mikor az álom jön, egyszerre látni kezd. Erről a változásról beszél a próféta, mikor ezt mondja: „Te látó lettél, óh Király!” Álomban, látomásban az ember egyszerre látni kezd olyan dolgokat, melyek alig vagy egyáltalán nem tartoznak hozzá ahhoz a világhoz, amelyben állandó tudatával mozogni szokott. Egy idő múlva véget ér ez a látás, és az ember esetleg újabb öntudatlan állapoton át annak a tudatnak színterére lép át, amelyben állandóan él. Nem volna helyes, ha azt mondanók, hogy ezzel egy valótlan világból tér vissza; mert az álom és látomás világa, ha néha ugyan valótlan, zagyva és elmosódó is, olykor olyan világot mutatnak, melynek talán több joga van arra, hogy valónak tartsuk, mint megszokott rendes környezetünket. Így mikor a fáraó álomban látni kezdett, egy valóságosabb világ nyílt meg előtte, mint amelyre abból fölébredett: az álomban látott s aztán elfeledett világot Istenben látta, s a látomás hívebben mutatta meg a királynak a valót, mint az anyagi világ, amelybe ébredése után visszatért.
Ebben az álmodott világba belejátszottak a királynak elalvás előtt támadó gondolatai. Elalvás előtt a király önmaga sorsával, királyi hatalmának és uralkodásának jövőjével foglalkozott, s magát is, hatalmát is nagynak látta és megcsodálta. Éber látásai és a nyomukban keletkező érzelmek folytatódtak az álomban, csakhogy akkor már jelképekbe öltözötten jelentek meg. A királyi dicsőség jelképei ebben a korban az óriási királyszobrok voltak, s a király álmában csakugyan egy töméntelen nagyságával a lélekre ráfeküvő szobor jelenik meg.
Mennél értékesebb anyagból készült a szobor, annál nagyobb volt annak dicsősége, s íme a szobor feje finom aranyból, melle és karja ezüstből készítetten ragyog a király elé. Mint ahogy embernek is elsősorban szemébe nézünk, testének felső részét keressük: úgy a király tekintete is először az aranyfejet pillantotta meg. Csak később, mikor tekintete tovább siklott, látta, hogy a szobor alsó tagjai értéktelenebb anyagból valók voltak. A szobor első megpillantása tehát annak rendkívüli dicsőségét hirdette.
32. vers. A szobor dicsőségét mindenek előtt az először megpillantott nemes fémek, az arany és ezüst ragyogtatták fel, melyekből a szobor feje, illetve melle és két karja látszottak lenni. A csípőt és hasat alkotó réz csak később tűnt szembe. Az említett anyagokban bizonyos csökkenés és bizonyos növekedés jut kifejezésre. Az arany értékesebb, mint az ezüst, az ezüst értékesebb, mint a réz, s a réz értékesebb, mint a következő versben említett vas, az megint értékesebb, mint a szobor lábfejét a vassal együtt alkotó agyag.
A szobor tehát lefelé menet mindig értéktelenebbé változik. Az érték csökkenésével szemben nő az anyag keménysége, ellenálló volta: az ezüst keményebb az aranynál, a réz az ezüstnél, a vas ellenállóbb a réznél. A szobor dicsőségét azonban nemcsak az anyag teszi ki, hanem a szobor nagysága, megdöbbentő hatalma és egyáltalán szobor volta is, mert csak dicsőség megörökítése végett szokás szobrot állítani. A király tehát egy eljövendő dicsőségbe pillantott bele, mely azonban nem mutatkozott állandónak, egyenletesen fennmaradónak, hanem változónak.
Meginduló fejlődés kezdetét hirdette a szobor; ebben a fejlődésben valaminek az értéke csökkenni fog, és valaminek az ellenálló képessége növekedni fog, azt megállapítani az álom megfejtéséhez tartozik. Tekintve azonban, hogy a csökkenő érték és a növekvő ellenállás a szobor anyagával áll kapcsolatban, nyilvánvaló, hogy érték és ellenálló képesség annak tulajdonságai, aminek jövendőjét a szobor hirdetni volt hivatva. Ezzel kellett, hogy foglalkozzanak a királynak az álmot megelőző gondolatai: márpedig ezek a gondolatok a királyság sorsa körül forogtak: a királyt az érdekelte, hogy mi fog történni azután (vö. 29. v.).
Eszerint az álomkép azt jósolta meg, hogy a világbirodalomban a királyi hatalom értéke csökkenni, de ellenálló ereje növekedni fog. Ennyi az álomból minden további isteni kijelentés nélkül kiolvasható. Az is kiolvasható még az anyagok eloszlásából, hogy ott, ahol a szobor tagjait kettősök, a beteljesülésben is valami kettősségnek a valószínűsége forog fenn. Tehát az ezüst birodalomban is, ahol a két kar mutat erre a kettősségre: a réz birodalomban, hol a két csípő jelenti ugyanazt és a vas birodalmában is, ahol a két lábszár hirdeti a világbirodalom kettéoszlását.
33. vers. A szobor lábai vasból, a négy közül legértéktelenebb, de legszívósabb, legellenállóbb anyagból készülteknek látszottak; a lábfejek ellenben, amelyeken a szobor állott, részben vasból, részben agyagból. A szobor gyengesége tehát a lábfejekben volt, nemcsak annak következtében, hogy azok részben agyagból valók voltak, hanem annak következtében is, hogy a vas és agyag keveredtek, oly anyagok, amelyek egymáshoz tapadni nem tudnak, kicsit különösnek látszik, hogy a szobor nem azon a részén támaszkodik és nyugszik, amely korábban keletkezett, amely a látomás idejében megvolt, hanem azon, amelynek előállása csak a jövő eseményéül van hirdetve; holott a történeti események közül a későbbiek szoktak a korábbiakra felépülni. Az anyagrészekben nyilván az keveredik a szobor anyagába, amin a szobor áll: a föld. Ez azt jelenthetné tehát, hogy a világbirodalom kezdetben, mint arany, ezüst, réz és részben mint vas is talajtalanul állott a történelemben és csak legutolsó kifejlődésében érte el vagy éri majd el fennállásának természetes talaját, de biztonságát azért nem, mert nem fog egyedül a talajon állani, hanem egy keveréken, mely egymással egyesülni nem tud. Ha mármost az apokaliptikus nyelv természete szerint keressük az anyagok jelentését, akkor a nemesebb anyagok alatt az uralkodás nemesebb alkotórészeit kell értenünk, tehát a fenséget, a tekintélyt; az alacsonyabb értékű anyag az erőszakot jelentheti, és az agyag, mely a talajból való, a birodalom kormányzott rétegét, a népet.
Mikor az uralkodás saját természetéből már sem az arany és ezüst tekintélyét, sem a réz keménységét, sem a vas durva hatalmát előhozni nem bírja, akkor az utóbbit, tehát a vas erőszakosságát keverni fogja népszerűséggel anélkül, hogy a kettőt egymással egyesíteni tudná. A fej, a kezdet, nem alulról, a népből kapta létét, hanem felülről, az égből, amelyhez az egész szoborból legközelebb van. Fejlődésének végén a világbirodalom a néppel fog kacérkodni, de nem őszintén, mert megtartja vas erőszakosságát.
A közbenső fejlődési fokokon a tekintély erőszakká fog aljasodni, s így a világbirodalom áldásból átokká változik. Amikor a fejlődésben ezt a fokot eléri, akkor látszólagos ereje mellett is a legingatagabb lesz, mert világbirodalom és néphatalom egymással szövetkezni nem tudnak. Ezért a szobor legtörékenyebb része a két lábfej.
34. vers. Annál inkább rátapadt a szoborra a király tekintete, mert annak jelentése az ő élete tartalmával azonos, rokon volt, annak története az ő történeteként ígérkezett, vagy legalább ama fejlődés történetéül, amelynek kezdetén ő állott.
A látomás a király előtt maradt és ő látás, azaz szellemtől való megragadtatás állapotában maradt. Amint a nyugodtan álló szoborra nézett, egyszerre egy nem várt katasztrófa következett be: anélkül, hogy emberi kéz érintésének jele látszanék, valahonnan felülről egy kő elvált, alázuhant, és a szobrot legalsó részén, azaz lábfején eltalálta.
A szobor ott, ahol a kő eltalálta, őrlődni kezdett: ez az őrlődés aztán az egész szoborra kiterjedt, s az mindenestől fogva porrá lett. Itt megint több, érthetetlennek látszó jelenséggel állunk szemben: érthetetlen, hogy egy kis kő és egy óriás szobor összeütközésénél miért a nagy szobor válik porrá s nem a kis kő; érthetetlen, hogy az őrlődés hogy terjedhet alulról fölfelé, holott a lezuhant kőnek fölülről lefelé kellene zúznia; érthetetlen, hogy ha a szobor lefelé haladó részei a jövőt mutatják be, hogyan pusztulhat el először a legújabb, és csak utána a régi.
Ezeket az érthetetlenségeket csak az álom megfejtése fogja eltüntetni; addig megoldásukat elhalasztjuk. Hogy az a kis kő nem holt dolgot, hanem valami élőt fejez ki. Az világossá lesz abból, hogy leesése és pusztító munkájának elvégzése után növekedésnek indul annyira, hogy az egész földet betöltő heggyé lesz. Hogy mennyi idő alatt válik a kis kő heggyé, azt nem mondja az álom, ez a növekedés igen hosszú ideig is tarthat; menete lehet lassú is. Álmok sokszor együtt mutatnak egymástól távol eső dolgokat és eseményeket.
Ha az apokaliptikus jelentést keressük, az látszik bizonyosnak, hogy valami a mennyből fog a földre alá kerülni; a kérdés az, hogy micsoda. A mennyei eredetű dolog itt a földön heggyé válik: márpedig a hegy az apokaliptikus könyvek szóhasználata szerint uralkodót, királyt jelent (Jel. 17,9), illetve a király uralkodását.
A kép értelme nem lehet más, mint hogy az égből a földre egy király fog leszállani, hogy itt uralkodjék; ez a király a világbirodalmat össze fogja törni, s meginduló uralkodása bizonyos idő alatt az egész földet be fogja tölteni, tehát a tőle elpusztított királyság helyét. A hegy a föld sík teréből kiemelkedő tömeg, mely a mezőn levő többi dolognál magasabb.
Szellemi értelemben az emberek közül kiemelkedő dolgot jelent, tekintélyt, mely súlyával lenyomja a körülötte levő lelkeket, nemzeteket, sőt az egész emberi nemet. Hogy ezt a mennyből leszálló királyt a látomás kőnek mutatja be s mondja, annak értelme a következő: a hegyeket a természet kőből és földből építi fel, de a hegy maradandó vázát, mintegy csontozatát a kőzet képezi; a föld úgy van a kövön, mint csonton a hús. Megnövekedő kőből lesz a hegy. Mint a csont tartja a testet, úgy a kő tartja a hegyet.
Ahogy a kő a tartó erő a hegyben, úgy az isteni ajándék, az uralkodó képesség (I. Kor. 12,28) tartja egybe az emberi társaságot. Az égből leszakadó kis kőben benne van a szilárdság, amelyre az emberiségnek megmaradása végett szüksége van.
Isten az Ótestamentumban magát kősziklának nevezi, azaz annak a tartó erőnek, amely a teremtést összetartja (V. Móz. 32,4, 30; II. Sám. 22,2, 32, 47; 23,2; Zsolt. 18,3, 32, 47; 19, 15,28, 1; 62, 3, 7; 78,35; 92,16; 144,1; Ézs. 30,29; 44,9). Az az ok, mely Istent kősziklává teszi, benne van legszentebb nevében, a Jehova vagy Jahve névben, mely Isten örök változhatatlanságát, tehát önmagához való hűségét jelzi. Istennek magához való hűsége a teremtés igazságosságában, a teremtés változatlan rendjében, azaz törvényszerűségében nyilvánul. Az igazságosság az országok fundamentuma. Ez az igazságosság Isten elválaszthatatlan tulajdonsága, s akibe ez a tulajdonság beköltözik, megkapja a fenségnek és uralkodó képességnek azt a bélyegét, amely aranyként villog az alattvalók szemébe, mert benne is kősziklát látnak (Ézs. 51,1), mint lát Ézsaiás Ábrahámban.
Az Isten előtt való megalázkodás nem csökkenti ezt az uralkodói fenséget, hisz éppen a hívő, tehát Isten előtt magát gyengének valló Ábrahámot nevezi az Írás kősziklának. Igazságos pogány királyok igazságosságukért lesznek Isten választott eszközei, mint Kürosz (Cyrus, Kórés), kit Ézs. 44,28 és 45,1 Isten pásztorának és felkentjének nevez. Kürosz korában azonban a világbirodalom már megromlott, s azért ő és utódai már nem az arany fejet, hanem az ezüst keblet képezik a világbirodalom történetében.
A népek igazi Pásztora, ki különös értelemben viselte a Felkent (Messiás, Krisztus) nevet, eljövendő volt a világba. Ő magát szintén kősziklának nevezte, s figyelmeztette hallgatóit, hogy aki őrá esik, vagy akire ő ráesik, azt összezúzza az isteni igazságosság, mely Benne szeretetként jelent meg (Mt. 21,44). Aki igazságot ad Istennek azzal, hogy Fiát elösmeri, az e vallomásával szintén kősziklává változik, mint ez Simonnal történt, aki szintén a Kőszikla (Péter, Kéfász) nevet kapta. Mikor a világbirodalomból minden nemes elem kivész, azaz minden igazságosságot eldob magától, és teljességében önző vadállati mohóság érdekszolgájává változik, vagyis beleütközik a szeretet örök igazságosságába, akkor fog ez a szeretet a világbirodalomra kősziklaként ráesni, és azt összezúzni. Ez annak a „kis kőnek”, munkája, amelyről a király látomása beszél. Mt. 21,44 magyarázatát Dán, 2,34 adja meg.
35. vers. Amikor a kis kőnek ez az ítélő műve megvalósul, ama késői, utolsó időben a király és utána Dániel a szobrot még együtt látják, mintha a vas és agyag lábakon még ott volna az egész vas, réz, ezüst és arany alkotmány. A korábbi birodalmak tehát a későbbiekben benne fognak élni, mint Ádám benne él összes utódaiban. És akkor az egész világbirodalmi eszme együtt pusztul el, mintha egy volnának az összes birodalmak. A mennyből leszálló királyban együtt kapják meg ítéletüket, s emlékezetük együtt töröltetik el. Ami utánuk jő, annyira más lesz, annyira lefoglalja majd az emberiség figyelmét, hogy sehol, egy kebelben sem fog hely találtatni a korábbinak.
A régi emléke úgy vész el, mint szél elfújja a nyári szérűről a szórólapáttal feldobott polyvát. Az égből leszálló Király uralkodásának boldogsága elfeledteti a nyomorúságot, amelyet igazságtalan világuralkodók alatt az emberiség szenvedett. A réginek elpusztítása egyszerre fog megtörténni; de az újnak elterjedése és elhatalmasodása az emberi szívekben nem egyszerre; hanem az új uralom lassan fogja, foglyul ejteni a föld lakóit, mert nyilván nem kényszerrel és ijesztéssel fog elterjedni, mint a korábbi világbirodalmak, hanem a meggyőzés lassú munkájával.
Úgy lesz lassankint „nagy heggyé”, mely az egész földet betölti. Ha az álom e részleteit a prófécia más közléseivel összevetjük, könnyen megtaláljuk az egyes vonások magyarázatát. Dániel azonban nem láthatott annyit a jövőből, mint a további próféciák és különösen a Jelenések könyve alapján mi.
Azért Dániel még jobban rászorult a kijelentés további munkájára, arra, hogy a magyarázatot is megadja Isten. Még jobban rászorult erre természetesen a pogány király.
36. vers. Dániel eddig még csak az álmot ismételte el a királynak, de semmit nem magyarázott belőle. Amit magyarázatképpen én hozzáfűztem, az főleg az apokaliptikus nyelv természetéből következett. Az álom elmondásával Dániel igazolja magát; hogy az isteni titok birtokában van, mert az álmot emberek közül senki sem ösmerte, maga Nabukodonozor is elfelejtette. Mindenesetre a királynak Dániel szavait hallgatva vissza kellett emlékeznie saját álmára, rá kellett ismernie arra, úgyhogy az igazolás számára megdöbbentő és teljesen meggyőző volt.
A király megdöbbenése ellenére is megkönnyebbülten s teljes figyelemmel hallgatta a fiatal zsidó prófétát, ki szerénységének újabb bizonyítékát adta azzal, hogy többesszámot használva tett ígéretet: „Ez az álom, s megfejtését is megmondjuk a királynak!” „Megmondjuk!” Úgy látszik, nem egyedül ment el a királyhoz. Vele együtt ott voltak társai is, kik Babilonban szintén magas állásban voltak ama kiváló feleletek jutalmaképpen, amelyeket a vizsgálaton a király kérdéseire adtak.
Dániel, miután négyen együtt küzdöttek Istennel a megfejtésért és az álom kijelentéséért, négyőjük közös ajándékának tekintette a felülről kapott kijelentést. Társai ismerték már az álmot; értelmét is megbeszélték, bármelyikük el tudta volna mondani azokat a királynak.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 30–40. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése